II. FRIGYES.
Vannak, akik a középkorra vonatkozó itéletüket egyszerüen abban szokták összefoglalni, hogy sötét. Ezzel a szokványos, de felületes megállapitással éles ellentétben van a szines és változatos egyéniségeknek az a nagy tömege, amely a középkor századaiban élesen emelkedik ki az események hátteréből. Kezdetlegesebb volt a müveltség, primitivebbek voltak az emberek, erősebb volt a hit, hatalmasabb a babona, nagyobbak a szenvedélyek és kisebbek a társadalmat kiegyensulyozó erők. Ezért több a szertelenség, ezért hajlanak az emberek a végletek felé s ezért nehéz őket manapság megérteni. A mai ember előtt érthetetlenek a keresztes lovagok, akik kardélre hánynak aggastyánt, nőt és gyermeket s utána jámbor alázattal, térden csusznak végig azokon a helyeken, ahol a Megváltó szenvedett. Nem érti a pápákat és császárokat, akik évszázadokon át kegyetlen küzdelmet folytattak, anyagi és szellemi fegyverekkel egyaránt, egy lehetetlen gondolatnak, az egységes világuralomnak a megvalósitásáért. Nem érti, hogy lehetett egy kor, amely tobzódott a legrémesebb kegyetlenségekben s ugyanebből a korból virágoztak ki Assisi Szent Ferenc rózsái. Nem érti a költőket, akik soha nem látott ideálokhoz intézték szonettjeiket, a filozófusokat, akik felállitották a tételt s ahhoz keresték a bizonyitékokat, az uralkodókat, akik idegen országokban keresték uralkodásuk célját és az embereket, akik mindezeket a dolgokat természeteseknek találták.
A középkori tragédiáknak hosszu sorozatából, melyek megtöltik nehány évszázad történetének a lapjait, a többieket messze tulhaladó módon emelkednek ki a Hohenstaufenek alakjai. Egy uralkodó család, mely nemcsak az udvaronc krónikások hizelgő irásai, hanem az emberi mérték szerint is egymásután termelte az átlagon felüli erős, nagyszabásu és szinekben gazdag egyéniségeket. Mindegyik más, de valamennyit közös vonások kapcsolják össze: van bennük valami a lovagvilág kalandos és költői szelleméből, mind az egyetemes keresztény monarchiának a gondolatát képviselik a keresztény világ másik nagy hatalmasságával, a pápával szemben, mindnyájuknak sorsa változatos és fordulatokban gazdag s mint emberek, csaknem mind szerencsétlenek. Ennek a családnak a sarja II. Frigyes, a középkornak az az uralkodója, aki valamennyi elődét és utódát meghaladó módon tudta lebilincselni saját korát és az utókort egyaránt.
Frigyes 1194 december 26-án született. Atyja a kegyetlen emlékezetü VI. Henrik volt, aki feleségével, Konstanciával örökölte a normann királyok sziciliai és nápolyi birtokait. A bárók zendüléseit, akik nem akarták uralmát elismerni, olyan eszközökkel verte le, amelyek még a középkorban is ritkitották a párjukat: megvakittatta, szurokba főzette, izzó vaskoronával ékesitette őket s velük rokonszenvező olasz feleségét kényszeritette, hogy nézője legyen mindezeknek a borzalmaknak. Három éves korában Frigyes elvesztette az apját, négy éves korában pedig az anyját és III. Ince, a középkor egyik nagy pápája lett a gyámja, akinek politikája arra irányult, hogy meghiusitsa a német császári és sziciliai királyi koronának az egyesitését, minek terve örökségképen szállott a négy esztendős gyermekre. Az apátlan-anyátlan gyermek Sziciliában nevelődött, nagyon különös viszonyok közepette. Sokat tanult, sokkal többet, mint korának félig barbár uralkodói, de a nevelése nagyon vegyes volt és egyenetlen. A keresztény püspökök tanitásai mellett akiket a pápa rendelt mellé oktatókul, megismerkedett az arab bölcselők tudományával is. Keresztény világitásban ismerte meg az izlámot és mohamedán világitásban a kereszténységet. Szkeptikus lett egy olyan korban, amelynek a hit volt a legfőbb erőssége. Egyformán beszélt olaszul, németül, franciául, arabul, latinul és görögül. Kortársai már egész fiatalon a stupor mundi hizelgő elnevezéssel ajándékozták meg. A viszonyok korán megérlelték és megtanitották, hogy csak a saját erejében, akaratában és ügyességében bizhatik. Gyámja, a pápa, tizennégy esztendős korában naegykorusitotta és a következő évben össze házasitotta őt Aragoniai Konstanciával, Imre magyar királynak nála tizennégy esztendővel idősebb özvegyével. Tizenhat éves korában Frigyes már apa volt és teljesen érett ember módjára került bele a világtörténelmi események kellős közepébe.
Kevés uralkodó volt, aki nála fiatalabban és az övénél kedvezőtlenebb viszonyok között indult volna neki tulajdon országai meghóditásának. Sziciliai birtokait a féktelen bárók tépték darabokra, Németországra való jogigényét pedig tulajdon gyámja, a pápa ismerte el legkevésbbé és másik császárt állitott a birodalom élére a welf IV. Ottó személyében. Ottó azonban szerencsétlenségére összekülönbözött protektorával, aki ekkor viszont az alig felserdült Frigyest akarta kijátszani ellene, igaz, a Sziciliáról való lemondás árán. A tizenhat esztendős Frigyes ekkor jelent meg a szinpadon. Minden támogatás nélkül, csak a Hohenstaufen névre támaszkodva jelent meg Németországban, hogy atyáinak örökét elfoglalja. A pápa csak áldását adta neki, de annak ellenében meg kellett fogadnia, hogy a császári korona elnyerése esetén lemond Sziciliáról, országából kipusztitja az eretnekeket és keresztes hadjáratot vezet a szentföldre. Csupa olyan kivánság, amelyet Frigyes, mikor kalandos vállalkozása sikerült és a német trónt megszerezte, egyáltalán nem szándékozott beváltani. Nem is volt baj addig, mig Ince után III. Honorius ült a pápai székben. Az uj pápa a tárgyalásokban sokkal ravaszabb Frigyesnek nemcsak a keresztes hadjárat szüntelen halogatását nézte el, hanem császárrá is koronázta és beleegyezett a sziciliai és német korona egyesitésébe. Az ifju Frigyes elérte célját, amit előtte egy német uralkodó sem érhetett el.
A változás hirtelen jött. 1127-ben meghalt Honorius és a nyolcvanöt esztendős IX. Gergely lett az utóda. A világtörténelem egyik legérdekesebb küzdelme kezdődött az aggastyán pápa és a fiatal, alig harminc esztendős császár között, melynek ellentmondásokkal teli eseményei mindennél jobban jellemzik a középkor világát. A pápa a tizenkét esztendőn át igérgetett, de be nem váltott keresztes hadjárat miatt átok alá helyezte Frigyest és nyilt levélben sorolta fel a világ előtt összes vétkeit és eretnekségeit. A kiátkozásra Frigyes az összes európai uralkodókhoz intézett körlevélben válaszolt, mely bizonyára az első ilyen dokumentum volt a maga nemében. Tiltakozott a kuria tulhatalmi igényei ellen és vitatta a világi fejedelmek jogait. Tua res agitur, – a te ügyedről van szó, irta a császár uralkodótársainak és egy uj fegyvert, a politikai érvelést vitte bele a küzdelembe. Azután egyházi átokkal a fején elindult – a keresztes hadjáratra. A keresztes háboruja is elütött a sablontól. Ahol elődei véres harcokat vivtak, ő békés szerződéseket kötött. Kemal egyiptomi szultántól barátságos tárgyalás alapján kapta meg Jeruzsálemet, ahol fejére tette Bouillon Gottfried koronáját. Hazajövet ellenben a pápa ellen forditotta fegyvereit, aki szövetkezésre hivta fel ellene a lombárd városokat. És állt a kegyetlen harc esztendőkön keresztül. A hivő keresztények borzalmára Frigyes szaracén harcosokat fogadott zsoldjába és azokkal pusztitotta a pápának és a szövetséges városoknak a birtokait. Volt idő, mikor ugy látszott, hogy teljesen diadalmaskodik. Leverte a városokat és magát a pápát ostrom alá fogta Rómában. Természetes fia, Enzio, a zsinatra igyekvő angol és francia főpapokat elfogta és ezüst láncokon vitette őket Pisába. A kilencvenkilenc esztendős pápa az ostrom alatt álló Angyalvárban végezte életét. Utána az 1243-ban megválasztott Fieschi biboros lett IV. Ince néven, császárpárti családnak a sarjadéka és Frigyesnek személyes barátja. Mindenki azt hitte, hogy a császár diadala teljes. Csak a császár látott tisztán. Ismerte emberét, aki az Ince név felvételével is jelezte, hogy kinek a politikáját akarja követni. A választás hirére Frigyes állitólag komoran sóhajtott fel:
– Elvesztettem legjobb barátomat, mert pápa ghibellin nem lehet.
És igaza volt. Az uj Ince ellensége lett. Titokban elhagyta Olaszországot, ahol a császár volt az ur és a lyoni zsinaton drámai jelenetek között mondotta ki Frigyesnek uralkodói méltóságától való megfosztását. A biborosok ekkor kapták veres fövegüket, annak jeléül, hogy az egyházért vérüket is készek ontani. A pápa Krisztus öt sebét tárta a zsinat elé: a görög szakadást, az eretnekséget, a szentföld elvesztését, a mongol veszedelmet és az istentagadó császárt. A biborosok leforditva a földre dobták égő fáklyáikat és kórusban mondották el a szokásos kiátkozást. A császár ismét uralkodótársaihoz intézett körlevélben felelt. Tiltakozott a pápának világi ügyekbe való beavatkozása ellen és felhivta a fejedelmeket, hogy szedjék el az egyháznak földi javait; ezzel állitsák helyre az egyház apostoli egyszerüségét és szaporitsák tulajdon hatalmukat. Apja lett a gondolatnak, amely azóta sokszor visszatért a nagy abszolut uralkodók és demokratikus köztársaságok politikájában.
Uralkodásának következő éveiben az öregedő, de nem csüggedő császárt sürün érték szerencsétlenségek. Németországban ellenkirályok emelkedtek; a levert lombárd városok uj erőre kaptak; fiát, Enziot a bolognaiak elfogták és életfogytig tartó börtönre vetették; a császári udvarban összeesküvések keletkeztek és magának Frigyesnek az élete több izben veszedelemben forgott. De a pápa sem érte el célját. Az egyházi átok nem fogott. Frigyes császár maradt; hivei Németországban tulsulyra vergődtek; Rómában a pápát felkelés fenyegette; Felső-Olaszországban a ghibellinek sorra győzedelmeskedtek. Mindkét fél kezdett kifáradni. IX. Lajos francia király közvetitette a békét, melynek feltétele lett volna, hogy Frigyes ujból hadjáratot vezessen a szentföldre. Ebben a bizonytalan állapotban 1250 december 13-án Apuliának Firenzuola nevü városkájában elragadta a halál.
A monda szerint, amely szivesen fonta körül Frigyes alakját csillogó szálaival, halálával csak a csillagjósok jövendölése teljesedett, akik óvatosságra intették attól a várostól, amely a virágról, – fiore, – van elnevezve. Frigyes ezért kerülte mindenkor Firenzét s igy pusztult el átutazóban egy jelentéktelen délolaszországi városkában. Szőke német és fekete szaracén lovagok kisérték utolsó utjára. Nagy gyászpompával temették el az általa alapitott palermói dómban, sziciliai királyságának fővárosában.
Politikai pártállás szerint a történetirók II. Frigyest nagyon különbözőképen szokták megitélni. De abban mind egyetértenek, hogy korának legnagyobb alakjai közé tartozott. Ő, akinek eretnek voltáért még a monarchista Dante is megkülönböztetett helyet juttatott a pokolban, megkülönböztetett értékelést követel magának a históriában.
Azok a német császárok, akik előtte képviselték az univerzális monarchia eszméjét és ennek megvalósitásáért harcba keveredtek a pápákkal és a lombárd városokkal, az olaszok szemében barbárok voltak. Hódoltak nekik, ha egyebet nem tehettek, de a félsziget kincseire éhes csordát láttak bennük és az őket kisérő hadseregekben. Nemcsak kulturailag, hanem politikailag is az olaszok, beleértve a pápai udvart, a tengeri köztársaságokat, a guelf és ghibellin városokat egyaránt, sokkal fölötte állottak a németeknek és mindig meg tudták hiusitani elért sikereiket. Nem csoda, ha évszázados meddő harcok után Itáliából falsches Welschland, az álnok ország lett a németek szemében, melynek csábitóan szép ege alatt egymásután pusztulnak el a császároknak az Alpesek hágóiról leszálló hadseregei.
Frigyesnek más volt az esete. Származására német volt, viselte a római császári cimet, de más volt a müveltsége, más volt a világfelfogása és politikája és mások voltak az eszközei. Ő is harcban állott a pápákkal, mint IV. Henrik, vagy nagyatyja, Barbarossa Frigyes. De mekkora különbség választja el őt IV. Henriktől, aki megjárta Canossát, vagy Barbarossától, aki a pápa kengyelét tartotta! A középkornak talán egyik legdrámaibb jelenete, mikor VII. Gergely megtöri az ostyát és felét azzal a szóval nyujtja át Henriknek, hogy az Isten nyomban halállal sujtsa azt, akinek nem tiszta a lelkiismerete és – Henrik nem meri a szent jelvényt ajkához érinteni. Mennyire más az a II. Frigyes, aki az egyházi átok idején arab bölcselőkkel vitázik a hit igazságairól és vádoló körleveleket intéz az európai udvarokhoz. A levelek hatása helyenkint különböző lehetett, – az angol és francia királyok örültek a viszálynak, – de mindenfelé olvasták és bizonyára megvitatták őket. Más külsőségek is mutatják, hogy Frigyes mennyire más, mint elődei. Azok északról délnek indulva akarják Itáliát meghóditani. Ő igazán Olaszországban és annak is a déli szigetén, Sziciliában van otthon. Környezete is egészen más, mint a régi császároké. Németek mellett olaszok, franciával átitatott normannok, arabok, zsidók. Marcona harcosok mellet bölcselők, jogtudósok, természetvizsgálók, költők és irók. Kancellárja Pier delle Vigne volt, Aristoteles első olasz forditója. A palermoi udvarban az arab tudósok könyveit ismerték és olvasták. Frigyes alapitotta a nápolyi egyetemet és gazdagitotta a világhirü salernoi orvosi fakultást. Könyvet irt a solymászatról, amely őt az állati szokások éles megfigyelőjének mutatja. Szerette a müvészetet és költészetet. Udvarában a harcok közepette provencei mintára költői iskola keletkezett s a Dante előtti korszak olasz irodalmát főleg ez az iskola képviseli. Maga Frigyes és természetes fiai, Enzio és Manfréd is verseltek olasz nyelven. Az olasz nyelv, amelyet azelőtt egész Itáliában elrontott latinnak tekintettek, az ő udvarában emelkedett tájszólásból a lingua cortigiana magaslatára. A germán császárok sarja délen igy lett egy uj nemzeti nyelvnek és irodalomnak egyik megalapitója és istápolója.
Frigyesnek az életmódja pazar volt és fényüző. A németek, akik akkoriban még alig ismerték az igazi gazdagságot és pompát, bámultak, valahányszor a császár országukban megjelent. „Ezüst kürtös ethiopiai négerek, mór táncosok, szemfényvesztők, tevék, oroszlánok, párducok, fehér medvék és elefántok,“ mindenekfelett pedig csodaszép keleti asszonyok voltak a császárt kisérő menetben. Még ragyogóbb volt az udvara palermoi otthonában s ennek az udvarnak az az ember volt a középpontja, akiről azt irja az egykoru krónikás, hogy jelentéktelen alaku, vörös, kopasz és rövidlátó. Ha rabszolga volna, nem adnának érte kétszáz drachmát. De császár volt és tudott császár lenni. Testi fogyatkozásait fölényes szellemi tehetség pótolta.
A légkör, melyben nevelkedett és élt, Frigyest szkeptikussá tette. Egész sereg mondása maradt fenn, mely hitetlenségét árulja el és a maga idejében bizonyára borzalommal töltötte el a jámbor lelkeket. Az Isten világi kardjának hordozójától bizonyára különösen hangozhatott a mondás, hogy Jézus Krisztus, ha Sziciliát ismerte volna, hihetőleg nem a kopár Judeát választotta volna tevékenységének szinteréül. Furcsa az a mondása is, amelyet egy barátra alkalmazott, aki a pápai átkot prédikálta ellene:
– Hagyjátok ezt az embert, mártir szeretne lenni, de általam nem éri el a célját.
De Frigyes minden szkepszise mellett sem volt közönyös. Ellenkezőleg: érvelt, vitatkozott és kereste az igazságot. Csak utjai és módjai voltak szokatlanok. Szabadgondolkodó volt egy korban, amely nem ismerte a szabad gondolatot.
Lelki momentumokat nagyon nehéz rárakni a mérleg serpenyőjére, de amennyire cselekedeteiből meg lehet itélni, Frigyesnek mindenben az volt a törekvése, hogy kiegyenlitse azt az előnyt, amely az évszázados harcban a pápaság javára mutatkozott. A pápaság tulsulyban levő szellemi hatalma ellenében laikus tudományt, müveltséget és müvészetet akart teremteni. Ezt szolgálta a salernoi és nápolyi egyetem, ezért szervezte meg legelsőrangu emberekkel kancelláriáját, ezért szervezett hivatásos tisztviselőkkel polgári közigazgatást és vitte bele a nemzeti nyelvet ugy Németországban, mint Sziciliában a törvénykezésbe és közigazgatásba. De még a célok is csak látszólag azonosak nála és elődeinél. Azok még vakon hittek a két kard eszméjében, melyet a pápaság és császárság formájában Isten rendelt a világra. Pápa és császár fejei az egyházi és világi hierarchiának, mely piramis gyanánt emelkedik fel és csucsosodik ki Isten földi helytartójának személyében. Az elődök csak személyeket láttak, akik egy felsőbb hatalom rendelése szerint állottak függési viszonyban egymáshoz. Frigyes az első uralkodó, akinél megjelenik az állami gondolat.
Nem csoda, ha ez a rendkivüli ember szokatlanul nagy hatást gyakorolt kortársaira és az utókorra egyaránt. Még leginkább ellenséges birálói sem vonják kétségbe, hogy nem közönséges emberi tulajdonságok rendkivüli tehetséggel és akaraterővel párosulva találkoztak benne. Nincs középkori uralkodó, aki oly sokféle minőségben jelent volna meg a világ előtt, mint ő és akit oly sokféle szempont szerint lehetne megitélni. Harcos volt és költő. Törvényhozó volt és müvész. Legyőzője volt a városoknak, de előmozditója a városi kulturának. Tudományokban előtte járt kortársainak, de hitt a csillagjósokban. Prédikált a pisai dómban, de cinikus élceket faragott az egymással vetélkedő vallásokról. Szkeptikus volt, de országaiban üldözte az eretnekeket. Barátkozott a muzulmánokkal és harcban állt a pápákkal. Olyan hangon beszélt az egyház romlottságáról, mint még előtte uralkodó soha, a pápák pedig hirdették, hogy nagyobb érdem Frigyest leverni, mint a szentföldet a hitetlenektől elragadni. Epikureus volt, de világnézletet képviselt s a reneszánsznak volt az előfutára. Korát azzal a megdöbbentő tapasztalattal gazdagitotta, hogy az egyházi átok alatt világi uralkodónak nem kell feltétlenül összeomlani. Mégis tragikus hős volt, mert mindig a legmagasabb ponton, közvetlenül a siker előtt omlottak össze reményei. Tragikus hős volt, akit neve és atyáinak öröksége belekényszeritett egy alapjában véve meddő és eredménytelen küzdelembe. Tragédiáját még fokozta családjának hirtelen és teljes pusztulása. Tizennyolc esztendővel a halála után unokája, az utolsó Hohenstaufen, Nápolyban a vérpadon végezte életét.
Egyéniségét, gondolkozását vérmérsékletét és kulturáját illetőleg Frigyes inkább olasz volt, mint német. Sziciliát jobban is szerette Németországnál. Mégis ő volt az utolsó középkori német császár, aki az egyetemes császári gondolatot teljes ragyogásában képviselte. De ő volt egyuttal az első uralkodó, aki modern államot akart teremteni. Ez a kettős szerep adja meg a jelentőségét a históriában. Ezért maradt meg az emléke erősebben, mint a többi kortársaié. A palermoi kripta már régen bezárult fölötte, mikor alakja még mindig foglalkoztatta az utódok fantáziáját. Sziciliában századokon át élt a gran Federigo emléke, akinek ideje alatt a szigetország virágkorát élte. Dante poklának tizedik körében égő sirba temette az eretnek császárt, Németországban ellenben sokáig egyáltalán nem hitték halálát és várták a visszatérését. Mikor nem jött meg, a mondák hőse lett belőle, a legendás császár, aki nem halt meg, csak alszik a Kyffhäuser sziklája alatt, hogy majdan ujra megjelenjék a régi császárok pompájának teljességében.