Emberek útja

Gyakran gondoltam: ma ez vagyok és holnap az, sohasem hasonló magamhoz és mégis mindig ugyanaz. Azt hiszem, hogy olyan ember vagyok, akinek egyáltalán nincs úgynevezett karaktere, akinek semmi határt nem szab, akit semmi sem gátol, aki erős és gyönge, szegény és gazdag. A keblemben hősök és gonosztevők, szentek és gyermekek, istenek és állatok laknak és akit szeretek, az én vagyok. Elmerülök minden tűzben, elmenekülök minden égbe és hány mélységbe zuhantam már le, hogy mindenhonnan mégis abba az álomszerű bizonyosságba térjek vissza, amely énemet jelenti. Szomorúbb vagyok és boldogabb, mint valamennyi ember, akit ismerek és mégis irigylem őket ama képességükért, hogy elfogadni és visszautasítani tudják, amiről azt hiszik, hogy kis világuk fölépítésére fölhasználhatják vagy el kell vetniök. Ők vagy ez vagy az, én azonban minden vagyok és semmi.

Bár úgy magyaráztam a dolgot, hogy a magamegfigyelésnek ez az állapota bizonyára szüntelen vándorlásom és állandó egyedüllétem következménye, mégis gyakran okozott gondot, mert nem tudtam megérteni, miféle hasznára lehet ez magamnak vagy másoknak. Ha könyvben, festményen vagy tapasztalatom mindennapi életében olyan alakokkal találkoztam, akiknek lénye tisztelettel töltött el, arra törekedtem, hogy tulajdonságaikat helyesen értékeljem és buzgón utánoztam viselkedésüket remélve, hogy akkor kiküzdöm magamnak az ő alakjukat, az ő biztosságukat és az ő értéküket, de képüket elbátortalanodva csakhamar kilöktem a lelkemből és támaszték nélkül tovább hányódtam, nyiltan és amint láttam, szegényen és üresen. Később gyakran úgy éreztem, mintha lelkem háztartása tele volna zavarral, különféle egyszerű embereket kerestem föl, beszéltem velük és gyanakvással és lesből figyeltem a hatást, amelyet rájuk tettem és minél inkább éreztem, hogy más voltam mint ők, annál több aggodalommal kodródtam vissza elhagyatottságom szakadékai és magaslatai közé.

Akkor még nem értettem, hogy az ember lelki formájának fölépítése és növekedése titokban és észrevétlenül történik és hogy mindazok, akiknek tisztelettel és szeretettel szállást adtunk a lelkünkben, ha ismét eltávoznak onnan, egyéniségükből a nyereség egy-egy építőkövét hagyják hátra bennünk. Ifjúkorában sok ember nyitott ajtó, a magasba meredező állvány vagy át nem tekinthető alaprajz, sokkal több történik bennük, mint amennyit maguk és rendesen mások megláthatnának és a kín, amelyet bizonytalanságuk okoz, alapjában csak nagyságuknak és annak a biztosítéka, hogy a széles, sokoldalú alapon majd jó épület fog épülni. De ők nem tudják és senki sem veheti le róluk a szenvedést. Ezek másoknál, akik korán belenyugosznak a dolgok folyásába, sokkal több veszedelemmel környékezve, gyakran a pusztulásba mennek, abban a törekvésükben, hogy környezetük kedvéért erőszakot kövessenek el magukon vagy mert szeretetük forrása elapad az embergyűlölet pusztaságában. Mert érzékenyebbek mint mások, hamarább összeroskadnak; mert figyelmesebbek, készségesebben engedelmeskednek és az a törekvésük, hogy valamit jelentsenek az embereknek, elhamarkodva szánalmas szolgálatkészségre csábítja őket, még mielőtt az emberiség hasznára váló erejüket megszerezték volna. Mert az érzékenység és a fogékonyság, ha nincs meg ellensúlyul az erő, amelynek biztos érzéke van az erős jogai iránt, csak védtelen adománya jószívű angyaloknak, akik Isten nélkül állottak a bölcsőnknél.

Életemnek ily gondolatokkal és csupa ellenmondás érzelmekkel gazdag napjaiban toppant elém Solander, csodálatosképpen abban az időben, amelyben mint valami feleletre, figyelmeztetésre és támasztékra szükségem volt reá. Mert megszerettem, jelentékeny befolyással volt reám, lényét előitélet nélkül iparkodtam megismerni és megérteni úgy, hogy lelkemben annak láttam őt, ami lehetett volna és megmenekültem attól, hogy túlbecsüljem megalázkodásának visszataszító megnyilvánulásait. Láttam az élet napját, amely benne lenyugodott, de nem tüzének salakját, amelyet pusztuló testében hátrahagyott. Másoknak ifjúságukban válogatottabb nevelőik lehettek, akiket egészen más megbecsülés fényében követtek és akiknek befolyását a tisztelettudás más hangján dícsérik, mint ahogyan az az áldás hangzik, amelyet én mondok Solanderre. Az élet önálló tanulói saját lényük titkos útmutatása szerint maguk választják nevelőiket és hány önállótlan tanító tördelte ezért a kezét növendékeinek elvetemültsége miatt. De az én ifjúságom sorsa az élet szívére és nem a ruhájára irányította a szememet, senkisem figyelmeztetett bajaira vagy óvott meg azoktól, de nem is tudta senkisem szememet lezárni a rejtett hatalom és bőség elől, amely csak a bátornak nyilvánul meg, aki semmi veszedelemmel nem törődve száll síkra és megveti azt a tant, amely megvédi ugyan nem egy dologgal szemben, de csak kevésre oktatja ki.

Akkor, bár nyár volt, valami okból a városban időztem. Vándorlásomban a régi utcákba kerültem és megragadtam bennük, mert szükségét éreztem a lármának, nyugtalanságnak és feledésnek. Hogy megélhessek képes levelezőlapot és újságot, könyvet és folyóiratot árultam az utcán és a vendéglőkben és a város kellő közepén sötét, szögletes téren épült ősrégi ház padlásszobájában laktam. Ha az ablakomon kissé kihajoltam, az ereszen túl egy bronzszobor fejének a tetejét láttam. A szobor egy a legjobb korban levő szalonkabátos urat ábrázolt, aki valamikor nagy érdemet szerzett a város fejlődése körül. Annyira-amennyire beárnyékolta két félig elvirágzott hársfa; ágaik közt reggel, amikor a korai nap végigsimogatta őket, verebek csiripeltek és csúcsaikat olykor bágyadt szélfuvalom mozgatta, amely a zöld messzeségből, kedves világomból tévedt a tér falai közé. Sorsomat rokonnak éreztem az övével és késő éjjel, mikor titokzatos suttogása közben elaludtam, gyakran gondoltam rá.

Az az üzlet, ahol levelezőlapjaimat és újságjaimat vásároltam, egy nagyon mozgékony, már ősz zsidóé volt, akinek ezen a bolton kivül, amelyből a város utcai árusainak többsége táplálkozott, nyomdája is volt, amely egy szociáldemokrata ujságot és olcsó könyveket adott ki. Ezeknek a könyveknek a napilapokban közölt és bámulatos sikerrel járó hirdetésekkel szerzett kelendőséget, amelyek rendszerint ilyenféleképpen kezdődtek: «Bájos férfi dolgok!» vagy pedig: «Az új kor erkölcsrajzai!» A rendőrség beavatkozása néha-néha gyors végét szakította egyik-másik mű sötét útjának, de rendesen már csak akkor, amikor a kiadó bezsebelte a hasznot. Elkan Benjámin volt a neve. A kis kövér ember piszkos, fekete kabátjában mogorván, szótlanul és mindig sürögve-forogva haladt hatáskörének szűk útján; makacsul ragaszkodott mindenhez, aminek egyszer már hasznát látta és bizalmatlan és vak volt minden olyan lehetőséggel szemben, amellyel üzletét fejleszthette vagy szabadabb útra terelhette volna.

Amikor legelőször jártam nála, bevezető szavaim után, amelyekkel tudtára adtam kivánságomat, fejének lassu ferde meghajtásával helyes arányba hozta a tekintetét a szemüvegével és ellenséges figyelemmel vizsgálgatott anélkül, hogy szavamba vágott volna. Amikor elhallgattam, megkérdezett, nem dolgoznám-e inkább nála a házban, a szerkesztőségben, az irodában, a kis utcai árusok kiszolgálásában. Ajánlatát visszautasítottam.

– Biztos födele lesz, asztala, kényelmes széke és tiszta munkája, lárma és lótás-futás nélkül.

A kezével magyarázgatta a szék formáját. Eszerint párnás szék volt. De nem mondhattam le a szabadságomról és tudtam, hogy egy óra hosszáig sem birom ki a zárt üzleti irodában.

– Csak magától függ, – mondta Elkan Benjámin olyan hangon, mintha elveszett embernek tartana.

Azután egy középút jutott az eszébe:

– Korrekturát olvashat, művelt dolgokat… Nézze meg a nyomdát, a munkaszobákat.

Büszkén és ügyetlenül futott előttem, mintha menekülő úton lenne.

Magas, melegházszerű rekeszben hosszú asztal volt, amely mellett mint az iskolapadban férfiak és nők, fiúk és leányok ültek hosszú sorban. Ez a terem volt a szerkesztőség, a könyvvezetőség és egyszersmind a csomagoló helyiség. Tejüvegből készült ablakok megakadályozták a kilátást az utcára, egyetlen napsugár sem juthatott be a világos, kietlen fogságba. A gyorssajtó dübörgése mindent megremegtetett és ablakajtócskákkal ellátott homályos üvegfalon át be lehetett látni a szedőhelyiségbe úgy, hogy az itt és az ott foglalatoskodók egymást ellenőrizhették. Ez ügyes és csunya spekulálás volt a rosszul fizetett emberek haragos kedvére, akik megirigyelték egymástól szegény kenyerüket. A raktárban a menyezetig tele voltak a falak újságokkal, könyvekkel és brosurákkal, enyvnek és kéregpapirosnak a szaga terjengett, mint valami könyvkötőműhelyben. Elkan Benjáminnak a viszonya alkalmazottaihoz durván kollegiális szinezetű volt: mogorva volt és egyszersmind bizalmaskodó, izgatott és alázatos. Ahol kérnie kellett volna, ott parancsolt és ahol rendelkezhetett volna, ott követelése óvatos fölkéréssé vált.

– Jól van, – mondá, – hát nem akar. Majd eljön talán akkor, ha rosszabra fordul az időjárás.

Fölcsúszott székére és egyik alkalmazottjára bízott, akitől megkaptam mindent, amire szükségem volt. Elkan úr csodálatosképpen nem kivánta, hogy előre fizessek valamit, amint ilyen esetben szokásos és szükséges, hanem csak ezt mondta:

– Majd eljön, hogy fizessen.

Amikor egyszer beállítottam hozzá, hogy újra ellássam magamat városi képes levelezőlapokkal és a városról és környékéról készült néhány tucat kis kalauzkönyvvel, üresen találtam Elkan úr irodáját, ahová mint valami boltba közvetetlenül az utcáról lehetett bejutni és a szerkesztőségbe szolgáló ajtó tárva-nyitva volt. A zsidónak nagyon izgatott hangos szavát lehetett hallani, más hangok gyorsan és szemtelenül keveredtek vele: nyilvánvaló, hogy civakodtak. A szedők és foltos kék köpenyében a gépmester ott állottak a nyomda kijáratánál és érdeklődéssel hallgatták a vitát, amelyben buzgón résztvettek és látszott rajtuk felelősségük tudata. Elkan egész lénye nagyon érthetővé tette, hogy az egész üzletvitelt úgy kezelték és úgy beszéltek róla, mint valami közös családi ügyről. Elkan védekezett ez ellen, de a főnöki tekintélyt mindig eljátszotta azzal, hogy nagyon is bizalmaskodó volt alkalmazottaival. Ez érthetővé tette, hogy fontos nézeteltérések kitörése mindig erőszakos úton történt. Én már néhányszor megfigyeltem, hogy a tulajdonos mily nehezen tudott e minőségében érvényesülni és hogy ennek az elvadulásnak mégis csak maga volt az oka.

Meglehetősen kora reggel volt még, a gyorssajtó pihent, az újság, amely hetenként háromszor jelent meg, csak délfelé készült el. Eltávoztam volna, hogy kedvezőbb időben térjek vissza, ha érdeklődésemet le nem kötötte volna egy férfi, aki Elkannal beszélt, mint valami iskolásgyerekkel. Különösen szomorú szem alatt, amely csaknem érdektelennek tűnt föl, nagy szakállas száj ordított a zsidóra, szürke hajsörény, amely kopasz homlokról hullott hátra a tarkóra, hihetetlenül kopott kabát barnavörös posztóból és kockás fehér nadrág, amely csaknem térdig föl volt tűrve, a hang vadságával együtt olyan furcsa emberi képet adtak, hogy lenyügözve megállottam az ajtóban várva a dolgok lefolyását.

Nyilván valami politikai munkáról volt szó, amelyet a szerkesztőségnek ez a fura szentje szolgáltatott be és valaki olyan változtatásokat tett rajta, amelyekbe a szerző nem akart belemenni. Nem értettem, hogyan türhette el Elkan ennek az embernek határozottan brutálisan goromba szidalmait és nem dobatta őt ki, de azután mint meleg légáramlat elfogott az a még bizonytalan, de hatásában legyőző vélemény, hogy ezzel a hangos, csunya és tarka lénnyel nem lehet úgy bánni, mint más emberrel, hogy a szavakban titokzatos érdeklődést keltett maga iránt, amelynek eredetét nehezen lehetett fölismerni, de mégis meggyőzőbben hatott, mint magatartásának goromba esztelensége. Különös, hogy az ember minden tulajdonsága közül a legkevésbbé lelki erejét tudja elrejteni. Semmiféle más, bármily rossz tulajdonság sem tudja teljesen elnyomni, sem önzés, sem gonoszság, sőt a piszkosság és alávalóság sem. Csak ez magyarázza meg, hogy némely embernek megbocsátjuk a legnagyobb hibákat is, a másiknak pedig még a legkissebbeket sem.

Solanderrel ez volt az első találkozásom. Figyelőhelyemen ifjúságom buzgalmával az ő pártját fogtam, anélkül, hogy tisztában lettem volna azzal, miről volt szó, de minél tovább tartott a dolog, annál jobban meg voltam győződve haragjának jogosságáról. Elkan Benjámin úrnak sikerült a fölháborodott embert magánirodájába szorítania és betette az ajtót. Engemet is magukkal toltak, anélkül, hogy a civakodók bármelyike is törődött volna velem. Solander két teljesen összegyűrt kefelevonatot tartott a kezében és öklével együtt odacsapta a polcra, mint valami ládát.

– Ha ezt úgy nyomatja ki, – kiáltotta, – ahogyan itt összenyesték, akkor ez az utolsó szó, amelyet a maga nyomorult férclapjának, ennek a hirdetésszennyel és nyárspolgári piszokkal teli hetifüzetnek írtam.

Elkan kissé nyugodtabb lett. Homlokáról letörölte az izzadság csöppeket és bőrtrónusán himbálódzott, mintha megszokott ülőhelyén biztosabnak érezné magát mint a lábán.

– Ha úgy közöljük, ahogyan maga írta, akkor igazán az utolsó szó, amelyet nekem írt, mert betiltják az ujságot. A legutolsó itéletben benne volt, hogy betiltják a lapomat, akkor aztán befellegzett nekem is, magának is, mindkettőnknek. Hát bolond vagyok?

– Persze, hogy az, – mondta Solander. – Mi más is lehetne? Ha megfélemlíteni engedjük magunkat, a hatóság olyan könnyen elbánik velünk, ahogyan maga remélte a legkevésbbé. Minél többet engedünk, annál jobban nyomnak bennünket. Valami új dolog ez? Ha a felét akarjuk elérni, a dupláját kell mernünk. Mi tartja életben a maga sajttakaróját, ha nem ellenzékisége? Egyetlen tisztességes ember sem veszi többé a kezébe, ha megszűnünk tisztességtelennek lenni. Ezt a nehézkes polgári bandát semmi sem untatja annyira, mint saját erénye.

A korrektura fölé hajolt és olvasni kezdte.

– De mit tegyünk, ha…

– Hallgasson! – ordította Solander és Elkan, aki ismerte őt, tudta, hogy engedni fog és szót fogadott.

Solander a polcról, amely mellett állott, levett egy skatulya gyujtót és rágyujtott egy szivarvégre, amelyet azonban csak akkor vettem észre a bajusza alatt, amikor előretolta az ajkát úgy, hogy a dohánymaradékocska úgy kuporgott vörös ajkai közt, mint a dugó egy üveg vörös nyakán. Tovább olvasva nadrágja zsebébe csusztatta a skatulyát, amely azonban lenn azonnal ismét napvilágra került és leesett rongyos cipője mellé.

Solander gyors pillantást vetett rám, fölemelte a skatulyát és így szólt: Pardon. A zavarnak, a visszautasításnak és a maga kigúnyolásának alig észrevehető mosolya röpült felém, ami örökre biztosította vonzódásomat e férfihoz. Szánalom nélkül mély meghatottság fogott el, az a félig megszégyenítésből és félig szenvedésből alakuló meghatottság, amely oly sokszor lehet a vonzódás alapja. Valamely embertársunkat olyan szegénységben pillantjuk meg, amelyet a magunk érdekében nem akarunk eltűrni és amikor felelősségérzetünk fölébred, segítségünkre jön a szeretet, mint az egyedüli kivezető út a világ szegénységéből és nyomorából.

Solander állta a tekintetemet és anélkül hogy szemét elkapta volna, fesztelenül megkérdezte Elkan úrtól:

– Hát ez mit akar?

– Kicsoda? – kérdezte a zsidó.

Körülnézett és tekintetével szemüvege alatt áthatolni iparkodott.

– Hja úgy, jól van, mondja meg, mit akar tőlem.

Solander végighallgatta beszélgetésünket. Amikor távozni készültem, a levonatokat Elkan iróasztalára dobta, valami haragos engedményt mormogott és velem együtt távozott az irodából. Odakünn sütött a nap, körülbelül délelőtt tíz óra lehetett és pompás idő volt. A ház mellett, az ablak alacsony kőpadján és az egyik pincebejárat vasrácsánál néhány öreg asszony kuporgott és állott, aki az újságra várt, hogy széthordja.

– Alapjában véve mindez közönbös nekem, – mondta Solander nyugodtan, mintha valami régi ismerősével beszélne, – de a végzet kívánja, hogy mindent amit az ember tesz, pillanatnyilag egész egyéniségével kell megtennie olyan nevetséges odaadással, amely a magunkfajta emberben amúgy is megvan és nem csak a különleges tárgy kelti föl. Irigylem azokat az embereket, akik az alkalomhoz simulva, mindig szükség és belátás szerint tudnak cselekedni. És mégis sokkal nagyobb okosság kerget bele minket ostobaságainkba, mint ahogyan ez a banda minden praktikus ügyessége mellett valaha is sejtette.

– Minél többet kivánunk magunktól, a viszonyok annál inkább el fognak tolódni a mi hasznunkra, – mondám.

Solander megállott és hangosan és nyomatékkal mondta:

– Ez így van.

Csodálkozott, de nyilván anélkül, hogy tudta volna, hirtelenül magától értetődőnek fogadott el valamit, amiről lemondani szomorú szokásává vált. Megszaporázva lépteit, kárörömmel nevetett, mintha az én feleletem hirtelen igazat adna neki mindazokkal szemben, akik visszaéltek vele. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy követem őt.

– Hová megy? – kérdezte, mintha a terhére lennék.

– Magával megyek, – feleltem.

– Ahá, szabad madár, semmi dolga, semmi veszteni valója, belekapaszkodik az emberbe. Nos, ezt megszoktam.

– Éhes vagyok, – mondtam, – mert azt óhajtottam, hogy valahol nyugodtan elbeszélgethessünk egymással.

– Hja úgy, – mondta barátságosan. – Jól van. Még van néhány márkám a zsebemben. Ezért tehát…

– Remélhetőleg nem a nadrágzsebben.

Solander hangosan nevetett és ismét megállott.

– Nézze meg az ember, micsoda viccet csinál. Mindjárt gondoltam, hogy az imént észrevette, ami a gyujtósskatulyával történt. De nálam egészen mindegy, hová dugom a pénzt, nem marad meg egyetlen zsebemben sem.

– Magamnak is van pénzem, – mondtam, – hogy megszabadítsam csalódásától.

– Akkor minek jön velem? – kérdezte komoran.

– Hát… csak azért.

– Elmegyünk az én törzsvendéglőmbe, – szólt hirtelen fölvídulva. – Ilyen szép napon a legsötétebb zúgban kell a napfényt ünnepelni, csak akkor méltányolja az ember igazán. Hozzája egy kortyocska bor, benne hegyi napfénnyel a fiatalság éveiből, ez szürke szíveknek való keverék. Rajta hát!

Előre ment, mintha háborúba vonulna. Kabátja hátrafelé röpült és vállán a fény tükröződött. Bő kopott nadrágja úgy odasimult a lábaszárához, mint a zászló a rúdjához és rongyos cipője cserben akarta hagyni. Egyik harisnyája barna volt, a másik szürke, de ez nem tűnt föl, mert mindkettő lecsúszott egészen a cúgos cipő szárára. Nemes formájú elhanyagolt keze, mint az inga, messzire előre-hátra lóbálódzott a csipője mellett, az emberek kitértek nagyra tervezett hódító útjából és utánunk néztek.

Talán negyven éves, gondoltam, talán ötven. Az élet mely útjait taposhatták ezek a lábak. Ő is egyike azoknak a csavargóknak, akik nem az utcáról származnak, két idő változásában nőtt föl, mint mindkettőnek gyermeke és tévelyeg köztük, mint ahogyan a madár küzd két felhő pályájának légforgatagában. A régi megköti, az új megérinti, egyikkel sem tud megbirkózni, áhitatból bizonytalan és csak a hasztalan áldozatban erős. Úgy éreztem magam mellett ezt a hallgató embert és lényét, mintha beszélne magáról. Titkos borzongással rokonnak éreztem magamat vele és mégis a legjobb reménységgel voltam iránta. Bármi legyen is, gondoltam, ember. Már régóta tudtam, milyen nehéz embernek lenni.

Ó, mennyivel jobban szerettem a tökéletlen embereket, akiknek szíve melegített, mint azokat a többieket, akiknek sokféle tökéletes formájában a föld oly gazdag és akiket száműztem életemből, mert szívtelenek voltak. Tejára gondoltam és a gyászban, amely beborított, Solandert szépnek láttam.

– Szeretnék kijutni a városból, – szóltam hozzá, – nyári mezőkön, hegyen-völgyön vagy messzi szemhatárok közt az ég alatt szeretnék haladni, nem házak közt.

– Igen, igen, – mondta és jólelkű kárörömmel hunyorgatott felém, – ha az ember magához hasonlót fogságban talál, akkor gondol a legnagyobb fájdalommal a maga szabadságára. Úgy-e valami ilyesfélét akart mondani? De bennünket mai embereket fogva tart a város és aki benne a természet ellentétét látja, az szemlélődésében szánalmasan megrekedt és a természet lényegét sohasem tudta másban meglátni, csak a mezőben, az erdőben, a rétben. Éppen azok, akik azt hiszik, hogy egy köteg szénával betömhetik lelkük repedéseit, bírják el legkevésbbé a természetet, mintha éppen nekünk, e század városi embereinek nem kellene sokkal, sokkal több erő a zabolátlan természet értéketlenségében való éléshez, mint a léthez az emberi tömegek, a kitaposott utak, a langyos, hangos levegő, a biztosított vélemények áramlatában.

A korcsma, ahová Solander elvitt, a Mária-templom árnyékában szűk keresztutcában volt. Kivülről nehezen lehetett nyilvános korcsmának fölismerni. Az ablakokat rikítóan tarka képekkel fölcifrázott, régi divatú karikán járó függöny félig eltakarta és az üvegajtón nem volt semmiféle hivogató fölirás, sem más jel, amiből korcsmára lehetett volna következtetni. A szélfogóban kis fekete kutya feküdt és a vendégszobába nyíló ajtó kilincsét bámulta. Solander beszélgetni kezdett vele, de az állat csak egyetlenegyszer pillantott rá futólagosan, mintha meglepte volna, hogy valaki szükség nélkül ebben a rekeszben tölti az időt, azután ismét a kilincset nézte.

Ennek az eleinte kietlennek, elhagyottnak és barátságtalannak látszó helyiségnek sajátságos varázsát csak fokonként vettem észre, abban a mértékben, amelyben rájöttem arra, hogy föltünést nem kereső egyszerűségével milyen jól alkalmazkodott annak a társaságnak szükségleteihez, amely kis számmal benépesítette. Csak a nagy cserépkályha két oldalán volt két csábító erkély; egyébként köröskörül a fali padok előtt faasztalok állottak kopott faszékekkel és piszkos terítőkkel. A szürkületben álmosan pislákolt néhány üvegedény, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy ivóedény-e avagy légyfogó, napsugár nem hatolt e falak közé és rumnak, meg gáznak könnyen bódító édeskés szaga töltötte meg a langyos levegőt. Este rendszerint maga a gazda, akinek Kalauer volt a neve vagy így szólították, ült az italmérő asztal mögött, kövér volt és álmos, de vendégei iránt mégis titkos figyelmet tanusított, amellyel persze inkább a maga javát, mintsem pártfogoltjaiét szolgálta. Maga mérte ki a bort és a pálinkát, a sör csapolásakor ráfujt minden teli pohárra, hogy megvizsgálja a hab alatt, vajjon betelt-e már az előírt mérték vagy még nem haladta-e túl, bagózott és ültében félkörben nagyokat köpött a padlóra, aminek sötét foltgyűrűje mint a Szaturnusz gyűrűje, a napszaka szerint több-kevesebb világossággal volt látható. Később megtudtam, hogy a söntés mögött ajtó nyílt egy második szobába, amely azonban csak a törzsvendégeknek és azoknak is csak különleges alkalomkor állott rendelkezésükre. Menyasszonyszoba volt a neve.

Az első futólagos benyomás azonban, amelyet ez a vendégszoba tett, ártatlan, kissé elhanyagolt korcsmáé volt, amely a legközelebbi környezet néhány igénytelen törzsvendégéből élt meg nagynehezen és ahol az idegen semmit sem várhatott, csak unalmat és rossz bort.

Miután helyet foglaltunk a kályha mellett levő egyik asztalnál, lassú kijózanodás fogott el bennünket, mint mindig azt, aki különöset várva ideiglenes célhoz jut. A nagyon is sokat váró nekiindulás után tehát most bizonyos tekintetben újra kellett kezdenünk a dolgot. Solander jovialis leereszkedése mesterkélt volt, hangosan kiáltozott a korcsmáros után és úgy látszott, hogy viselkedése elkedvetleníti a vendégeket. Még három vagy négy ember volt a korcsmában: egy egyszerűen, de tisztességesen öltözött ember, aki egy pohár vörösbor mellett az ablaknál ült és buzgón írt vagy számítgatott, egy fiatal halvány ember, aki hallgatott és rosszkedvűen egy leány mellett kuporgott és papirosról ette megkésett reggelijét. A kenyeret és kolbászt pálinkával füszerezte, a pohár az ujságfoszlányok közt érintetlenül állott a szomorúan az ablak világosságába bámuló leány előtt és a fiú a villa hegyén néha egy-egy falatot nyujtott oda a leánynak.

A korcsmáros egykedvűen köszöntötte Solandert és bort hozott. Engem lassú tekintettel végigmustrált és mosolygott. Solander kitért a korcsmárossal való beszélgetés elől, aki visszahuzódott a söntése mögé és nem törődött többé velünk. Még csak azt kérdezte, akarunk-e enni. Persze, ami van. Valamit bekiáltott egy félig nyitott ajtón, amelyen át konyhai zaj, leányhang és edénycsörömpölés hallatszott.

Solander nagyott sóhajtott és gyorsan egymásután két pohár bort ivott meg, mintha a borban keresne támasztékot, buzdítást és szabadságot. Én kezdtem el tehát a beszédet és elmondtam neki, hogyan élek, egészen őszintén megmondtam azt is, mi bilincselt le az ő személyén és hogy nagyon örülnék, ha vele közelebbről ismerkedhetném meg. Figyelmesen, de titkolt izgatottsággal hallgatta szavaimat, azonban nem vágott közbe, sőt inkább biztatott, ha mindjárt csak gúnyolodó érdeklődésével is, hogy folytassam a beszédet. Úgy látszott, mintha elkedvetlenítette volna, hogy ilyen módon neki nem kedves elsőbbségre tettem szert a társalgásban; érezte, hogy minden óvatosságom mellett is bizonyos elnézést tanusítottam és elfogulatlanságot iparkodtam mutatni. Mivel magam is tudtam, hogy ezt megtettem és hogy neki, különösen szemre oly kedvezőtlen helyzetében kellemetlen lehet, ha úgy tűnik föl, mintha csak egy pillanatra is elnézésre lenne szüksége, megértettem amikor ridegen ezt mondta:

– Magának megvan rólam a helyes képe. Sőt nagyra van vele, hogy többet látott rajtam, mint amennyit minden második ember lát és végül unatkozik, azért kuporog itt. Senkisem tartóztatja, érti?

Eléggé megismertem a nyomort, hogy megértsem annak a beszédét, aki éppen akkor, amikor valaki megérteni látszik a bánatát, megszégyenítő vallomás helyett dacos büszkeséget mutat. Ezért egy pillanatra sem tévesztett meg Solander, tudtam, hogy megsértem és hogy csalódást szerzek neki, ha engedékenyen az ő szavai alá rendelem magamat. Nem az volt a célom, hogy egy röpke és hiú órára a kedvére legyek neki vagy ő nekem, hanem megakartam ismerni a lényét, amelynek mély verését bizalmas távolból hallottam és tudtam, hogy ez sohasem sikerül, ha tartózkodás nélkül ki nem tárjuk a szívünket.

– Hazudik, – mondtam hidegen, – senkit sem keresek csak magamat, éppen úgy mint ön.

– Retteg a sorsától kedvesem és bennem akar kissé jövőjének kulisszái mögé tekinteni.

– Nem teszem meg önnek a magam kárára azt a szívességet, hogy az ön hiúságának oda dobom a morzsákat, amelyeket talán lenyel, hogy engem megvethessen.

Solander úgy nézett rám, mint a farkas.

– Nézze meg az ember! Jámbornak látszik mint a juh, pedig fogas ember. Megértettelek. Egészségedre testvér!

Mosolygás nélkül kocintottam vele. Reszkettem arra a gondolatra, hogy elveszthetem, amit már megnyertem, nagyon elkomolyodtam és nem értettem azt az aggasztó gondot, amellyel e férfinak, mint életem első barátjának megismerése után törtem magamat. Minden ember elhagyatottnak mondja magát és talán az is, mindenki a maga igényének mértéke, lénye és értéke szerint, de igazán elhagyatottnak csak az érzi magát, aki soha egy pillanatra sem szűnt meg hinni minden ember testvériségében.

– Így találunk rá egymásra, – mondta Solander sóhajtva, – és holnap megint mehetünk tovább. De ma szép napot csinálunk. Te sehol sem állottál és sehol sem ragadtál meg, ez jó, de veszedelmes. Aki szereti a veszedelmet, anélkül, hogy átlátná a nagyságát, annak könnyű a dolga, de aki látja és mégis bátor marad, ez már valami. Én, amint itt látsz – hiszen csak véletlen, hogy legutóbb külsőleg nem történt minden a kivánságom szerint – birokra keltem az élettel. Először eltemet minden omladékkal, de aki kivergődik alóla, az legyőzte. De engem nem fog többé meglepni, ahogyan egy napon a holdkórosokat meglepi. A legtöbb ember nem szinte álomban vándorol? Közöttünk még az ostobákat lehet a legkönnyebben elviselni, ezek az égi atyától kapták az útlevelüket. De az okosak, akik maguk teszik magukra a szemellenzőt, ez az ellenség. Egészségedre!

– Én nem tudok ilyen gyors lépést tartani.

– Nekem is mérsékelnem kellene magamat, de ha mértékletes vagyok, nem érek semmit. Hidd el, hogy a mértékletesség, bármiben gyakorolom is, megront. Aljas vagyok, ha nem sülyedek, az emelkedés nem válik hasznomra. A birtok akár vérben, fejben vagy a zsebben, türelmetlenné, vágyódóvá, sóvárgóvá és lelkemben ingataggá tesz. Ha nálam valami eltorlaszolódik, tönkre megyek, de ha minden folyik, támaszt és vigaszt adnak meleg jó gondolatok.

Nagy, vad fejét kissé lehorgasztotta és azzal az akaratlan szomorúsággal, amely arcának nyugodt kifejezését jellemezte, a borospohár halvány csillogásába nézett. Azután a zsebéből rövid pipát vett ki, ügyetlen ujjaival kényelmesen megtömte, mint ahogyan a vetőbabot nyomja bele az ember a tavaszi földbe és a szárát a bajuszán át mint valami bokron keresztül az ajka közé tolta.

– Akárhogyan szeretem a szabadságomat, – mondá, – itt kell ülnöm, bármit tesz is az ember, elmulik a nap. Élünk, csinálunk-e még valamit? Szerelmes vagyok ez életbe, ez a szülője szeszélyemnek és neveletlenségemnek, állhatatlanságomnak, búsulásom és boldogságom váltakozásának. Mások reális házassági kötelékben élnek az élettel, de tettel vagy gondolattal mégis csak mi nemzük a világnak a megmaradó szellemi gyermekeket.

Belsejében egészen fölmelegedett a beszédtől és saját tüzében kivirágzott. Majd fönnhéjázva, majd összezúzva, most megvető közönbösséggel maga iránt, máskor nemes magasratörés heroikos túlzásával görgette elém buzgalommal életének tarka képeit és gondolatait. Folyékonyan beszélt és gyönyörűen, kesernyésen és hiún egyszerre; színes forrásokban és sötét pocsolyás patakokban tárta ki a lelkét, elragadtatva az igazmondástól, mély emberi szomorúságtól lesujtva, frivolan és tele boldog reménységgel.

Ételünket már régen elfogyasztottuk, a bor elhatalmasodott bennünk, künn a délutáni nap ferdén tűzött a szembenlevő házfal ablakaiba és a korcsma vendégeket kiszolgált, elbocsátott és ismét ujakat fogadott magába. Solander azt indítványozta, hogy költözzünk át egy másik helyiségbe, egy söröspincébe a városháztéren, előbb azonban igyunk kávét. A korcsmárosnak elhárítólag búcsút intett, az öreg megértette és bólintott. Körülvett bennünket az üde levegő frissesége és az utcák jóleső zaja. Solander karon fogott és néma elragadtatásunkra elárasztott bennünket a mások élete, dolgos sietése, komoly készenléte, ezer kötelesség lélekzete és a körülöttünk levő embertömeg hallgatag terhe. Szabadnak és boldognak éreztem magamat, szinte a reménység valami üde szigetén, mintha az egyetemességben föloldódtam volna, boldogan elszakadva mindentől és mégis jó szívvel mindenki iránt.

Két órával éjfél előtt Solander tökrészeg volt és ha a korcsmában, ahová legutóljára bevetődtünk, nem tudták volna a lakását, tanácstalanul veszve lettem volna. Így azonban nagynehezen sikerült őt haza szállítanom. Valaki segített, akinek néhány részvétteljes és sajnálkozó szavára emlékszem, de ezt a közösséget Solander iránt táplált érzelmemmel visszautasítottam és az idegennek, mihelyt nem volt rá szükségem, kiadtam az útját.

Amikor Solander kapuján csöngettem, láttam, hogy az öreg házban a kapu mellett az ablakban elfujtak egy gyertyát és halk léptek közeledését hallottam. Az utcai világítás fényében egy asszonyt láttam, aki egyszerű viszonyok közt élő jó származású hölgy módjára viselkedett. Csunya, gondokkal telt szomorú arc hajolt a tehetetlen ember fölé. Engem alig méltatott futólagos köszönésre. E csöndes alak sem bosszankodást, sem utálatot, még izgatottságot vagy türelmetlendéget is alig árult el, mintha mindezt már kegyetlenül megszokta volna. Egy gyertya világánál csaknem üres szobát láttam, benne egy ágyat, egy íróasztalt, könyvek és iratok vadonjával, egy szekrényt és egy mosdószekrényt. A túlterhelt íróasztalon kivül minden józan rendben volt elrakva, csak a falon függő különös képek tartoztak, amint látszott, abba a birodalomba, amelyet az itt rendet teremtő kéz nem érintett. Amikor láttam, hogy Solandernek már megvan a védelme, nyugtalanul fölzaklatva, fáradtan és mindenen fölülemelkedve, de egyúttal csalódottan távoztam. Csak most láttam, hogy keskeny, régi téren voltam, amely négyszögletes volt és egyforma házaival olyan csöndes és sötét, mint egy udvar. A házzal szemben levő fasor fölött a fehér telihold állott és a fák árnyait szőnyegként az utcára terítette. A hold árnyékában padot vettem észre, átmentem és kimerűlten leroskadtam rája. Valahonnan óraütés hallatszott, úgy éreztem magamat, mintha egészen idegen városba tévedtem volna. Nappal még sohasem jártam ezen a vidéken.

Érzékeim és gondolataim lassanként megnyugodtak, de nem voltam megelégedett, gyötört a kegyetlen élet ez elpusztított helye. Az ég a zavaros hullámokban visszatükröződik ugyan, de azért nem teszi tisztává. Ámde fényét nem tiszta sugárral adják vissza? Bizonytalanságom kínzott, még nem értettem ahhoz, hogy megnyugtatásomra külön válasszam a tények világát ez eszmék világától, aminthogy Solander sem értett ehhez sohasem. De sejtettem, hogy ez az ő végzete és félelemmel és haraggal megértettem, hogy a szellem igazi élete csak az akarat különválasztásával kezdődik. Ám minél inkább törekedtem a megmentésemre, annál szegényebbnek tűntem föl magam előtt.

Ekkor Solander szobájában kialudt a világítás. Mindjárt utána óvatosan kinyilt a kapu és azt a nőt, akivel nála találkoztam, óvatosan és hangtalanul távozni láttam. Nesztelenül csúszott végig a lába a köveken, mintha árnyék lett volna és az egyik keresztutcánál eltűnt a sarkon. Testvéri üdvözletféle maradt hátra az éjszaka csöndjében, sejtése és fájdalma a névtelen emberszeretetnek, egy ékesség nélkül való értéknek, amelyet csak az angyalok szeme lát.

*

Sokáig nem tudtam elaludni, kis szobámat megtöltötte az éjjeli világosság, néha-néha lépés zaja halatszott a téren és visszhangja is vele futott a házszögletekben. Távol nehézkes kocsik haladtak, a nyári éj szürkületén át lassanként testet kapott az új nappal. Ablakom az ég nagyságát tisztának mutatta és világosnak, mint aminő az életem. Amikor végre elaludtam, azt álmodtam, hogy az embereket mind valami forró szél elkapta az a követelés, hogy valaminek történnie kell. Ezzel a követelésükkel tanácstalanul tévelyegtek szerteszét és egymásnak kiáltozták: Kell valaminek történnie! Mintha mindenikük tudta volna, mindenikük magában, miről van szó, de senkisem volt képes megmondani.

Amikor fölébredtem, kápráztatta a szememet a nappali fény, amely a nap széles sugárfolyamával hatolt be a szobámba. Ágyam mellett a széken Solander ült. A fején kalap, akkora mint egy ernyő és térde közül hatalmas botnak a kampója ágaskodott ki.

– ’Csés jó napot, – mondá vidáman, – hát csak kényelembe teszi magát az ember. Elkannál voltam és amikor átjöttem itt a téren, úgy rémlett, hogy ez a pajta ad neked szállást a padlásán.

– Én mondtam meg neked?

– Alighanem, de az is lehet, hogy Elkan. Bátran ébredj föl egészen. Rendesen jókedvűen szoktál reggel fölébredni? Különben nem is lehet másként, hiszen amikor fiatal voltam, én is boldogan ébredtem föl. Most azonban néha heves, gonosz ijedtség az ébredésem és ilyenkor ezt kiáltom: végem van, végem… és ha meglátom az ablakon a napfényt, a szomorúságtól tántorgok. De ma jól éreztem magamat. Nem megyünk a városba?

Nagy örömmel ráálltam. Mintha örökre eltűnt volna minden, ami az elmult órákban aggasztott, olyan magától értetődőnek látott ez a különös ember mindent, ami őt illette, a baját, gondolatainak aranyos összevisszaságát, barátságunkat. Körülnézett a szobában.

– Szegény vagy?

– Nincs semmim.

– Nem baj testvér. A fiatalságnak jót tesz a szegénység. Figyeld meg azokat a fiatal embereket, akik nem magukszerzette vagyonnal rendelkeznek, fogva tartja őket, megrontja erejüket, merészségüket és a szép szabadságot, amelyet az a tudat ad, hogy nincs semmink. Ama gondjuknak, hogy valamit elveszthetnek, föláldozzák ama képesség fejlesztését, hogy valamit megnyerhessenek. Csak harcban lehet nyerni, még akkor is, ha elveszítjük.

Elővette a pipáját, de ekkor szivarokat vett észre az asztalomon, egyet elvett, a másikkal engem kinált meg.

– Nesze, füstölj, füstölj az ágyban. Vagy föl akarsz már kelni?

Fölugrottam és gondoltam: azok közé az emberek közé tartozik, akik nem érzik magukat erősebbeknek azért, mert korábban keltek föl, mint mások. Ez ritka dolog.

Solander a szivar leharapott hegyét kiköpte az ablakon és füstölni kezdett mint a kályha, amelynek nincs csöve. Amikor beszélni kezdett, köhögés gyilkos rohama a mondat felét beléfojtotta. A kezével intett, mintha ezt akarta volna mondani: csak türelem, elmondok még majd mindent. Végre ezt kérdezte:

– Van ma valami dolgod?

– Csak akkor van dolgom, ha akarom.

– Jól van, megértjük egymást. Én csak akkor akarok valamit tenni, ha nincs semmim. Ez nagyon hasonlít a te elvedhez. Vedd például ezt az Elkant az ő polemikus irkafirka-zászlójával, hát azt hiszed, hogy szívesen írók a lapjába? De most ez az egyedüli hely, ahol szóhoz juthatok. Nem baj, majd csak megváltozik a dolog.

Vizsgálódva nézett reám, mintha arra kérne, jelentsem ki, hogy bízom benne, de mert hallgattam, sóhajtott és a maga bizalmával állott elő:

– El kell jönnie az időmnek, amikor elmondhatom, ami mondanivalóm van az életben, csak a nyugalmam hiányzott mindig és az idő gondolataim összeszedésére. Azelőtt másként volt, de akkor megvetettem azokat az eszközöket, amelyek előbbre vihettek volna. Elszalaszthatja-e az ember a maga idejét? Hiszed ezt?

– Akinek igazán van valami mondanivalója, annak mindig eljön az ideje.

– Úgy-e? Látod, te okosan gondolkodol, bátorságot öntesz az emberbe. Kedvem találom ugyan gondolataim gazdagságában, de egész gazdagságomban még sincs meg az igazi kedvem. Ez a végzetem. Ezt csak az érti meg, aki törődik lelki háztartásával.

Zavartan maga elé nézett és hallgatott. Gyakran úgy látszott, mintha meglepődnék saját nyilatkozatain és csak akkor fontolná meg, amikor már elárulta őket. Érzékvilágának ez a nyers, durva burkolata időnként mintha nem is sejtette volna azokat a forrásokat, amelyek alatta lelke mélyén fakadtak. Nem volt itélőképessége és nem volt öntudatos, a mások szemével látott és mások szívével érzett és a jelenségek világát gondolataiban csak a véletlen szerint rendezte és eredetüket nem tudta kikutatni. De ezek a véletlenek gyakran csodálatos fényben ragyogtak.

Valahogyan megéreztem benne korunk tragikus szellemi tipusát, de ami őt messze a gyors hatás és hamis páthosz alakoskodó és lelkiismeretlen fanatikusai fölé emelte, az látnoki meghatottsága volt az emberi lélekkel szemben. Hiányzott belőle, mint jóval később fölismertem, a szellemnek az a döntő képessége, amely mint alkotó fantázia újat teremt, de sokkal gazdagabb volt akárhány embernél, akinek ez az adománya meg van kicsiben és ennek rövid életű szegényes dicsőséget köszönhet.

Solander úgy gondolkodott és úgy beszélt, mint az az ember, aki megszokta a hivő hallgatóságot, amely nem ellenőrzi, hanem jóhiszeműen, csodálattal és irigység nélkül rendeli magát alája. Csak az tanul meg okosan gondolkodni, aki sokat van egyedül, mert senki sem győzhető meg nehezebben, mint a magunk kétkedésének és a magunk ellenmondásának hangja. A magányban meghat minden őszinte ember hiúsága és megelégedettsége és nemes szerénység a magunk képességének és a magunk jogának természetes törvénye szerint rendezi az értékeket. Hány alapjában becsületes lelket csábított már hazugságra és túlzásra az, mert nem akarta, hogy valami áhitatos oktondi vagy kritikátlan közönség megcsalódjék a várakozásában.

A városban tett közös sétánk alatt megismertem Solander élete történetét, amelyet csodálatos egykedvűséggel és minden mentegetődzés és kimagyarázkodás nélkül beszélt el. Nem vádolta sem magát, sem mást és semmit sem tüntetett föl magára nézve kedvező színben, hanem annak az embernek állhatatos, csaknem józan tárgyilagosságával beszélt, aki a hallgatóra magára bízza a következtetést az eseményekből. Egyszer rövid gondolkodás után kedvesen így szólt:

– Elkeseríti az embert, ha hazudnia kell; ha eléggé bizik magában, hogy megkockáztassa az igazságot, már félig kibékült. Hazudni csak viccel lehet, a humor ellenben mindig az igazság társa.

Egy vidéki lelkésznek volt a fia és mert az apjának semmi kilátása sem nyilt arra, hogy falusi állását városi hivatallal cserélhesse föl, korán idegenben nevelkedett. Fiatalságáról csaknem semmit sem beszélt Solander, csak annyit tudtam meg, hogy anyja elhagyta a férjét és csodálatos balsors után eltűnt.

– E napokról egészen huszonöt éves koromig jóformán semmit sem tudok mondani, amit átéltem, külső megélés volt és ezért közönbös. Öntudatlanul éltem és azt hiszem, hogy eddig a korig minden ember így van vele, csak később tartják fontosnak az emlékeket. Teljes öntudattal és egész erővel mindannyian csak néhány évig élünk.

Azután leányok és asszonyok kapcsolódtak bele az életébe, amelyet mindvégig kihasználtak. Részletekről nem beszélt, de óvatos célzásaiból kiderűlt, hogy egészen elmerűlt ebben az árban, amely végre is eltérítette életének céljától. Néha szomorúan beszélt és mindig dicsekvés nélkül, hanghordozása és célzásainak gondos óvatossága mindent csaknem borzalmas valóság színében tüntetett föl. Olyan dolgokat beszélt el, aminőket nem lehet kitalálni, de természetes tapintata, amely mindig érvényesült, valahányszor komoly volt, megakadályozta, hogy melankolikussá váljék vagy hogy meg nem érdemelt vereségét bevallja. Ezért néha kegyetlen gúnnyal beszélt magáról. Bár nem szólt az asszonyokról megvetéssel, de hiába, ezen a téren vannak dolgok, amelyekről az ember ha megemlékezik, a legjobb akarattal sem nyilatkozhatik ünnepiesen, ha pártatlanul gondol rájuk vissza.

– Az én életemben úgy váltották föl egymást az asszonyok, mint valami póstahivatalban. Rettenetes volt. Kezdetben minden egyes esetben azt hittem, hogy igazán szerelmes vagyok és csak állhatatlanságomon csodálkoztam kissé. Milyen szerepe volt ebben a hiúságomnak, nem tudom megmondani, mert ki tudná pontosan lemérni azokat a kölcsönhatásokat, amelyekből a szenvedély táplálkozik? Bizonyos az, hogy tulajdonképpen mindig nagyon is komolyan vettem az asszonyokat, ha nem is volt ez a látszatja, nagyon is komolyan egy bizonyos és alighanem hamis értelemben. Mindenikükről azt hittem, hogy valami határozott befolyással vannak lelki életemre és eközben egészen elkerűlte a figyelmemet, mik voltak ők. Mennyire megkönnyítették nekem, hogy tisztességgel gyönge, méltósággal hűtelen és önbecsüléssel rossz legyek. Megtanítottak arra, hogy legfőbb jogomnak tekintsem az általuk nyujtott élvezetet és ha legyőztek, mint valami hőst megkoszorúztak. Nemsokára annyira elhatalmaskodott rajtam ez az élet, hogy már nem tudtam belőle kimenekülni, hiszen szerencsétlenségéből sokkal könnyebben kiszabadítja magát az ember, mint végzetes szerencséjéből. Akkor diák voltam és az is maradtam, amikor az apám meghalt és megszűnt a támogatása. Csaknem észrevétlenül asszonyoktól kezdtem elfogadni azt, amire szükségem volt az élethez. Mennyivel több kedvességgel, tapintattal és természetességgel tudja a szerető nő eltartani az emberét, mint megfordítva. Az az asszony, aki magát odaadja, minden mást is odaad, a férfi rendszerint azt hiszi, hogy a maga személyével már túlsokat adott. Tanulmányom és munkám abbamaradt. A fejem ugyan mindig tele volt tervezgetéssel, de gondtalan asszonyoknak, akik az élvezetnek élnek, sokkal kényelmesebb a tervezgetés, mint a tett, mert a tervezgetés nem vonja el tőlük a férfit. Önbizalmamat olyan készségesen táplálták és kielégítették, hogy cselekedetre tulajdonképpen nem is volt szükség. Nagy hangon hirdettem, hogy mit szándékozom tenni és a szobám tele volt tömjénnel, amely a befejezett munkának hódolt, még mielőtt hozzáfogtam volna. Az ágyból néztem a tettek szép, kemény, tiszta világát és nem is hiszed, hogy onnan szemlélve, mily hamar változik ronggyá. És néha mégis jóra adtam magamat, azt gondoltam, művész vagyok. A magambaszállás keserű óráit éltem át, de sokkal jobban el voltam kényeztetve, semhogy a művészettől ne vártam volna azt, amit az asszonyok nyujtottak nekem. Csakhogy a művészet nem kényeztet el senkit, olyan nő az, aki hűséget követel, vas szívet és hideg főt…

Megakadt és sokáig hallgatott. Végre egyszerűen mondá:

– Hová lettek mindahányan? Csak egyetlenegy tartott ki mellettem. Tegnap láttad. Nem az én szegény értékem tartja nálam, hanem az övé. Az asszonyok lelkét és vérét föl tudtam gyujtani, de egyiket sem tudtam sokáig magamhoz fűzni. A jó Isten tudja, hogy mi kergette őket hozzám, hiszen nem voltam se szép, se gazdag. Sokszor azt hittem, hogy a hirem és élményeim el fogják őket riasztani. De ennek éppen az ellenkezője történt. Azt hihetné az ember, hogy semmi sem boszantja jobban az asszonyt, mintha másokkal kell egy férfin osztozkodnia vagy ha sok elődje volt. De ennek éppen az ellenkezője áll. Az efajta asszonyok úgy járnak, mint a méhek egy csésze mézzel: egyikük fölfedezi és nemsokára valamennyi ott van. Az asszony rendszerint kissé megveti azt a férfit, akinek egyetlen szerelme, nincs elég nagy véleménye magamagáról. De a nők lényében megvan a kiváncsiságnak, irígységnek és hiúságnak az a keveréke is, amely ellen nem oltalmaz meg tökéletesen semmiféle jellem. Ennek alapja talán egyszerű természetük, talán a mai férfiak józanságának élettelenségének és egyoldalúságának a következménye. Ki tudná eldönteni? A természet érzéketlen, gyakran kegyetlen játékot űz mindenkivel, akinek nincs meg az ereje, hogy a megismerés akaratával idejében szembeszálljon vele vagy akit a szeretet kegyelmével nem fogad anyai karjába. Csak akkor tudtam meg, mennyire visszaéltek velem, amikor ez a visszaélés már nem szerzett különös örömet; akkor ismertem meg az erőmet, amikor már elvesztettem.

Leültünk egy folyó partján, amely a távoli város felé sietett s keresztül folyt rajta. A meleg, nyári nap gőze beburkolta a várost és tornyai, sok évszázad intőjelei, olyanok voltak, mint egy kék álomkép, amelyet megszentelt a távolság és a kor. Solander elővette a pipáját és szótlanul füstölni kezdett, dac és tanácstalanság kifejezésével az arcán mosolygott és a tovasiető vízre bámult. Fűzfabokrok árnyékot adtak nekünk. A tulsó parton pásztor állott legelésző juhai közepette és kutyája átneszelt hozzánk. Minél tovább figyeltem Solander arcát, annál világosabban megértettem, hogy ez az élettel és ártalmatlan, céltalan erővel teli elvadult szív, ez a sohasem nyugvó szellem, ez a végtelenül izguló lélek, ez az érzékek erős mozgalmában megnyilvánuló hangos jókedv és ez a gőggel és őszinteséggel teli zsarnoki gyermekiesség az asszonyok és leányok szívét egykor szenvedő reménykedéssel, anyai részvéttel és vad vágyakozással tölthette el. Megértettem a veszedelmet, amely egy meg nem fogható és mégis le nem tagadható szellemi életerő viszfényében a női lélekre nézve bekövetkezhetik és a könnyűek meg nem állapodott természetét a szerelem és szolgálatkészség közt való abba az ingadozásba ragadja bele, amelynek zálogul odaadják a testüket.

De mily kegyetlenül megbosszulták magukat csalódásukért! Haraggal és könyörülettel éreztem, hogy ez a szellem nem támad föl többé, hogy szárnya letört, fénye elhomályosult és hogy útját romok borítják. Solander hirtelen, mintha gondolataim az ő reménytelenségét keltették volna föl, reám nézett.

– Gyerünk testvér, – mondta mélyet sóhajtva, – és igyunk egyet. Tudok a közelben egy erdei korcsmát; ha meglátod, mintha a menyországban lennél. Az ördögbe is! Kettős undort kell borba fullasztanunk, a tegnapit és azt, amely ma reggeli fecsegésemből támad. Fogadjunk, hogy mindkettőt elpusztítom.

Miközben tovább haladtunk, várta a feleletemet, de mert hallgattam, folytatta:

– Te velem tartasz, ezt be kell ismernem, de mindig mint vendég. Mi gátol abban, hogy teljesen nekiadd magadat? Nem tudom, irígyeljelek-e, néha azt hiszem, hogy gyűlölni tudnálak. Megijedsz? Ne tedd, hű leszek hozzád. Megértem azt is, hogy talán arra vársz, míg egyszer egészen legyőz, nem tehetsz másként… nos, áldjon meg az Ég, ne haragudj rám.

Megszorítottam a kezét és erősen küzdöttem meghatottságommal. Teját láttam magam előtt, aki ezt mondta: «A kezedet visszahúzod, még mielőtt igazán megfogtam volna.» Az ő szavaiból és Solanderéból nem ugyanegy kérdés és vád csendült ki? De azok a szavak, amelyekkel Solander megtoldotta a szemrehányását és amelyeket Teja nem talált meg, voltak életemnek első igazi vigasza, ragyogó fénye.

Az erdei korcsma, ahová Solander elkalauzolt, kielégítette azt a kivánságot, amelyet Solander bennem fölkeltett. A kopott ház zöld buvóhelyek és lombsátrak szövevényében elvadult kertben, bükkfák árnyékában épült és az egész telep gondozatlanságukban már alig fölismerhető utakon lassanként beleolvadt az erdőbe. A zöldben mindenütt ott fényeskedett a napnak nyugodt arany sugara, az asztalok közt tyukok kapirgáltak és a háztetőn vidáman népes galambdúcot vettem észre. A korcsmárosné vaskos bizalmaskodással fogadta Solandert, akit ez, bár észrevehetőleg örült neki, mintha kínosan érintett volna. Az erdő szélén, lombok sűrű zöldje közepette választottunk helyet és ott leültünk a hűvös nyári illatban, hogy föl se keljünk az est beköszöntéig.

A bor megint szinte második és új életre keltette Solander erjedő lelkét, megszabadított minden bilincsemtől és megrettentett, hogy ez az ember, akiről azt hittem, hogy szánnom szabad őt és akitől majd féltem, majd pedig csodáltam, olyan vallomásokra indított, aminőket magamnak is először tettem meg. De semmi sem ragadja jobban magával az embert, mint a pazarlás nemes vágya és Solander egészen új erőszakos vakmerőséget varázsolt a lelkembe és boldogító közönbösséget minden iránt, ami nem tartozott a magabecsülés és a reménykedés e forró élvezetének birodalmába.

Rövid szép napja ifjúságomnak! Solander serlegéből kóstolót ittam a beteljesülésből, amelyet nem ismertem, megízleltem jövendőbeli névtelen harcaim szenvedését és a halál sejtését, amely az ifjúságnak, ha együtt érzi az élet teljességével, jobban ízlik mint a legtüzesebb bor. Az ellenmondás és a bizalom izgató kölcsönhatásában követtem Solander tévelygését és fölismerését, fájdalmát és hitét.

Már a hold világított, amikor mélabúsan és szomorúan ezt mondta:

– Egyszer, amikor fiatal voltam, megszületett a legjobb munkám. Megtalálhatod valamelyik fiókban vagy talán már régen nincs meg ott sem. Ne mondj gyöngének, mert lemondtam arról, hogy csak neki éljek. Csábított az élet, a fivérek és nővérek, sokak részvéte, a gyors szerelem, a mindennapi melegség, olyan lettem tehát, amilyennek a többiek akarták. Csak azt ne mondd, hogy ez nem más mint gyöngeség. Irtózatos hatalom van azokban a követelésekben, amelyekkel korunk áll elénk, hányan lettek koruk áldozataivá és éppen a legjobbak. Minden idők legnagyobb szellemei, bármilyen fölségesnek látszik is a munkájuk, csak keveset adhattak magukból, a legértékesebbet azonban, mert nem követelte tőlük senki, magukkal vitték. Hogy tökéletes mű szülessék, ehhez olyan tökéletes világ kell, amely követeli azt, az ég bátorítása kell hozzá, a legjobbak ezért nem alkottak, hanem nélkülöztek és hittek… de te már nem is értesz meg engem, vigyen el az ördög!

Összerázkódott és ivott.

– Magunkra vagyunk hagyatva, mint az állatok.

– És mégis bennünk lakozik a szerelem.

– Igaz, igaz, – felelte Solander nyugodtabban és tovább akarta fűzni gondolatait, de már nem tudta.

– Kell-e ezt nekem mondanod? Mikor hallottad ezt tőlem? De ha elveinkből engedünk, megromlunk. Ha nem teszünk engedményt, tönkre mehetünk ugyan, de nem romolhatunk meg. A kompromisszum, a langyos középút a megrontónk, ez az emberiség alattomos járványa, a lelkek homályos szürkülete, nem nappal és nem éjjel. «Annak okáért mivelhogy lágymeleg vagy, kiokádlak tégedet az én számból.» Hol is van ez megírva? Természetesen János evangelistánál, az ő szíve megérezte az igazságot és a legvilágosabban akkor, amikor elmerűlt. Valamennyiünket ki fognak okádni.

– Én nem teszek engedményt, – mondám.

– Ne beszélj. Persze, hogy nem teszel, mert egyáltalában semmit sem teszel. Várj addig, amíg elragad a becsvágy, ez a tűz, amely akkor támad, ha az Isten és az ördög birokra kél bennünk. Várj és figyelj. Egy napon talán elragad téged, akkor jusson eszedbe Solander. Én tettem engedményeket, de nekem megvan a vígaszom: tudom, hogy tettem és addig, gondolom gyakran, míg ezt tudom, nincs minden veszve. Én magam, én természetesen veszve vagyok, de még nem veszett el minden, érted ezt? Szinte azt mondhatnám, még hiszem…

– Megértelek és tudom, hogy sokat mondasz el magadról.

– Talán mindent. Nem tudom. De gyakran, amikor úgy érzem, mintha a szomorúság elvenné az eszemet, idegenszerű fénysugár világít a lelkembe és sejtem, hogy minden a hittől függ. Ilyenkor azt gondolom, hogy a hit misztikus értelme, örök lelke annak, ami megváltást jelent. A bennünk élő hit mintha Isten cselekedete volna a mi tetteinkért. A hitet éppen úgy kell tisztelni, mint a szeretetet, önmagáért és mint erőt, de nem tárgya értékéhez vagy igazságához mérten. Az az Isten, akit nyomorúságomban gyakran elképzelek, senkitől sem fogja kérdezni: «Hiszel bennem?» Ezt fogja kérdezni: «Hiszel?» Mily belső derű, mily igazi boldogság áraszthatja el annak a lelkét, aki egyszerűen és kétkedés nélkül így felelhet: «Igen, hiszek.» Mintha bizony a hit valami határozott meggyőződés dolga lenne! A hit az igazi jámborság szíve, erős lelkek egészsége, a hit az örök igenlés.

Hirtelen belső láz kezdte gyötörni. Poharához nyult, mintha abban keresett volna támasztékot, de földöntötte és keze lehanyatlott. Borgőzös feje előredőlt és szája, mint a sírással küzködő gyermeké, eltorzult.

A korcsmárosné jólelkűen fölajánlotta, hogy szállást ad a házában. Solander, mint valami alaktalan kísértet, a fák alatt elbotorkált a holdfényben és hangosan énekelt. Az éjjeli erdő visszaverte ezeket a hangokat, amelyek olyanok voltak, mint valami állat szomorú ordítása. Kis sütőházban, amelynek törött ablakán bekandikált a holdvilág, a kemencén vetettek nekem szénából ágyat. Forgott velem a világ és anyáskodó hangon egy tücsök csiripelt. Tágranyilt szemmel néztem a csöndes fénybe és ez a tudat, hogy élek, bánatos kiváncsiság szédületébe merített. Már félálomban bölcsőt láttam, amely mintha lebegett volna, fényes csillag alatt ringott. Kínos és édes ének dallamára lassan lengett napjaink világának egyik sarkától a másikig. Itt Erosz, ott az Evangélium volt a sarok és én azzal a kimondhatatlan bizalommal, amely látomást tud szülni, megsejtettem, hogy belőle egykor, ha megpihenne, okos és jó ember derűlt vonásaival új Isten támadna.

*

A következő időkben, hogy Solanderrel találkozzam, betértem Kalauer korcsmájába, ahol gyakori vendég lettem, bár Solandert ritkán találtam ott és többnyire olyan társaságban, amely nem volt kedvemre való. Azután pedig, miután több napig nem láttam, váratlanul a szobámban találtam este, ha hazatértem vagy amikor reggel fölkeltem. Amikor egyszer a lakásán kerestem, helyette azt a csöndes nőt találtam ott, aki első éjjelünkön és sok későbbin is várakozott reá. Néhány szót váltottunk. Nyugodtan és barátságosan felelt, de szeme nem engedte meg, hogy idegen tekintet beléje hatolhasson és azzal a tudattal távoztam, hogy nemcsak közönbös vagyok neki, hanem hogy az ő szeme egyáltalán nem lát bennem mást, mint valami tárgyat. Más alkalommal Solanderre iparkodtam terelni a beszédet, ürügyül a sorsáért való közös aggodalmunkat használtam föl és nem titkoltam, hogy vonzódom hozzá. Székkel kínált, maga csöndesen ült az ágy szélén és figyelemmel hallgatta szavaimat, de okos, egyébként kevéssé szép arca csak akkor éledt föl, ha jó vagy csodálkozó szót hallott arról a férfiról, akit szeretett és akit szolgált. Most először kezdtem sejteni azt a ritka kizárólagosságot, amellyel csakis neki és csakis benne élt, később pedig életének története felejthetetlen odaadásnak és határtalan áldozatkészségnek képét tárta elém. Ő maga azonban nem beszélt magáról és sorsáról, sem róla, akinek ezt a sorsot köszönhette. Mintha számára nem lett volna a világon se élet, se ember, csak alkalom, hogy Solanderért tehessen vagy szenvedhessen. Személyének és minden jogának ez a föláldozása őszinte volt és becsületes, de derűltség nélkül, fájdalmat okozó boldogságának gyertyácskája ott lobogott a Solander élete fölött függő és egyre közeledő végzet sötét felhője alatt. Ez valami kimondhatatlan szomorúságot adott hűsége hatalmának, mert reménytelen volt és reménytelenül élt. Erről az emberről megszűnt minden itélete, mert nem tudta összeegyeztetni egyszerű, de makacs természetének kötelességtudásával és érzelmeivel és ha utána járt volna, alighanem tönkre tette volna a konfliktust, mert eszes volt és jellemes. Solander lénye nem engedett számára más utat, mint a vak helyeslését vagy az elválásét és mert szerelme később fölismerte, hogy Solander tőle függ, szidott, lenézett és megcsalt szeretőből lassanként elnéző és tűrő testvérré változott.

Nem lepett tehát meg, hogy fölékesítette megvetett értékének virágaival és dicsőítette, mert így akarta magát maga előtt igazolni. Arcvonásain lassanként olyan női szenvedés jeleit vettem észre, amely nekem új volt és érthetetlen és amelyet azelőtt sohasem láttam az életben; megértettem, hogy senki sem szerette és hogy mindenki csak mosolyogva beszélt róla, ami fölháborított és ki is elégített. Egyszer azt hittem, hogy valami gonosztevő oldalán glóriás fényben haladó szent, máskor szánalommal és megvetéssel azt gondoltam, hogy méltatlanul meghódolt. De ő maga mintegy fájdalmas álomban, mosoly és könny nélkül járta a számára rendelt utat és nem hallgatott semmi figyelmeztetésre, semmi vádra és semmi dícséretre.

Jómódu gyártulajdonosnak volt a leánya és Solandert erejének és reménységének legjobb éveiben ismerte meg, amikor már tíz évi korkülönbség volt köztük. Lassan-lassan föláldozta érte egész vagyonát. Látta szétfolyni a keze közt, de sohasem figyelmeztette, mert kedvesének értékébe és erejébe vetett hitét a kétkedésnek még csak árnyékával sem tudta gyöngíteni. Jogokkal ruházta föl az emberiesség és erkölcsiség minden törvényével szemben, látta, hogy más nők áldozatuk hasznát élvezik, de hallgatott, tűrt Solanderért, akinek végre odaadta mindenét. Szívós bizonyosság erőt adott neki, érezte, hogy legvégül az övé, csak az övé lesz, utolsó reménysége Solander tehetetlensége volt és azzal vigasztalta magát, hogy ha mindenki elhagyta, dolgozni tud majd érte.

Solanderrel érintkezve később gyakrabban találkoztam ezzel az asszonnyal. Amikor megismertem a történetét, a képe lassan megváltozott előttem és legyőzve a szenvedésnek szemében élő nyugodt fényétől, megkövettem, mert nem egyszer kételkedtem méltóságában és büszkeségében. Az életből mily keveset ismerünk meg, ha az érték, erény, igazságosság és jóság megszokott mértékével mérjük hatalmas, ezerszeres arculatát! Mindent elvetni, mindent: ezzel kellene az egészséges ifjúságnak az életet megkezdenie, hiszen a tiszta erős szív mégis mindig megtalálja az igaz értéket. Benne pihen mint a virág illata és szíve a bimbójában és lelke a jó, igaz és fönséges felé fordul éppen úgy, ahogyan a napfény rátalál a széttárult kehelyre, amely a világosság felé fordul, mert szüksége van rá. Csak a hit ez összefüggések törvényszerűségében biztosítja nekünk a magabizalmat, amely nem ingadozik és az emberi méltóságot, amely nem függ a sorsunktól.

Ennek az asszonynak a képét ma, ha visszaemlékszem rája, megtisztulva látom minden portól és piszoktól, amellyel egykor a mindennapi élet elhalmozta. Tövises szőnyegen vitte az útja, a szőnyegnek Solander volt a neve, ő vitte, életet adott neki és megsebezte, ezen a szőnyegen akart meghalni. Nem ismert veszedelmet, nem örömet, csak őt ismerte, nem látott embert, nem Istent, nem eget, csak őt látta. Szeme, ha az ő szétdúlt arcáról gondolattalan egykedvűséggel visszatért környezete rendes alakjaihoz, mintha ezt mondta volna: hiába, így van megalkotva ez az ember, akihez hozzáköt a szerelmem. Nem hallom vagy nem tudom, hogy jónak vagy gonosznak, gazdagnak vagy szegénynek, csodálatraméltónak vagy züllöttnek állítjátok-e, mert szerelmemnek mondom őt és olyannak látom, amilyen a szerelmem. Arra a néhány szerény napra, amelyet a földön töltünk, mért ne hagyjam őt meg olyannak, amilyen? Tettem valamit érte? Tetteim, akárcsak a lélekzetvételem, szükségesek voltak az életemhez és ne dícsérjetek és ne is feddjetek. Ha azt mondjátok, hogy nyomorúságos és szánnivaló az életem, akkor nem látjátok a szívemet. Tudom, hogy egy napon szellemében megpihenve a halálos ágyán fog békében feküdni, halványan és hidegen fölkészülve a földi búcsúra. Hogyan bírhatnám el ezt a látványt, ha szerelmemnek bármivel adósa maradtam volna? Adósa volt ő magának vagy a világnak? Mily boldog vagyok, hogy ez a kérdés csak titeket foglalkoztat és sohasem engem, nekem nem volt adósom, mert engem kevésbbé szeretett, mint én őt.

Egy felejthetetlen est, amelyet nemsokára éltem át, hogy Solanderrel a városon kivül sétáltam, új fényt vetett e különös asszony szenvedésének világára, egyszersmind azonban jobban megláttam, mint bármikor, hogy az a férfi, aki kemény sorsát okozta, mégis méltó volt erre a vonzalomra és odaadásra.

Meglehetősen későn még elmentem Kalauerhez. A még mindig nyomasztó meleg miatt tárva-nyitva volt minden ajtó és ablak. Solander hangját már harsogni hallottam, amikor még az ablak alatt haladtam el. Két legény és egy utcai leány társaságában megszokott sarokasztalánál ült és ennek a csúfolódva elragadott hallgatóságnak zavaros litániát prédikált praktikus életbölcseségről és misztikus ostobaságról. Látszott rajta, hogy ez az előadás szenvedést okoz neki, de mégis mohón szívta magába kis társaságának csodálkozó bámulatát. Ismertem selejtes hatásvágyának és hiúságának e kitöréseit és csak habozva ültem az asztalához, mert tudtam, hogy ilyen pillanatokban nem szívesen látott. A mi érintkezésünk fokát nem tudta összeegyeztetni azzal, amelyen cimboráival kereste a közösséget és éppen úgy szégyelte magát előttem miattuk, mint ahogyan az ő jelenlétükben nem szívesen vállalt engem a barátjának. Én a magam részéről sohasem titkoltam, hogy undorodtam efajtájú társaitól. Bizonyára túlzott világossággal láttam ragaszkodásukat, amely ezeknél az embereknél mindig csak akkor érzi magát kielégítettnek, ha áldozatukat levonszolták a maguk életmódjának alávalóságába. Különösen egy már nem fiatal, nagyon intelligens litografusnak az ellenségeskedését éreztem, aki sokat volt Solander körül és akinek az alázatossága és ravaszsága, amellyel a barátját kizsákmányolta és egyszersmind hizelgett neki, fölháborított. Azok közé az emberek közé tartozott, akikről az első pillantásra bizonyosan tudtam, hogy életem ellensége. Vannak emberek, akik létünk tagadó és romboló elemeit testesítik meg a legteljesebben és ösztönünk föllázad ellenük, még mielőtt egy szót váltottunk volna velük. Nincs út, nincs eszköz a kibékülésre és szennyes a kiegyenlítésnek minden megkísérlése.

De még ennél az embernél is ellenszenvesebb volt nekem az a leány, akit éppen olyan gyakran láttam e férfi, mint Solander társaságában. Mindenki csak Jona-nak szólította és minden inkább volt, mint szép, de nagyon okos és megvolt benne az a mérgező, fölizgató elevenség, amely a tehetséges leányokat gyakran mérhetetlen romlásba sodorja. Rosszaságában volt valami szomorú és hideg nagyszerűség, érzékiségének szenvedélytelen viharában és pusztulásának rothadó színei közt kihalt lelkének már nyoma sem volt. Amikor először találkoztam vele, tanácstalan irtózattal láttam leplezetlen szégyenének mélységét és megértettem, hogy a nő látó szemmel és éber érzékkel, mosolyogva tud leszállani a pokol oly mélységeibe, ahová férfi bódultság nélkül sohasem juthat el.

Alapjában véve mindenkié volt és senkié, de tulajdonképpen Solanderé és azé a litografusé, aki úgy látszik azért kötötte magához, mert ismerte különös ösztöneit, míg a leányt Solanderhez valami szellemi becsvágy fűzte, ami szívtelen nőknél sokszor megfigyelhető lángeszűnek hitt férfival szemben. A leány megvetette, de mégis büszke volt arra, hogy Solander figyelmére méltatta. Akkor csak megijedt sejtéssel láttam e sötét hármas közösség végzetességét, mert az ellenérzés és a rokonérzés elhomályosította látásomat, később azonban megértettem a megvetést és a gyülöletet, amelynek megkellett születnie a lelkekben, különösen abban a versengésben, amely mindkét oldalon nem igazi szenvedéllyel, hanem itt nagylelkű babonával, amott számító alávalósággal fejlődött ki.

Néha olyan helyzetbe jutunk, amikor természetes ösztöneink föltámadnak az ész minden figyelmeztetése ellen, a mélyből jövő kényszerítésük néha elhomályosítja a lélek minden éberségét és nem ismerjük föl tettünknek sem eredetét, sem veszedelmességét. Hirtelen hangosan ezt mondtam:

– Kalauer korcsmája disznóól.

Solander, aki mindjárt megértett, megütközve föltekintett, társa lassan és várakozóan felém fordult és míg végigmustrált vöröses szemöldöke alatt ülő zavaros szemével, hidegen és kihívóan mondta:

– Azért vonz téged.

Jona fölingerlően nevetett, de csitítóan mondta:

– Csak hadd, az erkölcs kínozza. Megteszi ezt mindannyiunkkal, míg meg nem gyógyulunk.

– Vagy el nem rothadunk, – mondám.

Verekedésre voltam elkészülve. Solander megértette, mi forgott kockán. Fölkelt hangosan morogva mint a medve:

– Hallgassatok! Senki sem szól egy szót sem, amíg én itt állok.