Emberi miniatürök

DANTE.

I.

„Az 1321-ik esztendőben halt meg Romagnának Ravenna városában a firenzei Dante Alighieri a da Polenta urak szolgálatában, velencei követségéből való visszatérte után s költőhöz és nagy bölcsészhez illő öltözetben nagy tisztességgel temették el Ravennában, a nagy templom bejárata előtt. Mint Firenze községnek számüzöttje halt meg körülbelül 56 éves korában. Ez a Dante tisztes és ős firenzei polgár volt a San Pietro-kapu negyedéből s nekünk szomszédunk. Firenzéből való számüzetése a francia királyi házból való Valois Károlynak az 1301-ik évben Firenzébe való jövetele okából történt. Az emlitett Dante városunk kiválóbb kormányzói közé s guelf létére is a fehér párthoz tartozott s minden más vétek nélkül az emlitett fehér párttal együtt üzték el és számkivetették Firenzéből. Tanulmányai folytatására Bolognába ment, később Párisba s a világ egyéb részeibe. Világi ember létére nagy tudós volt szinte minden tudományágban; a legnagyobb költő s bölcsész volt, tökéletes retorikus, ugy a szerkesztésben s verselésben, mint a szószéken előkelő beszédü szónok, a rimelésben a legnagyobb, legtisztább s legszebb irállyal, melyet nyelvünk az ő koráig s azóta is fölmutathat. Ifju korában irta a Vita nuova cimü művét a szerelemről, később számüzetésében vagy 20 nagyobb kiváló szerelmi canzonét szerzett s a többi közt három jeles levelet irt; egyet ártatlanul való számüzetésén keseregve a firenzei kormányhoz intézett; a másikat a Bresciát megszálló Henrik császárhoz irta, szinte prófétai hangon intve őt idővesztegetése miatt; a harmadikat Kelemen pápa halála után való üresedés alkalmával az olasz biborosokhoz irta, hogy egyezzenek meg s válasszanak olasz pápát. Valamennyinek a nyelve latin, magasztos szerkesztésben, kiváló gondolatokkal s tekintélyekkel. A bölcs magyarázók nagyon dicsérték őket. Irta a Commediát, melyben diszes rimekben nagy s finom erkölcsi, természettudományi, csillagászati, bölcsészeti s hittudományi kérdésekkel, szép uj alakzatokkal, hasonlatokkal s költői fogásokkal 100 fejezetben, vagyis énekben megszerkesztette s tárgyalta a pokol, a tisztitóhely s a mennyország létét, s ezek állapotát oly fenségesen irta meg, amint csak lehet, amint emlitett könyvéből minden éles látásu ember láthatja. E Commediában talán kelleténél jobban örömét találja a bosszuban s költő módjára való kifakadásokban, ami valószinüleg számüzetésének következménye. Ő irta meg a Monarchiát is, melyben a pápai s császári méltóságot tárgyalta. Köznyelven magyarázatot kezdett irni 14 fentebb emlitett erkölcsi szonettjéhez, melyek azonban, hármat kivéve, közbejött halála miatt befejezetlenül maradtak; ez a meglévőből itélve magasztos, szép, finom s nagyszabásu munkának igérkezett mivel fenséges szerkezettel s szép bölcseleti és csillagászati elmélkedésekkel diszeskedve tünik elénk. Ugyszintén irt egy De vulgari eloquentia cimü müvecskét, melyből 4 könyvet igért, de – talán időelőtti halála miatt – csak kettő maradt ránk, melyekben erőteljes és diszes latinsággal és szép okokkal vizsgálja az összes olasz tájnyelveket. Ez a Dante tudománya miatt kissé tulönérzetes, feszes és érzékenykedő lévén, rosszkedvü filozófus módjára nem igen tudott laikusokkal társalogni. Egyéb, nagy polgárhoz illő erényei, tudománya s derekassága – ugy hiszem, – méltóvá teszik az örök emlékezetre e krónikánkban, azonkivül, hogy irásban ránk hagyott nemes munkái igaz tanuságot tesznek róla s tiszteletreméltó hirnevet biztositanak neki városunkban“.

Az 1321. évnél ezeket a sorokat jegyezte fel krónikában Giovanni Villani, Firenze történetirója. Lapidáris rövidséggel összefoglalta Dante életének külső körülményeit, röviden jellemezte müveit és előre vetitette annak a dicsőségnek és tisztességnek a hirét, melyet Dante neve majdan szülővárosára jelenteni fog. Mióta Villani ezeket a tömör sorokat megirta, hat évszázad pergett le az idő homokóráján, a feledés pora lepett be intézményeket, eseményeket, embereket, a középkor eltávolodott tőlünk érzésben és gondolkodásban egyaránt, de a multaknak ködéből ma is nem halványodó dicsőségben, egyre növekvő ragyogásban, szinte az idők változásától függetlenül emelkedik ki minden idők egyik legnagyobb költőjének, gondolkodójának és látnokának az alakja.

Mint költő, Dante a nagyon kevés kiválasztottak közé tartozik, akik az örök emberit tudták alkotásukba belevinni. Bensőleg ez jellemzi őt s ma is érezhető hatásának ez a titka. Külsőleg azonban egyéniségével egyetemben müvészete a középkorban, a XIII. és XIV. század fordulójának évtizedeiben gyökerezik, mikor a keresztény tudománynak és dogmának épülete betetőzést nyert s a külső életet megrengető viharok közepette egy uj világ vajudott a megszületéseért. Örök emberi volta mellett az Isteni szinjáték ennek a kornak a legsajátabb, legmonumentálisabb emléke. A középkor megértése nélkül Dantét sem lehet megérteni.

Abból a rettenetes politikai, kulturális és erkölcsi összeomlásból, mely a népvándorlást követő századokban romjaival, omladékaival boritotta el az egész római birodalmat, két hatalom gyanánt a pápaság és a német-római császárság emelkedett ki elsőnek. A hatodik század végétől kezdve a római egység gondolatának egyre erősbödő képviselője támadt a pápaságban. Az a babonás tisztelet, mely a népvándorlás naiv és barbár népeinek szemében még pusztulásának idején is övezte Rómát, századokon át egyik legnagyobb erkölcsi tőkéje volt a pápaságnak és a jogcimet szolgáltatta későbbi világuralmi törekvéseihez. Mikor Nagy Károly személyében az első barbár fejedelem a fejére tette a császári koronát, a kortársak ugy vélték, hogy a caesarok római birodalma ujult fel s évszázadokon át ez a balhiedelem lett a sarkalatos pontja a középkor politikai világfelfogásának és tapogatozódásának. A két kard, pápaság és császárság, világuralmi törekvéseikben szükségképen szembekerültek egymással és évszázadokon át egyaránt egy lehetetlen elvnek, az egyetemes világuralom megvalósitásának kisérletében fecsérelték az idejüket.

Százados harcok után ebben a küzdelemben a pápaság kerekedett felül. Ha a pápáknak sokszor menekülniök is kellett az Alpesek hágóiról leszálló német császárok elől, a lelki hatalom, mely köt és feloldoz, erősebbnek bizonyult, mint a világi fegyverek. A naturálgazdaságon és feudális társadalmi renden alapuló német császárság képtelen volt, hogy tartósan biztositsa magának Itália birtokát. A nagy fordulat különösen attól az időtől kezdve állt be, mikor a pápaságnak hatalmas szövetségese támadt a fellendült, nagy gazdagságra és erőre szert tett olasz városokban.

Az olasz városi életnek ez a kifejlődése, a népvándorlás utáni latin-germán kulturának első nagy fejlődési mozzanata, első lépés a barbárságból egy uj civilizáció felé. Természetes volt, hogy ennek a lépésnek Itáliában kellett megtörténni. Itáliában csak elhalványodtak, de sohasem haltak ki teljesen az antik hagyományok. Az idegenekkel való keveredésből származott népnyelv mellett a latin jobban fenn tudta magát tartani, mint a provinciákban. Itáliában a városok köveit nem nőtte ugy be a moha, mint egyebütt, városi élet mindig maradt s mikor a viszonyok kedvezőbbre fordultak, uj fellendülésnek indultak. A kereskedés, az ipar olyan gazdagságnak lett a kutforrása, melyeket az Alpeseken tul nem ismertek. A tengeri köztársaságok utján az olasz városok korán megismerkedtek Bizánc pompájával és az arab müvelődésnek kincseivel. A skolaszticizmus mellett már a XI. és XII. századtól kezdve arab közvetitéssel bevonult Itáliába a régi görögöknek, különösen Aristotelesnek a tudománya, orvostudományt és jogot tanitottak az olasz egyetemeken, mikor másutt csak egy-egy kolostorban akadtak szerzetesek, akik értették a betüvetés mesterségét. Itália hasonlithatatlan módon élére került a nyugati civilizációnak. Nem volt csoda, ha az anyagi gazdagságnak, műveltségnek a birtokában ezek az olaszok mélyen lenézték és barbároknak tekintették a germán császároknak kisérőit és ha esetleg elismerték is az egyetemes császárságnak a gondolatát, nem voltak hajlandók tűrni, hogy náluk műveltségben, kulturában alacsonyabb szinvonalon álló császári helytartók uralkodjanak falaik között. A lombárd városok, majd Itália többi városai igy lettek lassan természetes szövetségesei a pápáknak.

A pápai vagy császári párthoz való tartozandóság évszázadokon át két nagy táborra, a guelfek és ghibellinek táborára szakitotta Németországot és Itáliát. Nagy általánosságban a pápa hivei voltak a guelfek, a császár hivei pedig a ghibellinek. A tényleges helyzet azonban korántsem volt olyan világos és áttetsző, aminőnek ma évszázadok multával a történelmi kézikönyvekben leegyszerüsitve látjuk. A két párt között örökösek voltak az eltolódások. Voltak guelf párti fejedelmek és ghibellin főpapok. Fieschi biboros személyében IV. Ince néven ghibellin főpapot még pápának is megválasztották. Ekkor mondotta II. Frigyes: „Elvesztettem egyik legjobb barátomat, mert pápa ghibellin nem lehet.“ Az olasz városok rendesen olyankor, mikor egy-egy nagy győzelmet arattak a császárságon s inkább a pápa kezdte önállóságukat fenyegetni, hajlottak el a ghibellinizmus felé. Családok, melyek évtizedeken át egyik vagy másik párthoz tartoztak, hirtelen pártállást változtattak. Firenzében, mikor hosszu küzdelem után a ghibellineket végérvényesen kiüzték a városból, a guelfek egymás között szakadtak fehérekre és feketékre s az előbbiek majdnem teljesen a kiüldözött ghibellinek hagyományait elevenitették fel. A harcba belejátszott és a pártok viszonyát egy-egy városon belül örökösen módositotta a hatalmat kezükben megtartani akaró előkelő családoknak s a céhekben megszervezkedett polgárságnak a küzdelme, Akárcsak a régi Görögországban, a nagy politikai pártállástól függetlenül, Itáliában is a városok, kisebb-nagyobb kényurak hatalmi kérdésekből kifolyólag, örök harcot folytattak egymás ellen. Alkalmi szövetségek jöttek létre, melyek épen olyan gyorsan fel is bomlottak. Néha a pártállások, szövetkezések, barátságok és ellenségeskedések ugy összezavarodtak, hogy igaznak látszott a mese, hogy a sátán szabaditotta rá a Guelf és Ghibel nevü ördögöket az emberiségre.

A nagy állami és társadalmi szétszakadozottság mellett, amely a középkori Itáliát bizonyos mértékig a régi Görögországhoz tette hasonlatossá, a középkornak általánosan jellemző vonása volt világnézletének kizárólag vallásos jellege. A középkor embere életének célját nem a földön, hanem a tulvilágban látta. Majd a földöntuli boldogságnak csodás viziói jelentek meg előtte, majd félelem és rettegés közepette látta maga előtt megelevenedni a pokolnak borzalmait, melyeket az egyházatyák megdöbbentően eleven szinekben festettek le előtte. Minden évszázad végének közeledése uj rettegéssel töltötte el, mert vele együtt várta a világ végének és az utolsó itéletnek az eljövetelét is. Azok a jellemképző erők, a civilizációnak évszázadokon át lassan fejlődő kényszere, iskola, törvény, melyek a modern ember életét egyenletesebbé, de egyuttal szürkébbé is teszik, kevésbbé müködtek benne. Közelebb állott a barbárság állapotához, gondolkodása, érzése gyermekesebb volt, egész lénye pedig szenvedélyesebb. Majd rettentő szenvedélyek kitörései ejtették hatalmukba, majd a bűnbánat nyomasztó sulya alatt roskadozott. Ez magyarázza meg azokat a rettentő kilengéseket, melyek a középkort látszólag a legnagyobb ellentmondások korává teszik. A keresztesek, mikor elfoglalják Jeruzsálemet, halomra ölnek férfit, nőt és gyermeket egyaránt s utána alázatosan hajtják meg fejüket a helyeken, melyeket a szeretetet hirdető Krisztusnak az emléke szentelt meg. Ugyanaz a kor, amely az egyéniségről való lemondásnak legcsodásabb példáit mutatja s amelyben Assisi Szent Ferencnek misztikus rózsái kivirágzottak, egyuttal a legrémesebb kegyetlenségek kora is. Az a VI. Henrik, aki a sziciliai bárókat megvakittatja, szurokba főzeti, izzó vasabroncsot süttet a homlokukra, élve elásatja, vagy megégetteti őket s velük rokonszenvező olasz feleségét kényszeriti, hogy szemtanuja legyen mindezeknek a borzalmaknak, nem kivétel, hanem tipus, amely száz meg száz változatban ismétlődik. Ez a világfelfogás, ezek az emberek és ezek a kegyetlenségek a kulcs Dante Isteni szinjátékának, különösen pedig a Pokol felfokozott borzalmainak és büntetéseinek a megértéséhez.

Ezzel azonban a magyarázat még korántsem teljes. Ugyanakkor, amikor a pápák császárokat és királyokat közösitettek ki az emberiségből s a dies irae, dies illa rettegő félelemmel töltött el mindenkit, a pápáknak akárhányszor menekülniök kellett Róma népe elől. Ugyanazt a VII. Gergelyt, aki előtt IV. Henrik Canossát megjárta, két esztendővel előbb egy római nemes a palotájában véresre verte. Az olaszok, akik a közelség folytán beláttak a kulisszák mögé és látták, hogyan készül a mennydörgés, akárhányszor nem respektálták a villámokat készitő embereket. A tulvilágtól való rettegés mellett a gazdagodás vágya is megkapta Olaszországot, különösen pedig a kereskedővárosokat. Már a keresztes háboruk idején, mikor Francia- és Németország lovagvilága magára öltötte a keresztet, az olasz tengeri köztársaságokban maonák, részvénytársaságok alakultak a hadjáratok üzleti kihasználására. A városokban a gazdagsággal együtt uj életkedv kezdett lábrakapni, mely ellen hiába prédikáltak Assisi Szent Ferenc rendjének szőrcsuhás tagjai. A pápaság legnagyobb politikai diadalainak idején kezdte elveszteni hatalmát a lelkek felett.

A Dante korát közvetlenül megelőző századra esik ugyanis a Hohenstaufenek küzdelme, igazában az utolsó harc az egyetemes császárság gondolatának megvalósitásáért. Ebből a családból, amely Barbarossa Frigyestől a vérpadon elpusztult Konradinig gyors egymásutánban annyi ragyogó, müvészi hajlandóságu, romantikus és egyben tragikus alakot tud felmutatni, mint a történelemnek egyetlen más uralkodó családja sem, korát messze meghaladóan emelkedik ki II. Frigyes. Ez a II. Frigyes, akit Dante hitetlenségéért a Pokol hatodik körében örökké égő sirba temet, sziciliai udvarában a görög és arab tudományt és a provencei költészetet kultiválta. Félig barbár ősei csak fegyverrel harcoltak a pápaság ellen, ő egyetemeket alapitott és az egyházi mellett laikus tudományt akart nevelni. Köriratban magyarázta a fejedelmeknek a pápai tulhatalom veszedelmeit. Tua res agitur. A pisai domban prédikált és országában üldözte az eretnekeket, de odahaza arab bölcselőkkel szkeptikus módon vitatkozott a vallásról. A pápai átokkal sujtott királyt szőke német és fekete szaracén lovagok kisérték utolsó utjára. Az ő korától kezdve mind sürübben jelentkeznek Itáliában azok az erőszakos, szépet és müvészetet kedvelő, de magukat isteni és emberi törvényeken tultevő emberek, akik csak önmagukban és a tömegek közül való kiemelkedésben látják a céljukat, – a reneszánsz fejedelmeinek az előfutárai. Kezdődött az a kor, amely teljesen tultette magát a legitimitásnak isteni rendjén s csak a politikai tettet, az eredményt értékelte.

Dante szülővárosa, Firenze ennek a tulajdonképeni középkorból a reneszánsz felé átfejlődő Itáliának a mikrokozmosza. Polgárai először a környék kis kényurait verték le, azután a pápák pártján, falaik mögül császárokkal, IV. Henrikkel és Barbarossa Frigyessel dacoltak. A város hatalmának megnövekedésével római republikánus hagyományokat igyekeztek feleleveniteni s 1200-tól kezdve két konzul vezette a város ügyeit. A selyem-, posztó-, szőrme-, papiripar, elefántcsontfaragás, ötvösipar és kereskedelem növekvő gazdagságoknak lett a forrása. A XIII. századtól kezdve a firenzei bankárok összeköttetésben állottak egész Európával. A firenzei aranyforint lett a legfontosabb kereskedelmi pénze Itáliának, a Levanténak és Közép Európa nagy részének. Róma, Velence, Genova, Milano és Pisa mellett ekkor kezdett Firenze Olaszország első városai közé emelkedni. A sötét, védelemre berendezett házak és vaskapus tornyok között paloták emelkedtek. A XIII. század végéről valók Giotto freskói s ekkor kezdett felépülni a Palazzo del Popolo, a dóm, a Santa Croce és a Santa Maria del Fiore temploma. Az utcák a guelfek és ghibellinek, a régi nemesség, megvagyonosodott polgárok és alsóbb osztályok, – grandi, popolo grasso és plebe minuta, – közötti harcok zajától visszhangoztak s a város története számüzetéseknek, vérpadra hurcolásoknak és megrenditő családi tragédiáknak a szüntelen sorozata. Dantenak bőségesen volt alkalma, hogy a pokol legfenekének jégbörtönét testvérek és vérrokonok gyilkosaival megnépesitse. 1267-ben a ghibellineket keserves harcok után kipusztitották a városból, de Firenze, amely magát az „egyház leghivebb szolgájának“ nevezte, nem pihent meg és nem lett jámborabb. A város átalakulóban volt a heroikusból a polgári és demokratikus társadalom, de egyuttal az egyszerüségből a gazdagság felé. Ugy mint Rómában, a gazdagsággal együtt Firenzében is élni kezdtek az emberek. Pazarlás, fényüzés kapott lábra és az életörömet még a legszörnyübb megpróbáltatások sem tudták elfojtani. Ezt ostorozza Dante és ezt örökiti meg a frivol kacagás hangján Boccaccio.

II.

Nagy költők és gondolkodók méltatásánál, akik egész korok lelkét tükröztetik vissza, fontosabb a miliőnek megrajzolása, a levegőnek jellemzése, melyet magukba szivtak, mint életük aprólékos részleteinek a feljegyzése. Életükben nem az a fontos, hogy mit ettek és ittak, hanem csakis az, ami lelki fejlődésükre gyakorolt befolyást. E tekintetben a legszerencsésebb helyzetben vagyunk Dantenál. Élettörténetének csak nagyon kevés és szegényes adat alkotja a gerincét, de ami ez adatok között hiányzik, kitölti ő maga lelkének és lelki átalakulásainak szüntelen megrajzolásával. Mert Dante, aki teologiai éposz formájában a világirodalomnak legnagyobb látomását irta meg, alapjában véve lirikus egyéniség, aki mindent a saját lelkén keresztül szemlél és és örök időkre egyik legegyénibb költője a világnak.

Még születése napját se tudjuk pontosan. 1265-ben született, mint maga mondja az Ikrek jegyében, tehát május 18. és junius 17. között. Családja, az Alighieri-család, guelfpárti volt és a Péter-kapu közelében állott a házuk. Egyebet róluk alig tudunk, mert Dante, aki minden valamirevaló kortársát ugy őrizte meg az örökkévalóság számára, mint a borostyán a magába zárt rovarokat, a tulajdon családjáról, szüleiről, feleségéről, gyermekeiről seholsem beszél. Gyermekkorában szinte lüktetve érik egymást a tragikus események Itáliában. Egy éves volt, mikor Manfréd, II. Frigyes törvénytelen fia Beneventnél csatát, országot és életet vesztett Anjou Károllyal szemben, akit IV. Ince pápa hivott Itáliába az olasz ghibellinek ellen. Kis gyermek volt még, mikor az utolsó Hohenstaufent, a tizenhat éves Konradint a tagliacozzoi vesztett csata után Nápolyban és Farinata degli Ubertinek, a firenzei ghibellin vezérnek a fiait, szülővárosa piacán lefejezték. Hallotta, hogy gyilkolta meg a viterboi templomban Guido di Monforte az angol király testvérét. Mint gyermek látta Anjou Károly bevonulását Firenzébe és már az ifjukor határán állott, mikor végigfutott Itálián a sziciliai vecsernyék hire. Néhány évvel később már maga is részt vett a toskanai guelf városok, Arezzo és Pisa elleni vállalkozásokban. Ekkor értesült róla, hogy Ugolino della Gherardescát, Pisa főkapitányát, aki signoriát akart alapitani, Ubaldin érsek csellel elfogatta s unokáival együtt éhen veszejtette. Ezt a történetet később a Pokolnak egyik legdrámaibb epizódjában örökitette meg. Ezek az ifjukori képek nyujtották a legbőségesebb anyagot az Isteni szinjáték későbbi irójának.

A miliőt igy ismerjük, de hogy Dante milyen életet élt ebben a miliőben, nagyon kevéssé tudjuk. Korán felébredt benne az első szerelem, amely állandóan visszatérő motivuma lett egész életének. A firenzei népnyelven kivül elsajátitotta a latint, a provencalt és a langue d’oilt, behatolt a természettudomány, dialektika és teologia rejtelmeibe. Megismerkedett a trubadur-költészettel, amely Provenceban született és II. Frigyes alatt Sziciliában is meghonosodott. Sarkalni kezdte a nagy trubadur-költők hire, dicsősége; maga is verselni kezdett s első szonettjeit, canzonéit bemutatkozó levelek kiséretében küldözgette el költőtársainak.

Mint minden fiatal embernek az életében, aki érzi magában a nagyrahivatottságot, de még nem tudja, hogy hol kell ennek a hivatottságnak megnyilatkozni, nála is egymást érik a végletek. Fegyverek csattogása, költészet, sóvárgó szerelem egy hölgy után, aki nem lehet az övé és fiatalon otthagyja az élők világát, azután a visszahatás, Assisi Szent Ferenc csuhája és viharos évek Firenze arany ifjuságának a társaságában. Utána a megállapodottság évei. Szonettjeinek, canzonéinak gyüjteményei, melyekkel első és tiszta szerelmének adózik, a Vita nuova és a Canzoniere már nevet szereznek neki. Harminc éves korában megnősül, elveszi Gemma Donatit, a Donatiak előkelő családjából. Lefoglalja a közélet, tagja lesz a százak tanácsának, követségekben képviseli a firenzei köztársaságot és 1300-ban a megreformált alkotmány legnagyobb méltóságainak, a hat priornak a sorába emelkedik.

Itt kezdődik életének a tragikuma. A ghibellinizmus teljes bukása után az uj pápa, VIII. Bonifác elérkezettnek látta az időt, hogy francia segitséggel a pápaság világi hatalmát véglegesen megalapitsa. E törekvéssel szemben maguk a firenzei guelfek szakadtak kétfelé. Rövidesen a fehérek és feketék pártharcától zajlott a város s a fehérek, kikhez Dante is tartozott, elvül tüzték ki, quod de servitiis faciando domino Papae nihil fiat. Uj elnevezés alatt soraikban a legyőzött ghibellinek hagyományai keltek életre. A pápa, állitólag hogy békét teremtsen, Valois Károlyt Toscana békitője cimmel küldte Firenzébe. A békitő fegyverrel jött és a feketéket segitette uralomra. Az uj kormány a feketék soraiból alakult meg s 1302 január 17-én az uj podesta, Cante de Gabrielli d’Agobbio, épen mikor ő maga távol volt a várostól, három prior társával együtt hivatalok áruba bocsájtásáért, zsarolásért, vesztegetésért, lázadásért a pápa és a király ellen, számüzte Dantet. Az itéletet még kétszer megujitották, sokkal erősebb formában; in contumaciam kimondták rá a megégetést s ettől fogva Dante többé nem látta viszont szükebb hazáját.

Csaknem husz évig bolyongott hontalanul, fejedelmek udvaraiban, ahol visszatérésre való alkalmakat várta, egyetemeken, Bolognában, Párisban, ahol csalódásai után a sapienza divina megnyugvását kereste. A hontalanságnak ezek az évei jelzik Dantenál a mélyebb lelki munka kezdetét. Ekkor kezdte irni a Convivio cimü befejezetlenül maradt bölcselő költeményt, melyben kora egész ismeretanyagát fel akarta dolgozni. Csak négy rész készült el belőle, a bevezetés, a tudományokról, a filozofiáról és a nemességről szóló fejezetek. Legmeglepőbb benne a nemességről szóló fejezet, amelyben a legmodernebb elveket hangoztatja. Nem a nemzetség teszi a nemest, hanem az egyes a nemzetséget és az igazi nemesség nem a születésben, leszármazásban, hanem az egyénben rejlik. Hogy minél többen megértsék, a nép nyelvén irta ezt a könyvét is.

A számüzött előtt rövid időre mégegyszer megcsillant a visszatérés reménye, mikor VII. Henrik, a luxemburgiak családjából, leszállt Olaszországba, hogy felujitsa a császárság igényeit. A teljesen ghibellinné vált Dante a császár elé sietett, szenvedélyes üzeneteket küldött Firenzébe s ő, aki valamikor városa szabadságát védte a pápa ellen, most követelte a császárnak való behódolást Egy hatalmas latin nyelvü politikai irattal, De monarchia, kelt a császárság ügyének a védelmére, amelyet Isten rendelt a világi ügyek intézésére. A pápa az ur a lelkiekben, a császár a világiakban, egyik sem sértheti a másiknak a jogát… VII. Henrik vállalkozása nem sikerült s Dante leveleire és könyvére számüzetésének ujabb dekretálása volt a válasz. A lehetőség, hogy hazájába visszatérjen, egyre távolodott. Az embereket gyülölve és emberektől gyülölve, – amire Villani is céloz, – járta Olaszország udvarait. Mindjobban magába zárkózott s lelki magányában érlelődött benne legnagyobb alkotásának, az Isteni szinjátéknak a gondolata. Az történt vele, amit maga irt meg a Convivioban. A fáradt vándor, aki ismeretlen uton házat pillant meg, szállásának véli s mikor csalódik, a következő házban reménykedik. Igy bolyong az emberi lélek az életen át. Rohan a játék, női szerelem, kincsek és hatalom után s csak végül pihen meg az igazságban és megismerésben. Ettől fogva a külső élet eseményei már teljesen jelentőség nélküliek. A költőnek lelki fejlődése befejeződött. Várni valója már nem volt a földi világtól. Már csak adhatott abból, amit látott, átélt, megismert és látomás formájában elképzelt. Ez az utolsó nagy ajándék az Isteni szinjáték, a Divina Commedia. Éveken át dolgozott rajta s részletekben bocsájtotta nyilvánosságra. Alighogy befejezte, 1321. szeptember 13. és 14. közötti éjjelen Ravennában, Guido Novella da Polenta udvarában elhunyt.

Ezekbe a sovány életrajzi adatokba, Dante hányatott életének menetébe és egész költői munkásságába csillogó aranyszál gyanánt szövődik bele egy női alaknak, Beatricének mindenütt jelenvalósága. Az iránta érzett szerelem sugallta a Vita nuova szonettjeit és canzonéit, ő a sugárzó jelensége a Convivio középkorias bölcselő költeményének s ő jelenik meg mint tulvilági kalauz az Isteni szinjátékban. Nemcsak megihlető muzsája, hanem valóságos központi jelensége Dante egész költészetének, létének, gondolkodásának és érzésvilágának. Már a Vita nuova összeállitása alkalmával él benne a gondolat, hogy olyan emléket állitson elhunyt ideáljának, amely soha nem halványodó fénnyel ragyog minden korokon keresztül. Che mai non fu detto d’ alcuna… aminőt még nőről nem mondtak soha. Hallatlanul merész fantáziával benne személyesit meg mindent, igazságot, üdvöt, malasztot, diadalmas egyházat s a primum mobile kristályos egében a sugárzó istenség szomszédságába helyezi őt.

Ennek a legmagasabb idealizálás jegyében megjelenő nőalaknak a megitélésénél csak ugy hemzsegnek a legeltérőbb magyarázatok. Az a misztikus köd, melybe Dante burkolja őt s az a kevés valószinü adat, melyet róla tudunk, mintha egyenesen lehetőséget akarna adni ezekre a gyakran természetellenes magyarázatokra. Azt mondja róla, hogy Firenzében pillantotta meg először kilenc éves korában. Kétszer kilenc éves volt, mikor viszontlátta őt, háromszor kilenc éves korában, a zsidó év kilencedik hónapjában vesztette el. Ez adatokban épen olyan misztikusan csoportositja a számokat, mint az Isteni szinjáték felépitésében, amely a tulvilág három országát énekli meg, mindegyiket harminchárom énekben és egy bevezető énekkel. A három a szentháromság száma, a kilenc a csodáé, a harminchárom Krisztus földi éveinek száma, a száz pedig a tökéletesség jegye. A kabbalisztikus számjátékoknak ez a megismétlődése Beatrice neve körül, az a szinte természetfeletti szerelem, amellyel iránta Dante viseltetik, személyének azonositása majd a legfőbb jóval, majd a teljes tökéletességgel, adott tápot annak a feltevésnek, hogy Beatricet tulajdonképen allegorikus alaknak kell tekinteni.

A költői lélek mühelyébe beletekinteni nem tudó száraz szobatudósok okoskodása ez, akik minden költőben, akit filologiai alapon fosztanak meg a költészet ragyogó szineitől, rideg erkölcsi hőst akarnak látni. Ezek nem látják megengedhetőnek, hogy Dantenak, aki megnősült, négy gyermeknek volt az apja, élete végéig egy más földi nő legyen az ideálja. A másik párt viszont elhiszi, hogy Beatrice valóságos nő volt s azt vitatja, hogy Dante kizárólag őt szerette, elfordult a földi élettől, mikor kedvese meghalt s egy imbolygó, földöntuli árnyképet követett élete fogytáig. Mintha csak a legegyszerübb, legtermészetesebb megoldást nem akarnák elfogadni.

Ki is volt tulajdonképen Beatrice? Boccaccio, aki a XIV. század második felében a firenzei köztársaság megbizásából elsőnek tartott Dante-előadásokat, a legegyszerübb módon azt mondja, hogy Folco di Ricovero de Portinarinak, az Alighieriek szomszédjának volt a lánya. Később Simone de Bardinak lett a felesége és huszonnégy éves korában, mint több gyermek anyja halt meg. Bármily különösnek látszik is, hogy a nős Dante egy férjes nőt tegyen meg először szerelmi verskötetének, azután teologiai költeményének az ideáljául, én azt hiszem, hogy Boccaccio magyarázatát kell igaznak elfogadnunk. Hisz Boccaccio idejében még élhettek Dantenak kortársai, akik ellenőrizhették adatainak a valódiságát. El lehet hinnünk Boccaccionak még azt is, hogy Dante nemcsak megnősült Beatrice halála után, nemcsak bőségesen kivette részét a közéletből, hanem hébe-korba voltak még egyéb szerelmei is.

Még lélektanilag is, költőileg is meg lehet magyarázni a látszólagos ellentmondásokat, csak emberi mértékkel kell mérnünk Dante mindennapi életét. Oly közönséges dolog, hogy a gyerekifju szerelemre lobban a szomszédnak csinos lánya iránt, verseket irogat hozzá, sőt még örök hüséget is fogad neki. A sovárgó szerelemnek az évei ezek. Azután a leány, mikor az első igazi férficsókot érzi az ajakán, elfordul a fiutól. Lassan ez is megfeledkezik róla. Ez történt Danteval is. Élte a firenzei nemes ifjak életét, résztvett a szomszéd városok elleni kisebb hadi vállalkozásokban, belevetette magát a politikába. Időről-időre a régi kép visszatért. Mikor az ideálja meghalt, valósággal emlék gyanánt összegyüjtötte a neki szóló verseket. Igy született meg a Vita nuova, a középkornak ez a bájos szerelmi verskötete. A skolasztikus okoskodások és magyarázatok, melyek az egyes szonetteket és canzonékat bevezetik és kisérik, nekünk idegenek ugyan s az egészből kiérezni véljük a trubadur költészet hatását, mely nem igazi érzéseket énekelt meg, hanem csak eszményitett és konvenciók szerint dolgozott. A Vita nuova azonban igy is az átlag fölött áll s vannak egyes költeményei, melyek Dantet a szerelmi lirában is a legnagyobbak mellé emelik.

A Vita nuova teljesen az ifju Dantenak a munkája. Azután az élet ismét feledést boritott a multra. Dante is megnősült, lefoglalta a közélet és magas méltóságokra emelkedett. Egyszerre bekövetkezett életének nagy tragédiája, a számüzetés. Ekkor ismét visszatért Beatrice alakja, de már teljesen átszellemülten, szimbolum formájában.

Nagy lelki megrázkódtatás után a ködbevesző valóság beleolvadt a határozott körvonalakat ölteni kezdő költészetbe. Megszületik az uj Beatrice, akit mi ismerünk. Tiszta allegoria ez a Beatrice nem lehet, mert bajos volna megérteni, hogy miként halhatott meg az egyházi tekintély, igazság, filozófia és minden egyéb, amit nevéhez kapcsolnak, pontosan 1290 junius 9-én. Viszont épen olyan tulzás volna életrajzi jelentőséget tulajdonitani a Vita nuova allegoriáinak és misztikus szám-játékainak. De hát hol is volna a költészet, a költőnek szabad alakitó és teremtő joga, hacsak a rideg valót nyujtaná? A középkorban nem is volt szokatlan, az egész trubadur költészetnek az volt a jellemző vonása, hogy a költő élete fogytáig egy nőt választott költészetének csillagául s amit róla irt, ugyszólván függetlenitette a földi alaktól. Ez a Dante és Beatrice esete. Csak igy lehet Beatricet megérteni, aki a Vita nuovában még eleven, husból és vérből való alak, de az Isteni szinjátékban már csak fénylő sugár. Nagy lelki és érzésbeli megrázkódtatás az, mely ezt a lelki folyamatot előidézi s egyuttal a Vita nuova és a Canzoniere szonettjeitől a Pokol velőtrázó jajgatásáig és a Paradicsom fenségesen szárnyaló énekéig vezet.

III.

Az Isteni szinjáték óriási vándorlás a földről a pokol mélységein és a purgatórium hegyén keresztül a mennyországhoz. Nagyszerü tulvilági látomás, mely ezer meg ezer képben visszatükrözi a költőnek a viszonyát a földi és földöntuli világhoz. A tévelygésnek sötét erdejében elvesztvén az igaz utat, épen szemben a földi boldogságnak a ragyogó hegyével, három vadállat zárja el menekülésének utját. Ekkor megjelenik előtte Beatrice küldötte, Vergilius, az egyetlen pogány, akit a középkor igazán tisztelt, mert állitólag megjövendölte a Megváltónak az eljövetelét és kalauzul szegődik melléje. Vergilius, aki már az Aeneisben elbeszéli egy alvilági utját, végig kalauzolja Dantet a pokol tölcsérének borzalmain, amelynek egyre szükülő köreiben az isteni igazság örök büntetéssel torolja meg az emberek bünét és gonoszságát. A borzalmak egyre fokozódnak a föld középpontjáig, ahol minden bünök koronája, Lucifer székel. Azután következik a fokozatos felszabadulás a rettentő képek alól, amint a tulvilág vándorai a föld tulsó felén, ahol megváltozik a fent és lent, kifelé kusznak a tölcsérhez, hogy eljussanak az égen ragyogó csillagokhoz.

A föld tulsó felén, a végtelen tenger közepette emelkedik a purgatórium hegye, csucsán a földi paradicsommal. A hegy megmászása közben Dantenak megpróbáltatásokat kell kiállania, a kapusangyal a hét főbün betüjét karcolja a homlokára, melyek egyenkint eltünnek, a bünhődő vallomását teszi meg a tulvilági boldogságban részes Beatrice előtt s igy a feledés és emlékezés vizén is áthaladva, mondja:

A paradicsom kapujában Vergilius elhagyja őt s Beatrice közbejöttével jut az isteni kegyelemnek teljes birtokába. Innen kezdve a vándorlás már a léleknek az utja a megigazulás lépcsőfokain, az égi szférákon át Istenhez, az értelemmel fel nem fogható örök fényhez, a szeretethez, mely

E vándorlásnak, mely a földi valóságok képeitől az eszményi megigazulásig vezet, Dante az elbeszélője és egyuttal végesvégig a szereplő hőse is. De ő maga egyuttal az egész emberiség. A vadállatok, melyek utját elállják, a földi világ kisértései és veszedelmei, Vergilius az emberi ész, utjok segitője a mennybéli kegyelem, Beatrice pedig a tökéletességnek az igazságban, bölcseségben és a diadalmas egyházban jelentkező formája. Szimbolikus az is, hogy Dante az emberélet utjának a felén, hozzá pontosan a jubiláris 1300. év március 25-én, melyet a régiek az év első napjának tekintettek, kezdi földöntuli utját s az utazás a nagyhetet veszi igénybe. Szimbolikus a számoknak sürü játéka is, melyről már megemlékeztünk. Ilyen szimbolikus a Purgatóriumban „egy, kit ötszáztizenötnek irnak“, ami alatt a latin DVX, vezér, értendő.

Kötetet lehetne megtölteni ezekkel a példákkal s képletes kifejezésekkel, melyek a középkor izléséből és érzésvilágából fakadnak, mikor az emberek a szavakat nem fogalom-jelzőknek tekintették, hanem mélyebb, titkos értelmeket is tulajdonitottak nekik. Az egyes képeknek s együtt az egész költeménynek igy kettős az értelme, egyik a történeti, elbeszélő jellegü, mely Danténak az utját s a tulvilág lakóival való találkozásait beszéli el, a másik a szimbolikus értelem, amely a megigazulásnak az utját jelképezi. Ez a kettős jelleg, a valóság képei s az allegóriák szüntelenül egymásba fonódnak. A pokolban még a borzalmas realitások uralkodnak, de felfelé a purgatórium hegyén már egyre jobban előtérbe nyomulnak a szimbolumok, a mennyország pedig teljesen mint az egyház dicsőségének elvont képe jelentkezik. Alvilági utakat már Dante előtt is sokszor tettek meg költők, annyi előfutára van neki, hogy ezeknek az ismertetéséből egész kötet kitelik, de mindezeknél a tulvilág elvont általánositás, a büntetéseknek rémes szinekben való kifestése, individuális jelleg nélkül. Dantenak az a merész ujitása, hogy ismert személyiségekkel népesiti be a földöntuli birodalmakat s nem büntetéseket és jutalmakat emleget, hanem valóságos embereket büntet és jutalmaz. Költeményét ez viszi döbbenetesen közel az emberi lélekhez.

Ahogy Dante a földet, a csillagrendszert és a tulvilágot elképzeli, teljesen az egyházatyák kozmogoniájának az alapján áll. A ptolemaeusi rendszer szerint elképzelt mindenségnek a középpontjában örök mozdithatatlanságban lebeg a föld. A felső félgömb az emberek világa, keleten a Gangesen tul kél a nap és nyugaton, az Ebron tul megy le ismét. A félgömb legmagasabb pontján fekszik a szent város, Jeruzsálem. A föld belsejében van a tölcséralaku pokol, melynek legfenekén, a nehézség és hideg középpontjában, az égtől legtávolabb, a helynek örök mozdulatlanságában honol a Sátán. A tulsó félgömbön emelkedik a purgatórium hegye. A mindenséget a kilenc szféráju ég zárja körül, melynek levegője annál nehezebb, minél közelebb esik a földhöz. Igy sorakoznak egymásután a Hold, Merkur, Venus, Nap, Mars, Jupiter, Saturnus és álló csillagok szférája s mindezek felett a kristályos ég, a primum mobile, a legtisztább égi igazság szinhelye. Ennek a rendszernek a föld és az ember a központi jelensége s kárhozatra jutott, vagy megdicsőült lények népesitik be a tulvilágot is.

Amint a mindenségről alkotott képzetében Dante teljesen a középkori kozmogoniát teszi magáévá, középkori az erkölcsi világfelfogása is. Az a rendszer, ahogy a bünöket a pokolban és a purgatóriumban sorakoztatja, nagyon messze áll a modern büntetőjogásznak a felfogásától. Büntetéseinek alapja a talio: ki mivel vétkezik, azzal bünhődik. A szerelem bünöseit szélvész űzi a levegőben, amint valamikor a szenvedély vihara hajtotta őket; a kapzsiak feje aranyakkal teli zsákba kötözve; a gyilkosok vérfolyamban fuldokolnak; a hideg, számitó bünösök örök jégbe vannak fagyasztva. Ugyanez az elv, a bünökhöz hasonló büntetéssel való szenvedés az alapja a purgatóriumban való megtisztulásnak is.

Igy ennek a nagy teologiai költeménynek a keretében egyesiti Dante a középkori kereszténységnek egész tudását, filozófiáját és etikáját. Az ő idejében a keresztény dogma már eljutott a teljes kifejlődéséig. A dogmával együtt Szent Ágoston, Bonaventura, Aquinoi Tamás, Duns Scotus, Albertus Magnus, Assisi Szent Ferenc uj erkölcstant és uj filozófiát is adtak az emberiségnek. Az ő tudásuk, filozófiájuk, erkölcstanuk s az erre alapitott világnézlet szövődik át Dante költeményén. A reneszánsz hajnala előtt összefoglalja mindazt, amit szellemiekben hét század létrehozott.

De Danteban a középkor skolasztikusa és a tizenharmadik század politikusa összeolvadt már a reneszánsz előfutárával. Lelkében keresztény misztikus, de meglátásában, akárcsak a reneszánsz embereinél, sajátságosan találkoznak az antik világ emlékei a kereszténység hitvilágával. Nemcsak a pogánykor valóban élt nagyjaival találkozik a pokol tornácában, hanem a pogány mithológia alakjai, Cháron, Cerberus, Minotaurus is megjelennek előtte. Zeüsz káromlásának is örök a büntetése. A tulvilág kozmogoniája teljesen olyan, mint a középkori szerzetesek megrajzolták, de tartalmilag már más. Antik képek kapcsolódnak bele s akaratlanul is az uj, individuális jellegü társadalom az, mely visszatükröződik a tömérdek történeti személynek és kortársának markáns, majdnem arcképszerü megfestésében. Előtte csak tipusokat ismertek, ő személyeket lát meg és tulvilági seregszemlét tart fölöttük. Az ő emberei, amig nem tér át a teljes szimbolumokra, nem freskószerü illusztrációk, hanem husból és vérből való alakok és ha allegoria is az egész költeménynek az értelme, maga a megrajzolás olyannyira nem allegoriaszerü, hogy poklának a rajzát sokáig valóságnak tartották. A hihetetlenül erős szinek, a plasztikus feldolgozás hozta magával, hogy az Isteni szinjáték, de különösen a pokol lett a képekben legtöbbször megörökitett költemények egyike.

Az egyének megrajzolásán és jellemzésén kivül van még egy vonás, mely a modernséget csillogtatja meg Dantenál: a természet meglátása. Az igazi középkor, mely siralom völgyének tekintette a földet, nem ismerte a természet szépségeit. Ezeknek meglátásához uj szemek, átélésükhöz uj érzések kellettek, melyek a végtelent és örökkévalót nemcsak lélekben igyekeznek felfogni, hanem alkotásaiban is. Dante az első az irodalomnak nagy természet-meglátói között s természeti képei méltán állithatók egy sorba markáns jellemzéseivel és erős körvonalu történeti képeivel.

Az Isteni szinjáték tárgya a végtelen, az örökkévalóság. De ennek a végtelennek a képét Dante a géniusznak ujitó merészségével nem a multba vagy a jövőbe vetiti, hanem jobbra és balra felhasitja a kárpitot és azokat mutatja be a végtelenbe beállitva, akiket a kortársak ismertek, szerettek és gyülöltek. A skolasztikus teszi igazán felérzékelhetővé, ami máskülönben csak vizió volna, a firenzei pártember pedig igy ad monumentális keretet azoknak az eseményeknek, amelyek máskülönben nem emelkednének tul a lokális jelentőségnek a határán.

A monumentalitás Dante meglátásának egyik jellemző vonása. A másik a tökéletes szimmetria és törvényszerüség még a viziójában is. Amit lát és átél, nem álomszerü és elmosódott, hanem szinte mérnökileg körvonalazott. Olyan matematikai pontossággal állapitja meg a pokol köreit, hogy még a dimenziókat is ki lehet számitani nála. A látomások nagy költője, aki mindenben szimbolumot, jelképet lát, egyuttal a legnagyobb rendszerező. Semmi sem véletlen, hanem minden beletartozik egy isteni rendszerbe:

Rendszer és rend van nála mindenben, a dogmában, a hatalmak megoszlásában. Amint felállitja a földön a hatalmak egyensulyának rendszerét, a tulvilágon a pokol, purgatórium és paradicsom szabályos köreit, akként kiméletet nem ismerő törvényszerüséggel állapitja meg letünt nemzedékek embereinek morális helyét a földöntuli világban. Nála a törvény erősebb, mint a kegyelem s a dogma hatalmasabb, mint a részvét. Ez a Dante nem az angol prerafaelitáknak kékes ködben álmodó költője, hanem a sötét biró, aki a keresztény moralistáknak fanatikus hitével és biztonságával s a hontalannak komor haragjával mond itéletet guelfek és ghibellinek, pápák és császárok, barát és ellenség fölött. Egyaránt büntet és jutalmaz, amint teologiai és politikai megfontolása diktálja. Nem retten vissza, hogy az örök kárhozatot juttassa osztályrészül menedéket nyujtó jóltévője, Guido Novella da Polenta leányának és tulajdon tanitómesterének, ser Brunettonak. Judással csaknem egyforma büntetéssel sujtja Brutust és Cassiust, Caesar gyilkosait. Viszont ő, aki a pokol előcsarnokába zárja Homerost, Platot és Aristotelest, a szeretet egébe emeli Marseille véreskezü püspökét, aki lemészárolta az albigenseket s a paradicsomban jelöli ki VII. Henrik császár helyét, akinek hite szerint az isteni renden alapuló világcsászárságot kellene megvalósitani. Nekünk ezek az itéletek nagyon is személyeseknek, gyülölettől, vagy előitélettől sugaltaknak tünhetnek fel, Dantenál azonban mindegyiknek megvan a szigoru erkölcsi és teologiai alapja.

Aki ily szigoruan dogmatikus a szellemiek és erkölcsiek terén, természetszerüleg szimmetrikus a költészetében. Dante a legszámitóbb költő, akit a világirodalom felmutathat. Három könyvben egyenként harminchárom ének, egy bevezető énekkel, a számuk összesen száz, csaknem egyenlő számu sorokkal. Mindhárom könyv ugyanazzal a szóval végződik: a csillagokhoz. Ennek a beosztásban jelentkező törvényszerüségnek épen ugy megvan az allegorikus jelentősége, mint a költemény egyes képeinek. Az egymásba kapcsolódó terzinák végtelen láncolata olyanná teszi a szerkezetet, hogy megbontani jóformán nem lehet. Csapongást, eltérést a felépités rendjétől egy pillanatra sem enged meg magának. De költői géniusza egyedülálló abban, hogy ez a legaprólékosabb részletekig vitt rendszerezés nem mereviti meg, a viziók elevensége nem szenved, a tudós nem nyomja el a költőt, hanem szárnyalást, fenséget ad neki. Valósággal Dante az épitőmester és szobrász a költők között. Ugy épül fel az Isteni szinjáték, mint egy óriási gótikus dom, melyben minden kőnek, ívnek teljesen ki van számitva a helye, sulya, hordképessége s ezen a rengeteg épitményen megannyi különböző, de az egésznek keretébe illő oromdisz, faragvány, ciráda gyanánt jelennek meg az alakok, korának és a multnak emberei, akik a tulvilág három birodalmát benépesitik.

Dante pedig annál nagyobb, mert az anyagot, amiből és az eszközt, amivel ezt a fenséges épitményt létrehozta, a nyelvet maga teremtette. Volt népnyelv előtte is, az kétségtelen, de az a tájszólások meg nem állapodott, elmosódó nyelve volt. Ugyanaz a körülmény, amely Itáliát először emelte a barbárságból, bénitotta az olasz költői nyelvnek a kifejlődését. Itáliában a latin még akkor is megmaradt a müvelt osztályok nyelvének, mikor a többi román országokban már a nemzeti nyelvek váltották fel. Szinte azt lehet mondani, hogy még élőnek hitték, mikor már meghalt. A román dalos költészet elsőnek nem is Itáliában, hanem a provencei trubadurok körében virágzott ki. Ez volt a francia nyelv, a langue d’oc első nagy elterjedésének az időszaka. A provencei trubadurok nyelvén verseltek a spanyolok és olaszok is és mikor az első költők megszólaltak II. Frigyes sziciliai udvarában, nyelvük tele volt francia kifejezésekkel. A müvelt osztályok nyelve volt a latin, emez pedig az udvaroké. Az első jó lehetett a törvények és dogmák formulázására, büszke feliratok megszövegezésére, de hiányzott a hajlékonysága, lágysága, gazdagsága uj érzések kifejezésére. A másik viszont édeskés volt és idegen hangzásu. Dantenak uj nyelv kellett. Ez a nyelv volt a tudósok által lenézően emlegetett népnyelv, a volgare. Az ő alkotó keze alatt ebből a nyelvből, a firenzei tájszólásból megszületett a legmagasabb irodalmi szinvonalra emelt olasz nyelv, melynek a lágyság mellett van keménysége és érces csengése, gazdagság mellett tömörsége, melódia mellett harsogó szárnyalása, Dante teremtője és mestere ennek a nyelvnek. Nála lapidárisabb olasz nyelven azóta sem irtak még soha. Michelangelonak a testvére ő a szavak müvészetében. Ez teszi utolérhetetlenné és egyben leforditását végtelenül nehézzé. A terzinák tizennégyezer sorában alig van egy is, amely ne teljes rimre végződnék. A nyelvnek és a formának tökéletes mestere ő, aki egy nagy költői alkotás keretében az első igazi olasz könyvvel és a nyelvvel is megajándékozta nemzetét. Ezért külön érték az olaszok szempontjából az Isteni szinjáték, akárcsak a németeknél Luther bibliája; ezért lett belőle a századok során fogalom, nem egy embernek a könyve, költeménye, hanem il libro, „a“ könyv.

IV.

A szkeptikus Voltaire irja, hogy Dante az olaszok nagy költője, akit istenitenek, de nem olvasnak. A mondás ugy hangzik, mintha volna valamelyes igazsága. Voltaire gondolhatta ezt igy, aki a maga idejében legolvasottabb irója volt Európának. És mi maradt meg Voltaireből? Nehány könyvének, drámájának a cime, szkeptikus és szatirikus voltának az emléke, barátsága Nagy Frigyessel, – jóformán egyéb semmi. Dante pedig ma is él, tulélve Voltairet, tulélve századokat.

Ha a kölcsönkönyvtárak statisztikája után itélnénk meg a könyvek értékét és jelentőségét, nagyon furcsa eredményekre jutnánk. Az igazi mértéket az évszázadok távlata szolgáltatja. A biblia nem nyomtatott betükben él, hanem a legendákban, történetekben, példabeszédekben, melyek közkincse lettek az egész emberiségnek. A legfenségesebb könyveknek is vannak lapjaik, melyek csak a maguk idejében érthetők és élvezhetők. Az örök emberi az, ami állandó értéküket adja meg.

Ha ezt keressük Dantéban, a nagyon kevés költő közé tartozik, aki még ma is velünk, bennünk él. Egyetemes emberi jelentőségében legfeljebb Homeros, Shakespeare és Goethe még hozzá fogható. Világnézlete, skolasztikus bölcselete régen a multé, amit a valóság erejével ható viziójában megrajzolt, nem rémit bennünket, de koncepciója, mint legnagyobb költői alkotás, teljesen ismerős és alig van költő, kinek több képe, alakja állandóan élne képzeteinkben, mint neki. A három vadállat, mely az erdőben üldözi, Vergilius, a pokol kapuja, Paolo és Francesca, a pokolnak egyre szükülő és borzalmasságban növekvő körei, a tüzeső, a jajgató fák, a vérben főtt zsarnokok, az örök jégbe fagyott gyilkosok, Ugolino, a purgatórium lágyabb szinei, Beatrice felmagasztalása s a ragyogó égnek kilenc szférája, a primum mobile-ban székelő istenséggel, mind ismerősek még azok előtt is, akik talán Dantet sohasem olvasták.

Másik próbáját is lehet ejteni Dante máig élő voltának. Ismét Homeroson, Shakespearen és Goethen kivül nincsen egyetlen iró, akinek annyi mondása élne még ma is szálló ige formájában, mint neki, Olaszul lehet idézni őket, annyira ismerősek. Az első ének bevezető sora: