Emberek útja

Egy délután város közelében levő erdőn haladtam át. Magas, vén bükkök alatt kanyargó szűk gyalogösvényre tértem remélve, hogy ezzel levághatok valamit az országútból és azon gondolkoztam, miért hogy nekem ebben a pillanatban és a legtöbb embernek oly sok más pillanatban fontosnak látszik, hogy minden sürgető ok nélkül megrövidítse az útját. A cél csalogatja az embert, gondoltam, még ha nem is igér semmit vagy ha nem is ismerjük, hív és húz magához még akkor is, ha tudjuk, hogy nem vár bennünket se ember, se esemény, semmi más csak az, amit egy órával későbben is megtalálnánk. Mi lehet ennek az oka, gondoltam és meglassítottam lépteimet. Ennek, mondták a gondolataim, az a magyarázata, hogy még egyikünk sem tanulta meg a jelenben való élést, vizsgálódásainkkal sokkal könnyebben tudjuk életre kelteni a jövőt, mint a jelent. Biztos vagy bizonytalan reményünk mindig előttünk vándorol és maga után húz bennünket, mint ahogyan a világosság csalja magához az éjjeli lepkét és eközben nem vesszük észre utunk szépségét, rendezettségét és gazdagságát. A lélek az, amely elcsábítja a testet, de nem csalja-e meg akaratlanul, ha kivánságát félreértjük vagy nem ismerjük? Utunk szépséges rendezettsége és gazdagsága, ha megtanultuk volna, hogy mellettük elidőzzünk, nem tenne-e bennünket szerencsésebbé, mint a szüntelen rohanás mindig új cél felé, amely eltolódik, mint ama vándorló gyerek előtt a hely a messzi szemhatáron, ahol az ég a földet érinti? Ekkor megállottam a fák alatt és azt gondoltam: az öregség! Az öreg emberek megtanulták, nem gazdagabb tapasztalatukkal, mert az öregség csak a gazdagokat gazdagítja, csak a jók lesznek általa jobbak és csak az okosak okosabbak, hanem egyszerűen azért, mert az öregek a reménykedést lassanként a visszaemlékezéssel cserélik föl. E belső változás újra tudatossá teszi a jelen értékét, a napok teltével úgy járnak az emberek, mint a pénz: csak ha megszámláltattak, akkor ismerik az értéküket.

Az erdei út enyhe dombra vitt föl, a fák ritkulni kezdtek és amikor föltekintettem a mezőkön elterülő világosság felé, fönn a csúcson emberi alakot pillantottam meg, amely csodálatosan mélyre horgasztott fejjel és különös merev helyzetben a földre nézett, mintha túlzott aggodalommal hangyabolyt vagy valami furcsa állatot figyelne, amely fölkeltette kiváncsiságát, de egyszersmind utálattal töltötte el. Minél magasabbra jutottam föl a dombra, az alak annál nagyobbnak látszott, de nem mozdult, csöndes maradt, mintha lebegett volna. Ekkor fölismertem, hogy ez az ember nem állott, hanem egy ágon függött.

Tavasz utója volt, de a veresbegy még énekelt, máskülönben csöndes volt az erdő és néptelen, szellő sem mozgatta a leveleket és a nap sütött. Hirtelen szomorúság fogott el, amely annyira a hatalmába kerített, hogy legyőztem minden irtózást, minden kis gondolatot, sőt részvétet is a halott iránt, aki hidegen és mozdulatlanul csüngött a langyos tavaszi légben, amely az esti messziségből áramlott felém. Arca nem volt feltünően eltorzulva, mintha viaszból lett volna kiöntve, előrenyúlt a lecsüggő vállból, a szeme csukva volt, keze térde fölött a combot érintette. A mohán, amelyet a halott lába csaknem érintett, egy kis könyv, egy pénztárca, egy mezeivirágbokréta és egy óra feküdt, mellettük kövel leszorítva cédula, amelyre az volt ráírva: Regináért. A mezei virág már fonnyadt volt és bizonyára már egész napon át ott hevert a helyén.

Leültem egy fatönkre, hogy egy ideig a halottnál maradjak, gondolkozzam róla vagy magamról. Ezt a meggondolatlan elhatározásomat az elköltözöttnek mély hallgatása érlelte meg és az élők birodalmából való megváltoztathatatlan eltávozásának megrendítő valósága. Nem csak a halál csodája nyügözött le, hanem annak az elhatározásnak a hatalma is, amely ott reszketett az előhívott halál nyugalmában. Ennek az akaratnak a hevessége benne remegett a csöndben, mint ahogyan a fájdalom szótlanul is szólni tud hozzánk vagy miként a mindenség zúgó mozgalmassága beszél a mezőkön egy nyári délután hangtalan nyugalmasságából.

Kis idő mulva, amikor alkonyodott, a halott beszélgetni kezdett velem és én megértettem, mert megszoktam, hogy virágokkal és állatokkal, a széllel, a felhőkkel és kövekkel beszélgessek. Minden tárgy, amelyen rajta van az élet jele, beszél és szava hangosan vagy titkon visszhangot kap lelkünk vidékein, ha az áhitat enyhe napfény gyanánt rásimul virágzó tájaira és ha rájöttünk arra, hogy még a legkisebb dologban is örök szimbolum van.

– Szemeddel életre akarsz kelteni? – kérdezte a halott, – halottakat akarsz életre kelteni az életben való hiteddel? Akkor nem szabad arcomra tekintened, sem arra a nyomorult testre, amely itt függ most előtted az ágon, mert nem én vagyok ez a szánalmas valami, amelynek enyészete megkezdődött és amely oly siralmasan meg van fogva a kenderburokban. Ez már nem ad neked képet rólam és távozásomról, megtérésem szabad és szerencsés lépés volt a nyugalomhoz. Tudom, hogy az emberek borzadnak és irtóznak az öngyilkostól és mindig elitélik, még ha nem is ismerik tettének indító okait. De csak magukért érzik ezt és ezért talán jól van így; nem is bánt. Sohasem törődtem sokat azzal, mit gondoltak rólam mások, magamról sem sokat gondolkodtam, mindig úgy fogadtam az életet és jelenségeit, ahogyan rám találtak és értelmük ritkán okozott nekem kínt. A szerencsét sem hajszoltam, mert anyám arra oktatott a halottas ágyán, hogy valójában csak az lehet szívünknek boldogságára, ami fáradozásunk nélkül vagy akaratunkon kívül jut nekünk és azt is mondta, hogy a szerencséből csak a mi részünket kaphatjuk meg, a másik rész béke nélkül jön hozzánk és csak átmenetileg részesülünk benne, anélkül hogy áldásunkra válnék.

Életem egyik napján megismertem Reginát, vagy helyesebben, személyes ismerettséget kötöttem vele, mert szemem és gondolatom már régóta kisérte őt mindenüvé és jobban ismertem, mint sokan mások, akik közelebb állottak hozzá. Abban a kis helységben, ahol éltünk, meglehetősen bizalmasak voltak egymás iránt ez emberek és tulajdonképpen sohasem voltak egymáshoz idegenek. Regina, egy órás leánya, öreg apjának szerény háztartását vezette és csöndben, visszavonultan élt apja korlátozott tevékenységének hatáskörében. Közeledésemet kissé meglepett jóakarattal fogadta és házuknak vendége lettem. Hogy terhére ne legyek, de mégis közelében lehessek, sokat üldögéltem apjának, az öreg embernek műhelyében, amely boltja is és lakóhelye is volt. Legalább száz óra ketyegett ott a falon és lomha vagy serény élethangjuk elválaszthatatlanul összekapcsólódott előttem Regina képével. Valahányszor magam elé idéztem szép alakját, órák ketyegését hallottam, ez a zaj lett az ő atmoszférájának hangja, mint titokzatos ruha vette körül a képét, mint emlékezésem heves lélekzése.

Regina nagy, szőke és hallgatag leány volt. Azt hiszem, hogy természetében kevésbbé voltak meg azok az izgató elemek, amelyek gyakran oly bájossá és veszedelmessé tehetik a legjelentéktelenebb leányt is, csak alakjának nyugodt szépsége, egészsége és mozdulatainak kerekdedsége és arányossága adták meg neki azt a varázst, amely anélkül, hogy titokzatosnak tünnék föl, mégis jobban ragyogtatja a nőiesség titkait, mint nem egy ámító rejtély. Azt mondják, hogy a szerető szem túlbecsülésre csábítja a szívet és talán ezért történt, hogy Reginát többre értékeltem másoknál, de hibámul ezt nem róhattam föl magamnak, mert sohasem mondtam vagy mutattam neki többet, mint amennyit természetes értékének titkos követelése megengedett. Nem változott meg a dolog akkor sem, amikor eljegyeztük egymást. Viszonyunk nőtt és kifejlődött azzal a nyugodt biztossággal, amelyben reggel és este, tavasz és tél váltogatja egymást és viharok nélkül és ha nem éltem volna meg azt, hogy más férfiak megirigyeltek, akkor semmi sem befolyásolta volna lelkem nyugalmát. Minden természetes gerjedelmet, amelyet ifjúságom és vérem szólaltatott meg, alárendeltem az erkölcsi követelményeknek, amelyeket a polgári társaság állít föl és azt hittem, hogy ezzel eleget tettem menyasszonyom kivánságának. Sohasem beszéltünk más dolgokról, csak olyanokról, amelyekről a nővéremmel is beszélhettem volna és biztosra vettem, hogy szintén szeretnek. Igazi gyerekmódra csináltam meg életem nagy számadását, anélkül, hogy megadtam volna a természetnek teljes jogát és meg is bosszulta magát rajtam azzal az egykedvűséggel, amelynek törvényei szerint halad az élet tovább, nem törődve tévedéseinkkel.

Voltak pillanatok, amikor mintegy titokzatos figyelmeztetésre tisztán láttam a hibámat. Regina huszonnégy éves volt és már nem gyermek, szenvedést okoztak neki vérének öntudatlan tapasztalatai, amelyeknek tudatra ébredése balga fiatalságomat megfékezte abban a reményben, hogy ezzel megbecsülöm az ő értékét, de a természet sem jóban, sem rosszban nem engedi a jogát elvenni. Olykor titokzatosan vizsgálgatva tekintett reám, mintha panaszkodnék szép és erős élete tavaszi napjainak elmulása miatt és én forró köszönettel szerelmem kincsei közé tettem ezeket az érzelmeket és reméltem, hogy az ő szerelme irántam annál áhitatosabb és hálásabb lesz, mert hiszen mi emberek mindig azt hisszük, hogy a szerelem meg tud élni jótéteményekből, hálából vagy jóságból. Pedig csak szerelemből él. Véleményem szerint határtalan volt bizalmam Regina iránt és tudd meg, hogy nem azért lógok most ezen az ágon, mert bizalmamat megcsalta, hanem mert nem volt elég nagy a bizalmam ahhoz, hogy a fiatalság legfontosabb életjogát is a maga fényének körébe vonja. Ha a világ megismeri a történetemet úgy, ahogyan a tények szerint folyt le, akkor valószinüleg az én pártomat fogja és Reginát elitéli. De én megvetem ezt az itéletet és fölmentem a leányt. Ha hibáról akartok beszélni, engemet mondjatok hibásnak, megkönnyebbülök, ha magamra vállalhatom, nem fölületes nemeslelküségből, hanem mert látszólagos terhéből a való megismerés szikrácskája lett a részem és ez értékesebb, mint az öntelt világ itélete.

Ha ifjúságomra gondolok és visszaidézek emlékezetembe egyes eseményeket és élményeket, úgy érzem néha, mintha falevelet néznék, amelyet játszva kerget maga előtt a szél. Mindig újra megpihen egy ideig, nyugodni és kapott biztosságának örülni látszik, de mindjárt azután újra belevágódik rohanásának forgatagába, vakon és esztelenül, képtelenül, hogy tisztába jöjjön sorsával, céltalanul és elveszve, míg újra hirtelen megállás és váratlan csönd éri.

Így jár életem részleteivel az emlékezetem is. Olyan vihar volt az ifjúságom, bárha külsőleg gondtalan volt és vidám, de lelki világom viharai úgy kergettek át az élet tájain, mint a szél azt a falevelet és az a néhány részlet, amely mélyebben bevésődött emlékezetembe, úgy tünik föl, mint ama megpihenés szigetei, mint az eszmélés sajátságos fészke. Közöttük elzúg a sodró szél és mintegy sötét porfelhőkbe dobott, szinte megvakítva a legközelebbi tisztánlátásig. És ahogyan véletlenül és önkényesen kiválasztottaknak látszanak azok a helyek, amelyeken a szél elbocsájtja könnyü áldozatát, úgy emlékeim sincsenek egymással semmiféle vonatkozásban és fejlődésemmel sincsenek fölismerhető összefüggésben. Egyszer nevetséges semmiség körül forognak, máskor jelentéktelen különösségek körül, amelyekről nem tudnám megmondani, miért éppen ezek ragadtak meg az emlékezetemben. Ritkán maradt meg az emlékezetemben olyan élmény, amely döntő változást vagy fordulópontot jelent az életemben. Így például emlékszem arra, hogy egyszer mint kis fiú arra kértem az apámat, távolítson el egy csomót egy zsinórról. Apám létrán állott, hogy egy vörös lámpást aranyos láncon a menyezetre akasszon és lehajolt, hogy segítsen rajtam. Akkor négy éves lehettem. Ez legrégibb visszaemlékezésem. Sokkal később képet láttam, amelyen folyó partján, mező alján fehérruhás asszonyok ültek székeken, azután ismét hatalmába kerített a feledés homályos vihara mindaddig, míg iskolába nem kerültem. A kényszer és kötelesség ez első napjainak benyomásaiból a legtisztábban az maradt meg, hogy az a fiú, aki az iskolapadban a szomszédom volt, egy napon két palavesszőt hozott, amelyek csaknem félig vörös és aranyozott mintájú, brokátszerű papirral voltak körülragasztva. Lelkem szegény levelét ezeken a palavesszőkön pihentette meg a zavaros vihar. Mosolyogsz azon és csodálkozol, hogy miért mondom el mindezt neked? Összefügg azzal, amit előbb elmondtam és azzal, amit még el akarok neked beszélni. Sohasem jártam másképpen, mint a gyermek és talán nem tévedek, ha fölteszem, hogy a legtöbb embernek egész életén át ugyanez a sorsa. A fejedet rázod. Nos, hát mondjad el, hogy a legutóbbi évből való emlékeid miféle vonatkozásban vannak lelked fejlődésével. Máris habozol és nemsokára szövevényes utaknak és a pihenés meg nem értett helyeinek kúsza képe lesz előtted! Ki tanulta meg, hogy a lelkével éljen? Pedig csak ott van az út, amelynek értelme és célja a megismerés, a megismerés azonban megszünteti a zavaros vihart, mint ahogy egykor Krisztus szava lecsöndesítette a szelet a hullámok fölött és az így nyert nyugalomból az el nem mulónak tükörképe fénylik és bezárja a kört a tiszta szívben.

Valamivel magasabban vagyok, mint te. Mérd meg; tenyérnyivel magasabban. Ebből a helyzetből szól hozzád egyszerű szavam, de abban az időben, amikor az életet szenvedtem, mint sokan, én is csak levél voltam a világ komor szelében. Így fiatal szerelmem ama boldog napjairól is csak keveset tudok elmondani, oly keveset, hogy mosolyognál szegénységemen. A szerelem nyugtalanságában ébred föl az első figyelmeztetés, de a lelkem nem értette meg, a halállal föltámad az utolsó figyelmeztetés, mert hidd el nekem, senkihez sem megy a halál, hogy időt ne engedne neki, a szellemvilág egy fénylő alakja egy pillanatra mindig visszatartja a borzalmas kaszát és a tiszta szemek nálad rólad kérdezősködnek.

– Várj, – kiáltottam, – várj, hadd kérdezlek! Ha a halál ruhájában hátrafelé tekintve a jövő tisztább birodalmából szólsz hozzám, akkor mondj meg nekem egyet, egyet mindenekelőtt, egyet a legérthetőbben, mondd meg, mi az igazság.

A halott a csillagok fényében mosolygott.

– Ó, te élő ember, – mondta jóakaratúan. – Ugyan mit nem kérdezel! Az igazság inkább az, ami téged kérdezésre unszol, mint az, amit bármikor is feleletül kaphatnál. Aki megízlelte az igazságot, nem kérdez többé senkit, mert tudja, hogy az igazság szentsége az üdvösségnek, melyre elhivattatott. Az igazság hang a mulandóban való otthon nélkül, virág gyökér és talaj nélkül. A lélek tiszta mélységeiben virágzik, illatozik és sugárzik. Aki érezte szagát, fényét, nem kutatgatja többé lényének értelmét, megmagyarázni az igazságot nem lehet, de érezni lehet és benne lehet lenni.

– Ha visszatekintek a Reginával töltött boldog napokra, – folytatta a halott kis hallgatás után az elbeszélését, – azt hiszem, hogy úgy az örömmel, mint a szenvedéssel a gyermekségemért fizettem meg. Gyermeknapjaim külső lefolyásukban bizonyára olyanok voltak, aminőket általában boldognak szoktak mondani, derűlten teltek el és akadályok nélkül, de azt hiszem, hogy ez a jólét lett a végzetem. A gyermek létében fölbukkanó akadályok, az életnek minden keménysége, amelyet idő előtt éreznie kell, egyáltalán nem hatnak oly károsan, mint általában hiszik. Lehet, hogy a lélek egyik-másik gyönge hajtását zavarják a fejlődésben, sőt le is törik, de egyszersmind kifejlesztik a lélek ellenálló erejét és ez az utóbbi hasznosabb a földi utazásra nézve, mint amennyire káros az előbbi. Ezt a valóságot magamon tapasztaltam és azon az igazságon alapszik, hogy igazi kedélyt alapjában nem lehet károsan befolyásolni, gyönge ellenálló erőt ellenben, amely nagy dologra tartogatja magát, nagyon is erősíteni lehet. Így fölnövekedésem éveiben szellemem és lelkem gyönge és ingatag sarjakat fakasztott és bár senkinek sem voltam terhére, amikor férfi kezdtem lenni, de magam sem voltam fölvértezve szorongattatások ellen. Sejteni kezdtem, hogy csak azért voltam kedves az emberek szemében, mert életjogaimat korlátoztam és amikor láttam, hogy annak az emberi közösségnek, amelybe jutottam, szolgáló tagja lettem, hasznos, tűrt és becsült, rájöttem egyszersmind arra, hogy a sekélyes társadalmi életnek nyujtott kis szeretetadományok kedvéért eltemettem magamban ez erős és kiméletlen egyéniség iránt való nagyobb szeretetet.

Efféle megfontolgatások és következtetések akkor bizonytalanul ébredeztek öntudatomban és pedig annál inkább, minél jobban szembe állította a szerelmem jellememet és személyemet a tiszta természet jelképével, amelyet Regina lénye mutatott. De nem kínoztak túlságosan, mert nagyon is tapasztalatlan voltam, semhogy sokkal többre ne becsültem volna a szerelem lecsillapító jótéteményeit, mint a legnagyobb igazságosságra való könyörületlen akaratát. Azok közé a boldog emberek közé tartoztam, akiket vakká tesz a szerelem, vakká mindenekelőtt a saját igényeik értéke vagy értéktelensége iránt. Joggal hirdetem ezt az állapotot földi boldogságnak, mert jaj a léleknek, amely szerelme tüzében látni tud, fájdalmasabb a végzete mint a vértanúk szenvedésének útja.

Mindezzel azonban csak azokban a napokban jöttem igazán tisztába, amikor Regina egy másik férfi iránt kezdett érdeklődni. Az idén kora tavasszal láttam azt az idegent először. Meleg, gyönge szívemet, mintha hideg kéz markolta volna meg, rettegés fogta el, anélkül, hogy meg tudtam volna magamnak magyarázni, mi okozta ezt a megrázkódtatást. Vasárnap délután volt és Reginával a folyó partján ültem kis erdei vendéglő előtt. A parton gyermekek régi csónakkal játszadoztak és a tavaszi fény ott csillogott a vizen. Mivel későre járt az idő, a legtöbben a vendégek közül már útra keltek a város felé. A kert elhanyagoltnak és egyszersmind otthonosnak tetszett, a lenyugvó nap sugarai a bükkök ágainak fiatal zöldjén keresztül végigúsztak az elhagyott asztalokon és székeken és a földön papirosfoszlányok hevertek. Az idegen az erdőből jött egy kisérővel és a korcsmárost hívta, akivel valami okból civakodni kezdett. Talán megtagadták tőle, amit kivánt, talán csak Regina figyelmét akarta magára terelni, biztosan nem tudnám megmondani, mert erre az emberre az első pillanattól kezdve azzal az előitélettel tekintettem, amelyet az irigység és a csodálat szül. Vannak férfiak, akiknak megjelenését, mint láthatatlan folyam, erejük és képességük atmoszférája lengi körül, sőt úgy látszik, mintha átlátszó köpenyként a vállukon viselnék sorsukat, végzetüket vagy szerencséjüket, látjuk őket lépni, járni, szeretni vagy beszélni és egyidőben lesujtanak és magukhoz vonzanak. Mások érdeklődésének világát, a körülöttük levő fényecskék gyönge sugarát beleszívják élethatalmuk forróbb zónáiba, közvetetlenül jóakaratot vagy ellenérzést, de minden esetre állandóan érdeklődést keltenek. Azok a férfiak, akik személyük e hatását nemcsak ismerik, de uralkodnak is rajta, gyakran már nem tudják minden egyes esetben, hogy ezt a hatást mennyiben érvényesitik alkalmilag, véletlenül vagy szándékosan.

Elfogtam egy pillantást, amelyet az idegen Reginára vetett, hosszú, fölbátorítóan nyugodt pillantást, amikor fejét félig feléje fordította. És különös, hogy amily szemtelennek tűnt föl állhatatos nézése, az arcán tükröződő szeretetreméltó bámulás, derűlt és őszinte csodálkozása éppen oly öntudatosnak és szinte szükségesnek tetszett, hogy igazán nem tudtam, büszke legyek-e vagy haragra lobbanjak. Hasonló hidegvérrel készítette elő a velünk való megismerkedést. Föltünő érdeklődésén való fölháborodásomat annyira fokozta, hogy később büszkeségből mindent inkább meg tudtam volna tenni, mint azt, hogy visszautasítsam csónakkirándulásra szóló meghívását. Odajött az asztalunkhoz. Úgy tett, mintha arra menve akkor vett volna észre bennünket, szinte hirtelen ötlet hatása alatt megállott, kalapot emelt és megszólított bennünket. Gúnyos mosolya, amellyel habozásomat fogadta, meggyőzőtt arról, hogy szántszándékkal hívott ki és hogy önérzetem fölingerlésével hasznára akarta fordítami ellenállásomat. Tekintete azután rólam nyugodtan, csaknem szomorú bátorítással a leányra vándorolt, majd némiképpen sajátmagára és úgy éreztem, hogy a szeme azt mondja nekem: ennek a leánynak érzelmeit nem merészeled magadért kockára tenni vagy kipróbálni.

Magától értetődött tehát, hogy bár tisztában voltam azzal, hogy esztelenül cselekszem, beleegyeztem, nehogy erkölcstelennek tűnjek föl. Azt vártam, hogy fölháborodás vagy harag megkönnyebbülést fog nekem szerezni, de az idegennek magatartása következtében megcsalódtam e várakozásomban, szeretetreméltó volt és tapintatos, Regina iránt nem volt figyelmesebb mint irántam és a legkevésbbé az a tapasztalatom elégített ki, hogy ha már önző számítás volt az eljárásban, nagyra becsülte a jegyesemet. Este együtt tértünk vissza a tavaszi erdőn keresztül és a városka kapujánál váltunk el egymástól, miután közösen kifejeztük ama reményünket, hogy ismét találkozni fogunk. Regina utunknak utolsó részén, amelyet apja házáig kellett megtennünk, élénk volt és vidám, nyiltan és tartózkodás nélkül elmondta, hogy az idegen nagyon tetszett neki és hogy a barátja nyilván a kisérők ama fajtájához tartozott, akik csak éppen kisérők, ott vannak, de egyébként nem számítanak. Észrevehetőleg gúnyolta és a róla mondott könyelmű itélet egyes részletei, melyeket magamra is vonatkoztathattam volna, sértettek. Valószínűleg csak lehangoltságom tette lehetővé ezt a fölfogásomat és Regina beszédje egyáltalán nem izgatott volna, ha már nem lettem volna érzékeny és bizalmatlan azzal a képpel szemben, amelyet ezen az estén az idegen mellett én magam nyujtottam.

Viszonyunkban azután elkövetkezett egy időpont, amely lehetetlenné tett és annál jobban megzavart, minél határozottabban bizonyos terv szerint cselekedtem. Egyszer ajánlatosnak tartottam, hogy hidegebben és önérzetesebben lépjek föl, másszor meg azt hittem, hogy kemény elzárkozottságommal igazságtalanságot követtem el. Nemsokára azonban azt gondoltam, hogy a némi kis lenéző leereszkedéssel párosult engedékenység is oktalan és melankólikusnak, mindig gondolatokba elmerűltnek mutattam magamat. És képzeletben mindig magunk közt láttam az idegent, aki elrabolta biztosságomat. Sohasem beszéltünk többé róla, szinte elfeledtük és eltűnt az életünkből, de mégis naponta érezni véltem a befolyását. Nehány komoly vagy víg megjegyzését visszaidéztem az emlékezetembe és megfelelő helyzeteket teremtve, amelyeket Regina sem meg nem értett, sem meg nem tűrt, mert megérezte bennük az önkénykedést, titokban cáfolgattam Regina előtt azokat a megjegyzéseket. Magányos bánkódás után áldott órában egyszerű elhatározás mentett meg: elhatároztam, hogy a jövőben csak olyannak fogok mutatkozni és úgy fogok cselekedni, amilyen vagyok. Megvetéssel néztem vissza arra a nevetséges fáradozásra, amelyre az elhamarkodott féltékenykedés kényszerített, nem értettem meg boldogságomat és a könnyezésig szégyeltem magamat, mert azt mertem remélni, hogy szemfényvesztéssel megvigasztalhatom és meggyógyíthatom szenvedésemet. Betörőnek láttam magamat, aki a maga házába tör be és szenvedtem, mert életem boldogságát a magam teljes mivoltomnak kockáztatása nélkül akartam megerősíteni vagy kiküzdeni.

Most azonban hogy megfontolva és szent buzgalommal kezdtem Reginával beszélni és azon iparkodtam, hogy gondosan mérlegelt szavakkal csak legigazibb érzelmeimet tárjam ki előtte, azt kellett látnom, hogy kevesebb figyelemmel hallgatott, hogy mintha csak azt várná, hová lyukadok ki, kissé gúnyos kiváncsisággal, sőt csaknem lenézően vizsgálgatott, hogy azonban mindenesetre bizalmatlankodott és csak ritkán egy-két pillanatig törődött velem komolyan. Ekkor fölismerni véltem, hogy a nő alapjában véve keveset törődik a férfi őszinteségével, csak azok a megnyilvánulások érdeklik, amelyek csakis őt illetik és hogy többre becsüli a személyét érintő hazugságot az igazságnál, amely túlterjed az ő pillanatnyi érdeklődésének világán. Emellett észrevettem, hogy jószándékú odaadásom visszautasítását olykor gyöngeséggel határos ingerültsége váltja föl, amely siránkozásban, makacskodásban és szeszélyességben nyilvánult meg, de nem volt szeretetreméltóság híján és konok, hanem tele volt fájdalommal és mintha ártatlan türelmetlenség könnyeit fojtotta volna vissza.

E kínzó szorongattatásomban én ostoba ismét elmulasztottam az egyetlen utat, amely a közösségünkben történt titkos szakadást áthídalhatta volna. Az a kívánságunk, hogy egy szeretett nő lelkének kitárjuk magunkat, abban a mértékben veszít gyöngén elkeserítő kielégületlenségéből, amely mértékben odaadta magát nekünk, mert a gyermek az egyszerű embert is szinte megnyugtatja az odaadásra való törekvésében és belső erejének kimutatásában. Nem voltam több egy egyszerű embernél és felelőségérzet meg mélyebb becsvágy hiányában szűkölködő lényem legalább azzal a haszonnal járt, hogy sohasem éltem vissza frivol gondolkozású nő érzelmi világával, amint azok szokták tenni, akik kötelességérzésüket nem tudják az asszonyhoz és a gyermekhez való viszonyukra korlátozni.

Ismerőseim egyike megkérdezte tőlem egyszer, vajjon egyáltalán nem veszem-e észre, hogy menyasszonyom és jövendőbeli hitvesem magaviselete ha nem is tesz éppen csúffá, de mégis kissé nevetségessé tesz. Körülményesen szőtte egymásba szavait és a felebarátjáért aggódó ember köpenyében állott elém, amely ruhát gyakran választják az emberek, hogy kárörömüket leplezzék vele. Nagyon komoly volt és atyai, én azonban örvendezőnek és gyermekesnek láttam, de ahelyett hogy arcul ütöttem volna, úgy fogadtam a szavait, ahogyan hozzánk, bajban levő szegényekhez illik, gondtalannak és hálásnak mutatkoztam, gyanakvó mosolygását, kissé meghökkenve, hasonlóval viszonoztam és megigértem neki a helyzet megvizsgálását. Emellett éreztem, miként áramlik ki a vérem a szívkamrákból és fenyeget megfulladással, aggodalmam akkora volt, hogy nem tudtam semmit sem gondolni, sem határozni még akkor sem, amikor már régóta ismét egyedül voltam. Először éreztem egészen világosan, hogy nincs semmiféle eszköz, az erőnek, a cselnek, az alázatosságnak semmiféle eszköze, amely ilyen hatalmakkal, ha életünkre törnek, szembe tudna szállni. Jóakaratú árulómnak minden szavát, már amikor elhangzott, egykedvűen eleresztettem a fülem mellett, de ez a magatartásom megbosszulta magát később, amikor nyilatkozatait visszaidéztem az emlékezetembe és értelmüket meg súlyukat mérlegelni próbáltam. Este együtt mennek a városligetbe és a városban mindenki, aki nem olyan könnyelmű és tájékozatlan mint az az idegen, egészen jól tudja, melyik pad van ott a legrejtettebb helyen, de Reginán mégis csak csodálkozni kell. Ezzel nem akar semmi becsületbevágót mondani, igazán nem, csak éppen nem elég óvatosan cselekszik. Körülbelül így hangzottak a gúnyolódó szánakozással teli fulánkos szavak. Nem láttam a gyalázatomat, nem megcsalt bizalmamat, csak Reginát, a nagy szőke leányt, kedves élettulajdonomat láttam egy másik ember kezének, szemének és akaratának hatalmában.

Egyre jobban hatalmába kerített az az egyetlen kivánság, hogy legelőször is mindenekelőtt bizonyosságot szerezzek. Elégtétel, büntetés, megbocsátás és talán egy megujult fájó boldogság, minden attól a bizonyosságtól függött, amelyre törekedtem, amelyet kerestem és amely megölt engem. Estéről-estére elrejtőztem az erdőben a fenyők alatt, ama pad közelében, amelyet nekem megjelöltek, miután előbb a szokott esti órában gyanutlannak és elfogulatlannak mutatkozva, elbúcsúztam Reginától. Már a negyedik estén megláttam mindkettőjüket, amint a homályos úton közeledtek. Regina habozva ment a férfi mellett, kissé a karjába kapaszkodott és szalmakalapját erőtlen kezében vitte. Amikor leültek a padra, amely mögött a fenyőágak alatt feküdtem, Regina mély sóhajtását és sírását hallottam. Az idegen bátorította. Szavait nem értettem, bár tisztán hallottam a hangját, amely lágy volt és kissé éneklő, de a szavakat zúgó gyűlöletemben, amely eltöltött, mint a tenger hangja valami nagy csigát, nem tudtam elfogni. Azt azonban megértettem, hogy az érdeklődés, amely lelket adott a szavaknak, sokkal lagymatagabb, nyugodtabb és közönbösebb volt, mint aminőnek látszani akart. Szavaiból bizonyos egykedvű, csaknem neheztelő mellékzönge volt kiérezhető, amelyet leplezni óhajt az az ember, aki már biztos a győzelmében és még kiméli a legyőzöttet, hogy várt megadásának meggondolatlanul elébe ne vágjon. Éreztem, hogy a Regináért folytatott küzdelem órái már mögötte vannak és hogy ez az erdei esti séta erejének volt az eredménye. A meghatottság élessé teszi az érzékeket és egyszersmind meg is bénitja, kinyilatkoztatásokat tesz a megszokott tudás helyére és mint valami megváltozott tükör, eltolódva mutatja minden tapasztalat egész eredményét.

Itt ezen az ágon, a haláltól megnyomorítva, úgyszólván csak mint meghalásom példázata függök, mert valójában azon az estén a fenyőágak alatt haltam meg. Lassan, kortyról-kortyra, mint valami méreggel telt serleget üritettem ki életem derűltségébe a halált, hogy maró sötétsége lassanként megemésszen. Erős testem és lelkem egészséges volt, töretlen emberi voltom tudata, mint meleg érzékeny vér áramlott rajtam át. Éreztem miként oszlik föl magamban énem, megfigyeltem haláltusáját, elszáradását, mint valami virág pusztulását a száraz csészében, amelyet könyörtelen tűz lassan ízzóvá tesz.

A két alak fönn, magasan fölöttem, a hold halvány fényétől körülölelve hosszú csókban olvadt össze, de Regina hirtelen, mintha fájó csúfság esett volna meg rajta, eltépte magát. De mintha valami démon kiáltotta volna oda nekem, megéreztem, hogy fölháborodása leplezett csábítgatás és ereimben megállott a vér. Az idegen pedig ravaszul és elnézően, a boldogságérzetet eláruló különös módon nevetett és ez akkora gyűlöletet szított a véremben, hogy összeharapdoztam a kezemet, nehogy fölordítsak. Láttam, hogy Reginát ez a nevetés megijesztette, vállánál fogva megint ellökte magától a szorongatót, hogy a holdfénynél arcába tekinthessen. De ez tovább nevetett, csak még egykedvűbben, vágyakozva és annyira tele ártatlan győzelmi tudattal, hogy megrettentem tőle. Ekkor a leány, mint valami állat, megborzongató megadásban halkan és panaszosan fölkiáltott és meghatóan bűnös mozdulattal lebocsátotta a karját. Panaszos és édes nyöszörgése irtózatos látomásokkal töltött el. Egy haldoklót láttam, már teljesen föloszlót, amint vihogva gyöngyöző bort szürcsölget és egy pajkos leány meztelenül és szemtelenül szemérmetlen táncot lejtett a temetőben. A két különböző lény arca, mint a sárga márvány hidegen és csöndesen fénylett, a két test egymás mellett feküdt mint rögei a fölszántott földnek, amely tele volt nagy világos virágokkal és a leány a halott kialudt szeme fölött táncolt. Kár, kár, hogy nem volt már jogom fölugorni és a boldoggá tett embert galád mámorában megfojtani, nem tehettem, az előttem levő mozdulatlan fenyőágakat kellett figyelnem, mert mindenikükön a holdfénynek parányi, ezüstös útja futott végig, amely csillogott mint a hó és a földön is szorosan álam előtt két kis gomba ütötte föl a fejét, az egyik valamivel nagyobb mint a másik, de mindkettő még igazi törpe társaik közt. A hold halvány világában gyöngéden és tisztán állottak gömbölyü fejecskéikkel, mint nagy barna gyöngyök. Hirtelen magamat láttam a két gomba közt jönni, úgy ahogyan vasárnaponként szoktam sétálni és a gombák árnyékuk különös világában védelmet adtak nekem.

Ott feküdtem és nagyokat, lassan és csöndben lélekzettem, hiszen nem volt szabad zavarnom és úgy éreztem, hogy a tüdőm hideg üreg a mellemben. Szívem tompa kalapácsütésekkel verte a földet, amelyre kezem és állam támaszkodott, gyantaszagú volt és hozzám kegyes. Hálából sírni tudtam volna, gyermeki és értelmetlen módon, de sírásom rokon lett volna azzal, amelynek könyével a kiskorúak tehetetlensége zokog az anyához.

Ruha és levél suhogott köröskörül a nyomasztó mindenhatóságban, amely legyőzött mindnyájunkat, mindenkit a maga végzete szerint. Most lomha, vontatott lépések zaja vegyült bele szívem dobogásába, az üres padra ráesett a holdfény és az ülés alatt átnézve, messze az erdő lombjai mögött színesen pislogó csillagot láttam az égen. Így egyedül feküdtem most és néztem az égen a csillagot. Milyen messze is volt az a csillag. Eszembe jutott, hogy sohasem törődtem az égi csillagokkal, amelyek földi talaj nélkül haladnak tovább, mily kegyesek, mert nem törődnek a vágyainkkal, tiszták és jók a távolból. Semmi elérhetőt nem fogok többé megérinteni, fölmentve akarok lenni és út nélkül akarok tovább haladni. Lassanként, mint ködön áttörő látomásban, tisztán állott előttem, hogy az út, a kötelesség és a szándék elgondolt, meghatározott és kijelölt pályája volt, az amely a földet oly fájdalmassá teszi.

Amikor nemsokára hazamentem, hogy az éjben elhozzam a kötelemet és azután visszatértem erre a helyre, ahol rámtaláltál, könnyű volt a szívem és nem szenvedtem. A sors első súlyos csapása és amaz órák közt, amelyekben a fájdalom belénk ékelődik, üres tér van. Kissé szégyenkezve még ezen a téren haladtam keresztül. Gondolataim ismét a rendes útra terelődtek ugyan, különösen amikor szobám megszokott dolgait láttam, a barátságos butort és Regina bekeretezett képét, de tulajdonképpen csak tárgyi tereken mozogtak és magammal csak mellesleg foglalkoztak. Amíg az élők közt voltam, legutolsó elégtételem, amelyre emlékszem, az volt, hogy ura voltam a testemnek és az eltávozásra irányuló vágyam szerencsére egészen új lényben fogamzott meg. Így azután nem kínok közt távoztam az életből, hanem a szégyenkezés érzetével, amelybe didergő fájdalom vegyült. Ebben az állapotban határoztam el, amikor kivilágosodott, hogy virágokat keresek és búcsúzóul leteszem, de ez nem bánatból történt, hanem inkább udvariasságból, ahogyan tehetetlen emberek szokták tenni, akik bocsánatot szeretnének kérni állapotukért. A léleknek ehhez hasonló fölbuzdulását olykor haldoklókon is észrevették; nekünk meghalóknak valahogyan kínos, hogy már nem vagyunk teljes erőnkben. Nem tagadom, hogy Reginára és halálomra vonatkozó gondolatok is foglalkoztattak, de jelentéktelen természetűek voltak és fontosság nélkül, aminthogy életemben a szabadsághoz vivő ez az út el volt zárva létem elől. Abban csúcsorodtak ki, hogy jó lesz, ha hamar elkotródom, mert ha a szerencsém most ez egyszeri fontos alkalommal cserbenhagy, akkor egy ismételt találkozáskor nem lennék ügyesebb és a lassú sülyedéstől sokkal jobban féltem, mint az ismeretlen haláltól. Lehet, hogy a közönséges gondolkodás nem így szokott okoskodni, de a szerelem ismeri ezt a hangot, mert a világ folyásában olykor az értelemmel ellentétben igazolja magát, és aki nemesen gondolkodik, gyakran irigyli a holtakat.

Szerelmem nyugodt lelkiismeretet adott a tettemhez. Ó, gondoltam, a szerelem hatása alatt milyen jó is a lelkiismeretünk minden cselekedetünkben, még a legrettenetesebbikben is. Nincs jog, amely vitássá tehetné a szerelem jogát. Mit törődik a gyermek az emberek tilalmával és ennek következményeivel, ha a természet engedelmet adott neki? Kesernyés, kissé dacos diadalérzet lelkesített és gyásszal meg fénnyel teli bátorság.

Testem összeroppanása és rövid ellenállása, amikor ezen a fán a halál erőszakosan megérintette, mély, izzó gyönyört okozott, összeolvadt a testem és a lelkem, valami amit elvesztettem boldogítva belém tért és én tudtam, mi volt az. Órák ketyegését hallottam és láttam anyám arcát, akit életében alig ismertem.

Most itt ülsz és rám bámulsz, de nem veszed észre, hogy a reggeli csillag már világos égtájon pislákol és hogy itt-ott fölébred a csöndben a madarak szava, gyönge, érces hanggal, mintha acélt élesítenének vagy vékony üveg törne össze. Ha a fák közül kiérsz majd a földekre, hajnali derengésben lesz a tájék előtted és nemsokára a magasba röpül a pacsirta. Amikor ott látlak, lélekzetet véve és okosan gondolkozva, élve, teli várakozással, visszaemlékezésem lassan ismét reménységgé válik. Mily szép az élet. És még mindig tart, még mindig…