BONYHÁDY ISTVÁN.
Az igazi neve Perczel volt. A tizenhetedik század elején beköltözött német családból származott, amely állandóan nagy szerepet játszott a Dunántul, különösen Tolna, Baranya és Somogy vármegyék közéletében. Történelmi név a szabadságharcig nem került ki a Perczelek közül, de a családnak majd mindegyik férfitagja szolgálta egyik vagy másik vármegyét szolgabirói, főjegyzői, alispáni minőségben. A nagykiterjedésü familiában Mária Terézia idejétől kezdve sok volt a katona is. Bonyhády Istvánnak az apja, Perczel Sándor is, mint inzurgens nemes verekedett a napoleoni háboruk idején. Azután vidéki nemesek módjára visszavonult tolnai birtokára és gazdálkodott. Járt a megyegyülésekre, résztvett a helyi politikában, beszédeket tartott követválasztások alkalmával, egyébként pedig büszke volt kilenc fiára, akik szintén a tekintetes vármegye szolgálatában kerestek érvényesülést. Ismert név, nagy rokonság, sógorság, komaság a legtöbb valamirevaló dunántuli familiával: a legjobb ajánlólevél az életre. Bizonyára nem hoznak szégyent a Perczelek régi nevére. Ha van egy kis szerencséjük, alispán vagy táblai követ is lehet belőlük.
A negyvennyolcas és negyvenkilences események mind a kilenc fiut kizökkentették arról a pályáról, amely kétszáz esztendő óta hagyományos volt a Perczelek családjában s a karriéreknek az a sajátságos változatossága, melyet befutottak, kicsinyben valóságos tükörképét adja a mult század dereka körüli Magyarországnak. A két idősebb, István és Imre – a későbbi Bonyhádyak, – a forradalom ideje alatt megmaradt szigoru legitimistának, állást vállalt az osztrák megszállás idejének közigazgatásában és megyefőnök lett az abszolut rendszer idején. Sándor, aki eredetileg katona volt, de 1834-ben egy nagy feltünést keltett párbaj miatt otthagyta a hadsereget, mint nemzetőr-őrnagy harcolt délen a szerbek és egyideig a császáriak ellen Kassa körül. Windischgrätz januári proklamációja után önként jelentkezett és az igazoló-bizottság előtt tisztázta magát. Móric egyik legradikálisabb politikusa és tábornoka lett a forradalomnak. Öccsével, Miklóssal együtt, aki honvédezredes volt, Világos után külföldre menekült; mindkettőjük nevét 1851 szeptember 23-án bitófára szegezték. Béla főszolgabiró és alispán volt 1849-ben s az alkotmányos éra alatt az igazságügyi tárcát töltötte be. Pál kapitány volt a honvéd-hadseregben; az abszolut éra alatt közlegénynek sorozták be. Lászlót a forradalomban való részvételéért négyévi várfogságra itélték; betegség cimén elbocsátották és huszonkilenc éves korában meghalt. A legfiatalabb, Ferenc, a Buda ostrománál kapott sebébe halt bele.
A kilenc Perczel-fiu példája annak is, hogy szélsőséges idők teremtik a szélsőséges embereket. Mikor valaki leszögezi magát egy álláspont mellé, ritkán tudja előre állásfoglalásának végső következéseit. Talán csak az első lépést teszi meg saját akaratából: a továbbiaknál már a viszonyok és események sodró hatása nyilatkozik meg. Egy bizonyos ponton tul pedig már nincsen visszatérés. Ilyenkor az, akit az események elsodortak, a saját igazolására legtulzóbb módon igyekszik szolgálni azt az irányt, mely őt magával ragadta. Ez a forradalmi és ellenforradalmi emberek pszihéjének a magyarázata.
Talán igy kell és lehet megérteni Bonyhády Istvánt is. A pályafutását egész fiatalon, 1823-ban, mint Tolna vármegye tiszteletbeli aljegyzője kezdte meg. Hét év mulva valóságos aljegyző, 1836-tól 1845-ig pedig főszolgabiró volt a Perczelek másik vármegyéjében, Baranyában. Ahogy a későbbi esztendei szerint meg lehet itélni, keménykezü, keménynyaku megyei kiskirály lehetett, aki nem kereste a népszerüséget és rokonszenvet nem tudott ébreszteni maga iránt. Az 1845-ös tisztujitásnál nem választották meg. Bizonyára a harag müködött benne, mikor 1849-ben a császáriaktól elfogadta a dárdai főszolgabiróságot. A magyar szabadságharcok története százával mutat föl olyan példákat, hogy két testvér közül az egyik a kurucok, a másik pedig a labancok oldalán harcolt. Sok birtokos magyar nemes család menekedett meg igy az elpusztulástól. A gutgesinnt testvér érdemei a bécsi hatalmasok előtt expiálták a rebellis büneit. Sokszor már a következő generációban bekövetkezett a szerepcsere: labanc lett a kuruc gyermekéből és függetlenségi politikus a császári tisztviselőnek a fiából. Ez a történet ismétlődött meg a Perczelek családjában is. Önmagában ez még nem lett volna különös és emlitésreméltó esemény. De mert a Perczelek nyakasabbak és keményebbek voltak másoknál, erősebb volt bennük a csak azért is virtuskodó magyarsága, akár jobbra tolódtak el, akár balra, elébe rohantak a többieknek. Az egyiknek nem volt elég függetlenségi és radikális Kossuth, a másiknak elég aulikus és konzervativ Albrecht főherceg.
Mindjárt az önkényuralom első esztendejében, mikor a két Perczelt in contumaciam halálra itélték, a többiek pedig bujdostak, vagy hadbiróság elé kerültek, csaknem egyszerre három Perczelt neveztek ki megyefőnöknek: Istvánt Szeged székhellyel Csongrádba, Imrét Szolnokra, rokonukat, Gyulát, pedig Békésbe, majd Vasvármegyébe. A három rokon meghálálta a kinevezést. Alázatos instanciával fordultak a császárhoz és kérték, hogy letehessék a lázadók által beszennyezett Perczel nevet és nemesi előnevüket használhassák vezetéknévnek. Igy lettek belőlük Bonyhádyak.
István 1850 április derekán vonult be uj székhelyére, Szegedre, ahova a renegát hirével érkezett meg és céltáblája lett minden elfojtott gyülölségnek, haragnak, mely az emberek lelkében fölhalmozódott. Nem mintha a Tiszaparti városban ő lett volna az egyetlen, aki az önkényuralommal megalkudott. Kremminger prépost-plébános, aki ellen a forradalom ideje alatt Batthyány Kázmér kormánybiztosi minőségében inditott vizsgálatott s akit a város kegyuri minőségében közönségesen ismert szelleménél fogva fosztott meg hivatalától, az ostromállapot idején került vissza plébániájába. Szücs Antal kisteleki plébános, aki a szószékről is prédikált a lázadás ellen, szintén jutalmul kapta a rókusi paróchiát. A magisztrátus is kikerült minden rendszerváltozáshoz alkalmazkodó, vagy kenyérre szorult emberekből. Akadtak még „alkotmányos“ tisztviselők is, akik állást vállaltak. De a Perczelből lett Bonyhádynak más volt az esete. Az ország másik részéből idegenül került Szegedre és idegen maradt nyolcesztendei megyefőnökségének végeztéig. A többiek csak szolgálták az abszolut rendszert, de ő politikai megbizottja volt az abszolutizmusnak, mely a rémuralom köntösében mutatkozott be. Esetét a tüntetésszámba menő névváltoztatás is megkülönböztette az egyszerü állásvállalástól. A többiek megfordulhattak, mikor kiábrándultak az uj rendszerből, számára nem volt megfordulás. A lokálpatriotizmus, amely sokat elnéz azoknak, akik mindennaposak a kvaterkázó poharak, vagy a tarokkasztal mellett, a jött-mentet látta benne, akinek nem szabad és nem lehet megbocsájtani. Az alsóvárosi magyarok, akiknek mindenkor nagy sulyuk volt Szegeden, benne látták minden rossznak a megtestesülését. Ő számoztatta meg a házakat, ő rendelte el a népszámlálást, vele együtt jött Szegedre a stempli meg az akciz, szünt meg a szabad dohánytermesztés és pecsételték le a kisüstöket. Már pedig a kisüst emberemlékezet óta a politikai állásfoglalásnak fontos tényezője Magyarországon.
Másutt, ahol szerencsésebb volt a megyefőnökök megválasztása, a társadalmi kapcsolatok enyhitették a politikai ellentéteket. Bonyhády családos ember volt, de a családját Szegedre nem hozta magával. A társadalmi érintkezést nem kereste és jóformán kizárólag a hivatalos érintkezésre szoritkozott. De még közvetlen alantasaival, hivatalnoktársaival sem tudott összemelegedni. A modora kemény, érdes és bántó volt. Ha nem volt feltétlenül szükséges, nem tárgyalt velük, hanem piros vagy kék ceruzával irott cédulákat küldözgetett nekik. A városi levéltár ma is őriz néhány ilyen „Amice, polgármester!“ megszólitásu diplomáciai jegyzéket. A szövegük se valami kiméletes. „Szombaton minden készen legyen, különben jaj a mérnöknek!“ Egyes üzenetei egyenes inzultusokat tartalmaznak. Sohase jutott volna eszébe, hogy ezeket a dorgáló, sértegető tartalmu leveleket boritékban juttassa el a cimzettekhez. Nem csoda, ha igy még hivatalnoktársaival is feszült volt a viszony s azok is csak immel-ámmal, a passziv rezisztenciával határos módon hajtották végre rendelkezéseit. E rendelkezések nagyrésze pedig a forradalmi emlékek tökéletes kiirtására vonatkozott. Bonyhády meg akart semmisiteni mindent, ami az elmult napokra emlékeztetett. A levéltárnak 1848–49-re vonatkozó ügyiratait elégette, a jegyzőkönyvek lapjait pedig feketére bemázoltatta. Ezeket a lapokat vegyi uton, 1872-ben tették ismét olvashatókká. Elkoboztatta a karpereceket, melyeken az aradi tizenhárom nevének kezdőbetüi voltak láthatók. Eltiltotta a fekete, széles és hátul lefüggő szalagokkal disztelenitett, gömbölyü, betyáros kalapok viselését. Fegyelmit inditott a Kossuth-szakállt viselő tisztviselők ellen. Szétfejttette a nemzetiszinü zászlókat és összetörette a „48“ jelzésü pipákat. A kaszinókat, társasköröket bezáratta, a templomi prédikációkat rendőri ellenőrzés alá helyezte; keresztelőket, disznótorokat is csak a hatóság képviselőjének jelenlétében volt szabad tartani.
Lassankint igy valóságos hadiállapot fejlődött ki Bonyhády és a város közönsége között. Nyiltan szembeszállni a nagyhatalmu megyefőnökkel, akinek egy szava elég volt ahhoz, hogy bárki is rendőri felügyelet alá kerüljön, nem lehetett, de a fennmaradt anekdotaszerü apróságok, az egykoru akták, a pest-budai főispánhoz intézett politikai helyzetjelentések eléggé tanuskodnak arról a viszonyról, mely a megyefőnök és a székhelyéül szolgáló város polgársága között uralkodott. Bonyhády egy alkalmat se mulasztott el, hogy az előtte megjelenőknek metsző módon szemükre ne vesse előbbi politikai magatartásukat. Kossuth tiszteletére 1849 julius 12-én Szegeden rendezték az utolsó fáklyásmenetet. Ennek résztvevőit sokáig szemmeltartotta a rendőrség. Bonyhády még két esztendő multával is ezért utasitott el egy uriasszonyt, aki valami kéréssel járult eléje:
– Asszonyom, a kezén még most is érzem a szurokfáklya szagát.
Különösen hadilábon állott Bonyhády a piaristákkal, akik 48 óta mind jegyes emberek voltak. Személyesen járogatott el a belvárosi templom mellett levő régi piarista gimnáziumba, hogy a diákok lojális szellemben való oktatását ellenőrizze. Ha az apró emberek nem a szája ize szerint a feleltek, a tanárokkal éreztette haragját. Egyizben valami ügyes-bajos ügyben Cseh Ferenc rendtag vezette a piaristák küldöttségét elébe. A megyefőnök disputálni kezdett Cseh Ferenccel s végre dölyfös gunnyal vágta oda neki:
– Tisztelendőségednél nincs okosabb ember a szegedi piaristák között?
Nem hiába volt Cseh Ferenc a filozófia professzora, végtelen nyugalommal felelte:
– Oh, dehogy nincs. A többi mind okosabb, mint én, de azt gondolták, hogy ide én is jó leszek.
Negyvennyolc óra alatt Cseh Ferencnek természetesen el kellett hagynia Szegedet.
Ilyen esetek másokkal is fordultak elő s annyi rendőre nincs semmiféle önkényuralomnak, hogy meg tudná akadályozni sötét éjszakákon a Kárász-ház ablakainak beverését, ahol a megyefőnök lakott. Tudvalevő dolog az is, hogy rendőrállamokban az emberek, ha már egyebet nem tehetnek, „tiszteletlen“ élceket faragnak a hatalom rovására. A cenzura hivatásánál fogva korlátolt s csak akkor vesz észre valamit, mikor a viccet már a verebek is csiripelik. Ilyenforma dolgok történtek a Bonyhády idejében is. A polgármesterhez intézett egyik átiratában szóváteszi, hogy „többen mulatság ürügye alatt a tanyákra kirándulnak s a kormány célzataival ellenkező elménckedésekkel önmagukat ámitják, forradalmi dalok és poharazások közt vétkes merényletekre vetemednek“. A „kormányellenes elménckedések“ különben a kaszinó bezárásának okai között is szerepelnek. Az ötvenes évek elején a kürtőkalap volt a kormányhatóság szimboluma. Egyik doktornak, aki „a magas kormánynak ismeretes hive“, a kürtőkalapját fejébe verték és bezuzták. Nyomozás indult meg, de eredménytelenül. Az eset az ügyiratokban „cs. kir. tisztviselők nevetség tárgyává tétele és azok tettleges megbecstelenitése“ cimen van megörökitve. Bonyhádynak 1851 március 12-iki politikai jelentése a következőket mondja:
„A nép hangulata a mult havitól nem különbözik; a nép csendes, engedelmes, semmi politikai kihágás nem történt. A Kossuth visszatérte felüli hirek kevés hitelre találnak.
A körülmények szülte nagyobb terhek miatti panaszok az adott felvilágositásra elenyésznek, az aggodalmak azonban a fogyasztási adó behozatala ellen csoportosulnak.
Az intelligentia nagy része hallgat, más része politizál s reményli a reformok hajótörését, a harmadik rész, a forradalmi compromittáltak, a jelen állapottal kibékülni nem tudnak, de mindenki örül a közbéke helyreálltán s a fejlődést várja.“
Szóról-szóra ugyanaz a helyzetjelentés, amely ráillenék bármely más rendőrállamra. A lelkek elégedetlenségét minden rendőrállam a gyomor kielégitésével és anyagi jólét igérgetésével akarja leszerelni. Ezen a téren a Bonyhády-éra alatt kétségtelenül történt is haladás. Ekkor kezdődött meg Szegednek mai értelemben vett várossá fejlődése. Kiépült a pest–temesvári vasut, állandó hid épült a Tiszán, utcákat köveztek, megcsinálták a közvilágitást s különösen a Bach-korszak kinevezett tisztviselői financiális szempontból rendet vittek a more patrio városi gazdálkodásba. De a publikumnak nem ez kellett. Még a jót se szivesen fogadta a gyülölt kezekből.
Amennyire meg lehet itélni, Bonyhády későbbi éveiben belefáradt a meddő küzdelembe. Elszigeteltsége embergyülöletté fokozódott. Helytartósági tanácsos lett, kapott kitüntetéseket, az 1857. évi császárlátogatás alkalmával közvetlenül sütkérezett a hatalom fényében, de mindez nem segithetett rajta. Szinte patologikussá vált nála, hogy mindenütt és mindenkiben forradalmárt keresett. Összeférhetetlensége nőttön-nőtt s beosztott tisztviselői egyre-másra kérték áthelyezésüket. Végre Albrecht főherceg őt helyezte át megyefőnöknek Kecskemétre. A kis alkotmány idejében, mikor uj emberekkel kellett próbálkozni, elejtették. Többé a közéletben nem szerepelt. Tolnai birtokán gazdálkodott és rengeteg sokat olvasott. Mert nagy olvasottságu ur volt ez a magyarból lett császári tisztviselő. Olvasott mindent, de ahogy a könyvtárának hozzám került darabjaiból látom, különösen az érdekelte, ami a forradalomra és a forradalomnak káros mivoltára vonatkozott. Könyveiben az ilyen passzusokat tintával, vörös és zöld plajbásszal gondosan aláhuzogatta és a fontosabb helyeket hatalmas NB jelzéssel látta el. Talán pszichologiai önigazolás-féle volt ez a négy fal között. A könyvei között van egy kéziratos kötet is, Eszék városának 1849 február 14-én történt kapitulációjáról. Folytatás gyanánt sajátkezüleg leirta a debreceni Rumpf-parlament február 26-iki tárgyalásait, melyek az eszéki árulásra vonatkoznak. Az irása erős, karakterisztikus, a betüi szinte haragosan kemények, akárcsak az egyénisége.
De a könyveknek, melyek halála után Pécsett kerültek kótyavetyére, van még egy érdekességük. 1860-tól kezdve nagy, kerek betükkel rajzolja mindegyik könyvének első lapjára: „Öregebb Bonyhády Perczel István tulajdona.“ Ő, aki a szabadságharc után megtagadta a familiáját, bukása után megint használni kezdte a rebellis nevet. Tüntetni akart-e vele azok ellen, akik hálátlanok voltak szolgálataiért, vagy egyszerüen visszatért a régi névhez, mikor látta, hogy másoknál már nem akadálya a közpályán való szereplésnek, nem tudom megmondani. Még a legnyiltabb embereket is csak kivülről tudjuk megitélni és csak következtetni tudunk cselekedeteik igaz okaira, lélektani rugóira. Ami pedig az övéhez hasonló komplikált és kifelé zárkózott lelkekben végbemegy, más emberek előtt örökre zárva marad.