Emberek útja

A szél ágról-ágra röpítette a virágport és megtöltötte vele a kelyheket, megmozgatta a gyönge gabonaszálakat és a mezők szőnyegébe világoszöld vándorló fényszigeteket varázsolt. Egész reggelen át pacsirtadal kisért, úgy, hogy a kék ég mintha hangosszavú csengőkkel lett volna tele.

Mekkora gazdagság a meleg földeken! A tavasz éltető ereje behatolt keblem sötét börtönébe, ahol a szívem dobogott és a vér mint a rét forrása és patakja csurgott a maga útján. Köröskörül kankalinnak és erdei földnek a szaga terjengett, úgy hogy a szél simogatása gyermeknapjaim emlékeivel töltötte meg érzékeimet és gondolataimat, lengedezésével tarka világot keltett életre, mintha színes képekkel telt átlátszó kendőket lobogtatott volna a szemem előtt. Szabadon csapongtak gondolataim, mint a szél, majd azt a tájékot keresték föl, majd ezt, egyik ritka órától a másikhoz röpültek, embertől emberhez, a leirhatatlantól a megfoghatóhoz, pajkos tréfáktól a vér biborvörös mélységeibe, ahogyan az akarat igája alól fölszabadult gondolatok szokták és előttünk sürögnek-forognak, tréfát űzve a hatalommal, amely máskor megfékezte őket, magukkal, velünk, a világgal.

De most magamhoz szólítottam őket és villámgyorsan jöttek, mint ezer nyíl, amely mindenfelől egy kis cél felé röpül. Valami fontos, rendkivüli fontos dolog jutott az eszembe, de ekkor fölöttem a magasban gólyákat láttam röpülni és a gondolatok ismét megszöktek és magukkal vitték a tárgyat, amiért magamhoz szólítottam őket és messzi künn, valahol a tavaszban csöndben és gyorsan elejtették, mint ahogyan a kép sülyed el a szem elől, ha kialszik a szobában a világítás. A gólyák az ég vakító kékjében északnak röpültek és amikor szememmel követtem őket, a szemhatáron a dombon malmot pillantottam meg és mögötte templomtornyot. Ekkor tudatára ébredtem, hogy mily régen nem ettem becsületesen és elhatároztam, bár nem volt pénzem, hogy megteszem abban a faluban.

Valahányszor szeretettel és odaadással tettem, gondoltam vagy éreztem valamit, közönbös voltam minden külső esemény iránt és tele voltam bizalommal, ha ellenben nyomorúságosan, tétlenül és szeretet nélkül teltek el az órák, az élelemért való gond mint sötét fal állott előttem.

A faluba érkezve, elhatároztam, hogy a lelkészhez megyek. Belsőmben nem éreztem magamat eléggé ellentállóképesnek arra, hogy azzal a humorral tudtam volna rendelkezni, amely szükséges lett volna ahhoz, hogy egy parasztot bírjak bizalomra, szánalomra és bőkezűségre. Hogy az ilyesfajta bizalmatlankodókat, mint aminő rendszerint a paraszt, magunknak meghódíthassuk, testben-lélekben frissnek, erősnek és egészségesnek kell magunkat éreznünk, de nekem e pillanatban az volt a gondom, hogy fáradság és áldozat nélkül juttassam jogához a testemet. Fölkerestem tehát a paplakot, amelyre fehérre festett kerítés és egy fenyőfasor mögött hamarosan rá is akadtam. A kertiajtó nyitva volt, az út gyepes téren át kissé hegynek vitt, láttam, hogy istállók és pajták tartoznak a lelkészi hivatalhoz, az előtéren tyúkok sürögtek-forogtak és egyikük az utam mellett levő biztos helyét elhagyva, előttem az útra ment, hogy elmenekülhessen előlem. A tyúk néha kedvét leli ebben, valami okból szívesen elmenekül előlünk, azért megy olyan helyre, ahol erre lehetőség nyílik. A tyúk lelki életének legfontosabb részleteit még nem fedezték föl és nem mondták el, most alkalom nyílnék, hogy némi fölvilágosítást adjak, de máskorra kell halasztanom, mert a lelkészről és házában való élményeimről akarok számot adni.

Mivel szaporán lépdeltem előre, az említett tyúk azt hitte, hogy üldözöm, szárnyát lelógatta, nagyokat lépett és hogy mások figyelmét fölhívja szorongatott helyzetére, hangosan kiáltozni kezdett. Végre a ház nyitott ajtaján besurrant a paplak tágas előcsarnokába, amely tisztára föl volt surolva és fapadlója fehér homokkal volt behintve. A tyúk mivel ide is követtem, azt hitte, hogy elvágom az útját vagy sarokba szorítom és az új helyzettel számolva a lehető legnagyobb lármát csapva fölugrott az ablakdeszkára és bátor szárnycsapással nekiment az ablaküvegnek.

A mezőkön és falvakon át folytatott vándorlásomban némi tapasztalatot szereztem, hogyan kell a tyúkokkal bánni és ezért tudtam, hogy az ilyen állatnak nem szabad a segítségére sietni, mert a tyúkok visszautasítják az ügyeikbe való emberi beavatkozást. Hát inkább az előcsarnokot vettem szemügyre, amely a tiszta fehér ajtókkal és a régi állóórával nagyon tetszett nekem. Az óra számlapja befuttatott acélból készült, a mutatók cérnaszálvékonyságúak és ketyegése lassú volt, mint valami különködő ember magányos beszéde. A számlap alsó felén kicsiny, köralakú égboltozat volt látható aranyos félholddal, csillagokkal és a nappal.

Balról kinyílt az egyik ajtó és egy tekintélyes külsejű idősebb asszonyt láttam, aki egy pillanatra megállott, hogy azután a gyanútlanul és bátran kinyitott ajtót gyors mozdulattal és halk ijedt kiáltással ismét becsapja. Rövid időre megint üres és csöndes lett az előtér, csak a tyúk lármázott tovább az ablakon, kis pihenőkkel, amelyeket kotkodácsolással töltött ki. A padlón ide-oda surrant árnyéka a napfényben. Azután az ajtó mögül a konyha zajával egybeolvadó ijedten szólítgató hangot hallottam és megértettem a szavakat:

– Ellop egy tyúkot!

Futkosás támadt, asszonyi hangok hallatszottak, a tűzhelyen mintha kifutott volna a forró víz, mert sistergés támadt, mint valami pályaudvaron. Majd becsapódott egy ajtó, utána még egy, úgy látszott, hogy valaki szobáról-szobára haladva átmegy a ház másik oldalára, míg csakugyan jobbról hallottam hangokat, egy heves és suttogó nőit és egy megnyugtató basszust. Csoszogó lépteket hallottam és az ajtó lassan kitárult. A küszöbön ott állott a lelkész. Szeretetreméltó jelensége bizalommal töltött el, egészséges telt arca körül kellemes szellőcske lengedezett és jóságos kék szeme kiváncsian érdeklődött irántam.

– Mi lesz? – kérdezte férfiasan és gyors pillantást vetett a tyúkra.

A levegőt szimatolgatva ezt feleltem:

– Úgy érzem, valami tápláló lesz, de talán jobb, ha ezt a feleségétől kérdezzük meg.

Nem felelt, hosszúszárú pipáját mint valami puskát tartotta lebocsátott kezében, de megértvén, miképpen magyaráztam a kérdését, hangosan és jóízűen az arcomba nevetett.

– Tehát az éhség hozott ide! Ez nem ujság a paplakban, lesz mit enned és mindjárt meg is tudakolom, hogy mi. Van még valami kivánságod? Gyere be.

Meglóbálta a pipáját és visszalépett, hogy bebocsásson. Ez aztán pompás dolgozószoba volt! Fölteszem, hogy mindenki ismeri és nem akarom részletes leírásával az időt vesztegetni, mert a szokásos módon volt berendezve szürke és aranyosan fénylő könyvállványokkal, túlterhelt íróasztallal, amelyen a prédikációk készülnek, pipafüsttel és napsugarakkal, amelyek a virágzó gyümölcsfákon át hatoltak be. A szoba közepén levő asztalon virágcserép nagyságú hamútartó állott és az ajtó közelében faszék a parasztlátogatók számára. Az egyik sarokban Thorwaldsen gipszből készült és kissé füstös áldástosztó Krisztusa magaslott, barátságosan fölemelt egyik karjára csak úgy futólag, valószínüleg, mert hirtelen kellett kézből letenni, egy pamlagpárnát akasztottak.

Mert a lelkész azt kérdezte tőlem, van-e még valami kivánságom, leülvén az ajtó mellett a faszékre, azt mondtam:

– Azután egy könyvet szeretnék becserélni.

– Egy könyvet? Becserélni…?

– Igen, a batyumban van egy könyv, amelyet már kiolvastam, szeretném, ha másikat adna helyette, amelyet még nem ismerek.

Az öreg úr figyelmesen vizsgált, de csak habozva nyilvánult meg érdeklődése, mindamellett nyugodt volt és nem lehetett észrevenni, hogy nem tetszik neki a viselkedésem, amely idegen volt neki. Csak életének mindennapi tapasztalata tette idegenné a számára, ellenben veleszületett hajlandósága révén igenis volt érzéke olyan ember természetes szabadsága iránt, aki tehernek érez mindent, ami nem természetes. Különös és kedvre derítő, ha észrevesszük, hogy a legtöbb ember sokkal gyorsabban és szívesebben látja az elfogulatlan kiméletlenség kendőzetlen megnyilvánulását, mint az elfogult kimélet megszokott vonásait és akinek nem romlott a gondolkodása, oly gyorsan belenyugszik ebbe, mintha haszontalan és nehéz fölkapaszkodás után valami jóságos szellem megengedte volna neki a visszatérést származásának meghitt völgyébe. Igaz, hogy a lelkész nem kevéssé meglepődött, sőt megütközött elfogulatlanságomon és határozottan észrevettem, hogy fontolgatja, nem kell-e mint szemtelenséget kifogásolnia a viselkedésemet. De senkisem tünik föl szemtelennek, akinek szívében szeretet lakozik, még akkor sem, ha valóban az.

Kissé kétes határozottsággal rám mosolygott és kelleténél hangosabban így szólt:

– Könyvet is kaphatsz tőlem, anélkül, hogy a tiedet ideadod.

– Ezzel nem segít rajtam, – mondám, – egy könyvet is elég cipelnem.

–… elég cipelned. Igen, igen… – felelte.

– Igen. Mindig így teszek, ha egy könyvet kiolvastam, mert vándorúton vagyok és eddig még mindig fáradság nélkül be tudtam cserélni az enyémet. Azzal nem törődtem, hogy melyik drágább és melyik van jobb állapotban, csak az vizsgáltam, hogy új-e nekem a tartalma és szórakozást igér-e.

– Jó, ó… ez jó, igazán jó! Mintha bizony mindenki csak úgy egy szóra odaadná könyvtárának egy darabját.

– Hiszen éppen az imént maga ajánlotta föl nekem. De különben is lehetetlen, hogy minden ember oly zárkózott lenne, mint ahogyan az ön kétkedéséből következtethető. Könyörtelen eljárás az, ha megtagadunk egy könyvet valakitől, aki nincs abban a helyzetben, hogy vásárolhasson magának, ezt épp oly kevéssé szabad megtenni, mint ahogyan nem tiltanók meg senkinek, hogy egy szép képre tekintsen. És mindig legelőször azokat a legjobb könyveket kellene odaadnia az embernek, amelyeket legjobban szeret. Aki valami szellemi örömét magának tartja meg, annak lelke sötét pince, amelybe véletlenül napsugarak jutottak be, de nem tudnak életet kelteni nedves hüvösségében. Adjon hát egy könyvet, ime itt az enyém.

Ezeket az utolsó szavakat csak azért mondtam, mert másfelé akartam terelni a lelkész válaszát. Éreztem ugyanis és láttam, hogy a válasz megszégyenített volna. Melegen rám nézett jóságos kék szemével, fölkelt és kezet nyújtott.

– Mi az? – kérdeztem, – hiszen még nem ettünk.

– Nem akartam öntől elbúcsúzni, sőt most látom igazán szívesen. Legyen a vendégem, ha úgy tetszik. Foglaljon újra helyet, nem itt, itt, mondja el, kicsoda ön, mi vitte vándorútra, beszéljen az életéről, arról szeretnék valamit megtudni.

– Mit mondjak az életemről? Élek, nem elég ez? Bárhová nézek, mindenütt azt látom, hogy az emberek arcát fakóvá és fáradttá teszi a gond életük értékeért és értelméért. Az én életem értelme sohasem fog előttem az életemen való öröm árán megnyilvánulni.

Az öreg úr elgondolkozott és komolyan, csöndben sokáig maga elé nézett. Meglepődése, ez az enyhe, ha mindjárt akaratlan megsértődése megszűnt és őt figyelve, ezt gondoltam: hozzád jó tudnék lenni. Nincs gondolat, amely valakivel szemben derűltebbé tudna tenni bennünket, mint ez és boldogságunk tisztaságára nézve teljesen mellékes, vajjon viszonozzák-e.

– Jól van, jól van, – mondta lassan a lelkész és tekintetemet keresve rám nézett, – de hát annak idején mit szeretne mondhatni, hogy miért élt?

Csaknem nevettem. Más felelet aligha elégítette volna ki, mint az, amely valami szellemi vagy gyakorlati sikert mond életem céljául. De érezve kérdésének jogosultságát és a benne rejlő jó szándékot, ezt feleltem:

– Ha erre egy mondattal felelhetnék, olyan egyszerűen, mint ahogyan a kérdést fölteszi, akkor aligha állanék ma ön előtt.

– Hogyan adhat ilyen bizonytalanság biztosságot, hacsak nem könyelműség ez a biztosság?

– Az én biztosságom nem az, hogy ismerem a célomat, hanem az, hogy feléje haladok, csakis abban a tudatban, hogy megtalálom, ami az én részem.

– Bámulatraméltó önérzet ez fiatal barátom, amelyet meg kell okolnia.

– Bizakodásom nem ezen az önérzeten nyugszik, hanem hitemen.

– Hitén? Ugyan miben hisz oly bizakodva?

– Hiszek. Nem elég ez?

A lelkész úgy érezhette, hogy elsietve kényszerült kérdésre és feleletre, arcán titkos aggodalom volt észrevehető.

– Mindez nem olyan egyszerű, – felelte kis idő mulva, – de talán mégis – kezdet. A cél azonban az a bizonyosság, hogy Istenben hiszünk, közösségünk van vele és hogy szeret bennünket.

Hallgattam.

– Ön hallgat, – mondta kisvártatva lassan és vizsgálódva. – Bizonyára egy öreg falusi lelkészt lát bennem, aki egyházának dogmái szerint beszél. Talán úgy is van, de egész életemben fontosnak tartottam, hogy a józan ész szabadságát gyönge erőmhöz képest megóvjam és ne homályosítsam el valami át nem gondolt szabály kényszerével.

Erre habozva és a gondolatokat fáradságosan keresve, ezt feleltem:

– Nem hiszem, hogy cél és maradandó vigasz az a bizonyosság, hogy Isten szeret bennünket. Ez a kiskorúak előjoga. A szeretet lényét, fényét, mindenhatóságát nem érezheti senki, aki maga nem szeret. Isten csak az én szeretetemben elevenedik meg, de nem abban, amit ön az ő irántam való szeretetének nevez. De ha szeretni tudok, akkor Isten bennem él, őt magamban tudni: ez maradandó vigasz, benne nagykorú leszek. Az az ember, aki szeret, sohasem fogja magát istentelennek érezni. Ha azonban így áll a dolog, akkor nem tudom azt kivánni, hogy Isten szeressen engem, mert Isten az én szeretetem.

– Nem mondok önnek ellent, – mondta a lelkész, – de mi hiszünk Istenben, mint minden dolog megteremtőjében, aki előttünk volt és mindig lesz. Azzal, hogy ilyen vagy olyan módon megelevenedik bennünk, bebizonyitja szeretetét; abban hogy úgy teremtett meg bennünket, hogy képesek leszünk neki lakásul szolgálni, fölismerjük irántunk való szeretetét, amelyre érdemessé lenni és amelyet mindig tudni a mi célunk és bizodalmunk.

– Semmi más lény szeretete nem fog engem megváltani, csak az enyém, – felelém. – A tűz világít és melegít, de egyetlen tűz sem ég, hogy világítson és hogy melegítsen. Nem, az ön Istenében, akinek szeretetét kérnem kell, nem hiszek többé, én nagykorú akarok lenni.

– A nagykorúak és a kiskorúak… – mondta elgondolkozva az öreg ember, aki fölkelt és föl és alájárt a szobában. No most láthatja, hogyan kerülhetnek szóba beszélgetés közben olyan dolgok, amelyekre nézve az emberek sohasem tudnak megegyezni. És mégis azt kell mondania az embernek, amit gondol; ha áhitattal és megismerés vágyából teszi, sohasem történik hiába. E dolgokról elhangzó minden állításban és minden ellenmondásban ugyanegy szellem nyilvánul meg. Majd másképpen fog ön gondolkodni, most azonban bizonyára joga van ahhoz, hogy úgy gondolkozzék, ahogyan teszi. Ezt, higyje el, nem mindenkinek engedem meg, de csekély lenne a bizalmam Isten vezérlő kezében, ha minden embert ugyanegy útra akarnék küldeni. Talán igazán csak a kiskorúaknak vagyunk rendelve. – De van-e, aki föléri ésszel, hogy mi kergeti önt ebben a nyomorúságos ruhában az országútra! Önnek olvasnia, tanulnia kellene…

Föl s alájárt a szobában, amíg az íróasztalán szemébe nem ötlött a könyv, amelyet a batyúmból vettem ki. Legutóbbi szavaival való eszmetársulás révén a kezébe vette, lapozgatott, olvasgatott benne és óvatos ujjakkal belül-kivül megvizsgálgatta, azután a pápaszemét kereste.

– Hát lehetséges ez? – kérdezte. – Ez akarja nekem fölajánlani, ezt állítsam a könyveim közé?

Már alig gondoltam a könyvre, aminthogy azt az inditványomat is, hogy cserélje be, első szavaim elfogódottságával elsietve tettem. A könyvet az egyik szálláson egy kis púpos kárpitoslegénytől kaptam, aki egy éjjelre hozzám csatlakozott és őszinte megindultsága akkora volt, hogy megbántottam volna, ha amikor búcsúzáskor nekem ajándékozta, visszautasítottam volna. Dróttal összetartott első tiz füzete volt egy kitagadott grófkisasszonyról szóló regénynek, aki egy ballépése után sokféle kaland közt vetődik a világban. Mindenik füzetben valami új szörnyűség készülődött, amely a következőben csaknem, az azt követőben majdnem és a negyedikben még mindig nem következett be. Be kell vallanom, hogy érdeklődéssel kisértem az eseményeket és lefolyásukat, mert nem tartoztam azok közé az emberek közé, akik csak úgynevezett jó könyveket tudnak olvasni. Még mindig inkább kötött le olyan könyv, amely az életet írta le, mint az, amely szerzőjének bizonyos írói készségéről tett tanuságot, de mással nem is szolgált. Az írásra való hajlandóság, mert azt hisszük, hogy tudunk hozzá, dilletáns fáradozás, akinek igazán van mondani valója, csak akkor aggódik tehetsége miatt, ha valami akadályozza az írásban.

Körülbelül ezt mondtam mosolygó házigazdámnak a könyvekről, de egyáltalán nem azért, hogy megvédjem az én könyvemet, mert az bizony igazán rosz könyv volt. Ezt kertelés nélkül be is ismertem, de azzal a mentséggel, hogy engem nagyon érdekelt.

Barátságosan és nekihevülés nélkül mondta:

– Hogyan érdekelhet valakit ilyen könyv?

– Attól függ, hogy ki olvassa, – feleltem, – a könyvekben a legnagyobb élvezet magának az olvasónak a teljesítménye és a legjobb könyv az, amely az olvasóval a saját gazdagságát érezteti.

Kopogtak és az óvatosan kinyitott ajtóban egy fiatal leány alakja jelent meg, aki tisztességtudó határozottsággal, de nagyon félénken azt a hírt hozta, hogy ebédhez várják az apját. A lelkész egy pillanatra észrevehetőleg zavarba jött, közelebb intette a leányát és egyszerre egy körülbelül húsz éves fiatal leánnyal állottam szemben. Megmagyarázták neki, hogy úgy kell engem fogadnia, mintha nem az lennék, amint akinek gondolnia kellett. Azt hitte, hogy fura tréfát űznek vele és míg világos szeme szinte valószínűtlen gyermetegséggel mosolygott, habozott, hogy mit tegyen. De vonakodásféléről nem lehetett szó, itt céltudatos rend és pontos engedelmesség volt az úr, úgy hogy egy alig érezhető pillanatra csaknem élettelen kéz került hüvelykujjam és mutatóujjam közé. Az üdvözlés tehát a kivánt rendben megtörtént, de lefolyása egy lépéssel sem vitte előbbre a házigazdámat, aki úgy látszik ráeszmélt, hogy a közvetetlenség szelleme az ő családi életének házi szellemei közt tulajdonképpen idegen kísértet volt és hogy egy idegen hozta a házába sokkal hirtelenebbül, semhogy övéit ne kellene előbb erre előkészítenie.

– Majd értesítem a feleségemet és megmondom neki, hogy ön itt van, – mondta elfogultan, leányát karon fogta és maga előtt kitolta az ajtón, úgy hogy egyidőre magamra maradtam és kötelességszerűen azon aggódtam, hogy itt alkalmatlanságot okozok. Ha kevésbbé komolyan vettem volna a lelkészt, nagyon könnyen tetszetős hídat verhettem volna, de nem vitt rá a lelkem, hogy leányával szemben ugyanazt az elfogulatlanságot tanusítsam, mint amellyel őt nyertem meg magamnak.

Kis idő mulva hangokat hallottam, az egyik az ellenmondásé volt, a másik mély basszus, amely csitítgatott és rábeszélt. Majd nyomosabb és hatásosabb lett a basszus, amit hallgatás követett, amelynek alázatossága közvetetlenül azután hangos ajtócsapkodásban nyilvánult meg. Meglehetősen nagy idő mulva kinyilt az előcsarnokba szolgáló ajtó és egy nagy szőke szakácsnő jelent meg előttem. Tetőtől-talpig végigmustrált, ifjonti anyáskodással aggódóan megrázta vörös fejét és gorombán rám szólt:

– Gyere velem, mosakodjál meg, az urasággal egy asztalnál fogsz enni.

Előttem elhimbálódzott a konyha egyik sarkába, ahol faszéken mosdótál állott, a szék támláján vastag törülköző lógott, mellette pedig egy darab szappan feküdt, akkora mint egy kenyér.

Megtettem, amit kivántak és a szakácsnő kérdésére azt feleltem, hogy tanult országútgázoló vagyok, de most hely nélkül.

– Mázoló?

– Nem, gázoló. Inkább enném itt künn veled, mint az urasággal.

– Azt elhiszem, – felelte. És tegez ez az ember… – Mi jutott az úr eszébe.

– Ó, semmi rosszat nem forgatok a fejemben.

– A háziúrról beszélek, nem rólad, – jelentette ki vendégszereplésem ellensége. – Siess!

Kikapta kezemből a törülközőt és kegyesen oldalba lökött, hogy ne kelljen külön megmagyaráznia, mely irányban kell mennem.

Azt hiszem, hogy a lelkészné asszony, akihez most jutottam, jó akarattal magának is, nekem is megkönnyíthette volna a helyzetet, amelyet férjének kivánsága teremtett meg a számára, mert amikor az ebédlőbe léptem, a család már asztalnál ült és én természetesen betolakodónak éreztem magam. Derűlt nyugodtságom és egykedvüségem elhagyott, mert nem tudtam magamat arra kényszeríteni, hogy úgy tessem a ház nőinek, mint ahogyan a háziúr nyilván kivánta és remélte. A lelkészné olyan nyilvánvaló, izgatott ellenérzéssel volt irányomban, hogy semmisem csábított a legyőzésére, hiszen csak olyan mozdulatok és szavak segítségét használhattam volna, amelyek fölületesek, tetszeni vágyók és hiúk lettek volna. De mert úgy éreztem, hogy ok nélkül aláztak meg, elhatároztam, hogy ugyanazzal a pontossággal fogok fizetni ezért a gyalázatért, mint amellyel velem szemben elkövették. Haragudtam egészen az elkeseredésig, az élet áprilisában gyorsan változik a lélek időjárása…

Belépve néhány szóval üdvözölni akartam a hölgyeket. Hárman voltak, mert még egy másik, fiatalabb leány is volt a paplakban, de a lelkészné asszony üdvözlő szavaimnak röviden véget vetett:

– Hát… csak üljön ott le.

Meg akartam fordulni, hogy távozzam, ekkor elfogtam az öreg ember pillantását és leültem. Barátságosan szólt hozzám, de egyszerűsége elfogult és kissé leereszkedő tartózkodássá változott, amelytől ő maga szenvedett. Nyilván reám és segítségemre várt, belsőleg neki is rugaszkodtam és kudarcot vallottam.

A ház asszonya föltünően sovány magas nő volt, arcvonásaiban az élet gondjainak kínos kifejezésével, amely mellett a megdicsőülés halvány lehelete sem volt található, pedig ezt még a legnagyobb nyomor is megadja minden nő arcának, aki szerető feleség és anya volt. Korlátolt nézetekben és kicsinyes szokásokban meggyökeresedett természet képét mutatta, de a feszesség, amelyet lénye elárult, olyan józan volt, hogy megfélemlítette az embert. A virágocskákra tekintettem, akik e magabíráskodás pedáns jótéteményei közt virultak föl és megnyugodtam, mert a két fiatal leány bár kissé megfélemlített frissesége úgy hatott, mint a megujuló természet megváltása. Bensőmben kissé kibékültem az anyával és egészen kibékültem volna vele, ha csak a legcsekélyebb előzékenységet mutatta volna.

Az öreg ember kedvéért, aki szeretettel szólt hozzám, azt latolgattam magamban, nem lenne-e talán ajánlatos, hogy háza hölgyeinek némi megértő engedményt tegyek; beszélhettem volna apám állásáról és házáról és arról, hogy nem azért koborlok ilyen ruhában a világban, mert elveszettnek hittem magamat, hanem mert magamat kerestem. De lemondtam erről az előzékenységről a fiatalság ama makacsságával, amelynek előjoga az engedmény gyülölése. A fiatalság szenvedélyes tévedése meggyőződéseért szebb, mint a fölnőttek szenvedélytelen erénye, még akkor is, ha a tapasztalat ezeknek ad igazat. Hiába, már én csak eltökéltem, hogy nem ismerek tiszteletet, csak ha az én személyemnek és legsajátosabb javamnak szól.

Fehér abrosszal terített hosszú asztalnál ültünk világos szobában, amelynek üvegajtaja a kert felé ki volt tárva. A két fiatal leány terítéke nagyon közel volt a szüleikéhez, úgy hogy nekem nagyon sok hely maradt. A lelkészné asszony erőszakosan és hangosan gondoskodott rólam azzal a visszataszító szolgálatkészséggel, amelyre csak azok az asszonyok képesek, akik egyszerre engedelmesek és akaratosak és bosszús megadásuk mellett meghúzódik az a kivánság, bárcsak minél előbb ostobának bizonyulna be a férj parancsa. A látszat tehát az volt, hogy nagyon tiszteli férje akaratát, a valóságban azonban mindent, amit a férje akart úgy teljesített, hogy jó szándékainak érvényesülése lehetetlen volt. Nagyon jól láttam és éreztem mindezt és beérhettem volna azzal, hogy jól mulatok e titkos megfigyelésemen, de nagyon is óhajtottam, hogy vendéglátó házigazdám egyszerű emberiessége diadalmaskodjék feleségének szűkkeblű előitéletén. Tehát vagy el kellett tűrnöm hallgatagon a megaláztatást, amely a ház asszonya részéről ért, vagy pedig energikusan meg kellett kísérelnem, hogy cselekvő akarattal és olyan szembetünően fogjam jóakarómnak a pártját, hogy vele ellenfelünket látható és döntő vereség érje. Ez azonban nem történhetett volna meg megszégyenítése nélkül, amit pedig nem mertem megkockáztatni, mert attól tartottam, hogy ezzel azonnal elvesztem pártfelem segítségét.

De mielőtt még véglegesen határoztam, a véletlen döntött és én megszabadultam minden további fontolgatástól. Éppen azzal próbáltam tisztába jönni, hogy az asztalnál levő pártok melyikéhez húznak a fiatal leányok, amikor megjelent a szakácsnő és elvitte a levest, hogy új ételt tálaljon föl. Tányért váltott, de az enyém kivételével, amelyet a lelkészné asszony rosszaló homlokráncolására ott hagyott előttem. A lelkész úr ezt csak akkor vette észre, amikor már körbejárt a hús, a főzelék és a burgonya és a szakácsnő valamennyiünk balszerencséjére már távozott volt a szobából, amikor visszafojtott fölháborodással meglehetősen hangosan így szólt a ház ura:

– Vendégünknek azonnal hozzanak másik tányért.

Az öreg ember ajka reszketett, mintha őt magát érte volna valami megszégyenítés. De az asztalnál nem mozdult senki, a két fiatal leány szinte parancsszóra egyformán elpirult és olyan feszesen és szótlan és csöndben ültek, mintha vihar nyomta volna őket le és a legcsekélyebb megmozdulásuk a villámot csalná elő. Nem, ebben mégis csak az anyjuknak kellett igazat adniok, nagyon is sok lenne, ha azt kivánnák tőlük, hogy ezt a csavargót még személyesen is kiszolgálják.

– Ez igazán nem szükséges, – mondta a lelkészné kényszeredett jóakarattal és olyan meggyőződéses magabiztossággal, hogy ingerültsége csaknem erénnyé vált.

Ez ugyancsak kellemetlen barátságosság volt! Istenem, gondolám, miért bántja meg így a férjét? Akkor még nem értettem meg, hogy ő maga és csakis ő volt az oka, ha felesége lényében ilyen viselkedés vert gyökeret. A férfiúi jóságnak és elnézésnek van egy fajtája, amellyel visszaél minden asszony, mert a megélhetésére és lelkének boldogságára való jogos igény egészen határozott, legyőzhetetlen erő a férfi lelkében. Ha a férfiben ez az erő nincs meg, gyöngeségét a felesége nemsokára súlyos szemrehányásként fogja fölhasználni, amelyből kicseng tudatos vagy öntudatlan igénye legfőbb és legszebb életjogára, korlátlan odaadására. Hiszem ugyan, hogy alapjában véve egyedül a férfi szeretete és jósága az előföltétele az őt szerető nő odaadásának, de nem hiszem, hogy a nő ha bizalma e tenger dagadó hullámain nem ragaszkodik ahhoz a kézhez, amely a kormányt tartja, ezt a szeretetet és jóságot annak ismeri föl és annak veszi, a mi.

Valószinű tehát, hogy tulajdonképpen itt sem a tányérról volt szó, hanem csak alkalmul szolgált arra, hogy az asszonynak sokkal mélyebben gyökerező ellenkezése megnyilvánuljon. Az öregebbik leány, akinek Berta volt a neve, de Bertácskának szólították, elérkezettnek látván a pillanatot, hogy segítségre készen beleavatkozzék a dologba, halkan mondta: «De papa…» és felsőtestét jobbra meg balra tologatta, mintha valami nehéz hátizsákot rázogatna helyére a vállán. Az anyja pártját fogja, gondoltam a legnagyobb meglepetéssel, amikor a fiatalabbik testvér hirtelen fölugrott, a konyhába futott és tiszta tányért hozott be, amelyet elém tett.

Micsoda megváltás volt ez! Még az anyának is mosolyognia kellett és az öreg úrnak az arca olyan tisztán elárulta hálás meghatottságát, hogy visszatért egész elfogulatlanságom és minden jókedvem. Nyugodtan a fiatal leányra néztem és ezt mondtam:

– Ez a tányér világosabbá és szebbé teszi a szobát, mint a legpompásabb virágbokréta!

Egy pillanatra lesütötte a szemét, azután minden zavar nélkül fölpillantott, komolyan rám nézett és az elfogulatlan gyermek nyugalmával felelte:

– Az apa akarta így.

Láttam tiszta szemét és oly boldogságot éreztem, amelyre szót még ma sem tudok, nem is keresek. Azt hiszem, hogy az emberi élet zavaros forgatagában nincs a világosságnak olyan szigete, amelynek fényét a gyermek nyilt tekintetével lehetne összehasonlítani. Benne már minden el van határozva, amit az élet nyujthat, de még érintetlen tulajdona a szeretet rejtve szunnyadó forrásának és a tisztelet és a boldogság, amelyet lelkünk e tisztaság hatása alatt érez, egyszersmind a legnemesebb figyelmeztetés és igéret, amellyel mi megjelöltek és megbélyegzettek utunkon találkozhatunk. Valahányszor véletlenül vagy szándékosan gyermek szemébe merült a tekintetem, később mindig úgy emlékeztem vissza erre, mintha a magasba néztem volna föl, el hegyeken át, távoli messzeségekbe, ahová sötétség el nem juthat. Ennek köszönhetem azt a hitemet, hogy a végtelenség minmagunkban van és hogy visszatérünk az öröm tiszta birodalmába, amelynek fénye egykor a mi szemünkből is kisugárzott.

Ami eddig gátolt és megzavart, mindattól megszabadultam és úgy éreztem, hogy részemről az sem jelentene már engedményt, ha alázatosan beleilleszkedném ennek a háznak a szellemébe. De legboldogabb maga a lelkész volt, vidám lett és olyan elfogulatlan, hogy még feleségének kiméletlen legyőzése is úgy tűnt föl utólag, mintha megegyezés történt volna. A növekedő bizalomba fiatalabb testvérével ellentétben csak Bertácska nem tudott beleilleszkedni, gyanakvása még mindig a mesterlegényt látta bennem, akiről minden pillanatban kisülhet, hogy zsebtolvaj, éjjel azonban egészen bizonyosan az ágy alatt rejtőzködő gonosztevő lesz.

Egész délután, mialatt a pintyek csattogtak az almafákon, a kert illatos földjében dolgoztam a lelkésszel a tavaszi napfényben. A hónapos retek már gumósodott, várták a babot a karók gúlái közt és itt-ott az átmelegedett talajban csírázó vetemény már áttörte a föld burkát. A fözeléktermesztésre nézve fontos részleteket tudtam meg, különösen pedig azt, hogy a kertészkedés nagyon illik tudós öreg emberhez, ha nem foglalja le túlságosan sok gondolatát. Elvétve más dologra terelődött a beszéd, gyakran messzire elkalandozott és végül a láthatatlanba röpült el, mint a pipánk füstje. Házigazdám gondolatvilága főként a szolid és praktikus erkölcs alapelvei körül forgott és amikor erről beszélt, ezt azzal a terjengősséggel tette, amely vigasztalanul kifárasztja a hallgatót. Az élénk fiatalság sohasem fog elidőzni tudni ezekben a gondozott zsákutcákban, amelyekben a korlátolt, személyes tapasztalatot habozás nélkül világbölcseségnek tüntetik föl és szükség van a fiatalság ellenmondására, bármily igazságtalannak és kegyetlennek látszik is gyakran. A fiatalok és az öregek közt rendszerint nem az öregek elnézése teszi lehetővé, mint sokan hiszik, az okos érintkezést, amely nem csak külsőségekre szorítkozik, hanem a fiatalság elnézése.

Így tehát jól megértettük egymást, de megszégyenítve és bizonytalannak éreztem magamat. A fiatalabb leány kávét hozott a kertbe, fehér abrosszal terítette be a fűzfa alatt álló roskatag asztalt, szétrakta a tányért és csészét és kávét töltött bele számunkra. Elnéztem buzgólkodását és megkönnyebbült a szívem, mintha már azzal is becsületes dolgot műveltem volna, hogy egy pillantást vetek kedvességére. Megtudtam most azt is, hogy Márta a neve és a falusi életről váltottam vele pár szót, amely bosszantott. Egy ideig vizsgálódva csupa szomorúsággal nézett reám, azután elfordult, mintha csalatkozott volna bennem és nekem feledve, hogy még gyermek, reá kellett gondolnom.

Elfogadtam a család meghívását, különösen mert maga a lelkészné asszony is barátságosan kért, hogy aludjak éjjel ott. Alighanem embertelennek tartotta, hogy valakit éjnek idején útnak bocsásson. Semmi sem nyugtalanította annyira, mint az, hogy nem tudtam megmondani, mi a célom, hová igyekszem.

– Valahová mégis csak el akar jutni! Hogy értsem ezt? Vég nélkül mindig a bizonytalanságba, ki teszi ezt?

Amennyire vele szemben tehettem, magyarázgattam a dolgot. A terített asztalnál ültünk és a lámpa, amelyet tarka képekkel teli ernyő borított, különböző színű enyhe fényt bocsátott reánk. Az én szemem előtt az Egyiptomba menekülés képe volt, Mária szamárháton ült, József a szamarat hajtotta és a gyermek aludni látszott az anya karjában. Pálmák alatt vitt az útjuk…

– Még keresem a helyemet, – mondtam kinos érzéssel, – eddig még nem sikerült, hogy engedmény nélkül vállaljak valami munkát.

– Engedmény nélkül? – ismételte meg lassan a lelkészné. – Mindnyájunknak engedményt kell tennünk.

Le akartam csillapítani, mert láttam, hogy Márta a lámpa mögül előrenyujtotta a fejét és nyugtalan gyermekszemmel kérdve nézett rám. Úgy látszott, hogy feleletemet várja és azért úgy iparkodtam válaszolni, hogy legalább ostobaságot ne mondjak.

– Aki jó szándékkal és lelkiismeretfurdalás nélkül tesz valamit, amit engedménynek tart, valószinűleg nemsokára észreveszi, hogy amit tett, nem volt engedmény, hanem kötelesség. Ám az is meglehet, hogy ily jóhiszemű korlátozás nem hagy nyugton bennünket.

– Lárifári, – mondta a lelkészné és felém bökött egy nagy horgolótűvel, amelyet az ölében fekvő különös horgolásból húzott ki. – Még csak ez hiányzott! Tessék, most kibújt a szög a zsákból, – tette hozzá diadalmaskodva és sorjában végignézett rajtunk. – Éppen akkor, amikor azt hiszi, hogy nem lenne nyugta, ha valami állandó dologba fog, akkor kezdődik a harc, a harc… – A tűvel megint felém bökött. – Megértett?

– Hát beszéljen, – mondta Márta hirtelen halkan és olyan követelően, hogy megijedtemt.

– Nem, – feleltem, – az anyjának igaza van.

A lelkész ujságot olvasva elszundikált, mire fölkeltem és kértem, mutassák meg nekem a kamrát, amelyet éjjeli szállásul igértek. Elbúcsúztam a lelkésznétől és a leányoktól, mert reggel korán akartam útnak indulni, de a lelkész úr biztosított, hogy ő koránkelő ember, ez az oka mostani fáradtságának is és reggeli kávénkat még együtt fogjuk meginni. Gyertyát vett a kezébe és bő házikabátjában elindult előttem a nagy üres pitvaron át. Fölmentünk a világos fából készült lépcsőn, vászon és nedves frisseség szaga áradt szét, a fakorlát árnyéka őrülten, csöndben és megnagyobbodva vetődött a falra, mintha óriások kergetnék egymást. Az emeletről még egy másik, keskenyebb lépcsőn haladtunk fölfelé, amely a padlásra szolgált. Az oromzata bemeszelt deszkákkal el volt választva úgy, hogy ott kis szoba alakult. Amikor az ajtó kinyilt, a gyertya elaludt, de a hold bevilágított a ferde tetejű kis helyiségbe és sajnáltam, amikor fényét kis időre még egyszer elnyomta a gyertya világa. Miután bezárult az ajtó és magamra maradtam, az ablakhoz léptem és egy virágzó fának koronáját, mint hófehér kupolát, láttam magam felé lebegni. Virágzó fáknak egész tengerén siklott végig a tekintetem. Halotti csöndben állottak a tavaszi éjjel holdfényében. A szobámba beáramló éjjeli levegő illata olyan tiszta volt és hatalmas, hogy átkaroltam az ablak fáját, mintha ember lett volna. Egyedüllétem oly nyomasztó volt, hogy azt hittem, nem bírom el tovább, aminthogy mindig akkor súlyosodott reám legjobban, ha valami nagy és szép dolog lett úrrá fölöttem.

Megfordultam tehát és gyertyám fénykörében körülnéztem. Elhatároztam, hogy eloltom a gyertyát, mihelyt tájékozódtam a szobában. Festett fából készült asztal és szék állott benne, alacsony ágy vörös és kék vagy vörös és zöld négyszögletes mintájú tarka huzattal. Az éjjeli szekrénykén biblia feküdt és a mosdóvíz mellett, amely vasállványon huzódott meg, ismét azt a nagy darab szappant pillantottam meg, amelyet már ismertem. Az ágy fölé fekete plakát volt függesztve, amelyen ezüstös betűket fedeztem föl. Fölemeltem a gyertyát és olvastam: «Akik pedig őt szeretik, olyanok legyenek, mint ahogyan a nap fölkél hatalmában.»

Megrendített az ige és homályos erő kelt életre a belsőmben. Ennek a szózatnak tüzes követelése röpülve suhant végig évezredeken át és a szeretet fénylő nyomán az örökkévalóságba szárnyalt. A nagy szárnyakra bíztam reményemet is.

Világosszemű sasa a nagy követelésnek, mit időzöl itt a szelid, félénk szárnyasok ez istállójában, gondoltam. De mintha ekkor kis időre, gyorsan fölbukkanó és hamar eltünő kép módjára, megértettem volna annak a szellemnek rejtett értékét, amely e házban lakozott. E szavakat, bár idegen az értelmük, türelmes és engedelmes kézzel erre a falra nem ti függesztettétek? Ha megértenétek, megsemmisítené boldogságtokat, mily jó, hogy nem halljátok, hát hamisítás nélkül álmotokban hirdetitek.

Eloltottam a gyertyát és bebocsátottam magamhoz a tavaszi éjjelt, de nem tudtam, hogy mily hatalmas. A nyíló virágok tengerének csöndes hullámverése zúgott és hatalmas erejével behatolt lelkembe és gondolataimba és nem találtam többé nyugalmat az éjszaka meleg világosságában. A virágzó fák fényvilágán át gyönyörű alak közeledett, odaadó mosolya az engedelmesség édes mámorává varázsolta át az erőmet, de ugyanekkor mélyből jövő komor fenyegetődzés könnyre fakadó haragig sebzett meg. A kezemet tördeltem és imádkoztam, bárcsak valami csoda történnék, hogy ez a két hatalom egyesülne és békét kötne az emberben, akinek hazavágyódása az öröm bűn nélkül.

A szívemre ütöttem, mintha vasból lett volna. Hosszú az út és szent az erőd. Szenvedj és röpülj! A földet, a meleg völgyet hagyd a vakoknak, az engedelmeseknek. Tüzes engedetlenséggel a készséges vér figyelmeztetésével szemben a lélek a világos magaslatokra rohan, ahol «a nap fölkél hatalmában». A halhatatlanságban nincs cél, amely bizonytalan távolságban van, az ilyen cél azoknak a megnyugtatására szolgál, akik reménységükkel együtt cselekvésüket és fáradozásukat is a messzi jövőbe küldik. A világ minden nemes küzdelme a készenlétért folyt, ez a mindennapi cél, ez minden órának a célja és nincs ember, aki többet fog elérni.

Tikkasztó lehellet hatolt be hozzám az ablakon át és elűzte gondolataimat. Szorosan a patak mellett vagy az árkok fölött alighanem kivirágzott az orgona, mert illatával együtt nedvesség szaga is terjeszkedett fölfelé és a földre gondoltam a tavalyi lombjával a bokrok kupolái alatt. Emlékek merültek föl és jótékonyan belekeveredtek nyugtalanságom különös gyönyörébe.

Ekkor a házban hallható halk zaj ijesztett föl. A lépcső nyikorgott. Semmi kétség, fokról-fokra közeledett, lépés volt, amelyet nehezen tudtak tompítani és mintha éreztem volna a titkos erőködést, amellyel a közeledő, hogy a padlózat áruló hangját mérsékelje, a súlyát könnyiteni iparkodott. Az ajtóra meredt a tekintetem, mint valami tükörre, melyben nem láthattam magamat és éreztem szívem verését, mintha csak életem utolsó másodperceit számolta volna valaki. A vaskilincset most lassan lenyomták, tisztán láttam, mert a holdfény megvilágította a szobácskát és mindjárt utána három oldalról vörös fényvonal mutatta az ajtó körvonalait. Kivülről kinyitotta valaki, aki gyertyával jött. A jövevény nyilván nem mert csak úgy egyszerre belépni az ajtón, halk, félénk tapogatódzást hallottam.

Azt hiszem, ezt mondtam: tessék! A gyertya lángjánál, amelyet az egyik kéz a léghuzat ellen védett, fehér ruhában jól megvilágított alakot láttam és megismertem benne Mártát, a ház legfiatalabb leányát. Szemembe nézett, tekintete merev volt, mint az alvajáróé és látszott, hogy belsőleg nincs semmi közössége számára kínosnak és érthetetlennek látszó cselekedetével. Megjelenésének álomadta biztossága elvette az erőmet attól, hogy megkönnyítsem neki, amit látszólag akaratlanul tennie kellett, szótlanul belesodort bűvkörébe a meleg éjszakának, amelyben mintegy más világban előbbre lépett. Már előttem állott és rám mosolygott, mint egy halott. A szelid léghuzatban az asztalra tette a gyertyát és a lángot még mindig különös gonddal óvta, mintha kései vándorlásának ez volna a lényege és ezt a fontos föladatot bízták volna reá. Erről a semmiségről való aggódó gondoskodás kijózanított, megembereltem magamat, fölkeltem és betettem az ajtót.

A kis láng most nyugodtan pislákolt, Márta mereven és élettelenül állott a csöndben és kinézett az éjszaka ezüstös csillogásába, amely most a szoba világosságában csodálatosan szürkének és szegényesnek látszott. Nagy szeme szomorúságot árult el, amely állati öntudatlanságra vallott és minden tetterőt kiszívott a véremből úgy, hogy reszkető engedelmességgel feszülten vártam, mi a terve egy titokzatos hatalomnak a leánnyal, velem és a tavaszban pompázó föld lélekzetével. Csak amikor észrevettem, hogy támolyog, mintha egész testével keresne valamit, amit a fényből és az égből és a melegből átölelhetne, szántam rá magamat arra, hogy karomat a derekára tegyem és csöndesen leültessem a székre, amely közöttünk volt. Kebléből, mint finom fájdalomkiáltás, az öntudat álomszerű mélységéből hangos sóhaj tört elő és fájdalmasan édes félénk mosoly torzította el halvány száját, mintha ajkával kegyetlenül és esztelenül láthatatlan kéz játszott volna.

Silány tapasztalatunkban bízva milyen szegények is vagyunk, milyen kínosan egyszerűek, milyen durvák: egy pillanatra egészen komolyan azt gondoltam, hogy beteges alakoskodással, gyermekes ostobasággal és tetszeni vágyó túlzással van dolgom, amelynek alapja talán sértett hiúság vagy valami lekicsinylésen érzett bosszúság. Ó, a mindennapi élet józan határozottsággal újra és újra megmutatja nekünk, mily fölületes az igazságuk az egészséges erő hőseinek, akik betegségnek mondanak mindent, ami nem közönséges. A tökéletes ártatlanság, ha nem volna oly szerfölött ritka, mily gyakran keltené föl a leggyalázatosabb gyanút. Dühös gyűlölettel bizalmatlanságom iránt összeszedtem magamat, erőt éreztem abban az akaratban, hogy csakis szeretetemet engedem szóhoz jutni és megfogtam a leány kezét, amelyet nyugodtan át is engedett, mintha nem volna az övé. Megreszketve csak most láttam, hogy haja felbomlott, gazdag szőkesége mint élő áradat, puhán és melegen omlott le halántékáról vállára és nyakára és mint arany kendő, hozzásimult a fiatal testhez. Vékony ruhája mint egy köpeny csak könnyedén volt rajta és nyitva volt és a világos lepel alatt alvó élet engedelmes összhangban együtt lélekzett a fölöttünk levő tavasszal, mintha a tavaszt és nem a szegény gyermeket szeretné, aki édes halotti mosolyával mintegy viruló tengeren sodródott tovább.

De mindjárt ez áhitat után, miként ha farkas támadott volna meg, durva gúnynak, kegyetlen cselekedet hideg keménységének és csufolódó semmibevevésnek szükségét éreztem. Majdnem fölnevettem hangosan. Milyen gyönge is vagyok, gondolám, vihar dúl bennem és magam semmi, szegény fickó vagyok. Igen, bizonyára a gyöngeség érzete volt, amely azt sejtette velem, mily nehéz embernek lenni. Ott künn virágok, fák, állatok vannak, gondoltam, bennük nem hasonlott meg az Isten és az ő sorsukat nem szentségteleníti meg semmi összeütközés. Gondolatban majd magas vidékeken jártam, amelyek tiszták voltak és fehérek mint a hó és elárasztottak hűvös fényükkel, majd vérvörös tengerben állottam, amelynek hullámai egészen a szememig csaptak föl olyan égető tűzzel, hogy elállt a lélekzetem és a hullámok fölemeltek, magukkal ragadtak, én pedig panaszos jajjal föloldódtam bennük.

Ekkor mintha hirtelen fölébredtem volna, megérteni véltem, hogy ez az emberi vér, amely idegen és mégis különösen jólismert alakban mellettem lüktetett, ugyanazt a fájdalmas boldogságot és szégyent érezte, mint én, nem egyszer, nem időnként, nem most, hanem állandóan, bennük született, azoknak engedelmeskedett, nekik volt rendelve és bennük üdvét lelte vagy átkát szenvedte, tele nemes akarattalansággal, fájdalmas engedelmességben, szegényen és gazdagon. Egyszer, tavasszal, ártatlan engedelmességére gyulladt és lassan, lassan kialudva ment a nagy, az egyetlen éjszaka felé. És éreztem: e fájdalmas, szent mámoréletének te vagy a tartalma, te, a fiú, a férfi, az isten…

– Márta, – mondám hangosan, mintha magamat is, őt is föl kellene ébresztenem. Annyira reszkettem, hogy keze megremegett az enyémben és nem értettem többé magamat.

Föltekintett és aggódva a gyertya lángjára nézett, mintha ez a láng erőszakos beavatkozás lett volna, valami gonosz szellem, üldözője abból a világból, amelyből elmenekült. Kezemmel eloltottam a lángot és az éjszaka világosságának lassú beáramlásával együtt mélyen föllélekzett a leány; de még mindig nem szólt és én nem mertem kérdezni, sem vigasztalni, ámbár világosan éreztem, hogy kétségbeeséssel határos szorongó félelem kergette mindennapi életének területéről annak az idegenszerűnek és újnak körébe, amit nyugtalan gyermekszíve bennem láthatott. De természetének mely titkos forrásai érlelhették meg ezt az elhatározását, mily áldozatra kész a fiatal női lélek, ha ébredésének meg nem értett aggodalmai kínozzák. Kissé megkönnyebbültem, mikor észrevettem, hogy nyugodtabban lélekzik és olyannak éreztem fölébredését, mintha félálma finom köd lett volna, amely most terjedő melegség hatása alatt szétfoszlott. Talán nem is kell semmit, egyáltalán semmit sem beszélnünk, gondoltam, ó vajha megeshetnék emberek közt, hogy a kimondhatatatlanban értik meg egymást, abban sejtenek és hisznek, mintha testük tökéletes ártatlansággal, vigasztaló közösségbe vinné egymáshoz lelkük világát. Mily boldognak látszott künn a néma világ. Igen, a szó torzit és öl, a sejtéssel teli bizonyosság magaslatáról lassan visszavisz a tévedésbe, a kúsza bizonytalanságba, amelyből a lélek hazavágyódásában elvándorol. Ilyen pillanatokban a szó, ha jó és igaz, csak a feledés balzsama, amialatt lerogyunk, visszacsúszunk a mulandóba, a félig öntudatosba, amaz igazság borongó viszfényébe, amely oly ritkán érint bennünket.

A szobában megint mindent föl lehetett ismerni, mert szemem megszokta a holdvilágot. Lenéztem Mártára és most, hogy testvonalainak természetes fesztelensége nyilvánvalóvá tette kecsességét, láttam, mily szép leány volt. Alig ismertem meg benne azt a gyermeket, aki az elmult órákban a közönséges erkölcs szűk korlátainak hatása alatt állott. Minden embernek van nappali és esti arca, nappali és esti alakja és az ember lénye sokkal igazabban nyilvánul meg nekünk este, mintha a lélek akadálytalanabbul és tisztábban világítana felénk, ha külső fény nem zavarja szemérmes életét.

Fejét kissé lehajtotta és míg szememmel hajának lágy aranyvonalait követtem és rabja lettem a szomorúság varázsának, amely a feje búbjától nyakára és vállára kigyózó hajtól eleven hajlásban rejlett, láttam, hogy szeméből apró csillogó fénypontok töredeztek le és a térdére hullottak. Testének e meleg, élő vonalai lágy súlyukkal egy álomszerű pillanatra tájkép látásának érzetét keltették föl bennem, elvesztettem az érzékemet a közeli és a távoli, a nagy és a kicsiny iránt és láttam a források fakadását a földön.

Ez a néma sírás kimondhatatlanul meghatott, mert úgy éreztem, mintha nem ez a test sírna, hanem mintha valami idegen és távoli sírna benne. Az a misztikus babona, amely a női könny nyomában jár, erőtmegfojtó hatalmával letiport. Az asszony ősrégi és örök függőségének átlátszó jele ez, amely egyforma kisérője ártatlanságának és bűnösségének; több erő tört meg ennek az árjában, mint a világ valamennyi folyamában és tengerében, némán és fájdalmasan kegyes itéletre figyelmeztet és harmat minden bölcsőn.

Megint szólni akartam, de képtelen voltam, mert ehhez a fájdalmatlan szenvedéshez nem lehetett résztvevő szavakkal vagy megértő jósággal hozzáférkőzni, nem is lehetett így meggyógyítani, mert idegen volt mindkettőnknek és egyikünk sem tudta volna a nevét.

A leány vállából és hajából, mintha virággal lettek volna tele, illat terjengett, fuvallata különös világot tört össze bennem, hangtalanul összeomlott, magára hagyta a testet, éreztem, hogy beteggé leszek és aggodalmamban zokogtam. A leány fölfigyelt és mintegy álomban bólintott, könnye elapadt és hozzám simult. Az agyam nyugtalan buzgalommal most megint dolgozni kezdett és a gondolatok fájó tisztasággal kergették egymást, oly égetően, mint ahogyan a túlságosan vakító világosság kínozza a sötétből jövő szemet. Két világ nyilt meg előttem, az egyik úgy sodort magával, mint valami meleg folyam, semmit sem gondoltam és mindent megértettem, a másikban pedig dacos ébrenlétben, hideg védekezéssel gondolkoztam és semmit sem értettem meg. Kínomra volt az, hogy minden részlet oly világosan préselődött be az elmémbe, sőt vizsgálgattam és értékeltem azokat, ostoba semmiségeket pedáns pontossággal láttam, de a fölismerésnek ez az ereje mégis oktalan volt és mint erőtlen embert megvetettem magamat. Azután ismét úgy éreztem, hogy hideg és számító keményszívű ember vagyok és mégis sejtettem, hogy ez az elszánt tartózkodás akaratom ellenére rettenetes odaadás hatalmából, gyönyört adó engedelmesség birodalmából, sötét ár hullámaiból mentett ki.

Éles hang ezt kiáltotta bennem: «Kell valaminek történne, valami vak, vad cselekedetnek!» Viszhangja azonban ezt mondta: «Mindennel, amit cselekszel, megszentségteleníted azt, aminek veled történnie kell.» Rajtam uralkodó alaktalan akarat erőszakoskodó sürgetéssel figyelmeztett és érthetően imigyen szólt: «Miért iparkodsz előlem menekülni? Én erősebb vagyok mint te és még az istened sem állhatja el utamat. Én a lépés vagyok, az örökkéjövő, bennem istenek és emberek támadtak föl és sülyedtek el; érzelmeid és mozdulataid egyike sem hasonlítható az én lényemhez; csak egyet akarok neked megnevezni, egyet, ami az érzelem és a mozdulat közt van, amiben távoli sejtés szunyad és ez az egy a mosoly. A tér a terek közt, a bölcsőtengely az öröm és a fájdalom közt, az «és» az élet és a halál közt. Ha most megmutathatnám neked arcodat, talán rám ismernél abban a mosolyban, amely a te vonásaidon van, de már ha fölemelem a tükröt, elsülyed a mosoly. Azt a mosolyt, amelyhez én hasonlítok, a halottak mosolyogják, ameddig nyitott koporsóban időznek a világosság és a sötétség között, még földi alakjuk viszfényéban, de már átváltozásuk éji köpenyében. Add meg magad nekem! Én ártatlanság és bűn fölött állok, senkisem menekül előlem.»

Valami megmozdult a padlón, az árnyékban kicsiny, sötét folt vándorolt ide-oda. Most a holdvilág fényszőnyegére csúszott, egér volt. A fényben ülve maradt, fölegyenesedett és fülelt. Finom fülét mozgatta és mellső lába talpával buzgón dörzsölgette hegyes száját. Azután mintha megijedt volna, az ágy alá menekült, nesztelenül mint az árnyék. Mily nehezen lehetett megkülönböztetni, kékek vagy zöldek voltak-e az ágyterítő kockái. Künn a fehér tenger halotti csöndben hullámzott, az éjszaka végtelenül nyugodt volt, szélnek és lombnak semmi nesze, semmi állathang nem hatolt be hozzánk. A denevér élesen metsző hangja csak a nyár közeledtével hallható, az ő ideje akkor érkezik el, amikor a kis rovarok népsége elszaporodik. Hogyne tudnám ezt, hiszen annyit virrasztok és mindig egyedül vagyok…

Úgy éreztem, hogy a leány, aki erőtlenül hozzám simult, alszik, de amit jelentett, az a térben és a lelkemben ébren volt. Ha ránéztem és ha csak gondoltam is rája, lecsillapodott a viszály belsőmben és fölismertem, hogy az a világ, amely az előttem nyugvó kedves alakba rejtőzött, sohasem lehet olyan források és romok tanyája, mint aminő az én lényem volt. Ebben az órában az a bűnöm, így éreztem, hogy nem gondolok Márta csak reád, és egyesegyedűl reád. Ihless meg, hogy lelkem meghasonlásában magára találjon egy egységben, aki te vagy, hogy ne ismerjek és ne gondoljak semmi mást, ne éljek meg magamban semmi többet, mint téged, hogy a feledésben ismét magamra találjak, hogy az összeroskadásban talpra álljak, hogy a halálban éljek. Csak ez tenne erőssé és adna nekem bátorságot, amitől nem ijedek meg, de te ezt nem tudod megtenni. Te idegen vagy nekem, mint egy szentkép, tele jóslással, de távolálló és hűvös, mint egy hasonlat. Olyan vagy mint a dal a kedvesről, tiszta szózat. A te gyámoltalanságod a mi megmentőnk és az én bátortalanságom a te értékedet magasztalja.

De eljön egyszer az óra, amikor mint bor halvány kehelyben fogok folyni, gondoltam megborzongva. És te ott, nálam, szép alakú kehely leszel; ha a fény sokszorosan és csodálatosan meg is törik csillogásában és tükrözésében, az edény ugyanaz marad, ugyanaz értékre és mindig egyforma; a csábító üresség általunk telik meg és új alakot ad nekünk, új jövőt és új, örök életet. De legyünk részesei annak az egynek, ami a kelyhet és a bort szent serleggé teszi: a szeretetnek. Ez a bizalom árad ki gyámoltalanságunk könnyeiből, elfogultságunk kínszenvedéséből és mindenikünknek a maga élete tavaszának fenyegetődző üdvözítéséből.

És hirtelen úgy éreztem, mintha már régóta távoli ének hatott volna reám, anélkül, hogy öntudatosan hallottam volna; most hatalmas erőt vett rajtam az ujongó bizonyosság, hogy gazdag vagyok. Térdre ereszkedtem, arcomat a leány ölébe rejtettem és keblem minden forrása megnyilt. A kehely meleg szélén szerelmi erőm tüzét és nagyságát éreztem. A fiatal testben, amely támogatott, megéreztem az aggodalmat, a vágyódást és az ártatlanságot és ifjúságunk fölött az angyal kardjának tűzfényét. «Tudod-e te is, aki itt sírsz mellettem, álomban fölébredve és áttüzesítve a tavasztól, hogy egykor szeretni fogsz és mint én, támologsz megsejtve az élet közeledő gyönyörét, amelyre hivatva vagy te is, mint én és amihez még egyikünknek sincs meg az erőnk, mert legyőz bennünket és feszült bámulatba ejt és égi megdöbbenésbe sodor már az előíze is annak, aminek velünk majdan meg kell történnie? Lásd, remegek és szenvedek, mint te és megértem, mit kerestél nálam, nálam, akit nem szeretsz, aki nagyon is tisztán érző lelkével szenvedést okozó fölismeréssel látja, hogy te többet keressz, mint amennyit ő adhat. A te várakozásod fényétől megijed a vérem, nem látom a fényt, de lelkem megérzi. Tudd meg, nekem is csak egy kivánságom van a világon: tovább akarok élni! Nem tettekben, nem dicsőségben, nem az idegen viszfényében, hanem mélyen magamban magam előtt, a hússá lett istent akarom átölelni és olyan akarok lenni, mint ő. Hallgass meg, nézz reám: szeretni akarok! A bor akarok lenni, amely isten vére, nem akarok meghalni.»

Mondta-e valaha tavasszal ajkam e szavakat, már nem tudom, de a lelki állapotom olyan volt, aminőnek e szavak, csak még sokkal bensőségesebben mutatják. Lelkileg nyitott ajtó voltam, mint künn a virágok vagy mint a fiatal nő, akit átkarolva tartottam, hozzájuk tartoztam és nem tudtam sem vigasztalni sem megváltani. Szempillám fának hideg virágja lett és a testem mint az ág a mozgó levegőben himbálódzott enyhén és félig elrejtve, átlátszóan eltakarva és messzi távol a tudatosságtól törzsével összekötve, de a fény tápláléka mint az én tulajdonom átcsorgott a homlokomon és mindenkié volt, a törzsé és a testvéreké.

Minden föloldódott, szétfolyt és egyesült, a húsnak és vérnek áradata, a viruló föld, a mindenség áldásosan leszálló világossága. De közepettük fönséges őserővel megtartotta a helyét az Én, az isteni csoda, a tudatossá lett világ, amely szellemalakot öltött, eltörülhetetlen minden élővel való összefüggése által, de nagy és magasztos csak magányos célja által önmagában.

*

Márta, mintha fölébredne, kimutatott a vöröses világosságra, amely a szemhatáron szétterjedt és rám mosolygott, félénken és elbájolóan, de tele szabadsággal. Elváltunk, anélkül hogy egy szóval is érintettük volna ennek az éjszakának az élményét. A reggel néma csöndjében, a szürkületben üresnek és elhagyottnak tetszett a világ és úgy éreztem, hogy csak ketten vagyunk a világon, ez a leány és én és hogy mindkettőnket meglep, mert a földön találkoztunk és most folytatnunk kell az utunkat, az egyiknek erre, a másiknak arra.

Elhagytam a csöndes házat. A lépcső és a pitvar a fakó szürkületi világosságban vászon és fa szagát terjesztette, a tornác homokja halkan csikorgott ebben a barátságos kietlenségben. Kezemmel megakadályoztam, hogy megszólaljon a csengő, amely az ajtó fölső részén volt és az ajtót csak betámasztottam. Azután a kőlépcsőkön lementem a reggeli levegő, a frisseség hangtalan tengerébe és ki a pihenő virulásba. Semmi sem mozdult körülöttem, még nem ébredt föl a madárhang és még nem hullott le a harmat. A derengő világon még ott voltak az elmult nap vonásai, minden ott állott és feküdt a helyén, mintha örökre ott hagyták volna. Utam az előtér pázsitja körül, a kerítés mellett levő hallgatag fenyők alatt vitt el és öntudatlanul neki mentem a közeledő világosságnak, a célnak.

Mire fölkelt a nap, elérkeztem az erdő széléhez és a reggeli fényesség megaranyozta a bükkfák fiatal zöldjét, amelyek alatt a hervadó lomb illatából tavaszi virágok bujtak ki és kitárták kelyhüket. A harmat megcsillant a mohán, az erdő zengett. És hangosan kiáltottam:

– Ó természet, te józan erő, te igazi szentség! Te nem vagy nekem idegen, nem vagy más, mivel te vagy, vagyok én is és mert én vagyok, te vagy. Csak szeretetem emel ki a fényben úszó környezetből és amikor magasan állok benne, dícsérlek téged.