Emberek útja

Emlékszem a tölgyekre, alattuk a régi úttal, amelyen nemzedékek jártak nemzedékek után, a fehér házra a sík gyep mögött, amely zöld szőnyegként terűlt el a külső lépcső előtt és a virágzó rózsákra. A tölgyek árnyéka lecsalt az országút poros szalagjáról, bárha estére járt az idő és nem volt már meleg. «Itt menj», mondta egy belső hang és semmi sem akadályozott meg abban, hogy szót fogadjak. Föltekintettem a tölgyek koronájára és a fákkal beszélgettem. Kis idő mulva a tölgyágak kúsza zöldje körül, mint fátyol mögül halvány női arc, kibukkant a világos házfal egy darabja és az esti szellő felém hozta a rózsák illatát. Női hang nagyon bensőséges és szomorú éneke hallatszott. Még sütött a nap…

A sűrű parkot magas kőfal vette körül, amelyet az időjárás szürkévé tett és megrepesztett, de csak kivül, alapjában azonban szilárdan és megingathatatlanul állott és a kerti bokrok zöld és virágos felhője áttolakodott a peremén. Láttam aranyesőt és jázmint, a bodza fehér tányérját is és vadrózsát. A kaput jobbról és balról két oszlop támogatta, amelyeken régi és szürke kőgolyók pihentek, mint rég elmult időkből itt maradt két deres fej. A vaskapu borostyán- és tölgylevelek művészileg megkovácsolt fonadékait mutatta, amelyek erősen és tetszetősen kapaszkodtak egymásba és a kilátás, amelyet a házra és előterére nyújtott, elbájolt, ment valami jótett. A lenyugvó nap ott kacérkodott az ablakok magas üvegében, amelyek egyszerűek voltak és nagyok és teljes összhangban a fehér üvegajtóval és a csak kevéssé lejtős palatetővel. Növelte e lakóhely tekintélyességét a házon magasan túlnyúló fák koronáinak kerete. Ez adott neki igazán jó külsőt, mert csak akkor van meg az összhang a természet és a beléje illesztett emberi mű közt, ha a fák túlmagaslanak a házon, amely köztük áll és csak akkor sugárzik ki valamely telepből a biztosság érzete, amely magához vonz és azt a bizonyosságot kelti bennünk, hogy embereknek ad otthont.

Ekkor újra hallatszott az ének és nem tudtam megkülönböztetni, hegedűt hallok-e vagy női hangot. Megállottam, egy kapu fakerítésén át messzire beláttam a parkba és a ház oldalán gyepes téren, magas jávorfák alatt ümneplőbe öltözött jókedvű emberek kedves asztali társaságát láttam. Boros poharakkal és finom edénnyel volt az asztal megterítve és bőségének, gazdagságának és élvezetének csillogó képe körül jókedvűen, tetszésük szerint csoportosultak a vendégek itt széken, ott hintaszéken, távolabb állva vagy a füvön pihenve. Kissé messzebb viruló juniusi rózsa bokra előtt fehérruhás leány állott az esti világításban és hegedűlt. Ruhája egyszerű volt és csaknem minden ránc nélkül, úgy, hogy fényözönként hatott, amely a rózsaágról szakadt alá, hogy itt lenn a zenétől elvarázsolt földbe sülyedjen.

A szívem szárnyat kapott és boldogságtól reszketett. Nem tudtam ezeknek az embereknek egyikét sem külön vizsgálni vagy bírálgatni, az egész jelenség nyügözött le mint valami kép, amelyen a mester szeretete boldogító nyárnak adott pompás alakot. Elfelejtettem életem szegénységét, el minden nyomorúságomat és forrásként buzogott föl lelkemben a remény. Határozottan tudom, hogy nem vagyok csöppet sem irigy és nem kivántam magamnak semmit a javakból, melyek megleptek, hanem hogy az emberi öröm fölvillanása nyügözött le. Gondolataimba elmélyedve nem vettem észre, hogy a kerítésen innen szűk ösvényen egy ember közeledett és nagyon megijedtem, mikor hirtelen ezekkel a leereszkedő szavakkal szólított meg:

– No mesterlegény, mit gondolsz azokról az emberekről, ők a boldogok, vagy te vagy-e az?

A kérdező viselkedésén meglátszott, hogy már hosszabb idő óta figyelhetett engem és ezt következtettem kérdéséből is, amely tetszett nekem, mert elárulta, hogy arcomról le kellett olvasnia megindultságomat. Minden inkább mint friss és egészséges arca is megfogott, amelyen gondolatteljes lemondás kifejezése ült. Kitünően volt öltözve, de kicsinyes pepecselés nélkül, kabátjának fekete posztója csodálatosan kifejezésteljesen és méltóságosan ütött el a bokrok zöld erdejétől, vakítóan fehér ingét a mellény szélével együtt nehéz aranylánc körítette és kezét nagy opállal díszített pompás gyűrű ékesítette.

Úgy látszott az idegen csodálta, hogy bár nem árultam el zavarodottságot, mégis habozok a felelettel, de sem elsietett válaszra, sem elfogultságra nem láttam okot. A látszólag kedvezőtlen helyzetet, amelyben vele szemben voltam, csak azért vállaltam, mert akartam és amit magamnak kivántam és kerestem, sokkal értékesebbnek tűnt föl nekem, mint az, ami az ő alakján elkápráztathatott volna. Nem hiszem ugyan, hogy ilyen bizonyosság mindig védelmet nyújt az elfogultság ellen, mert föllépésünk biztossága nem függ a külvilághoz való viszonyunktól, hanem csakis saját lelkünk rendjének és tisztaságának állapotát teremti meg, ami mindig változik. Ezért van az, hogy valamely helyzet ma erősnek és elszántnak talál, míg vele rokon vagy hozzája hasonló holnap teljesen tehetetlenül lep meg bennünket. Szabadon és könnyen verhetett tehát a szívem, mert nyugodtan és kitérve így válaszoltam:

– Ha igazán választ vár a kérdésére, akkor másképpen kell a kérdését föltennie.

– Te jó vagy, – felelte gyorsan, – igazán jó! Nézze meg az ember ezt a mesterlegényt. Tehát azt gondolod…

Közelebb lépett hozzám és a szemembe nézett. Úgy vettem észre, mintha anélkül, hogy valójában tudná, hálás nekem, mert ellenállásom kiragadta a magával való foglalkozásból.

– Hát hogyan kellene a kérdésemet föltennem?

– Nem szabad olyan vállveregetve kérdezned, – mondám. – Bárhol is tesznek föl ilyen kérdést, a felelettel többnyire csak port hintenek a kérdező szemébe vagy pedig olyan választ kap, amely csak a kabátját és aranygyűrűs vállveregető kezét tiszteli.

Az idegen egy pillanatra hüvösen és várakozva nézett reám, azután gyorsan ezt kérdezte:

– Akarod ezt a gyűrűt?

És valóban lehúzta az ujjáról. Kinevettem és ezt mondtam:

– Milyen könnyű győzelmekhez lehetsz te hozzászokva.

Ezzel folytatni akartam utamat, de ő kinyitotta a kaput, utánam jött és kezét nyújtotta.

– Lépjen be, kérem. Ne menjen el most, amikor abban a tudatban hagyna magamra, hogy igazságtalanságot követtem el önnel szemben.

Kezet szorítottunk és együtt a kertbe léptünk. Egy keskeny mellékúton, amelyet mint valami lugast, teljesen beborított a fák zöldje, pad állott, ahonnan anélkül, hogy bennünket látni lehetett volna, áttekinthettük a tágas pázsitot és az asztaltársaságot.

– Nem tudom, mi késztet arra, hogy az ön társaságát kérjem, – kezdte kis idő mulva megváltozott hangon a szomszédom. – Amily kevéssé gyaníthattam, hogy önben emberi társra találok, annyira kérem, engedje meg, hogy most csakis ennek tekinthessem. Bocsássa meg, ügyetlenül fejezem ki magamat, de talán megérzi, mit gondolok. Hadd bízzam egyidőre önben, az idegenben, ha már éppen az imént idegenül hagytam el azt, amiben bíztam. Ne tartson attól, hogy visszaélek önnel. Szava a szívem mélyén talált, igaz, könnyű győzelmekhez vagyok hozzászokva, de tudja meg, hogy életem vereségét gyászolom és könnyű győzelmeim boldogságát ugyanazzal az elhatározással dobtam el magamtól, mint amellyel előbb ezt a gyűrűt ajánlottam föl önnek.

– Kivánom, hogy visszakapja, mint e gyűrűt.

– Ne haragudjék, de ezt a gyűrűt az ön tulajdonának tekintem.

– Ezzel azt akarja tudtomra adni, hogy nem tartja fontosnak, hogy a könnyű győzelmek ama boldogsága ismét visszatérjen önhöz.

Gondolatban helyeselte szavaimat, amelyekből mintha csak a hozzájárulást érezte volna ki, de nem a benne rejlő visszautasítást.

– Talán csodálkozik azon, – folytatta kis elgondolkozás után, – hogy olyan őszinte vagyok önnel szemben?

– Bizonyára ilyen szokott ön lenni ott, ahol nehézzé válik a győzelem.

Úgy látszott, hogy e feleletem nyugodt elviselésére némi erőt kellett vennie a lelkén, de barátságosan és lassan mégis ezt mondta:

– Nem kellene magát lebecsülnie.

Erre elhatároztam, hogy többé nem vértezem föl magamat e férfi ellen, mert fölismerni véltem, hogy szerencsétlen. Később megtudtam, hogy nem tévedtem. Szomszédom nyugodtan és elgondolkodva szemlélte az asztali társáságot, a derűlt kép világossága mint a fény magára vonta a szemét és tekintetem követte az övét. Hamar észrevettem, hogy az a leány, aki hegedűlt, nemcsak a társaságnak volt a középpontja, hanem szomszédom gondolatai is vele foglalkoztak. Megéreztem, hogy az aggodalom, a kétségbeesés és a magamegvetés közt való az a veszedelmes hányodás bántja, amely már gyakran sokkal többet árult el a lélek mélyéből, mint a legbecsületesebb akarat őszinte vallomása.

– Az ön külseje egyre annak elfeledésére csábít, hogy ön nem az, aminek látszik, Isten tudja, miféle okokból csavarog, maga különös ember. Amikor először megláttam, azt gondoltam, ez éppen jókor jön, irigysége meg fog vigasztalni, amikor odaátra néz, bízik annak a világban az értékében, mellyel én torkig vagyok. Igaz, kicsinyes elégtétel, ha azzal nyugtatjuk meg magunkat, hogy egy koldust látunk vágyakozni az után, amit mi fájdalommal, undorral és csalódással eldobtunk, de némiképpen mégis kárpótolva érezzük magunkat, mert azt hisszük, hogy szabadságunkban áll a megvetés. Amikor azonban beszélni hallottam önt és megéreztem, hogy anélkül, hogy valaha is az öné lett volna, könnyű szívvel le tud mondani valamiről, aminek túlbecsülése engem megrontott, elhatároztam, hogy egészen más irányban használom föl önt. Gondoljon amit akar, de hagyjon beszélni. Odaát azt állítják, hogy egy «bizonyos dolog» hiányzik nekem. Tudja talán, mi az a «bizonyos dolog»? Becsülik jó tulajdonságaimat, de a «bizonyos dolog» hiányzik… a jó tulajdonságok egyáltalán nem fontosak.

Megértettem, hogy ezzel alapjában véve nem intézett hozzám kérdést, hanem állított valamit és hogy nem adhattam volna olyan választ, amelyet szomszédom már régen magától is ne tudott volna. Amikor e szavait mondta, gúnytól és elkeseredett tisztelettől valósággal eltorzult az arca. Ezt kérdeztem:

– Mióta ismeri ezt a leányt?

– Igen, – felelte, – igen, erről a leányról van szó.

A leány felé néztem, figyelmesen vizsgálgattam, mialatt szomszédom folytatta:

– Eljegyzését ünnepli ma azzal a férfival, akinek ősz fejét oldalról láthatja a lakáj mellett, aki éppen bort tölt az asztal végén. Ön éppen jókor jött ehhez az ünnephez és én, ha szabad így kifejeznem magamat, némiképpen megkésve, hogy megkiméljem önt és magamat olyan dolgok kínos részletezésétől, amelyeknek fejtegetésétől az érdekelt személy végeredményben csak az igen-t vagy a nem-et hallja ki. Engem nem hagytak kétségben a «nem» határozottsága felől, de mert gyermekkorunk óta barátok voltunk, megtörtént, hogy megokolást követeltem, amelynek értelméről máig sem szerezhettem teljes biztosságot. Nézzen rám, ahogyan itt ülök ön mellett, minden megvan, a legfontosabb is, csak egy bizonyos dolog nincs meg, így szól az itélet. Ön érti, mit gondolhatnak az alatt a bizonyos dolog alatt?

– Ha választ kellene adnom, ismernem kellene a hölgyet.

– Ezt kivánom is. Engedje meg, hogy okaimat ne mondjam el. Megvan a bátorsága, hogy átjöjjön velem a társasághoz?

Ezt feleltem:

– Ahhoz nem kell bátorság, de én csak zavarni fogom a társaságot, senkinek sem lesz kedvére a látogatásom és a hölgyek és urak rossz néven fogják venni.

Nyugodtan mondtam ezt, de biztosságomnak egyszerre vége szakadt. Kisérőm várakozásteljesen és gonoszul mosolygott, de nem rajtam. Átmentünk a pázsitos téren, két farkaskutya bukkant föl és nekünk rohant, de vezetőm szavára azonnal megnyugodtak és hozzája csatlakoztak, velem pedig nem törődtek többé. Hát talán e háznak az ura, gondoltam és mindenre elszántam magamat, mert arról volt szó, hogy egy nagy sereg bámuló arc és kiváncsi szem elé állják. Egy inas néhány gyors lépéssel felénk tartott, valószinűleg, hogy átvegyen a gazdájától, de ótalmazóm a szeme pillantásával félreparancsolta, mire, akit a pillantás ért, mintha hirtelenül láthatatlan akadályt került volna ki és eloldalgott fönhéjázó és gőgös mosollyal, amelyben több megvetés volt, mint amekkorát akár olyan ember is mutathat, akinek joga van hozzá. Bár nem csekély izgalom fogott el, mégis pontosan emlékszem a most következett részletekre.

– Új vendéget hoztam ünnepünkre, – mondta kisérőm meglehetősen kimérten és szimpatikus határozottsággal, amely annál inkább helyén volt, mert minden arcról kiváncsiságon és érdeklődésen kivül visszautasítást, sőt meglepetést és fölháborodást is le lehetett olvasni. Ezt annál érthetőbbnek kall találni, mert a ruha, amelyben beállítottam, föltünő ellentétbe sodort e finom társaság ismertető jeleivel. Nyitott vászonkabát volt rajtam, a nyakamon kendő, alatta szines ing, a nadrágomat őv tartotta, alsó széle, mint ahogyan az eresz jégcsapjai a földdel keresnek érintkezést, a cipőm porába lógott és a kalapomat egy falusi lelkésztől kaptam, aki már nem sokra becsülte, bár nagyon nagy volt. Magamvágta fűzfabot volt velem és oldalt a karom alatt egy darab vásznon a batyúm lógott. A vászon foltozott volt és a csomója a vállamon kuporgott mint valami nagy, szőrös poloska. Emlékszem, hogy már ahogyan a magány mindenféle ostobaságra veszi rá az embert, útközben párbeszédet folytattam vállam e lovagjával, az is lehet, hogy azért, mert egyszer amikor még nem szoktam volt meg, bogárnak hittem.

Kétségbeesésféle fogott el és ez adott nekem biztosságot. Azt gondoltam, hogy rosszabbul már nem állhatok, mint ahogyan most állok és anélkül, hogy következtetésemnek megokolást kerestem volna, föltettem, hogy tehát jobbra kell fordulnia mindennek. Az ősz szakállú öregebb úr, akiről a barátom azt mondta, hogy ő a vőlegény, hintaszékében kissé fölemelkedve, barátságos integetéssel a kezét nyújtotta, de szemlátomást nem is várta, hogy elfogadjam a kezét és helyet mutatott egy fehérlábú vörös plüss-széken.

– Foglaljon helyet fiatal ember, szivesen látjuk…

Haragos pillantással odaintett egy inast, aki ahelyett hogy engem a székhez vezetett volna, amit valószínüleg tennie kellett volna, odasietett a parancsolóhoz és alázatosan zsebre vágott egy meglehetősen hangos «szamár» szót, azután csöndben eltávozott anélkül, hogy csak egy arcizma is megrándult volna.

Egy öreg hölgy mellett ültem le, aki fekete selyembe volt öltözve és a csipkék, fodrok és bodrok olyan rendkivüli gazdagsága lógott rajta, hogy mint a madár, szinte tollal borítottnak tűnt föl. Amikor leültem, alig észrevehetően félrehajolt és mosolyával a többiek mosolyát iparkodott elfogni. Nyilván bizalmatlan volt és zavarában ez a szerencsétlenség is érte, hogy társakat kereső feszélyezettségében jóakaróm szép barátnője mellé ült, akinek nyugodt arcáról lepattant a mosolya és elhalt, mint az ablaküvegbe ütődő pillangó, csak még sokkal gyorsabban. Fehér keztyűbe bújtatott hatalmas kéz poharat tolt elém és félig megtöltötte borral. Védelmezőmre pillantva ezt feleltem az öreg úrnak:

– Az úton találkoztunk és elfogadtam a meghívást, amellyel az ön családi ünnepének részese meglepett. Remélem, nem zavarok senkit azalatt, míg ezt a bort e nap boldogjainak boldogságára ürítem.

– Bravó! – mondta az öreg úr.

Ez a fölkiáltás teljesen visszaadta biztosságomat, de nem a benne rejlő elismerés okából. Azt gondoltam, hogy ha én lennék ily vidám társaság ura, sokkal szeretetreméltóbb házigazda lennék, az utca szegény csavargójával, akinek engem gondoltak, mindenekelőtt egyet éreztetnék, szabadságom fényét és örömét. Kiváltságos helyzetem lelkét és igazát, de nem külső látszatát, úri voltom szabad nyugodtságát mutatnám ki, amely nem nyilatkozhatik meg másban, mint abban a műveltségben, amely az emberben először mindig az embert látja meg és nem árulja el, mekkora gondot okoz neki a maga állásának helyes képviselése és az idegenének helyes értékelése.

Fönn az asztalfőn egy öreg hölgy, minő elég volt ebben a társaságban, így szólt a szomszédjához:

– Hogyan beszél ez a legényke! Nézze meg az ember…

Néhány fiatal úr, aki nyílt csoportban állott a szép menyasszony körül, olyan föltünő tapintatos volt, hogy csaknem kínossá vált. Személyem iránt való fölismerhető érdeklődésükkel nyilván nem akarták elrabolni biztosságomat és ezért méltánylandó erőködéssel valami messzieső dologról beszéltek, de észrevettem, hogy őket sem nagyon érdekelte és hogy egyik sem hallgatott a másikra. Nem lehetett kétségbe vonni, hogy a barátom meggondolatlanul járt el és senkinek sem szerzett örömet emberbaráti buzgalmával. De azt hiszem, be kell ismernem, hogy néhányan talán érezték, hogy egészen más okok vezették őt, mint a jótékonyság gyakorlásának egyszerű hajlama és az is igaz lehet, hogy az ünnepi öröm hangulata, amely ezt a társaságot egyesítette, már amúgy is valami titkos aggodalom vagy elidegenkedés nyomásától szenvedett és már előbb is kényszeredett volt.

Szomszédnőm felém fordult, de csak immel-ámmal:

– Nem akar kényelembe helyezkedni? – kérdezte és nyeles szemüveget tartott a szeme elé.

Hát kényelembe helyezkedtem, mihez csak a batyumat választhattam. A poloskacsomónál egy inas ujja hegyével megfogta és akkora gondossággal tette a fűre, hogy igazi gyönyörűségem telt benne.

Most egy ládika szivarral kínáltak meg. Igaz, hogy figyelmesek voltak irántam. De amikor már bele akartam nyúlni, belső szememmel hirtelen megláttam magamat, amint utcai rongyaimban párnás széken ülök, szájamban szivarral, mely többet ér mint a kabátom és nagyobb, mint a tekintélyem. Éreztem, hogy ez a külföldi szivar szétrombolta volna egyéniségem körvonalait és hogy nevetségessé váltam volna, amikor pedig alkalmam nyílt arra, hogy a magam viszonyainak keretében egész maradjak. Ekkor erőm és ellenállásom fölhevülésében elhatároztam, hogy a magam szerepében biztosabbnak mutatom magamat, mint aminőnek azok a magukéban bizonyulnak, félretoltam a ládikát és a mellényzsebemből két ujjammal kitünő szivarcsutkát kotortam elő, amelyet délről tettem el az erdőben tervezett esti pihenőre. Ugyanott régi divatú gyújtó sovány csomóját is találtam, az egyiket hidegvérrel végigrántottam a nadrágomon, rágyújtottam a jó bagóra és füstbe meg kénbe burkolva, hálát adva az Istennek, körülnéztem, de anélkül, hogy tekintetemmel bárkit is kihívtam volna.

Mellettem az inas térde reszketett, kisegítettem nagy bajából úgy, hogy néma kéréssel eléje toltam kiürített poharamat. Tisztességtudóan bólintott és ezuttal egészen megtöltötte.

Az észrevehető csöndben, amely egy pillanatra beállott, boldognak éreztem magamat, de akkor nem értettem meg teljesen, miért. Az a határozatlan érzésem támadt azonban, hogy a társaság nevetése letompította cselekedetem hatását és hogy figyelembe kellett volna vennem a nevetés okát, ha nem akartam tapintatlanabbnak bizonyulni, mind a birálóim. A mellettem ülő tollas hölgy elhagyta helyét és a pázsiton virágot kezdett szedni. Egy másik hölgy a közelemben, aki fiatal volt és szőke, fölkelt és elmenekült. Csupa aggodalommal tekintettem utána, azután szemem a vezetőmével találkozott. Komolyan és várakozva nézett reám, de nem titkos feszültség nélkül. Kedvemre volt a hallgatása. Megsértett volna, ha most, amikor már megvallotta a bizalmát, segítségemre jött volna. De úgy tűnt föl, mintha ő és én tudnók, hogy ebben a pillanatban ellenséges indulattal van a társaság mindkettőnk iránt, ami ujabb közösséget teremtett köztem és ez okos és meghatott férfi közt, akit csaknem percről-percre jobban szerettem. Szépnek és különösnek tünt föl nekem nyugodt szemével és arca kétkedő fáradtságával, amint ott fekete és nagyon nyúlánk alakja egy fához támaszkodott. Éreztem, hogy a helyzetet könnyen megtudta volna változtatni a mi javunkra, azt is hiszem, hogy ezek az emberek hozzá voltak szokva ahhoz, hogy az eseményekkel szemben ő szabja meg az álláspontjukat és hogy ezért tanácstalan nyomottságuk jó részét ebben a pillanatban ő okozta. Általam akarta őket megbüntetni és meggyőzni, hogy tehetetlenségüket mint középszerűségükön való titkos bosszút élvezze?

Ki tudná biztossággal megmondani? A vendégek közül néhányan csoportosan és párosan szétszórodtak a kerti utakon, alakjuk a homályból világosan kicsillámlott és feketén sötétlett, fönn a vén fák sudarán kialudt az esthajnali csillag. Az asztalnál egyideig csak az öreg úr maradt és fiatal menyasszonya és két hölgy, akik nyilván barátnői voltak, akik azonban csaknem alázatos figyelmet mutattak iránta, de nem csak iránta, hanem barátommal szemben is, aki mellém ült és akivel beszélgettem. De minél sűrűbb lett az est sötétje, ez ünnep vendégei annál inkább gyülekeztek ismét a földíszített asztal köré, az inasok tarka papiroslámpákat hoztak, amelyeket a fák ágai közt erősítettek meg, hideg ételeket kinálgattak egymásután, anélkül, hogy különösen törődött volna bárki is ezzel az élvezettel vagy túlságos időt szentelt volna neki. A füvön ott csillogtak a pezsgővel teli nikkelvödrök, lassanként kihalt körülöttünk a világ és a fák meleg és szellős levélbarlangjában tarka fényárban úszó, hangos és vidám külön világ keletkezett. Most kissé másként alakultak a csoportok, néhány öregebb hölgy nem jelent meg többé, én többnyire fiatalabb emberek közt ültem és a szürkület meg a bor mozdulataimnak és lelkemnek természetes szabadságot adott, nem volt már az az érzésem, hogy idegen, vagy éppen ellenséges indulatú emberek körében időzöm, sőt az ünnepi hangulat, amely mintha ismét teljes vidám fesztelenségében uralkodott volna, társas örömének árjába ragadott engem is. Barátomnak egyszerű, kissé kategorikus fölszólítására még a nagy szivarok egyikére is rászántam magamat, a félhomály eltüntette ruhámmal való ellentétét, mozdulataimmal és szavaimmal pedig nem volt ellentétben.

De bármennyire is az volt a látszat, hogy buzgalommal érdeklődöm minden iránt, ami a társalgásban engem érintett, szemem és gondolatom éppen oly szűntelenül e különös ünnep vendéglátó asszonyánál időzött és választottjánál, annál az öregedő embernél, aki bízvást az apja lehetett volna. Gondolataimban és aggodalmaimban köztük állott jóakaróm karcsú úri alakja, rezignációja, végtelenűl finom, melankolikus gúnyja, rejtett, elkeseredett vágyódása és ami benne a legkülönösebb volt és sehogysem illett bele az összbenyomásba, lemondása. A két fiatal teremtés szeme olykor egy-egy pillanatra összekapcsolódott, a férfi olyankor derűlten és mindig nyugodtan néhány szót mondott, amit állandóan udvarias, csaknem szerény válasz követett, amely semmi hidegséget sem árult el. Tegezték egymást, a férfi Mechtildisznek szólította és ha a nő az ő nevét ejtette ki, Pál, ez megszokottan, testvériesen és bizalmasan, sőt melegen hangzott.

Míg egymással való érintkezésük kevés fölvilágítással szolgált e két szeretetreméltó és valóban finom ember közösségéről vagy ellenségeskedéséről, a hölgy lénye eleinte még kevesebb bepillantást engedett a természetébe, különösségébe vagy értékébe, de legkevesebbet abba, hogy mi a helyzet fiatal kérőjéhez, akinek röviden érintett története sajátságosan elfogulttá tette itéletemet. Egy csöndes órát kivántam magamnak pihenőül, hogy összegyűjthessem gondolataimat és benyomásaimat és világosságot teremtsek magam körül. Az a bizonytalan érzés, hogy új barátom azt a föladatot szánhatta nekem, hogy kettőjük viszonyában valamiféle szerepet játszak, nem szerzett éppen megkönnyebbülést és még kevésbbé tartózkodó, kissé feszes méltóságteljessége az öregebb úrnak, aki a kegyelt szerepét játszotta e rendkivüli előkelő és megrendült lelkek életének ünnepies mozzanatában. Igaz, hogy ebben a szerepében szeretetreméltó volt és kimért nyugodtságot mutatott, biztos volt anélkül, hogy nagyon is erősnek látszott volna, igényes amaz elbizakodott jókedv nélkül, amely oly kevéssé illik megőszült szerelmeshez és kissé szánakozó magával szemben is. Emellett büszke volt Mechtildiszre, de egyszersmind idegenszerű határozott bizalmat is mutatott, amelynek ereje nem lelkének valami kiválóságában rejlett, hanem abból a hatalomból táplálkozott, amely ebben az esetben jogosultság nélkül uralkodott a fiatal test és a szerelem tavaszának viruló tengerén. Olykor hajlandó voltam arra, hogy tekintélyesnek és gazdagnak tartsam, de ha ez a fiatal leány ezekért a kincsekért választotta volna, hogyan lehet ezt összeegyeztetni a szavakkal, az igényekkel és az elkeseredéssel, amelyeket mint a maga csalódása, vagy a leány csalódása okául adott értésemre ismerősöm a találkozásunk után? Talán az a már öregedő ember rendelkezett a «bizonyos dologgal», amelyről oly szenvedélyesen és parancsolólag, annyi kegyetlen vágyakozással és sajnálkozással volt szó? Nem hihettem, de meg úgy láttam, mintha a fiatal kérő is rendelkeznék külső javakkal és összehasonlításaimban és következtetéseimben eleinte talán arra sem gondoltam, hogy esetleg azok az értékek, amelyeknek hiányát magában érezte a barátom, alapjában véve csak szerelme tárgyában hiányoztak.

A bor boldogító hatalma tarka pillangó csapongásához hasonlóan szabaddá tette a lelkeket. Nem éreztem már azt az eltitkolt ellenmondást magammal szemben, amely kezdetben annyira rám nehezedett, nagyon is fiatal voltam ahhoz, hogy továbbra is megőrizzem a megfontoltságot, amely talán annál inkább kötelességem volt, minél őszintébben közeledtek felém, az országútról betoppant teljesen idegen felé, de a szomszédom észrevehetően bátorított, hogy ne feszélyeztessem magamat. Nem azért tette ezt, hogy felületes tetszését fejezte volna ki vagy könnyelmű elismeréssel lett volna csavargói tapasztalatomból vett ártatlan tréfáim iránt, amelyekkel a társaságot mulattattam, de mindig olyankor tette, amikor az az őszinte meghatottság, amely e szép óra boldogsága következtében erőt vett rajtam, lelkemnek vagy gondolataimnak megnyilatkozásával többet árult el a lényemből, mint amennyit a társadalmi szabályok szerint mutatni szabad lett volna. Ez előkelő magatartása határozatlanul, de azt éreztette velem, hogy ha egyáltalán volt valami célja vele, ez nem lehetett nemtelen vagy könyelmű és néha bizonytalanul úgy éreztem, mintha kevésre tartotta volna barátnőjének lelki gazdagságát és értékét.

Nekibátorodtam és arra kértem, hogy hegedüljön még valamit. Ekkor nézett először egészen és nyugodtan az arcomba és mintha arany hullám csapott volna rajtam keresztül. Az ifjúság misztikus babonás hite, hogy az örömhöz örök joga van, mint hőstettek sora rezgett át a lelkemen, azt hittem, hogy ebben a pillanatban megtudnék tenni mindent, a legnagyobbat, legszebbet és legfönségesebbet, amit valaha ember megtett és semmiféle áldozatot sem láttam elég nagynak, hogy habozás nélkül meg ne hozzam. Haja mint puha aranysapka tömötten és éles határral borult világos homlokára és tiszta, komoly szemében, amelynek mintha ebben a pillanatban tárulna föl legelőször az emberi sorsok vad hevülete, a nagy éjszaka és az én megzavart, ügyetlen szívem tükröződött. Mintha sohasem láttam volna olyan szépet, mint az ő arca és meglátván alakját, amikor fölállott, hogy átvegye hegedűjét az egyik inastól, a lánysága, a szeretet, a bor és az éj megszédített úgy, hogy le kellett hunynom a szememet, hogy el ne áruljam túlságos meghatottságomat.

Valamit kérdeztek tőlem. Hát mit szeretnék hallani, ismételte meg szomszédom barátságosan a kérdést. Erre mint valami eltévedt madár, felém röpült a visszaemlékezés arra a muzsikára, amelyet otthonom biztos szeretetének napjaiban gyakran hallottam, amikor szemem a leány bűvös, várakozó és gúnyolódó pillantásával akadt össze. És anélkül, hogy csak egy pillanatig is gondolkoztam volna, dacosan ezt mondtam:

– Valami vidám táncot, keringőt, ilyesfélét…

Homloka világán finom árny suhant el, ó nem a csalódásé, hanem az elégtételé. Kissé elfordította a fejét, azzal a lekicsinyléssel, amely csak szép nőknél kellemes, kicsiny, finom, nem hallható sóhaj és jóságos türelmetlenség volt ebben az elfordulásban és csaknem szomorú, de rendkivül büszke felsőbbség. Bolond vagyok, gondoltam magamban, igazi bolond. Poharamat az inas elé tartottam. Még ma mindnyájan nevethettek rajtam!

Ekkor azonban megszólalt a hegedű emberi hangja és hálát éreztem. Fölöttünk megnyílt az éjszaka kupolája és világos lett az ég. Játékának hangjai olyan széppé ékesítették a fiatal nőt, mint amily széppé teszi tavasszal a növényt a virágja. A nemes zenének sokáig nélkülözött élvezete egészen az elragadtatásig fokozódott és az engemet magával ragadó tiszta megindultság hullámaiban minden nagy lett és jó, a mult, amilyennek lennie kellett, a jövő gazdag és sugárzó és legjobb erőim buzogását éreztem. Ha nem a nyári éj tiszta nyugalmába olvadt volna bele a véget érő játék, a kijózanodás, amely a valóságba való minden visszatéréssel összefügg, bizonyára fanyarabb lett volna. Az előadást meglehetősen közvetetlen lelkes tetszés követte, csak a szomszédom hallgatott és nézett maga elé a megvilágított kerti bokrokba. Mechtildisz lassú, fürkésző tekintetett vetett az arcára, összeszorította az ajkát, és gyorsan és látszólag megkönnyebbülve leült.

Jegyese nyugodtan és szeretetteljesen mondta:

– Fölfogásod lassanként közeledik e zene lelkéhez. De ennél a zeneszerzőnél semmi sem tünik föl nekem nagyobb veszedelemnek mint az, ha nagyon is sok érzéssel adják elő szerzeményeit.

Ez feddés volt. A fiatal leány ránézett tiszta szemével és véleményét nyugodtan, a legcsekélyebb neheztelés nélkül megerősítette. Azután a szomszédomhoz fordult és leereszkedően kérdezte:

– Te mint mindig, bizonyára minden kifogás nélkül meg vagy elégedve?

Bár tréfálkozó hangon, szinte ártatlan incselkedéssel mondta e szavakat, a belőle kiérezhető lekicsinylés mélyen sértett és úgy éreztem, hogy fél az ő dicséretétől. Aggódva durva választ vártam, de a megszólított hallgatott és barátságosan bólintott. Valaki a pártját fogta, e fáradozás komolysága azonban elveszett a kacagásban, amelyet valami tréfa keltett az asztalnál. Ekkor a fiatal leány így szólt hozzám:

– Ön bizonyára ebben az esetben is minden kétség nélkül csatlakozik a szomszédjához vagy nem találta elég vidámnak a táncot?

Mélyen el voltam keseredve.

– Nem értek a zenéhez, – feleltem és elfordultam.

– Úgyis gondoltam, – vetette oda félvállról.

Ekkor azonban e rövid éjjeli órák új barátja, aki a maga érdekében nem beszélt, pártomat fogta és így szólt:

– Igazán gondoltad? Rendesen nem szoktad kezedbe venni a hegedűt olyan valaki kedvéért, akiből nem nézöl ki többet, mint azt, hogy alkalmilag szórakozni óhajt.

– Azt hiszed?… – kérdezte hűvös tekintettel. – Hja úgy, a vendégünk, no persze, persze… de hiszen ő maga mondja.

És felém fordulva, mentegetődző mosolyával fűzte hozzá:

– Mégis úgy van, nemde, vagy fontosnak tartja, hogy itéletet mondjon?

Nos, ezt nem tartottam fontosnak. Lelkem remegésében nem vettem észre, hogy ebben a párbeszédben mily keveset törődtek velem és hogy ők ketten rajtam keresztül tulajdonképpen a maguk régi viszályát intézték el. De nagy, haragos büszkeség lángolt bennem magasra, bármi lett légyen is az oka. Kitaszítottak elérzékenyültségem világából és nincs hely, ahol nagyobb erővel elevenednék meg értékünk tudata. Mintha kilöktek volna abból az égből, melyben még az imént otthon éreztem magamat és úgy gondoltam, hogy most már nincs mit veszítenem. Ha ti nem törődtök azokkal a fájdalmas zavarokkal, gondoltam haragos gyászomban, amelyek az érző lélek szenvedése, én sem törődöm a ti szabadságtokkal, mert mulandó hatalom viszfénye. Fölálltam és reszkető ajakkal ezt vágtam kedves, finom arcába:

– Olyan kérdéseket intéz hozzám, amelyek megfeleléséből csalódást vár, mert azt akarja, hogy önnek legyen igaza, amikor leereszkedő itéletet mond az emberekről, de feledi, hogy ezeket a kérdéseket olyan helyen és olyan emberek közt intézi hozzám, akiknek jelenlétében a feleletnek igazolnia kell az ön keserű kivánságát. Mi lenne azonban, ha úgy felelhetnék önnek, hogy nem kellene kimélnem sem önt, sem mást? És amikor azt az óhajtott csalódást könnyű szívvel besöpri, elfelejti, hogy magamagát csalja meg és hogy az ön fönhéjázó elvonultsága alamizsnából él. Nem irigylem önt, mert ilyen módon szerzi meg az igazságát és hogy bebizonyítsam érdektelenségemet, ezentúl semmit sem felelek önnek. Az a vágyódás, hogy lenézzük az embereket és megvethessük őket, nyomoruságos akkor is, ha nagy és sokszor megcsalatkozott igény a szülője, mert nemes szív sohasem követel mástól olyast, amit előbb vele szemben nem teljesített.

A meggondolatlan szavaimat követő csöndben, sőt dermedtségben, mozogni kezdtek mellettünk a faágak és a papiroslámpák egyike lobbot vetet. A gyertya nyilván észrevétlenül leégett és meggyújtotta a vékony anyagot. Egy pillanatra fáklyafény vetődött az arcokra és alakokra, mindannyian mintha fenyegetődzést rejtegettek volna magatartásukban és komor érdesség nyomult a kellemes lágyság helyére. Senkisem nézett a másiknak arcába. Egy inas, mintha rabló lett volna, a láng fényénél átrohant a pázsiton és puszta kézzel szétverte az égő papirosrongyokat, azután ismét régi, gyanútlan és bizalmatkeltő külsejével zavartan mosolyogva felénk nézett. De a meglepetést, amelyet ez az esemény keltett, senkisem használta föl arra, hogy a szavaim által okozott nyomottságot eloszlassa, sőt éppen ez az eset különösképpen igazolni látszott az önkényt, amellyel dacosságom szétrombolta a társaság külső harmóniáját. Ekkor az öreg úr, a látszólag súlyosan megtámadott hölgy vőlegénye, hanyagul kimért mozdulattal felém fordulva, hidegen így szólt:

– Ajánlatos volna, fiatalember, hogy legalább addig, ameddig még a vendégünk, iparkodnék megóvni azt a hangot, amely a mi társaságunkban szokásos.

Szavai párducként torkomon ragadtak. Miféle törvény alapján parancsolgattak itt önhatalmulag és dobták a szégyen prédájául a meghatottságot? Ha a ti erkölcstök és életszokástok e helyén valami rosszat cselekedtem, nos akkor volt egy más világ, amelyben más igazságosság volt otthonos, mint az, amelyet én figyelmen kivül hagytam. Kétségbeesett energiának vad forgataga ragadott el. Föl kell fedezned ezt a világot, unszolt egy belső hang és biztosítanod kell mindazok számára, akikre valaha le fog sújtani e vonaglás a düh, a tehetetlenség és a szégyen közt. De határozottan éreztem, hogy most nem tudtam volna többé egyetlen értelmes szót sem mondani és ekkor rám esett a megfeddettnek és a megvédelmezettnek pillantása és fölismertem mély igazságtalanságomat. Keblemet, mintha elfojtott könnyek árja öntözte volna. Mit ér minden akarás és cselekedet, minden az igazságért kardoskodó ellenállás, ha a megzavarodott ember szomorú borongásába a kegyesség és gondoskodás ily sugarai világítanak bele? Két hatalmi kör, két világ ostromolt, harc és kibékülés, itélkezés és kegyelem, nem találtam kiutat és lassan visszavonultam, anélkül hogy megfordultam volna, világossá lett előttem, hogy a jövőre való gyors, tiszta gondolat vigasztalt. A legszívesebben ezt mondtam volna a fiatal nőnek: «Mindent jóvá fogok tenni!» De nem volt már bátorságom a beszédhez.

A félhomályban valami közeledett felém és egy kezet éreztem a vállamon. Amennyire fölismerni véltem, öregebb hölgy volt, akinek arcáról jóakarat és egyszersmind ijedtség volt leolvasható.

– Fiatalember, hogyan feledkezhetett meg ennyire magáról?

Kissé siránkozó hangon kibékitően hatolt e kérdés a fülemhez. Kijózanodva magamhoz tértem. Csavargó vagyok, gondolám, semmi más csak csavargó, mi történt velem, mi van velem? Mire gondolok? Az idegen, fonnyadt kezet lesöpörtem a vállamról és dühösen és haragosan mondtam:

– Nem feledkeztem meg magamról annyira, mint amennyire most ön.

– Ó maga durva ember, – mondta a siránkozó hang és gazdája elmerült a homályban.

A földön, a fűben a batyúmat kutattam. Mi közöm is van ezekhez az emberekhez?

– Hol van a kofferom? – kérdeztem az egyik inastól, aki valahol ott alakoskodott az én elkerült atmoszférám körül.

Batyút akartam mondani, de haragomban azt hittem, hogy valamiféle előzékenységet kell mutatnom ennek a lakájnak képzeleti világa iránt. Az én vállamon egyhamar bizony nem fog többé olyanfajta kéz nyugodni, mint aminőt elijesztettem, ott ismét a csomópoloskám, az esti szél és a hajnali harmat kap helyet.

Egy borospohár finom ezüsthangja, mint valami csodálatos madár szava hangzott föl a csöndben. Mintha üres lett volna a kert. Nem futhatok el, gondoltam, mert a társaság hallgatása úgy hatott rám, mint egy jogáról lemondó, ártatlanul szorongatott tömegnek magamegfékezése és fölváltva harag meg bünbánat ostromolta lelkemet. Megkönnyebbültem volna arra a parancsra, hogy dobjanak ki a kertből. Ekkor barátom hangját hallottam és hirtelen tudtam, hogy általában csak őt várták. Persze azok ott jobban tudták, mint én bolond, hogy ott egész este, sőt egész napon át, talán már régóta, miről volt szó. Mindenről, csak éppen arról nem, amit én mondtam. Oly távol, annyira oldalt álltam az ő ügyeik területétől, mint amily messze voltam most a félhomályban az ő asztaluktól. Miért nem távoztam el, ki szeretheti, ha ügyeinek elintézésénél egy idegen van jelen mint néző?

E gondolatok ellenére, amelyek bizonyára csak ama kesernyés hangra támadtak bennem, amely most hanyagul és egyszersmind tele akaraterővel lekötötte mindenek figyelmét, ott maradtam, azok felé néztem és füleltem. A beszélő a kezével lassan forgatgatta a borospohár vékony nyelét, a legcsekélyebb magakelletés nélkül egykedvűen hátra támaszkodott a székén és semmi sem árulta el belső megindultságát, amikor ezt mondta:

– Tisztelet, becsület az intézkedéseinek, báró, de ebben a különös esetben arra kérem, vegye fontolóra, hogy ezt az idegen fiatalembert én hoztam a társaságunkba, tehát amennyiben segítségre van szüksége, ha szabad úgy mondanom, az én különös védelmem alatt áll. Nincs erről szó akkor, amikor kimondja azt, amit gondol, de akkor igenis, amikor véletlen jog ennek a szabadságától fosztja meg őt.

– Mindenkinek elismerem a maga jogát, – volt a felelet, – ameddig bántódás nem éri azt, akinek nincs meg az eszköze, hogy ily durva fegyverrel szembe szálljon. Nem vetnénk véget a dolognak?

– Nem, – mondta a fiatal úr komolyan. – Az ön szavai nem vetnek neki véget, mert nem társaságunk egyik tagját hívták ki, amint ön föltünteti, hanem a vendégünket. Semmiféle eszközt nem használt, amelynek alkalmazásában bármelyikünket bármi is megakadályozna, hacsak nem az oktalanság és a szívtelenség. Ha valaki visszaélt a véletlenül rendelkezésére álló hatalmi eszközzel, amely fölsőbbséget biztosit neki és amellyel csak arcátlanság tudna szembe szállni, akkor ön az.

A báró lassan kiegyenesedett a székén és kérdezte:

– De nem önnel szemben, Pál, amint utolsó mondatából következtetnem kell?

– Látom, hogy megtette, – felelte nyugodtan a megfeddett, – de azt hiszem, hogy e házhoz való tartozásom nem korlátoz engem annak az eszköznek a használatára, amelyet ön szavaim mögött sejt. Engedje meg annak kijelentését, hogy szavaim és hangom is olyan, aminőt az igazság megkövetel. Amikor csak föltételesen arcátlanságról beszéltem, abban láttam az arcátlanság erőszakos előidézhetésének veszedelmét, hogy asztaltársunkat állása és azok a kötelességek, amelyek reá mint vendégre hárulnak, olyan akadályokkal veszik körül, amelyek nekünk rendkivül könnyűvé teszik az ő megalázását, neki pedig megnehezitik, hogy a szerénység látszatát keltse ott, ahol mi könnyen tünhetünk föl szerényeknek, anélkül, hogy azok lennénk. A mi helyzetünk bizonyos külső értelemben kiváltságos az övével szemben, de ha ezt a kedvezést a tekintély eszközévé teszik, ugyanezt a hibát követik el, amelyet ön a vendégünknek vet a szemére. Hogy teljesen megérthessük azt, ami a következménye lett a rideg válasznak, amelyet házunk egyik hölgyének adott, mindenesetre fontolóra kell vennünk annak a megbántásnak a súlyát, amely szavai előtt őt érte. Ha nem szabad föltételeznem, hogy ezt mindenütt teljesen belátják, akkor az még nem enyhíti a megtörtént dolog bántó voltát ott, ahol egész élességével sebet ejtett. Arra nem adom rá magamat, hogy az én társadalmi állásom különös szabadságait a lélek általános szabadsága fölé helyezzem, de még kevésbbé fogom megtűrni, hogy azok a szabadságok, amelyek mulékony tulajdon, kiszorítsák a belső értékü szabadságokat. Ez pártatlan, ha mindjárt személyes követelés és ha ezt kertelés nélkül ma először állítom föl önnel szemben, akkor szíveskedjék meggondolni, hogy eddig nem magamat akartam kimélni, hanem önt és talán másokat is.

– Ez hálára kötelez, – felelte a báró gúnyosan, de mégis fölegyenesedett, kezét jobbról és balról nekifeszítette az asztal szélének és csak most láttam, milyen hatalmas ősz fej nyugodott a széles vállak közt. Szeme oly biztos nyugodtságú hideg életre kelt, mintha az általa legyőzött és leigázott élet láthatatlan védőköpenyként borúlt volna akaratára. Egyfolytában, egyforma hanghordozással és észrevehető izgatottság nélkül beszélt tovább:

– Egészen különös tulajdonságok és az ilyen nézetekkel való mély rokonérzés kellenek ahhoz, kedves Pálom, hogy az ember a «fönhéjázó» és más szavakat, amelyek idegen oldalról hangzottak el, ellenmondás nélkül magától értetődőknek tartsa és ne vegye észre, mennyire sértők. Mentsen föl az alól, hogy szóról-szóra vizsgálgassam azt, amit ön szabadságnak mond, irigység nélkül átengedem önnek és hozzája még azt a hitet is, hogy azért hallgatok, mert nehezen tudom megcáfolni, amit ön mondott. De nem hagyhatom szó nélkül az ön, és mivel látszólag úgy akarja, azt mondom a ti véleményteket, hogy ama határokon belül, amelyeket én jónak látok megvonni, nincs szabadság. Amit én mint modort megkövetelek, korlát, amelyet nem ejtek el, mielőtt a fölfogást, amely ostromolja, nem tarthatom méltónak ahhoz a fölfogáshoz, amely védi. Nagyon szeretném, ha annyira megtudnátok érteni a ti szabadságtok fogalmát, hogy ugyanakkora bizalommal lennétek hozzája, mint akkorával én viseltetem korlátozásaim iránt. Nincs kedvemre, hogy az erő bebizonyítására célpontúl egy fiatal asszonyt válasszanak, ha ez természetes kötelességének árán történik és ez első sorban háza erkölcsének a megóvása. Ha igazságtalanság miatt van panasztok, forduljatok hozzám, vállalom a felelősséget.

– Önhöz fordultam, báró és arra kérem, hogy rajtam kereskedjék és hogy a «ti»-t fordítsa ismét egyes számra. Ön a vendég be nem bizonyított kötelességét állítja szembe a bebizonyított joggal, amellyel önhöz szólok. Amikor erre elhatároztam magamat, nem ama korlátok súlyában és erősségében kételkedtem, amelyek mögött ön biztosságban tudja magát, csak magasságában. Nem velem történt különös igazságtalanság, amiért talán bosszút állok, hanem igazságtalanság történt. Ez az igazságtalanság pedig az volt, hogy az erkölcs köpenyéből, amelyet ön dícsér, mérgezett nyíl röpült ki. Nem habozom beismerni, hogy nekem volt szánva. De éppen úgy, ahogyan igazságot szolgáltattam az ön igényeinek, ameddig csak rólam volt szó, tiltakozom, ha szemem láttára egy érdektelent bántanak meg, aki arra nem szolgált rá. Az ön szavai után nem várom már, hogy ezt belássa, hanem elégtételt követelek.

– Bocsánatot kérjen Mechtildisz ettől a csavargótól?

A báró fölállott.

– Nem, – mondta ellenfele, – de kivánom, hogy egy megsebesített ember jajszavát ne bélyegezzék arcátlanságnak. Amennyire emlékszem, ön vállalta a felelősséget, mi okom lehetne tehát azt kivánni, hogy most más valaki viselje?

E páros vita alatt a homályos háttérben állottam akkora testi és lelki megrázkodtatással, hogy sohasem fogom tudni leírni. Csak most láttam, hogy csaknem egyedül maradtam a megharagított emberrel és a fiatal hölggyel, a vendégek két fiatalember kivételével, aki nyilván közel állott a háziúrhoz és az inasok kivételével, nesztelenül visszavonultak és eltávoztak. Az a rendkivül elszánt és minden szenvedélyessége mellett is mérsékelt elkeseredés, amellyel a két férfi eddig és később is viszályát elintézte, eltörölhetetlen hatással volt reám. Társadalmi osztályuk szokásának lenyügöző hatása alatt, az előkelő ruhában és magatartásukkal majd színészeknek tűntek föl nekem, akik egy harmadik ember lelkének viharát személyesítették meg, majd frakkba bújt ragadozó állatoknak és fölváltva arra hajlottam, hogy nézőnek érezzem magamat vagy pedig mint az eseményben részes ember megborzadjak. De a vidámságra való hajlandóság, amely megragadott, nem volt más, mint megindultság és nevetésem borzalom lett volna. Amikor a fiatal nőre tekintettem, csodálat és halálfélelem fogott el és ennek a kimagyarázkodásnak egész komolyságát most először mint irtózatos veszedelmet láttam. A lámpa fényében úgy ült, mint egy nem szent Madonna a trónusán, a két férfi haraggal terhes akaratával tömjénként bűntelen és szép, halvány és mozdulatlan feje körül, mintha egy minden civakodástól ment világból származnék.

Az a kihívó mód, amellyel az érdekeltek fiatalabbika ellenfelére hárította legutoljára a felelősséget, nem hagyott kétséget az iránt, hogy ebben az ügyben hajthatatlanul olyan feleletet vár, amely elégtételt szolgáltat neki. Egyre világosabbá vált előttem, hogy a szóbanforgó vita nem okot, hanem csak alkalmat adott egy régi harag elintézésére és ha ezt más körülmény nem bizonyította volna, bizonyította a fejtegetéseknek tág köre, amiből határozottan, nemcsak e tárggyal való sok alapos foglalkozásra, hanem szenvedélyes elkeseredésre és versengésre is lehetett következtetni. Bármily meggyőzően és okosan hangzott is barátom utolsó felelete, mégsem látszott, mintha a báró vélt igazából csak egy tenyérnyit is hajlandó volna engedni, rövid, haragos válaszában határozottan harcias kedvű megkönnyebbülés, sőt erejét ismerő elfojtott düh volt, amikor ezt mondta:

– De sok mindent véghez tudtok ti vinni szóval, ha tettvágytok azok elé az akadályok elé ért, amelyeket, mert nincs elég erőtök hozzá, nem tudtok jogotok természetes határának tekinteni. Ha már harcolnunk kell, engedelmet kérek arra, hogy ezt származásom hagyománya szerint nyílt sisakkal és becsületes fegyverrel tehessem. Hiszen amit itt ürügyül fölhoznak, mindaz össze van hordva részint a saját keblünk csalódásából, részint az utcáról. Nem volna végre itt annak bevallásának az ideje, hogy még ilyen eszközök nem téveszthetnek meg afelől, hogy elvesztettük a játszmát?

Akinek e szavak szólottak, elhalványult, fölállott és most először vettem észre, hogy küzdelmébe kerül a nyugodtság. A levegőt mintha fájdalom és erőszak telítette volna, úgy hogy elállt mindenkinek a lélekzete és a szív csak nagynehezen végezhette a munkáját. De még mindig nem esett egyetlen hangos szó sem, valami távolabbi néző még mindig nem látott volna mást, mint a szokott nyugalmat, de én úgy éreztem, mintha szétrepedés előtt álló takaró alatt gerjesztett tűz izzanék és semmi sem szerzett volna nekem nagyobb megkönnyebbülést, mint ha a bilincsbe vert tűz akadálytalanul föllángolhatott volna. De még nem történt ilyesféle, a felelet nyugodtan hangzott:

– Nem irigylem önt olyan hagyományért, amelynek lelkét és itéletét tényekkel meggyőzni és vezetni lehet, anélkül, hogy szégyelné tehetetlenségét, mert a mélyebb okokat és a dolgok gyökerét nem tudja fölismerni. De elnéző leszek és követem önt arra a térre, amelyen ön biztosnak hiszi magát. Akkor azonban nincs más feleletem az ön számára, mint az, hogy ott, ahol én az ön véleménye szerint elvesztettem a játszmát, önnek nincs többje, mint amennyit nekem magasabb igények kedvéért vissza kellett utasítanom.

– Micsoda igények lehetnek azok, – mondta a báró hidegen, – amelyekkel ön az én szerencsém fényében sütkérezik.

Lehetett-e ember szenvedő szívét még mélyebben találni? Mekkora ereje volt ennek az ökölcsapásnak; a gonosz ütés teljébe találta e kebel drága gyöngeségét. Halvány ajka reszketett e sebtől és alakja a szilárd akarat hüvös magatartásából egy pillanatra bánkódásba, sőt kínszenvedésbe roskadt össze, úgy hogy megremegtetett a veleérzés és forró düh rázott mint a láz. Mintha álomképben rövid, kínzó időre egy fa törzséhez láttam volna kötve ezt a testet, amelyet átjártak kegyetlen ellenfeleinek nyilai és vékony vérpatakocskák csorogtak alá eltorzult tagjain. Megértettem egy új idő martirjainak, egy erő szentjeinek szenvedését, akik nemes gyöngeségük keserves dicsőségét egyre megismétlődő vereségben kóstolgatták ki.

E látomás hatása alatt, mintha hangos kiáltással világosított volna fel valaki, hirtelen megértettem, mi az a «bizonyos dolog», amelyről annyi határozatlansággal panaszkodtak, ami hiányzik és aminek kedvéért titokzatos kegyvesztettség reménységétől és boldogságától fosztotta meg e különös éjjelen szerzett barátomat. A gyönyörű száj, amely oly biztosan mondta ki ezt az itéletet, nem ismerte annak az erőnek a nevét, amely a férfinek hatalmat adott a beszédre és a hallgatásra és amely legyőzte a száj kedves gazdáját. Én azonban úgy éreztem, mintha mi hárman fájdalmas világossággal már ismernők a kimondhatatlan nevet, itt a pillanat és a kemény valóság mindenhatóságában az a bizonyos dolog, a földi szellem intézkedett és uralkodott.

Ezek a benyomások azonban csak futólag kaptak gondolataimban teret és világosságot. A megsértett fölpattant, de új magatartása irtózattal töltött el, éreztem, hogy végzetes változás ment benne végbe és hogy az ellenfele által erőszakosan fölidézett fölfogás szinte parancsolólag hatalmába kerítette a lelkeket. Egy belső hang, amelynek értékét nem ismertem föl, fölriasztott és szerettem volna odakiáltani a bilincseitől megfosztottnak: «Hallgass! Hallgass! Fordulj el tőlük, gyere el innen, inkább menekülj, semhogy azzal a fegyverrel élj, amely téged megsebzett. Menekülésed a győzelmed lenne, egy drága jószág titkos megmentése és a csöndes homályban két szem várja a győzelmedet. Ne mutasd meg e szemeknek, mily nagy a hatalom, amelynek engedelmeskednek. Ha erényed kedvéért megadod magadat, akkor megvetni tanulja, amit eddig vetélytársadban megcsodált, de ha ugyanazokkal a hatalmi eszközökkel élsz, amelyek aljasak, akkor annak az asszonynak a szemében, akit szeretsz, hiú fönhéjázás és gyönge öncsalás árnyékbirodalmává lesz a te világod.» De lefogva a hatalmaktól, amelyeket valamennyien uraltunk, hallgattam, bizonytalanabbul mint haragos apjának hangjától a megfeddett gyerek. Hallottam a válaszul adott szavakat és már az első hangból kiéreztem bosszúvágyukat:

– Ha kiutasít vélt boldogsága területéről, báró, ahogyan már előbb a vendégünket kiutasította a házából, fogadja búcsúzóúl ama biztosításomat, hogy annál szívesebben leszek az ő utódja, mert az ön elődjének szerepében már nem éreztem magamat valami jól.

Ijesztő csönd. Megtörtént a döntés, a harc örökre elveszett, a sötétség diadalmaskodott és mint tisztátalan játékszer széttaposta minden szív szorongó szeretét. Vad bánat fogott el, láttam a fiatal szép nőt és ezt kiáltottam: «Neked volt igazad.» Alig tudtam, mit beszélek vagy mit teszek, lelkemben ennek az órának a háborgása, a magamhoztérésre és jó tettre hajtó határozatlan ösztön és az élettől való kínzó félelem tombolt. Távoznom kellett innen és nagy léptekkel kimentem az éjszakába, egyenesen oda. Harsogó, mintha fekete fogak közül előtörő nevetés kísért és eközben mint kaján torzarcokkal teli függöny mögött elsülyedtek a képek.

– Kiszolgáltatta őt, – dadogtam magamban, – kiszolgáltatta őt! Mit ér most még neki a menekülése és az az egy, a szentsége?

A kert facsoportjai olyanok voltak, mint sötét hegyek; bokrok közé jutottam, amelyeknek levelei harmattal voltak tele, a hold lement, csak mögöttem fénylett a sötétségben mint tűzvész utolsó, parázsodó szikrája egy lámpa az események elhagyott helyén. És mint romhalmaz körül még egyszer hallottam a báró hangosan és nyugodtan szóló szavát, diadalmaskodás nélkül, de az erő olyan öntudatával, amely szépen és nagyszerűen hatott:

– El innen! És élj boldogul, ahogyan tudsz! Nem csökkenti a nő értékét az, hogy nem volt meg az erőd, hogy megtartsd magadnak.

Ő fölnevetett és most úgy látszik, mintha valamennyiükhöz szólna.

– Ördögnek hisztek engemet? Akkor majd meg kell változtatnotok azt a véleményt, hogy minden ördög szomorú. Nekem sokkal rövidebbek az élet napjai, semhogy a ti beteges aggodalmaskodástokkal töltsem. Ami az enyém, élvezni akarom…

Nem értettem, hogy még mit mondott, mert a hangját mérsékelte. Úgy látszott, hogy a barátom eltávozott, az utolsó szavakat talán utána kiáltották, az asztalnál mindenkit mintha ugyanegy dolog foglalkoztatott volna, még föllángolt egy fény és csengett a pohár. A nedves bokrok mögött ráakadtam a falra és átvetettem magamat rajta. Az országutat nehezen lehetett fölismerni, de mert csillagos volt az ég, rátaláltam az útra az égen a fák koronái közt. Amikor jobbról az erdőhöz értem, tapogatódza a fák közé mentem és ott, ahol állottam, a fák alatt a földre vágódtam. Gondolatok kergetődztek az agyamban, amelyeket sohasem tudtam elfelejteni és amelyek még ma is külön helyet foglalnak el emlékezetem világában, mert nem tudnak szépen beleilleszkedni, mint ez már néha megszokott történni olyan fölismerésekkel, amelyek soha meg nem ismétlődve nagy lelki izgatottságunkban nyilvánulnak meg nekünk. Úgy látszik, hogy ezek a fölismerések az ifjúság, a szenvedély és az állapot külön tulajdonságaihoz vannak kötve és némiképpen hasonlítanak azokhoz a nevezetes napokhoz, amelyeknek valami dátumot adunk és amelyek a mi személyünkkel kapcsolatban még egyszer nem ismétlődhetnek meg az emberiség történetében. Hogy lelki világunk épületében mi az értékük mint építőkönek, titokzatos és föl nem ismerhető, nem jelölhetjük meg, nem is használhatjuk föl tetszésünk szerint és mégis érezzük, hogy bele van illesztve a sötét, terhethordó falba.

A földi szellem hatalmasabb mint valamennyi félisten, gondolám és mennyivel boldogabbak a hivatatlanok, mint azok, akik bár hivatottak, mégsem kiválasztottak. Mi jobb a világ mulandó és nem mulandó birtokaiért és élvezeteiért való harcban, a szív ököl nélkül, vagy ököl szív nélkül? Szív és ököl együtt, ez az erő… Az agyamat döngető gondolatoktól kínozva, a kimerültség rövid, álomtalan álmába merűltem.

Mikor fölébredtem, a hajnal hasadását láttam a fatörzsek mögött. A levelek közt, fönn a fák csúcsai közt tompán zúgott a szél. A reggel vajudása alatt ismét lezártam szememet és ekkor az éjjel hallott zene motivuma, a pásztordal, tele az öröm jámborságával, mint tarka édes hűsítő járta át szívemet és elűzte lelkemből az emésztő várakozás kínját, amely az átéltekre való visszaemlékezéssel fölébredt. Az erdő fái közül kiléptem az útra és elmentem, tovább, anélkül, hogy visszanéztem volna. Nemsokára egészen kivilágosodott és harmat hullott, a szürke utat megszabadította az előző napra való visszaemlékezéstől és köröskörül mindent fölfrissített. A lankáson és az árkokban kemény és kevéssé illatos nyári virágok nőttek, többnyire vöröses színük volt, barna vagy sárga szín keveredésével, szabálytalan bokrosodással és porosak voltak. Szederindák és partilapuk közt várakozva álltak e korai reggeli óra nagy csöndjében és ürességében. Cipőm egyenletes kopogását nem kísérte semmi madárfütty és semmi rovarzümmögés. A napra gondoltam, amelynek nemsokára jönnie kellett és a fölvidulásra, amely aranyos sugaraival mindannyiunkat hatalmába fog keríteni. Egy kanyarodó után, ahol patak halk csörgedezését hallottam, szabad mezőre vitt az út és a már érő búza tompaszürke és ezüstös szőnyegével megnyílt előttem a világ. Egy mezei út elágazásánál, amelyen tovább menni szándékoztam, két kőrisfa közt Mária-képet láttam. Ferde fatető alatt állott az égi asszony és fájdalommal és boldogsággal teli mosollyal nézett le a karjában pihenő gyermekre. Kissé fölemelve kebléhez szorította, egyedül e tág vidéken, harmat és hajnalhasadás és búza közt. Lábam megtorpant e látványra, fölnéztem reá, de csak rövid, gyors pillantással, mert szépsége oly hatalmas lett bennem, hogy tovább menve a botomat meg kellett suhogtatnom a levegőben és dobognom kellett a földön.