Emberek útja

Életünk valamelyik napján fölkeresnek bennünket ifjúságunk alakjai, egyik a másik után, mindenik a maga idejében és beszélnek velünk a halottak is. De nem csak lelkileg, amikor elvonulva visszagondolunk a multra, hanem gyakran testileg is, személyesen és rendszerint azok, akik nem csak közel állottak hozzánk, hanem akik döntő befolyással voltak az életünkre. Röpke létünk e jelenségét ám mondja, aki akarja, véletlennek, szeretetünk sejtő szelleme lelkünk legmélyén fölismeri a dolgok értelmének csodálatos és egyszersmind egyszerű összefüggését és a véletlenben való hitet elnyomja a fény, amelyet jól megértett végzetünk képe sugároz ki.

Ez alakok visszatérésének mélyebb jelentősége az, hogy figyelmeztetéssel szolgálnak nekünk. Életünk valamelyik régen elmult idejéből föltámadó utolsó figyelmeztetés ez, fölrázza a visszaemlékezést és életre kelti emlékezésünket, úgy, hogy kénytelenek vagyunk kutatni és összehasonlítani, amíg föl nem ismerjük, hogy testi életünk megtett útjának mi volt az értéke a lelkünk útjára. Hogy sülyedtünk-e vagy emelkedtünk, gazdagabbak vagy szegényebbek lettünk-e és hogy pályánk egyenes volt-e vagy pedig végzetes és veszedelmes kanyarodókon haladt. Mert a magunk növekedését vagy a magunk elsatnyulását örömet szerző vagy kegyetlen világossággal gyakran azokon az embereken mérjük meg, akik valaha közel állottak hozzánk és akik most hosszú távollét után hirtelen életük új mezében állnak elénk.

Mindez azóta jutott az eszembe, mióta kalandos fiatal napjaim régi társára új viszonyok közt akadtam rá és megismertem a történetét, amely maradandó hatással volt rám. Ennek a különös embernek Szent volt a neve, de én akkor Szemesnek neveztem, mert ő maga megszokván így kivánta és mert valódi neve nagyon is szokatlan ellentétben lett volna jellemével és élete módjával. Azok közé a mindig akadályokba ütköző természetek közé tartozott, akik állandóan sokat kivánó követelésekkel töltik el napjaikat, akik mindig csak bíráló kicsinyléssel szemlélnek mindent, ami nem az ő kedvük szerint való és nem az ő tulajdonuk, de még sincs meg az erejük, hogy sokszor követelődzésig fokozódó kivánságaikat sajátmagukban és másokkal szemben kielégítsék. Így aztán a bírálatnak és gyengeségnek, az elégedetlenségnek és fönhéjázásnak keveréke születik meg bennük és habár bizonyára egyikünknek lelke sem mentes teljesen ettől a meghasonlástól, mégis különbség van abban, vajjon ez a belső ellentét előre visz-e bennünket és fölemel, vagy pedig elrontja tiszta élvezeteinket és csak önámítással engedi tovább élni kínosan megteremtett életkedvünket. Társam nem értett ahhoz, hogy balsorsáért magában keresse a hibát; gúnyolódó fönhéjázása akkor először éreztette velem, hogy lelkünk háztartása sok aránytalanságának mélyebb oka az, hogy nincs elég nagy véleményünk az emberekről. Ezzel még nem jár szükségképpen az, hogy magunkat megalázzuk vagy kevésre értékeljük, sőt inkább fölemelő elégtételünkre szolgál az, hogy nem vagyunk hitványak, sem tökéletlenek.

Akkoriban sok egyeben kívül erről is beszéltem vele, de kinevetett és erre alapos okot adhatott neki bizonyítgatásom ügyetlensége. A helyzetem sem volt olyan, hogy súlyt adhatott volna szavaimnak, mert a cipőm nem kevésbbé volt rongyos, a kabátom nem kevésbbé kopott, mint az övé és a nagyváros homályosságából mindketten világosabb helyre vágyódtunk, hogy valamiféle tevékenységünk jutalmául újra nyugodtan alhassunk és gondtalanul ehessünk.

Egy nagy kereskedőváros kikötőjében találkoztunk egy hirdetőtábla előtt, amely állásokat kinált. Zsebredugott kézzel egyideig oldalról figyelt engem. Mindketten érdektelenséget színleltünk, mintha valami elszegényedett ismerősünk számára keresnénk helyet. De amikor elfordultam, így szólt hozzám:

– Munkát keressz? Mit tudsz csinálni? Mi vagy?

– Nem tudom, – feleltem, – annak még csak ezután kell kiderűlnie.

– Nálam megfordítva áll a dolog, – mondta komolyan és szkeptikusan, – én tudom, hogy mire vagyok képes és mi vagyok, de úgylátszik, ez sohasem fog kiderűlni.

Ez, mint egyáltalán egész viselkedése, tetszett nekem. Határtalanúl tiszteltem akkor és tisztelem még ma is bizonyos embereknek ezt a le nem bírható biztosságát, akik mintha sohasem engednének önérzetükből és bár jól tudom, hogy ezt gyakran csakis lényük korlátoltságának és minden akadállyal szemben való szerencsés vakságuknak köszönhetik, a pillanatnyi hatás mégis megmarad. Az ilyen embereknek az a képtelensége, hogy magukban valami hibát gyaníthassanak, valamely gyakorlati kérdés szegényes korlátai közt gyakran bizalmat és erőt ad gyors elhatározásra, aminthogy a világ folyásában egyáltalán gyakran sokkal többet ér és többet nyom az ügyességgel összekötött fogyatékosság, mint az ügyetlenséggel párosuló kiválóság.

Leballagtunk együtt a kikötőhöz, a vízhez levivő kőlépcsők egyikén a napra ültünk és fiatalos büszkeségünk tartózkodásával létünk nyomorúságáról beszélgettünk. Emellett eleinte mindketten arra törekedtünk, hogy csak annyit valljunk be, amennyi amúgy is fölismerhető volt. Kölcsönösen biztos elhelyezkedést igértünk egymásnak, csak jussunk egyszer ismét igazunk és rendeltetésünk útjára. Csodáltam szomszédom meg nem ostromolható komolyságát:

– Szólíts csak Szemesnek; mindig így hittak. Van még pénzed?

Akkora összeget mondtam, mekkorát a viszonyoknak megfelelően mondani észszerűnek tartottam. Ebben az időben már éppen elégszer voltam szorult helyzetben, ami megtanított arra, hogy könnyelmű hangulatom túláradása ellen, ha józan pillanatok megengedik, védekeznem kell. Látni akarta a pénzt. Milyen nyugodtan és tárgyilagosan tudta kimondani a bizalmatlanság és megkivánás ez arcátlan kérését. Ilyen dolgokban már a durvaságig keményítette meg szívét az utca ridegsége. Megmutattam a pénzt és ő kiszámolta a kőre. Mosolygásomat futólagos, hűvös tekintettel vette tudomásul és félig lecsukta szempilláit, mintha azon gondolkodnék, mi ezen a mosolyogni való és hogyan lehetséges az, hogy valaki nem tudja méltányolni a pénz és a helyzet komolyságát.

– Te bizonyára előkelő származású vagy, vagy pedig…? – kérdezte.

Buzgalommal tagadtam származásomat és mert nem értette meg, hogy miért teszem, ravaszul ezt mondta:

– Hát akkor van valami a rovásodon!

Ezt annál kevésbbé cáfoltam, mert nagyon szerettem volna, ha valami ilyes dologgal állhattam volna elő, ezzel mégis csak nőtt volna a tekintélyem ismerősöm előtt. De nem is kérdezte, hogy miről van szó. A pénzt egyébként hiánytalanúl visszakaptam, miután előbb rázókurát állott ki a markában. Úgy látszott, hogy felőlem biztosságban tudja magát.

– Hazudsz, – mondta barátságosan, – te nem pincében születtél.

– Honnan tudhatott? – kérdeztem, – talán padlásszobában.

– Ott éppen nem. A kezeden látom, a kézen minden meglátszik. Sokkal többet fáradoztam azon, hogy az enyémből valamit csináljak, semhogy ne tudjam, hogy olyan kézzel, aminő a tied, születni kell. A mosás nem használ. Ha megtisztítom a körmömet, olyan mintha lúgban főztem volna ki a mancsomat; a formától függ minden, érted? Ha a te kezed piszkos, még mindig jobb, mint az enyém megmosva. Téged nem fogad fel senki, mert senkisem hiszi, hogy kivánhat tőled valamit. Az alárendelt állásoknál a magunkfajta emberekben először mindig azt nézik az urak, hogy a szolgálnitudás a vérünkben legyen; ez alighanem így van rendjén, később én sem csinálom másképpen. Mindenki a maga helyén. Te azonban jobban teszed, ha valami lány után veted magadat. Ezt is megpróbáltam, de nem nekemvaló, mert én nem csak élni akarok, egyszerűen egyik napról a másikra élni, hanem el is akarok érni valamit. Bizonyára tudod, hogy fölfelé csak egyedül mehet az ember. Mért nem maradtál ott, ahol voltál?

Kérdéséből és beszélgetésünk további folyamából ráeszméltem arra, hogy amit otthagytam, annak értékesebbnek kellett lennie, mint ahogyan eddig hittem, világossá lett előttem, hogy amit magam mögött hagytam, amit nekem nyújtottak, itt sokkal nagyobb értékű volt, mint társamnak akár legutolsó célja. Gond fogott el és szerfölött rosszúl éreztem magamat. A szomszédom legkedvesebb témájához jutott el, amelynek gondolatai teljesen lekötöttek.

– Hol szereztem a műveltségemet? – Ismételte meg egyik kérdésemet. – Persze, ez föltünik neked. Egyideig ujságot hordtam ki, három hónapig, azután folyóiratokat, amelyeket csak a legjobb házakban tartanak. Ezekben az élet minden helyzetének megfelelő anyagot találsz a művelődésre, a lélek táplálékot kap mindenfelől, élccel vagy oktatással, szórakoztatással vagy illusztrációkkal, de főként kedéllyel és a legfinomabb hangon. Bizony barátom, a legelőkelőbb lépcsőkön ültem és művelődtem, vörös futószőnyegen, rézrudak közt, míg, mert senki sem kapta meg jókor a folyóiratokat, elkergettek állásomból. Akkor ugyanegy időben nyolc vagy tíz folytatásokban megjelenő regényt olvastam, anélkül hogy csak egyszer is összecseréltem volna a személyeket. Pedig minden második férfi hadnagy és minden harmadik hölgy grófnő volt. Sajnos, elcsábíttattam magamat arra, hogy egyes füzetekből kivágjam azt, ami nekem megtetszett, hogy otthon alaposabban olvashassam át. Ez nem volt az előfizetők kedvére és panaszok érkeztek a könyvkereskedésembe. Rájöttek a csinyemre és kilöktek, ahelyett hogy olyan állást adtak volna, amely ismereteimnek és értékemnek megfelel. Amit ott a könyvvezető, a vén szamár elvégzett, én akár százszor is elvégeztem volna. Megmondtam ezt a főnökömnek és hozzáfűztem, hogy a fele annak a fizetésnek, amit az az ember kap, segítene rajtam; de a főnök csak azt kérdezte, hol van a kalapom. Ilyenek az emberek.

Az emberekről táplált véleményét megtoldottam az enyimével, amely megerősítette, amit megerősítve akart látni. Lehetetlen volt, hogy ellentmondjak neki és hitem szerint nem csak azért, mert a meggyőzés lehetősége csekélynek tetszett, hanem mert nem akartam befolyásolni azt a képet, amelyet személye és nézetei adtak. Azon voltam, hogy ne zavarjak és önző kiméletességemért később hamisságot hánytak a szememre. Szemes azok közé az emberek közé tartozott, akik ellenmondást nem tűrhetnek, de titokban mindenütt gyanítják és akik sohasem mulasztják el, hogy később gyöngeségnek vagy alattomosságnak magyarázzák ezt, ha valaki tekintettel van az érzékenységükre.

Az előttünk levő kikötő kicsiny és nagyobb gőzhajói a szűk területhez képest látszólag nagyon is nagy sietséggel hasították a zavaros vizet, alig volt előttünk egyetlen nyugodt területecske, amelyen nyoma ne lett volna ennek az izgatott hajszának. Vakító déli nap terült el a hangos, tarka képen, a fehér fény zavartalan égi pompájában csillogott a zavaros ár kicsiny, szerény hullámaiban és szívemet betöltötte mozgalmas léte vidámságával, de egyszersmind szememre és érzékeimre éber fáradságot és álmos jóérzést bocsátott, aminőt csak az ifjúság ismer, amelynek minden fáradsága mentes még az ürességtől és a boszankodástól.

Társam a szemlélődő déli órában mereven és mélyen elfoglalva gondolataival a távolba nézett. Figyelemmel vizsgáltam napbarnított, sovány arcát az okos szemmel, amely egyszerre szemtelenül és jóindulatúan, felsőbbségesen és tanácstalanúl tovább nézni. Szőke haja rövidre volt nyírva és a fekete kemény kalap, nagyon is bő, poros és kopott, szabadon hagyta a homlokot egészen a hajig és mintha csak a fülön nyugodott volna, amely szinte megsértve és túlságos buzgalommal eltörekedett a fejről. A vaskos, vörös kéz csodálatos ellentétben volt a szemmel és a homlokkal, amelyek kétségtelenül nem voltak bizonyos előkelőség hiányában, sőt amelyek pillanatokra határozottan csinosaknak látszottak. De a fül, ez a fül… Szeretném a szüleidet látni, gondoltam.

– Menjünk enni, – mondta egyszerre Szemes és fölkelt, mintha ezt már régen elhatároztuk volna. Helyre és előre igazította a kalapját, de ez ismét visszacsúszott régi helyzetébe, gyorsan és biztosan mintha jogában támadták volna meg.

Szemes törzsvendéglőjében egy öreg tengeri medve szolgált ki bennünket, sült halat és burgonyát, sört és végül pálinkát adott. Ebéd után Szemes, miután előbb pénzt kért tőlem, egy pillanatra távozott a sötét helyiségből, de nemsokára visszatért és egy marék cigarettát hozott, amelyet a maga módján osztott szét úgy, hogy szétterígette az asztalra.

– Ennek mára elégnek kell lennie, – mondta és lefeküdt a fapadra, – be kell osztanunk a pénzünket.

Mindjárt el is aludt és a gazda velem fizettette ki a szerény számlát. Minden összevissza alig egy márkába került, mire beláttam, hogy Szemesnek igaza volt, amikor olyan asztalhoz ült le velem, amelynek hasznos jólellátottságát az ő tapasztaltságának köszönhettem.

A helyiség csaknem üres volt és a délutáni nap fénysávot vetett az ablakdeszkára, amelyen vastag sörösüvegben egy aranyhal, különböző nagyságú nagytömegű légy és ugyancsak üvegben egy vitorláshajó mintája húzodott meg. A gazda odaült mellém, fogótlan csészében tejeskávé maradékot hozott, amit elém tolt és beszélgetni kezdett, amibe nem tudtam belemelegedni. Végre azt mondta:

– Te nem az uton csinálod meg a szerencsédet.

– Az én helyemen sem sikerült megcsinálnom, – feleltem, – hát itt kell megpróbálnom.

– Itt? Itt nincs út. Én már elhagytam az utat, a tengeren vitt át. Ez a ház az enyém. Hogyan kerültél Szemeshez?

Elbeszéltem.

– Vele tarthatsz, – mondta a gazda, – meg lehet benne bízni, szerényen csinálja a dolgot és tanulhatsz tőle. Belőle még lesz valami. De te? Maga bizonyára elvárja, hogy magázzam?

Tiltakoztam, de sokkal udvariasabban és körülményesebben, semhogy meg ne erősítettem volna véleményében. Elnézően mosolygott.

– Csak rajta, fiam, a világon végre is mindenki számára akad hely; de meg ne csalatkozzál. Ti mindig azt hiszitek, hogy ha az első emeleten hajótörést szenvedtetek, a földszinten jobban boldogultok. De aki alulról jön, sokkal könyebben megvetheti a lábát valamivel följebb, mint megfordítva. A tandíj, amit az utca követel, sokkal nagyobb, a jó kabáton kívül mindig magával visz egy darab bőrt is és az ilyen sebhely nem gyógyul be. Nálam mindig sokan jönnek össze, mert még senkit sem nyúztam meg és akiből kinézem a fegyházat, annak nálam kívül tágasabb. Te még csak tinó vagy, de vigyázz, hogy ökör ne legyen belőled.

Ilyenek vagytok ti, gondoltam magamban, ha félkézzel jót tesztek velünk, a másikkal megaláztok. Mit tudtok ti az ifjúság ama vágyáról, amely le akar dönteni minden korlátot, hogy újjá építse a világot! De én, keservesen fölrázva éreztem, hogy ennek az embernek igaza volt ott, ahol a tapasztalata uralkodott és ahol a házát felépítette, igaza volt neki miként Szemesnek is és minden hozzája hasonlónak, akihez a szükségben vonzódtam, de akihez mégsem tartoztam. De mély hatást tettek reám, mert erőseknek és életrevalóknak tartottam őket, magamat ellenben gyöngének és az ő világuk volt szorongatott lelkemnek első élettapasztalata, ez adott kóstolót a nagy folyam árjából. E hatalmi körnek terjedelmét és jelentőségét még nem tudtam megítélni, de vaskos, szilárd alkotása megfélemlített. Nagyjában véve talán csak az volt a hibám, hogy még nem tudtam senkit és semmit megvetni, mert ez a képesség korán rendszerint csak elvetemedett lelkekben jelentkezik.

Amikor Szemes felébredt, lementünk a vitorlások kikötőjébe.

– Veled lehet barátkozni, – mondta nyugodtan, amikor megtudta, hogy a számlát kifizettem.

Vörös füle biztatólag világított.

Dicsértem tapasztalatait és azt, hogy a viszonyokat olyan jól ismeri.

– Ne fáradj, – szólt, – hiszen már mondtam, hogy veled lehet barátkozni.

Amikor arról kezdtem beszélni, hogy munkát szeretnék keresni, megállott és gondterhesen szemlélte az utca életét.

– Akkor nem szabad a kikötőhöz mennünk, mert ott akadhat munka. Minek is akarsz már most dolgozni, amikor még annyi pénzed van, amennyi, ha rám bízod magadat, mindkettőnknek elegendő egy hétre? Később majd szerzek neked valamit, ha akarod, a tengeren túl is.

Arra az ellenvetésemre, hogy nem szívesen várok addig, amíg bajban leszek, ezt felelte:

– Én most csak akkor dolgoznám, ha másként nem tudnék magamon segíteni. Mit használ neked az a munka, amelyhez itt vagy ott hozzájutsz, de csak ügyetlenül és rövig ideig végezheted? Föltartóztat, visszavet és miatta talán elmulasztod a jó alkalmat, amikor rendeltetésed helyére juthatsz. De ha azután az igazi helyre kerültél, akkor persze jó, ha kitartsz, jól megfogod a dolgot és fölkapaszkodsz. De így… nem, inkább beszélgetek veled és megmutatom, mi mindent lehet csinálni. Legelőször a ruhádról kell beszélnünk.

Nekem nem ez volt a véleményem, de nem is mondtam ellent új pajtásomnak. Azért amit még elveszthettem, nem volt érdemes vele ellenkezni, de Szemes modora és faragatlansága, cudar reményteljessége és bizonyos élősdisége kiváncsivá tett. Tapasztalatokat is reméltem, amelyeknek értékét kétségbe is vontam és kerestem is, jövőm olyan sötétnek tűnt föl előttem, mint valami áthatolhatatlan ködös éjjel.

– Bemenne-e valaki facipőben a szalonba, ahol függönyök és a tapétán képek lógnak? – kérdezte Szemes és végigmustrált. – Nem. Hát miért jársz te a mocskos helyeken papirosgallérral és kézelővel? Mit látok? Mellényt látok, nyakkendőt, nikkelláncot, sőt valószinűleg zsebkendőd és órád is van. Nézz meg engem: sipka, a nyakamon kendő, kabát, bársonynadrág, őv. Neked, te jó Isten, valószinűleg nadrágtartód is van! Aki engem lát, gondolja: ez tisztában van a helyzetével, tudja hogyan viselkedjék, ott mozog, ahová való és odavaló, ahol mozog. Több nem kell, a többi majd elválik.

– De miért vagy magad is az utcán, ha azt hiszed, hogy ész és képesség dolgában nincs párod?

Egyre jobban bosszantott ez a biztossága, amely csak ott vált be, ahol beszélnie kellett róla.

– Ne kérdezz ilyen ostobát, – felelte nyugodtan, – talán még az emberek együgyüségeért is felelős legyek? És hogy tartod a kezedet a zsebedben? A kezet hátulról kell a zsebbe tolni, úgy hogy a kabát csücske előre álljon a kar alatt. Megfordítva hamisan van. Aki hátranyomja a kabátját, amikor zsebre teszi a kezét, arról száz méterre megérezni a fűtött szobát vagy a biztos jövedelmet. Mi így csináljuk, ide nézz, a kabátnak hátul feszülnie kell, mint valami ővnek, ez jó formát és meleget ad; így biztosan halad az ember és előre jut, de ahogyan te hátra lógatod a frakkodat, arról mindenki az első pillantásra látja, hogy a legközelebbi sarkig sem jutsz el.

Haragom most már elröpült és nevetnem kellett. Semmi sem volt meggyőzőbb, mint ez a bölcsesség és egyszersmind semmi sem látszott ily kevéssé fontosnak. Szemes mint mindig, komoly maradt és kiváncsian és kétkedve nézett reám. «No, hiszen majd meglátjuk», nyugtatta meg magát; úgy látszott, hogy nem sokat várt tőlem.

Ismerettségünk ötödik napján elfogyott a pénzem; be kell vallanom, hogy magam voltam ennek az oka, mert Szemes amennyire takarékosságra figyelmeztetett, azzal együtt éppen annyira akaratlanul is arra unszolt, hogy az ő magabizalmáért megkockáztassam utolsó garasaimat. Talán valami kiváncsiságféle is közrejátszott, hogy megtudhassam, mit fog tovább csinálni és mert közösségünk utolsó óráiban pökhendi felsőbbségétől sokat szenvedtem, alighanem jó adag káröröm is, hogy erejét fogytán lássam majd, mikor az én pénzem elfogy. Már a második éjjelt töltötte kényelmesen az én fekvőhelyemen, hordta ruhám egy részét és titokban megkísérelte, hogy leszoktasson a dohányzásról. A két első jelenséget meglehetősen higgadtan fogadtam, de az utolsó véget vetett a türelmemnek. Ha az embernek nincs miből élnie, mi tartja benne a lelket, ha nem a dohány? A pénz, elismerem, nem igazi mértéke a barátságnak, de hiába, meg van az a különös tulajdonsága, hogy főként akkor választ el két embert egymástól, amikor nincs meg, de az a pajtás, aki nem osztja meg becsületesen utolsó dohányát, mindig rossz társ a bajban.

Szemes este fáradtan és átázva jött hozzám, az idő megfordult és az északi kikötővárosokban az esős napok pénz és élelem nélkül sokkal nyomasztóbbak, mint bárhol másutt. A tenger, amely máskor mintha tettekkel és kincsekkel teli derűs távolságokba nyújtott volna kedves kilátást, most mint elfeledett pálya szürke kietlenben szomorú és nyomasztó és a szárazföldre visszaszolgáló út mintha el lenne falazva és nem lenne semmi értelme. A tengeri városok szemükkel mind a tengerre néznek és a tengerre visznek; aki hosszabb időt töltött a tengeren, annak a szárazföld mozdulatlan korlátoltságába visszaszolgáló út gyáva menekülésnek tünik föl és egyszersmind az ár ellen való fáradságos úszásnak.

Szemes gúnyosan nézett rám, amikor erről beszéltem neki.

– Bogaras vagy, – mondta. – Hol van itt egyáltalán a tenger? Lenn a sörpalotában egy tizesért egy itcét kaphatunk és ingyenhangversenyt. Volna még valami pénzed? Ott ismerősökkel találkozom, az ember összeköttetéseket szerez; holnapra akkor majd csak akad valami.

– Nincs több pénzem.

– És holnap?

– Majd te segítsz.

– Én? – kérdezte Szemes meglepetve, azután hallgatott és gondolkodott. Mégis csak eszébe juthatott, hogy az a visszautasítás, amely kérdésében rejlett, nagyon is éles ellentétben volt a nekem tett sok igérgetéssel.

– Jól van, – mondta megfontolva és leült az ágyra.

A szomszédos helyiségben egy kis gyerek kiabált és a finom élethangocska állhatatos panaszkodásába szomorúan és szakadozottan kapcsolódott bele egy vigasztaló női hang. Szemes fölkelt:

– Hát ide hallgass, írsz majd az anyádnak vagy inkább én – csak hallgasd végig, mit akarok mondani – én fogom megírni, hogy megbetegedtél és pénz meg segítség nélkül fekszel. Akkor majd kapunk pénzt, vagy pedig nem ismerem az anyákat.

– Nem ismered az anyákat, – feleltem, – ha csak azt tudod róluk, hogy ki lehet őket használni.

E szavaimra egykedvűnek tetette magát, anélkül, hogy tovább sürgette volna indítványa megvalósítását, de mégis éreztem, hogy szavaim szíven találták. Tanácstalanul ballagtunk ki a homályos estbe, éhezve és fagyoskodva. Késő éjjel, amikor öreg tengeri medvéjének helyiségében kegyelemből szállást és hitelbe groggot kaptunk, mintha egészen új témába fogna, hirtelen így szólt:

– Mindig a legnagyobb tisztelettel viseltettem anyám iránt, ameddig élt, nem szöktem el volna tőle, mint te!

– Engem is tisztelsz? – kérdeztem.

– Ezt éppen nem mondhatom, – felelte habozva, kiváncsian arra, hová akarok kilyukadni.

– Akkor semmi sem fog megakadályozni abban, hogy tőlem megszökjél.

– Nem, – mondta fontoskodva, anélkül, hogy egészen értené, mit gondoltam, – nem hagylak magadra.

*

Másnap reggel napkeltekor elhagytam a várost. Nyolc napig úton voltam, de hamarosan alkalmazást kaptam egy kerekes gőzösön, amely Korsörön át Kopenhágába ment. Szemest nem láttam többé, míg végre csaknem tizenöt évi távollét után körülbelül egy évvel ezelőtt ismét találkoztam vele és így most elbeszélem alakja e csodálatos megujhódását, ami nemcsak ama régi napokat keltette életre emlékezetemben, hanem a legkülönösebb változással szolgált, amelyet emberen valaha láttam.

Nem hiszem ugyan, hogy az ember, bármiképpen alakul a sorsa és bármily eltérően nyilvánult meg a természete ilyen vagy amolyan környezetben, jó vagy rossz viszonyok közt, valaha is alapjában megváltoznék. És ebben az összehasonlításban nem annyira a két megjelenés közt levő különbség köti le gondolataimat, mind inkább az a törekvés, hogy az első képben a másodiknak vonásait keressem és megfordítva. Az a tapasztalás, hogy az életviszonyok még jó és nemes tulajdonságokat is háttérbe szoríthatnak, éppen annyira foglalkoztatott, mint a kérdés, vajjon egyetlen öntudatos akarás meg tudja-e változtatni az ember külső vagy belső énjét. Ilyen esetben kétségtelenül inkább ingatag, gyöngébb és kevésbbé határozott természetű emberek azok, akiknek jó sorsa vagy fájdalma csak fölfogásuk eltolódásától függ, mert minden nagyszabású lélek nem változékonyságával, hanem kitartásával, nem valamely szíves véleményváltoztatással, hanem makacs állhatatossággal intézi sorsát.

Egy meleg őszi napon egy előhegység erdőborította magaslatán jártam. A város közelében az út jobb és bal oldalán szórványosan házak kezdtek föltünedezni, nem éppen városi kuriák, nem is parasztházak, hanem a kisvárosi jólét és a falusi használhatóság olyan keverékei, aminők csaknem minden vidéki város környékén láthatók. Nem mondhatom éppen, hogy az a házacska, amely előtt megállottam, különösen vonzott volna, de egész elhelyezésében, fölépítésében és kertecskéjében volt valami a szerény életöröm ama félre nem ismerhető jellegéből, amellyel sok tárgy, mintha csak tulajdonosának lelkét árulná el, meg tud bennünket fogni. Nálam kétségtelenül valami önkínzó kiváncsiság is járult ehhez, amely nem mentes bizonyos ártatlan irigységtől, amellyel a nyugodt és békés élet e biztos helyeit néha vizsgálgatni szoktam. Eközben olykor gúnyolódó elégtételt és szabadságomon való gonosz boldogságfélét tudok érezni. Sohasem fog megszünni kiváncsi bámulatom azok iránt az emberek iránt, akik azt hiszik, hogy lelküknek tett engedmény nélkül teremtettek maguknak biztosított földi helyzetet.

Néhány fenyő zárta még el a szabad kilátást az előkertre és éppen el akartam hagyni biztos figyelőhelyemet, hogy folytassam utamat, amikor egy kerti házacska mögül, amely valami melegházféle lehetett, egy embert láttam kilépni, aki hosszú pipával félig fölemelt kezében, sétálgatni kezdett a ház előtt levő kavicsos úton. Önkéntelen buvóhelyemhez közeledett, hátat fordított és megint visszasétált.

De már ezt meg kellett néznem. Nagyon is sok megelégedettség volt ebben az ide-odajárásban, könnyen meggörbített kezében mérsékelt, jámbor taktusban mozgott a pipa és a széles vállak közt kissé ferdén tartott fej egyenesen jólétről prédikált. Sőt azt lehetett hinni, hogy ennek az embernek titkos élvezetet szerez maga a járás is, amely kemény és egyszersmind békés volt.

Bevallom, nekem nem tetszett ez a látvány. Mindig, még a legbizalmasabb együttlétben is és különösen fiatal korban siralmas látvány, ha önként értetődő kis dolgokkal fitogtatja valaki az életörömét. Nemes szív ezt sohasem fogja eltűrni. De ebben az örömben volt valami megfontoltság is és a sétáló ember homloka és szeme körül rezignáció ült, amely nem szűntette ugyan meg, de enyhítette viselkedésének kicsinyességét és elnézésre bírta a szemlélőt.

Mikor a megelégedett sétáló harmadszor fordult felém az arcával, amelyet nagy barna szakáll körített, hirtelen nagy kikötő vizét, keskeny és magas házakkal teli utcát láttam emlékezetem messziségében. A haragosan izgatott vizen a nap csillogott és összevissza szólítgatták egymást a gőzhajók kürtjei; és még mielőtt tisztába jöttem azzal, hogy mi köze annak a látványnak a mostanihoz, láttam, hogy a régi kép föltünése ahhoz a két nagy vörös fülhöz fűződött, mely itt sétált előttem a napon és így tudtam meg, hogy ez az ember Szemes volt.

Zabolátlan vidámság fogott el olyan rohamosan, hogy szinte szégyeltem magamat és erőszakot kellett magamon elkövetnem, hogy ki ne nevessem a méltóságteljes háztulajdonost. Vigasztalan jelenség, hogy érzékeny és egyszersmind temperamentumos emberek mennyire hajlanak az elhirtelenkedésre, sőt tapintatlanságra; fölteszik, hogy mindenki olyan lelkiállapotban van, mint ők és meglepetést keltenek, visszautasításban van részük ott, ahol rokonérzést várnak. Az átlaglélek rendszerint úgy van megalkotva, hogy rendezett középszerűséggel szemléli a világot és minden eltérést ettől többnyire és az első pillanatban csak magasabbra vagy mélyebbre hangolt megzavarásként érez.

Szenes mindjárt megismert, amint a kerti úton eléje álltam.

– Te vagy? Ó te! Hát megint találkozunk! Ezt sohasem hittem volna, és hozzá még itt, itt a szárazon.

Szemmelláthatóan zavarban volt és hangosan és kissé hadarva beszélt. Úgy éreztem, mintha azon iparkodnék, hogy egyszerre mondhasson el nekem mindent, ami távollétünk hosszú ideje alatt mozgatta és vezette. Amellett egészen világosan látható volt, hogy bűnösnek tudja magát, ami eleinte csaknem meghatott és ami komikus ellentétben volt nagyon méltóságos és erősen kidomborodó polgári megjelenésével.

– Hát így van… Hogy vagy? Te is… te is elértél valamit?

– Nem, – feleltem, – én még mindig ide-oda járok és ott maradok, ahol kedvem telik. Nekem nincs házam sehol.

– Olyan a külsőd, mintha régen úton volnál. – Tetőtől-talpig végigmért és úgy látszott, hogy külsőm kínosan érinti. – De gyere be kérlek, légy üdvözölve házamban.

Mennyire megnyomta az utolsó szót!

– Tessék, tessék, – mondta buzgóan, a bejáratnál kissé meghajolt, azután maga ment be elsőnek a házba.

Akkor az utcán biztosabban léptél föl, gondoltam.

Úgy láttam, hogy küzködik magával, voltaképpen milyen álláspontot kell velem szemben elfoglalnia és mintha nem tudta volna eldönteni, vajjon régi utcai pajtása viszontlátásának e különös helyzetében őt éri-e nagyobb tisztesség vagy engem. Szembetűnően ingadozott a büszkeség közt, hogy a hazátlan idegent a maga tűzhelyénél fogadhatja és a kivánság közt, hogy észrevehető szerénységgel kettős értéket adhasson a szememben mindannak, amit szerzett.

A tornácon különös alkotmány állott, amelyről zergebakagancsok nyúltak szét mindenfelé és Szemes rá akarta akasztani köpenyemet erre az ilyen célra a legmegfelelőbben berendezett készülékre, de nem volt köpenyem. «Vagy úgy…» mondta, de megnyugodott, mert figyelemre méltattam zergebakakasztófáját.

– Csinos darab, – mondtam.

– És hasznos, hasznos, – kiáltotta vidáman.

Úgy látszott, hogy kezdjük egymást megérteni. A lakószoba, amelybe vezetett, nem volt kedvesség híján, bár berendezéséből csekély ízlésre és kicsinyes gondosság túltengésére lehetett következtetni. A zöldes tompa világítás, amelyet az ablakok előtt emelkedő magas fenyőfafal terjesztett, a biztosság jóleső látszatát keltette. Egy másik ablak szép nyílt kilátást nyújtott a hegyláncra és előterére, amely a nappali fény ezüstjében csillogott.

– Jó dolgod van itt, – mondtam.

Valamit kellett mondanom, mert Szemes láthatólag egyre elfogultabb lett és meglepetésemre most először vettem észre, hogy szégyenli kedvező helyzetét, mintha ez igazságtalanság volna velem szemben. Szinte egészen határozottan láttam, hogy nem csalódom ebben a föltevésemben és azért így szóltam:

– Távollétem hosszú ideje alatt mindig meglehetősen jó sorom volt. Nincs ugyan biztosított otthonom, aminőt te szereztél magadnak, de helyette nagy világot láttam. Bizonyára te sem első kapásra rendezted ennyire az életedet, akkoriban még nem integetett nekünk a nyugalom.

A mult e fölemlítése mintha megtörte volna a fagyosságát.

– Hja, akkor… – mondta lassan Szemes, – ama napok, az azt követő évek és a ma közt sok élmény van! Mindent elmondok neked, – folytatta hirtelenül új buzgalommal, – éppen neked, hiszen te megérted, mert akkor ismerted multam és helyzetemet; mostani életem emberei nem ismerik és semmi sem csábít, hogy velük erről beszéljek, mert csak akkor ismerik és értik meg az emberek az utcát, ha életük egy részét ott töltötték. Én börtönben ültem…

Hirtelen elhallgatott és körülnézett a szobában, mintha attól félne, hogy valami hallgatódzó megzavarja. Úgy látszott, hogy hirtelen visszatér a múltba, egyik világból a másikba ugrik át és a kettőt nem tudja egymással összeegyeztetni. Azután azonban olyan határozott megkönnyebbüléssel nevetett föl, mintha évek óta kínok közt várta volna azt a napot, amelyen régi élete egyik társának megteheti ezt a vallomást.

De mielőtt beszélni kezdett, házigazdaként szorgoskodott és különböző figyelmességekben részesített. Az egyik sarokszekrényből szögletes üveget szedett elő és közben végigsimítgatta, valószínűleg mert poros volt és ragyogó szemmel nézett rám, amikor két kis poharat tele töltött az üvegben levő folyadékkal.

– Fenyőpálinka, – mondá és várakozóan figyelt, miközben barátságosan unszolgatva biccentett.

Magakészítette fenyőpálinka volt. Már pedig én nem szeretem a fenyőpálinkát és különösen azt nem, amelyik otthon készült. Rendszerint nyomdászok vagy tűrhető viszonyok közt élő kisiparosok vagy hivatalnokcsaládok tagjai foglalkoznak ennek az italnak készítésével és ezek azután hajlandók is minden alkalommal kinálgatni. Ha meglátják a vendéget, hozzája sietnek, kényszerítik, hogy megízlelje otthon készült fenyőpálinkájukat és nagyon bőkezüeknek mutatkoznak, mert maguk már régen meggyőződtek arról, mily kellemetlen ízű a fenyőpálinka és mily ritkán sikerül.

Így Szemes sem nyúlt a poharához, de olyan válogatott kifejezésekkel dícsérte az italt, aminőket tőle sohasem hallottam. Zöldes volt a színe. Szivart is hozott, de megijedtem tőle, mert világosbarna és meglehetősen vékony volt; nehéz a hű jellemzése, mert nem szabad föltételezni, hogy mindenki ért a dohányhoz, de ez borzalmas szivar volt. A nemdohányzók szoktak ilyet kinálgatni, különösen ha vallásos érzelmű emberek és ajándékukkal ritka szabadelvűség nagylelkűsége kapcsolódik össze, nemcsak hogy megtűrik másoknál a gyűlölt bűnt, nem, a fölkínálással még jószívűeknek is mutatják magukat. De akaratlanul elérik azt, hogy rövid idő mulva a megajándékozott is bűnnek mondja a dohányzást.

Mialatt leírom az e pillanatokra való visszaemlékezést, a részletek elmondása önkéntelenül olyan hangot diktál, amely teljesen megfelel akkori hangulatomnak. A léleknek környezetével való kiegyenlítetlensége gyakran elégedetlenséget hagy hátra, amely haragban vagy ellenállhatatlan gúnyolódó kedvben keres magának utat, mert észszerű módon nem lehet az összhangot megteremteni. Ha társalgásunk folyamán Szemes új helyzetét egykori helyzetével hasonlítottam össze, úgy éreztem, mintha tudtán kivül és belső akarás nélkül került volna úgy az egyikbe mint a másikba. De mégis titokzatosnak tűnt föl előttem, milyen alapon történt meg ez a különös átváltozás. Elbeszélése előtt nem ismertem még Szemest annyira, hogy csak úgy egyszerűen meg tudtam volna érteni, hogy neki és a hozzája hasonló embereknek sokkal kevésbbé tisztult a fölfogásuk a dolgokról, semhogy minden lelkiismeretfurdalás nélkül ne tudnának beleilleszkedni minden helyzetbe, amelyet az élet útján a sors fölajánl nekik. Ha évekkel előbb Szemesben az utca lelkiismeretes élősdisége tolakodott elém, most mint elősködő lelkiismeretes embert ismertem meg, akit életének új változata mindenre rávett, de semmiről meg nem győzőtt. A társadalom megveti vagy megbünteti azt az embert, aki az utca bizonytalanságába téved, de elismeréssel van az iránt, aki a társadalmi korlátok biztossága közé téved és mindkét esetben a helyzet megvizsgálása nélkül itél. Az emberi természetet vizsgálva azonban mindkét lépés éppen úgy lehet ésszerű mint ésszerütlen és egyformán eléri a büntetés mindkét tévedőt, ha természetes rendeltetésétől távolodik el.

Mialatt Szemes mindenféle zavaros dologgal hozakodott elő, körülnéztem a szobában és az ott lévő tárgyak úgy hatottak rám, mint történetének illusztrációi, mint dekorativ képei valami rajzolónak, aki gondos tanulmányozással kikutatta és biztossággal fölismerte ennek az embernek a lényét. Előttem a békazöld tapétától elütően magaslott fenhéjázó háta egy pamlagnak, amely fénylő, sötétbarna fából készült és amelynek cifraságaiban diadalt ült a természeti törvények megcsufolása. A díszítményeket fölfelé rendszertelenül összevissza rovátkolt lécre erősített és kis csatornácskákkal átszelt golyók zárták le, amelyek a világgömböt jelképezték különböző egyenlítőkkel és csak annyiban voltak bájosak, amennyiben szilárd elhelyezésükkel megcsalták azt a reménykedésemet, hogy bárcsak legurulnának. Jobbra és balra pöffeszkedően két ívelt díszítmény terpeszkedett, csigaalakjuk volt és az alvó polip karjaira emlékeztettek. Közöttük merev tulipánok virágos csoportja volt elhelyezve, amelyek négyesével más-másfelé fordultak és úgy fényezésükkel, mint faragásukkal csodálatot keltettek. Az összbenyomás sokfélesége azonban nem merűlt ki a teremtő természet gazdagságának ez utánzásában, hanem alkalom nyílt arra is, hogy ezek mellett az esztetikaiaknak tervezett élvezetek mellett még gyakorlati szükségleteket is ki lehessen elégiteni, mert úgy a faragott tulipánok közt, mint a világgömbök mellett fülkék és kis szegélyek díszelegtek vagy hely volt hagyva arra, hogy mindenféle használati vagy szükségleti tárgyat oda lehessen állítani vagy állandóan ott lehessen tartani. Mindezt kellőképpen kihasználta egy gondos kéz, mert sokféle tárgyat vettem észre, így egy japán vázát, egy bibliát, egy agyagból készült disznót, amelyet a hátán levő barátságos nyílás takarékpénztárnak jelzett, egy pávatollat és egy pipát Luther Márton színes képével. A többi tárgyra már nem emlékszem, különben is nagyobbára papirbokréták mögé voltak elrejtve, még csak egy időjósló házikóról tudok, parafatetővel és két vidám tarka alakkal, amelyek mozgó deszkácskán tengely körül tudtak forogni.

A szoba többi bútora hozzáillett ehhez a pamlaghoz és stílusához. Nem akarom mind leírni, mert a legtöbb ember tudja, hogy a polgári társaság e részének otthona földíszítésére nézve mily különösen sokoldalú és egyáltalán nem megállapodott kivánságai vannak. Bármily csekély személyes vonatkozásban volt is Szemes szobájának a részleteivel, mégis észrevettem határozott örömét a külsőségeken, ami minden gondolat fényét kioltja, mint a langyos zápor a hamúban levő szikrácskát, de lényének megváltozását még e jelenségnél is világosabban mutatták azok a célzások, amelyeket életének lefolyására tett. Mialatt beszélt, puhán és lassan dörzsölgette nagy vörös kezét és ha olyan részlethez ért, amelyet fontosnak tartott, lélektelen meghittséggel nézett reám. A legbosszantóbb azonban az a felsőbbség volt, amelyet egyre jobban mutatott és a melynek állandóan új tápot talált hallgatásomban, elfogultságomban, vagy poros ruhámban. Egyszer nyugtalanná lévén megdöbbenésem kifejezése következtében, amit az alkalomnál fogva, amikor megnyilvánult, nem magyarázhatott föltétlenül a maga előnyére, abbahagyta a beszédet, jó magasról a vállamra bocsátotta nagy kezét és elnéző figyelmeztetéssel így szólt:

– Sokan jönnek hozzám, hogy tanácsot kérjenek és így még ifjúságom tévedése is javára válik magamnak és másoknak. De csak ez juttatja olykor eszembe az akkori napokat; rossz, elveszett ember voltam.

– Most hát jó ember vagy? – kérdeztem kétségbeesetten nekiiramodva a vidámságnak, de olyan érzéssel, aminővel fülledt levegőjű szoba ablakát tépi föl az ember.

– Jó? – ismételte jelentőségteljesen és észrevehető szemrehányással a magam túlhevülése ellen. – Ki mondhatja magát jónak, régi cimbora?

Úgy tett, mintha magamról mondtam volna.

– Börtönben voltam, – folytatta mesterkélt megfontoltsággal és mintha az jutna az eszébe, hogy nekem még felvilágosítással tartozik, hozzáfűzte: – Egy napon azután egy tiszteletremétól ember jött a cellámba. Áldott legyen az emléke! Én tudniillik lopást követtem el, olyat, amely kitudódott.

– Egy pap?

– Igen, – felelte Szemes határozottan és bátran vallva, – persze hogy pap volt. Nemcsak, hogy eljárt az érdekemben, úgy hogy büntetésem egy részét elengedték, hanem utat mutatott egészen új élethez és lehetővé tette belépésemet a művelt emberek közé. Most van feleségem és gyermekem, házacskám nagyobb kertecskével, pompás méhészetem, amely szépen hoz, biztosságom van és van mire támaszkodnom és mindig jókedvű vagyok, amióta tudom, hogy a helyes úton járok. Bevallom neked, hogy akkor eleinte abban a reménységben hallgattam meg azt a derék embert, hogy fölhasználhatom őt, színleg mindenben igazat adtam neki, úgy beszéltem és cselekedtem, ahogyan ő akarta és kivánta, titokban pedig kinevettem. De lassanként beláttam, milyen jó sora volt abban a világban, amelyért síkra szállott, milyen jól érezte magát benne és megértettem, hogy megvolt az igazi képzettsége, amellyel elérhet valamit az ember. Mindene, a nyakkendőtől a cipőig, egyszerű volt, de olyan rendes, olyan kifogástalan, megtudta becsülni mindennek az értékét, megértett és ápolt mindent, valóban, ő lebírta az élet veszedelmeit és győztesen került ki belőlük, mindig megelégedett volt.

Olykor még ma is azon gondolkodom, vajjon mi tartott vissza attól, hogy ott hagyjam Szemest, önkínzó kiváncsiság volt, különösségeknek némileg gyanús élvezete és bizonyára végzetes vonzalom, hogy ott maradjak, ahol minden elnézéssel szemben megvetésem vert gyökeret és tapasztalataim kertjében kövér gyommá fejlődött. Tudom, hogy Szemesben annál kevesebb örömöm telt, minél tovább voltam vele együtt, sőt szenvedtem miatta, de nagyon csábított, hogy szabadjára engedjem, elkeseredett útálattal élveztem őt és mint valami édeskés italt, amely anélkül hogy ártalmas lenne, rosszullétet okoz és ezt a növekedő rosszullétemet egyre nagyobb elégtétellel láttam. Iránta való jogos ellenérzésemnek egyetlen bizonyítéka volt ez, amellyel habár csupán magamnak, szolgálhattam?

– Nem néznénk meg a méhecskéket? – kérdezte egyszerre csak Szemes, végigsimogatta szakállát és fölkelt. Ringatódzó léptekkel végigmérte a szobát. – Azoktól is tanulhatsz, – folytatta, – szorgalmas, élénk népség, amely rendet tart a maga módján, ha az ember a segítségére van és útba irányítja. Csaknem ötven erős családom van, negyvennyolc, hogy az igazat mondjam.

Hej, ha nekem csak egyetlenegy volna, gondoltam.

És mialatt a ház mögött levő rét szűk útjain haladtunk, tiszta kavicson piciny kerítések közt, amelyek a fűnek nem engedték meg, hogy tovább terjeszkedjék, mint ameddig szabad, az embernek pedig, hogy a fűre lépjen, a hatalmas, veszedelmes életre gondoltam. Az életre, rohanó árjaival és halált rejtegető szakadékaival, szédítő magaslataival, amelyeknek kápráztató fényessége, míg a lelket gyönyörködteti, elveszi az ember szemének világát, az életre, tengereivel és tüzeivel, viharával és pompás napjával. Inkább fojtom a lelkemet szégyenbe és megaláztatásba, semhogy a te világod árnyéka elsötétítse, inkább kínszenvedés közt meggyalázom és utolsó csepp véremmel bűnben pocsékolom el.

– Tü, tü, tü, mondogatta Szemes lágyan és gyöngéden és kényelmesen mozgatva ujjait, a levegőből valamit magához csalogatott. De csalogatásának nem volt eredménye.

– Hát ez micsoda? – kérdeztem, készen arra, hogy megfojtsam.

– Engem nagyon jól ismernek a méhecskéim, – oktatott ki jóakaróm, akin meglátszott, hogy a legteljesebben élvezi a jólétét, – de te, maradj hátra és vigyázz! Csak a minap vettem el tőlük mézet, az igaz, hogy mértékkel és jól vigyázva arra, mennyire van még szükségük maguknak az állatkáknak, de nekünk embereknek ezt nem egyhamar felejtik el és bosszujokat gyakran nem azon töltik ki, aki a mézüket elvette. Sokat sem szabad azonban nekik meghagyni, különben ellustulnak a fickók és a készből élnek.

E fölismerése jogosultságától elkápráztatva, hangosan és hosszasan nevetett. Ekkor egyébiránt föltűnt nekem, hogy a nadrágja nagyon rövid volt, de mégis le volt eresztve a cipőjéig. Ezáltal a nadrág fenekének gömbölyüsége valamivel mélyebbre esett, mint ahol a kigömbölyödés tekintélyes megteremtője volt és ez az eltolódás Szemes apró lépteivel együtt annyira korlátozta mozgó vagy pihenő alakját, hogy mély szánalommal lettem volna iránta, ha minden részvétet, még ezt a fajtájút is, el nem riasztotta volna az, hogy megelégülést érez, azon is, ami szánnivaló.

Félrehajtott fejjel szemlélte számokkal ellátott, egyenlő alakú és egyforma nagyságú kaptárainak tekintélyes sorát. Eközben meggörbített mutatóujjával gyöngéden, vagy harmincszor és meglehetősen gyorsan az orrát dörzsölgette. Végre kényeskedő óvatossággal hátulról kinyitotta az egyik kaptárt és kis üvegablakon át megmutatta a belsejét és mialatt mindenfélét beszélt nagyszerű édességről és a derék népecske élénk serénykedéséről, egy pillanatra föltárult szemem előtt és gondolataimban a méhek államának csodája és valami okból dühös lettem.

Künn a napfényben a méhek nyári hangja zúgott, a kaptárok közt levő egyik kis nyíláson a zöld tájékot, tágas messzeségben a hegyek havas csúcsait és az ezüstös kék ég egy darabját láttam csillogni.

– Nem igaz? – kérdezte Szemes, – nem igaz?

Egy mézszállító ládikával babrálgatott, szinte büntetendő áhitattal ismerve minden szerszám hasznosságát. A pléhedényt védő zsinórok és pálcikák olyan gondosan voltak megőrizve és összefűzve, mint ahogyan az öreg anyóka a kotyvalékát őrzi, minden mozdulata, amellyel valamely szerszámot használt, mintha lágyan és barátságosan ezt hirdette volna: mégis csak szép dolog, hogy nekünk embereknek van ollócskánk, kalapácskánk, tartós zsinórunk, szakszerűen megkötött csomócskánk vagy hurkocskánk és végre pompás póstánk, amelyhez biztos út visz és amely mindent becsületesen elszállít rendeltetésének helyére.

De miként a dolgok külsején való ez az aljas kedvtelés alapjában nem csak siralmas, hanem esztelen is, éppen úgy rendetlenség és hanyagság mellett mindenütt a legkinosabb pontosságot láttam, szorgos tisztaságot piszok és elhanyagoltság mellett, olyan volt mindez egymás mellett, mint a fényesre tisztított kilincs a görbe, megrothadt ajtón, vagy mint az ő dédelgetett teste a lecsúszott nadrágban.

A korlátolt eszű uralkodó önelégült biztosságával beszélt a méhek hasznosságáról, amelyeknek családait korholta vagy dícsérte aszerint, hogy mennyit hordanak és hirtelen ismét fölismertem benne az utca régi Szemesét. Még mindig irigység és megalázás beszélt belőle, bármily fontoskodva hangoztatta és mutogatta az ellenkezőjét.

Az életnek ama javait, melyeket egykor, évekkel ezelőtt mutatott és buzgalommal ajánlott nekem, éppen úgy lopta és jogtalanul voltak a birtokában, mint azok, melyeket ma mondott a magáénak. És annál buzgóbban ajánlotta nekem, minél inkább el akarta hitetni, hogy valóban a birtokában vannak. Nem lopta meg ma éppen úgy a kispolgári társaságot, mint ahogyan akkor az utcát lopta meg? Még mindig másokat dolgoztatott a maga javára és minden lényt, minden tárgyat a fölhasználhatósága szerint értékelt. Nem azon a gyarló módon uralkodott a méhein, amely félreismeri alattvalóinak szabadságát és amit elértek, a maga érdemének tartotta? Ahogyan egykor szabadságának a fogságban való elvesztésével bosszulta meg magát rajta alantos utcai gazsága, úgy ma új fogságban bűnhődött, amért viszonya életének jelenségeihez gazul sekélyes volt, megakadt a dolgok külsőségén, mint a pókhálóban a rovar, amely szabadnak tartja magát, mert lebeg és csak azért nem zuhan le, mert megakadt.

Rohamos sietséggel távoztam, nem hallottam semmi kivánságát és semmi búcsúszavát. Lábam alatt a kavics mintha meggyötört kötelességérzetében csikorgott volna, a kertiajtó szigorúan és céljamegszabottan csörömpölt. De künn szél fútt a hegyekről és gondolatomban és lelkemben javaim legcsekélyebbje mérhetetlen gazdagságnak tűnt fel, nemes nevet adtam a nyomorúságnak és a föltörekvő est harmatában és égi aranyában mintha az emberek fájdalma csillogott volna.