REZIDENCIÁK.
Az utas, aki nyaranta képletesen kezébe veszi a vándorbotot, hogy bekalandozza Európa különböző országait, Svédországtól Itáliáig és Ausztriától Franciaországig, csaknem lépten-nyomon beleütközik olyan királyi palotákba, fejedelmi kastélyokba, nyári lakokba és egyéb elnevezésü rezidenciákba, melyeket az utolsó három évszázad uralkodói épittettek maguknak. Különösen Németország van teleszórva velük, amely legutoljára jutott el az állami egységnek az állapotához s ahol a mult század elejéig királyságoknak, választó- és egyéb fejedelemségeknek, nagyhercegségeknek és más kisebb államformáknak valóságos zürzavara uralkodott. Baedekerek és egyéb utikönyvek csillaggal szokták megjelölni ezeket a rezidenciákat, pontosan beszámolnak róla, hogy mikor és melyik fejedelem milyen körülmények között emeltette őket, felsorolják a látványosságaikat és különösen felhivják az utasnak a figyelmét, aki belépődij mellett tekinti meg az elmult időknek a pompáját, hogy mi az egyes rezidenciáknak a különlegessége és mi az, ami őket a többiektől megkülönbözteti.
Csakugyan mind különböznek egymástól. És mégis, ha az európajáró utas néhány tucatot már látott közülök, lassanként keletkezésük idejére, épitésük stiljére való tekintet nélkül egyazon hangulatnak a légkörében olvadnak össze. Késői reneszánsz, rokokó, barokk és elhelyezésük módja csak külsőségekben különbözteti meg őket egymástól, de ugyanaz marad a szellem, mely létrehozta és megteremtette őket s amely bennük hosszu időn át lakozott.
Minden fejedelmi hatalomnak többé-kevésbbé a presztizs az alapja s ennek a presztizsnek a szempontjából, az uralkodóknak, kezdve a szumir városkirályoktól és egyiptomi fáraóktól egészen a legujabb időkig, mikor már a fejedelmi hatalom hanyatló tendenciát mutat, ugyszólván üzemi szükségletük volt az épitkezés. Hatalmát, gazdagságát a fejedelem a primitiv ember előtt, különösen mig az irás-olvasás tudománya nem volt oly általános, mint napjainkban, leginkább épitkezéseivel tette érzékelhetővé. Ebből a belső szükségletből fakadt majdnem minden uralkodónál az a törekvés, hogy olyan épitményeket hozzon létre, aminőket kivüle más nem tud megépittetni s ami minden bizonnyal felülmulja elődeinek hasonló alkotásait.
Ezeknek a fejedelmi épitkezéseknek a keretén belül, amelyeknek kezdetei a történelmi korok elejéig nyulnak vissza, egészen különleges csoportot alkotnak azok az uralkodói paloták és kastélyok, melyek körülbelül a tizenhetedik század második felétől kezdve a tizenkilencedik század derekáig épültek. A középkor nagy épitkezései, a várakat és talán a kereskedő városok patricius-palotáit leszámitva, főleg egyházi célokat szolgáltak. Állandó fővárosuk az uralkodóknak a mai értelemben alig volt s ha városokban épitettek is maguknak lakást, az nagyrészt védelmi szempontoknak volt alárendelve. A városokat az uralkodók nem nagyon szerették, mert ott legkevésbbé érezték magukat biztonságban. A nagy változás az ujkor elején következett be, amikor az abszolut fejedelmi hatalom letörte a vele versenyző oligarchákat, megfékezte a független városok polgárságát, a folyton tökéletesbedő lőfegyverek mellett pedig az erődszerü épitkezések elvesztették a céljukat és rendeltetésüket. A pompa és fény megcsillogtatása lett az uralkodói épitkezések legfőbb célja, nagy királyoknál és duodec fejedelmeknél egyaránt.
Ez a processzus legelőször és legteljesebb módon Franciaországban ment végbe és ezért a francia királyok adták a példát Európaszerte többi uralkodótársaiknak egy ujabb, világi célokat szolgáló épitkezési tipusnak a megteremtésére. Amit Franciaországban a Lajos királyok megteremtettek, azt akarta utánozni Európának minden uralkodója Németországban, Angliában és Skandináviában egyaránt. A Louvre, a Tuillériák és Versailles voltak az iskolai példa, melynek lokális változataival a francia királyok utánzói egész Európát teleszórták.
Mindahány ilyen palota és kastély csak van, azt a benyomást kelti a nézőben, mintha nem a lakásra volna berendezve, hanem csak egy-egy ember szeszélyének volna a kielégitése. Tükrös, aranyozott, ezüstözött fogadótermek, nagy karos gyertyatartókkal, csillárokkal, selyemkárpitos falakkal, melyeken a maguk idejében hires, de ma már nagyrészt elfelejtett nevü festőknek a képei diszelegnek. A képek között a tájkép a legkevesebb, mintha az épittetőknek a természet szépségei iránt alig lett volna érzékük; tömérdek ellenben közöttük az ősök és a család akkor élt tagjainak képein kivül a mitológiai vonatkozásu tárgy, édeskésen megfestett vadászjelenet, ünnepélyeknek és egyéb sokadalmaknak az ábrázolása, melyeknek az épittető fejedelem állott a középpontjában. Volt e fejedelmek között, aki fontosnak tartotta, hogy megfesttesse udvari bolondját, vagy a környezetében tartott gnómot, volt, aki sorozatos galériát állitott össze vadászkutyáinak a képeiből, vagy esetleg, ha több müvészi érzéke volt, mint az állandóan a zsenialitás és őrültség határán álló Wittelsbachok egynémelyikének, megfesttette azokat a müvészi alkotásokat, melyek az ő uralkodói hatalmának és egyéni szeszélyének köszönhették az eredetüket.
Butor mindezekben a rezidenciákban kevés van, csak a falak mentén vannak itt-ott aranyozott lábu székek és kerevetek, mintha a maguk idejében a termekben csak nyüzsögtek volna a vendégek, de nem érezték volna a pihenésnek a szükségességét. Szekrényt még a kevés számu lakószobákban sem látni; a mindennapi polgári életnek ezeket a fontos butordarabjait rejtett fülkék és a falakba mélyitett kommodok helyettesitik. A berendezésnek ebbe az egyformaságába ravasz kis ötletek visznek elevenséget, melyek annak idején bizonyára büszkeségéül szolgáltak a fejedelmi gazdának: a láthatatlan konyhába lesüllyedő és teritve felemelkedő asztalok, a földbe leépitett fürdőmedencék, melyeket a kastély tavának a vize táplál, rejtett megfigyelők és hangfogók, melyek segitségével látni és hallani lehet, hogy egyik vagy másik teremben mi történik. Általában ez a naiv különlegességekre való törekvés igen erős. Talán nincs kastély, melynek kertjéből hiányoznék a japán vagy kinai pagoda, a versaillesi mintára megszerkesztett vizjáték, a furcsa összeállitásu napóra, vagy valamelyik mesebeli szörnyetegnek szobor alakjában való ábrázolása. Nagy Frigyes Potsdamban külön temetőt rendezett lovának és kutyáinak. Egy késői Wittelsbach, aki abba a tóba ölte magát, melynek vizére bocsájtotta egyik őse az uj Bucentorot, egy szikla tetejére épittette Neuschwanstein várát, a wagneri Parsifal-álmoknak ezt a kőből alkotott megtestesülését.
Ha van talán még egy közös vonásuk mindezeknek a rezidenciáknak, talán a befejezetlenségük az. A legnagyobb részük sohasem érte el azt a teljességet, melyet számukra kiterveztek. Épittetőjük vagy többet akart, mint amennyire képes volt, vagy háboruk akadályozták meg, hogy befejezze alkotását, vagy megunta, amit kezdett, vagy közben meghalt és utóda másutt még különbet akart teremteni. A palota igy üresen, lakatlanul maradt, legfeljebb az őrök lézengtek benne, mignem egy másik utód, aki nem érezte szükségét az elhagyott rezidencia fenntartásának, vagy valami ujabb rendeltetést adott neki, vagy pedig megnyitotta a hozzátartozó parkkal együtt a nagyközönség számára. A bécsi Favoritenből, amelyet Schönbrunn ideje előtt császári nyári palotának épitettek, igy lett a Teréziánum név alatt ismert nemes ifjak nevelő intézete, más rezidenciákból igy lett muzeum, vagy belépődijas látványosság, ahol papucsot huznak a látogató lábára, hogy a berakott padlót össze ne karcolja szöges cipőjével, a székek karfáit pedig zsinórral kötik össze, hogy ne lehessen beléjük ülni és a foszladozó selyemszövet teljesen szét ne szakadozzék. A kastélyok kertjeiben, a dianák, ámorok és vizi najádok szobrai között pedig ma a nagyvárosok kiránduló közönsége üdül, gyerekkocsikat tologatnak, papirba csomagolt hideg felvágottat uzsonnáznak és szorgalmas mamák harisnyákat kötögetnek.
Kétségtelenül sok művészet van ezekben az akár városi, akár vidéki rezidenciákban felhalmozva. Legyen a nevük akár Versailles, akár Schönbrunn, akár Potsdam, Amalienborg, Nymphenburg, Carszkoje Szelo, mindenkor maradandó emlékei lesznek az európai kulturhistória egy periódusának, mely az ujkori abszolut fejedelmi hatalom megteremtésétől a társadalmak demokratizálódásáig terjed. A politikai cselszövényeknek, kabinet-háboruknak, halkszavu és sima beszédü kancellároknak, szépségflastromos és költséges metreszeknek a kora ez. Az a kor, mikor az államkassza még boldog módon többé-kevésbbé összeolvadt a fejedelmek magánkasszájával és a költségvetés nélküli gazdálkodás világában bele lehetett fogni olyan épitkezésekbe, amelyekre ma már aligha lehetne találni fedezetet. Ennek a kornak az uralkodói, ha a legtöbbjük nem emelkedett is a nagy átlagon felül s ha nem voltak is nagyok mint uralkodók, majd mind rendelkeztek bizonyos művészi iskolázottsággal és rendelkezésükre állottak az emberek és eszközök, hogy épitkezési szenvedélyüket ki tudják elégiteni.
A népképviseletnek és az olcsó sajtónak az idejével az ő koruk lezárult. Ha még történtek fejedelmi épitkezések, a jellegük megváltozott. Talán a bécsi Burg uj szárnya az utolsó az ilyenfajta épitkezéseknek a sorában; annak is a másik része, melyet Ferenc Ferdinánd tervezett a Ballplatz felőli oldalon, sohasem fog már felépülni. A tizenkilencedik század a muzeumok, képtárak, gyüjtemények alapitásának a kora; ezeknek teremtenek otthonokat a fejedelmek. Ismét a bajor Wittelsbachok példájára lehet utalni, akik igy teremtették meg Münchenből a világnak egyik első muzeumi városát. Bécsnek Ferenc József volt a nagy muzeumalapitója; a néhai császárváros közgyüjteményei majd mind neki köszönik létesitésüket. Nekünk, magyaroknak se a rezidenciák épitéséből, se a muzeumok alapitásából nem nagyon jutott.
Letünt korokat bárminő oknál fogva is visszasirni céltalan és hiábavaló. Igenis, lehet azonban róla elmélkedni, hogy ki veszi át a jövő szempontjából egyik vagy másik megszünt tényezőnek a szerepét? Kétségtelen, hogy még ott is, ahol a monarchia megmaradt, a királyok és fejedelmek szerepe nagyon megváltozott. Szeszélyeik kielégitésének a lehetősége, mint egyebütt, ugy az épitkezések terén is, erősen redukálódott. Köztársasági elnökök és egyéb határidőre alkalmazott, vagy határidő nélkül választott államfők ezt a szerepet már financiális okoknál fogva sem vehetik át. Kollégiális szervezetek, legyen a nevük parlament, városi tanács, muzeumbarátok egyesülete, vagy részvénytársaság, cselekvéseikben egészen másként járnak el és ez rányomja bélyegét alkotásaikra is. Minden épitkezésük kompromisszumos tervnek az eredménye, egy meghatározott költségvetési előirányzatnak a keretén belül. Nemcsak a nyilvánosságnak az ellenőrzése alatt állanak, hanem tagjaikból, akik nem belülről érzik a szépnek a kényszerüségét, vagy nem nevelődtek bele a kényelemnek, fénynek és pompának szükségességébe, gyakorta hiányzik is az érzék, hogy igazán szép dolgokat létesitsenek. A tervnek elbirálásánál rokoni, sógori és egyéb protekciós szempontok érvényesülnek, a kivitelnél pedig megtakaritás cimén itt is, ott is lecsipnek valamit, ami kelléke lett volna az alkotás tökéletességének. Gyakorlati példával élve, az udvari porcellángyárak esetére utalhatunk. Porcellángyárakat részvénytársaságok eddig is alapitottak és bizonyára ezután is alapitanak. Sohasem jutna azonban egy kapitalistákból álló társaságnak eszébe, hogy tisztán müvészi igények kielégitése céljából megépitse akár a meisseni, akár pedig a berlini, kopenhágai, nymphenburgi vagy karlsruhei porcellángyárat, amely többé-kevésbbé a rezidenciának a járuléka, csak azért, mert arra Sévres példát szolgáltatott.
Amerikában, a nagy kapitalizmusnak a hazájában, amelynek sohasem voltak Isten kegyelméből való uralkodói, ez a probléma félig-meddig megoldódott. A multimilliomosok és milliárdosok, az ipar és pénzvilág „kapitányai“, milliós alapitványok formájában adják vissza egy részét annak, amit a társadalomnak és másoknak munkájából lefölöztek. Páratlan bőkezüséggel berendezett muzeumok, egyetemek, tudományos kutató intézetek, kórházak köszönik nekik a létesitésüket. Vagyonilag fejedelmi sorban vannak ők s talán modern formák között a fejedelmek alapitói dicsőségére aspirálnak. Alig hihető azonban, hogy ez az ismét egyesek tetszésére és szeszélyére alapitott rendszer legyen a szép dolgok létesitésének végső állomása. Vajudó, de minden nyomorusága mellett is haladó korban vagyunk, melynek legfőbb vonása a müveltségnek és a belőle fakadó kulturérzéknek a terjedése. A rezidenciák letünő kora után talán a kultura iránt egyformán érzékkel biró egyének csoportjainak tudatosan megszervezett, kollektiv erőkifejtése lép majd az épitészeti alkotások, tudományok és müvészetek pártolása terén az egyes uralkodók ötletszerü alkotásainak, tetszésének és szeszélyének a helyébe.