V.
Jella egy kövön ült és a vén tölgyre bámult, a melyik alatt nem állt már senki. Az anyja szoknyájának ide-oda lengő kék foltja rég eltünt a rőt fatörzsek között, lépésének a zaja is elhangzott. A leány csengő lüktetést érzett a fülében és az erdei némaság megtelt gyűlölködő emberi hangoknak az emlékével. Szinte ujra hallotta a reggeli szitkokat, a lármát és egy sajgó ürességnek az előérzete fogta el, a mely még messze volt, de már jött onnan a víz tulsó partjáról, a kunyhójuk felől. Nem akart hazamenni, mert biztos volt benne, hogy ott megismer valamit, a mi szomorú és a mit nem ismert eddig. Hova menjen? A kecskéivel, a hegyeivel is egyedül lenne ma. Valakinek a hangját szerette volna hallani, a ki azt mondja neki, hogy az anyja hamar visszatér.
Már jó ideje nézett egy kis kék villanást a tölgy odvas törzsökében, a meggyűlt esőviz felületén, de nem tudta, hogy nézi; már jó ideje hallotta a száraz galyak recscsenését az erdőben, de nem tudta, hogy hallja. Nagy zavart érezett a homloka mögött. Soha sem hitte volna, hogy annyi gondolat van a világon, mint a mennyi az ő fejében támadt. Eddig nem történt az életben semmi. Mindég csak a hegyek, a kecskék, a leányok, a legények, a vasárnapi mise; csak az anyja hálója, az atyja káromkodása; csak a hó, a szél, a nap… és semmi más. Most pedig egyszerre minden érthetetlenül megváltozott.
Hirtelen felkapta a fejét. Egy különös, hajlott alak tűnt fel a patak mentén. Jágoda volt, a vén koldusasszony. Sebesen szedte a lábát és jártában görnyedt felsőteste olyan csodálatosan mozgott, mintha földigérő sovány kezével egyre füvet tépne. Így ment ő az országuton, a templomon át, az udvarokon. Mindig sietett. Ha valaki alamizsnát adott neki, kissé fordított az arczán és alulról nézett fel az emberekre, mint egy ránczosképű, gondtelt öreg kutya. A kenyeret kapzsi mozdulattal gyömöszölte tarisznyájába, a pénzt a szájába vette és indult vele a korcsmába. A parasztok nevettek az ivóban, ő meg kiköpte a filléreket a bádogasztalra, hóna alá kapta a pálinkás üveget és az ugató kutyák között, káromkodva, gyorsan, gyorsan ment haza a leégett vízimalomba, a mely valamikor, nagyon régen, mikor még a kerék forgott és az ura, a vöröshajú molnár élt, az övék volt. Most is a romok felé tartott. Jella utána eredt.
Mióta visszaemlékezett, mindég ilyennek ismerte a koldusasszonyt, mindég ott látta kóborolni a malom tájékán. Gyerekkorában félt tőle, később szerette hallani a meséit.
Jágoda azok közül való volt, a kik még ismerték az erdei törpéket és találkoztak a sziklák között a kőszakálú hegyirémmel. Jagoda látta a szárnyas tüzet a Jezeró szörnyű mélysége felett. Jagoda tudta, hogy mit mond fagyos őszi estéken az erdő zúgása az embereknek.
– Bóra lesz, – mormogta olykor napsugaras, csendes időben, – a kőmezőn hallottam a varjutövistől. És másnap bőgött a szél és a magasban mennydörögve nyargaltak neki a hegyeknek a nedves, fekete fellegek.
– Jön a hideg, – dünnyögte a korcsmában, míg a szilvapálinkáját mérték, – a patak visszament ma éjjel jégért a sötét szakadékba… És alkonyattal sivított a hófergeteg az ormokon és a faluban kurjongattak a fuvarosok, mert nem látták egymást a ködtől.
Mindenki csúfolta a félkegyelmű öreget, titokban mégis babonásan hitt benne mindenki. Őt kérdezték, milyen lesz a termés, hozzá mentek jóféle füvekért, ha betegség volt a házban. Jella is úgy képzelte most, hogy Jágoda, a ki tudja azt, a mit a többiek nem tudnak, talán segíthetne rajta. Adhatna neki valaminő szárított füvet, a mitől elmúlnék a nagy fájás baloldalt a szive táján.
Már ott állt a régi malomnál. Az elvadult bozótból szomorúan meredtek az égnek az omladó falak. Alattuk ezüstfelhőben porzódott a rohanó víz és a szele meg-meglengette a nyálkás mohát, mely mint megannyi csepegő zöld jégcsap csüggött le a mozdulatlan fekete malomkerékről. Régen lehetett már, hogy a malom megállt. A tűzhely falomladványán egy fa nőtt azóta. Az ajtó tátongó nyilásán benyúltak a bokrok; a lecsüngő mennyezet alatt, a pusztulásban, új meg új fészket raktak a madarak.
A patak felett zöld erdei bogár szállt el.
Jágoda görnyedten ült egy halom törmeléken és a korhadt kereket nézte, mintha arra várna, hogy elinduljon. Mikor Jella melléje kuporodott, fel sem pillantott, meg sem mozdult. Csak bólingatott, úgy, mint a ki valakinek a messziről jövő beszédjét helyesli; közben pedig elszáradt, barna kezével értelmetlenül simogatta maga mellett a gyepes földet. Sok idő múlt el így, végre is a nélkül, hogy feltekintett volna, morogni kezdett:
– Hát elment az anyád?
Jella, mintha csak erre várt volna, elfojtott lélegzettel hajolt Jágoda arczához:
– De úgy-e visszajön?
– Vissza, – sóhajtotta sötéten az öreg. – Mindenki visszajön, csak az emberek nem ismernek olykor rájuk.
A leány annyit értett az egészből, hogy az anyja nem maradt el tőle; a szeme felderült. Jágoda pedig dünnyögni kezdett, mintha álmában beszélne:
– Stevó, a molnár is visszajött. A malom is visszajött. Mert hát azelőtt is a miénk volt itt minden. A ház, a patak, az erdő. És a kerék járt. Nem tudod te azt megálmodni Jellicám, milyen szép hangot adott akkor a víz… Aztán beteg lett Stevó. Sem a pap, sem a fűvek nem segítettek rajta. És a kerék nem forgott többé, aztán meghalt Stevó és a kerék megrothadt a vízben.
Jágoda két keze közé fogta a fejét. Kendője alól mint a kócz csüngött ki ősz haja. Valahányszor sóhajtott, úgy hangzott, mintha horpadt mellében mindég szakadt volna valami.
– Igen, akkor azt mondták nekem az emberek, hogy a Stevó malma nem az enyém többé, mert nem fizetett meg a molnár valami idegen népeknek. Az idegen népek el is jöttek ide. El akartak tőlem venni mindent. A házat, a patakot, az erdőt. De hiába fenyegetőztek csendőrrel, törvényes írással, nem mentem ki az ajtón. Csak vártam hogy valami történni fog, aztán, mikor nem történt semmi, hát egy éjjel… leégett a Stevó malma.
A nap eltünt a vízről, a fák árnya átnyúlt a tulsó partra. Jella figyelni kezdett, eddig az anyjára gondolt. Jágoda összébbhúzta aszott nyakán a rongyos inget. Szemgödreiben, mintha hangyák nyüzsögtek volna, egyszerre megmozdult a mélyenfekvő, élettelen két szem. Aztán közel hajolt a leány füléhez:
– Leégett a malom… Érted?… Én gyujtottam fel.
Jella szája kinyilt. Az öreg lassan, ijesztően nevetett bele a növekvő homályba:
– Minden elégett. A mi megmaradt, az már csak nekem kellett. Azóta is a magaméban alszom és Stevó hazajár éjszakára. – Jagoda egy pillanatig hallgatott. Rejtélyes lett az arcza. – Én megismerem azt, a mi visszajön. Megismertem Stevót is, a malmot is, pedig mind a ketten meghaltak már.
Jella borzongva nézett szét a romok között. Hirtelen felállt. A hegyek mögül ekkor fordult ki a fiatal hold. A vízről nyirkos levegő szállt fel. A leány félrehajtotta az ajtónyilásból a galyakat és futni kezdett a patak mentén. A szive gyorsabban vert. Úgy rémlett neki, hogy mellette a sötétben is szalad valaki, sebesen, zajtalanul, aztán itt is, ott is egyszerre több helyen kidugja a fejét a bozótból. Mikor jobban odanézett, csak a cserjést látta. Egy harmattól lucskos galy az arczát súrolta. Hátra hőkölt. Iszonyodva pillantott vissza.
A holdfényben kisértetiesen világítottak a malom romjai. Jágoda mozdulatlanul állt a törmeléken és még mindig nézett le a kerék irányába, a melyikről ő biztosan hitte, hogy megindul valamikor.
A leány térde reszketett, mikor a patak pallójára ért. A zúgó mélybe hideg foltokat szórt le a hold. A korhadt deszka mintha lassan ingott volna a fekete víz felett.
Jella a palló közepén hirtelen megállt. A kunyhójuk ötlött a szemébe. A fal fehér volt, csak az eresz vetett puha, kék árnyat az ajtó fölé. A ferde kis ablaküvegen úgy ragyogott a holdfény, mintha világ virrasztana odabenn. Tegnap még a tűzhelynél ült az édesanyja. Tegnap még várt reá valaki. Hangtalan zokogás járta át a testét. Most már tudta, hogy miért félt hazajönni. A következő pillanatban egy nagy, heves hullámban megakadt benne a vér. Úgy érezte, mintha lenn a sötét víz is megállt volna, csak a palló csúsznék vele együtt sebesen, szédítően a két part között. Tisztán látta: a ház mellől emberi árnyék vetődött a kövekre. Valaki állt ott a fal tövében. Jella ingadozva lépett. Leugrott a pallóról. A partibozóthoz lapult.
Csak egy pillanatig hitte, hogy az anyja jött haza, inkább Stevóra gondolt, a kit Jágoda várt vissza a malomba…
Túlnan mozogni kezdett az árnyék, ide-oda lódult, lassan előre nyúlt; egy férfiember lépett ki a holdfényre. Jella fellélegzett. Davorin volt és már szemben álltak egymással.
– Te vagy az, – dörmögte a legény Attól féltem az anyáddal mentél.
A leány végigtörölte karjával verejtékes homlokát:
– Hogy rám ijesztettél…
Mind a ketten zavarodottan hallgattak el. Maguk között éreztek valamit. Nem tudtak úgy szólni egymáshoz, mint máskor. Davorin a szája szélét rágta és botjával a földet túrta. Jellának egyszerre minden az eszébe jutott. Így látta őt ma a templom előtt… Mikor a legény kinyujtotta kezét a dereka felé, ellenségesen húzódott hátra:
– Ne nyúlj hozzám! Te is olyan vagy, mint a többi.
– Ostoba vagy, – dörmögte Davorin nyersen. – Az anyád rosszféle volt… hiába gyilkolsz a szemeddel… rajta még a stevagorai Csodatevő sem segített volna, neked meg csak bajt csinálok Slatkával, ha beleszólok.
Jella haragja Slatka ellen fordult:
– Ő az oka, hogy így lett.
– Régi haragosa az anyádnak. A kovács is járt utána. Aranykeresztet is adott neki. Az ilyesfélét eszükbe veszik a fehérnépek.
Megint az az aranykereszt! A leány sápadtan meredt Davorinra. A legény nem sokkal volt magasabb nála. Széles melle szabadon látszott a durva ing nyilásában. Szögletes feje keményen ült a vállán. A haja hirtelenszőke volt, a szeme tétova nézésű, mintha mindég keresne valamit. Lustán beszélt és ilyenkor a felső ajka csak alig takarta széjjelálló, fehér fogait. A keze nehéz és meleg volt. Jella szerette érezni a súlyát a derekán, de most nem akarta, hogy illesse. Ez a tartózkodás ingerelte a legényt.
– Hát soha sem fogsz szeretni?
– Minek szeretnélek? A leány hangja bizonytalan volt.
– Te a Slatka vére vagy. Kivájná a két szememet.
A legény figyelni kezdett.
– Szétkergetne minket még az oltár előtt is.
Davorin állatiasan nevetett.
– Nem kell ahhoz oltár, hogy te az enyém légy. Az anyád se ment a templomba engedelmet kérni.
– Ne vedd a szádra! Jella hangja megszaggatta az alvó falu csendjét, felemelt ökle fenyegető árnyékot vetett a holdfényes kövekre. Egyszerre összerázkódott. Most értette csak meg, mit akar Davorin és megint lüktetett benne az a lázadó vadság, a mely ma reggel felkavarodott a vérében.
A legény nevetett, idegenül, vágyakozva nevetett és kiméletlen erővel kapta el Jella felemelt öklét. Soha sem látta ilyen szépnek a Giacinta leányát.
– Jelliczám, kellesz nekem!
És ő, hogy szabaduljon, vergődve hajolt előre. Egy pillanatig némán, ellenségesen dulakodtak egymással. A férfi nem engedett. Nyitott száját mohón szorította a leány fedetlen nyakához. Mikor ajka alatt érezte az ellenkező kis test fejletlen fiatalságát, reszketni kezdett, mintha nem állana a lábán. Alacsony homlokán kidagadtak az erek. Tekintete bárgyú lett, marka elgyöngült a Jella ökle felett. A leány felfogta ezt a pillanatot. Könyökével vakon mellbelökte támadóját és nyargalt a ház felé. Mire a legény eszmélt, már csikorgott a retesz.
Davorin veszettül kezdte rázni az ajtót. Jella nem mozdult odabent. Mereven tapadt a falhoz. Tágranyitott szemmel bámult bele a feketeségbe és a tekintete megakadt a tűzhely mellett. A hátulsó kis ablakon át kilátott az erdőre. Úgy rémlett neki, mintha a holdfényben megindulnának a fák; sötéten, nesztelenül jönnének feléje. Szinte fellélegzett, mikor kivűlről újból behallatszott hozzá Davorin rimánkodása:
– Csak egy szóra… Eressz be hát Jelliczám…
Olyan szépen, olyan alázatosan kérte és ő lassan az ajtó felé fordította a fejét.
A korcsma tájékáról ekkor duhaj kurjantás hallszott. Davorin hirtelen hátranézett, mintha attól félne, hogy a mulató legények megláthatnák a szégyenét. Káromkodni kezdett. Valami iszonyút mondott a Jella anyjáról. Patkós csizmájával dühödten rúgott egyet az ajtón.
A leány visszahökölt a küszöbről. Kinn a sziklás földön kopogó léptek távolodtak. Az alsó soron egy kutya ugatott. Csend lett megint és Jella nem bírta tovább elviselni a sötétséget. Tapogatózva ment a hideg tűzhelyhez. Emlékezett, az anyja ott tartotta a polczon a gyufát egy fületlen csuporban. Elsőnek a kukoriczamálé akadt a kezébe és a némaságban újból meghallotta az anyja szavát: «Van még kenyér ma estére». De ezek a visszhangzó szegény szavak most valahogyan szomorúbbat mondtak neki, mint akkor. A kénes gyujtó szaga az orrába csapott. Könnybe lábadt a szeme. A rőzse füstölt, pattant, lobbot vetett. Fénye megvilágította a kopott kis faszéket, a melyen az anyja annyi hálót szőtt.
Jella hátrapillantott, mintha valamilyen sötét ürességbe kellene belenéznie, a mi itthon várt reá, a mit nem ismert eddig.
A kenyér nem ízlett neki, pedig éhes volt, az ágyon nem tudott pihenni, pedig fáradt volt. A tagjai fájtak, félt egyedül, fázott az anyja nélkül és mégis égette a nyakát Davorin vad csókja. Szerette-e őt? Nem tudta, de azért arra gondolt, hogy ha most itt lenne, talán visszaadná a csókját… Aztán mégis letörölte a helyét. Véletlenül Giacinta vörös keszkenője akadt a kezébe. Szomorúan nézett reá és úgy érezte, mintha a kendővel egy kicsikét visszajött volna hozzá az édes anyja.
A szegletben egyenletesen lihegett a kecske. A tűzhely tájékán egy házi tücsök kezdett czirippelni. Ezt a tücsköt ismerte az anyja. Tegnap is szólt, azelőtt is és… Jella nem félt többé. Elaludt.