Emberi miniatürök

FRANÇOIS VILLON.

François Villonnal 1914 őszén kötöttem barátságot. A galiciai harctéren, Jaroslau fölött az oroszok összelőtték valamelyik Czartoryski hercegnek a kastélyát. Az üszkös romok közül két könyvet vittem el magamnak emlékül. Az egyik volt Cyrano de Bergerac szatirikus meséje a hold és nap államairól, a másik François Villon összegyüjtött költeményei. Derüs, de csipősen hideg novemberi napokon a lövészárokban olvastam a két könyvnek ódon franciasággal irott sorait. Azóta az emlékezetemben François Villon és Cyrano de Bergerac mindig egybeolvadnak a galiciai homokkal, a folyóparti nyárfákkal, a zizegő fenyőkkel, a puskák ropogásával és a felgyujtott majorságok esténkint fellobogó lángjával. Sajátságos módon az ágyudörgésnek semmi helye sincs ezekben a gondolattársulásokban.

Villon és Bergerac kalandos utakon kisértek végig a lezsajszki éjszakai harctól a czenstochovai fekete Máriáig és a szegedi könyvtárszobáig, ahol a megszállás ideje alatt meglepődve kerültek össze egy kései honfitársukkal, egy dominikánus tábori pappal, aki a békében irodalmat is tanitott valamelyik franciaországi szerzetesi iskolában. Villon ma itt fekszik előttem. Gyürött lapjai kisimultak a könyvkötő keze alatt. Tépett sárga papirtáblája eltünt és a kegyeletes kék selyemkötés alatt semmi sem árulja el a tizenötödik század zivataros életü poétájának huszadik századbeli háborus kalandjait. A cimlap előtti oldalon beragasztva Juhász Gyulának a kezeirása, akinek ódon balladája összekapcsolja a galiciai visszaemlékezéseket a régi Páris hangulatával és a poéta-ősnek hányatott életével:

A tavalyi hó, amelyet Villonnak egy örökszép refrénje vitt bele a világirodalomba, régesrég elolvadt. Azok, akik Villont hallgatták a kis párisi csapszékekben, a diákok, akik vele üzték farsangi bolondságaikat, a bársonyos testü nők, akik ölelésre tárták ki karjukat, a büszke főpapok, akik megbotránkozva olvasták a tiszteletlen és gunyoros verseket, a szigoru birák, akik felállitották a pellengért és bitót, mind, mind elmentek, eltüntek nyomtalanul. De két végrendeletében és balladáiban él még a furcsa és hányatott életü poéta, akinek életrajzi adatait jóformán kimeritik az éhezések, megvesszőzések, bebörtönzések és fejére hozott halálos itéletek. A középkor és ujkor határán pengett a lantja, de hurjai ma is visszhangozva rezgik az élet vérpiros gyönyörüségeit és a sáppasztó halál fájdalmas melankoliáját.

Tulajdonképen nehéz is megmondani, van-e középkor és van-e ujkor. Tisztán kényelmi szempontokból diktált elskatulyázása az embereknek, eseményeknek, ébredő és elhalt gondolatoknak az önkényesen csoportositott évszámok bilincseibe. A valóságban nincsenek élesen megvont időrendi határok. A tegnapi ujkor a holnap számára mult, de viszont van, ami a multnak távlata mellett is a jelenben meglevő, örökké élő marad. Csak az irodalomtörténet dobozgyárosai számára lehet probléma, hogy Villon hová tartozik inkább, az elmerülő középkorba-e, avagy a hajnalodó ujkorba. Csak ők nem veszik észre, hogy az, aki a legáltalánosabb érzéseket a legtöbbek számára érthető és a legtöbbek szivébe belemarkoló módon tudja kifejezni, az ide tartozik közénk, az élő emberek közé s a miénk, a soha el nem pusztuló, örök emberé.

Villonról méltatói azt szokták mondani, hogy a halál költője. Talán az egy Leopardit kivéve, nincsen lirikus, aki annyit foglalkoznék a halál gondolatával, mint ő. Java költeményeinek kerete a két Testamentom, ezekbe vannak beleszőve balladái, életének siralmas eseményei, elmélkedései a világ és tulvilág dolgairól, kicsapongó vidámsággal, élces gunyolódással, piacon árult szerelemmel és tiszta szeretettel teli gazdag rimjei és gondolatai. De nincs érzése, nincs gondolata, amelyen az elmulásnak fájdalmas sejtése ne rezegne keresztül. Elpusztulnak a vig cimborák,

elpusztulnak a szerelmek, Denize, Roze, Catherine de Vaucelles, a kövér Margot és a többiek, tetemmé változnak a gyöngéd női testek, elpusztulnak a gazdagok és nyomorultak, jók és gonoszak s az Ur ad örök nyugodalmat nekik. Ki tudja megmondani, hogy hol van a büszke Nagy Károly és hová tünt el a tavalyi hó?

Azt a kort, amelyben Villon élt, szüntelenül foglalkoztatta a halál gondolata. A tizenötödik század elején még éltek az emberek emlékezetében a szörnyüséges fekete halálnak borzalmai, amely elragadta Európa lakosságának egyharmadát. A százéves háboru meg-megujulva söpört végig a francia földön. Villon születésének esztendejében lobogtak fel Rouenben Jeanne d’Arc máglyájának a lángjai. Mindenfelé olcsó volt az emberélet és gazdagon aratott a halál. Az ő kora volt a haláltánc kora. Savonarola előfutárai templomokban, szószékeken, tereken, utcasarkokon, irtózatos szinekkel, döbbenetes szavakkal, harsogó hangon rajzolták meg a halál borzalmait. A flagellánsok körmenetei a testet korbácsolva és lelket marcangolva vonultak városról-városra. A misztériumi játékok szemléltetve tárták a néző elé, hogy a kárhozatra itélt lelkeket miként ragadja el a halál csontos keze. Erről a halálról leszakadoztak a vigasztaló momentumok s nem a végső megnyugvás volt Isten békéjében, hanem iszonyatos rettegés az örök sötétségtől. Az emberek ugy féltek a haláltól, hogy nem mertek élni. Egész életük előkészület volt a pusztulásra, elmulásra.

A pisai Campo santonak van egy gigászi méretü falfestmény-sorozata, a Halál diadala. A sok kép között különösképen egy megkapó erejü. Vidám vadásztársaság, pompásan felszerszámozott, lobogó sörényü paripákon. Keringő sólymok és csaholó vadászkutyák. A társaság azonban, daliás lovagok és ragyogó hölgyek, megmerevedve áll meg az ut kanyarulatánál, ahol három nyitott koporsó ásit feléje. Három halott. Az egyiket bibor és hermelin boritja, de arcán már kiütöttek az ijesztő hullafoltok. A másikon grófi korona, de testét már kigyók, patkányok, rovarok emésztik. A harmadik igazán „halott“. Disz, ruha, eleven hus lefoszlott róla, csak a puszta csontváz mered a megdöbbent nézőknek elébe.

Itáliában és Dél-Franciaországban utak mentén még ma is állanak kis középkori kápolnák, melyeknek külső freskói a Halál bálját ábrázolják. Elől a halál, amint kézen, fogva vezeti a pápát, császárt, királyt, fejedelmet, biborost érseket, püspököt, tudóst, kereskedőt, mesterembert, gazdagot, szegényt, lefelé a középkor társadalmi életének egész hierarchiáján. Valamennyi tánclépésben, hiszen bálba mennek, a legnagyobb bálba, amelynek meghivóját születésétől kezdve magánál hordja mindenki. De a táncolók arcáról leri a rémület, rettegés. A középkor naiv igazságszolgáltatása ez, amely az életnek egyenlőtlenségeit a halál előtti tökéletes egyenlőséggel egyenliti ki.

Az ilyen képek és gondolatok szinte ellenállhatatlan erővel foglalkoztatták majd két évszázadnak a fantáziáját. Csak a reneszánsz tanitotta meg az embereket az élet szépségeinek a megismerésére és oszlatta el az agyakat megülő komor felhőket. Villon nem az egyedüli, aki szüntelenül visszatér az elmulás gondolatára. Még a formában sem ő az egyedüli, aki a testamentomból csinál irodalmi müfajt, amelybe mindent belesző. De egy a nagyon kevesek közül, aki a rettegés motivumaiban megtalálja a szépet, a költészetet. És egyetlen kortársainak sokaságában, akinél a halál az élet antitézisévé tömörül, hogy vele szemben annál jobban kidomborodjanak az élet gyönyörüségei, szépségei. Amilyen joggal nevezik ezt a csapzott haju, beesett arcu, sokat éhező, sokat bünöző kobzost a halál költőjének, ugyanolyan jogon lehetne egyuttal az élet költője is. Olyan himnuszt az életre keveset irtak, mint az akasztottak balladája, vagy a szép Heaulmière keservei, aki siratja az ifjuságot és életet, mely elröppent fölötte.

Villon életrajzának adatait nagy fáradsággal szedegették össze a tudós kutatók, akik nem vették észre, hogy a francia irodalomnak ez az első nagy lirikusa milyen tökéletes életrajzirója önmagának. Mulatságos vitákat rendeztek egyes sorai fölött és nem tudtak megegyezésre jutni, hogy mit jelentsen:

„születtem Párisban, Pontoise mellett“. A helymeghatározásnak e csufondáros formája előtt megdöbbenve állottak meg a tudósok, akik nem tudták, hogy „Szeged hires város, Tápéval határos“. Kommentárjaikban elitélték, vagy mentegették Villon duhajkodásait, szennyes életét, selyemfiu mivoltát, betöréseit, sőt gyilkosságait, aszerint, amint a józan nyárspolgár erkölcsi felháborodása volt bennük erősebb, vagy a pedagógiai szempont, hogy az irodalom legfőként kötelezően előirott iskolai studium és az irodalom nagyjait illedelmesen kifésülve kell az iskolai használat számára kipreparálni.

Aki igazat akar mondani Villonról, nem mondhat róla egyebet, minthogy züllött exisztencia volt, de igazi poéta és igazi lirikus, aki az élet mélységeiben és a fertőben is csodálatosan gazdag emberi és költői értékeket tudott kitermelni magából. Diák volt és fokozatokat nyert a párisi egyetemen, de elsodródott a kegyes pap nevelésétől és a skolasztikában bölcs tanárok oktatásától. Ami versein kivül megmaradt róla, egy gyilkosságnak, egy sikerült betörésnek, – mai nyelven kasszafurásnak, – egy megvesszőzésnek, egy halálos itéletnek és egy több hónapig tartó börtönnek az emléke. Lehet, hogy tévedek, mert vannak, akik vitatkoznak róla, hogy nem is egyszer, hanem kétszer állott a bitófa árnyékában. Tudunk még egy vidéki kirándulásáról, ahol terepszemlét tartott és egy vállalkozást készitett elő; tudjuk, hogy sokat éhezett, sokat szenvedett, de mindig talált eleven és szép rimeket az élet szomoru motivumoira. Meung-sur-Loire börtönéből, ahonnét a trónjára lépett XI. Lajosnak kegyelmi ténye szabaditotta ki, hozta magával életének főmüvét, a nagy testamentomot s a kenyéren és vizen való koplalásnak kellemetlen emlékezetét. Ezt a börtönt tartotta a vele elkövetett igazságtalanságok legnagyobbikának, mert nem valami gaztettért, hanem egy csufondáros soráért kellett bünhődnie. Azt a sok vizet, amelyet akkor megivott, sohasem tudta megbocsájtani Thibault d’Assigny orleansi püspöknek.

De akármilyen is volt Villonnak az élete, költő volt, még pedig a kiemelkedők közül, akik uj utakat jeleznek. Ezért tudja őt jobban megérteni és tudja egy három strófás balladájában jellemzi a kései utód, a magyar poéta Juhász Gyula, mint a tudós szőrszálhasogatók egész serege. Ezeknek Villonja elsárgult papir, elavult nyelv, elskatulyázott irodalomtörténeti anyag, a Juhász Gyula Villonja pedig él, eleven, pengeti a lantját, vidám, jókedvü, halállal kacérkodó, haláltól rettegő, cinikus és melankolikus, gyülöli a vagyont és burzsoát, gunyolja a papokat de meghatva emlegeti az Ur örök békéjét, meghuzódik az utcasarki szerelem papnőinek lupanárjaiban, de örök szépségü sorokat ir a tiszta szerelemről és egy irni-olvasni nem tudó öreg asszonyról, akit valaha anyjának nevezett. Mindig őszinte és igaz. Költészete ebben különbözik a trubadurok elkorcsosult holdvilágos költészetétől, amelyben jóllakott emberek sanyargó rimeket intéznek képzeletbeli, soha nem látott ideálokhoz, vagy elterebélyesedett öreg hölgyekhez.

Akárhol ütjük fel Villon kötetét, mindenütt megkap szineinek elevensége, frissesége. Csak azt énekelte meg, amit átérzett. A szerencsétlenség, a nyomor, a szenvedés nála nem a meginditásnak eszköze, hanem költői téma. Ezért tudott örök sorokat teremteni a világirodalom számára, melyek öt évszázad multán is szüntelenül visszatérnek és át- meg átrezegnek lelkünk hurjain. Valami csodálatos tömörség, plaszticitás van minden sorában. Amit leggyakrabban megénekelt, az élet mulandóságát és a szépség hervadását, előtte is, utána is sok százan, sőt ezeren vették tollukra. De alig van egy is, akinek annyi fájdalom rezegne felkiáltásaiban s akinek refrénjei ugy tudnák visszaadni a komplex érzések egész tömegét, mint az övéi. Melyik szép nőre ne lehetne ma is elmondani:

és melyik lirikus költő nem vállalhatná ma is büszkeséggel e sort:

Tudattalan idézetek, utánérzések formájában Villonnak számtalan költői képe és mondása él a mi időnk költészetében is. Banális kifejezést használva, azt mondhatnók, hogy Villon századokkal megelőzte a korát és olyan érzéseknek adott hangot, amelyeket csak a tizenkilencedik század franciái vittek bele ujból az irodalomba. Az első a poéták sorában, aki az igazi emberi részvétet érzi a szegény kicsi nők irányában, akiknek az elvirágzó szépség a mindenük. Azok is a társadalom kitagadottjai, vagy önkéntes számüzöttjei, mint ő. Velük együtt, rajtuk keresztül érzi a mulandóságot. De mikor maga előtt látja a kikerülhetetlen sorsot, ez a szerencsétlen, aki gyakran csak „az ablakon át látta a kenyeret“, aki éhezve irt verseket a gazdagok lakomáiról s a bitó alatt ismerkedett meg a halálfélelemmel, ragaszkodott az élethez, amely derüsen talán sohasem fordult feléje. Akarta az életet, amely „jobb daróc alatt is, mint a fényes sirboltban a rothadás“. Az elmuló fiatalság mohósága cseng ki soraiból:

Ezért nemcsak a halálnak a költője Villon, hanem az életé is. Az elmult kor hölgyeinek balladája, a tetemházak koponyái és a testamentom utolsó sorai, melyekben mindenkit meghiv a saját temetésére, a legmegrázóbb lirai költemények közé tartoznak, melyeket valaha leirtak. Aki ezeket a sorokat irta, annak lehettek komor képei, de az élet számára nem volt siralom völgye, hanem egy ragyogóan szép valami, aminek csak az elmulásában és pusztulásában van a fájdalom. Ez választja el Villont legerősebben az élettől rettegő kortársaitól és ez hozza őt hozzánk döbbenetesen közel. Csak a fanatikus élni akarás ecsetelhette Margot szerelmének gyönyörüségeit az ó-francia nyelvkincsnek olyan merész összeválogatásával, hogy azt a mi kifinomodott kulturköltészetünk már nem birná el.

Nem is kell beszélnünk arról, hogy egy ilyen poéta, aki nem üres általánosságokban, hanem mindig a legegyénibb módon énekel és megir mindent, ami vele és körülötte történik, mekkora kulturhistóriai értéket képvisel. Villonnak egy-egy sora akárhányszor többet mond a középkori Páris életéről, mint nagy foliánsok száz meg száz oldalai. Merész ecsetje alatt megelevenednek a kis csapszékek, a zugutcák, a füstös oduk, az élet alsó rétegei, amelyeknek nincsen historikusuk. Egy darab husból és vérből való középkori Páris és mindig Páris, mert csak a város érdekli őt és az emberek, de sohasem az, ami kivül esik a zsufolt háztömegnek a körzetén. Ezért mondhatta joggal róla első méltatója, Clément Marot, Ferenc király félig szekretáriusa, félig inasa, hogy ő volt a legjobb párisi költő, aki valaha élt.

Ami költeményeiből megmaradt, – a nagyobbik rész ugyanis minden valószinüség szerint elveszett, – Ferenc király megbizásából Clément Marot, maga is költő, rendezte sajtó alá. Születése után száz esztendővel Villon, aki egész életében a társadalom mélységében hányódott, az udvarképesek sorába emelkedett. A lator, a zsivány, a gyilkos elveszett belőle és nem maradt meg más, mint a poéta, aki még ma is belezsong az emberek szivébe: