VIII.
Fenn a Javorje oldalán már a fűbe hullott a vadrózsák vére. A nap forrón tűzött az oldalakon. A szél csak nagy ritkán jött le a földre. Jella tudta, hogy ilyenkor a magasban jár, mert este lobogtak a kék nyári égben az ökölnyi csillagok.
Napközben az erdőben és a földeken dolgoztak az emberek. A falu néptelen volt. Csak a patak felől hallatszott elvétve sulykolás. Csak a sírásó házában fütyült szakadatlanul a gazda. Az ő földjét aratás után kellett megmunkálni…
Dél volt. A legények már hanyattfekve nyujtóztak az irtás szélén. Jella térdig gázolt a fűben. A nap csillogott egy fatönk halott, ezüstös kérgén. A fatönk mellett agyagkancsó állt a gazban. A leány csak akkor vette észre, mikor a kis fekete gida neki ugratott. A kancsó feldült és a víz halk kortyogással ömlött a száraz földre. A közelben mozdult valami. A hosszú Branko felkönyökölt Jella mellett, mikor meglátta őt, a szoknyája után kapott. Nevetve kezdte húzni maga felé.
– Gyere csak lelkecském…
Szavára több izzadt álmos fej emelkedett ki a fűből. Branko ellenszenvesen vigyorgott:
– Szép vagy Jelliczám… Jella nevére a kiemelt fagyökér mögött még egy ing fehérsége villant. Davorin volt. Egy ideig az ébredő ember bárgyú tekintetével nézett maga elé. Elnyújtott két lába között a füvet kezdte tépdesni.
A leány nem látta őt. Kirántotta szoknyája végét a hosszú favágó kezéből. Indult tovább. Mozdulatánál az ingváll oda tapadt a hátához, rezes ragyogású haja alatt fiatalon hajlott oldalt napégette nyaka. A legények sértő tekintettel követték a teste ringását. Branko és a dugárok felugráltak. Davorin nyujtózott.
A rekkenő melegben szinte reszketett a levegő az irtás felett, a forró földből erjedve áradt ki a termékenység kesernyés szaga. A nap villogása a legények fejébe kergette a vért. A leány olyan idegen, olyan új volt nekik, itt az erdők között. A járása könnyebb, a teste szabadabb volt, mint lenn a faluban és a fejét magasan hordta, mintha mindég a csúcsokra nézne fel.
Jella hallotta, hogy beszélnek mögötte, de nem törődött velük, hanem mikor egyszerre csend lett, mintha késsel vágták volna el az össze-vissza hangokat, nyugtalanul fordult meg. Mozdulatánál a lába köré csavarodott a rongyos kis szoknya.
A legények csoportban álltak egy kiszáradt fa alatt. Mindannyian őt nézték. Csak ekkor látta meg, hogy sokan vannak. Öten, talán hatan is, és ekkor látta meg közöttük Davorint. Ösztönszerűleg lejebb eresztette csipőjén a feltűrt szoknyát.
Davorin nyaka vörös volt, duzzadtan lüktettek rajta az erek, szeme alatt két nyers folt tüzelt, mintha meggyulladt volna benne a vér.
Jella zsibbadtan meredt rá, aztán a legények felé fordult, de az ő elváltozott arczukból is a Davorin szeme nézett rá ijesztően, a baromi erő rettenetes jogával. Elsápadt. Egyszerre mindent megértett. A szeme kitágult és megtelt iszonyattal, mintha kérlelhetetlenül látná közeledni magához az anyja végzetét. Úgy érezte, hogy a teste elveszti a szabadságát. Láthatatlan erők fogják körül. Nincs menekülés, a levegőn át terjed a veszedelem és elzár előle minden útat. Riadtan lapul össze, mint egy szegény kis őz, a melyet bekeritettek a farkasok.
Davorin mondott valamit, a mit nem értett és azért mégis tiltakozva, undorodva rázta a fejét.
– Hát nem akarsz? – ordította a legény. – Majd akarunk mi! Olyan mozdulattal intett a többieknek, mint mikor kutyákat uszítanak a biztos prédára.
– Gazember! – kiáltotta Jella élettelen hangon. Két keze a levegőbe kapott, mintha szíven lőtték volna, aztán futni kezdett reménytelenül, kétségbeesetten. Davorin és a legények nagy ugrásokkal nyargaltak mögötte az irtáson át, mint egy egyetlen, sokfejű lihegő állat, a mely félholt zsákmányát üldözi, hogy megosztozzék rajta.
Jella nem tudta, merre fut, csak rohant vakon az erdőnek. Káromkodás verte fel a csendet. Valaki elbukott. Valaki visszacsuszott a meredeken. A fenyőágak süvöltve csapódtak hátra a törtető emberi testek mögött. Az erdő ritkulni kezdett. A vad horpadások között sziklák nyúltak fel.
A leány arczát megvérezték a galyak, a szoknyája lobogott, az inge tépetten verdeste a vállát. Egy pillanatra térdre bukott, aztán megint tovább, fel, egyre magasabbra. Mialatt emelkedett, mintha lesülyedtek volna körülötte a kövek, a bokrok, az erdők. A mélyben zavarosan mosódott össze a völgy, az irtás, a riadtan ügető kecskék, a fák között felvillanó, nyargaló alakok. Egyszerre mozdulatlan lett a szemebogara. Mintha eddig csak önkivületében futott volna, mintha csak most ismerte volna meg a tájat. A nagy, kopár sziklarém a fenyves felett… A lila virágos havasi rét… Eszébe jutott a szakadék és a villámsujtotta fiatal szálfa, a mely áthidalta. Irányt változtatott. Nekiszaladt a vizmosásnak. Ájult rémülettel négykézláb kapaszkodott gyorsan, gyorsan felfelé és közben remegő kézzel görgette vissza maga mellett a kimozduló köveket. A legények fenyegetően orditoztak utána. A kövek meg csak zúdultak lefelé.
Elérte a szakadékot. A ledőlt fenyő csúcsa csak alig hogy partot fogott túlnan. A szél kisértetiesen rezgette a mélységbe meredő, elhalt galyakat.
Már hallatszott a legények kiáltozása. Davorin feje kibukkant a lejtőn. Egyszerre dermedten álltak meg mindannyian.
Jella előrehajolt, végignyúlt a perzselt fán és nyitott szemmel, lassan kúszott át a hideg halál felett. A fenyő reccsent… egy pillanatra meghajolt, mintha a mélységbe akarná ejteni a leányt. Aztán már ott állt a túlsó parton és az életösztön megnövekedett erejével taszított egyet a fenyőszálon. A fa csúcsa ketté tört, lefordult a szakadék széléről és zuhant alá a sziklafalak között, surlódva, távolodó, hosszú zajjal. Valami locscsant a szakadék fenekén és a sötét láthatatlanból megint háboríttatlanul hangzott fel a földalatti vizek tompa zúgása.
Jella felemelte a fejét. Most már nem jöhetett utána senki. Összeszorított ököllel nézett a túlsó partra. Tépetten, rongyosan, vadul. A vére lüktetésétől nem hallott többé semmit. A szemébe mintha buborékok emelkedtek volna. Reszketni kezdett a szíve táján, a nyakánál, a csipőiben és eszeveszetten megint futásnak eredt.
Csak ekkor ocsúdtak fel a legények. Szégyenkező, tehetetlen dühükben köveket hajigáltak a leány után. Veszett ordítozás vegyült a rengeteg rejtélyes zúgásába és Jella érintetlen sziklái, nyomorult, piszkos szavakat ismételtek meg. Aztán, mintha egyszerre mindent elfelejtett volna a táj, még nagyobb lett a némaság, még nagyobb és tisztább a csend.
Jella idegen erdőbe ért. Erre még nem járt soha. Az óriási fák alatt, mint vörhenyes, lenyomott gyep, puhán terült a fenyőtűk rétege. A törzsek északi oldalán moha nőtt. A nap rézsútos aranysávokban nyúlt el a földön, fényén békésen suhant át a fenn szálló madarak árnya. A leány megállt. Oly végtelen volt a csend, hogy hallotta, mikor a fenyőszurok halk neszszel lecsurrant a fák kérgén. Nyugtalan lélegzettel szívta be a melegben olvadó illatot. A törzsek között gyalog ösvény látszott, aztán szétnyílt az erdő. Fehér sorompó állta el az útját. A sorompón túl meredek töltésen, fatalpakon két sötét vonal kanyarodott és a hol a nap beléjük sütött, úgy csillogtak, mint a kasza pengéje. Jella szeme követte a két vonal útját, messze-messze egy barlangban tüntek el. Kémkedve, bizalmatlanul hajolt előre. Az erdővel szemközt sivár sziklafal meredt, lejebb a fal éle belezuhant a szakadékba. A töltés alatt fenyőfák csúcsa zöldelt fel a mélyből. Az innenső oldalon, az erdő sötét vonala előtt, kis házikó állt. Három görbe fa, kerítés, lócza. A lóczán egy ember ült és pipált. Mikor a leányt meglátta, kivette a szájából a pipát és azzal intett feléje.
Jella olyan kevéssel beérte ebben a perczben, hogy a közönyös mozdulatban védelmet, hívást, mindent látott, a mi jó volt és a mire vágyott. Megint nyargalni kezdett, mindig gyorsabban, ijedten az ember felé, a hogy melléje ért, irtózva fordult hátra, aztán lebukott a padra. Feje erőtlenül csuklott a falnak; a szemét nem tudta nyitva tartani.
Mikor felpillantott, a férfi előtte állt és komolyan nézett le rá. Nem szólt, nem kérdezett semmit, Jella mégis érezte, hogy sajnálja őt. És ekkor az a mondhatatlan szánalom szállt fel benne, a mit az ember csak önmaga iránt bír érezni. Sovány, kis válla a falhoz ütődött. Meghatóan fiatal arczán, a nélkül, hogy tudta volna, lassan csurogtak végig a könnyei.
A férfi szinte szégyenelte a tehetetlenségét. Bizonyos volt benne, hogy a leány szenved. Miért nézi hát tétlenül? Félre fordult. Ügyetlenül taposott szét egy rögöt a csizmája sarkával. Olyanformát gondolt, hogy tennie kellene valamit. De semmi sem jutott az eszébe, kiverte hát a pipájából az égő dohányt és bement a házba. Kis vártatra kenyeret, meg egy köcsög aludt tejet hozott ki. Mikor letette a lóczára, előre hajolt. Egészen közel volt a leányhoz. Hallotta ijedt lélegzetét. Látta összekarmolt homlokát és, hogy letörölje a szivárgó vért a halántékáról, félszegen végighúzta durva tenyerét az arczán. Megkönnyebbülés fogta el. Egyszerre eszébe jutott, hogy hiszen ez volt az, a mit ő tenni akart. A leány összerezzent. Így csak az anyja simogatta őt régen-régen, mikor kis gyerek volt. Fáradt, beesett szemét hálásan emelte az idegen emberre.
Az ember már nem volt fiatal, vézna mellén behorpadt a kék csíkos vászonzubbony. Sapkája alatt őszülő haj látszott. Az arcza kicsiny és száraz volt; csak az állán nőtt szakáll és a szája mellett, mintha a sok hallgatástól támadt volna, két kezdődő barázda látszott.
Jella szabadabban lélegzett. Az a lázadó, keserű érzés, mely a belsejét ásta, elzsibbadt az idegen ember jó, szürke szemének a pillantása alatt. Szinte akaratlanul beszélni kezdett. Eleinte akadozva, értelmetlenül, aztán indulatosan, vádolón és közben szétfoszlott fejében a sok zavaros ijedtség. Minden egyszerübb lett. Csak az történt, hogy az anyját elüldözték, a többi magától jött. Mintha eddig iszapos, sötét bozótban járt volna, lesüppedve, iszonyodva, vakon; most sütött a nap, tisztásra ért és nem félt, mikor visszanézett. A lába gyorsabb volt a veszedelemnél. Ha Davorin utóléri, talán lerántotta volna magával a szakadékba, de mert nem érte utól… megvetette. Olyan szokatlanul jó volt, hogy beszélhetett, hogy meghallgatják. Körülnézett. A szeme tele itta magát melegséggel, újra ragyogott. Lassan lóbálni kezdte a lábát.
– Szép itt te nálad.
Az ember mosolygott és közelebb tolta a leányhoz a tejes köcsögöt. Jella kiitta a tejet és felállt. Mozdulatánál a másik olyanfélén nézett rá, mint a kis fekete gida, mikor este el kellett válniok egymástól. Ettől a tekintettől eszébe jutottak a kecskéi.
A férfi nem tudta, hogyan tartóztassa.
– Gyere be a házba, – mondotta zavartan – üvegbura alatt van egy szép Szűz Máriám. Van egy alabastromkutyám is… Megmutatnám. Mialatt beszélt, az a sejtése támadt, hogy ha ez a leány elmegy innen, magányosabb lesz, mint volt valaha.
Jella a nap eltünő fényfoltjait nézte a fák alatt.
– Hát visszajössz?
A leány kiegyenesedett és nevetni kezdett.
Elindultak az erdő felé. Mikor Jella átlépett a töltésen a két fekete vonal felett, lemutatott a földre:
– Mi ez?
– Sinek. Ezen jár a vonat.
A leánynak eszébe jutott, hogy hallott valami ilyesféléről egyszer a faluban.
– És te mit csinálsz itt?
– Pályaőr vagyok.
Ez nem érdekelte Jellát. Inkább azt akarta megtudni, milyen az a vonat és honnan jön.
Az ember magyarázata csak megzavarta bizonytalan fogalmait.
– Mondd csak, a hegyeken túlról jön a te vonatod?
A férfi bólintott.
– A pusztáról?
– Igen onnan is…
– Akkor nem szeretem.
– Miért nem szereted? Úgy hiszem a nagyapám is onnan szakadt erre a vidékre. A nagyapám is magyar volt.
Jella megállt. Elgondolkodva nézett le a földre:
– A tisztelendő úr azt mondta, hogy a magyarok véres szájú, hatalmas kutyák.
Az ember nevetni kezdett. Közben köhögött és az arcza piros lett.
– Te nem vagy olyan, – mondotta Jella félhangon, mintha jóvá kellene tennie valamit. Hirtelen felpillantott:
– Te jobb vagy még a tisztelendő úrnál is… Ugy-e Cyrilnek hívnak?
Az ember megint nevetett és halkan köhögött hozzá:
– Miért gondolod?
– Nem tudom. Csak úgy hittem. Cyril?…
Ez illenék hozzád.
– Balog Péter… öreg Péter a nevem.
– Öreg?
– Huszonkét éve szolgálok itt. Én ültettem azt a nagy szilvafát is. Hát téged minek hívnak?
– Jellának…
– Jella… ismételte meg az ember lassan, mintha jól az emlékezetében akarná tartani. Közben kivette az óráját a nadrágzsebéből. Spárgára kötött otromba ezüstóra volt, kopott bőrzacskóban hordta. A leány tisztelettel nézett rá.
– Milyen gazdag vagy te. A házad is szép. Talán tehened is van?
– Kettő.
És kecskéd?
– Három.
Jella összecsapta a kezét.
– Igazán gazdag vagy.
Az ember sajátságosan mosolygott és lepillantott az órájára.
– Vissza kell mennem. A vonat…
Jella kiváncsi lett.
– Jön?… Aztán hova megy most a te vonatod?
– Le a tengerhez.
– A tengerhez? A leány az anyjára gondolt és mert arra ment a vonat, amerre az anyja, hát szerette volna látni.
– Majd visszajövök, – mondotta, mikor elváltak.
Jella soká barangolt az erdőn, míg megkerülte a nagy szakadékot. Az irtás táján ráakadt a kecskéire. Az oldalakon már növekedett a csúcsok sötétje. Az ölberakott fa árnyéka elnyúlt a földön. Puha szürke hamu ereszkedett a fákra, betemette a völgyet. Mikor a leány meglátta a mélyben a falu elmosódott fehérségét, egyszerre kemény lett a lelke. Eszébe jutott, hogy egyedül van. Szétszakadt a fejében az a nyugalom, melyet fentről hozott magával, megint érezte, hogy ő meg a hegyek egymáshoz tartoznak. Benne is vad, zúgó patakok járnak és elsodorják őt magát is, benne is kövek vannak, nehéz kemény kövek, a melyekkel agyon lehetne ütni azokat, a kik őt és az anyját bántották.