A CONDOTTIERE.
Olaszországot járó magyarok csaknem kivétel nélkül mind ismerik Colleoni szobrát Velencében és Gattamelatáét Padovában. Az egyik Verrocchio, a másik Donatello alkotása, a reneszánsz olasz szobrászatának két remekmüve. A szobrok örök időkre fenntartották két embernek az emlékezetét, akik talán szükebb hazájukat kivéve már régen a feledés homályába merültek volna. Még igy is a szobrokban sokkal inkább a müvészetnek személyhez nem kötött örökbecsü alkotásait csodáljuk, semmint azoknak emlékezetét, akiknek tiszteletére őket emelték. A nevek, Colleoni és Gattamelata ismerősen csengenek fülünkben, de az emberek, akik a neveket viselték, jóformán idegenek előttünk. A büszke tartásról, a felszerelésről, a marsallbotról, a lóról tudjuk, hogy hadvezérek, Velence generálisai voltak, valamikor régen, a középkorban, vagy talán az ujkor elején, – ennyi az egész. Az évszázadok, amelyekben éltek, tetteik, amelyeket véghezvittek, már elmosódtak a multak homályában.
A köztudatnak rendesen igaza van az ilyen általánositásokban. Életrajzot adni akár az egyikről, akár a másikról, részletezni a középkori kis olasz államok szövetségeit, ellenségeskedéseit, háboruit, nagyon nehéz. A maguk idejében nagy volt a nevük és hirük Olaszországban, de életpályájukhoz olyan események, amelyek döntők lettek volna az állam, vagy a nemzet életében, nem füződtek. Legjobb esetben tipusai voltak a reneszánsz korabeli olasz hadvezérnek, a condottierenek.
Ki volt a condottiere? Ha a kérdésre történelmi józansággal akarunk megfelelni, olyan hadvezér, aki saját számlájára zsoldos sereget szervezett és ezt a sereget a saját katonai tudásával együtt meghatározott időre bérbeadta a legtöbbet igérő államnak, fejedelemnek, köztársaságnak. A valóságnak ez a meghatározás megfelel, de a condottiere igazi képét, szerepét csak ugy lehet megrajzolni, ha ismerjük a reneszánsz Olaszországának politikai, társadalmi és kulturális állapotait, szóval, ha megvan az a miliő, amelybe a condottiere beilleszkedik.
A népvándorlás mindent összezuzó zivatara után az európai államok között a középkori Olaszország tett szert először magasfoku kulturára és nagy gazdagságra. Az antik világnak Olaszországban maradt meg a legtöbb emléke, Olaszország tartotta fenn legtovább a régi kulturális hagyományokat megőrző Bizánccal a kapcsolatot, Olaszországban székelt az egyetemes hagyományokat és az uj kulturirányt képviselő pápaság, az olaszok voltak a legközelebb a forrásokhoz, amelyekből az emberiség gondolatvilágának uj fejlődése fakadt. A félszigetet szerencsés földrajzi helyzete, a Földközi-tenger közepén, a kelet és nyugat kereskedelmének közvetitőjévé tette. A kelet kincseivel való kereskedelem, a keresztes háboruk, amelyekben Olaszország tulajdonképen részt sem vett, a Rómába való zarándoklások, amelyeket az olaszok természetes adózásnak tekintettek, tömérdek kincset, gazdagságot hoztak az országba. Mikor még Európa többi országait a népvándorlás utáni századok sötétsége boritotta, Olaszországban már uj világosság ragyogott. Az olasz városok falai között paloták emelkedtek, a városok tereit, a paloták udvarait, a termek falait szobrászok és festők müvészi alkotásai ékesitették és a latin nyomása alól felszabadult uj költői nyelv ott jutott el először önálló, örökbecsü alkotásokig.
Ezzel a kulturális és gazdasági magaslattal azonban a félsziget politikai és morális fejlődése egyáltalán nem állott összhangban. Városi köztársaságainak neve bejárta ugyan az egész akkor ismert világot, de a középkor egész folyamán Olaszországban igazán erős, életképes állami alakulás nem jött létre. Ha nagyobb területek egységesitésére kisérletek történtek, azok kivülről jöttek és a nagy távolságok mellett nem lehettek tartósak. Magában az országban a politikai állandóság ismeretlen fogalomnak számitott. A kis városi köztársaságok, apró fejedelemségek egymást ették fel, minden legitim hatalom teljesen hiányzott s az országot állandó politikai földrengés tartotta rázkódtatásban. A császár és a pápa nevében majd egyik, majd másik párt tett szert az uralomra és azt rendesen rövid idő mulva történt elüzetéséig kegyetlen szigorusággal gyakorolta. De erős központi hatalom Olaszországban nem is képződhetett. A gazdagságban, jólétben bővelkedő olasz városok polgárai nem voltak kaphatók arra, hogy a tábori élet nyomoruságait elviseljék. A gazdagok palotáikat nem cserélték föl a puszta földön való hálással és a szegények is inkább lebzseltek a városok piacain, semhogy életüket tették volna ki veszedelemnek. Ez volt a középkori Olaszország legnagyobb gyengesége. Társadalmának átalakulása folytán mindenütt hiányzott a fegyveres erő, az államok szilárdságának legfontosabb biztositéka. Ennek a kornak még a nagyobb olasz államai is, Milano, Genova, Velence, a pápaság és Nápoly sok tekintetben nem a saját erejüknek, hanem földrajzi helyzetüknek, diplomáciájuknak és szövetségeseiknek köszönhették fennmaradásukat és önállóságukat. A kisebb államok és fejedelemségek pedig ugyszólván napról-napra tengették életüket.
Ebben a gazdagsággal telitett, de folytonosan ingadozó és változó világban a középkornak azok a vallási és lovagi ideáljai, amelyek az Alpesek északi oldalán lakó népek gondolatvilágát teljesen áthatották, idegenek maradtak. Az olasz nemcsak azt nem tudta megérteni, hogy lehet lelkesedni elvont ideálokért, hogy lehet keresztes háborukat viselni, mikor az élet derüs oldalait sokkal jobban lehet élvezni odahaza, de nem tudta megérteni azt a hüségi szervezetet és magát a hüséget sem, amely az egész középkori lovagvilágot összekapcsolta. Akár a vezér, akár valamely más hatalom, akár a szerződő fél iránti hüség ismeretlen fogalom volt előtte és mert az északiakat barbároknak tekintette, ezek a fogalmak szemében jóformán csak a barbárság járulékai gyanánt szerepeltek. Az olasz és a germán vagy francia cselekedeteiben tökéletesen eltérő mentalitás nyilatkozott meg. Az északi gondolkozásnak a félelem és gáncs nélküli lovag, az olasznak a gazdag, müvészeteket pártoló, de ravasz és számitó városi nemes, kereskedő volt az ideálja. Az első előtt szent volt és szinte vallásos fogalommá emelkedett nevének és kardjának becsülete s a körülmények mérlegelése nélkül is rögtön kész volt harcolni annak védelmére, a másikat ilyen naiv momentumok nem vezérelték s ha konfliktusa támadt valakivel, megvárta a reá nézve legkedvezőbb időpontot és konstellációt s akkor intézte el számadását. Akkor sem nyiltan a fegyverhez nyult, hanem azokhoz az eszközökhöz, amelyekben nagyobb volt a gyakorlata, a cselhez, ravaszsághoz, álnoksághoz és az ellenségeknek egymás ellen való kijátszásához. Hogy addig alakoskodni kellett, barátságot kellett szinlelni, nem okozott neki nehézséget, hiszen ebben látta felsőbb voltának bizonyitékát. Még morális kételyei sem voltak, mert meggyőződéssé szilárdult meg benne, hogy az ellenséggel szemben minden eszköz megengedett és minden szabad, ami a saját érdekeit szolgálja. Ezek a morális elvek, talán még erősebben, mint az egyes embereknél, meghonosodtak az olasz politikában is. Egész politikai erkölcstan alakult ki, amelyben a szerződés és az eskü a pillanatnyi szükség által diktált kisegitő eszközzé degradálódott. A sacro egoismo tantétele a reneszánsz korában sem volt ismeretlen és a középkori Olaszország történelme igazolta, hogy a kultura és a morál nem szükségképen együtt jelentkező fogalmak.
Ebben a világban született meg a középkori Olaszország katonai szervezete és alakult ki a condottiere tipusa. Abban a mértékben, ahogy a hatalmasok elhagyták váraikat és a városokba költözve kereskedők lettek, irodákat nyitottak, megszüntek harcosok lenni és a nemesség, mint hivatásos hadviselő osztály, Olaszországban befejezte pályafutását. A páncélok, fegyverek, remekmivü felszerelések megmaradtak ugyan, de csak mint disztárgyak s rendes körülmények között a termek falait ékesitették. Fegyveres erő azonban kellett, mert a fölhalmozott gazdagság mindenkire nagy vonzóerőt gyakorolt. Az olasz hatalmak tehát ahhoz az eszközhöz fordultak, amely leginkább a módjukban állott: zsoldosokat fogadtak szolgálatukba. Kincsekben nem volt hiány s akik látták, hogy pénzen mindent meg lehet venni, pénzen szereztek maguknak hadsereget is.
Olaszország igy teljesen áttért a zsoldos hadseregek rendszerére. Önmagában ez nem volt különös, hiszen a zsoldos hadsereg másutt sem volt ismeretlen. Az Alpeseken tul azonban a zsoldos állása egészen más volt. Ott az uralkodó maga fogadta katonáit, akik hüséget esküdtek neki és követték minden vállalkozásában. Rendesen maga volt a vezérük s a zsoldosokon kivül hübéresei, nemesei, jobbágyai és más hozzátartozói is követték. Olaszországban másként történt. Ott eleinte főként idegenekből, később olaszokból is kisebb-nagyobb csapatok, helyesebben mondva bandák verődtek össze, amelyek szolgálataikat majd ennek, majd annak a hatalomnak adták el. Ha nem volt gazdájuk, jobb hijján egyenesen fosztogatásból éltek. A bandák megkülönböztetésül valami nevet, vagy ismertető jelvényt viseltek, Szent György szövetsége, a rózsa szövetsége, a fekete zászló csapata, fekete sereg stb. Vezérüket, aki nevükben a szerződéseket megkötötte, aki üzletvezetője volt a vállalkozásnak, a csapatok eleinte maguk választották. Minthogy a kereskedő köztársaságokban és a pápai államban mind kevesebben voltak az olyan előkelők, akik a hadi mesterséget értették, ezek a választott vezetők rendesen vezérei lettek annak a hadi vállalkozásnak is, amelyre a csapat nevében leszerződtek. A jellemző ezekben a szerződésekben az volt, hogy maga a katona tulajdonképen semmiféle viszonyba sem került azzal az állammal, amelynek ügyét vezetője elvállalta. Nem lett Velence, vagy Firenze katonája, hanem Szent György szövetségének, vagy a fekete zászló csapatának tagja maradt továbbra is, amely pillanatnyilag ennek vagy annak a hatalomnak szolgálatában áll. A katona a középkori Olaszországban nem illeszkedett bele az államba, hanem minden állami renden kivül állott.
Az eredeti formán később bizonyos változás történt. A csapatvezetők közül egyesek ügyességük, szervező képességük, szerencsés vállalkozásaik révén kiváltak és névre tettek szert. A sulypont a csapatokról az egyes vezérekre tolódott át. Az ilyen vezérnek többé nem volt szüksége, hogy várja, mig katonái maguk fölé emelik, mert tudta, hogy hivó szavára zászlója alá gyülekszik a sereg. A háborut egyéni vállalkozásának tekintette s teljesen a maga nevében szerződött a városokkal és fejedelmekkel és saját, kész hadsereget állitotta azoknak szolgálatába. Az ilyen vezér volt a középkori olasz hadviselés legjellemzőbb alakja, a condottiere.
Hogy ki volt a condottiere, honnan jött és mi volt az eredete, azzal senki sem törődött. Voltak közöttük fejedelmi sarjak és olyanok, akik a legalsó sorból küzdötték fel magukat a vezéri állásra, voltak külföldiek és olaszok, voltak csodálatosan müvelt elmék, akik a reneszánsz kulturájának magaslatán állottak és olyanok, akik irni, olvasni sem tudtak. Egyben mind megegyeztek. Tipikus szerencsevadászai voltak a reneszánsz korának, akárcsak a tizenkilencedik és huszadik században az ipar rablólovagjai. Kardjukkal törtek maguknak utat mindenhova és azzal szerezték meg a hiányzó nemességet is. Volt olyan is közöttük, aki a legalsóbb sorból a koronáig eljutott. Ha elbuktak, senki sem törődött velük, ha sikerültek a vállalkozásaik, a szerencse igazolta mindazt, amit elkövettek. Mert bizony ők majd mind sok olyast követtek el, ami rászorult az igazolásra.
Hogy a condottiere egymásután öt-hat urat szolgált és egymásután majd a pápa, majd Velence, majd pedig Milano szolgálatában állott, szinte természetesnek tünt fel, hiszen vele járt az időre kötött szerződéssel. A „példás hüségü“ Gattamelata, akiről azt mondja krónikása, hogy hüsége fogja fentartani az emlékezetét, legalább ötször változtatta a gazdáját. Medici Giovanni, akit közönségesen Giovanni delle Bande nere néven ismertek, szolgálta a pápát, vállalkozott a saját szakállára, de ugyanugy szolgálatában állott Ferenc francia királynak és V. Károly császárnak, akik Olaszország területén harcoltak a világ uralmáért. Egyesek, mint a Malatesták, akik egész condottiere generációkat adtak Itáliának, egyformán hiresek voltak nagy intelligenciájukról s álnokságukról és hütlenségükről. A condottiere előtt nemcsak az volt természetes, hogy szerződése lejártával változtassa urát, hanem hátat forditott neki akkor is, ha más többet kinált neki. Szivesen fogadott el ajándékot az ellenségtől is és kész volt ajándék fejében enyhébben vezetni az ellenséges vár ostromát és szabad elvonulást engedni az ellenséges hadseregnek. Ha alkalom kinálkozott rá, fegyverét a legnagyobb nyugalommal ura ellen is forditotta és beleült annak a fejedelemnek a székébe, vagy fejedelme lett annak a köztársaságnak, amely őt zsoldjába fogadta.
Az alacsony sorból származott Attendolo Sforza először Panicaglia pápai kapitányt szolgálta, azután négy más condottiere táborán át mint önálló vezető Firenze szolgálatába lépett, hadvezére volt a ferrarai őrgrófnak, ismét szolgálta Firenzét, majd Johanna nápolyi királynőt, aki zsoldján kivül kegyeivel is megajándékozta, utána az Anjoukat, akik Johannát trónjáról elkergették és végül a milanoi Viscontiakat. Az utolsó Visconti halála után Milano köztársaság lett és Attendolo fia, Francesco, aki apjának seregét örökölte, Milano háboruját vitte Velence ellen. Azután azon a cimen, hogy Visconti herceg hozzá adta feleségül házasságon kivüli leányát, jogot formált Milano trónjára. Megostromolta a várost, amelynek ő volt a hadvezére, megszerezte a trónt és megalapitója lett a Sforza-dinasztiának. A lelkiismeretlenség és a szerencse egész halmaza két generációban összetömöritve. De a szerencse kedvezett és igazolta a Sforzákat. És még csak azt sem lehet mondani, hogy a Sforzák, mint uralkodók, érdemtelenebbek lettek volna a trónra a többieknél!
Carmagnola mint Velence főkapitánya lett ismeretessé és mint ilyen hóditotta el Bresciát és a Po völgyének nagy részét Milanotól. Állitólag mert nem méltányolták eléggé érdemeit, Visconti herceghez szegődött és visszafoglalta neki azt, amit előzőleg tőle elszedett. Jutalmul feleségül kapta a herceg egyik törvénytelen leányát, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy ismét vissza ne szegődjék Velencéhez, mikor Velence megigérte neki, hogy a Viscontiak elüzése után elismeri őt Milano urának. Ujból Velence tábornoka lett, de e minőségben ismét tárgyalásokat kezdett Milanoval és oly gyanusan viselte magát, hogy a köztársaság kénytelen volt őt eltétetni láb alól.
Akik a condoltierét felfogadták, természetesen védekezni igyekeztek az ilyen eshetőségekkel szemben. A szerződésbe rendesen belevették, hogy lejárta után bizonyos ideig a condottiere nem fordulhat ura ellen, járandóságának egy részét pedig erre az eshetőségre visszatartották. A viszony szinte emlékeztetett a mai kereskedelmi alkalmazottak szerződéseire és a kaució-rendszerére. Önmagukban azonban az ilyen kautélák nem voltak elegendők. Hiszen a condottiere árulása, átpártolása fejében uj urától nagyon könnyen megkaphatta azt, amivel az előző hátralékban maradt. Velence épen ezért kapitányait kivétel nélkül kémekkel vétette körül és ünnepelt hadvezéreinek, akiket minden kitüntetéssel elhalmozott, minden lépését és cselekedetét ellenőriztette. Igy jutott Carmagnola árulásának is tudomására. Nyiltan fellépni ugyan, különösen az olyan condottiere ellen, akihez serege ragaszkodott, nem lehetett, de voltak más módok ártalmatlanná tételére. Carmagnolát Velence haditanács ürügye alatt csalta el katonái köréből s mindaddig, mig a doge-palotába nem tette a lábát, a legnagyobb tiszteletben részesitette. Ott fogságba vetették és kinzás után a Márkus téren „a szokott helyen és szokott módon“ lefejeztették. Borgia Cézár béketárgyalás ürügye alatt ebédre hivta meg pártütő vezéreit s mikor mindnyájan hatalmában voltak, sorra leölette őket. És nem kétséges, hogy bármelyik olasz hatalom nem késett volna hasonlóan láb alól eltenni vezérét, akinél valami gyanuoknak jutott a nyomára. Általánosan szokásban volt az is, hogy szerződése alkalmával a condottiere valamely kedves családtagját, feleségét, gyermekét, vagy kincseit adta zálogul gazdájának. Eskü, irott szerződés ugyanis a középkori Olaszországban kivételképen sem volt elegendő és morálisan condottiere teljesen beleillett korának miliőjébe. Mennyivel más volt a német, francia vagy spanyol lovagnak szinte a vallás által megszentelt hüsége hübérura irányában!
Müködésében a condottierét nagyon kevés kivétellel kizárólag egyéni szempontok vezették s a legtöbbnek szeme előtt az lebegett, hogy a zavaros viszonyok felhasználásával egyéni uralmat alapitson. Majd mindegyik condottiere igyekezett legalább egy kis fejedelemséget teremteni magának. A Montefeltrék Urbinot, a Malatesták Riminit szerezték meg, Colleoni a Coglionesét alapitotta, a szerencsés Sforza Milano trónjára emelkedett, Carmagnola valószinüleg Velence szárazföldi birtokaiból akart országot kihasitani magának, Borgia Cézár, aki alapjában véve szintén nem volt egyéb, mint condottiere, már-már ott tartott, hogy egész Közép-Olaszországot egyesiti hatalma alatt. Az igy teremtett kis országok rendesen nagyon kérészéletüek voltak ugyan és a kalandor halálával nem tudták megőrizni önállóságukat, de életében nagy szerepet játszottak. Onnan indultak ki vállalkozásai, ott volt seregének gyülekező helye, hatalmának központja. Csak az ilyen mindenkitől független terület biztosithatott neki teljes cselekvési szabadságot. Akárhányszor a condottiere, ha más számlájára viselt háborut, nem adta ki kezéből az elfoglalt területeket, hanem magának tartotta meg őket. Szerződése csak az ellenség legyőzésére szólt, a zsoldon kivül a zsákmány és hóditás volt az ő jutalma. Pedig a zsold, amit különösen a gazdag köztársaságok fizettek nem volt csekély. Firenze és Velence a mai értékben nehéz milliárdokat fizettek vezéreiknek és külön jutalmakat adtak minden vár elfoglalásánál és minden ellenséges csapat legyőzésénél. Fontos jövedelmi forrás volt a zsákmányolás is és nem egy condottiere ilyen módokon rengeteg kincset gyüjtött össze várkastélyában. Mikor Velencében Colleoni gyönyörü szobrát felállitották, a csőcselék seprőt adott a kezébe és zsákot akasztott a nyakába. Nemcsak a hadi mesterséget értette ugyanis, de értette a kincsek beseprését is.
Jellemző a reneszánsz Olaszországára az a viszony is, amelyekben a condottiere Firenze és Velence bankáraival állott. Ha nem volt háboru, testőrsége kivételével a condottiere elbocsájtotta hadseregét és az uj háborura akkora sereget szervezett, amekkora a viszonyokhoz képest szükségesnek mutatkozott, vagy amekkorát szerződése megkövetelt. Ilyenkor természetesen nagy összegekre volt szüksége, mert az államok rendesen csak a kész hadsereg lábraállitása után kezdték fizetni járandóságát. Az olyan condottiere, aki már nagy vagyont harácsolt össze, a magáéból előlegezett, aki szükében volt a pénznek, a bankárokhoz fordult. És Velence, Firenze bankárai, akárcsak a mai nagybankok, igen sok esetben tetemes kölcsönöket nyujtottak a háborura, tisztán személyi hitel formájában. A kölcsönt a condottiere személyének nyujtották, részben kamatra, részben – haszonrészesedésre. Az üzleten mindketten kerestek s a condottiere ebben az esetben csaknem mindig pontosan megfelelt kötelezettségeinek és hitelét nem kockáztatta a jövő vállalkozások szempontjából. Az államot akkor is könnyebben lehetett becsapni, mint a pénzembereket.
Ez a pénzügyi szempont volt az, ami a condottiere-hadviselés igazi jellegét később megadta. A vezérre minden ember, minden felszerelés készpénzt jelentett, az érdeke tehát az volt, hogy seregét minél jobban – kimélje. Minthogy nem tudta, hogy holnap nem áll-e annak szolgálatában, aki ellen ma háborut visel és minthogy az emberek, akik egymással szemben állottak, gyakran azelőtt együtt szolgáltak és komolyan harcolni nem is akartak, lassankint az egész hadviselés korrumpálódott és komoly szinezetét elvesztette. Macaulay egyik munkájában élesen világit rá ezekre az állapotokra:
„A természetes következmények nem maradtak el. A háboru, minthogy vezetése olyan emberekre volt bizva, akik gazdájukat ragaszkodás nélkül védelmezték és az ellenséggel gyülölködés nélkül küzdöttek, akiket gyakran szorosabb kötelék füzött a hadsereghez, amely ellen harcoltak, mint az államhoz, amelynek szolgáltak, akiknek a küzdelem kinyujtása nyereséget és befejezése veszteséget jelentett, tökéletesen megváltozott. Mindenki annak a lehetőségnek a tudatával lépett a harcmezőre, hogy talán néhány nap mulva már attól a hatalomtól huz zsoldot, amellyel ma szemben áll és az ellenség oldalán mai bajtársai ellen fog küzdeni. A legerősebb érdekek és a legerősebb érzések találkoztak össze, hogy enyhitsék az ellenségeskedést azok között, akik rövid ideje még fegyvertársak voltak s holnap ismét azzá lehettek. A közös hivatás az együttérzésnek olyan kötelékét teremtette meg közöttük, hogy azt a hadviselő felek szolgálatában sem lehetett elfelejteni. Innen ered, hogy Olaszországnak hadi története két évszázadon keresztül olyan vállalkozásokból áll, melyek mindent felülmulnak, amit a történelem hosszadalmasságban és eldöntetlenségben felmutathat: menetelések és visszavonulások, zsákmányoló portyázások és blokádok, vértelen kapitulációk és ugyanolyan vértelen ütközetek. Nagy hadseregek harcolnak napfelkeltétől naplementéig. Óriási győzelem, ezer meg ezer fogoly és alig egy-két ember pusztul el. Szinte ugy tünik fel, hogy egy valóságos csata kevésbbé volt véres, mint egy közönséges polgári zendülés.“ Macchiavelli, aki nem győz eleget gunyolódni a condottiere-hadviselésnek ezen a módján, a zagonarai csatáról ezeket irja: „És ennél a vereségnél, amelynek hire bejárta egész Itáliát, nem halt meg más, mint Lodovico d’Obizzi két emberével, akik a lóról leestek és az iszapba fulladtak.“
És mégis, e viszonyok mellett is, a condottiere az olasz államok teljes katonai tehetetlensége folytán csaknem kétszáz esztendőn keresztül rendkivül nagy, sőt döntő szerepet játszott Olaszország politikai történelmében. A pápák, dogék, hercegek, fejedelmek mellett mindenütt ott van a condottiere, akit nélkülözni nem lehet, aki nélkül semmi sem történhetik. A condottiere, mint egyén nagy szerepet játszott, de mint tipus hosszu évszázadokra tönkretette Olaszország katonai szervezetét és kiölte az olaszokból a katonai erényeket. Katonailag Olaszország az ujkor elején olyan tehetetlen volt, hogy mikor 1527-ben Frundsberg György néhány ezer tiroli és német landsknechttel nekiindult a félszigetnek, katonáit, akik igazi harcosok voltak, Rómáig nem lehetett feltartóztatni utjokban. Öklük nagyon is kemény volt a condottiere-iskolában nevelkedett olaszok számára. Olaszország labdája lett az ujkor hatalmasságainak és a condottiere, aki nem találta meg helyét a komoly hadviselésben, lekerült a történelem szinpadáról.
Emléke azonban megmaradt, bár nem ugy, mint a legtöbbje remélte. A condottiere, mint a reneszánsz gyermeke, az antik müveltségben nevelkedett, vagy legalább annak légkörében élt és szerette volna, ha őt is ugy itélik meg, mint azokat, akiknek életpályája szüntelenül előtte lebegett. Mindnyájan az antik világ hőseihez akartak hasonlók lenni. Legtöbbjük pártolta a művészetet és irodalmat, bár mindkettő sok esetben csak eszköz volt saját nevének és hirének megörökitésére. Volt közöttük, aki maga is költőnek számitott. Egy Malatesta alapitotta az első olasz akadémiát Riminiben. Sigismondoról az a hir járta, hogy bárkinél jobban ismeri a multat és a filozófia szabályait. Majdnem mindegyik számos művészt tartott zsoldjában. Colleoni végrendeletében alapitványt hagyott hátra, hogy abból halála után neki a Szent Márk-téren szobrot emeljenek. Ekkora dicsőséget azonban a signoria sajnált hadvezérétől és a szobor szerényebb hellyel volt kénytelen megelégedni. A művészek természetesen, akiket a kalandor-vezérek zsoldjukban tartottak, nem voltak ilyen fukar természetüek és nem szerénykedtek a dicsérő hasonlatokkal. Hősi époszok iródtak, mint a Feltriada és a Sforziada, amelyek az Iliásszal és az Aeneisszel akartak versenyezni. A bombasztikus hasonlatok egymást multák felül. Gattameleta utját Bresciától a Garda tó partján az Etsch völgyéig kortársai Hannibálnak az Alpeseken való átkelésével hasonlitották össze, Colleoni malpagai várkastélyát udvari festője életéből vett freskókkal diszitette, melyek őt mint hadvezért, fejedelmet, lovagot, vadászt, házigazdát és családapát tüntetik fel, egyaránt messze kiemelkedve a többiek felett. A rettenetes Borgia Cézárban hizelgői az uj Julius Caesart ünnepelték. Sok selejtes az efféle művészi és költői alkotásokból természetesen nyomtalanul elmerült a feledés homályában, de megmaradt néhány örökbecsü alkotás, melyeknek önkénytelenül is a hiu condottierék voltak az előmozditói. Egészben véve a kulturát kedvelő, pompaszerető, ragyogni akaró, de morált nem ismerő kalandor zsoldosvezér egyik legérdekesebb alakja a reneszánsz korának.
Talán épen érdekessége tette, hogy később nem hiányoztak kisérletek a condottiere tipusának történelmi rehabilitálására. Voltak történetirók, akik a condottierék minden bünét, álnokságát a korra akarták átháritani, amelyben éltek és hőseiket bizonyos poétikus ragyogással akarták körülvenni. Fölmentést kértek számukra az utókortól, mert az erő, a személyi érvényesülés emberei voltak, akikre a hétköznapi morált nem lehet alkalmazni. Valamelyes igazság van is benne, mert az egész reneszánsznak ilyen volt az erkölcsi felfogása és e felfogás alól a condottiere sem vonhatta ki magát. De épen ezért a condottiere, akár mint katona, akár mint egyén, csakis a reneszánsz korában volt lehetséges és a miliő megszünésével együtt neki is el kellett pusztulnia.