MARINO FALIERI.
A káprázatos doge-palota sok százezer látogatója között alig van egy is, akinek emlékezetében nem maradt volna meg egy név, Marino Falieri dogénak a neve, akit a köztársaság elleni árulásért nyilvánosan lefejeztek. A történelem páratlan eseteinek egyike: egy államfő, aki összeesküvést sző a saját országa ellen s akit rendes birói tárgyalás után kivégeznek. A palota udvarának lépcsőjén ma is mutogatják azt a helyet, ahol a kivégzés történt, ma is mutogatják a doge állitólagos börtönét, egy ablaktalan, sötét kis helyiséget, amelyben kinyujtózni is alig lehet és a dogék arcképeinek sorozatában ma is megvan az a fekete folt, amelynek helyére Falieri képének kellett volna kerülni, ha nem vétett volna sulyosan hazája ellen.
Velence történetének ez a nagy tragédiája már csaknem hatszáz esztendeje játszódott le s a tragédiának sok részletét titokzatosság boritja. A hosszu századok alatt a valóság a legendának ezer meg ezer szálával fonódott össze és a krónikások, akik csak később irták meg a kivégzett államfő históriáját, már maguk is nagyrészt elbeszélésekből és szájhagyományokból meritettek. Legenda és valóság már náluk is összeolvadt és mi, akik elsősorban rájuk vagyunk utalva, az igazságot nagyrészt csak következtetések utján közelithetjük meg.
A rettenetes véget ért doge Dandolo Andrea halálával, 1354 végén lépett Velence trónjára. A trón kifejezés helyes, mert bár Velence köztársaság volt, első tisztviselője a külső hatalomnak annyi jelvényével volt felruházva és személyét akkora pompa vette körül, hogy abban az igazi koronás főkkel is méltán vetekedhetett. Uralkodói cimei voltak, méltóságát nem meghatározott számu esztendőkre, hanem életfogytiglan viselte, koronaszerü föveget is tettek a fejére, csak gondosan ügyeltek arra, hogy – hatalma ne legyen. Ez időben, a XIV. század derekán, Velence alkotmányának fejlődése nagyjában már befejeződött és az igazi hatalmat, amely azelőtt az egész nép és a doge kezében volt, a nagy tanácsban képviselt arisztokrata családok, Velence patriciusai ragadták magukhoz. A nagy tanács, a világnak ez a legfényesebb köztársasági parlamentje, eredetileg választott testület volt, amelybe egyformán bekerülhetett nobili, polgár és közember, ha a többiek bizalma személyében összpontosult. A nemességnek inkább csak vagyonon, tekintélyen alapuló előjoga volt, hogy elsősorban az ő kebeléből választották a tanács tagjait. A XII. és XIII. század során azonban a patriciusi családok, meglehetősen heves küzdelmek után, a többi csoportokat egymásután kiszoritották és egy 1298-ban meghozott törvény, amely serrata di Maggior Consiglio (a nagy tanács bezárása) néven ismeretes, a gyakorlatban kizárólag kétszáz patriciusi családra korlátozta a nagy tanács tagsági jogát. Kivül maradtak az alkotmányon még az ujabb keletü nemesi és a gyakran óriási vagyonnal rendelkező plutokrata családok is, amelyek az uralkodó frakcióval még nem olvadtak össze teljesen. Ezek később per grazia voltak a nagy tanácsba felvehetők, ha legalább negyvenezer aranyat fizettek hadviselési célokra az állam kasszájába. A politikai hatalomnak ilyeténképen kevesekre való korlátozása után 1315-ben megkezdődött annak az anyakönyvnek a vezetése, amely később aranykönyv néven magában foglalta mindazoknak a névsorát, akik jogosultak voltak a nagy tanácsban való megjelenésre és társtulajdonosai voltak Velence állami szuverénitásának.
A köztársaság arisztokratikus jellegü átalakulásával párhuzamosan haladt a doge hatalmának korlátozása is. Eredetileg a doge méltósága örökletes volt az egyes családokban, a doge társuralkodót vehetett maga mellé, aki rendesen utóda is lett, vezére volt a hadseregnek és főparancsnoka a flottának, döntött a béke és háboru kérdésében és a külfölddel szemben formailag és tényleg egyaránt képviselte Velencét. Később általánossá lett a választás; először közfelkiáltással, amelyben az egész nép résztvett; azután a választás szavazás utján történt, már szükebb körök részvételével; a további fejlődés folyamán a választás az egyes kerületek és a Velencéhez tartozó községek tribunjaira és szénioraira ruházódott át, végül ezt a funkciót is a nagy tanács ragadta magához. Választás alkalmával a doge az ugynevezett kapitulációkban mindig uj meg uj korlátozásoknak volt kénytelen eredetileg széleskörü hatalmát alávetni és a külső pompa mellett is, amely szüntelenül növekedett, jogkörét mindinkább meg kellett osztani tanácsosaival, a különböző biróságok és hatóságok fejeivel. Végezetül a legnagyobb pompával képviselte a serenissima signoriát, de igazi hatalma, hacsak nem tartozott a nagyon kiváló kevesek közé, akik minden körülmények között érvényt tudnak szerezni személyüknek, teljesen megszünt. Tanácsosai nélkül egy lépést sem tehetett, külföldi követet egyedül nem fogadhatott, tisztviselőt ki nem nevezhetett, sőt a nagy tanács engedelme nélkül nem is nősülhetett. Az arisztokratikus köztársasági alkotmány a legnagyobb körültekintéssel gondoskodott arról, hogy a hatalom soha egyes emberek, sőt egyes csoportok kezébe se kerülhessen. A nobilik, akik a népet lassankint teljesen kizárták az alkotmányból, rettegtek tőle, hogy ők is azoknak az olasz városi köztársaságoknak a sorsára jussanak, amelyek egy-egy szerencsés hadvezér, vagy kalandor ügyessége folytán abszolut fejedelemségekké alakultak át.
A doge választásánál teljesen ezek a szempontok uralkodtak. Velencében, az arisztokratikus alkotmány idejében nem ugy választották a dogét, mint másutt a köztársaság elnökét vagy a város podestáját, ahol egyszerüen a többségre szert tett pártnak a jelöltje került az első tisztviselőnek diszes székébe. A dogeválasztás szertartásos, nehéz és körülményes eljárás volt, amelynek minden részlete raffinált ügyességgel volt kidolgozva és elsősorban arra irányult, hogy még pártok se képződhessenek, amelyek esetleg kisérletet tehetnének a többiek leigázására. A pápaválasztó konklávé nem mulja felül a doge választását óvatosságában és a legkisebb részletekre kiterjedő, pontosan körülirt szabályaiban.
A választás a nagy tanácsnak harminc évnél idősebb igazolt tagjait illette meg, de ezek jogukat csak közvetve, sőt sokszorosan közvetve gyakorolhatták. Egy nagyon modern politikai kifejezéssel élve ők is legfeljebb csak ősválasztóknak voltak tekinthetők. Ha a nagy nap elérkezett, a nagy tanács üléstermében összegyültek az ősválasztók. A testület legfiatalabb tagja átment a Szent Márkus bazilikájába. A templomból kijövet kézen fogta az első gyermeket, aki a téren elébe akadt és magával vitte az ülésterembe. Megérkezése után megkezdődött a nehéz választási eljárás. Először annyi golyót dobtak egy bársony sapkába, ahány patricius volt a teremben, – a golyók között harminc aranyból, a többi, ezüstből. Azután lassan elkezdték olvasni a jelenlevők névsorát és a gyermek minden névnél kihuzott egy golyót. Aki ezüst golyót kapott, kiment a teremből, akinek arany golyó jutott, visszamaradt. Ezek a gyermek közremüködésével ismét sorsot huztak és számuk igy kilencre redukálódott. Az igy kisorsolt kilenc patricius egy kis bizottsági terembe vonult, amelynek ajtajait lezárták; egyikük sem hagyhatta el a termet addig, mig fejenkint legalább hét szavazattal nem jelöltek ki negyven személyt a nagy tanács tagjai közül, akikre a további eljárás hárult. Ez a negyven ismét kisorsolt a saját kebeléből tizenkettőt, akik viszont legalább kilenc szavazattal huszonötöt választottak a nagy tanács tagjai közül. A huszonöt sorsolás utján ismét leolvadt kilencre s e kilencnek mindegyike megnevezett ötöt, összesen tehát negyvenötöt. Ez a negyvenöt ismét sorsot huzott és számát ezen az uton tizenegyre redukálta. A tizenegy közül az első nyolc fejenkint négy, a többi három pedig fejenkint három, összesen tehát negyvenegy patriciust jelölt ki valóságos dogeválasztónak. De ez a negyvenegy is csak akkor választhatott tényleg, ha a nagy tanács a kijelölést nyilt ülésben approbálta.
A kilencszeres választás és sorsolás megejtése után a negyvenegy választó misét hallgatott és a szentlélek segitségét kérte munkájához, azután a nagy tanács előtt esküt tett, hogy arra adja szavazatát, akit legjobb meggyőződése szerint legérdemesebbnek tart a nagy méltóságra. Utána bezárkóztak egy terembe és irott szavazócédulákkal megejtették a választást. A szavazócédulákat felolvasták és minden névnél vitát lehetett inditani, hogy a név viselője alkalmas-e arra, hogy Velence legnagyobb méltóságának viselője legyen. Doge csak az lehetett, akire folyton megismételt szavazások után legalább huszonöt szavazat esett. Ha ez megtörtént, megnyiltak a terem ajtajai, küldöttség ment az uj dogeért, akit a Márkus templomba vezettek s ott a népnek bemutattak:
– Questo xe missier lo Doxe, se ve piaxe!… Ez a dogétek, ha akarjátok!
Az alkotmány megváltozásához képest később ez a hagyományos formula, amely a népfelségnek volt az elismerése, elmaradt és a bejelentés két szóra szoritkozott:
– Ezt választottuk!
A dogeválasztókat az eskün kivül, hogy a legérdemesebbre adják szavazatukat, még egy fogadalom kötötte: ha olyasvalakit emelnének trónra, aki az időben nem tartózkodik Velencében, nevét nem árulják el addig, mig velencei területre nem lép, nehogy idegen földön valami merénylet történjék ellene, vagy valamelyik ellenséges hatalom foglyul ejtse az uj államfőt. Semmiesetre sem volt fölösleges óvatosság a középkor zavaros viszonyainak közepette.
Ez történt Marino Falieri esetében. Az uj doge, akit ezen a körülményes módon megválasztottak, mint Velence követe Avignonban tartózkodott, IV. Ince pápa udvarában. Titkos megbizatással Stefanello titkár ment érte. Megérkezéséig Velencében az államtanács vitte az ügyeket. Mindenki feszült érdeklődéssel várta az uj dogét, akinek személyét egyelőre titokzatosság boritotta. Csak mikor Veronát elhagyta, került a neve nyilvánosságra. Tizenkét nobili ment elébe, hogy üdvözölje és Chioggiában várta a Bucintoro, Velence legpompásabb gályája, amelyről a dogék a tenger királynőjét szokták eljegyezni az Adria vizével.
Falieri, aki 1354-ben 66 esztendős korában került a dogei méltóságba, Velence egyik legrégibb, bár nem leggazdagabb családjából származott. Ősei már a tribunok között szerepeltek, akik valaha a dogékat választották. Ő maga már fiatalon nagyon előkelő állásokat töltött be, több izben tagja volt a tizek tanácsának s mint ilyen egy másik társával együtt 12.000 arany hitelt kapott, hogy a Tiepolo-Quirini összeesküvés elmenekült vezetőit eltegye láb alól. Azután Negroponte kapitánya, majd egymásután Lesina, Brazza, Chioggia, Treviso és Padova podestája lett. 1344-ben Velence követe volt VI. Kelemen pápánál, 1350-ben Genuában, 1351-ben és 1353-ban Zenggben Nagy Lajos királynál; ugyanezen évben Prágában IV. Károly császárnál, megválasztásakor pedig IV. Ince pápánál képviselte hazáját. Ezek az adatok mutatják, hogy Velence legavatottabb diplomatái közé tartozhatott, akinek nagy élettapasztalattal és nagy emberismerettel kellett rendelkeznie. Sorra azokat a követi állásokat töltötte be, melyek a korabeli velencei politika szempontjából a legfontosabbak voltak. Kétszer nősült, második felesége, aki közvetve nagy szerepet játszott szomoru sorsában, Gradenigo Lodovica volt, aki 40 éves kora mellett is még mindig szépségnek számitott. A későbbi krónikások a dogét erős, határozott embernek rajzolják, aki mindig tudatosan tört céljai felé. Temperamentuma nem egyszer elragadta, igy 1339-ben trevisoi podesta korában, a püspököt, aki egy körmenetnél nagyon megvárakoztatta, nyilvánosan arcul ütötte. Népszerüsége nagy lehetett; erre enged következtetni az a körülmény, hogy választása – ami ritka kivétel volt Velencében, – egyhangulag történt.
Az ünnepélyes bevonulásnak október 5-én kellett megtörténni. Talán meg is történt minden akadály nélkül és Falieri épen ugy elfoglalta trónját a bazilikában és a palotában, mint elődei s csak a legenda volt az, amely megérkezését szerencsétlen előjelekkel szinezte ki. Hirtelen olyan sürü köd ereszkedett a tengerre, – október 5-én Velencében! – hogy semmit sem lehetett látni s a Bucintoro nem a Riva della Paglián kötött ki, ahol a dogét várták, hanem a Piazzetta két oszlopa között, ahol a gonosztevőket szokták kivégezni. Partra léptekor megbotlott: bukással jutott Velence kövére.
Velence válságos napokat élt Falieri kormányzásának kezdetén. Javában folyt a genuai háboru és Nagy Lajos is hadra készült, hogy visszavegye Dalmáciát. November 4-én a genuai flotta Doria Paganino admirális vezetése alatt meglepte a velencei gályákat Portolongo kikötőjében és teljes győzelmet aratott rajtuk. A velencei hajóhad megsemmisült és 5000 ember került fogságba. Velence hatalma nem tört ugyan meg, az arzenál lázas sietséggel épitette az uj hajókat és már 1355 elején a velencei gályák ismét harcoltak a Levante vizein, – de a fenyegető magyar háboru tanácsossá tette a Genuával való egyezkedést. A signoria Milano utján nagy váltságdijat ajánlott fel a foglyokért és hajlandónak nyilatkozott a béketárgyalásokra, amit IV. Károly császár is, aki épen Olaszországba jött, hogy a pápával magát megkoronáztassa, melegen támogatott. De a tárgyalások befejezését Falieri már nem érte meg, mert belekerült abba az összeesküvésbe, amely bukása és halála révén legerősebben foglalkoztatta kortársainak és az utókornak képzeletét.
A krónikások az összeesküvés eredetét személyi okokra vezetik vissza. A doge fényes ünnepélyt adott palotájában, amelyen a velencei nemesség legnagyobb része hölgyeivel együtt megjelent. Feleségének, a dogaressának kiséretét a város legelőkelőbb asszonyai és leányai alkották. Egy fiatal nobili, Steno Michele, a negyvenek tanácsának elnöke, aki később maga is doge lett, ez alkalommal tulságos szabadságot engedett meg magának az egyik hölggyel, egyes krónikások szerint magával a dogaressával szemben, miért a doge őt az ünnepélyről kiutasitotta. Steno a nagy tanács termén keresztül távozott és távozásakor a dogét becsmérlő szavakat irt a trónszék karfájára:
„Marin Falier dalla belle mujer lu la mantien e altri la galde… Marino Falieri magának tartja a szép asszonyt és mások élvezik.“
A doge a tanácstól elégtételt követelt a sértésért, de a birák az előkelő Stenot csak enyhén itélték el, egyesek szerint egy hónapi börtönre, mások szerint hat hónapi börtönre és két évi számüzetésre. A doge elégedetlen volt az itélettel, amely véleménye szerint nem védte meg eléggé méltóságát és elhatározta, hogy elégtételt vesz a büszke patriciusokon. Igy fogamzott meg benne a gondolat, hogy összeesküvést szervez, leöleti a nemesség fejeit, megdönti a köztársasági államformát és egyeduralmat alapit Velencében.
Akármennyire hirtelen haragu és indulatos természetü lehetett is Faliero, alig lehet elképzelni, hogy ő, a tapasztalt diplomata, aki egy életet töltött az állam szolgálatában, egyedül ebből a személyi sértésből kifolyólag ragadtatta volna magát a vészes elhatározásra. Ugy látszik, ezt érezték a krónikások is, mert némi változással mindegyik azt irja, hogy ördögi sugallat, vagy az ördög által inspirált nagyravágyás müködött közre cselekedetében. Másként nem tudják megmagyarázni, hogy az állam feje épen a legnagyobb veszély idején idézzen fel polgárháborut és szervezzen összeesküvést kizárólag egyéni céljainak megvalósitására.
Mások az inditó okot másként, még egyszerübben irják meg. Részleteket nem közölnek, csak azt irják, hogy több fiatal nemes megsértette a dogét; egyik szerint becsmérlő szavakat firkáltak a palota falaira. Egyetlenegy, Caroldo irja azt, hogy a valódi okot nem lehet tudni, de az a hir van elterjedve, hogy a doge terveibe Padova urai és a magyar király is be voltak avatva. Másutt nincs nyoma, hogy Lajos király tudott volna Faliero készülő összeesküvéséről, bár épen ebben az időben a magyar politikának nagyon erős békés és háborus összeköttetései voltak Olaszországgal, különösen Nápollyal és Velencével.
Miközben igy a doge haraggal és bosszuvággyal volt eltelve a gőgös patriciusok iránt, akik nem adták meg neki a kivánt elégtételt, állitólag egy másik esemény történt, amely megerősitette őt szándékában és a külső lökést adta meg az összeesküvéshez. Barbaro Marco patricius, akinek egy hajója volt épülőben az arzenálban, kiment, hogy az épitést megsürgesse s ez alkalommal szóváltásba keveredett Ghiazza Stefano admirálissal. A hevessé vált vita azzal végződött, hogy Barbaro az admirális arcába vágott és köves gyürüjével sulyosan megsebezte. Ghiazza a dogéhez ment panaszra és a saját esetén kivül általában elmondotta, hogy a nobilik milyen fennhéjázó módon viselizgatni kednek az egyszerü tisztviselőkkel szemben. Néhány napja például az egyik Dandolo megverte az egyik épitésvezetőt, Isarello Bertuccit. Valamit kell tenni, különben a közemberek teljesen ki lesznek szolgáltatva a hatalmasok önkényének. A doge élénk érdeklődéssel és részvéttel hallgatta végig Ghiazza előadását, de orvoslást nem helyezhetett kilátásba, mert az előkelőkből álló biróságok nem büntetik a saját kebelükből való bünösöket. Neki sem adtak elégtételt a Steno esetében. Ghiazza száján erre kiröppent a mondás, amely kezdete volt az összeesküvésnek:
– A vadállatokat meg szokták kötözni és ha nem lehet megkötözni, leölik őket!
A doge látta, hogy ráakadt az alkalmas emberre, aki őt terveiben támogathatja. Ghiazzának nagy tekintélye volt az arzenál munkásai és a Velence keleti részén, az Olivolon lakó tengerészek körében. Ezek segitségére számitottak a terv kivitelénél A tanácskozásokba bevonták Isarello Bertuccit, majd ennek apósát, Calendario Filippo kőfaragó és szobrászmestert, aki állitólag a doge-palota szobrainak egy részét készitette, az ő révén a kézmüves mesterségek fejeit és a doge unokaöccsét, Falieri Bertuccit is. Az összeesküvés igy mind szélesebb körökre terjedt ki. Vezetői abban állapodtak meg, hogy április 15-én félreverik a Márkus-templom harangjait, azt a rémhirt terjesztik el, hogy a genuai flotta a lido előtt áll s mikor mindenki szokás szerint a Márkus-térre rohant, megtámadják és leölik a nobilik vezetőit és Falierit Velence uralkodó hercegének kiáltják ki.
A krónikások még további részleteket is elmondanak. Április 15-ike közeledtével az összeesküvők elkezdték a népet a patriciusok ellen. Mindenféle hirek terjedtek el, hogy ez vagy az a nobili kegyetlenkedett valamelyik közemberrel szemben, vagy hogy fiatal nemesek megbecstelenitették tisztes polgárok leányait. Esténkint, ha besötétedett, az összeesküvők köpenybe burkolózva, csoportosan bejárták a várost, arcátlanul viselkedtek az utcán járó asszonyokkal és leányokkal szemben és az ismertebb patricius ifjak nevén szólitgatták egymást, hogy a polgárok azt higyjék, hogy a nemes ifjak bántalmazzák asszonyaikat és leányaikat. Letartóztatások történtek, de az összeesküvés terve nem került nyilvánosságra. A már nagy arányokat öltött mozgalmat az utolsó pillanatig sikerült annyira titokban tartani, hogy még a tizek tanácsának éber figyelmét is elkerülte. A vezetők zászlókat is osztottak ki, hogy a kitüzött napon hiveik azok alatt csoportosuljanak és egyszerre zárt tömegekben lépjenek fel.
Április 14-ig minden teljesen titokban maradt. A középkori Velencében szokásban volt, hogy a plebejusok valamelyik patriciusnak a védősége alá helyezték magukat, hihetőleg azok háztartását, helyesebben udvartartását a szükségesekkel ellátták s ennek ellenében protektoraik támogatását élvezték üzleti vállalkozásaikban és a hatóságok előtti ügyeikben. Ez a viszony bizonyos mértékig a hűbériségnek a kereskedő és kapitalista városi köztársaságokra applikált formája lehetett. Szokásban volt az is, hogy a protektorok megjelentek a védőségük alá fogadott plebejusok családi ünnepélyein s ott mint tanuk, keresztapák stb. szerepeltek. Április 14-én este egy Beltrame vagy Vendrame nevü bergamoi származásu szőrmekereskedő, aki szintén be volt avatva az összeesküvésbe, de annak igazi fejét valószinüleg nem ismerte, felkereste a protektorát, Leoni Nicolót, aki neki keresztapja volt s akinek egyebekben sokat köszönhetett és arra kérte, hogy másnap, bármi történik is, ne hagyja el a lakását, mert nagy veszély fenyegeti. Leoni faggatására, némi vonakodás után elmondotta, amit az összeesküvésről tudott. Leoni a hirrel egyenesen a dogéhez rohant és előadta neki, amit hallott. Falieri az egész dolgot tréfára forditotta s meg akarta nyugtatni, hogy ne üljön fel kósza mende-mondán alapuló rémhireknek.
Leoni a doge válaszában nem tudott megnyugodni. Értesitést küldött Cradenigo Giovanninak és Cornaro Marconak, akikkel együtt Beltramet ujra kihallgatták. Ezuttal Beltrame az összeesküvés több vezetőjét is megnevezte. A három patricius az esetet nyomban közölte a tizek tanácsával, amely más oldalról, egy Contarini utján is, akinek viszont egy Nigro nevü tengerész árulta el az összeesküvést, hirt kapott a fenyegető veszedelemről. A tizek tanácsa még az éjszaka folyamán megkezdte müködését; értesités ment a Velencéhez tartozó közeli városok podestáinak, akik fegyvereseket küldtek a városba; ezek és a szintén felfegyverkezett nemesek megszállották a Márkus-teret és a fontosabb utvonalakat; a vezetők közül letartóztatták Calendariot, Isarellot és egy da Corte Giovanni nevü tengerészt s azután megkezdték a vallatást. Rövid idő mulva minden nyilvánosságra került, a doge részessége is kiderült és valamennyi vezetőt elfogták. A tanács rögtön megkezdte az itélkezést is, Calendariot, Isarellot, da Cortet és még hét vezetőt már a kora hajnali órákban felakasztották a doge palotának két rózsaszinü oszlop által alkotott árkádja alatt, ahonnan aznap, zöld csütörtökön, a dogénak kellett volna az olasz városokban divatos bikavadászat népünnepélyét végignézni. A többi részesek büntetése részint számüzetésre, részint hosszu börtönre szólt; százakat feljegyeztek az ugynevezett aranylapra, amely a politikailag gyanusak és állandó ellenőrzés alatt állók nevét tartalmazta. Calendario fiát és a doge unokaöccsét életfogytiglani börtönre itélték és kimondották, hogy mig az utóbbi életben van, a Falieri-család tagjai nem választhatók a tizek tanácsába.
Az összeesküvést, amely Velence arisztokráciáját a legnagyobb veszedelemmel fenyegette, igy a legutolsó pillanatban szerencsésen elfojtották és a részeseket rögtönitélő eljárással ártalmatlanná tették. Hátra volt azonban még a legelőkelőbb összeesküvőnek, a dogenak a személye. A legenda, amely szereti kiszinezni az ilyen tragikus történeteket és kedveli a kiélezett helyzeteket, azt mondja, hogy mindabból, ami az éjszaka folyamán történt, a doge nem tudott meg semmit. A palotát őrök szállották meg és megakadályozták, hogy bárki is bejusson hozzá. Igy csak reggel, mikor az ablakhoz lépett és meglátta, hogy az összeesküvés többi vezetői már függnek, a teret pedig fegyveres nemesek sokasága lepi el, jutott tudatára, hogy tervét felfedezték és ő is menthetetlenül veszve van. Neki, aki ismerte a velencei politikában uralkodó elveket, tudnia kellett, hogy nincs kegyelem számára.
Velence történetében egyedülálló eset volt, hogy az államfő került a köztársaság elleni összeesküvésért a vádlottak padjára. A tizek tanácsa, bármilyen hatalom volt is a kezében, egyedül nem tartotta magát elég tekintélyesnek, hogy a főbenjáró ügyben itéletet mondjon. Ezért kiegészitette magát a tanácsosokkal, az avvogadorok testületének vezetőivel és a nagy tanácsnak husz ad hoc választott tagjával. Ez a bizottság, amely később állandósult és zonta (giunta) név alatt a legfontosabb államellenes büntények birósága lett, vezette a tárgyalást és a doge kihallgatását, amely 16-án estefelé ért véget. A szerencsétlen doge mindent bevallott, feltárta az összeesküvés minden részletét és állitólag maga kérte, hogy a legszigorubb itéletet hozzák meg személyére. Az itélkezésre jogosultak, öt tanácsos és a tizek tanácsának kilenc tagja, – egy Falierit rokonsága miatt az itélkezésből kizártak, – egyhangulag halálra szavaztak. A biróság az összeesküvők minden vagyonát elkobozta és csak a dogénak engedte meg, hogy kétezer velencei fontról szabadon végrendelkezzék; elhatározta azonkivül, hogy a dogén a halálos itéletet a palotának azon a márvány lépcsőjén hajtatja végre, amelyen fogadalmat tett az alkotmány megtartására, – szemben a később épült óriások lépcsőjével.
Április 17-én, pénteken este a halálra itélt dogét, méltóságának összes jelvényeivel fölékesitve a nagy tanács üléstermébe vezették és még egyszer trónjára ültették. Itt a tanácsosok, a tizek tanácsa, a nagy tanács összes tagjai, az avvogadorok és a köztársaság többi főtisztviselői jelenlétében felolvasták a halálos itéletet. Halotti csend honolt a teremben, amikor a nagy tanács legidősebb tagja, Mocenigo Giovanni, levette a doge fejéről a koronát és letépte róla a hatalom többi jelvényeit. Azután kerek sapkát tettek a fejére, mely köröskörül fekete szalaggal volt beszegve. Méltóságától igy megfosztva, lassu menetben a kivégzés helyére kisérték. A doge palota udvara szorongásig tele volt emberekkel. Falieri néhány szót intézett a tömeghez, hivatkozott rá, hogy szegényekkel és elnyomottakkal szemben sohasem volt igazságtalan. Szavait nem fejezhette be, térdre kényszeritették s a hóhér, akinek szokás szerint vörös álarc fedte az arcát, bárddal leütötte a fejét. Holttestét huszonnégy órára közszemlére tették ki, – fejét meggyalázásul lábai közé helyezve, – s azután egy gondolán a San Giovanni e Paolo templomába szállitották, ahol a sekrestye mögött minden pompa nélkül, jeltelen kőkoporsóban eltemették. Háromszáz esztendővel később a templom renoválásánál előkerült egy koporsó, amelyben egy fejétől megfosztott törzs feküdt. A jelek arra utaltak, hogy Falieri földi maradványai kerültek elő. A megbocsátani nem tudó patriciusok ekkor csontjait is szétszóratták, hogy a köztársaság nagy árulójának még nyoma se maradjon.
… A doge halála után Velencében a tizek tanácsa valóságos rémuralommal állitotta helyre a nyugalmat. Egymást érték a kivégzések, számüzetések és vagyonelkobzások. Addig Velencében tilos volt a fegyverviselés, ezentul a nobiliknak megengedték, hogy fegyveresen járjanak és két fegyveres szolgával kisértessék magukat. Az összeesküvés árulóit a signoria fényesen megjutalmazta. Nigronak életfogytiglan évi száz aranyat szavaztak meg, hasonlóan megjutalmaztak másokat is, akiknek nevét a tizek tanácsának jegyzőkönyvéből ismerjük, anélkül, hogy szerepük az összeesküvés kideritése körül tisztázva volna. Beltrame, aki az első nyomra rámutatott, évi ezer aranyat kapott. Az áruló azonban jutalmával nem volt megelégedve, Falierinek palotáját követelte és azt kivánta, hogy ő és utódai vétessenek fel a nagy tanács tagjai közé. A tanács egyezkedni óhajtott vele, de Beltrame összes követeléseinek föltétlen teljesitéséhez ragaszkodott s mikor nem adták meg neki, amit kivánt, hálátlanságot emlegetett és a tanácsot nyilvánosan gyalázta. Erre elfogták és 1357 őszén Dalmáciába számüzték. Ott vagy a Falieri-összeesküvés részesei bosszuból, vagy Velence bérencei, hogy kellemetlenkedéseitől megszabaduljanak, megölték. Állitólag azt tervezte, hogy Magyarországra szökik Nagy Lajos királyhoz, aki időközben tényleg meginditotta a háborut, amely Dalmácia visszahóditására vezetett.
A köztársaság utólag még kétszer foglalkozott a lefejezett doge esetével: elrendelte, hogy április 16-a örökös emléknap legyen s ezen a napon a köztársaság megmentésének emlékére körmenet tartassék, tizenkét évvel később pedig kimondotta, hogy a hely, ahova a dogék arcképeinek sorozatában Falierinek kellett volna kerülni, feketére festessék, ezzel a felirással: „Hic est locus Marini Faletri decapitati pro criminibus… Itt van Marino Falierinek a helye, akit vétkeiért lefejeztek.“
*
Nyilvánvaló, hogy a történetben, amelyet Velence régebbi krónikásai nyomán adtunk elő, sok a regényes elem, amely a valóságot eltakarja. A krónikások szerint az egész összeesküvés csak személyes bosszu müve volt s a doge ilyen rettenetes módon akarta magát megbosszulni a patriciusokon, akik nem adták meg neki a teljes elégtételt. De bármennyire részletesen irják is meg ezt a történetet, teljes hitelt adni nekik alig lehet: legalább is nem valószinü, hogy egy ilyen sértésért a doge alapjaiban akarta volna felforgatni az egész államot és még kevésbbé valószinü, hogy minden mélyebb ok nélkül olyan széleskörü mozgalmat lehetett volna szervezni, mint ebben az esetben tényleg történt.
Az igazi okot mindenesetre mélyebben kell keresni. Emlitettük, hogy épen a Falierit megelőző időkre esnek Velence nagy alkotmányküzdelmei, amelyek folyamán az eredetileg demokratikus államszervezet teljesen arisztokratikus jellegü köztársasággá alakult át. Ez a küzdelem magától értetődőleg nem folyt le simán, tisztán a politikai harc fegyvereivel, hanem heves rázkódtatások közepette. A patriciusok erőszakkal nyomták el a demokratikus törekvéseket és csaknem évszázados harc után, nagy külső veszedelmek idején vitték keresztül 1298-ban a nagy tanács bezárását. A jogaitól megfosztott polgárság és nép erőszakra erőszakkal válaszolt. A nyilt fegyveres harc Velencében lehetetlen volt, de a köztársaság az összes olasz városi államokhoz hasonlóan termékeny talaja volt az összeesküvéseknek. Egyes gazdag polgárok, akiknek Bocco Mario volt a fejük, már 1299-ben összeesküvést szerveztek a patriciusok ellen. Árulás folytán a terv nyilvánosságra jutott és a meghatározott napon a nobilik az aránylag csekély számu összeesküvőket felfegyverkezve várták a doge palotában. A terv, hogy az arisztokrata köztársaságot meglepetésszerü támadással megdöntsék, meghiusult. Sokkal nagyobb arányu volt 1310-ben a Tiepolo–Quirini féle összeesküvés, amelynek elégedetlen patriciusok állottak az élén. Ez az összeesküvés nyilt kitörésig jutott és kis hijján sikert nem aratott. A Rialto környékén napokon át heves utcai harcok dultak s az összeesküvők, akiket fegyverrel nem lehetett leverni, csak szabad elvonulás feltétele mellett szüntették be a harcot. Vezérüket, Tiepolot, évek multával valószinüleg Velencének egy titkos ügynöke tette el láb alól.
A Tiepolo féle összeesküvés alkalmával lépett életbe először mint ideiglenes, majd 1333-tól kezdve mint végleges intézmény, a sokat emlegetett, rejtelmes tizek tanácsa, amely mint vizsgáló és rögtönitélő biróság az állam és az alkotmány elleni vétségek esetében volt hivatva eljárni. Ez a biróság csakhamar Velence legfélelmetesebb testületévé nőtte ki magát, amely kérlelhetetlen szigorusággal, de egyuttal páratlan ügyességgel fojtott el már csirájában minden törekvést, amely a fennálló rendet akarta megváltoztatni. A sikertelen összeesküvések és ennek a nagyszerü preventiv intézménynek a létesitése után a patriciusok teljesen biztosaknak érezték magukat és mind merészebb tulkapásokra ragadtatták magukat nemcsak a politikában, de a társadalmi életben is a plebejusokkal szemben. Azok az elbeszélések, amelyek a Falieri összeesküvése körül képződtek, ha esetleg nem fedik is a formai igazságot, mindenesetre hiven jellemzik a nobilik viselkedését és a Velencében uralkodó állapotokat.
Ahol egy tulkapásokra hajlandó oligarchiának a kezében van a hatalom, amely az uralkodót is korlátok közé akarja szoritani, az államfőnek az érdeke rendesen azokkal közös, akik a politikai jogokból ki vannak rekesztve. Ebben kell a Falieri összeesküvésének az igazi okát keresni. A nagyravágyó doge valószinüleg felismerte a széles körökre kiterjedő elégedetlenséget és ennek az elégedetlenségnek a felhasználásával demokratikus alapokon nyugvó egyeduralmat akart alapitani. A nevek, amelyeket a krónikások elbeszéléseikben szerepeltetnek, igazak, mind előfordulnak a tizek tanácsának a jegyzőkönyvében is, de a motivumok, amelyek őket mozgatták, hihetőleg sokkal általánosabb természetüek lehettek. Petrarca, aki nem sokkal az összeesküvés után járt Velencében, biztosat nem tud ugyan mondani az összeesküvés eredetét illetőleg, de azt irja, hogy állami okai voltak. Jellemző az is, hogy az összeesküvés vezetői a dogén kivül majdnem mind vagyonos, de nem nemes iparosok, kereskedők, hajóépitők, magának az összeesküvésnek kivitele pedig az arzenál körül lakó nagyszámu tengerészekre és hajóépitő munkásokra volt alapitva. Ez mutatja legjobban a mozgalomnak demokratikus jellegét és a régebbi alkotmányküzdelmekkel való szoros rokonságát, ami a regényes motivumokkal dolgozó későbbi krónikások előtt rejtve maradt. Hogy az összeesküvésnek közvetlen előzményei is voltak, arra utalnak a tizek tanácsának megmaradt jegyzőkönyvei, melyek szerint a városban gyakoriak voltak a nobilik elleni zavargások. Ilyen természetüek lehettek a krónikások által emlitett letartóztatások is. Elégedetlen elem bőségesen volt és ez csoportosult Falieri és társai köré.
Természetesen sokkal nehezebb világosságot deriteni a részletkérdésekre és különösen megállapitani, hogy mi igaz a doge ellen elkövetett sértésből és hogy maga a doge hogy került összeköttetésbe az elégedetlenekkel. Nem lehetetlen, – bár ez csak puszta föltevés, – hogy Falieri és a többi patriciusok között, mikor demokrata hajlandóságokat árult el, feszültség támadt és szántszándékkal nem adtak neki olyan elégtételt, amilyen a dogét megillette volna. Hogy valamilyen személyes sértés történhetett, valószinü, mert erről minden forrás emlitést tesz, bár Stenonak a szerepe meglehetősen kétes. Mindaz, amit róla mondanak, nagyon valószinütlenül hangzik. Nem nagyon hihető, hogy ő, akit 1400-ban 69 éves korában választották meg dogénak s igy 1355-ben alig volt huszonnégy esztendős, Velence legelőkelőbb birói testületének, a negyvenek tanácsának lett volna a feje. Egy régebbi törvény ugyanis magát a tagságot is a betöltött harmincadik életévhez kötötte s mi több, huszonöt éves kora előtt a nagy tanácsnak sem lehetett volna tagja, amely az előbbit delegálta.
Sokkal egyszerübb azok elbeszélése, akik csak azt mondják, hogy fiatal nemesek a doge férji becsületét sértő mondásokat firkáltak a palota falaira. Esetleg ezek között lehetett Steno, bár nyoma az esetnek nincs, mert a negyvenek tanácsának, amely a nobilik ügyeiben itélkezni szokott, jegyzőkönyvei az 1355–1367. évekről hiányzanak. A sokkal fontosabb tizek tanácsának jegyzőkönyyei megvannak ugyan, ezekből ismerjük az itéleteket; de ezek sem elégitenek ki, mert épen a lefejezett dogenál csak két szó van beirva: non scribatur. Talán magasabb szempontok megtiltották, hogy a kivégzett államfő pörének és összeesküvése igazi okainak okmányszerü nyoma maradjon.
Marino Falieri személyét és összeesküvését igy sok tekintetben ma is titokzatosság boritja és a teljes igazság már aligha derülhet ki. Annyi kétségtelen, hogy tragikai hős volt, aki uj irányt akart adni az akkor már világhatalomnak számitó Velence sorsának, de törekvésében elbukott. Velence történetének nincsen részlete, amely nagyobb benyomást hagyott volna maga után. Tragikus sorsa reá terelte az egész világ érdeklődését és ez az érdeklődés, amely a bukott hősök iránt mindig megnyilatkozik, nem is fog megszünni soha.