BACH SÁNDOR.
Harminc esztendeje elmult, hogy 1893 november 13-án egy elfelejtett ember halt meg unterwaltersdorfi birtokán, Alsó-Ausztriában. Az elhunytat Bach Sándor bárónak hivták. Két évtizednél hosszabb idő óta már nem szerepelt a közéletben s mikor halála hirét közölték az ujságok, szinte meglepődve néztek össze az öregek, hogy még élt az egységes Ausztriának hirhedt belügyminisztere, akiről korszakot neveztek el a magyar történelemben is. Mi pedig, akik mostanában tapossuk az élet utjának felét, a kezdő ujságolvasók mohó buzgóságával vetettük rá magunkat az apánk kezéből délutáni szunyókálás közben kihullott papirlepedőre, hogy megtudjuk, ki is volt az a Bach, akit a nagyok politizálása közben oly sokat hallottunk emlegetni.
Valljuk meg, hogy ma, mikor halálának harmincadik évfordulójához érkeztünk el, még mindig nem tudunk sokkal többet róla. Néhány közkeletü frázis: a barrikádok minisztere, aki elárulta ifjukori elveit… önkényuralom… germanizálás… Bach-huszárok… és tovább? Tovább már nincs. Az abszolutizmus koráról szóló történelmi kézikönyvek is meglepően keveset mondanak róla. Amit megirnak, inkább a Bach-korszaknak az általános ismertetése. Meg az osztrák történelmi irodalomban is hiányzik Bachnak egy kimeritő, jó életrajza és méltatása. Pedig természetes volna, hogy egy emberrel, aki oly erősen beleirta a nevét negyven millió ember történetébe, mint Bach Sándor, – lett légyen a szereplése szimpatikus, vagy sem, – személy szerint is foglalkozzanak. Annál is inkább, mert Bachnak a személye szinte kinálkozik a studiumra. Belső fejlődését, pályafutását, betöltött szerepét illetőleg a legérdekesebb jelenségek egyike. Sokáig talán nem tudták megérteni. Mi, akik átmentünk a forradalmak és ellenforradalmak gyakorlati iskoláján, könnyebben megértjük őt. Viszont Bach Sándor pályafutása sokban kulcs lehet nekünk más politikai nagyságok pályájának a megértéséhez.
A kiindulás szinte tipikus természetü. Adva van a régi rendszer, megállapodott hatalmával, formáival, tekintélyeivel. Hogy ezt a régi rendszert véletlenül Ausztriának hivják, véletlenül Metternich a kancellárja és véletlenül a jámbor Ferdinánd a császára, tökéletesen mellékes. A fiatalok, – közöttük sokat igérő, de még csak igérő ügyvédek, jó tollu, de irásukban korlátozott publicisták, merész irodalmi terveket szövögető költők, a ranglétra alsó fokain álló közigazgatási tisztviselők, egyetemi hallgatók, – lányos házaknál, boltozatos belvárosi régi vendéglőkben, kávéházakban, jogi és politikai olvasókörökben, segitő egyesületekben találkoznak és ott eszelik ki világboldogitó terveiket, a közeli megvalósulás minden reménye nélkül. A negyvenes évek elérhetetlennek látszó ideáljai: liberalizmus, egyenlőség a törvény előtt, jó közigazgatás, demokrácia, szólás- és gondolatszabadság, néhány csöpp a korai szocializmus tanitásaiból, Proudhon szellemében, – ez az, ami mindannyiukat foglalkoztatja. Amint egy-egy közülük titkár lesz valamelyik kancelláriánál, vagy jogtanácsosa lesz valamelyik kékvérü mágnásnak, vagy benősül valamelyik patricius-családba, kötelességszerüen megfeledkezik ezekről az ifjukori hóbortokról. De jön egy véletlen lökés, mint a márciusi forradalom. A még be nem érkezettek ugy érzik, hogy eljött az ő idejük. Az olvasókörből politikai központ lesz, ahol alkotmányt csinálnak egy negyven millió lakosu birodalom számára, nagy akciókat terveznek, memorandumokat szerkesztenek és küldöttségeket választanak, hogy a memorandumokat a Burg hatalmasainak és a császárnak átadják. Egy merészebbhangu beszéd, egy ujságcikk, amelyet a cenzura kék ceruzája már nem csonkitott meg, karriért teremt. Addig szük körben ismert nevek, különösen ha a rendőrség egyébként ártalmatlan házkutatást is foganatositott viselőjüknél, ismertekké és divatosakká válnak. Ha van bennük némi tehetség, ügyesség és alkalmazkodó képesség, ők a jövő emberei.
Ez a márciusi forradalom előtti és forradalmi Bachnak az esete. Többedmagával együtt résztvett a petició megszövegezésében, amely alkotmányt kért a császártól Ausztria számára és belekerült a tizenkettes bizottságba, melynek az lett volna a feladata, hogy a peticiót a császárnak átnyujtsa. A kivánságok nagyon mérsékeltek voltak, némileg kiszélesitett rendi parlament, jogegyenlőség és a hűbéri rendszer maradványainak eltörlése. Elvi szempontból a jozefinizmusból fakadó liberalizmus, személyileg pedig az aggastyán-uralom megdöntése. Mérsékelt voltukat legjobban mutatja, hogy eleinte még Zsófia főhercegnő is rokonszenvezett velük. Igaz, hogy a főhercegnőnek messzebbmenő tervei voltak. Az ő keze is benne volt a rendszerváltozás előkészitésében, melynek Ferdinánd helyett Ferenc Józsefet kellett a megifjodó Ausztria trónjára emelni. Kormányozható forradalmak azonban nincsenek s az események eseményeket szülnek. Ausztriában is az elért eredmények egyik oldalon még nagyobb követeléseket szültek, másik oldalon pedig adtak ugyan engedményeket, de szervezték az ellenforradalmat, amelynek katonai erővel kellett rendet teremteni. Mialatt az udvar Innsbruckba menekült, Bécsben egy uj forradalmi hullám vállain felemelkedett a liberális Doblhoff-kabinet, amelyben Bach kapta az igazságügyi tárcát. A minisztérium bemutatkozásánál ahhoz az elvhez kötötte magát, hogy a nép szuverénitása a trónéval rangban egyenlő. A kabinetbe a harmincötesztendős Bach az energia és határozottság hirét hozta magával. Ő volt az, aki a „barrikádok olvasható irásával“ akarta tudtul adni a reakciónak a nép akaratát. Csakhamar megmutatta, hogy legalább is ugyanakkora energiával és határozottsággal akarja megtartani egyszer kiverekedett pozicióját. Ahogy megérezte az erőviszonyok változását, rohamosan tolódott el jobbfelé. A májusi forradalom vezéralakja októberben már Bécsből menekülni volt kénytelen és csak novemberben bukkant fel ujra Olmützben, mint Schwarzenberg Félix herceg kormányának igazságügyminisztere, majd 1849 május havától belügyminisztere.
Még forradalmi idők számára is tulságosan gyors ez a változás. Schwarzenberg herceg sógora volt annak a Windischgrätznek, aki a prágai és bécsi forradalmak leverése után rendcsináló diktátora lett a monarchiának. Programjuk eltért ugyan egymástól, Windischgrätz katonai diktaturát, Schwarzenberg polgári abszolutizmust akart, de abban egyetértettek mindketten, hogy a forradalmi szellemnek a csiráját is ki kell irtani. Egyetértettek abban is, hogy a kremsieri fikció, – ahogy Schwarzenberg a Bécsből elmenekült országgyülést nevezte, – a rákfenéje a bajoknak és csak addig szabad megtartani, amig a legelső alkalom kinálkozik a szétkergetésére. Egy ilyen elveket képviselő rendszerbe átevezni valakinek, aki félesztendővel előbb még a szabadságjogokat, népszuverénitást és barrikádokat emlegette, nem könnyü feladat. Bachnak az átnyergelése sem ment simán, de nem mintha neki lettek volna aggodalmai, hanem a tulsó parton nem fogadták valami szivesen. Nagyon is friss volt a forradalmi multja és nem volt elég megbizható a katonai és feudális reakció számára. Windischgrätz tiltakozott ellene és vele tartott a nyilt és leplezetlen reakciónak egész táborkara. A legfurcsább küzdelem kezdődött. A gőgös arisztokrata- és katonai-párt lehetetlenné akarta tenni a polgári származásu barrikád-minisztert, Bach pedig küzdött, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát rájuk nézve. Támogató gyanánt mögötte állott Schwarzenberg herceg, aki szintén a feudális mágnások közül való volt, de helyesebben itélte meg Bachot, mint a többiek és nagyon jól megérezte, hogy ezt az eleven eszü, de poziciójáért állandóan küzdeni kényszerült fiskálist eszköznek jobban használhatja, mintha valami rangjabeli, de korlátolt mágnást venne maga mellé a kabinetjébe. Sógorával szemben szinte formális garanciát vállalt Bachért, hogy „nézetei a hadseregről és a nemesi előjogokról a legkorrektebbek“. Állandóan kitartott mellette, mert szüksége volt reá. Kellett neki az az ember, akinek „mindenre van megoldása“ és akinél jobban senki sem tudta az egyre féktelenebb abszolutizmus ténykedéseit kenetteljes, formailag csiszolt, sőt modern jelszavaktól csöpögő, de tartalmilag álnok mondatokba öltöztetni.
Olmülzi miniszteri ténykedését jóformán azzal kezdte, hogy jogilag megvédelmezte a frankfurti parlamenttel szemben Blumnak a kivégzését. Elismerte, hogy a parlament egy tagjának mentelmi jogán „sérelem“ esett, de vitatta a hadbiróság itéletének jogosságát, mert az osztrák kormánnyal a frankfurti nemzetgyülés mentelmi jogára vonatkozó határozatok hivatalosan nem közöltettek, a tiltakozás a halálos itélet ellen pedig sajnálatos késedelemmel érkezett meg. Szavaiból jóformán kiérzik az ügyvéd, aki válogatás nélkül véd minden ügyet és képes bebizonyitani azt is, hogy a csendőrség, a sajtóellenőrzés, a szinházi cenzura és az egyesületi jog felfüggesztése tulajdonképen a politikai szabadságnak a megvédését szolgálja a felforgatókkal szemben. Az ő ügyvédi észjárása eszelte ki, hogy a tizennyolc esztendős Ferenc József trónralépésénél a polgári magánjog szabályait kell alkalmazni, nem lévén a magyar törvénytárban az uralkodóház tagjainak nagykorusága szabályozva. A trónralépést bejelentő proklamációnak alkotmányosan és modernül hangzó mondatai is tőle származnak. Ez a proklamáció tartalmazza azonban egyuttal Bach következő esztendőinek politikai programját, a centralisztikus és egységes Ausztria megteremtését, melyet mint belügyminiszter tiz éven át konzekvens és kitartó munkával, számtalan akadályt leküzdve igyekezett megvalósitani.
Ezeknek az esztendőknek a megitélése nem oly egyszerü mint azt különösen a magyar történelemirók szokták feltüntetni, akik az összefutó és széthuzó erők elemzése nélkül egyszerüen a reakció gyüjtőkalapja alatt foglalnak össze mindent, ami 1849 után történt. Tényleg a császár környezetében erős küzdelmek folytak, hogy mit állitsanak a letiport forradalom helyébe. Schwarzenberg, Stadion és Bach, – majd az első kettőnek halála után Bach egyedül, – a centralisztikus és bürokratikus abszolutizmust képviselték. A jozefinizmus örökségéből vették át a polgároknak a törvény és közigazgatás előtti egyenlőségét és az előjogok megszüntetését. Az egységes, uj Ausztriában egyformán meg akarták szüntetni a rendi előjogokat és a tartományok és országok különállását. Mellettük sokáig, parallel hatalom gyanánt müködött a szoldateszka, amely csak császárt ismert és őrmesterekkel szerette volna végeztetni az egész közigazgatást. Ez a szoldateszka annyira ment, hogy a pesti helyőrség tisztjei nyilt tüntetést rendeztek Haynau mellett, mikor Bécsben megsokalták beszámithatatlan müködését és menesztették. Külön csoportot alkottak a katonai és polgári feudálisok, akik 1848 előtt az összes vezető poziciókat birták s a forradalmi mozgalmak leverése után az elkorhadt rendi és partikuláris államszerkezetet akarták visszaállitani. Ezeknek a gőgös osztrák feudálisoknak Windischgrätz volt a tipusuk, aki mindig megdicsérte polgári származásu tisztjeit bátorságukért, de az arisztokratákat soha, mert azoknál a harci erény magától értetődik. Felfogására jellemző, hogy féktelenül gyülölte a magyar rebelliseket, de rokonszenvezett a magyar rendiséggel és a forradalom leverése után az ókonzervativ arisztokratákat akarta hatalomba iktatni. Magának Schwarzenberg hercegnek az öccse, akit az osztrák arisztokráciában Landsknecht néven ismertek, mert szivesen vett részt mindenféle kalandos hadi vállalkozásokban, a germanizáló centralisztikus politika megkezdése alkalmával memorandumban ajánlotta a fiatal uralkodónak, hogy támaszkodjék a magyarokra és csehekre, mert azoknak a forradalma csak nemzeti volt, mig a bécsieké polgári és demokratikus.
Azt feltétlenül el kell ismerni, hogy Bach nem közönséges ügyességet tudott kifejteni poziciójának megvédésében. Kifelé ugy látszott, mintha hatalma állandóan növekednék, de befelé szüntelenül résen kellett lennie. Személye körül szinte koncentrálódott a gyülölet. Az elnyomott nemzetiségek a centralisztikus politika képviselőjét gyülölték benne, a forradalmárok az árulót, a régi tekintélyek a parvenüt, a feudálisok a jobbágyfelszabaditás végrehajtóját, a katonák a polgári abszolutizmus megteremtőjét, az 1848 előtti reakciósok pedig elveik meggyőződés nélküli kisajátitóját. Kübeck, az államtanács elnöke, feljegyzéseiben hol madár, hol pedig angolna névvel tiszteli meg. Meyendorff orosz követ azt irja, hogy szalonja nyitva van minden gentleman előtt, de Bécsben van miniszter, aki nem az ő szalonjába való. Az olmützi császártalálkozás alkalmával nem volt nehéz rávenni Miklós cárt hogy ne fogadja szövetséges társának belügyminiszterét. Pedig Bach már mindent elkövetett, hogy forradalmi multjának az emlékét expiálja. Még hegyes kecskeszakállát is, melyet a negyvenes évek végén forradalmi szakállnak neveztek, leberetváltatta. 1851-ben, az osztrák alkotmány teljes felfüggesztése előtt, Bachnak arra a kijelentésére, hogy most jutottak a helyes utra, Khevenhüller gróf, a Windischgrätz iskolájából való arisztokrata hadtestparancsnok, csipősen jegyezte meg:
– Mi nem is jártunk más uton soha.
Különösen megnehezedett Bach helyzete 1852 elején, Schwarzenberg halála után. A császár őt akarta miniszterelnöknek, el is küldötte neki a kinevező kéziratot, de a publikálást Grünne gróf főhadsegéd, Kübeck és az Angliából visszatért Metternich meg tudták akadályozni. Rávették a császárt, hogy önmagának legyen a miniszterelnöke, mert az abszolut uralkodás elvével nem fér össze, hogy másnak a kezében összpontosuljon a hatalom. Bach érezte, hogy szövetségesek után kell néznie. Ettől az időponttól kezdődik a közeledése a klérushoz, részvétele a konkordátum előkészitésében s a centralizálásnak az ultramontanizmussal való párositása. Thun gróf közoktatásügyi miniszterrel együtt ekkor kezdte meg hadjáratát a magyar szabadságnak utolsó menedéke, a protestáns autonomia ellen. A centralizmus gondolatából kidobta a jozefinizmust, hogy megszerezze Rauscher biboros és a türelmetlenségig katolikus Zsófia főhercegnő pártfogását. Arisztokrata ellenségei ezért mondották, mikor Bach 1852-ben megkapta a báróságot, hogy cimerében a szavak: „In cruce spes mea“, – nagyon is földi értelemben veendők.
Ilyenek voltak a kulisszák mögötti részletei annak a nagy kisérletnek, amely a forradalmak romjain az egységes, nagy Ausztria megteremtését tüzte ki céljául. Bachnak a koncepciója az volt, hogy a jó közigazgatással és igazságszolgáltatással és a pénzügyi szolgálat megreformálásával teremtse meg az egységes birodalomnak az előfeltételeit. Amit ezen a téren alkotott, arról fenntartás nélkül el kell ismerni, hogy kiváló adminisztrativ tehetségnek a munkája. Az osztrák közigazgatás, melyet meg nem érdemelt kicsinyléssel szoktak emlegetni, ma is az általa megácsolt keretek között müködik. Nálunk is, a közigazgatás és igazságszolgáltatás kettéválasztása, a telekkönyv, a jobbágyfelszabaditás, a pénzügyi közigazgatás és a csendőrség, lényegükben a Bach-korszak maradványai. Csak a cimek változtak, de a tartalom alig. Az abszolutizmus idején Bach reformjai és intézményei népszerütlenek voltak, de a kiegyezés utáni Magyarország épenugy kénytelen volt őket átvenni, mint ahogy átvette a Bach-féle közigazgatási apparátust minden változtatás nélkül a hat éve megalakult cseh köztársaság kormánya. Bach kisérletében megvoltak a sikernek bizonyos előfeltételei. Ha terve sikerül, nevét II. Józsefnél maradandóbb módon irja bele Ausztria történetébe. De nem sikerülhetett, mert nem számolt a reális nemzeti erőviszonyokkal és a kényszer nyomása alatt lemondott azokról a demokratikus erőkről, melyeket esetleg felhasználhatott volna. Népállamot népek ellen teremteni, még jó közigazgatási gépezettel sem lehet. Mint minden abszolutisztikus rendszernek, a Bach-rendszernek is ez volt a szervi hibája. Senki sem akarta elfogadni tőle még a jót sem, mert mindenki csak az erőszakot és a közigazgatáson tul a közszabadságok elkobzását és a germanizálást látta benne.
A legnagyobb tévedés volna azonban Bachnak a rendszerét minden fenntartás nélkül germanizálásnak nevezni és a németséget, vagy akár annak az osztrák ágát felelőssé tenni az ötvenes évek birodalmi politikájáért. Ez a politika épen oly távol állott a német gondolattól, mint a császári hadsereg, amely csak nyelvére volt német, de teljesen denacionalizálódott a habsburgi eszmének a kedvéért. Hogy is lehetett volna magasabb értelemben németnek nevezni egy olyan politikát, amely kizárta a birodalmi német klasszikusokat és valami sajátságos őrmesteri és irodatiszti németséggel prostituálta Goethe és Schiller nyelvét. Az osztrák németségnek a negyvenes évek liberális eszmekörében felnevelődött intelligenciája visszavonult a Bach rendszerétől és azt kifelé leginkább a szlávok képviselték. Az ötvenes évekből való az az anekdóta, hogy a bécsi rendőrségnél, aki jó minősitést akar, tartozik a cseh akcentust elsajátitani. Az össze-vissza dobált, a viszonyokkal nem ismerős közigazgatási tisztviselők a gyakorlatban eltorzitották azt is, ami másként szépen festett volna az uj közigazgatás koncepciójában.
Igy mélyült ki egyre jobban az az ür, amely a Bach-rendszer szavai és cselekedetei között mutatkozott. Ezt az ürt pedig nem lehetett állandóan áthidalni megfizetett ujságcikkekkel, megrendelt bizalmi nyilatkozatokkal, eredményekről regélő jelentésekkel, Potemkin-elvek szerint rendezett császári körutakkal és a kritika teljes elhallgattatásával. Még az a látszólag demokratikus vonás se használhatott ennek a rendszernek, mellyel a politikailag veszélytelennek tartott parasztság rokonszenvét igyekezett magának megnyerni. Két különböző oldalon, a liberális intelligencia és a rendi különállásukban megtámadott történeti osztályok voltak a Bach-rendszernek legerősebb ellenségei. És épen itt állott elő az a képtelen helyzet, hogy mig Bach az ókonzervativ arisztokratákat rendőrileg ellenőriztette, azoknak rendi előjogaik révén szabad bejárásuk volt a feudális gondolatkörben felnevelődött fiatal császárhoz. Bizonyos mértékig az ő szócsővük volt a döblingi tébolydából megszólalt Széchenyi is, aki marcangoló kegyetlenséggel tépte szét a Rückblick dicsekvéstől csillogó képeit. Kritikájának foglalata az, hogy az önkény önmagában nem utálatos, de azzá válik, ha képmutatással és tartuffiádákkal párosul.
Mikor azonban Széchenyi könyve megjelent, Bach már bukott ember volt. Megbuktatta őt a solferinói vereség. Önkényuralmi rendszerek mindent elbirnak, csak a külpolitikai és harctéri vereségeket nem. Ilyen esetben szokták az uralkodók áldozatul odadobni népszerütlenné vált minisztereiket. Bachnak is mennie kellett, annál is inkább, mert a tábornokok keresve sem találtak volna alkalmasabb mentséget, minthogy Bachot okolják a katonai igazgatás hibáiért és vele palástolják a saját tehetetlenségüket. Senki sem sajnálta Bachot, mikor távozott, csak az uralkodó érezte ugy, hogy tartozik valamivel annak az embernek, aki tiz esztendőn át szolgálta a korlátlan császári hatalom ügyét. A pápai udvar mellé nevezte ki követnek. Ez volt az utolsó állomás Bach politikai pályafutásában. Tevékenységre Rómában nem nyilt alkalma, de feljegyezték róla, hogy mezitláb, gyertyával kezében vett részt a bünbánó körmenetekben. Mindenesetre különös befejezése egy pályafutásnak, amelynek fiatalkori és forradalmi időszaka nem volt mentes a negyvenes években divatossá vált ateisztikus gondolatoktól. 1870-ben az olasz egység kimondása Bachot Rómából is elüzte. Lehetetlenné vált egy olyan fővárosában, melynek két provinciája elevenen érezte tiz esztendei kormányzásának az emlékét. Ettől fogva minden közéleti szerepléstől visszavonultan élt alsóausztriai birtokán. Virágzó gyümölcsfák és zümmögő méhek között töltötte életének utolsó husz esztendejét.
Bach a liberalizmus és demokrácia podgyászával indult neki a hatalomra vezető utjának, melyen nem volt szándékában, hogy megforduljon. Mikor a reakció vámszedői az egyes állomásokon követelték, készséggel hullajtotta el és cserélte ki mindazt, amit kifogásoltak. Nem az elvek, hanem a cselekvés emberei közé tartozott. A politikában vannak ilyen egyéniségek, akiket az erős befogadó képesség jellemez és a meggyődésnek látszatával, sőt talán tudattalanul a meggyőződésnek az érzésével tudják a legkülönbözőbb álláspontokat képviselni. Szubjektive az ilyen egyéniségek mindig őszintén beszélnek és cselekszenek. Ez az átnyergelések lélektani magyarázata. Bachról tudunk néhány nagyon jellemző esetet, amely ezt látszik bizonyitani. Sorsdöntő jelentőségü kérdéseknél mindig nehézség nélkül találta meg a formulát, amely átsegitette a pálfordulások zátonyain. Ez volt az esete, mikor szakitott a márciusi és májusi forradalmárokkal, mikor leszámolt a parlamentarizmussal és mikor a teljes reakció mellé szegődött. A kremsieri parlament feloszlatását minisztertársa, Stadion, éjszaka közölte vele. Bach nyugodtan végighallgatta izgatottságtól remegő kollegáját és másik oldalára feküdt, hogy – aludjon. Másnap már érvelt a feleslegessé vált parlament feloszlatása mellett. 1851-ben emlékiratban tárta az uralkodó elé az abszolutizmus tarthatatlanságát és nehány nappal később nyugodtan tudomásul vette a márciusi alkotmány felfüggesztését, sőt képviselője lett a perhorreskált rendszernek. Ő, aki tiltakozott, mikor még ügyvéd korában Felsenthal rendőrbiztos házkutatást tartott nála, bizonyára természetesnek tartotta, mikor éveken át ő adott hasonló megbizásokat ugyanannak a Felsenthalnak és helyeztetett rendőri felügyelet alá a saját multjára emlékeztető fiatal ügyvédeket. De ős időktől fogva közös vonásuk a hatalmon levőknek, hogy mindig azt tartják legjobbnak, amit maguk cselekszenek, magukat tévesztik össze a köz érdekével és azt hiszik, hogy rendszerüket minden eszközzel meg kell védelmezni.
Hozzátartozik Bach jellemzéséhez, hogy anyagi előnyök iránt nem volt érzéke és a vagyongyüjtők közé nem tartozott. Miniszterségének ideje Ausztriában összeesik a nagy kapitalisztikus vagyonképződésekkel. Mellette és körülötte miniszterek, katonák, vállalkozók vasutépitéseken, bányakoncessziókon, kereskedelmi alapitásokon, hadseregszállitásokon milliókat kerestek, gyakran az állam rovására is. A mindenhatónak tartott miniszter ezeket a kinálkozó lehetőségeket a maga javára sohasem használta ki. Azok közé tartozott, akiknek a hatalom nem eszköz, hanem öncél, melynek a közös nevezőjére vissza lehet vinni minden cselekedetüket. Az övéhez hasonló egyéniségek cselekedeteinek gyakran sulyos következetlensége csak látszólagos, mert önmagukhoz mindig a legszigorubban következetesek.