AZ ALKUSZ
Uj hálóköntösében nézett ki a folyosóra. A rácson át kirázta a törlő rongyot s szétnézett a nagy háromemeletes ház udvarán. Fiatal asszonyok férjeikre várva könyököltek a folyosó párkányán. Dél felé járt az idő.
Az ő férje jött haza leghamarabb. Zömök, kopasz kis vén ember, májszinű arczczal, lassu lépésekkel támolygott feléje. Alig köszöntötték egymást, lenéztek mindketten az udvarra.
– Miért jöttél ilyen korán haza? Mindég olyankor jösz, a mikor meg az ebéd nincs készen! Nincsen üzlet? – szólalt meg az asszony. A férj nem felelt, nézte a mint a sötét, barátságtalan aszfaltos udvaron legkisebb gyermeke, szép szőke kis fia játszik.
Az asszony ujra megszólalt:
– Mit nézel?
– Ezt az udvart! Nehezen látom többet… Beteg vagyok nagyon, nem leszek többé ember! Vegyétek le az ajtómról a czimtáblámat!
Még egy tekintetet vetett az udvarra, azután reszkető kézzel srófolta ki az ajtóból a czimtábláját. A czink-lemezt, melyre aranybetükkel volt irva: «Nagy József alkusz.» Aztán bement és lefeküdt. Behunyta szemeit, de megdagadt pillái alól egy öreg köny lopódzott alá.
– Mi bajod? – kérdé az asszony.
– A régi – a szivem. Az utczán ismét görcs fogott el, lerogytam a földre, szolga vezetett haza. Tudtam, hogy ez lesz a vége; a lábam iszonyuan fáj, mintha vér helyett forró viz folynék ereimben… Az ágyat vessétek meg.
– Ne hagyd magad! Az orvos azt mondta, semmi bajod…
– Semmi, csak meghalok! Mi lesz veletek?
– A lánynyal?
– Veled!
– S a gyermekkel…
Visszafojtott sóhaj tört ki széles melléből. A kis gyerek elkényeztetett hangon kérdé:
– Papa, hoztál valamit?
– Semmit!
Bejött leánya is. Legidősebb gyermeke. Akár az édes anyja! Magas, mogyoró száju, ives szemöldökü. Alig tizennyolcz éves s az álla alatt is ott van az a kis tejes, rózsás szinü szakocska. Mintha két testvér volna édes anyjával, a mint egymás mellett állanak.
Az alkuszt, a mint nézte őket, vad, majd megadó kétségbeesés fogta el. Mi lesz feleségéből, mi lesz eladó lányából, ha ő meghal? Az asszony talán még elmehet valamelyik rokonához kegyelemkenyérre. De a lány? Hogy fog férjhez menni, ki veszi el pénz nélkül? Senki! Vagy valami durva mesterember, a mi még rosszabb. Hogy fog elzülleni legnagyobb fia, ki nem javult semmit, bár teli van észszel: jó fiu, de most is kártyázik valahol, tegnap óta nem látta itthon senki. Meg utoljára az, ki majdnem ugy szivéhez nőtt, mint a felesége, hová lesz legkisebb öt éves kis fia, gyönyörü gyermeke?! Hisz olyan finom, olyan uri, nagy urnak született, isten tudja, mivé nevelte volna, ha élve marad.
De nem lehet, az alkusz érezte, hogy meg kell halnia. Még egyszer-kétszer a régieknél is hevesebb szivgörcs fogta el, aztán megdagadtak lábai, kitört, a mire el kellett készülnie, a mit iszonyattal, de mégis várt, mint a halálra itélt a feje fölött függő bárdot, megjelent a – vizkór.
Apja s két bátyja ebben halt meg. Az alkusz látta betegségüket fejlődni, ismerte az okokat, melyek a katasztrófát siettetik – az izgatott vabanque játékot az élettel; – ott volt midőn apja egy izben alkuvás közben összerogyott a tözsdén, tudta azt az esetet, midőn egyik bátyja valami kötvényszerencsétlenség következtében viruló emberből egyszerre haldokló vázzá lett. Látta mindannyiukat s az ő haldoklásuk is ugy kezdődött, mint az övé.
Nem rémitette volna meg ugy a közeledő halál képe – bár ugyan szép az élet, a kinek van miből élnie – de hogy most kelljen meghalnia, családját itt hagynia, midőn mi készpénze sincs, most, midőn még a jövő negyedévre való házbért sem tudja kifizetni. Egypár hónap mulva egészen maskép lett volna. Addig, ha a föld alól is, vagyont szerez.
A beteg egyedül van szobájában. Esteledik. A nyitott ajtón keresztül látja a szalonban ülő vendégeket. A függő lámpa otthonos fényében oly barátságosak, szelidek az arczok. Lánya ott ül az asztalnál s teát önt be szomszédjának. Az erős barna fiatal ember mosolyogva köszöni meg. A leány ajka vonaglik, a mikor vele beszél, s olykor-olykor elpirul egész ragyogó nyakáig. S a fiatal ember nem hallgat másra, nem szól máshoz. S az alkusz szive még jobban elfacsarodik, a mint látja ezeket a szerelmeseket. Nem lehetnek azok soha egymáséi! De ha életben maradt volna vagy ha vagyont hagyna hátra!?
Egészen megfeledkeztek a betegről. S az visszafojtja nyögését, hogy ne zavarja a mulatókat, a vidám beszélgetést, a halk kaczajt. Felesége és leánya kaczaját, mely nemsokára görcsös sirásra válik. Mikor majd megtudják, hogy fényüző kényelmes életük csalás volt, s a tőke nincs sehol. Mikor majd árverezik a butorokat, az ágyat s ruhákat és az árverezők között egy halk nyilatkozás adódik tovább: «Szédelgő volt ez is…!» Kikergetik őket e kedves szobákból s a hova innen lakni mennek, a pinczébe, oda nem megy utánuk ezekből a vendégekből senki, s nagy szerelme daczára eltünik leánya melől a régi, a hű udvarló is…
Gyertyát hoztak, megjött az orvos:
– Semmi baj – mondá – csak egészségére vigyázzon…
Az asszony kiment utána:
– Meggyógyul? – kérdé röviden.
– Igen! – felelt az orvos.
– Mikorra?
– Egy-két hét mulván… Azaz, hogy – van-e elég bátorsága?
– Van. – Meghal?
Az orvos merően nézett az asszonyra.
– Egy-két hét alatt bizton. Legyen ön elkészülve.
Az asszony láthatólag megremegett s vonásai eltorzultak egy pillanatra.
– Nos, mit mondott a doktor? – kérdé a férj.
– Semmit… A havi pénzem elfogyott. Mit tegyünk? Nem vársz pénzt?
– Az üzletek le vannak bonyolitva.
– Hát mi lesz velünk?
A beteg fájdalmasan nyögött fel, az asszony folytatá:
– Zálogba kell valamit tennünk.
– Mit?
– Értékpapirost a kaszszából.
Az alkusz fölemelkedett ágyában s rekedt majdnem fuldokló hangon szólt:
– Az nem az enyém!
– Kié?
– A gróf bizta rám, hogy játszam vele a tőzsdén.
– Visszaadod neki, ha felgyógyulsz.
– Nem kelek fel többé.
– S ha nem kelsz fel? Neki marad még…
– Az az övé.
– S mi?
Görcsös zokogás volt a felelet, az asszony nem elégedett meg a válaszszal.
– Koldusok leszünk?
– Az…
– Én, lányod gyermekeid?
– Mindannyian.
– S ez jól van igy?!
«S ez jól van igy?!» ez a rettenetes szemrehányás zugott ezentul egyre a beteg fülében. S ez jól van igy? ismételte egy nap tizszer is az asszony. Sugta, majd kiáltotta hangosan. Ezekkel a könyörtelen szavakkal volt tele az éj, mely a szegény vizkórosnak nem hozott többé álmot, csak rémitő sötétséget. Egy-egy éjszakán megfejthetlen erővel feltápászkodott ágyából s átlopódzott a másik szobába, a hol legkisebb gyermeke mélyen, boldogan aludt, ágyához kuszott, oda szoritotta tüskés arczát a kis sima arczhoz s hangtalanul sirt. A gyermek olykor felébredt s megrémült, elirtózott csuf beteg apjától!
Mint egy megvert kutya, ugy sompolygott vissza ágyába az alkusz s a könyörtelen kérdés még jobban zugott s zuzott össze minden csöp nyugalmat kóros szivében.
«S ez jól van igy?!»
Másnap még rosszabbul érezte magát. Gyomra is felpuffadt, olyan lett, mint egy tömlő. Nem tudott többé feküdni s lélegzése is nagyon megnehezült.
– Nincs a piaczra pénzem, szólt az aszszony.
Aznap tették az első értékpapirt a zálogba. A pénzben tartott egy pár napig. De a midőn egy másikhoz akartak nyulni, megjött a gróf levele, irta: «Hallottam, hogy beteg. Maga József mindég becsületesen szolgált, de mitsem lehet tudni. A titkárom holnap felutazik az értékpapirokért»…
Az asszony olvasta fel a levelet.
– Nos? – kérdé.
– Oda kell adni, ha jön.
– Jól van ez igy?
Ismét ezek a szavak. Az alkusz délfelé megszólalt. Először csak magának susogta:
– Nincs jól, nem lehet…
Délután ismét eljött a barna fiatal ember. Még csak praktikáns volt, mikor ide kezdett járni. Az asszonynak volt földije. Nagyon szerették a házban. Az alkusz szerzett neki helyet, ő szerezte be könyvelőnek egy nagy czéghez… Ugy szerette, mint a saját fiát. De a mióta beteg volt, nem türte a szobában. Most azonban behivatta mégis.
Felesége, lánya is benn volt a szobában.
Egy darabig némán nézte őket. Majd közelebb hivta magához leányát:
– Johanna, akarsz a Paul ur felesége lenni?
– Akarok! mondá határozott hangon a leány.
Ujra csend lőn. Az alkusz lehunyta szempilláit s homlokáról törölve a verejtéket, gondolkozott.
– Csukjátok be magatok után az ajtót – szólalt meg végre a beteg s félénk tekintettel nézett szerteszét. Az ablakot is befüggönyöztette s aztán odaviteté magát a vaskaszszához. A belső fiókból egy csomó értékpapirt vett ki s megszámláltatta.
– Nyolczvanezer forintnyi érték! – mondá a könyvelő.
– A grófnak annyi ez, mint nekünk egy krajczár – jegyezte meg az asszony.
A grófi titkárt másnap azzal fogadták, hogy az alkusz elutazott. Nem tudni hová, nem tudni mikor jő vissza. A titkár kereste még egy párszor, de midőn megtudta, hogy halálos betegen fekszik szobájában – nem jött fel többé.
A büntető biróság emberei jelentek meg a szobában. Az alkusz várt rájuk, s pokoli láz fogta el már napokkal előbb.
- Ha jönnek, szimuláld… mintha nem tudnál magadról… sugta fülébe a felesége s leányával együtt elment otthonról. A haldokló magára maradt s bármint szerette volna, nem vesztette el öntudatát. Nagyon jól hallotta, a hogy szeliden kérdezte tőle a gróf; Istenem, hisz soh’se bánt vele ugy, mint egy zsidóval – a mint szinte könyörgött neki.
– József, hisz te becsületes ember vagy… add ide a pénzem.
Az alkusz összeharapta ajkait s nem felelt, bár irtózatos vágyat érzett megmondani: «A leányom jegyesénél van, odaadtam, el akartam lopni a családomnak. Megbántam, vegyétek el, becsületesen akarok meghalni!»
Családja iránt való vak szeretete küzdött benne a becsületes emberrel. Az előbbi győzött. Lehunyta szemeit s nem birtak belőle kicsikarni egy szót is. A grófot irtózatos dűh fogta el:
– Uraim, a pénzem akarom megkapni! Hát nem fogom megkapni a pénzem?! Hurczolják el, vigyék a börtönbe!…
Nem lehetett elvinni. Az illetékes orvos kiállitotta a bizonyitást, hogy életveszély nélkül nem lehet átszállitani az alkuszt. A vizsgálatot s a kutatást meginditották mindenfelő, a gróf gyanakodott a főváros összes üzéreire, belekeverte ez ügybe az alkusz rokonait, viszgálatot követelt az egész világ ellen. Csak a házibarátra, fiatal könyvelőre nem gyanakodott senki. Nem adták hirül a minapi eljegyzést, melyet közvetlenül előzött meg a sikkasztás. S a könyvelő egy darab idő óta fel sem járt a házhoz. Az alkusz felesége személyesen értesitette a történtekről. S egy pár nap alatt nagyon is sok történt.
A beteg vádlottat ismételten ki akarták hallgatni. A vizsgálóbiró szelid szavakkal beszélt szivéhez. A gróf is biztatta, hogy az értékpapirok felét neki adja, ha megmondja hova tette, hol van. Hivatkozott sok évi összeköttetésükre, ugyszólván baráti viszonyukra. Az asszony félt többé a beteget magára hagyni, tartott tőle, hogy az egyszerre mindent kivall.
A kihallgatás alatt mindegyre reá szegezte kérő, esdő, parancsoló tekintetét.
S az alkusz szimulálta az öntudatlanságot, nem mentek vele semmire, eltávoztak siker nélkül. Pedig ha kitartóbbak: vallomásra birták volna a meggyötrött bünöst. A vágy: becsületesen halni meg, perczre, pillanatra felülkerekedett benne s megrémitette az asszonyt. S ezektől a perczektől kezdve lázas izgatottsággal várta férje halálát.
S épp ebben az időben – ugy látszott – fordulat állott be a betegségben. – Jól kezdte magát érezni. Bizni kezdett:
– Az Isten nem akarja, hogy becstelenül halljak meg, élni fogok! – mondá feleségének s annak kövér kezeit ajkához vonva, csókolta hevesen.
– Életben maradok… Most már jöhetnek, visszaadom a pénzt. – Hol van Paul? Hivasd, adja ide a papirokat, meg akarok szabadulni…
Az asszony egész nap remegett, ha a folyosón lépteket hallott; hátha a vizsgálóbiró? Akkor vége mindennek! S ugyanezen lépéseknek ugy örült a beteg: végre valahára, csak jönnének már, csak itt volnának… Ha már levethetné a bünsulyt szivéről.
A délelőtt folyamán nem jött senki. Délben jött az orvos. Mosolygott, a mint javulásával dicsekedett neki a beteg.
– Ezek az utolsó napok! – mondá az asszonynak a folyosón.
– Ma? – kérdé a feleség.
– Lehet, de nem bizonyos. Egy hétig is elélhet még ebben az állapotban s mindegyre jobban érezheti magát. Egész az utolsó perczig – a szivszélhüdésig.
Délután sem jött senki. Az asszony magára zárta az ajtót s ugy várta a halált. S hogy nem jött az minden neszre megremegett: a biróságtól jönnek! Nem jött senki.
Eljött az éj. A beteg nyugodtan aludt. S álmai közben az életkedv mosolygott le kipirult arczáról. A szomszédszobában halványan kimerülve feküdt az asszony álmatlan ágyán és reszketve várt, egyre várt.
A beteg másnap ismét jól érezte magát. S egész megkönnyebültnek érezte szivét. Csak azért türelmetlenkedett, mert se a könyvelő, se a vizsgálóbiró nem jött. Az asszonynak azt kellett hazudnia, hogy elküldött értük. Pedig az ajtót is elreteszelte, nehogy valaki bejöjjön. Csak késő este ment le ügyvédjéhez, attól megtudta, hogy holnap ismét s biztosan jönnek. Nem tudta mit tegyen? könyörgött férjének, hogy játsza ismét az öntudatlant, ha vallatni fogják. A beteg fejét rázta:
– Nem, nem, mindent meg fogok mondani… Becsületes akarok maradni: semmi szemrehányás. – Becsületes akarok maradni!
S ujra beköszöntött az éj. Anya és leány virrasztottak a beteg ágyánál. Szinte jókedvü volt az. A jövőről beszélt. Üzleti terveiről.
… Oh, mennyi gyilkosságot követnének el, ha az nem járna erőszakossággal!…
A leány könyekkel szemében horgolt, az asszony olvasott. Fel-feltekintett olykor könyvéből, megnézni az órát. Közeledett a hajnal, egy-két óra mulva reggel lesz és ujra jönnek… Remegett. Iszonyatos sebességgel multak a perczek.
Még sem.
De. A halál erőszakos keze vágott végig az alkusz arczán. Egy-két rángás… Megduzzadt ajka levegő után kapdos, összegöbörödött kezeivel levegő után nyul… Majd egy rövid harsanás – olyan mint mikor a lapda lyukat kap – aztán vége.
Az asszony felsóhajt. S mintha ez a sóhaj azt mondaná: Végre!
Reggel volt, de a nagy házban még mindig mintha estve volna. Pedig a házmester már a kaput is kinyitotta.
Cselédek már vitték felfelé a reggelihez való kiflit.
AZ ÖRÖK LÁZ
Két szempár összevillant. Az egyik: világosszürke, nagy, a másik: fekete, mint a cseppentett szurok s kicsiny: mint a kökény.
– Szép szeme van! gondolta magában mind a kettő, a férfi és az asszony.
Mást nem igen vehettek ki tisztán egymásból. Az udvarban nappal sem volt valami nagy világosság, igy késő délután meg éppen csupa homály.
– Mit akar itt ez az asszony? kérdé a házmestertől a férfi.
– Behurczolkodott s estefelé jött, hogy ne lássák milyen kevés holmija van. A hátulsó lakásban, Bondáéknál fog lakni… a lányával, azt mondja, hogy szinésznő.
Este, mikor a házmester lehozta a bejelentő czédulát az állitólagos szinésznőhöz, az egy vidéki szalonhölgy fesztelenségével fordult hozzá:
– Ki az a szőke fiatal ember?… egész délután kinézett az ablakon.
– Valami jogász… nem igen eleven ember, egész nap itthon ül vagy fekszik a diványon, sötétben, magában.
I.
Egy diófa két kisebb vadgesztenye, egy pár törpe rózsaszin virágu akácz volt az udvarban, melyet azért «kertnek» neveztek mindannyian, a kik itt laktak a régi Pest e maradék házacskájában. A legtöbb ablak ide a kertre nyillott s nyitva volt olykor egész napon át.
Mert ilyenkor a nyár első melege felforralja a főváros kisebb lakásainak dohos levegőjét. Hadd jőjjön be a fák illata a «részletfizetések» városrészébe s legyen üdvözölve a szabad természet apró részlete: nyolcz darab sárgás levelü, hervadt virágu fa!
Esténkint künn ült az egész ház. A légszeszt is eloltották már, sötét volt, csak a szempárok csillogtak, egy-egy idetévedt exczentrikus Szent-János-bogár fénylett valahol a magról kelt fűben. De a nagy, szürke, meg az apró fekete szemek nem látszottak sehol. Lehunyott szemhéjakkal feküdtek ágyaikban: férfi és asszony. Egy egész lakás választotta el őket egymástól, de tekintetük első összevillanása jobban összekötötte őket, mintha egymás mellett lettek volna.
– Milyen szelid és milyen fiatal… a haja szőke… gondolta magában az asszony.
– Szinésznő, sokat szenvedhetett, sokat csalódhatott…
Nappal, a mikor az egyik tudta a másikról, hogy nincs otthon: el-elsétáltak lakásaik ablaka előtt.
«Kovács Ida, az opera tagja», olvasta a férfi az asszony ajtaján.
«Borza Béla!», kiáltott be a levélhordó a fiatal ember ablakán, a mikor a szinésznő éppen arra ment.
Kovács Ida és Borza Béla junius elsején látták egymást először, az egész hónapban nem váltottak egymással egy szót is, de az egész időn át alig gondoltak egyébre mint egymásra.
II.
Juliusban a fiatal embernek haza kellett volna mennie, de valamelyik vasutnál véletlenül irnoki állomást kapott, hát fenn maradt a fővárosban. Ezentul kevesebbet feküdt a diványon, ritkábban volt otthon, de mindig korán jött haza.
Egyszer elkésett mégis, már majdnem éjfél felé járt, a mikor csengetett a kapun. Két percz telt el, a házmester nem jött, hanem egyszerre csak a szinésznő közeledett feléje.
Köszöntötték egymást.
– Tetszett már csengetni? kérdé az asszony.
– Igen, csakhogy nem jön.
Majdnem egy negyedóráig álltak igy egymás mellett, mig Kovács Ida – kifelé fordulva az utcza felé s ugy mintha csak magának beszélne – szólni kezdett:
– Milyen jó volna most bolyongani…
– Igen, bejárni az utczákat, az egész városrészt.
Most már mind a ketten az eget nézték s aligha jutott eszükbe, hogy mért állanak itt.
Borza Bélának jutott előbb eszébe:
– De miért is állunk?…
– Igaz, ugyis hiába, meghalt vagy elaludt az öreg. Talán…
– Gyerünk, járjunk egyet, ha nagysága –
– Éppen kérni akartam.
Nekiindultak a néma utczáknak, halkan léptek, egy szót se szóltak. Mind a kettő arra gondolt, hogy nem igy képzelték az első találkozót. Mind a kettőjük elképzelte már, mit fog mondani egymásnak, meghatót, érdekest, ugy, hogy szivök azonnal forró barátságban egyesül. De a való és képzelt igazságokból szövődött szép beszédek összeszakadoztak, ajkuk elakadt egy pár szó után. «Mi ez?» kérdezték maguktól; egymástól azonban csak köznapi dolgot mertek kérdezni, ilyeneket:
– Sokáig tartott a mai darab?
– Igazán gyulai ön? Megvan-e még a szép várkert, Kelechényivel voltam ott, próba után; de sok kellemes délelőtt volt ott; hát a lovag, a kedves, jó lovag?
– A kicsike már nagy, mért hivják Ilonának?
Furcsa nevü, ismeretlen kis utczába értek. Ugy érezték, mintha igy éjjelente különösen üditő volna a főváros levegője.
– Nézze, milyen tiszta a levegő! szólt az asszony s az opera palotájára mutatott, melyen árnyék és fény olyan éles volt mintegy falusi házon, tiszta, holdas éjelen.
Ez a városrész, mely jó távol volt az ő lakásuktól, közelebb hozta őket egymáshoz. A szinésznő rá-rámutatott egy-egy ablakra.
– Itt lakik Szervánszky Eta… Szabó Regin… Veizer Szidi… az én osztályostársaim.
– Miben?
– A kórusban. Ott, hol a müvészi ambicziók legszomorubb temetője van. Eleven holtak, a kik föl se támadhatnak, meg se halhatnak.
A fiatal ember szive elszorult: «ime!» – Kovács Ida folytatá.
– Lányok, a kiknek van tehetségük, de nincsen szépségük; szépek, tehetségesek, de szépségüket áruba nem bocsájtók, elzüllött vidéki primadonnák, elszegényedett urihölgyek, a kik nem régen még aranyakkal fizették énekmestereiket: itt vagy erre laknak hónapos szobákban, hónapos ágyakon, néha nagy lakásban kicsiny becsülettel, néha kis zugban sok gyerekkel…
– És ön?
– Én – tudja – nem itt lakom, de vagyok elzüllött primadonna. Imádtak a vidéken, tönkretettek a vidéken s jöttem meghalni a fővárosba.
Megálltak valami sarkon. Lámpa égett fölöttük, ennek a világánál, azt hitték, jól látták egymást.
A nagy szürke szemek igy nézték Kovács Idát:
Szenvedés, elszántság a királynői alakon.
A kicsiny fekete szempár a mit a másikon látott, az mindjárt érzésre vált: «oh, az édes, együtt érez velem, végre egy férfi…!» ezt gondolta azután.
És szemben állottak egymással. A nagy, csontos, erős homloku, fekete asszony; egy gracziöz magas lány, – kiégve, egykor – talán csak tiz év előtt is – isten tudja milyen bájos, most pedig csak rom. Aztán a férfi, kicsiny, gyengéd, nem több huszonegy évesnél. És nem fogták meg egymás kezét. Az asszony szólt:
– Beszéljen ön magáról valamit!
– Mit?
– Mindent.
– Olyan jól esnék, ugy sincs senki, meg kell fulni, bezárva magamban. Azelőtt szerettem igy; szerettem, hogy más vagyok mint a többi, olvastam, könyvekkel beszélgettem, barátkoztam képzelt alakokkal, szeretkeztem Beatricsékkel, imádtam a cziprus lombok szőke hősnőjét, lady Annát, Hugo hölgyeit, a büszke franczia kisasszonyokat – a szinpadról ismerem mindegyikéjük – a Jókai önfeláldozó kisasszonyait máskor…
– És most?
– Most is ezekkel vagyok. Ha munkámat elvégeztem – behunyom szememet s velük foglalkozom. Az utczán, ha járok, őket keresem.
– Megtalálta?
– Nem. Pedig vannak; érzem de megfogom-e találni, megfogom-e?
A fekete ég sötétkékre vált; hajnallott. Csikordultak, nyiltak a kapuk zárai. A pék gacsos menése visszhangzott a szomszéd utczákból.
– Van-e az ön alakjai között egy szerencsétlen asszony, a ki nem volt soha olyan rossz, hogy meg ne érdemelne egy kis szeretetet s a kinek ön elnéző barátja tudna lenni?
– Van. Nem egy a könyvekben – és az életben.
– Az életben?
– Ön.
Visszaérkeztek abba az utczában ahol laktak. Már ide látszott kis sárga házuk, homlokzatán a lakatos czégé rét, a nagy aranyozott kulcsot már jól kivehették.
Egy kissé megdöbbentek. Fájt nekik, hogy ez a séta, meg maguknak minden tekintet nélkül való föltárása itt – legalább egyelőre – véget ér. És érezték, hogy talán csak ketten vannak a világon, akik egymás rajongását meg tudják érteni.
– Jőjjön be aztán, le fogom festeni.
– Fest?
– Modellirozok is… Édes jó isten, verseket is irok. És ha ezek nem volnának!
A kapu már nyitva volt, nem egyszerre mentek be. Buzás még járkált kissé az utczán.
Édesdeden gondolt egy regényalakra. Franczia művésznő, genie, de lángesze megtörik asszony voltán. Szeret, de folyton csalódik, mig meg nem találja az igazit. Magas, a keze nagy és kemény…
Ez az alak állt előtte, beszélt vele, tárta fel bensejét, ez hallgatta annyi szeretettel, a mit ő belső világáról mondott. Isten tudja, hogy hivják a regényben, itt a neve Kovács Ida. És eddig soha nem érzett, kéjjel töltötte el az a gondolat, hogy ezt az alakot csak egy lakás vékony fala választja el tőle.
III.
Augusztusban nem választotta el őket többé semmi.
Két hónapon át hangsulyozták folyton tiszta barátságukat, mig egyszer forró arczuk véletlenül összeért s a kis Kovács Hanna nem volt otthon.
A férfi szégyelte magát s egy kissé könyezett azután. Az asszony mosolygott, megifjodott, szinte megszépült arczczal.
– Oh, milyen régen szerettem! – szólt Borza Béla.
– Mikor először villant szemembe szemed – szólt az asszony.
A kis Hanna hazajött az iskolából:
– Éhes vagyok! mondá és a szinésznőnek kávét kellett főznie.
Borza Béla a szerelemről gondolkodott.
IV.
A szerelemről, rajongása egyedüli tárgyáról, melyet megénekelt apró versekben, a melyeket azonban nem mutatott meg soha senkinek. «A szerelemről», mely czime volt egy vastag könyvének, melybe beirta mindazt, a mit ebben a tárgyban olvasott. Egész verseket, idézeteket, reflexiókat.
A világirodalom jelesei és törpéinek egymással megegyező vagy homlokegyenest ellenkező hite, vallomása, gondolata a szerelemről: ezzel, tehát örök igaszságokkal s folyton váltakozó abszurdumokkal volt tele ez a könyv. Praktikus ideális, naiv és misztikus szerelmek voltak itt leirva, megénekelve, áldva, megátkozva.
S ebből a könyvből vonta el Borza Béla a szerelemnek sajátságos, óriási, de alaktalan képét, ezekkel foglalkozva támadt benne valami különös kultus; e könyvön át jutott el oda, hogy nemcsak mint érzést, de mint fogalmat is imádta a szerelmet.
Maga a szó is egészen másképen hangzott fülében, mint akármi más. Sokszor leirta pusztán ez egy szavat latin, góth, czirill s görög irással, hanyagul, kiczifrázva, nyomtatva, könyveiben aláhuzta s a midőn a szinpadon hallotta, szinte megdöbbent.
Férfiakkal azonban sohasem beszélt róla, se arról a mi ezzel a fogalommal összefügg. Ha mégis beszéltek neki ilyesmiről: zavart lett s ha tehette, elmenekült. Az egyetemre legfőképen azért nem járt, az első éves polgárok különös gyönyörüséget találnak abban, ha minél czinikusabb beszédet tesznek. A férfiasság e bizonyitása nem imponált neki, sőt inkább megvetette őket érte, elhidegült volt iskolatársaitól, barátságot csak egy földijével tartott, nyolczadik iskolás deákkal, a kinek szép kis testvére volt otthon.
Ezt a jó fiut kinozta, ha a lányokról valami konkrétet akart megtudni. Neki sohse volt nőtestvére se unokatestvére; s nem ismerte, hát hiányoztak életében azok, a kiktől hölgyismereteink leglényegesebb, mert legintimusabb részleteit, szerezzük. A diák csak éretlenségeket tudott neki mondani, női ruhák titkáról beszélt, de teljesen összezavarta a dolgokat s amint az ő hamis képe összefolyt a jógász alkotta asszony-tipussal: valami titokzatos alak állt elő. Egész más, mint a férfiak, más törvényen élők, édesek, szentek, titokzatosak, magasztosak.
Azok a hölgyek, a kik áruba bocsájtják magukat: rémitő sok gondot okoztak Borza Bélának. A legtöbbször tragikus alaknak látta őket, néha azonban pokoli gonoszság sugárzott ki szemeikből. Huszonhat forint havipénzt kapott ugyan mindössze hazulról, de szivesen odaadta volna egész havipénzét s örömmel éhezett volna ha – megmerte volna őket szólitani. Sokszor akarta, de nem volt rá képes: lélekzete elállt, szédülni kezdett már akkor is, ha csak tervelgetett ilyesmit.
Kovács Ida jóizüen nevetett, amikor alkalommal s jól beburkolva a jogász elmondta neki sikertelen kisérletét. Aztán hirtelen elkomolyodva megjegyzé:
– Különben az én karakteremben is van ehhez hasonló valami… Vigyed haza, olvassad.
Egész augusztus elején minden éjjel a «vidéki primadonna naplójá»-t olvasta Borza Béla. Kovács Idának önvallomásai eloszlatták azt a nyomasztó érzést, mely a férfit viszonyuk kezdetén elfogta. Nem volt bizonyos abban, hogy szerelem-e az, mit ehhez az asszonyhoz érez. Valamivel nagyobbszerünek gondolta s egy-egy pillanatra szerelme tárgyában kereste a hibát.
Oh, lehet-e nem szeretni ezt az asszonyt, a ki oly tiszta tudott maradni a vidéki szinészet szemétdombjai közepett! Olyan tiszta… olyan sokáig! Lehet-e nem szeretni ezt a gyönge nőt, a ki minden este beirja naplójában uj meg uj megkisértetését, de ezzel az utóirattal: «Nem, nem akarom, várok reá!»
Rája várt, ez a «reá» bizonynyal ő. Közbe esik egy férfi, lángeszü gaz, erőszakos szatir, egy ut közben, vasuti kupéban született kis lány…
Két lap az egész naplóban, könnyen keresztül lehet lapozni.
V.
Ősz felé Kovács Ida elhurczolkodott. Csak a szomszéd utczában ment át, ott két szobát kapott majdnem olyan olcsó áron, mint a mennyit azelőtt egyért fizetett.
– Nézd, az ajtót becsukjuk, akár egy siffont is teszünk oda közfalnak! szólt az asszony.
Együvé mentek lakni, de a siffon kezdetben csakugyan ott volt közöttük.
A kis Hanna egy megjegyzésére vették el.
– Béla bácsi ugyis mindig itt van! mondá minden panasz nélkül.
A kis leány kezdetben örült a mama barátjának. Jó volt vele dominózni, a mikor a mamának dolga volt a szinházban. Néha hozott is valamit és a mi a legjobban tetszett neki: a mikor ő ott volt, sohasem kapott ki, akár milyen későn jött is haza.
Nagyon keveset törődtek vele s ez jól esett neki. Ha két kiflit evett meg az uzsonnánál, anyja sohasem nézett rá szemrehányó tekintettel, mint azelőtt.
Csak akkor lett rosszkedvó, a mikor anyja egyszer csak igy szólt hozzá:
– A Béla bácsit ugy kell szeretned mint az apádat…
– Jó, de hiszen ő nem az én apám!
Nyolcz hónap mult el már azóta, hogy a szürke meg fekete szempár legelőször összevillant. A kis Hanna konstatálta magában, hogy már csak egy párnán fekszik s az anyja az ő vasárnapi ruhája övszalagját nem köti meg annyi gonddal mint azelőtt.
– Itt van… eredj! igy szól hozzá.
És este olyan unalmas, olyan dolgokról beszélgetnek, a mikből ő nem ért semmit. Aztán a mama babaruhákat készit – a melyeket nem akar neki adni…
VI.
Szerencsére szinházi szünidőre esett a keresztelő.
Ficzere volt a keresztapa; Ficzere Antal, Borzának ismerőse, a ki kispap volt, de amióta kilépett a szemináriumból «szabad gondolkodó»-vá lett, versei jöttek fővárosi lapokban, barátai a «költő»-nek nevezték.
Neki nagyon tetszett ez a dolog. Ágyában a gipszfehér arczu, elkinzott asszony, a kinek suttogó, tört szavai csodálatos boldogságról beszéltek. Az ágy fejénél összefont karokkal Borza Béla, egy kissé megnyult arczczal, nagyra nőtt hajjal. Ruháskosárból készitett bölcsőben, felszallagozott czifra pólyában feküszik a kicsi és olyan vigan gőgicsél a tejes üveg gummicsövén, mintha anya keblét színá…
– Mire kereszteljük? kérdé végre is a szemlélődő Ficzere.
A fölött már régebben megegyeztek, hogy csak igy itthon, minden egyházi szertartás nélkül – a mely egy kissé avult és költséges is – adatik név a kicsiny fiunak.
– Keresztelni mindenki keresztelhet, én csak ugy, mint Pecci gróf, a római pápa! állitotta a «szabadgondolkodó», hozott is szentelt vizet, ámbár: «viz – viz!» mondá.
Hanem a név sok vesződséget okozott. Sándornak szerette volna nevezni az apa, Dumas Sándorról, az ifjabbikról. De szerette volna, ha egyben Imrének is nevezheti, Madách Imre emlékére. Az anya a Béla nevet pártolta, Ficzere Ágoston szeretett volna, Comte Ágostonról, a kit nagyon szeretett azóta, hogy a positiv bölcselő munkáinak egy kivonatát olvasta. A kis Hanna Lászlót emlegetett, valószinüleg az a gimnazista László jutván az eszébe, a ki már napok óta les rá s megkergeti, a mikor az iskolából jön.
A vitát Ficzere Antal komoly méltóságu szava – amennyire egy huszonkétéves emberé az lehet – szakitotta félbe.
– Én megkeresztellek téged az Atya, Fiu s Szentlélek Isten nevében Sándor Ágost Imre Bélának, Ámen! mondá s a czuczlit kivette a kis gyermek szájából, arczát meglocsolta vizzel.
Majdnem egész éjjelen át sirt a kicsike. Ezen az éjszakán az ajtón át s gorombaságok kiséretében mondott fel a háziasszony.
De Borza Béla nem ezekért nem tudott aludni. Ismeretlen öröm szinte lázra izgatta. Gyermeke van. És a neve: Sándor Ágost Imre Béla.
Csak négy név, mert a Kovács Anna Lászlóját figyelmen kivül hagyták.
VII.
A férfinak 56 forint havi jövedelme volt; 26 forintot kapott a gyámjától, harminczat a vasutnál keresett. Az asszony havonta mindössze csak ötven forintot hozott haza, kivéve a karácsony és husvét hónapját, a mikor templomban is énekelt husz husz forintért.
Nem éppen nagyon sokat nélkülöztek, hát éhezni sohasem éheztek, ha nem volt vacsora, Hannus hozott turót, vagy más valamit hitelbe a házban lakó krájzlertől.
Csendesen, nyugodtan s nem a legrosszabbul éltek. Nem járt hozzájuk senki, legfölebb Berill jött el néha. Berill, a tenorista, a ki kénytelen volt szintén a karban énekelni, bár jobban énekelt mint az első tenor s meglehetősen előkelő családból ered. Bizonyos napokon más és más apát vallott szülőjének, leginkább grófokat s minisztereket, legtöbbször a kormányelnököt, a ki titokban segélyezi is.
Berill rá akarta birni Buzás Bélát, hogy csináljanak együtt népszinmüvet, ő mint szinházi ember, a kinek a technika a kisujjában van, fogja scénákba szedni, rendezni a mesét, melyet a jogásznak, mint inkább költői léleknek kellett volna szolgáltatnia.
De ez a terv kivihetetlennek mutatkozott. Berill is elmaradt, már csak a tejes asszony, fás embert s a szomszédból egy könyvkereskedő-segéd felesége járt be hozzájuk.
Majdnem egész napon s estén át egyedül voltak. És még mindig volt mit beszélniök egymással. Novemberben tea mellett – nagy szamovárt vásároltak – éjféli egy óráig is «cseréltek eszmét».
Hanna meg Sándor stb. aludtak, ők pedig csendesen beszélgettek a szerelemről általában s különösen az ő szerelmükről. S mintha csak valami konkrét tárgyról beszélgettek volna, úgy szóltak:
– Tizennyolcz éves vagyok ujra! mondá az asszony.
Valamivel többnek látszott, különösen a legutolsó időben. Gyermekágya közben haja egyszerre erős őszülésnek indult, a szemöldöke fölött egy széles ráncz képződött. S ha nevetett, akkor ötven évesnek tetszett.
Egy-egy pillanatra maga Borza Béla is látta ezt az ötven éves asszonyt; megdöbbent, de csak egy perczre, szemei elé nagy hirtelen ujra leereszkedett valami különös rajongás aranyos köde, melyen át szépnek, fiatalnak, üdének látta azt, a ki minden volt, csak az nem többé.
– Hogy szerethetsz ilyen rut banyát? kérdé a szinésznő gyakorta.
– Ki nekem ilyen szép? felelte a férfi.
Néha akadtak ilyenek mégis, sőt egy-egy olyan hölgy is került, a ki még kivánatosabbnak tetszett előtte mint ő. Mellettük lakott egy szőke tanitóné, széles, friss, hamvas képü, a kiben lopva gyönyörködött is.
Szemrehányásokat tett magának eme titkos gyönyörüségért. Ugy tetszett neki, mintha az ilyesmivel profanálná a szerelem szentségét, bepiszkolná magát, megcsalná Idát, a jót, a szépet, az önfeláldozót.
Nem, csak őt, egyedül őt szereti! erősitgeté magának. És szereti nem kötelességből, hanem önként – ezt állapitotta meg napról-napra. Ő a szépség, jóság, a boldogság, a gyönyör. De ijedelemmel vette észre néha, hogy ajka hideg, a mikor megcsókolja, és mintha csak a saját kezét csókolná meg.
Végre is kimagyarázta ezeket a jelenségeket is a kék-kötésü nagy könyvből, melynek czime – aranyos betükkel – «Szerelem».
VIII.
Ficzere véleményét kérték ki: «mit gondol, szükséges-e pappal is megáldani frigyüket?»
A szabadgondolkodó kereken azt felelte: «nem!» Az asszony az ő pártján volt, de Borza Bélának kételyei támadtak, ugy érezte, hogy szerelmén kivül még más valamivel is hozzá kell kötnie magát Kovács Idához.
– Ha megun – elhagy; ha meghalok – eltemet; ennyi az egész! szólt a szinésznő őszinte lemondással.
A szegény fiunak pedig ezalatt könyek gyültek a szemébe. Szinte remegett a meghatottságtól, olyan puha és olvadékony lett, hogy alig ismert magára.
Ilyenkor érezte a szerelmet, azt az örök lázat, melynek gondolatával agyának minden sejtje tele volt. Ilyenkor büszkén látta magában az igazi szerelmest, a ki áhitozik az önfeláldozásra, szomjas valami hőstettre, gyönyörről gondol, akár a halálra is, ha érte halhat meg.
Azok voltak a jó napjai, a mikor ilyen érzékeny jelenetek játszódtak le. Ilyenkor szinház után is jó sokáig fennmaradtak, nézték az erősödő Sándort, nevettek Hannán, aki álmában beszélni szokott.
Ugylátszott, hogy a kis lány nappali szótlanságát pótolja ki ilyenkor. Mert egy idő óta alig lehetett szavát venni. Nem búslakodott, sem daczos, sem melancholikus nem volt, csak nem beszélt.
Nem igen ütköztek meg rajta, bár jól bántak vele, különösen a férfi, a ki esténként – a mikor Idának a szinházba kellett mennie – kártyázott is vele. Filkót játszottak a legutóbbi időben fricskában.
Egyszer egy estén folyton a jogász nyert s a játék végén meg akarta adni mind az orrverést. A lány elfutott előle a másik szobába, a hol a sötétben aludt a kis fiu. Buzás Béla utána szaladt s megtalálta a leányt, a ki előle egy szekrény mögé bujt el. Közeledett hozzá, az halkan, elfojtott hangon kaczagott.
Buzás Béla elengedte az orrverőket, hanem e helyett büntetésből megcsókolta a lányt.
És megrémülve vette észre, hogy milyen gyönyört okozott neki ez a csók, s milyen forró a tizenötéves leány ajka.
Megdöbbent, észre tért.
Hiába, az örök láz sorvasztó heve megcsapta, megrázta – most előszörre, igazán.
ÖZVEGYEN
Tizennégy évig várt férje halálára. És egypár héttel előbb őt fogta el hirtelen rosszullét. Megrettent. Tehát hiába várt, meg kell halnia, mielőtt szabad lett volna! De nem, a sors csak pajzánkodott vele.
Itt fekszik előtte a holttest.
I.
Az ajtók be voltak csukva, hogy a gyerekek be ne jöhessenek. Az ablakok előtt szalmával volt beszórva a gyalog-járó, nem hallszott föl a kocsik lármája. A redőnyök leeresztve. Minden a hallotthoz igazódott itt; a hideg, sötétség, a néma csend, mintha része lett volna a sötéten szederjes, meghidegült arcznak, a néma ajkaknak.
Az asszony arczczal ráborult a kerevetre, agya zúgott, szive vert, oly lázasan, mint a ki szerelmi légyotra készül, mint a ki hosszu rabságból először lép ki a szabadságba.
Tizennégy év óta várt erre a pillanatra s most, a mikor elkövetkezett: férjének halálküzdelme, az elmulás iszonyatos képe alig borzongatta meg erősen telt vállait. Nagy barna szemeiből esett egynehány köny mégis, a cselédek, a rokonok azt mondták rá, «szegény!» s ő igy szólt magában:
– Végre!
S kikeresvén báli keszkenőjét, sajátkezével kötötte fel a hallott állát, a nyitva hagyott szemre letolta héját, elhivatta a hallottkémet, értekezett a temetésrendezővel, értesitette az orvosi kört – melynek a hallott tagja volt – elhivatta a rokonokat, ujra sirt azokkal egy verset s a mint ugy délfelé maga maradt a hallottal, befurván fejét a diványpárnába, zürzavaros érzés fogta el; érzések, melyek ha tömörültek volna s ha egy néven nevezné őket, felkiáltana:
– Diadal!
De ez a környezet, a gyerekek, a kik a szomszéd szobában suttogtak, a tömjénél kifüstölt szoba nehéz illata s a hallott férj, a kit maga mögött érzett: fakulttá tették érzéseit s csak annyit susogott:
– Mégis… szeretett!
«Szerette? Hátha még most is szereti? Ha él, ha halála: álom?» Ijedten szökött fel helyéből s oda állt a hallott elé.
Nem, a kegyetlen szerelmes nem szerette többé.
II.
Mint a villám a zivatarban, a halott arcza képeket világitott meg agyában. Régi képeket, melyek most világosabbak, mint a mikor ujak voltak.
Tizennégy éve. A gyermekek a cselédekkel távol. A férj, mint rendesen: betegeinél. A láz fogát vaczogtatja, a mint az első szerető jövetelét várja. Jön; egy órájuk van csak s ezerszer szeretnék egymást ölelni. S alig hangzottak el a csókok: érzi, hogy valaki van közelükben. Nem közelükben, – előtte. A férj.
Hidegen mutat ajtót a szeretőnek. Magukban maradnak. Csend. A férj megszólal:
– Ön még itt?
Aztán ujra csend. Ujra a férj szólal meg. Ugy beszél, a mint az orvosok beszélnek akkor, ha betegről mondanak le:
– Ön el fog menni s nem jő többé vissza soha. Mindenütt lehet, csak ott nem, a hol én s gyermekeim vannak.
Csengetett a cselédnek. Az nem jött, maga hozta el a felöltőt s a kalapot. Reá adta s elvezette az ajtóig. Ott kinyitotta s arczából kivetkőzve, hangjában megváltozva orditá:
– Takarodjék!
A nyitott ajtón át látta, hogy jőnek meg gyermekei. Az egyik, a mint meglátta, kiabált feléje: «mamma!»
Lerogyott s odaborult a férj lábához, könyeivel áztatta czipőjét:
– Gyermekeim… a gyermekeim…! Kegyelem…!
A férj vállába rugott – és megbocsájtott neki.
Nem mondta ki e szót, csak annyit mondott:
– Marad – aztán hozzá tette alig hallhatóan, alig érthetően:
– Egyetlenegy mosoly… csak egyetlenegy…!
III.
Nem volt szabad mosolyognia előtte. Nem másra mosolyog-e? Tilos volt mosolyognia magában: a cselédek, a drágán megfizetett kémek – megmondhatták neki s ő előfoghatta. «Ida, ön vidám! Mért változnak oly rohamosan az ön hangulatai?» S az a tekintet, mely az ilyeneket kisérte, az a szivbe furó, fürkésző tekintet! Ezek a savószinü szemek, melyek akkor is rá voltak szegezve, ha aludt. S a melyek miatt nem aludhatott nyugodtan, mert a mint kémlelték: felébredt azonnal, mintha valami undoritó állat tévedt volna arczára. Megirtózott, megremegett.
– Ön fél – szólalt meg a férj – mért retteg ön, beteg?
És gyógykezelte idegbaj ellen. Elhanyagolta betegeit. Tanulmányozta, vele volt folyton. Ölelte, mig gyenge, vézna karjai belefáradtak. Ugyanabban a pillanatban még sem ölelheti más!
Oh, ez az élet, ezek a szeretkezések! Minden csókkal fokozódott undora iránta s eme számtalan csók mindegyike erősbbé tette benne a vágyat a szerető csókjára.
Tizennégy éven által mennyire gyarapodhatott ez az undor s milyenre fokozódhatott ez a vágy! Felcsapott fölötte, mint az örvény, belémerült.
Mérget szerzett. Előbb magának szánta – azután férjének.
A nyolczadik év végén volt már. Nyolcz éve nem beszélhetett már a szeretővel. És mégis – négy gyermeke volt már, nagyok lettek s oly szépek, ugy szerette őket, megkegyelmezett az apjuknak, megkegyelmezett magának – és várt tovább.
IV.
Várt, várt. A férj, mindjárt házasságuk után betegeskedni kezdett. Valami gerinczagybántalma volt, mely nagyon lassan haladt előre.
– Ilyen bajjal, mint az enyém, apám 70 évig élt el – szólt hozzája gúnyos mosolylyal. Egyszer pedig hozzá tette:
– Ida, ön aggaszt. Mindha szivbillentyüelégtelenség kezdene fejlődni önnél… az aconitum nem öl biztosabban. De csalódom…
Csalódott. A sziv ép volt és szeretett. Annál jobban szeretett, mennél jobban tiltva volt szeretnie.
Kezdetben gyakran, aztán ritkábban látta azt, a kiért e pokoli szenvedést élte; s ha látta: ugy érezte, még nagyobb szenvedést is – ha van ilyen – kiállana érte. Idősebb lett, de férfiasabb, nőtlen maradt és nagy karriert csinált. És szerette őt, kitetszett tekintetéből, benne volt levelében, melyet férje elfogott előle, de megmutatta neki mégis, elolvasta: «Csak ennyit irhatok: szeretem, rendelkezzék velem!»
– Nos, nem rendelkezik? susogta fülébe s iróasztaláról elővevén pisztolyát, játszott vele:
– Hat golyó van benne: önnek és gyermekeinek. Kinek a hatodik? Nem tudom.
És neki hallgatni kellett. Pedig hogy rengett agya, vére, mindene az elfojtott kiáltástól:
– Oh, te nyomorult!
S a titkos öröm láza fogta el, amint bizonytalan, beteges járását nézte.
– Végre is, el fogsz pusztulni, meg fogsz… gondolta magában. És gyermekeire gondolván, a kiket szeretett, az életet érezvén, a melyhez ragaszkodott, ebben a rettentő helyzetben, melyben megszokta már, hogy nem mert mozdulni, – megfogta hideg kezét a férjnek és szólott:
– Lengyel István, ön kegyetlen!
– Szerelmes vagyok!
– Mikor leszek már vén és rút mikor szünik meg szeretni!
– Soha. Ha meghalok. Akkor sem!
De. Második napon feküdt már a hallott a ravatalon s az özvegy, ahogy ránézett az arczra: ugy látta, hogy ez nem Lengyel István többé, nem a szerelmes férj, csak agyagmintája annak. Egy rosszul szinezett teracotta-szobor.
A rokonok, a barátok, a résztvevők gyülekeztek a szomszéd szobában. A plébánián elejbe csenditettek a temetésnek.
A nászra hivó harangszót hallotta ki belőle az asszony.
V.
A gyermekeket kiküldte a szigetre – este jőjjenek haza. Ismét egyedül volt, mint akkor. Egészen egyedül. Nem várt haza senkit. Nem félhetett, hogy betegek kopogtatnak be, az orvos czégtáblája napok óta levolt már véve. A helyén egy kis látogató-jegy fehérlett: «Özvegy Lengyel Istvánné».
Leeresztette a függönyöket, levetette gyászruháját, fehér hálóköntöst vett magára és ujra – várt.
Nem kellett olyan sokáig várnia. A szerető nagyon pontosan érkezett. Karjaiba zárta mohón, mintha a tizennégy év el se viharzott volna felettük, vagy ha igen, csak tizennégy perczczel előbb.
– Hadd hallom a hangod! – szólt a férfi. S az asszonynak ugy tetszett, hogy ez a hang megváltozott.
Leültek egymás mellé szorosan. A férfi csókokkal boritotta el szemét, ajkát, nyakát, karjait. S neki ugy tetszett, mintha a csókok forróbbak lettek volna – akkor.
És az ölelés, a szeretkezés, az eskük közepette emlékezett az «akkor»-ra. Mintha az a különbség, mely im megvillant előtte, az a hideg kard lenne, a mit a mesében a szeretők közé tesznek.
Visszacsókolta a férfit, de fázott. Tudta, hogy egészen egyedül, biztonságban, jogában van s öntudatosan egy tárgyat keresett, mely az «akkor»-ra emlékezteti. Meg is találta.
Véletlenül itt maradt s csendesen ott függött a fogason a férj egy kalapja. Rémitgette magát vele, alakot képzelt alája. Hiába volt minden, asszonyi szeme, felviharzott idegei nem tudták elhitetni vele azt, hogy im él s gyilkoló tekintetével reá mered az – a ki fölé ő maga is vetett göröngyöt.
Nem! Egészen egyedül vannak. Nincs a ki számon kérje tőle e pásztorórát, nincs a kinek joga volna megzavarni e kéjes csendet. Itthon van, ur, parancsol magával.
– … Oh, hogy mulnak az évek! szólalt meg egyszerre.
– Mulnak, mulnak! visszhangozta a férfi s a mint ajkát kitárta: betett fogait meglátta az asszony. Gyengéden eltolta magától és szólt:
– Megöregedtünk.
– Ön soha.
– Érzem. Az öregség előre fújja havát – szivemre, testemre. Vagy ha nem az, nem tudom mi lelt. Emlékszik-e akkor! Milyen már, mintha nem szeretném ugy többé.
Fátyolozott hangon ejtette ki a szavakat. Már bennük volt a sirás. Ki is tört; csendesen, szenvedélytelenül sirni kezdett.
A férfi vigasztalta:
– A halott… a temetés… a gyász… a hatások…
A szavak nem használtak; a férfi mámora, fékevesztett szenvedélye csak hidegségét nevelték.
És körülnézvén az üres, a csendes, az elhagyott lakásban, felugrott:
– Az istenért, a gyermekeim… jönnek… távozzon!
Kezébe adta kalapját s kituszkolta az ajtón.
Nem jött senki. Maga volt. Az utczai ablakok függönyét beárnyalta a közeledő éjjel. Felhuzta a függönyt s kinézett az utczára s látta, hogy majdnem mindenki párosával mén ott.
Csak ő van magában, most már egészen magában.
Meghagyta a cselédeknek:
– Ha egy férfi látogató jő, nem fogadom, semmi esetre sem fogadom el.
És nem fogadta el azt, a kiért tizennégy évig várta férje halálát s a kiért tizennégy évig epedett, nem vágyta elfogadni többé sohasem.
EGY FÉRJ TÖRTÉNETE
Dohánygyári leányok majdnem minden este czipeltek haza valamit. Utoljára is kisült, hogy meglopták a gyárat s a mi kis budai utczánkban titkos, de kiterjedt dohánykereskedést folytattak.
Pénzügyőrök és a dohánygyár nagyobbszerü hivatalnokai – kik nem loptak dohányt – szállták meg a mi kis partunkat; azt a szűk utczát, mely alsó torkolatával beleszakadt a zajongó gőzös fővárosba, mig felvége a budai hegyek szőlőire nyilott. Felül Gül Baba, az igaszhivő alszik kupolás sirjában, borutáló dervis zengi fölötte a szurát, az alsó soron meg sashegyi mellett mulat a gyaur…
Abban az időben a mi kis utczánk akármelyik korcsmájába – pedig minden harmadik ház az volt – nem lehetett bemenni, nem lehetett leülni, hogy idegen alakok ne feszélyezzék az embert.
Annakelőtte hozzá voltam szokva, hogy az utcza ismerős alakjait látom megszokott korcsmámban s mindennapi félmeszely boromat jóizü beszélgetés között ihatom meg. S most beszédes gyári munkások, patriachális háziurak, kik egyetlenegy lakójukkal jártak el a «Kis Tükör»-be, meg a többi jó barátok helyet finánczokat találtam asztalomnál. Csak két idősebb ujságkihordó leány, aztán Karola – a kit az én kiadóm nyomdája foglalkoztatott – meg egy javithatlan lump pipatisztitó s a vén asztalos nem tágitott még akkor sem. Szégyenlem megvallani, hogy addig voltak már, mikép a jó bor utáni vágy képes volt bennök kioltani a szaglászok iránt való eredendő gyülöletet, a jó tónust s mindazt, a mivel az én utczám népe, ezekkel a finánczokkal szemben, maga iránt tartozott.
És én… Én is, szakadatlanul eljártam a «Kis Tükör»-be.
Érdekelni kezdtek ezek a duhaj hivatalnokok, kik egész nap a korcsmában ülve, teljesitették a vizsgálatot. Emlékeztem egy rokonomra, ki miután már pinczér is volt, a Dunába akarta veszteni magát, de meggondolta a dolgot – és fináncz lett. Tehát csak két dolog közt van választása a tönkrejutott férfiunak: elveszti magát vagy – a mi még rosszabb – mondta a familiám – pénzügyőrnek csap fel.
Késő estén a dorbézolás zaja, össze-vissza ének ritmus nélküli akkordjai csiklandozták fel a bűnös partmenti utczát. Ott virradtak meg a finánczok az én kis korcsmámban. A két ujságkihordó leány már be is csipett, nagyot is aludt a lóczán, haza is bandukolt. Karola meg a pipatisztitó és a vén asztalos ujólag eljátszották – csakhogy komolyan – Polichinellet: először összecsókolóztak, aztán összevesztek, hajba kaptak és szokás szerint hazakisértetének a korcsmáros fia által. Csak négy közönséges pénzügyőr maradt ott és én. Már virradt és még mindig nem hallottam valami szomoru történetet elzüllésről, tönkremenésről s ilyenfélékről, a mi az én zsánerom, mert ezek a dolgok már magukban véve oly meghatók, hogy nem kell hozzá sok költészet s igy feltalálva is hatnak az olvasóra… És mindenki ugy segit magán, a mint tud…
Már hallható volt az utcza ásitozása s a beteges nyujtózkodás nesze, mely a fővárosban a kelő napsugarak helyett jelenti a hajnalt – és a tárgy, a szüzsé, még mindig váratott magára. Egy kis fináncz érdekesen hazudott, az igaz, de ez még nem elég az üdvösségre. Elbeszélte a korcsmárosnak – néha felém is fordult – hogy micsoda nagy ur volt ő s hogy az apja alispán, meg az uri lányok hogy veszkődnek érte a «Nyir»-ben, de bár egy kollégája tanuskodott is mellette, sőt a korcsmáros is csodálkozva «ümmögött»: részemről majdnem bizonyos vagyok benne, hogy a kis fináncz valami felvidék tót-magyar gyerek s valaha tán inas is volt egyik-másik kanonoknál, – de elcsapták.
A kollega, ki oly készségesen tanuskodott mellette, szinte nem volt valami kiváló alak. Folytonosan rokonaira panaszkodott, kik veszni hagyják szivtelenül. Felemlitette, hogy bérlő korában fehér nadrágban s lakk-csizmában járt be pusztájáról a városba s könnyen csinálhatott volna «egy hatezer forintos házasságot is!» Irigykedett az egész világra s szerette volna, ha az övé lett volna minden s másnak nem lett volna semmije.
A harmadik fináncz – ez a prózai ember – nem panaszkodott; meglehetősen meg volt elégedve sorsával, szép fekete bajusza volt, jó ruhában járt, meghizott – «Te paraszt vagy, komám!» mondta neki az «alispán-fiu». S csakugyan az volt, szegény szolgalegény, ki katonáéknál megtanult irni, felvitte a káplárságig, be is kapulált, de mivel nagyon verte a regrutákat, kiadták az utját. Mit tegyen, hozzá volt szokva a hivatalhoz: fináncz lett.
A negyedik finánczról nem lehetett megtudnom mit sem. Közönyös dolgokról beszélt s elég értelmesen, majdnem intelligens módra. Beszélgetés helyett inkább ivott, hosszan és élvezettel. A mint azonban egészen kihajnalodott, kissé nyugtalan lőn és gyakran kinézett az ablakon.
– Mintha az elébb valaki benézett volna az ablakon.
– A pipatisztitóné biztosan, Hapuák megint elment a Karolával s a felesége hiába várja! mondja a korcsmáros s ujra bort hozott a kármentőből.
A negyedik fináncz nyilt, férfiasan szép arczára ujra visszatért a vigasság:
– Ehj, igyunk! mondá s egy hajtásra leöntötte a pohár tartalmát.
– Többet ért ez az itóka – tevé hozzá aztán – mint egy rövid élet s egy vak ló, bőrőstől együtt, összevéve!…
I.
– Kapitánysági irnok voltam Ballán, Dunántul… igy kezdé beszédét a negyedik fináncz, midőn a bor végre nyelvét megoldotta. A korcsmáros közelebb ült az asztalhoz s engem is invitált. Vonakodtam.
– Pedig ezt meghallgathatja az ur is – mondá az elbeszélő – s váratlan hirtelen, olyan nyilt s beszédes lett, mint a milyen zárkozott volt elébb.
Odaültem:
– Kapitánysági irnok volt… szép hivatal! hm, meg is látszik rajta! – Hozzak még egy kis bort? szólott a korcsmáros, teljes elismeréssel tekintve a volt kapitánysági irnokra. Az mosolyogva öntött az ujonnan hozott borból s lekönyökölve az asztalra beszélni kezdett:
– Ballán voltam kapitánysági irnok. Iskolákat végeztem s könnyen lehettem volna alkapitány is. Szerettek a városban… A főkapitány el volt hizva, szép vagyont kapott a feleségével, a polgárok – nem tudom miért – bálványozták, szóval nekem kellett dolgoznom helyette is. Nyári délutánokon nem is igen jött fel a hivatalba s ilyenkor én voltam a főnök, az irnok, a börtönőr – minden. Télen – ha nem volt nagy sár – négy óra felé feljött mégis.
Egy téli délután azonban már hamarább ott volt a hivatalban mint én.
Rendőrök a vasuttól valami szép fiatal leányt hoztak s én éppen abban a pillanatban léptem be a hivatalos helyiségbe, mikor a főkapitány vallatta a leányt.
– Hogy hivják? kérdé, kis lábaitól szép szőke hajáig végigmérve a leány remegő testét. – A leány nem felelt; lehajtotta fejét s a földre nézett.
– Hogy hivják? kérdé – még egyszer, de most már ugyancsak keményen.
A leány halgatott.
– Irnok ur – mondá percznyi szünet után kapitányom – üljön asztalához. Jegyzőkönyvet fogunk felvenni. Irjon!
Kezembe fogtam a tollat. A kapitány diktált:
– Január hatodikán – a ballai vasuti állomáson, a ballai rendőrség által egy leány – 17–18 év között – tartóztattatott le; sem a tovább utazásra nem lévén költsége, sem igazolni nem tudván ama czélt, mely miatt Balára érkezett. A főkapitányi hivatal által személye iránt kikérdeztetvén, minden felvilágositást megtagadott s igy hovatolonczoztatása ügyében mit sem lehetett tenni. – Készen van?
– Most pedig megfogja motozni a leányzót, mert nem lehessen tudni…
Közeledtem a leányhoz! Némi kiváncsisággal, de hidegen, nem most teljesitettem először ilyen szolgálatot.
A leány sirva fakadt.
– A sirás nem használ semmit! – mondá a kapitány, a ki régebben – mint annyi vidéki kartársa – mészáros volt. – Sirni sirhat mindenki… Irnok ur, teljesitse kötelességét!
Gyengéden megfogtam a leány kezét:
– Lássa, kisasszony, jobb lesz ha szépen megmondja a nevét s azt hogy hová való.
Válasz helyett a leány fölemelte rám hidegvette finom kis kezét – mindjárt észrevettem, hogy finom és kicsiny – és kipirulva a düh és sirástól, kiáltá:
– Ugy nyuljon hozzám, hogy kikaparom mind a két szemét!…
– Hohó! kiáltott fel a kapitány jó kedvvel. A kisasszonynak nem tetszik a fiatal ember, no, majd én!
És a kapitány ur – régi mesterségéből reá maradt ügyességgel – egyszerre csak derékon kapta a leányt; egy pillanat alatt lefegyverezte körmeit, – vastag karja alá szoritván a leány gyönge karját – s mig a bőszült kis teremtés harapásától védte puffadt arczát, reám kiáltott.
A leány harapott, rugott, sikoltott, a mig erejében volt, de csakhamar elhalt az én kapitányom erős karjai között s félájultan, a tehetetlen dühtől halotthalványra válva, lihegett.
– Most motozza meg! szólt hozzám a kapitány, kit mulattatni látszott ez a kis testgyakorlat.
Haboztam. Féluras ruhájában, kibomlott szöszke hajával, ártatlan kifejezésü kis arczával, gyöngéd tagjaival oly igéző volt ez a dühösen küzdő, majd elkinzott madárként gyáva leány, hogy szivesen hittem minden büntől, vétségtől mentnek. Aztán nagy szürke szemeit is olyan kérőleg vetette felém, hogy nem tudtam engedelmeskedni a parancsnak.
– Nem, kapitány ur, nebántsuk! Nem olyan leány ez… Valami családi tragédia. A mostoha anyja kiüldözte, teszem fel, ugy-e, kisasszony?
A lány nemet intett fejével.
– Hát akkor mondja meg szépen, hogy hivják?
– Muzslai Eszter! – rebegte alig hallható hangon a «bűnös».
A kapitány kibocsátotta karjaiból: