III.
A harangszó visszhangozva verődött a nedves hegyeknek; a templom ereszéből körös-körül csurgott az esővíz.
Odabent a padokban zsúfolva szorongott az egész falu. Jobbról a férfiak; balról az asszonyok. Az első sorban, fekete ünneplőben jól kipomádézva ült a biró, mellette a félszemű kovács, aztán a tanító, a ki különben korcsmáros volt és az iskolában azoknak a kölykét verte legjobban, a kik nem jártak az ivóba. Most nagyon komoly és ünnepélyes volt; durva tüskés haja között apró csatornákban folyt a verejték.
A templomban nehéz lett a levegő. Az ázott opánkák, a nedves daróczsubák és frissen mosott ingvállak avas szappanszaga émelyítően kavarodott össze a tömjénszaggal. A férfiak mellükre szorították ünneplő kalapjukat és ugyanazzal a bárgyú, nem látó tekintettel nézték a csupasz mennyezetet, a melylyel minden vasárnap nézték, mióta az eszüket tudták. Az asszonyok kezében rikító foltokban tarkállott a kendőbe takart imádságos könyv.
Ekkor indult el a plébános úr a szószék felé. A lépcső recsegett; a rendes vasárnapi hangulat szétterjedt a templomban. A parasztok a torkukat reszelték, mintha nekik kellene beszélniök. Aztán csend lett, várakozásteljes, együgyű csend. A pap hangja betöltötte a templomot.
Jella álmosan ült az anyja mellett; a nagy magasságok szabad levegőjéhez volt szokva és mindég elálmosodott a zárt falak tömjénszagos melegétől. Agyonmosott kartonruhája szűk volt a vállán. Rezes barna haján érczes villanást gyujtott egy gyertya fénye és összehúzott szempillái között, mint két keskeny, sötét vonal, csillant meg a szeme. A feje előrehajlott. Tekintete közönyösen siklott el az ájtatos, buta arczok felett, a leányok simára fésült, olajos haján. Az anyja összegörnyedve ült a padban és egyre a zsályát szagolgatta, a mit kopott imádságos könyvében hozott magával.
Hátul valaki köhögött. Mint a visszhang, elől is köhögtek… Ketten, hárman. Jella számolni kezdte: ez a Slatka hangja, az a sírásóé. A sírásónak fájós füle volt és mindig vörös kendőt viselt a feje körül. A kendő csomóba kötött két csücske most nevettetően billegett a szószék árnyékában. A leány mindenre figyelt, csak a szent beszédre nem, pedig a pap egyre emelkedettebben szónokolt és dörgő hangjának védelme alatt a vén asszonyok egyre otthonosabban szunyókáltak.
Jella majd elkiáltotta magát örömében. A földön egy czinczért fedezett fel, mely vigan mászott a sáros, patkós nyomok között és finom zeg-zugos vonalban vitte tovább hosszú lábaival a locsakos vizet. A leány szinte szabadabban lélegzett, mintha ezzel a czinczérrel bejött volna hozzá az ő nagy, csendes erdeinek az élete.
Odakint elállt az eső. A nap nyugodt kévében ömlött be az ablakon. A pap pedig izgatottan kiabált le a szószékről. «Vajjon kire haragszik?» – gondolta Jella és felvetette hosszú szempilláit. Úgy rémlett neki, hogy a tisztelendő úr egyenesen feléjök fordul. A bűnről beszélt, közben háborodottan hadonászott és mind jobban beletüzelte magát a dühbe.
– A sátán a bűnt adta nektek. Isten bölcsessége az erényt! Szabadon választhattok, de azután elkövetkezik a vezeklés órája…
Jella unta az egészet, inkább a czinczért nézte a kitaposott kövezeten. A pap gonosz emberekről, bűnös asszonyokról kezdett beszélni:
– Sohasem késő a jó útra térni! – kiáltotta. Ha közibétek furakodnak, el kell űznötök őket, mint a hogy az Úr is el fogja taszítani valamennyit trónja elől, le a pokolba…
A templomban mozgolódás támadt. Jella is felpillantott. Megborzongott a háta attól az ismeretlen, csunya helytől, a hova az emberek egymást küldték, ha haragudtak. Kinn a hegyekben soha sem gondolt a pokolra, az Isten házában meg egyre arra emlékeztették. Nem akart többé figyelni, de a tisztelendő ökle, mintha megint feléjök fenyegetne. Slatka pedig kárörvendő arczczal fordult meg a padban.
«Mit néz ez?» – gondolta a leány, mialatt nyugtalanul tekintett körül. «Mit néznek a többiek?» És ekkor,… ekkor az anyjára pillantott ő is. Összegörnyedve ült mellette. Szegény, agyondolgozott keze remegve igazgatta az imádságos könyv behajlott, piszkos lapjainak a szélét. Egyszerre öregnek látta az anyját, szánalmasan öregnek és a mit eddig nem tudott, világos lett előtte, hogy szereti őt, olyan nagyon, hogy szinte fájt a szeretettől a melle.
Slatka meg a tisztelendő gazdasszonya összenéztek és Jella anyja felé hunyorítottak, a ki minden pillanattal sápadtabb lett. A homloka már olyan halvány volt, mint a viaszgyertyák az oltáron. Az álla reszketett és azután egy önkéntelen, görcsös mozdulatban a szeme elé kapta a kezét.
A tisztelendő hangja rekedten süvített végig a templomon.
– A rossz asszonyok megrontják a jámbor népeket, megcsúfolják a családokat: persze könnyű nekik! Szépen énekelnek, czifrán járnak…
Jella ijedten kapaszkodott az anyja szoknyájába, mint hajdan kis gyerekkorában, ha bántották és ekkor, mintha feltaszítottak volna benne valamit, hirtelen eszébe jutott egy másik, czifrább szoknya, melyet régen az anyja viselt, egy borostyánkőfüzér, csilingelő üveggyöngyök, nagy aranykarikás fülbevaló és idegen férfiak, a kik reggel mentek el a házból.
Eszébe jutott sok minden, pedig eddig nem tudta, hogy emlékezik erre. Kiáltani szeretett volna. Mondják meg neki, mi történik itt körülötte? Miért néznek rájuk a népek? Miért fenyeget feléjök a plébános úr? Mondják meg, mert ő nem érti és mégis reszket.
A férfinép öregebbje zavarodottan fordította félre a fejét. A viharverte rezes arczok eltüntek a kalapok mögött. A legények kiváncsian bujtak össze. Az asszonyok megelégedetten taszigálódtak és Jellának úgy rémlett, mintha valaki a háta mögött az anyja nevét mondta volna: «Giacinta». Elszorult a torka: «Hát róla beszélnének? Hát…» nem birta tovább gondolni. Zavaros képek kavarogtak körülötte; az emberek, a szószék, minden ingott, himbálódzott. A gyertyák lángja tánczolni kezdett az oltáron. Jellát ijedtség fogta el és szeme a padsorok előtt emelkedő kopott Krisztusra tapadt, a ki rozsdás feszületén szomorú irgalommal tárta ki megsebzett két karját. És mialatt a rémült leány azt a Megváltót nézte, a ki mindenkit szeretett, mellében égő gyűlöletet érzett mindenki ellen.
A szentbeszédnek vége volt. A pap az oltár előtt állt. Vontatott szláv hangok töltötték be a templomot. A tisztelendő úr sietve mondta a misét. Az Úr hirtelen született és hirtelen halt meg az oltáron.
Valaki csoszogva ment végig a templomon. A hátulsók kifelé indultak, aztán megmozdultak az első padokban is. Az opánkák aprózott dobogása elvegyült a csizmák kopogásával, a mezítelen lábak csattogó léptével. Az átmelegedett levegőben megint felkavarodott az avas pomádé és a bagaria szaga.
Jellát és az anyját is tolta kifelé a lassan haladó nép. Az asszony lehajtott fejjel ment, az arcza fehér volt, a szája széle merev. A leány üres szemmel nézte az ajtónyilás világos koczkája felé tolongó görnyedt hátakat és nem látott semmit.
A templomkapuban friss áramlással csapott arczába az esőtől áztatott tavaszi levegő. A napfény szikrázott a tócsákban, a lucskos háztetőkön. Egyetlen nagy csillogás volt a völgy és Jella egy pillanatra azt hitte, hogy talán nem is igaz, a mi történt. Bátortalanul vetette fel a tekintetét.
Előtte, az ázott terecskén, mely mint gyepverte kis bástya fogta körül a vén templomot, úgy álltak az emberek, mintha még várnának valamire. Senki sem mozdult, senki sem beszélt, de a hallgatásban kiváltódtak az öntudatlan akarat indulatai. A csend nehéz lett és az emberek megértették egymást. Jella összerezzent. A kovács feléje fordult. Hátrább kerek ünneplő kalapok, a sírásó kendőjének a csücske, fénylő olajos fejek. Csupa ismerős arcz és mégis milyen ellenségesen idegen a tekintetük. Davorin meg úgy tesz, mintha nem akarná látni őket; a botja végével dudvát ver ki a kövek közül, a helyett, hogy hozzájuk jönne.
Kétségbeesetten nézett az anyjára. «Miért nem szól?» «Miért áll itt?» De Giacinta dermedten hallgatott. A szeme olyan ijedten meredt a levegőbe, mintha azt kérdezné, hogy miért bántják? Épen most, annyi év után, mikor minden elmúlt, mikor már úgy is megöregedett!
Egy parasztasszony megfenyegette őt elmenőben. Slatka a régi bosszú gyűlöletével kiáltott feléje:
– Te czéda, te!
A csend megszakadt. Az emberek beszélni kezdtek izgatottan. Zürzavaros hangok. Valaki káromkodott.
Jellának hirtelen eszébe jutott, a mit tegnap a hegyen hallott. Úgy érezte, mintha a vére tüzes kis szegeket hajtott volna a testében és a szegek szúrták, égették a bőrt az arczán. Az anyja meg, ott mellette, csak egyre sápadtabb lett. Látszott rajta, hogy mondani akart volna valamit, de nem volt szó ahhoz az ő szegény fejében. Pedig, most már tudta, hogy régi haragosai, az asszonyok fogtak össze ellene, mert – a férfiak nem védik meg többé.
Lenn az országúton egy szekér döczögött. A fuvaros ember hátraintett és felkiáltott valamit. A lánczok és kerekek zörögtek. Senki sem értette a szavát, mégis minden szem a keze irányát követte. Jella és az anyja is oda néztek. Két lobogó, zöld tollbokréta tünt fel a dombhajlásnál. Csendőrök jöttek az erdő felől. A puskára tűzött szurony aczélján egyenletes villanással gyult meg és aludt ki a napfény.
A templom előtt egy pillanatra megfeledkeztek Giacintáról. Nehéz, aggodalmas csend lett, az a szorongó hallgatás, a mi akkor szövődik az emberek körül, ha sokan akarnak valamit elrejteni. A férfiak szemükbe húzták a kalapot, majd mindeniknek volt valami a lelkiismeretén; mindeniknek volt valami dugnivalója. A csendőrök látása a torkukon akasztotta a szót. Soha sem lehet tudni, kit visznek el a faluból…
A nehéz, katonás léptek már tisztán hallatszottak lenn az úton. Nem lélegzett senki. Verejtékes hosszú pillanat, aztán megkönnyebbülés rezzent át a mozdulatlan, rémült arczokon. A csendőrök közömbösen haladtak el a templom alatt és befordultak a bodnár pitvarán.
– Franjóért jöttek!… Ki árulta be?
Jella is fellélegzett. Nem tudta, miért, de mint a többiek, ő is félt a tollbokrétás kalaptól.
– Ez a földrossza az oka mindennek, – dohogott a Slatka sógorasszonya dühösen – Franjó is azóta veri a feleségét, hogy vele összekerült.
A hátulsó sorokban nem hallották a szavát, a közelállók meg jól tudták, hogy a bodnár világéletében mindég ütötte az asszonyát, de mert az ijedtség után támadt indulat áldozatot keresett, megint Giacinta ellen fordult a harag.
Durva, szőrös öklök emelkedtek, vörös asszonykezek hadonásztak a levegőben, fojtott káromkodás, elnyomott szitkok hördültek fel és egy gyerkőcz nekibátorodva megdobta kővel az olasz asszonyt. Giacinta sikítva kapott a melléhez és fejvesztetten kezdett futni. Jella megállt a lépte közepén, az egyik lába alig érte a földet, a másik reszketett, a hogy egész súlyával reánehezedett. A teste hajlékony volt, akár egy fejletlen suhanczé, a foga fehéren villant meg az ajka között, mintha harapni akarna. Az arcza sötét lett. Vérében elkeseredett vadság kavarodott fel, mely most támadt benne, melyet soha sem érezett eddig. Villámgyorsan lehajolt, felmarkolt egy csomó kavicsot és találomra a tömeg közé hajította, aztán menekülve nyargalt az anyja után. A következő pillanatban felocsudott a nép. Valóságos kőzápor süvöltött a levegőben. Egy kavics Jella lábát érte. A fákról lehullott néhány fiatal levél; a tócsákban frecscsent a víz – a többi kő czéltalan kopogással hullott bele az út árkába.
A leányok vihogása megint felhangzott a templomfalnál.
– Az asszonyoknak igazuk volt! – És most már nevetni kezdett néhány legény.
– Igazuk volt! – dörmögték az öregebbek azzal a töredelmességgel, a melylyel a férfiak észreveszik, hogy vétkeztek, mikor már… jóllaktak a bűnnel.
Aztán csend lett a terecskén. Az emberek a kielégített állat buta tekintetével néztek össze.
Lent, a bodnár pitvarában, ismét megjelent a két csendőr; Franjó, mintha ministrálna, alázatosan hajlongott még akkor is, mikor már elmentek.
A biró elégedetten taszította meg könyökével a korcsmáros-tanító oldalát.
– Nem viszik magukkal a gazembert; megint letagadott mindent az asszonya! Nevetett hozzá és ő örült legjobban, hogy nem akadt dolga a csendőrökkel; a sok beszédben könnyen elszólhatja magát az ember.
A két tollbokrétás csákó eltünt a dombhajlásnál. A falu visszanyerte rendes vasárnapi képét és a tisztelendő úr mosolyogva haladt át bárányai között.