NAGY PÉTER VÉGRENDELETE.
A tudománynak is vannak legendái, de legtöbb legendája van a történelemnek, annak a tudománynak, amely a legkevésbbé megbizható adatokon, az emberek elbeszélésein és feljegyzésein alapszik. Regék merülnek fel, vagy tudatos elferditések kerülnek forgalomba, amelyek évtizedeken, évszázadokon át a valóság köntösében szerepelnek, foglalkoztatják a kortársak és utódok fantáziáját, mig a kérlelhetetlen kutatás rájuk nem süti a hamisság bélyegét és oda nem utalja őket, ahova tartoznak, a mesék birodalmába. Ez még a jobbik, mondhatjuk, szerencsésebb eset. Kétségtelen ugyanis, hogy számos olyan történelmi mende-monda is öröklődik nemzedékről nemzedékre, amelyeket valóságnak hiszünk és amelyeknek hamis volta nem fog kiderülni sohasem.
A sokáig kisértő és napjainkig általánosan hitt, de végül mégis kideritett történelmi mesék sorába tartozik Nagy Péter ugynevezett végrendelete. Hosszu időn át makacsul tartotta magát a hit, hogy az orosz cárok titkos archivumának legmélyén fekszik egy fontos állami okirat, amely Nagy Péternek, az orosz nagyhatalom megalapitójának kezétől származik. Ez az irás, amelyet az ázsiai barbárból európaivá vedlett cár végrendeletül hagyott utódaira, azokat a módokat és eszközöket jelöli meg, amelyek segitségével Oroszország legyőzheti az európai nemzeteket és magának a világ uralmát biztosithatja.
A továbbiakban azt mondja a legenda, hogy Nagy Péter utódai vallásos tisztelettel követik családi hatalmuk megalapitójának ezt a politikai végrendeletét. Mindaz, ami az orosz politikában két évszázad óta történt, nem véletlen és nem esetlegesség, hanem ennek a végrendeletnek a következetes végrehajtásából ered és mindazok a csapások, bajok és veszedelmek, amelyek két évszázad alatt Európát a cári uralom részéről érték, erre a végrendeletre vezetendők vissza.
Mi van tulajdonképen Nagy Péter végrendeletében? Bevezetése szerint Oroszországot a gondviselés rendelte arra, hogy a jövőben egész Európa felett uralkodjék. Az európai nemzetek mind elaggottak, elérkezett az ideje, hogy egy uj és friss nép uralma alá hajtsa őket. Időről-időre kelet és észak népei elárasztják az elernyedt nyugatot, megtermékenyitik az elvénhedt civilizációt, ahogy Rómát is regenerálta a barbárok inváziója. Ugyanolyan törvényszerüség ez, mint a Nilus termékeny iszapjának lerakodása Egyiptom földjén. Oroszország, amely az ő trónraléptekor patak volt s melyet folyamnak hagyott vissza, utódai alatt tengerré válik és elárasztja egész Európát, ha az utódok is értik a módját, hogy sorsát megfelelően irányitsák. Ezért, mint Mózes a zsidóknak a tizparancsolatot, ő a végrendelet követését ajánlja utódainak figyelmébe.
Maga a tizennégy szakaszból álló sajátképeni politikai végrendelet elmondja, hogy Oroszországot állandóan hadrakész állapotban kell tartani s a nyugati államoktól a hadviselés és béke müvészetét illetőleg mindent el kell sajátitani, de csak azért, hogy Oroszországnak hasznára forditsák. A szomszédos államokban egyenetlenségeket és zavarokat kell támasztani s azokat kihasználni. Ha másként nem, rokoni kapcsolatok teremtése révén kell beleszólást biztositani Európa belső ügyeibe. Ily módon Lengyelország, Svédország, valamint a Keleti és Fekete tenger partvidéke fokról-fokra leigázandók. Törekedni kell Konstantinápoly és India megszerzésére, mert aki ott uralkodik, ura a világnak. Ausztriával szinleg szövetséget kell fenntartani, de a császári hatalommal szemben szitani kell a német fejedelmek féltékenységét. Igy lehet elérni, hogy Ausztria is segitsen kiverni a törököt Európából és igy kell megakadályozni más oldalon meginditott háborukkal, hogy győzelmének gyümölcseit kihasználja. Oroszországnak mindenütt, Magyarországon, Törökországban és Lengyelországban a keleti keresztények protektora gyanánt kell szerepelni, hogy a döntés percében szövetségesekre találjon az idegen államok határain belül is. Ilyen előkészületek után a világ megosztását kell felajánlani Bécsnek és Versaillesnak, majd a kölcsönös féltékenység kijátszásával harcba kell keverni őket s mikor kölcsönösen meggyengitették egymást, a készen álló orosz hadakkal és hajóhaddal el kell árasztani Európát az atlanti partokig. A kicsinyek ekkor önmaguktól is behódolnak Oroszországnak. „Igy lehet és igy kell leigázni Európát“.
Mint e szükre fogott kivonatból is látható, az állitólagos végrendelet elég sikerült jellemzése Oroszország ujkori politikájának és a további következtetések is nem minden ügyesség nélkül vannak levonva. A jellemzés annyira sikeres, hogy a gondolatmenet csaknem tökéletesen összevág azzal a pánszláv programmal, amelyet Akszakov, Danilevszkij és követőik Oroszország számára a mult század derekán felállitottak. Kétségtelen, hogy a végrendelet csakis olyan embertől származhatik, aki otthon volt a világpolitikában és ismerte annak titkos rugóit. Ugy eltalálja az orosz politikának elveit, hogy nem lehet csodálni, ha hosszu időn át tényleg hittek az irás valódiságában. Minthogy magán viselte a moszkovita politika jellemző vonásait és a tények nagyrészt megegyeztek rendelkezéseivel, jó ideig ez a rejtélyes irat ugy szerepelt, mint az orosz cárok hóditó politikájának alapvető dokumentuma. Évtizedeken keresztül komoly történetirók és politikusok mindig Nagy Péter végrendeletére utaltak, ha jellemezni akarták az orosz politika veszélyességét, vagy fel akarták tárni titkos céljait. Különösen erős és gyakori volt a végrendeletre való hivatkozás a krimi háboru idejében, de idézték gyakran a hetvenes években, az orosz-török háboru idején is.
Legujabban, a világháboru idején Sven Hedin emlitette fel a végrendelet dolgát egyik könyvében. A végrendelet, mint irott dokumentum, nincs meg, de hogy a benne lefektetett elvek élnek, azt az orosz iskolakönyvek is bizonyitják, amelyek Péter cár titkos gondolatáról beszélnek és ebből származtatják Oroszország történelmi misszióját.
Az orosz hivatalos körök és általában azok, akiknek betekintésük volt a peterhofi titkos levéltárba, mindig tagadták Nagy Péter végrendeletének valódiságát, de az ő tagadásukat a világ természetesen nem volt hajlandó döntő érvényünek elfogadni, hiszen ha lett volna is ilyen végrendelet, érdekük lett volna, hogy azt letagadják, mert ez a dokumentum a legerősebb fegyverek egyike volna az orosz politika ellen. A végrendelet dolga ilyen szempontból egy izben magát II. Sándor cárt is nyilatkozatra késztette és egy kihallgatáson, amelyet az orosz–török háboru kitörése előtt adott Fitzherbert angol nagykövetnek, a végrendelet históriáját a legendák sorába utalta. Kijelentette azonban ez alkalommal a cár azt is, hogy Nagy Péternek és II. Katalinnak Konstantinápoly meghóditására irányuló terve is csak „illuzió és fantom“. A cár tehát megtagadta a nyilvánosság előtt nemcsak a végrendeletet, hanem a szellemét is. Hogy ebben a tagadásban mennyi volt az őszinteség, megmutatták az orosz–török háboruban és még inkább a világháboruban megnyilatkozott orosz hatalmi törekvések.
De ha a végrendelet maga nem igaz, a benne való hit honnan került a köztudatba, kinek lehetett az érdeke, hogy egy ilyen titkos államiratnak a hirét elterjessze és ki volt az, aki ezt a kétségtelenül nagyszabásu történelmi okmányhamisitást elkövette?
A nyomok, mint a történelmi kutatásnak sikerült megállapitani, Napoleonhoz vezetnek. Napoleonról nagyon jól tudjuk, hogy egyáltalán nem volt idegen tőle a közvéleménynek hamis okmányokkal, céltudatosan elhelyezett hirekkel és tendenciózus közleményekkel való befolyásolása. Az orosz hadjárat előtt kétségtelenül érdekében állt neki, hogy a cári politikát minél feketébb szinekben tüntesse fel és céljait Európa előtt kompromittálja. Ezeken az általános okokon kivül a részletkörülmények még inkább valószinüvé teszik, hogy Nagy Péter végrendeletének, ha nem is a gondolata, de legalább is első ismert fogalmazása tőle ered és létezését az ő sajtóirodája röpitette világgá.
Egy ilyen okmányról legelőször Louis Duten, Voltaire kortársa tesz emlitést, abban a formában, hogy II. Katalin Nagy Péter aláirásával egy okmányt hamisitott a saját politikájának az igazolására. Többet Duten nem tud, adata feledésbe is merült és csak 1812-ben bukkant fel ismét, meglehetősen sajátságos körülmények között, közvetlenül a Napoleon oroszországi hadjáratát megelőző időpontban.
A végrendelet, helyesebben a végrendelet tartalma, ez évben merül fel először egy könyvben Párisban, amely a következő cimet viseli: „De la politique et des progrès de la puissance russe, depuis son origine jusqu’au commencement du XIX. siècle.“ A könyv szerzője nincs megnevezve, magát csak L. betüvel jelöli. Hogy ki ez az L., azt a „Histoire des cosaques“ cimü 1814-ben megjelent könyvnek az előszavából tudjuk meg, ahol a Lesur nevü szerző elmondja, hogy ő irta az orosz hatalom politikai fejlődéséről szóló röpiratot is. Az utóbbi könyv felvilágositást nyujt egyuttal Lesurnek Napoleon kormányához való viszonyáról is, amennyiben könyvéről megirja: „demandée par le gouvernement français“. Ezzel félig-meddig világot vet első könyvének eredetére is.
Nagyobb kombináló képesség nélkül is fel lehet ugyanis tételezni, hogy az előző, az orosz hadjárat előestéjén világos politikai tendenciával megirott röpirat is ugyanilyen megrendelésre készülhetett. Ennek van egy indirekt bizonyitéka is. Sir Robert Wilson, Anglia pétervári nagykövete, privát naplójában emliti, hogy a franciáknak Oroszországból való visszavonulása alkalmával ebből a könyvből meglehetősen sok példányt találtak Maret bassanoi hercegnek, Napoleon akkori külügyminiszterének elhagyott lakásán. Alig lehet tehát kétségesnek tekinteni, hogy az orosz politikáról irott könyvnek a szerzője csak eszköz volt Napoleon kormányának szolgálatában és a röpirat Nagy Péternek benne foglalt világhóditó programmjával együtt megrendelésre készült egy határozott politikai cél szolgálatában.
Jellemző egyébként, hogy Lesur a végrendeletet nem közli eredeti szövegében, hanem csak résumét ad róla; azt nem mondja meg, honnan van tudomása a fontos okiratról, hanem csak ebben a formában emlékezik meg róla: „On assure, qu’il existe etc.“ „Azt állitják, hogy az orosz cárok magánlevéltárában I. Péter kezétől származó titkos emlékiratok vannak, amelyek kerülgetés nélkül fejtik ki ennek az uralkodónak a terveit, amelyeket utódainak figyelmébe ajánl s amelyeket ezek közül egyesek tényleg majdnem vallásos állhatatossággal követtek is.“
E bevezetés után Lesur résuméje kivonatosan, tizennégy pontban közli a fentebb ismertetett politikai tanitásokat. Figyelemreméltó, hogy ő még csak emlékiratokról beszél s ezekből csak később lett végrendelet. Később került nyilvánosságra a végrendelet „hiteles és teljes“ szövege is.
Ezt a „hiteles és teljes“ szöveget, mint azóta sokak, de különösen Berkholz rigai városi könyvtáros kutatásai megállapitották, Gaillardet francia romantikusnak köszönhetjük, aki 1836-ban kiadta a XV. és XVI. Lajos korában szerepelt misztikus Éon lovagnak az emlékiratait és ezekben közzétette Nagy Péter állitólagos végrendeletét is. Könyvének cime: „Mémoires du Chevalier d’Éon, publiés pour la première fois sur les papiers fournis par sa famille et par les matériaux authentiques déposés aux archives des affaires étrangères par Frédéric Gaillardet, auteur de la Tour de Nesle.“
A szerző és a könyv cime egyaránt érdekes. Gaillardet egyike volt az idősebb Dumas nagyszámu munkatársainak és kétségtelenül Dumas regénygyárában sajátitotta el az irodalmi szenzációk iránti érzéket. Később önállóan is szerepelt és „La Tour de Nesle“ cimü hátborzongató darabját száznál többször adták a Porte Saint-Martin-szinházban. E darabja révén névre is tett szert és jellemző, hogy mikor komoly allürökkel dolgozó történelmi emlékiratok kiadására vállalkozott, szükségesnek látta a cimlapon megemliteni, hogy ő a Neslei torony szerzője. Emlékirataira különben azóta a történelmi tudomány kimutatta, hogy a valósághoz semmi közük és Gaillardet nem dolgozott sem az Éon család okmánytára, sem a külügyminiszterium levéltára alapján, hanem egyszerüen fantasztikus regényt irt, amelyet ezekre a forrásokra való hivatkozás révén akart a valószerüség látszatával felruházni. És ez, mint a következmények igazolták, jó időre sikerült is neki.
Az az Éon lovag, akinek állitólagos emlékirataiban Gaillardet Nagy Péter végrendeletét közreadja, egyike a francia történelem titokzatos alakjainak. Személyét sokáig homály födte és hosszu időn át nagy viták folytak, hogy tulajdonképen férfi-e vagy nő. 1728-tól 1810-ig élt; kortársainak adatai szerint arca teljesen bajusz- és szakáltalan volt, alakja pedig könnyed, nőies. XV. Lajos alatt diplomáciai szolgálatba lépett és különösen Oroszországban müködött, Erzsébet cárnő udvarában. Először Douglas nagykövetet kisérte Pétervárra mikor ennek az volt a feladata, hogy az 1743 óta Orosz- és Franciaország között teljesen megszakadt diplomáciai viszonyt helyreállitsa. Éon lovag Douglas utódának, l’Hopital márkinak ideje alatt is Pétervárott maradt s nagyrészt az ő ügyességének volt köszönhető, hogy Oroszország kivonta magát az angol befolyás alól és csatlakozott az Anglia és Poroszország ellen kötött versaillesi szerződéshez. Szent Pétervárról Londonba került követségi titkárnak és később, mint követ is képviselte hazáját az angol udvarnál 1777-ig, mikor diplomáciai pályájának vége szakadt.
Ennyi kétségtelenül történelmi faktum. Valószinü az is, amit kortársai irnak róla, hogy 1755-ben, mikor Pétervárra került, felhasználva nőies megjelenését, több izben bizalmas küldetéseknél női ruhában is eljárt. Innen keletkezett az a nagyon elterjedt hit, hogy az a személy, aki Charles Geneviève Éon de Beaumont név alatt rejtőzik, tulajdonképen nem férfi, hanem nő. Magyarázatul azt hozták fel, hogy leány volta dacára családja kénytelen volt férfinek neveltetni, mert különben elesett volna egy nagy örökségtől, amely csak fiuknak volt fentartva; igazi neme pedig csak akkor derült ki, mikor a diplomáciai pályán jelentős sikereket ért el.
Egykoru angol feljegyzésekből tudjuk, hogy Londonban Eon lovag férfi vagy nő voltának kérdése 1768-ban nagy fogadásokra, sőt perekre is vezetett. A személye körüli homályt még titokzatosabbá tette, hogy 1777-ben, mikor visszatért Franciaországba, kormánya elrendelte, hogy állandóan női ruhát köteles viselni. A furcsa rendeletnek állitólag az volt az oka, hogy Éon lovag Londonban igen közeli viszonyban állott egy nagyon magas állásu hölgyhöz s a francia udvar az angol királyi család iránti szivességből deklarálta Éont nőnek, hogy a barátságnak kompromittáló élét elvegye. Ma az orvosoknak adataira támaszkodva, akik Éon lovagnak 1810-ben bekövetkezett halála után a boncolásnál résztvettek, általános a nézet, hogy férfi volt, anélkül, hogy ezzel a személye körüli misztikum teljesen el volna oszlatva.
Magától értetődőleg ennek a titokzatos alaknak a története kész témának kinálkozott a regényirók és szinpadi szerzők számára, akik históriáját nem is egyszer feldolgozták. Legujabban, 1908-ban Henri Cain és Armand Silvestre, Rodolphe Berger zenéjével operettet is csináltak Éon lovag történetéből.
Körülbelül ilyen „történelmei eszközökkel“ dolgozhatott Gaillardet is. Felhasználva az Eon lovag személye körüli homályt, azt a mesét költötte róla emlékirataiban, hogy XV. Lajos rendeletére felolvasónőnek csempészték be Erzsébet cárnőhöz, hogy igy jusson különböző államtitkoknak a birtokába. E feladatoknak a lovag fényesen meg is felelt, amennyiben egyebeken kivül sikerült neki megszerezni az orosz cári levéltár legféltettebb kincsét, Nagy Péter végrendeletét.
Erről Gaillardet a következőket irja:
„Egyidejüleg Erzsébet császárnőnek a versaillesi szerződéshez való hozzájárulási nyilatkozatával, Eon lovag egy másik értékes okmányt is hozott magával, melynek felfedezését rendkivül bizalmas összeköttetéseinek és az orosz császárok titkos levéltárában végzett ellenőrzés nélküli kutatásainak köszönhette. Ezt az okmányt, amelyről az egész világ beszélt és melynek létezéséről tudtak, anélkül, hogy valakinek birtokában lett és előmutathatta volna, Eon lovag egy Oroszországról szóló speciális jelentés kiséretében bizalmasan adta át 1757-ben Bernis abbénak, XV. Lajos akkori külügyminiszterének. Az okmány szószerinti másolata a Nagy Péter által leszármazóira és az orosz trónon következő utódaira hagyott végrendeletnek.“
Lesurrel szemben tehát, aki még „azt állitják, stb.“ formájában ir a Nagy Péter féle emlékiratokról s azoknak csak kivonatát közli, a regényiró Gaillardet abszolut hitelességre tart számot és a francia külügyminiszterium levéltárára és az Éon család okmányaira való hivatkozással in extenso közli a végrendelet szövegét is.
Hogy Gaillardet adatai nem igazak s hogy az ő szövege egy szemernyivel sem hitelesebb a Lesur kivonatánál, azt nagyon könnyen meg lehet állapitani. Az ő „végrendelete“ ugyanugy tizennégy fejezetből áll, mint Lesur resuméje. Az egyes fejezetek sorrendje részben megvan ugyan változtatva, a szavakban is van némi változtatás, de a két irat egyébként teljesen azonos. Gaillardet, mikor „szerkesztett“, kétségtelenül a Lesur-féle szöveget tartotta maga előtt. Épen ezzel a megegyezéssel bizonyit azonban a legerősebben önmaga és a végrendelet hitelessége ellen. Ő a teljes szöveget adja és mégis alig valamivel bővebb, mint Lesur szövege; egyes fejezetei pedig rövidebbek is, mint a – kivonat. Végül ugy az ő szövegének, mint a Lesur féle kivonatos szövegnek hitelességét teljesen megdöntik azok a kétségtelen anakronizmusok és elirások, melyek mindkét szövegben előfordulnak. Ezek a szerkesztési hibák olyan természetüek, hogy minden más bizonyitéknál erősebben utalják a végrendeletet a legendák és történelmi hamisitások birodalmába.
Különösen két kifejezés fordul elő mindkét szövegben, amely semmiesetre sem származhatik Nagy Pétertől, hanem csakis a „szerkesztő“ tévedése lehet, aki munkájának hevében egy pillanatra kieshetett a végrendeletet iró cár szerepéből. Egyik helyütt az állitólagos Nagy Péter schizmatikus, vagy nem egyesült görögökről beszél, másik helyütt pedig ázsiai hordáknak nevezi a – saját hadseregét. E két kifejezés értékét illetőleg vitázni sem érdemes. Az orosz cár, aki magát az igazhitü egyház fejének tartja, ezt az egyházat nem nevezheti schizmatikusnak és nem egyesültnek és épenigy nem illetheti „horda“ titulussal a saját hadseregét. Ez a nyugati ember kifejezése és a nyugali ember gondolkozása ismétlődik az okmány számos más kifejezésében is, amelyek egyenkint talán nem volnának döntő jelentőségüek, de összeségükben ismét csak arra utalnak, hogy az állitólagos végrendelet nem egyéb, mint a leghiresebb történelmi hamisitások egyike.
Lesur megrendelésre dolgozott, – az emlékiratok kivonatát hihetőleg hevenyészve maga Napoleon mondhatta neki tollba, – Gaillardet, Dumas iskolájának szenzációkban utazó tanitványa pedig megfelelő feltálalásban „eredeti“ végrendeletet csinált belőle. A Napoleon bukása körüli zavaros időkben Lesur könyve könnyen feledésbe merülhetett s ez a feledésbe merült könyv kapóra jött Gaillardetnak felhasználás szempontjából. A hibák kritikátlan lemásolása magyarázható azzal, hogy Gaillardet talán maga is gyorsan dolgozott, vagy pedig nem volt elegendő történelmi tudása és itélőképessége, hogy a kifejezésekben rejlő lehetetlenségeket észrevegye.
Hogy az emlékiratoknak Lesur által közölt kivonatos szövegét maga Napoleon diktálta, közvetlenül nem bizonyitható, de nagy a valószinüsége. A kérdés vizsgálói nem indokolatlanul mutattak rá, hogy Nagy Péter végrendeletének egész gondolatmenete mennyire megegyezik egyes fejtegetésekkel, amelyeket Napoleon saját emberei előtt tett s ezek feljegyeztek és még inkább, mennyire frappáns a hasonlatosság még a kifejezésekben, frázisokban is Napoleon szent-ilonai emlékiratainak Oroszországra vonatkozó része és a Lesur által közölt szöveg között.
A diktáló személye különben a történelem szempontjából már meglehetősen közömbös. Eredet szempontjából elegendő annak megállapitása, hogy ez a sokszor bombasztikus, jövendölgető irat nem származhatik a nagyon is józan, fellengzős dolgoktól idegen és csak a pillanat realitásai iránt érzékkel biró Nagy Pétertől, hanem Napoleon közvetlen környezetében kell keresni a forrását.
Lesur, de még inkább Gaillardet könyve nyomán a végrendelet megkezdte vándorlását az irodalomban. Szószerinti vagy némileg módositott szövegben majd itt, majd ott bukkant föl, belevette magát a köztudatba és mint gyakran történni szokott, a mesének medre egyre szélesbedett és kimélyült.
Jellemző, hogy három évvel Gaillardet könyvének megjelenése után a lengyel Chodzko Leonard, aki francia nyelven könyvet irt hazájáról, amelyben Lengyelország romlásának kezdetét Nagy Pétertől számitja, már a végrendelet keletkezésének a körülményeit is ismeri. Még tovább megy egy Corréard nevü francia katonai iró, aki 1854-ben az orosz birodalom növekedésének térképét adta ki. Magyarázó szövegében azt is megirja, hogy Nagy Péter a végrendelet vázát 1710-ben készitette „végleges“ alakját azonban csak 1724-ben nyerte, Ostermann kancellár átdolgozásában. A legenda vándorlásának és fejlődésének érdekes példája.
Vagy talán ez már nem is véletlen és nem is legenda? A könyv megjelenésének időpontja, 1854, a krimi háboru előestéje, meglehetősen gyanus. Ekkor a francia kormánynak megint érdekében állott, hogy Oroszország ellen hangolja a közvéleményt. Az ekkor hirből, hallomásból már eléggé ismert végrendeletnek megfelelő tudományos aplombbal való közzététele és kommentálása épen ugy megfelelhetett III. Napoleon céljainak, mint annak idején a legenda szárnyrabocsájtása nagybátyjának. A körülmények sajátságos összevágása és analogiája mellett nincs kizárva, hogy Corréard esetében is csak a mindkét francia császárság által nagyon kedvelt félhivatalos sugalmazással van dolgunk.
A végrendelet további sorsa, bevonulása a napi sajtóba és politikai célokra való felhasználása, különösen mióta hitelességének nimbuszát erősen megtépázták, végül pedig keletkezését és hiteles történetét is nyomról-nyomra kimutatták, már alig érdekes. Érdekessége ma már csak inkább tartalmi szempontból van. Annyi más dokumentum mellett fényesen igazolja ez az apokrif irás szellemi szerzőjének, Napoleonnak a jövőbe tekintő politikai éleslátását, akinek különösen a világháboru szolgáltatott teljes igazságot. A nagy császár felismerte az egyik oldalon Angliának a kontinenssel szemben követett politikai alaptörvényét, a másik oldalon pedig megjósolta a civilizált Európára Oroszország felől váró veszedelem elkövetkezését is.
A végrendelet legenda, de tartalma igaz és megvalósitására két századon át állandóan törekedett az orosz cárok és a panszlavista álmodozók politikája. A nagy összeomlás azután a végrendelet meséjét és tartalmi igazságát egyaránt végérvényesen eltemette.