Emberek útja

Abban az időben történt, amikor jóllehet már elmultam húsz éves, először jutottam könyvekhez és igazán olvasni kezdtem. Könnyű podgyászomban egyre több helyet foglaltak el a könyvek, alig maradt egy tizedrésznyi hely az élelmiszer és a fehérnemű számára. Nappal és éjjel válogatás nélkül elolvastam mindent, amihez hozzáférhettem és amit kerestem vagy ajándékba kaptam, annak minden fölösleges garasáért könyvet vásároltam. Ez a hajlamom, mint minden amire ráadtam magamat, zabolátlan szenvedélyemmé vált és helytelen kizárólagossággal hódoltam neki, miatta minden mást elhanyagoltam és csekélyre becsültem, még magamat is. Minden igazi szenvedély sajátossága az, hogy gazdáját kiméli a legkevésbbé.

A patakban mostam az ingemet és a szabadban háltam, gyakran nappal, mert ébren sokkal jobban bírtam a hideget, mint alva és hogy éjjelenként olvashassak, mindig volt velem gyertya, amely a szénakazalnál, az erdő mélyén vagy a padláson ott égett kinyitott könyvem mellett. Ha meleg és száraz idő volt, inkább a szabadban maradtam, lombsátrat építettem és barlangot kerestem buvóhelyül és gyertyám világa odacsalta az éj állatait. Mindig azt a költőt, akit éppen olvastam, tartottam a legnagyobbnak mindazok közt, akik valaha éltek, mint ahogyan olyan lelkek szokták tenni, akiknek tapasztalata még nem forog saját élményük biztosított középpontja körül.

Az izzó öntudatosságtól egészen legmélyebb megalázkodásomig végigkóstoltam a megérző embereknek minden boldogságát és minden szenvedését, teljesen elvesztettem elfogulatlan biztosságomat a szellemi világgal szemben és homályos sejtés lélekzetfojtó elfogódásában most előszőr értettem meg, mekkora utat kell a lelkemnek megtennie, míg visszanyeri természetének nyugalmát, amelynek szerénységéből fölriasztottam. Ez a szenvedéssel teli út a gondolatokon át a sorsa mindenkinek, aki öntudatosan járja életének útját, ezt a kijelölt utat, amelyet mégis sajátmagának kell megépítenie. Csak az élettel szemben gyávákat és a nem őszintéket kiméli meg és még azok közül is, akik fiatalos lelkesülésből és az igazság megismerésének vágyából léptek erre az útra, csak a legkevesebben térnek vissza önmagukhoz. Eltévednek a gondolatok és érzelmek számtalan fonalának labirintusában, amelyek hálóként körülszőtték az emberiséget. Egy napon azután, az úton kimerülten összerogyva, idegen tűznél melegednek és nem a maguk szabadságának világát lélekzik be. Mert a legtöbb ember nem bízik sem a maga bölcsességében, sem a maga jogában, sem a maga hibájában. Igaz, hogy ezek mégis komoly emberek és senkisem nevet rajtuk, de akinek elég nagy volna a szíve, mégis sírna miattuk.

Az emberek nem azért bíznak keveset a maguk értékében, mert kevés az eszük és hiányos a gondolatviláguk, hanem mert fogyatékos a szeretetük. Csak a maguk szeretete erejének a tudata ad az embereknek igazán bátorságot, szabad lelkiismeretet, bizalmat a jogukban és erőt hibájuk fölismerésére. Ezekben a dolgokban rejlik az emberi boldogság és az a hazatérés, amelyet a világ bölcsei áldozatnak vagy beteljesülésnek mondanak és az egyház föltámadásnak nevez.

De mi sors érheti az embert ifjúságában! Le akarom írni élményeimet Tejaval. Úgy érzem, mintha felelnének egy kérdésre, amely gyakran nyugtalanitott és a feleletet nem tudom másképpen elmondani, csak ebben a történetben. Ha leírom, nem azért teszem, hogy mások megtudják vagy elhigyjék, hanem mert jól esik, ha mindenre erősen visszagondolva emlékezetemben foglalkozhatom vele. Az emberi szellem valamely művének igazsága különben sem az események sorrendjében rejlik, hanem csak abban, hogy mi a viszonyuk egymáshoz és az élethez, valamint abban, hogy alkalomadtán mit mondanak róluk.

Ez a történet nem új, mert már sokan átélték és még sok ember át fogja élni, mindenki a maga módja szerint. Persze az átélés az a művészet, hogy a jelenségeken kivül azok okait is fölismerjük és ezért viszont Teja sokaknak idegen és bár találkoztak vele, mint én, róla csak a maguk bajára való visszaemlékezés maradt meg. Ezt a különös leányt nyárutóján az erdőben kora reggeli órában láttam meg. Áttetsző hajnali köd úszott a nyirfákkal és fenyőkkel födött előttem elterülő völgyön, fönn a szálerdő szélén a vörös reggeli nap megvilágította a fák koronáját. A lomb itt-ott már a nyárutó színét öltötte magára, csöppek hullottak és a gyalogszeder megérett a tisztások kapaszkodóin. Szarkacsörgés megállított az utamban, minden friss és elhagyott volt körülöttem a reggeli világban.

Valahányszor szép volt az idő, újra lemondtam arról a tervről, hogy téli tartózkodásra biztos helyet keressek magamnak, csak az éjjelek okoztak gondot, rosszabb volt a sorom, mint bármikor és a legutóbbi hetekben csaknem mindig a szabadban kellett az éjszakát eltöltenem. Nem tudom, meddig álltam gondolatokba elmerűlve a reggeli napban, amelynek gyönge melege lassanként fölfrissítette a véremet, amikor észrevettem, hogy nem voltam egyedül. Nem messze tőlem ledöntött fatörzsön, az erdő szélén vadászsátor alatt vadászruhába öltözött fiatal hölgy ült, fegyvere a térdén, tekintete a völgy ölén. Oldalvást pillantottam meg és sokáig figyelmesen szemléltem, de nem tudtam tisztába jönni azzal, hogy mi bilincsel le annyira megjelenésén. Még azt sem tudtam, hogy egyáltalán lebilincsel, csak mint érzékeim gondolattalan foglya néztem őt. Azután odamentem, meghajoltam és alázattal köszöntöttem. Olyan kalapom volt akkor, amelyet a karimája kiválóan alkalmassá tett a köszönésre és ezért ez a szokatlan találkozás különös örömet szerzett nekem. A fiatal hölgy rám tekintett, de nem viszonozta köszönésemet, hanem csak vizsgálgatott nyugodt szemmel. Azt hittem, hogy talán megijesztettem és hogy alakom, különösen az erdei magányosságban és e szokatlan órában, nem tölthette el föltétlen bizalommal. De tévedtem, az aggodalomnak árnyéka sem látszott okos arcán, amely figyelemmel felém fordult.

– Kisasszony, gondolja meg – mondám, – hogy a port ha kissé be van aranyozva, a leggyakrabban többre becsülik, mint az aranyat, ha kevés por födi. Barátságos szavakat kérek.

Finom homloka mögött mintha idézetemről gondolkodott volna, azután tiszta szeme föltünően és biztosan föl s alávándorolt rajtam; hamar észre lehetett venni, hogy figyelmét semmi sem kerülte el és semmit sem kimélt. Azt gondoltam, hogy most formálja meg itéletét rólam, tehát be kell avatkoznom. De a fiatal hölgy megelőzött, látszólag kielégítve a nagy szó értelmétől, amely az elmult éjjeli olvasmányomból maradt az emlékezetemben, mosolygott és így szólt:

– Fönntartással elhiszem az aranyat, de az már pártoskodás, ha kabátjának a porát kevésnek mondja. Honnan vette azokat a szép szavakat?

Mialatt a kezemmel megpróbáltam a kabátom kiporolását, már elhangzott a második kérdés:

– Hová iparkodik? Korán kelt föl.

– A bizonytalanságba kisasszony. Az erdőben aludtam.

Leültem a fatörzs végére és ezt kérdeztem:

– Mi van itt a vadásztáskájában?

– A reggelim.

– Mi a menykő!

Mosolygás és szó nélkül odanyujtotta nekem a táskáját.

– Nem akarom megrabolni, de talán osztozkodhatnánk, – mondtam.

– Igen, ezt megtehetnők… – ismételte meg lassan indítványomat és szűntelenül figyelmesen vizsgált.

– De mégis megvárom, míg a vadászást befejezi és jobban is szeretném, ha ön osztana.

– Jól van, de a vadászáshoz nem sokat ért,

– Gyerekkoromban az apámmal néhányszor elmentem vadászni, de azóta…

– Már csak így… – vágott bele a szavamba.

Eleresztette a puskát és mindkét kezével belemarkolt sűrű szőke hajába. Mozdulata olyan meggyőzően hű volt és arca olyan pompásan utánozta valami tetves csirkefogó arckifejezését, hogy hangosan nevetnem kellett. Ő nem nevetett velem.

– Mi az, – kérdezte gyermekesen, – nincs igazam?

– Ilyesmit még sohasem láttam, – feleltem őszintén. – Előkelő hölgyből egy pillanat alatt csirkefogóvá tud változni.

– Pedig magának nem egészen idegen ez az átváltozás.

Az arca komoly volt. Úgy láttam, mintha a nevető fény, amelynek huncutsága lelket adott a szemének, finom két fátyol mögé bujt volna. Ez a kifejezés olyan hirtelen vágyat ébresztett bennem, hogy megijedtem. Titkos aggodalmat éreztem, de egyszersmind kijózanodást is. Így szóltam:

– Amikor idejöttem, attól féltem, hogy megijed tőlem, de most látom, mily ostoba volt ez a föltevésem, hiszen önnek erős fegyvere van.

– Csak ez a puska, – vetette oda, de tekintete mélyen a szemembe vésődött és észrevettem, hogy a felelettel kitért, de hogy szavaimat úgy értette, ahogyan én gondoltam. Tekintete érdeklődést árult el és egyszersmind kétséget az iránt, vajjon gyors fölfogásomat nem köszönte-e meg időnek előtte azzal, hogy kötélnek állott. Egyszerűen és barátságosan mondá:

– Nos, egyék.

A fiatal hölgynek sokkal jobban kellett volna késlekednie adományával, hogy egykedvűvé vagy vakmerővé tegyen. Nekem nem az evés volt a fődolog, talán megértette, hogy miért és ezért nem unszolt többé. Kis idő mulva mintha régi ismerőssel beszélne, ezt mondta:

– Akkor indultam el, mikor a kastélyban még mindenki aludt. Van-e valami szebb, mint fölébredni hajnalhasadáskor, szabadon és egyedül lenni és kimenni a szűz hajnali harmatra? Mély álom után hatalmas, tiszta élettel van tele a korai óra, a csönd, a hegy, a mező, az erdő, a kebel. Gazdagnak, jónak és mások fölött állónak érzem magamat, csak lassanként a nap teltével hull por a vérbe, gondolatok, összehasonlítások…

Gyönyörrel hallgattam szavait és nem éreztem a szükségét, hogy feleljek. Aki igazán egyedül van, a váratlan vallomást a maga titkolt boldogságaként fogadja, mint ahogyan a szomjas ember gyorsan és szótlanul kiüríti a vizespoharat. Amikor tovább beszélt, úgy éreztem, mintha ilyen poharat ürítettek volna ki a fejemre.

– Magának másként kell öltözködnie. Ebben a ruhában nevetséges keveréke a papjelöltnek, a cirkuszi bohócnak és az utcai rablónak. Jobb lesz ha csak egyik mellett marad meg. Nagyon kínos lehet, ha az ember nyomorúságában még komikusan is hat.

– Nem törődöm azzal, minek látszom.

– Ebben tetszeleg magának, valószínűleg azért mert e pillanatban nem tehet mást. Hát ez is valami, de nem sok. Egyre megy, hogy maga minek nevezi a helyzetét, mindenesetre szomorú és szenvedni fog miatta nem csak külsőleg, nem talán csak egészségileg, hanem általában. Azonkivül a ruha, amelyben valaki szemünk elé kerül, mindig valami vonatkozásban van az illető lényével és mindenkinek joga van ahhoz, hogy idegen embert a külseje szerint értékeljen.

– Nem véletlen, nem is a magam önkénye, hogy úgy élek, amint látja. Ahonnan eljöttem, nyomorultnak éreztem magamat; amióta azonban úgy élek, mint most, jól vagyok. Ahol születtem és nevelkedtem, nem találtam magamnak helyet, megkiséreltem, hogy engedmények tételével kivárjam, miért vagyok a világon, de eközben rájöttem, hogy ezek az engedmények megrontottak. Tudom, hogy két baj körül a kisebbiket választottam.

– Képzelem, mennyire megveti a tanácsokat abból a világból, amelyből mint gondolta, menekülnie kell, mert nem tudott beleilleszkedni. Az én indítványomnak azonban semmi köze sincsen azoknak az embereknek önhitt magabizásához, akiket az élet még alig érintett. Lehet, hogy magának egy ideig szüksége van erre a zabolátlanságra, de célnak ezt mégsem tekintheti.

– Talán végzet, amely önnek csak e külső formában nem tetszik. A mi korunk legjobbjai csavargók.

– Milyen határozottan mondja ezt! Mintha a bibliából olvasná. Hogyan lehet ez? De nem kell felelnie. Akárhogyan gondolja is, minden attól függ, hogyan érti meg az ember a korát és kiket nevezünk a legjobbaknak.

– Valamely kor legjobbjai azok, akik megadják neki szellemi jellegét, akik tovább fejlesztik és egyszersmind egykor az emberek szemében állandóságot adnak neki.

– De mi köze van ennek a csavargókhoz?

Megcsalódottnak látszott.

– A vágyódásnak, mint a szerelemnek, nincsen hajléka.

Szürke szeme kételkedő figyelemmel nézett reám; elmélyedése mintha egyidőre elrabolta volna szabad biztosságát. Azután nyugodtan és meggyőződéssel így szólt:

– Gyűlölöm a szegénységet és a megalázást, amellyel az embert sújtja. A nyomorban gonosz az ember és akarata ellenére gonoszat tesz és fájdalmat okoz magának. Nem is tehet másként. Talán igaza van abban, amit az emberi érzelmekről mondott, minő a szerelem, és a vágyódás, talán úgy áll a dolog, ahogyan mondja, de mégsem kényszeríthet senkit sem az utcára csak azért, hogy része legyen bennük.

– Kinek adtam tanácsot? Tényről beszéltem, ahogyan látom, éppen úgy mint ahogyan ön a szegénységről, a megalázásról és következményeiről beszélt. Ha a vágyódásnak és a szerelemnek nincs hajléka, akkor nem lesz palotájuk azoknak, akik igazán tele vannak velük. Többet nem mondok. Ketten szerelemről beszélnek, az egyik zokog és a másik nevet, másik kettő vágyódásról beszél, az egyik meghal, a másik vihog.

– Kérem, csak ne faljon föl. Másik kettő pedig szegénységről beszél. Az egyiknek része volt benne az elzüllés határáig, végigkóstolta gyalázatát egészen a lealacsonyodásig és megromlott a vére és a lelke, a másik fiatalos kalandvágyból, kiváncsiságból vette magára. Az egyik én vagyok és a másik maga. Mit néz rám olyan hitetlenül? Nem maga követelte, hogy senkit se itéljünk meg csupán külső megjelenése szerint? Maga a kastélyra gondol, amelyről beszéltem, azt és úri ruhámat illeti hitetlen mosolya, de mégis igaz, amit mondok. Magának sohasem volt vándorlása közben olyan nyomorúságos fekvőhelye, mint nekem gyerekkoromban abban a nagyvárosi pincében, ahol születtem és fölnőttem.

– A lelke jóságában nem tett kárt.

– Honnan tudja ezt oly határozottan? Ha csak a fele igaz azoknak az igényeknek, amelyekre az imént célzott, akkor óva intem a csalódástól arra az esetre, ha fáradságot venne magának, hogy a lényemet illető elsietett állításának helyességét alaposan megvizsgálja. Nem tételezem föl ezt az érdeklődést, de nem gyávaságból vagy gyermeki utálatból gyűlölöm a szegénységet, hanem azért, mert ismerem pusztító hatásával együtt.

– Szép lenne és boldoggá tenne, ha alkalmam nyilnék arra a vizsgálatra, amelytől óva int.

– Nem vonom ki magamat alóla, – mondta egyszerűen és meleg nyilt mosollyal a fiatal leány. – Örülök, hogy önnel találkoztam, mert most ha rágondolok, mi mindent mondtam önnek, látom, hogy már régen nem beszélhettem ilyen őszintén.

Félretolta a vadászfegyver závárzatát, a fegyvert ketté hajlította és kivette a patront a csőből.

– A vadászatból már nem lesz semmi. Nem jönne velem a kastélyba?

– Ilyen vendég szégyenére válnék.

– Egyedül vagyok, – felelte, – de ha nem volnék egyedül, akkor is meghívnám vendégül. Talán túlbecsülöm a jólétet, amely osztályrészemül jutott, de mégsem annyira, hogy föláldoznám neki szabadságomat.

Előbb a reggeli napfényben a fatörzsön közösen megreggeliztünk. Elfogott bennünket az a lassú kijózanodás, amely mindig jelentkezik, valahányszor szellemi foglalkozás külsőséges dologgal váltakozik és elfogódottan tekintettünk egymásra. De mert mindenikünk fölismerte a másiknak zavarát, ez futólagos megértésben ismét összekötött bennünket. Mégis mintha valami új tárgyat kellett volna keresnünk a beszélgetésre. Egyikünknek sem volt kedvére, hogy közönbös dologról beszéljünk, mert első találkozásunk nem folyt le eléggé gyanútlanul és sokkal idegenebbek voltunk egymásnak, semhogy valami könnyelmű fecsegés ismét megteremthette volna azt a komolyságot, amelyre mindketten áhítoztunk.

– Mégis csak jobb lesz nekem, ha tovább megyek a magam útján, – mondtam hirtelen, csaknem akaratom ellenére.

– Ejnye, minden vakmerősége ellenére is mennyire el tudja veszteni a bátorságát, – mondta a fiatal hölgy, – de ahogyan önnek tetszik…

– Engem csak az ellenállás tesz bátorrá, – feleltem.

De jobban foglalkoztatott ez a gondolat, mint a szomszédnőm. Tudtuk mindketten, hogy nem akarunk elválni. És mintegy magammal beszélve, folytattam elmélkedésemet:

– Azt kérdezem magamtól, vajjon mindig úgy voltam-e a bátorságommal, mint ahogyan az imént mondtam; nem így van és csak egészen különös esetekre áll. Teljesen attól függ, milyen az állapotom és főként, hogy az a föladat, amellyel meg kell birkóznom, elég nagy föladat-e. Arra gondolok, hogy jó vagy rossz erőnket és tulajdonságunkat hozza-e mozgásba. Eltűrtem olyan megalázást és vereséget, aminőre remegés nélkül gondolni sem tudok és amely, ha csak ráemlékezem, a düh könnyét kergeti a szemembe. Amíg ezek a sebek begyógyulnak és amíg forradásuk, hogy úgy mondjam, az ellenállás páncéljává lett, addig gyakran gyáva voltam egészen a gyalázatig. Gyakran gondolom, hogy a bosszú olykor határozottan megváltás kell hogy legyen. Nem bosszulhatom meg magamat…

– Az életben jelentkező akadályok legyőzését mindig ilyen módon teszi föladatává? – kérdezte szomszédnőm teljesen átérezve azt, ami foglalkoztatott.

Megreszkettem a boldogságtól és ránéztem. Lesütötte a szemét és vonásai valami kedves, gondolatokba merűlt aggodalmat árultak el. Majd fölvetette a fejét és gyorsan ezt mondta:

– Én a könnyebb végét választottam a dolognak. Nekünk nőknek a gondolatok világába való menekülés csak ritkán adatik meg vigaszul, mi könnyebben meg tudunk változtatni valami gonosz helyzetet, mint megérteni vagy magunket benne megérteni. Talán kevesebb a lelkiismeretünk és ezzel csekélyebb a felelősségünk. Amikor először ébredtem erőim tudatára és egyszersmind közülük azokéra, amelyek az életben külsőleg hasznomra lehetnek, nem törődtem többé azzal, hogy használatuk valami más téren nem járhat-e számomra kárral. Hogy az ember ezt megfontolgassa, ahhoz a léleknek sorsában való elviselhető egyensúlya kell, amivel az én lelkem akkor nem rendelkezett.

– Elérte, amit célul tűzött ki magának?

– Úgy van. Mihelyt megtudtam, hogyan lehet boldogulni a világon, mindent elértem, amit megkivántam, de nem lettem boldog. Ámbár azonban elégedetlen vagyok, nincs erőm arra, hogy lemondjak arról, amit kiküzdöttem magamnak. Semmiféle igéret, még ha a belső nyugalom és megelégedettség egész egét hozná is, sem tudna elcsábítani, hogy lemondjak megszerzett életmódomról, mert ha csak gondolatban is eloldódik a kezem, nem látok mást, mint feneketlen mélységét a pokolnak, amelyből kimentettem magamat.

Együtt lassan útnak indultunk, amerre a fiatal hölgy vezetett. Pompás erdőn át mentünk, de dombos irtásokon is haladtunk, amelyeken a nap forró sugarától szürkére halványított facsonkok közt magas fű nőtt. Egy elhagyott rókabarlangnál, amelynek bejáratát szederbokor buján benőtte, kisérőnőm ismét leült és mintha a bevezetést csak gondolatban mondta volna el, szinte ennek folytatásaként ezt beszélte el:

– Nem sok világosság jutott abba a pincébe, amelyben szüleim éltek. Anyám beteg volt és apámtól már régóta nem kapta meg azt, ami neki és nekünk gyermekeknek a megélhetésre kellett. Nem sok az új dolog ebben a szomorú történetben. Az apám annak idején talán más reményekkel, talán erejének ama gondatlan túlbecsülésében kötött házasságot, amely jellemének sajátossága volt, talán minden megfontolás és meggondolás nélkül, mint ahogyan fiatal teremtések a mi társadalmi körünkben rendesen házasságot kötnek. A pincelakásnak két helyisége volt, de ajtó nem választotta el őket egymástól. Nyolc éves voltam, amikor lassan kezdtem megérteni azt a lealacsonyítást, amelynek az anyám lassanként áldozata lett. Ha már ebben a korban nem kellett volna három évvel fiatalabb öcsémről gondoskodnom, akkor valószínűleg elpusztultam volna ama benyomások és gondok hatása alatt, amelyek bennünket négyünket ebben a sötét lyukban fojtogattak. Nem tudom, hogy az utolsó években mi volt az apám foglalkozása, de valószinüleg nem csinált már semmit, mert az anyám kereste meg a kenyerünket, ha csak féligmeddig egészséges volt. Láttam őt apám ökle alatt összeroskadni, láttam második kis öcsémet születésétől kezdve egészen a haláláig, mindjárt a születése után. A hangok, amelyek fiatalságomat betöltötték, lárma volt és jajgatás, könnyeket láttam és elvetemültséget, piszkot, sötétséget és a börtönömön kivül levő világból alig láttam többet, mint pinceablakaink előtt sárban vagy napfényben az utcán elhaladó emberek lábát. Az emberekből csak a test szükségletére való durva fölhasználhatásukat ismertem, a péknél és füszeresnél megtanultam, hogy nyomorúságommal élelemre váltsam föl azoknak a mohóknak a szánakozását, akik maguk is keserves harcban állottak az élettel, megtanultam, hogy sajnálatraméltónak mutassam magamat és így egy pohár tejet koldulhassak öcsém, a gyerek számára. Azután az apám a kikötőben rakodáskor részegen két vasuti kocsi közé került, testének összetört roncsait a barlagunkba hozták és amikor végül elvitték, az anyámmal együtt fölmostam vérét a kőkockákról.

Jóval későbben, amikor az anyám már régen el volt temetve, egy nénémtől, aki gondozásba vett, megtudtam, hogy anyám jó családból származott és csakis apám iránt érzett szerelme sodorta abba a mélységbe. De ennek a ragaszkodásnak ott nem szerelem volt a neve. Rám azután olyan idő következett, amikor szájam lélekzetvételét, az éhségemet csillapító kenyeret és az éjszakai nyugvóhelyet kegyelemként kellett fogadnom, jótéteményként, amelyért nem lett volna elég nagy semmiféle köszönet. Minden fillért a szememre vetettek és véremet nem érte fénysugár, hogy már előbb mint megalázást el ne szenvedtem volna. Egy este messze künn a kikötőben, ahol kirándulás után a csónakját a fészerbe húzta, megszólított egy fiatal úr, megsimogatta a hajamat, jó meleg szavakat intézett hozzám úgy, hogy megremegtem és utána futottam. Magához fogadott és én nála maradtam. Tizennégy éves voltam akkor.

Ekkor tudtam meg, hogy a hajam szőke és a szemem világos, megtudtam, hogy szájam nevethetett anélkül, hogy megszidtak volna érte és hogy mosolygása egy ember keblében kegyességet szült és örömet keltett. Hallottam hangom csengését, láttam lábam lépését és éreztem szívem dobogását. Az életemet adtam volna oda, ha mindennek fönségességét csak sejtettem volna mily korlátlan odaadással nyujtottam oda mindent, amit e gazdagság egész teljességeért elvártak tőlem. Mit jelentene, ha azt mondanám, kinyilt előttem az élet? Üres, semmitmondó szó lenne ama menyországhoz képest, amelynek fényébe beléptem.

Mindent amit tettem, ezért a férfiért tettem. Még mindig nem mertem hinni, hogy az én életemnek is vannak jogai. Az ő kedvéért megtanultam, amit föladatomnak tűzött ki, neki öltözködtem az ő kedve szerint, reszketve lestem a kivánságát, megölt a szégyen és aggodalom, félve attól, hogy valamivel adósa maradok az ő barátságosságának. Meghatva látta szívem ügyetlenségét, de amikor egyszer le akarta csillapítani szerelmi buzgalmamat, ellágyult és könnye a kezemre hullott, amelyet a kezében tartott. Ez az életemmel ajándékozott meg…

Az elbeszélő elhallgatott és körülnézett helyünk napfényes világában, mint az az ember, aki az erdőben mély gondolatokból ébredve föltekint és észreveszi, hogy eltévedt. De amikor rám nézett, megütközése lecsillapodott és kezét nyujtotta. Arcomról bizonyára leolvasta részvétemet és aggódásomat, mert mintegy feleletül ezt mondta:

– Nem, sohasem fogom megbánni, hogy nyiltan beszéltem önnel és annál inkább hiszem, hogy ön bizalmat érdemel, mert nem szándékosan történt, Bánt azonban, hogy változtatnom kell azon a rólam kapott képen, amelyet tisztává és értékessé tett a szánalom és a természetes vonzalom. Változtatnom kell rajta, mert irtózom attól a titkos megalázástól, amely sajátmagunk egyoldalú leírása után lenyom bennünket, akár többnek akár kevesebbnek mutattuk be magunkat, mint ami vagyunk. Milyen egyszerű volna, ha úgy fejezhetném be ifjúságom rövid történetét, ahogyan az emberek kis ideáljaik szegényes igényeihez képest az élettől elvárják. Velem másként történt és úgy, ahogyan történnie kellett, mert az apám vére volt bennem, az a vér, amelyet a padló gödrös köveiről töröltem föl. Aki az életben igazán fölébred, mindig a maga öntudatára ébred; ameddig az ember idegen akarat vagy idegen gondolatok és nézetek hatása alatt él, alszik, mint a legtöbben. De jobb ébren lenni a pusztában, mint a paradicsomban aludni. Ezzel az igazsággal vigasztaltam magamat. Kinek ne jutna ez az eszébe olyan időben, amikor harcolni kell? Nem maradtam a barátomnál; tizennyolc éves voltam, amikor elváltam tőle. Az is lehetséges, hogy ő vált el tőlem. Ki tudná ilyen esetekben a cselekedetünk okául szolgáló érzelmeket tisztán megkülönböztetni? Úgy vettem észre, hogy én közönbösebb lettem a szemében, az ő jótéteményei pedig számomra vesztettek értékükből, minél inkább elveszteni véltem a szerelmét. Akkor, amint mondani szokás, nagylábon éltünk, az élet örömmámorában és szellemi, meg muló élvezetekben teltek el a napok és az éjjelek. Amikor szemem más férfira pillantott, akkor éreztem először a számomra megnyíló lehetőségek korlátlanságát és mert úgy láttam, hogy ez az én értéktelenségemet bizonyítja, csökkent az akaraterőm. Így hát nemsokára, amint ti mondani szoktátok: kézről-kézre jártam, de helyesebben úgy kellene mondani, hogy tetszésem szerint magam választottam és bocsátottam el. Nem dicsekszem vele, de nem is hallgatom el. Lelkem mélyén sejtettem, hogy amikor először engedtem át magamat, a természetemen kegyes erőszakféle esett meg, amely végzetésé vált, amikor szúnyadó véremet hálás lelkem zálogául kellett adnom. De a szerelem dolgait csak a szerelem szemével lehet fölismerni, később már csak bizonytalanul és még saját emlékezetünkben is csak mint fény, de nem mint alak marad meg a szerelem. Ma tehát nem tudom már a titkot megfejteni, bizonyos azonban, hogy megmaradt számomra az, hogy a vérem hangját magamban figyelni tudom, mint a vándorló az erdőben a forrásét, de nem mint a fa a maga zugását.

Két kezemre támasztva a fejemet, fatönkön ülve a leányra tekintettem, aki hozzám e szavakat intézte. Azt a tiszta természetességet, amely benne volt, mindenben ami tőle jött hozzám, elhomályosította a csodálat kínos megmozdulása, amelybe ellenmondással teli idegenszerű megkivánásnak mély nyugtalansága vegyült bele, amellyel nem tudtam tisztába jönni. Gyors döntő cselekvésre éreztem harcrakész vágyódást és egyúttal alázatos megadásra való hajlandóságot. Csaknem dühössé, dacossá és némává tett az az égető kivánság, hogy gyorsan és egy csapásra érvényesüljek. Új volt az életemben ez az erő, amelyet ebben a nőben találtam és sokkal erősebben hatott reám, mint maga az elbeszélés, bármennyire meghatott is ez. Ezt gondoltam: nem úgy beszél, mintha egy harmadik személy lenne köztünk? Hűvös fuvallatot éreztem, de ez a lehellet lángra lobbantott.

A leány hallgatott és a messzeségbe nézett, ám nem szomorúan, sem elgondolkozva, hanem szilárd tekintettel. Valójában most láttam az arcát először és rájöttem, hogy az élet, de nem vonásainak szabályossága adta meg a szépségét. Korát nehezen lehetett meghatározni, körülbelül harminc évesnek tartottam, de voltak pillanatok, amikor arcának kifejezése olyan volt mint a gyermeké. Folyton változott, de öntudatos magatartás állandó határai közt. E kép életteljes játékából mintha egyetlen vonás sem hiányzott volna, amely ne lett volna igazán nőies. Csodálatosan szép volt a keze, világosbarna és kissé széles, finom, de nem gyöngéd.

– Mi a neve? – szóltam bele hirtelen a hallgatásunkba.

Felelet helyett levette a kalapomat és határozottan és egyszerűen, szinte csak azért, hogy több tere legyen a tekintetének, elsimította a hajamat homlokomról. Vizsgálódva nézett reám, azután lassan így szólt:

– Teja a nevem. Nevezzen csak így. Reánk asszonyokra tulajdonképpen csak az a név jellemző, melyet életünk későbbi folyamán azoktól kapunk, akik közel állanak hozzánk és amely nevet bizonyos tekintetben magunk választunk a számunkra. A családi név csak a férfiaknál jelent valamit. Én Teja vagyok.

Gondoltam: ritkán mosolyog, mint azok az emberek, akik másoknál sok vagy semmi megértést sem tételeznek föl és akik bizonyosra veszik szavuk hatását, vagy akik nem törődnek azzal, helyesen értik-e meg őket. Az a mód, ahogyan föltételezte az emberiességet, értelmet és erkölcsöt, kitüntetett és boldoggá tett, úgy éreztem, mintha az ő lényével szemben semmi alávalóság sem rosszaság nem tudna megállani, szabad volt és erős és mégis tele titokkal. Emellett azonban nem volt jó abban az értelemben, amelyben rendesen jónak szokták mondani az embert, sőt inkább hiányzott a természetéből az önzetlen gyöngeség értelmében vett minden jámborság, jó volt és veszedelmes. Szívem a boldogságtól és nyugtalanságtól hevesen dobogott. Ezer gyors szó égett a véremben az ő dícséretére, ami elszomorított és nem tudtam tisztába jönni, vajjon hallgatásom búsított-e el vagy az a kényszer, hogy dícsérnem kell azt, amitől féltem.

– Sokáig, sokáig kellene élnem, – mondtam hirtelen.

Teja rám nézett, mintha ezt kérdezné: miért mondja ezt egyszerre? De nem kérdezte, mert nem akarta hallani azt, hogy gazdagságának és okosságának titka kínnal és szerelemmel azt a vágyat ébresztette bennem, hogy minden élővel való összefüggésben egészen megértsem és méltányolhassam őt. Talán tapasztalásból tudta, hogy mi férfiak, ha önálló nőben okosságot és bájt találunk, kényszerítve vagyunk arra a szenvedélyes túlbecsülésre, amelyet csupán ébredező szerelmünk igazol saját magunk előtt. Én nem tudtam és még ma sem tudom, mert ez a föltevésem valószínűleg már arra a túlbecsülésre vall. Teja futólagos rövid gondolkodás után, olyan hangon, amellyel udvariasan, de nem túlságosan komolyan, valami véletlen megjegyzésről szokott az ember beszélgetni, ezt mondta:

– Sohasem törődném sokat azzal a fiatalemberrel, aki nincs meggyőződve arról, hogy sokáig kell élnie. A kacérkodás a korai halállal gyönge természetre vall vagy éretlenségre, amellyel nem lehet komolyan foglalkozni. Az ilyen fölfogás csak a viszonyok kiegyenlítetlenségét, a saját jogokkal és határokkal szemben való elfogultságot vagy vakságot árulja el.

– Aki így hallja önt beszélni, szívtelennek tarthatná.

– Kérem, – felelte hüvösen.

De azután komolysága hirtelen vidámsággá változott, az arcomba nevetett és így szólt:

– Azok a napok, amelyekben életemet leélni kénytelen vagyok, elmulásukig arra fognak esküdni, hogy a szív melegét és jóságát nem lehet a vakságtól, érzékenységtől és szerénységtől elválasztani. Az okosságot nem tudják elképzelni hidegség nélkül, az éleselméjűséget hamisság és az erőt durvaság nélkül. Csak ne volna olyan fülledt és elhasznált az a levegő, amelyben e fölfogás evangelistái élnek. Sokszor gondolom, hogy a mi időnknek gyakran legbecsületesebb és legderekabb emberei még mindig a halott ideálok régi divatú ruhájában járnak, e stílus szerint igazítják mozdulataikat, lépésüket, magatartásukat és új reményeik fényét erőszakos állhatatossággal ez elposványosodott fölfogás gyertyapislákolása szerint nevezik el. Már nem tudnak úgy gondolkodni, ahogyan elavult meggyőződésük szerint vélik, hogy gondolkodniok kell, az új tapasztalatokat a régi névvel jelölik meg, igaznak akarják elfogadtatni, amit már régóta nem hisznek és magukban és másokban dícsérik azt, amit már elkezdtek megvetni.

– Ez az én rongyaimnak véletlen igazolása, – feleltem. – De nem tartom fontosnak ezt az itéletet. Azt hiszem, mindig így volt és mindig így lesz. Nem hiszek az úgynevezett idők változása fontosságában és egyetlen korszakot sem tartok réginek egy másikkal, mint újjal szemben. Sohasem volt még ifjúság, amely a maga idejét ne tartotta volna újnak az apái régi korával szemben. Aki a maga lénye háztartásának rossz helyzetéért a viszonyokat okolja, nem érti meg sem magát, sem a kort. Minden idő minden embernek ugyanazt kinálja. Csak attól függ, hogy kiről van szó. Azt hiszem, hogy Ádám óta egészen a mi együttlétünk ez órájáig sohasem az volt a döntő a világon, régi-e valami avagy új, hanem csak az, hogy igaz volt-e vagy hamis. Azt hiszi, hogy szívemben csupa elkeseredett ellenmondással, azért járok rongyokba burkolva a világban, mert az emberek sokkal rosszabbak, sokkal nyomorultabbak vagy sokkal érdemetlenebbek arra, semhogy kitarthassak a körükben? Egyedül akarok lenni és azt akarom, hogy ne akadályozzon senki, legkevésbbé mulandó mű iránt való saját kötelességeim, amelyeket a közösség az emberekkel könyörtelenül és joggal megkövetel. Ami azonban engem a magányosságba űz, az a várakozásom, hogy a világon nincs fönségesebb, nincs hatalmasabb és nagyszerűbb az embernél. Félek, hogy eljöhet a nap, amely arra csábít, hogy az események kuszáltságában ne tudjam áttekinteni az egészet vagy hogy saját érdekeim sarokba szorítanak. Aki azt állítja, hogy az élet tarka és piszkos utcáinak nyugtalansága nyitotta ki a szemét az emberek aljassága iránt, az előbb mondja meg, hogy mit keresett köztük. A csalódások okául akárhányszor arra jöttem rá, hogy az ok a saját, mulandó haszon volt, amelyet nem találtak meg. Azt akarom, hogy ne zavarjanak az ember fönségességében való hitemben, ez minden. Milyen sorsot készítenek nekem az emberek, azzal éppen oly keveset törődöm, mint a ruhámmal. Minél többet ismerek föl az értékükből, annál gazdagabb lesz az életem.

– Maga boldog ember, – mondta Teja nyugodtan és egyszerűen, – de én nem tudok úgy érezni és gondolkodni mint ön, mert nagyon sokat szenvedtem.

Minden erőmre szükség volt, hogy ura lehessek a meghatottságnak, amely e szavakra elfogott. Azokban a pillanatokban vagyunk a leggyöngébbek, amelyekben valami emberi szenvedés ténye meggyőződésünk körébe nyomul és becsült emberekkel érintkezve mindig elkövetjük azt a hibát, hogy meghatottságból gyors engedményt teszünk. Pedig ezek a gyöngeségszülte engedmények a végzetes kezdete minden elkövetkező félreértésnek, sőt csalódásnak és a keservesen közeledő szakításnak. Elveszik tőlünk minden okos közösségnek legfontosabb előföltételét, belső szabadságunkat. Kis idő mulva tehát így feleltem:

– Nos, most ön fog engem szívtelennek nevezni, mert nem hiszem el, amit mond. Az ön arcáról nem olvasható le az a szenvedés, amely a valóságban elrabolhatja tőlünk emberektől az emberek szeretetét. Elhiszem, hogy sokat kellett szenvednie, de kit vádol joggal? Sajnálatraméltó szüleit, azt a rokonát, aki nyomorúságában csak a maga javát kereste, a férfit, akit elhagyott, vagy valamelyik későbbit, akitől talán szintén megvált, anélkül, hogy mint mondja, világosan meg tudta volna különböztetni azokat az érzelmeket, amelyek a válást okozták? Vagy éppen az életet, a lelkileg kiskorúaknak és mindazoknak meg nem fogható adóskönyvét, akik nem mernek saját keblüknek kamráiba nézni? Nem, az ilyen baj és szenvedés erős és gazdag élet alkotórésze és előbb-utóbb csaknem jóleső fájdalommá válik. Még a halál sem tud olyan sebet ütni, amely be nem gyógyulna. A kiengesztelhetetlen szenvedés vallomásairól ellenben nem tud meg a világ semmit, mert le van pecsételve azoknak az ajkuk, akik ezt a vallomást megtehetnék, a büszkeség zárja le ajkukat, míg gyalázatukat és fájdalmukat a föld betemeti. Nincs joga, hogy azt mondja, sokkal többet szenvedett, semhogy még nagyot és jót tudna elvárni az embertől.

Teja rám tekintett és szemében kiváncsiságot és kétkedést láttam, de annak a kellemetlen érzésnek árnyékát is, amely elfog bennünket, ha érzelmeink készséges bevallása után visszautasításban részesülünk. De föllángolt mellette a várakozásnak az a fénye, amely csak női szemben csillan föl, igéreteket árul el és fogékonyságot és megfelel ama férfi szeme csillogásának, aki igéretet ad és egyszersmind bebizonyítja akaratát a cselekvésre. Szótlanul kérdezett, de könyörtelen kihivással és éreztem, hogy beszélnem kell, mert meg kell mondanom, milyen szenvedésről szóltam és mi az, ami nekem elhamarkodottnak tűntette föl a bajából levont következtetést.

Ekkor mintha forró szél csapott volna le reám a magasból, ahová hogy meg ne haljak, szegény életem elhagyottságában fölemeltem a szememet. Bizonytalanul éreztem, hogy már csak Isten tudta volna eldönteni, magamért beszéltem-e vagy azok kedvéért, akik szenvednek. Csak aki a meghatottság szenvedélyes tüzét ismeri, tudja, hogy vannak pillanatok, amelyekben a maga ügyének védője összeolvad az üggyel, amikor csakis ezt szolgálja. Ezek életünk legtisztább és legfönségesebb pillanatai; a nő lelke nem részesülhet bennük és a lényükben levő ez a különbség eredete a nemek minden ellenségeskedésének.

– Teja, – mondám, – a szenvedés, amelyért nincs kiengesztelődés, azoknak van föntartva, akiknek szerelmi ereje és korlátlan odaadásuknak hevessége makulátlan volt és akik mindkettőt folyamként ontották, de egész értékük izzó föláldozásában mégis visszataszították és megvetették őket. Nem akárki tette ezt meg velük, hiszen nagy szív nem adja magát oda tévedésből, hanem ugyanaz, aki igazában érdemes volt erre a szeretetre és odaadásra. Csak itt kezdődik meg valamely végzet sötétsége, amelyben az elvérző szerelem nem tud meggyógyulni, hanem forrása, ha pillanatokra kialszik a szerelem tudata, mint emésztő gyűlölet tovább buzog. Ilyen szíveknek nem adatott meg az a menekülő út, amelyet tragikus szánalmában odakínál az élet azoknak, akik gyógyulást képesek találni annak a szeretett embernek megvetésében, lealacsonyitásában és végre elfeledésében, aki elfogadni, viszonozni és mégis megvetni tudott. Nem, a kegyetlenül kiválasztott elől elzárja ezt az utat soha nem nyugvó igazságossága a látó szerelemnek, amely nem tud kevésre becsülni azért, mert őt nem becsülték. Megérti-e ön, mit jelent az, ha széttapossák az ember legnemesebb büszkeségét és ha telibe találják egész életét? Hogy a szerelem égi tüze az ajakon halálos gyülöletté változik, hogy még a világon a legszentebbnek, a maga gyermekének megpillantására is kölcsönhatásuk irtóztató közösségével fojtogatja a gyűlölet és a szerelem az élet forrását és hogy majd boldog reménység, majd emésztő elkeseredettség mérge röpíti gyújtogató szikráját abba a tiszta világba, amelyben gyermekszemek a jövőt tárják föl a boldogoknak. Hogy a kiáltás a mélyből: szeretlek! azt jelenti: gyűlöllek! Hogy az ezer kínban megszületett kiáltás: megöllek! úgy hangzik, mintha ezt mondaná: áldom erős életedet! És mi akadályozza meg az ilyen szívet, hogy békéje legyen? Nagy igénye, csak értéke! Teja, az Isten, aki megnyitotta lelkünk forrását, amelyből ez a sötét erő új fölismerés fényében áramlik, ilyen szívet nem tud már megváltani. Ez a szív egy új Istennek fájdalomtól izzó világbölcsője…

Fölugrottam és szavaimmal kirúgtam magam alól a támaszt, amelyet azok a hasznos és okos korlátozások adnak meg nekünk, amelyek közt az emberek gondolataikat barátságosan kicserélve, közönségesen érintkezni szoktak egymással. A most bekövetkezett csöndben, mert Teja hallgatott, magamba szívtam a napfényt, mint valami boldog beteg és bár nem magamról beszéltem, leleplezettnek éreztem magamat. Elhagyott utakra gondoltam, amelyek napfényben úszó hegycsúcsokon visznek át és a magányosságra, mint valami égi forrásból merített italra. De amikor a leány lesütött szemét, a száját és a kezét láttam, ezt gondoltam: bolond vagyok!

Bizonyára ennek az okos leánynak csaknem kijózanítóan ható eszessége okozta, hogy érzelmeim ellenmondás és csodálat keverékében olyan zabolátlanul lobbantak lángra, mintha valami ősrégi akadály megostromlásáról lett volna szó. Világosan éreztem most, hogy hirtelen sokkal fontosabbnak tartottam, vajha Teja inkább indító okaimat értené meg, mintsem azt, amit mondottam. Kezével átölelte magasra fölhúzott térdét és még mindig maga elé nézett, mintha messzibb keresne valamit, aminek magától kell pihenő tekintetének körébe jutnia. Végtelenül közönbössé vált számomra, meggyőztem-e őt, sőt már azt sem tudtam, miről is akartam őt meggyőzni. Valami egészen új, kimondhatatlan fontos dolog állott az óra homlokterében. Nem csupán azért beszéltem, mert a napfény csöndes aranyos nevetése ott világított ebben a szőke hajban és mert ennek a nyaknak hajlása kedves árnyas út gyanánt a viruló élet ismeretlen tájaira csábított vagy mert térdén nyugvó meleg és halvány keze, homlokomat és szememet magafeledté és nyugtalanná tette…

Amikor Teja egy idő mulva föltekintett és szemünk találkozott, ránk szakadt az élet, mintha égi fénnyel és könnyekkel teli izzó mélységbe zuhantunk volna, megfogva és kergetve egy világakarat forró lehelletétől, amely letepert minden észt, meggondolást és ellenállást.

Mellettem egy hang, az esti nap és madárfütty ébresztett föl, a magas fű az ég hűvös kékjében hajladozott és lassan, miként ha bátorság és szomorúság kedves fátyolán át, visszatértek hozzám a világi dolgok. Közepettük vidám földi biztosságban legyőzhetetlen mindenhatóság diadalmaskodott, amelynek nincs neve, tehát Teja nevet adtam neki.

Állát mindkét kezére támasztva, könyökével a fűben, mély alt így szólt hozzám:

– Még a nevedet sem tudom.

*

Amikor az erdő felől az országúton át bekanyarodtunk a kastély bejáratához, az esti szürkület első árnyékai már ott pihentek a magas kapu falának szögleteiben, amely bükkök árnyékában öregen és szürkén az udvarra szolgált. Ennek közepén kútnak kereksége emelkedett és a kastély kőlépcsőjén ott nyugodott a vörös esti felhők viszfénye. A gondnok, széles ember nagy, barna körszakállal, amely sűrű volt és színes, mint valami mézeskalács, Teja elé jött és amikor utasítást kapott tőle, hogyan kell engem elszállásolnia, meglepődés nélkül szolgálatkészen és barátságosan biccentett. Mivel visszautasítottam Teja kivánságát, hogy más ruhát vegyek magamra, csak mint ujonnan szerződtetett embert vezethetett be, akinek az ő futólagos kegyessége munkát igért. Ezt mondta:

– Amíg valami más nem akad, a kertben kell munkát adni ennek az embernek. Később még beszélünk a dologról. A déli épületben engedjen át neki egy szobát, ahol egyedül lehet és adjon neki mindent, amire szüksége van, ruhát is.

Barátságos pártfogásának természetessége olyan kedves és elfogulatlan volt, annyira minden megalázás nélkül reám vagy reá nézve, hogy amikor Teja e szavak után köszönés és minden további beszéd nélkül magunkra hagyott és bement a házba, könnyű szívvel és vidámabban követtem a férfit, mint ahogyan a mi utunkat tettem meg. Így akartam és nem másként, mert amikor Teja útközben azt indítványozta és ajánlotta nekem, hogy mint az ő vendége és társadalmi állásom külső jelével időzzem a kastélyban, mély kínzó aggodalom fogott el és egy pillanatra úgy láttam, mintha kísértő lépkedne mellettem, aki föladatául tűzte ki, hogy életem szabadságából olyan világ élvezettel teli jótéteményei közé csábítson, amelytől féltem. Teja gúnyolódása ártatlan volt, de mégis sértett és makacsságom nőtt. Tehetetlennek láttam magamat arra, hogy kivánságával szemben kimagyarázzam magamat.

– Azt gondolod talán, hogy mint te hiszed, szegénységből vagy kedvtelésből élem az életemet? Fáj, hogy valamit meg kell tőled tagadnom, hiszen a szerelemnek semmi sem nehezebb, mint a visszautasítás, de hidd el, maradok ami vagyok. Nekem többet jelent a szabadságom, mint másoknak az élelem, a fény vagy a jólét, én nem e világba való vagyok és megront még ha vendégként lépek is beléje. Én a te lényednek vagyok a vendége, a mosolyodnak, a szépségednek, a szívednek, de nem a annak az embernek szobájában…

Ekkor jobban megértett.

– Belenyugszom, – mondá, – hiszen a birtokon dolgozhatsz, akkor magad teremted magadnak a vendégjogot, de egészen nem áll, amit mondasz.

Mindketten hallgattunk és mindenikünk bizonyára a maga módján követte a gondolatokat, amelyek büszkeséggel, reménységgel és szenvedéssel vitték annak a szerelemnek a jövendőjébe, amelyet nem megfontolás, vizsgálódás és szándékosság keltett életre.

Persze nem kerülhettem el egészen, hogy ruhámat kicseréltem és kiegészítettem, hogy elhanyagoltságom bizonyos jólétté változott, renddé, amely alkalmazkodott a helyzethez, amelyet mint a bírtok munkaközösségének egyik tagja elfoglaltam. Alkalmazkodtam annyira, amennyire jövendő társaim méltósága megkivánta, de nem másként, csak ahogyan megtettem volna és mindig megtettem, ha valami foglalkozást vállaltam, hogy pénzt szerezzek vagy nyugalmat találjak, amelyet annyiszor kerestem, de soha el nem tűrtem.

Amikor bevezettek a szobába, amelyet lakóhelyemül jelöltek ki, alighogy az ajtó bezáródott a kalauzom mögött, leheveredtem az ágyra és láttam az alkonyat terjeszkedését a térben és hallottam szívem életlépéseit. A nyitott ablakon át csak néha hatolt be valami hang hozzám. A kis kastély, mint a szikla a tenger zöld hullámai közepett, magányosan és a világ lázas életétől megkimélve állott az erdőben. Egyszer éneklő hang vonult el fölöttem, mintha az erdőből kelt volna életre, a szabad ég alatt szárnyát csattogtatta és ismét az erdőben merült el. Az esti égen egy csillagot láttam megvillanni, világos volt mint a sárgaréz és felhőláncolatok vöröses fönsíkja fölött, amely mint valami hegység mozdulatlanul állott a nyugati égen, egymagában halvány ezüstkék színben ragyogott.

Csaknem fájdalmasan bensőséges és mesésen édes alt hang szólt bele alaktalan gondolkodásomba; az a hang volt, amely e nap reggelén ébredt föl és amely, mint ahogyan gátszakadás után elárasztja a tenger a mezőt és a szántóföldet, élettel teli világot terített ki az enyémmel szemben. Minden új volt és én nem voltam fölvértezve és ezt gondoltam: Olyan vagyok, mint aki hirtelen fölébred és ellenséget lát maga előtt teljes fegyverzetben és amikor harcra készülődik érzi, hogy a szíve ki fogja őt szolgáltatni ennek az ellenségnek. Így tehát tanácstalan engedelmességgel egyszerre befelé és kifelé harcol. A kastélyhoz szolgáló úton Teja megnyugodva és bátran, tele kedves határozottsággal még sokat beszélt magáról és sorsáról. Ahol nálunk a csodák borongós világa kezdődik, ott kezdődik nálatok asszonyoknál a dolgok megértése, gondoltam, az álmodozó húzódozással ti az elérhetőnek tiszta valóságát állítjátok szembe, a megtörténtet kötelességteknek gondoljátok, én azonban a megtörténtet csak akkor értem meg, amikor újra megfoglak és amikor ismét megtartlak magamnak, a csoda újra izzani kezd.

Azután Teja beszédét hallottam és másodszor is füleltem szavaira, amelyeknek csengését fölújítottam emlékezetemben. De különös, hogy sem mozdulatait, sem hanghordozását nem tudtam fölidézni, mihelyt másról volt szó, mint szerelemről. Megtudtam, hogy az emelkedés és a sülyedés sok éve után jó órában találkozott azzal a férfival, akinek födele alatt időztem most és hogy ez csaknem atyai szeretettel, mert sokkal idősebb volt mint ő, szenvedélyes akaratának hűvös komolyságával, okosságával, gazdagságával magához tudta láncolni az életét. Teja nagy megbecsüléssel, melegséggel de tűz nélkül, megfontolva beszélt róla és óvatosan, mint ahogyan olyan jószágról beszél az ember, amelynek birtokát nem a maga szívének köteléke biztosítja a számára. E férfi szerelmét nem említette, de kicsendült mindenből, amit a maga vonzalmáról mondott ő iránta. Képe olyan ember alakjaként tűnt föl, mint aki megértvén e különös leányt, az okosan öregedő ember lemondó élnitudását összekapcsolta szerelmével minden élvezetben, amelyet gazdagsága kinált. Megreszketett a szerelmem, ha itt Teja lényéről gondolkodtam és szememet lezártam ebben az alaktalan reménységben, amelyet mámorából merít a fiatalság.

*

Boldogsággal és nyugtalansággal teli nyárvégi napok után közeledett az ősz. Szobámban egy asztal volt, egy nádfonású karosszék, egy faágy fehér vánkoshuzatokkal és egy ősrégi faragott parasztszekrény, amely csodálatosan be volt festve és amelyet kikezdett a szú. Ablakomból mezőn át a közeli erdőt láttam, mögötte izzott az esti nap, amelynek fénye a fák megritkult koronáin át sárgásan hullott a szobámba. Ilyenkor a kis helyiséget meleg, szeles őszi napok túlélénk világossága árasztotta el, világos kietlensége barátságos volt és mégis nyugtalanított.

Mivel úgy osztottam be a munkámat, ahogyan akartam és bőven volt időm, asztalom megtelt könyvekkel, amelyeket Teja adott, akit naponta láttam. A kastély urának könyvtárszobájából vittem el a könyveket és éjjeli lámpám gyakran csak virradatkor aludt ki. De nem tudtam magamat összeszedni és rossz lelkiismerettel élveztem e napok boldogságát. Megértettem ennek az életnek a jótéteményét, de úgy éreztem, mintha jogtalanul élvezném, nem bíztam az állandóságában és a jólét minden kiélvezése után tanácstalan szomorúság fogott el. Úgy tetszett, mintha e javakkal való gyors közösségem hűtlenné tett volna sorsom iránt, mintha most keltem volna útra, tűrt vendégként gyakran barangoltam a csöndben és voltak órák, amikor nem szívesen látott betolakodónak hittem magamat, aki büszke is és hálátlan is. De Teja kedvéért nem tudtam eltávozni, bár minden óra, amelyet vele töltöttem, éppen úgy kínzott, mint ahogyan boldogított. Olykor ő is tanácstalan volt, de én nem láttam, mert az ő tanácstalanságának nem az volt az oka, ami az enyémnek. Így tehát csakhamar visszanyerte azt a fölsőbbségét, amelyet találkozásunk első órájától gyűlöltem benne, mert lényének nem mélyéből, hanem annak hidegségéből fakadt. Ami azonban mindig újra kibékített, az a becsületessége volt. Sohasem akart másnak föltűnni, mint aminő volt és apró hiúságait és hazugságait maga vetette meg a legjobban és kigúnyolta, még mielőtt hatásuk hasznát észrevette. A legveszedelmesebbé azonban az a csoda tette, hogy csaknem szemérmetlenséggel határos ragaszkodása az őszinteséghez sohasem törte át női bájának varázsát, leplezetlensége mindjárt megtalálta a fátyolt is, amely betakarta. Jól ismerte az élvezetben való elmerülés megrontó édességét, de a test és a vér táplálékát úgy vette és adta, mint a lélekzetet és nem mint valami ételt. Lelke azonban minden nyiltsága mellett is átláthatatlan volt, gyakran dideregtem és szenvedést okoztak reménykedéseim, amelyekkel magafeledt odaadásról és esztelen gyöngédségről álmodoztam. Olykor úgy éreztem, mintha kitaszítottak volna valami meleg világból, amelynek embereit le kellett néznem, mert szükség volt az erőmre. De titokban olyan szemek tekintettek reám, amelyeknek pillantása melegített, a gyámoltalanokra gondoltam, a védtelenül érzőkre, az átlátszókra ama tehetetlenségükben, hogy nem tudnak a gazdag lélek túlereje ellen védekezni. Bár gyöngének találtam, mégis áldottam őket. Úgy éreztem, mintha ezzel az átlátszósággal a világot az égi fény árasztaná el, amely meggyógyít bennünket.

A megbecsülés, amelyet Teja személyem iránt mutatott, gyakran lenézéssel teli gúnyolódó ellenmondással váltakozott, de tisztelete szerelmem iránt makulátlan volt. Rajta láttam először azt a csodát, hogy a nő valósággal át tud élni olyan érzelmeket és állapotokat, amelyek alapjában nincsenek meg neki; ez a képesség megtagadtatott a férfitől, bárhogyan hiszi is, hogy rendelkezik vele. De minél inkább megtanultam az elzárkózást, szerelmem tüze annál fájdalmasabban égett és dohogott keblem elsötétített kamráiban.

Egyszer, komoly beszélgetés után, amelyben mindketten eltitkoltuk egymás előtt, hogy a közeli jövőre való gondolat kínoz bennünket, úgy vettem észre, mintha Tejanak visszaemlékezése első napunkra titkos szégyen tövisét hagyta volna hátra benne. Habozva így szólt hozzám:

– Különös, mily gyorsan leomlik előtted minden korlát.

– Sohasem törődtem sokat az erkölcsösséggel, Teja, – feleltem, követve egy gondolatot, amelyet megpendített bennem. Nem értette, miért válaszoltam így és kétkedve mondta:

– Ez nagyon gőgösen hangzik.

– Lehet, hogy önhitség, de lehet az is, hogy áhitat mondatja el velem, amit szavaid hatása alatt magamban megélek. Én csak az igazságot mondom, itéletet mondj te, vagy aki akar. Minél többet gondolkozom azon, mily belső állapot az előföltétele annak, hogy erkölcsösségre törekedjék az ember, annál hevesebben utasítom vissza a közösséget az ilyen lelkekkel.

Egy pillanatra megértett és rám mosolygott és valahányszor rája gondolok, eláraszt a fény, amely ezzel a mosollyal szeméből kisugárzott.

A házbeliekkel mintha csak álomban találkoztam volna és csak úgy emlékszem reájuk, mintha képen láttam volna őket. Akik velem egy sorban voltak, kitértek előlem, a kertész és a gondnok kiváló udvariassággal bánt velem. Úgy látszott, hogy Teja szeszélyességét mindenki éppen úgy megszokta, mint ahogyan számított valami közeledő erőre, amely elnézően, de mindenhatóan korlátozni tudja. Csak egy agg háziszolgára emlékszem világosan, aki kísértetként járta végig az udvart és a szobákat és senkisem tudta, tulajdonképpen mi is a dolga. Izgatott, hogy mindenkivel a fönhéjázás kihalt formaságával érintkezett és kiengesztelhetetlen ellenségemet láttam benne. A hátrahagyott őrt néztem ki belőle, a rosszindulatú besúgót és Teja ellenségét. De Teja kinevetett, amikor ezt egyszer szóbahoztam.

– Itt mindenki ellenséges indulattal van irántam, csak maga a gazda nem, de irántam való hajlandóságában ellentétbe kerül családjának hagyományával, a szélkakastól egészen apáinak sírjáig. Ő nem látja, vagy nem akarja látni, én azonban tudom és nem csalódom. Száz ellenséges szellem sora közt vándorol itt a lelkem, de állom a harcot és nem ringatom magamat hamis biztosságban. Aki sorsára bizza magát, mert azt hiszi, hogy szeretik, már félig elvesztette a játszmát.

– Mennyi békétlenséggel lehet tele az életed, Teja.

– Igen, így kell lennie. Talán lemondtam arról, hogy belső nyugalmat szerezzek magamnak, nem hozok többé áldozatot.

– Okos vagy, Teja.

– Akit rossznak tartunk, azt szoktuk úgy, mint te most mondtad, okosnak nevezni.

– Az én szavamból nem szólt szemrehányás, hanem inkább némi irigység.

– Ti a szemrehányást mindig azzal az állítással leplezitek, hogy nincs benne szemrehányás. Nem tudom, vajjon te magad okos vagy-e abban az értelemben, ahogyan szeretnéd, hogy okosnak tartsanak, de mert van eszed… várj. Az élet majd okossá tesz és talán senkit sem fogsz többé irigyelni. Fiatal vagy, ez az egész és ezért nem tudod még ezt megérteni.

– Azt hiszed, így van? – kérdeztem. – Annak bevallására kényszerítesz, hogy mégsem csak irigység unszolt a kijelentésemre. Irigységgé csak az a kivánságom tette, bárcsak én is olyan zavartalanul boldog lehetnék, mint amilyen te tudsz lenni. Nem is fiatalságom mond neked ellen. Ha a megöregedés azt jelenti, hogy olyan értelemben lesz okos az ember, mint amilyen te vagy, akkor én nem leszek öreg.

– Így beszélsz, mert fiatal vagy. Nem jutunk a végére. Hát mi más volt, ha nem irigység?

Ekkor hideg szélfuvallatként elfogott a bizonyosság, hogy mily izgatottan hangzott ez a kérdés és hogy magam is titkolt elkeseredéssel beszéltem. Éreztem, hogy régen elmondtam mindent, amit elmondhattam és hogy éppen úgy nem fog rajtam segíteni, ahogyan eddig sem segített. Szomorúság és bátortalanság fogott el és megértettem a kijózanodást és kisebbítést, amely a nő lényéből származik. De hol mindenütt kerestem az engem szorongató kétség megfejtését! Csak ott nem, ahonnan származott, mert aki jobban szeret, annak az a végzete, hogy ami a szeretett embernél hiányzik, ameddig még hisz, a maga hibájául rója föl.

Lefelé mentünk az őszi erdei úton, amely a halastóhoz vitt. Teján füstszínű selyemből készült hosszú, nehéz ruha volt és a hajában fénytelen arany pánt. Szép nyaka födetlen volt és cipője vékony posztónál finomabb vörös bőrből.

– Mosolyogsz a ruhámon, itt a magányban? – kérdezte. – Ha a belsőm szomorú és kuszált, a pompás ruha gyakran segít rajtam. Rajtad ma még a rongy segít, de te is kész vagy áldozatra. Jer, ne mondj ellent, ma csak megsérthetnél vele. Valamikor én is kész voltam áldozatra. Míg lenyugszik a nap, üljünk le itt és te mesélj nekem. Beszélj arról, mit kellett szenvedned és bocsásd meg, ha megvigasztal engem.

– Ezt nem tehetem.

– Tudom. Néha amikor beszélni hall téged az ember, azt hihetné, hogy életed szép és derűlt élmények egyetlen paradicsomán vitt át, mindig csak különleges emberek közé és mindig olyan tapasztalatokkal, amelyek bátorságot és erőt adtak neked vagy fölemeltek. De tudom, hogy ez nem lehet igaz. Voltak olyan élvezeteid is, amelyek más természetűek, mint amelyekről olykor beszélsz és nem egy megszégyenítést, nélkülözést és keserves megalázást szenvedtél el. Nem kell ugyanolyan életnek lennie…

– Senkinek sem tanácsolnám, hogy az én utaimat járja, Teja, a legfontosabb hiányoznék neki, de sem élvezeteimről, sem szenvedéseimről nem beszélhetek és legkevésbbé azon a módon, ahogyan te titokban kivánod. Ezt hiszem, hogy élményeim tényei az irigységet vagy a szánalmat keltenék föl, de nem azt a részvétet, amely a szereplőt a háttérbe állítja úgy, hogy másoknak lehetővé válik a részvétel az eseményekben.

– Mit törődsz vele? Miért?

Világos szeme tele kereső bámulattal és csaknem ellenségesen nézett az enyémbe.

– Tudod-e, hogy előttem így is a háttérbe lépsz és hogy, amikor minden amit mondasz a lelkemet talán foglalkoztatja, de mégis ugyanakkor magamra hagy?

Szörnyen megijedtem, talán az igazság miatt, amely e vádban rejlett, talán azért is, mert sejtettem, hogy Teja azt vetette a szememre, ami az ő hibájából nem lehettem neki és amim nem is lehetett.

– Sokszor oly szeretet nélkül és idegenül hatsz reám, – folytatta Teja, – mindenben, amiben egész lelkemmel követni szeretnélek, érzem, hogy idegen akarsz maradni. Visszahúzod a kezedet, még mielőtt igazán megfoghattam volna. Ma gyakran jobban megértem, mint azelőtt, hogy igazán csavargó vagy. Én egész életemet elbeszéltem neked olyan őszintén, amilyen, azt hittem, sohasem lehetek emberrel szemben, de ha mindenre visszagondolok, amit te mondtál nekem, akkor mindig csak másokat látok, téged pedig csak annak látlak, aminek föltűnni akarsz, de nem annak, ami vagy. Hogyan higyjek a szerelmedben e nyiltság nélkül? Valami idegent szeretsz, jobban mint magadat és engem, de mi ez az ismeretlen és tulajdonképpen mit akarsz?

Bizonytalanul mosolygott, mintha alaptalan gondolatok közé tévedett volna, de én szerelmem tiszta hallásával megértettem szavainak értelmét. Kétségeim fölébredtek és ezt susogták: nem hallod, amit elhallgatott? Hiszed-e, hogy valaha a világon asszony mondta ki először érthetően és egyszerűen ezeket a szavakat: nem szeretlek többé?

– Miért mondod Teja ezt mekem, miért te teszed ezt?

Hallgatott. Megéreztem szavának távoli igazságát, anélkül, hogy összefüggését a sorsommal fölismertem volna, egyszersmind azonban azt is, hogy Teja nem ennek az igazságnak a kedvéért beszélt, hanem valami más igazságért, amely mögötte rejtőzködött. Némán ültünk az erdőben az esti szélben, míg besötétedett, szomorúan hallgattunk a bennünket kínzó kimondhatatlannak nyomása alatt, amely alól úgy látszott csak fájdalmas megtérés adhat szabadulást. Amikor kibujt a hold és a világra lassan új és más fény áradt, Teja fölkelt és szólt:

– Holnap megjön.

Most mindent megértettem és mintha függönyök ereszkednének le előttem, láttam sötét erdőket, végtelen utakat, pusztaságot és halotti csöndes éjjeleket tele csillagokkal és messzi távolsággal. Még messzebb a vidék fölött fanyar örömmel, keserű erővel és szerelemmel fény csillámlott. A keblem tele volt könnyel, de éreztem, hogy nem fog utat találni és visszafojtottsága fölött hűvös gyönyörűség sugárzott. Belsőm gondolatainak és mozgalmának hatalmában egy szót sem tudtam szólni. Gondoltam: légy bűnös magaddal és velem szemben, én majd csak megleszek, valamit találok és akkor…

Ekkor Teja mellettem a sötétségben halkan megszólalt:

– Akkor öreg vagyok.

Gondolatai, amelyek az én gondolataimhoz hasonlóan bizonyára a jövőbe tévedtek, más után juthattak el ehhez a kijelentéshez, amelyet feleletül kellett elfogadnom titkos szavaimra, de kibékített és nyugodt elhatározásokkal teli éjjelt adott nekem, gazdagot alaktalan gondolatokban, amelyeket végig kellett gondolnom, anélkül, hogy megértettem volna őket. Ilyen pillanatokban nem mi gondolkodunk, hanem valami régi, soha föl nem ismert tapasztalat gondolkodik bennünk. Lényünk sohasem különösebb, mint amikor valami nagy fájdalom fészkeli meg benne magát, amelyet eleinte csak mint a vihart megelőző csöndet érezünk és amelynek hatalmát csak ezután fogjuk megismerni. Tanyát üt a lelkünkben, mélyen beássa magát és kiterjeszkedik az arany és az omladék alatt, amelyet aknáikból tudatosságunk tervtelenül mozgalmas fölszinére dob.

De Tejának rólam mondott utolsó szavai fájdalmas hevességgel órákon át foglalkoztattak. Majd vádnak, majd panasznak gondoltam és csak sokkal később értettem meg, hogy el kellett mondania azokat, hogy magát előttem és maga előtt igazolja. Azzal, hogy eszköznek használta őket, nem vesztettek igazságukból, abból az igazságból, amely bennem lassan fájó és büszke bizonyossággá nőtt meg. Csak a magunk szemébe vetett első tekintettel kezdődik a belső szabadság utunkra, ezen pedig jó, ha az ember őszinte magával szemben.

Az új nap úgy köszöntött be, mint minden más nap, de föltörekvő világosságával kijózanodtam abból az elhatározásomból, hogy útra kelek és a szomorúságból bosszúság és dac lett, amely elkeserített. Másfajta egészen új erő kelt bennem életre, elégedetlen voltam magammal és tele gúnnyal és lenézéssel magam iránt. Érzelmeim meghasonlásában a kastélyban maradtam ahelyett, hogy elmentem volna. Forró önvádtól egészen a Teját illető legkeményebb szemrehányásig azzal a kérdéssel kínoztam magamat, mi az oka ennek az elválasztó lemondásnak, amely ki nem mondott valóság lett köztünk. Teja ellen irányuló haragos fölháborodásom pillanatokra ki tudott szakítani bizonytalanságomból: Megvetlek lelkiismeret hiján való élvezetetekkel, megalázkodástokkal, amely föllángolásokat ismer, amelyek minden nemes odaadástól távol és magatokon kivül az élet asztali örömévé tette a test és a vér ételét. Mit törődtök ti a lelkek közösségével, ha lelketlen megkivánástok fogságába esett a testetek, a visszaélés nálatok megszokássá változott, mert legfőbb jogotok megtagadtatott. Keserű világossággal emlékeztem vissza a szavakra, amelyeket Teja első találkozásunk napján mondott nekem: «A vérem hangját figyelni tudom, mint a vándorló az erdőben a forrásét, de nem mint a fa a maga zúgását.» Teja sohasem szeretett engem, hanem föllángolása abból a tűzből származott, amelyet az igazán szeretők szenvedéséről mondott szavaim gyujtottak az ő szerelemre éhes vágyódásában. Vágyódva, irigyen és dideregve biztos világában, amelyet nem tudott otthagyni, azt szerette bennem, ami tőle megtagadtatott. De bánatomat semmiféle vád és a magam hibájának semmiféle bevallása sem tudta elkergetni, mert a szerelem nem tárgyának értékéből él, hanem sokkal hamarább nyomának fönséges fénypályájába vonja értéktelenségét is. Aki pedig szerelme világából még a magabíráskodó erény árnyékvilágába is tud menekülni és ott vigaszt talál, sokkal nyomorultabb, mint akit sohasem érintett a szerelem. Így tehát semmi sem enyhítette az élet szívtelen képét, amely szigorú hatalmával mutatkozott.

Mint valami megsértett néző úgy láttam a nap eseményeit, nemsokára pedig mintha álomban is átéltem volna őket, a lázas ünnepi örömet, a kocsik útnakindulását, a gazda megérkezését, a kastély világos ablakait és csillogásukat éjfél után. Ahogyan elmult ez a nap, úgy multak el a következők és én már nem ismertem magamra. Mindent lehetségesnek tartottam, csak azt nem, hogy ime ily szótlanul és félrehuzódva elkotródom, búcsú nélkül és anélkül, hogy a kegynek vagy kegyvesztettségnek csak még egy jelét is kaptam volna. Nem tudtam, mit vártam és türelmes fölismeréssel teli nem egy tiszta belátás váltakozott a test és a lélek tehetetlenségének ájult dühével úgy, hogy mintha a legfeneketlenebb sötétségben jártam volna, engedelmesen és bolondul is. Emellett gépiesen végeztem a munkát, amely nekem kinálkozott és a kertésszel vagy a gondnokkal néhány elfogulatlan szó miatt gyakran úgy harcoltam, mintha lelkem üdvösségéről lett volna szó. Nem látták-e valamennyien gyalázatunkat? Emellett szűntelenül valami döntést vártam, bár tudtem, hogy már megtörtént. Megkínzott létem bizonyos régiójában egész a lealacsonyitásig megvetettem magamat, a másikban pedig a várakozás derült nyugalma, mély hit fogott el. De minél tovább időztem itt, szívem annál erősebben kötött hozzá a kínszenvedés és a boldogság e helyéhez, amelyeken át változatlanul azt a Teját láttam a messzi távolban lépkedni, aki a karjaimban feküdt.

Egy reggeli órában, amikor a fölkelő nap a köddel viaskodott és a fákról csöppek hullottak a lombokra és a hervadt virágágyakra, azzal voltam elfoglalva, hogy a kertben téli ágyat csináljak magastörzsű rózsáknak. A vad csemetéket, mielőtt megnyestem, kényelmes munkával megszabadítottam vörös gyümölcsüktől, a nemes törzsek koronáit pedig szalmába burkoltam és pipám füstje összekeveredett a reggeli köddel. Ekkor a kastély urát láttam közeledni, éppen nekem tartott és azt hittem, hogy megdermed a szívem. Kényelmesen jött, mintha gondolataival lett volna elfoglalva és úgy tetszett, hogy csak véletlenül állott meg nálam, örülve útja kis megszakításának. Abbahagytam a munkát és ránéztem.

– Még nincs régen a szolgálatomban?

– Nem gróf úr, hat hét óta.

Barátságosan, csaknem szomorúan nézett reám. Érdeklődése leereszkedőnek látszott, de fönhéjázás nélkül. Finom, sovány arcába tekintettem, amely szakálltalanságában és mozdulatlanságában olyan volt, mint valami előkelő álarc. Kék szeme tiszta volt és bizalmat keltően határozott és hűvösen biztos a tekintete. Láttam, hogy a halántékán már megőszült a haja, kezét rövid vadászkabátjának meglehetősen magasan fölvarrott zsebébe dugta. A kabát, amely keskeny, szürke prémmel volt beszegve, könnyünek és mégis melegnek látszott.

– A gyümölcstermés mint hallottam, gazdag volt és szerencsésen betakarították. Maga is segített?