Az északiak megjelenése.
Sziriától Mezopotámiáig, Elő-Ázsia hegységei és az arab sivatag között huzódik végig félköralakban az a kulturöv, amelyet az amerikai Breasted találó kifejezéssel Termékeny Félholdnak nevezett el. Ennek a Termékeny Félholdnak az északi szegélyén jelennek meg a Kr. e. második évezred elején az előőrsei annak az északi fajnak, melyet indogermán, indoeurópai, vagy árja néven ismerünk. Ez elnevezések közül az indogermán erősen nyelvészeti mellékizü, már pedig nyomatékosan kell hangsulyozni, hogy nyelv és faj nem egymást fedő fogalmak. Az árja elnevezés eredetileg az északi népcsaládnak indiai és iráni ágára tartozott és csak később kezdték kiterjesztőleg az összes északiakra alkalmazni. Általában ezek az elnevezések igen labilisnak és tulságos jelentőséget nekik tulajdonitani nem szabad.
A lényeg az, hogy az ujabb kőkorszakban volt egy egységes északi faj. E faj keletkezésének hipotéziséről már fentebb megemlékeztünk; ma a tudományban igen nyomós nyelvi és egyéb bizonyitékok alapján leginkább az a nézet van elterjedve, hogy ezek az északiak a rénszarvas-kor végeztével észak felé elvándorolt cro-magnoni embernek az utódai, akik a Balti tenger mellékéről a történelmi idők hajnalán áradtak szét déli irányban, Indiától az Atlanti oceánig.
Náluk is ismétlődik azonban az, amit az őstörténelem egyéb problémáinál megállapitottunk: főleg az utolsó negyedszázad tudatos kutatásai és véletlen felfedezései hoztak bennünket abba a helyzetbe, hogy az addig elszigetelteknek tetsző jelenségek összefüggéseit megtaláljuk és ha nem is tökéletesen biztos, de a valószinüségnek legalább is megfelelő módon rajzoljuk meg az indoeurópaiak megjelenését és a történelmi népekbe való bekapcsolódását.
A Kr. e. második évezred a keleti népek körében a nagy felfordulások időszaka. Akarva, nem akarva, néhány évszámmal és néhány körülménynek kiemelésével kell terhelni az olvasót, hogy rámutathassunk azokra az okokra, melyek ezeket a felfordulásokat előidézték és végeredményben a civilizáció történetét is uj utakra lenditették.
A Kr. e. huszonegyedik évszázadban élt Hammurabi, a legismertebb nevü szemita eredetü babiloni uralkodó, az általunk is ismert első nagy törvénygyüjtemény megteremtője. Az ő idejében Babilonban a ló még ismeretlen. Nemsokkal utóbb azonban babiloni források már emlegetik a lovat a keleti hegyvidék szamara név alatt. A tell-el-amarnai és boghazköi leletek óta nagyjából ismerjük a hetita népet és birodalmát, amely a Kr. e. huszadik évszázadtól a tizenharmadikig élte virágkorát. A központja ennek a hetita birodalomnak Kisázsiában volt a Halys vidékén, de uralma időnként messze kiterjedt Sziria és a Termékeny Félhold felé. Tudjuk, hogy a huszadik évszázad utolsó negyedében a hetita fegyverek Babilonig eljutottak. A ló náluk is a helyváltozatásnak és harcnak egyik fontos tényezője. Másfél évszázaddal később északkelet felől, a Zagros hegyvidékéről egy uj nép, amelynek hovatartozandósága még nincsen tisztázva, a kassiták, rohanják meg Babilont és a régi uralkodók legyőzése után ott több évszázadra terjedő dinasztiát alapitanak. Ugyanebben az időtájban megkezdődik Palesztina felől a szemiták lassu beszivárgása Egyiptomba, amit száz esztendő mulva követ a hiksosok hóditó megjelenése. 1450. körül valószinüleg idegen bevándorlók elpusztitják a knossosi királyi palotát és megdöntik a krétai birodalmat. A tizenkettedik századra esik a hetita birodalom bukása, a trójai háboru, a filiszteusok megtelepedése Kánaánban és az a többszörösen megismétlődő sajátságos, háborus népmozgalom, melyet az egyiptomi adatok alapján a tengeri népek vándorlása néven ismerünk.
Ha ezeket az eseményeket, melyeket a keleti népek történetével foglalkozó kézikönyvek többé-kevésbbé elszigetelten, országok és népek szerint külön-külön tárgyalnak, igy egymás mellé állitjuk, önkéntelenül is adódni kell annak a feltevésnek, hogy valami közös mozgató rugónak kell müködni mögöttük. Mindezeket a jelenségeket valószinüleg egy közös, nagy nevezőre, az északiak megjelenésére kell visszavezetnünk.
Akár a kassitákról, akár pedig a hetitákról azt állitani, hogy árják lettek volna, nem lehet. Főleg a hetitákról, részint saját emlékeiken, részint pedig egyiptomi ábrázolásokban nagyon sok képünk is maradt fenn, amelyek egyáltalában nem a mostani európaiakhoz hasonlatosaknak tüntetik fel őket. De hogy árja elemekkel találkozunk náluk, az kétségtelen. A kassita királyok nevei között is vannak határozottan árja jellegüek. A boghazköi könyvtár leleteiből megállapitható, hogy a hetita birodalomban többféle nyelvet beszéltek. Ezek között van egy, a nasili, amelyben kétségtelen indogermán elemek fordulnak elő. Még meglepőbb adatokat tartalmaznak az 1887-ben felfedezett tell-el-amarnai levelek, melyek IV. Amenophis fáraónak a babiloni, hetita és mitanni udvarokkal folytatott diplomáciai jegyzékváltását tartalmazzák. A felső Eufrátes mentén uralkodó mitanni királyok teljesen árja nevüek: Sutarna, Dusratta, Artatama s a szerződésüket védő istenek – Indra, Varuna, Mitra, – az indiai árják isteneivel látszanak azonosoknak. A tengeri népekről szintén meglehetősen pontos egyiptomi ábrázolások maradtak fenn. E népeknek, melyeket az egyiptomiak »északiak a tenger minden vidékeiről és országaiból« gyüjtőforgalomban egyesitenek, a neveik meglepők: luku, akaivas, turs, saklus, sardan, pulsat és danan. Ezekben a nevekben nem nehéz a likiaiak, achivok, tirsenek, sikulok, sardanák, filiszteusok és danaok, vagy görögök nevét felismernünk.
Ezzel eljutottunk ahhoz a ponthoz, melyre nagyon nyomatékosan akarunk rámutatni. Ha azok a népek, melyek a második évezred elejétől kezdve északról tolulnak a Termékeny Félhold felé, még nem teljesen árják is, mozgalmukat a római limes ellen mozgó kelta-germán áradat analogiájával lehet megmagyarázni. Mindenesetre árják voltak közöttük és részben árják voltak ennek a vándorlásnak a vezetői. Pontosan ennek az árja-vándorlásnak az irányait és időpontjait természetesen meghatározni nem lehet. Minden valószinüség amellett szól azonban, hogy egy keleti ág a Kr. e. harmadik évezredben az Ural és a Kaspi tó közötti mélyedésen át eljutott az Oxus és Jaxartes vidékére és ott kettéoszolva, keleti irányban Pandzsábnak, délnyugat felé pedig Iránnak vette az utját. A babiloni őstörténelem kutatói fontos tényként mutatnak rá arra a körülményre, hogy a jadeit behozatala Közép-Ázsiából Babilonba Kr. e. 2000 körül egyszerre megszakad. Nagyon is kézenfekvő az a feltevés, hogy a dél felé mozgó árják voltak azok, akik a babiloni kereskedők által ismert ősi turkesztáni utat elzárták.
Az Oxus felől beköltöző északiak közül a keleti ágból lettek az árja-indiaiak, a nyugatiból pedig a médek, perzsák és örmények ősei. A kisázsiai árja elemeknél minden valószinüség szerint más lehetett a vándorlás iránya. Ezeknél azt kell feltételeznünk, hogy vagy a Kaukázuson, vagy pedig a mai Besszarábián, Trácián és a Boszporuson keresztül jutottak a Taurus és Antitaurus vidékére. Az összes Ázsiába elkerült északiaknak azonban át kellett haladniok a dél-orosz pusztaságokon, ahonnét magukkal hozták a ló és szekér használatát. A ló, mint harci állat és a hadi szekér, amely mai ismereteink szerint a hetitáknál tünik fel először, olyan fölényt biztositott nekik a civilizáció tekintetében náluk sokkal előrehaladottabb keletiek felett, hogy annak ezek nem tudtak ellentállni.
Ugyanakkor azonban, mikor az északi füves rónaságokról megindult az árják vonulása a Termékeny Félhold felé, az árják többi ágai, a hellének, latinok, kelták és utoljára a germánok elárasztják Európát is, egészen az Atlanti oceánig. Az európai ágak közül először a hellének lépnek a történelmi világosság körébe. Őseik először lassan szivárognak be a Balkán félsziget déli részébe, az Égei tenger szigeteire és Kisázsia partjaira, ahol a krétai müveltség kisugárzásában Mykene, Tyrins és Trója civilizációja felépült. Hogy a beköltözés, hóditás, együttélés és összeolvadás egyes fázisai miként játszódtak le, nem tudjuk. Azt sem tudjuk megállapitani, hogy a különböző elnevezések, pelasg, achiv, danao, eol, dór, stb., az egyes néphullámok milyen egymásra következésének felelnek meg. Egy bizonyos, a görög hősmondákban, melyeket még a mi diákkorunk idején is nagyon szivesen utaltak jobb magyarázat hiányában a hitregék világába és amelyeket mesterkélten nap-mitológiával akartak megfejteni, sokkal több a valószerü elem, mint még néhány évtizede általában feltételezték. A krétai labirintus és a trójai háboru nem mesék többé, hanem történelmi valóságok, melyeknek még hozzávetőleges időpontját is meg tudjuk állapitani. Az elsőnek elpusztitása a tizenötödik század közepére, az utóbbinak időpontja pedig a tizenkettedik század elejére esik. Ez a két dátum az északi bevándorlók felülkerekedésének legfontosabb időjelzője.
Bizonyos azonban az is, hogy ezek az északi barbárok a civilizációban és kulturában nagyon tehetséges tanitványoknak bizonyultak. A pusztitás mellett tanultak is. A minosi és mykenei civilizáció emlékei, melyeket Homeros leirásaiban megörökitett, nem vesztek el nyomtalanul, ellenkezőleg a barbárság átmeneti időszaka után páratlan virágzásnak indultak s amit a hellén nép müvészetben és tudományban produkált, az ókornak máig is legbecsesebb ajándéka. A tényezők között, melyek modern civilizációnk alkotó elemeit szolgáltatják, a hellén nép öröksége mindmáig a legelőkelőbb helyet foglalja el. A hellének már nem staféta-futók a világosság fáklyájának hordozói sorában: ők már a teljes világosságot hozzák magukkal. Ők zárják be a civilizáció uttörőinek sorát.
Az amerikai ember rejtélye.
A tudomány mai állása szerint az ember Amerikában csak nagyon későn jelent meg. Mindazok a szenzációs hiradások, melyek a patagoniai és kaliforniai ősemberről világgá röppentek, sőt amelyek még az emberiség őshazáját is Amerikába akarták áthelyezni, a tudományos kritika megvilágitásában nem állották meg a helyüket. Az ember megjelenése Amerikában vagy valamelyik késői interglaciális periódusra, vagy az északi nagy jégtakaró elvonulása utáni időre esik, mikor a Bering szoros szabaddá vált és Ázsia felől az ember beszüremkedése és az amerikai kontinens területére megkezdődhetett. Eleinte az előnyomulás nagyon nehezen történhetett, de mikor az első bevándorlók utódai átlépték a Yukon vidékének és a Sziklás hegységnek gátjait, terjeszkedésüknek a Mississippi medencéje és Közép-Amerika felé számottevő akadály nem állott utjában. Ma a tudomány előtt Amerika őslakosságának mongol rokonsága, vagy egy premongol tipustól való leszármazása, megállapitott tény. Az amerikai archeologusok nagy része a mi időszámitásunk előtt hét-tizezer évre teszi a nyugati kontinens benépesedését.
Mikor a spanyolok 1517-ben Yukatan partjaira léptek és további utjokban fokozatosan megismerkedtek az amerikai kontinens többi részeivel is, meglepetve állottak meg a hatalmas, piramisszerü épitmények előtt, melyeknek romjai sok tekintetben még ma is talányt jelentenek az őstörténelem kutatói számára. Az ismeretek akkori állása mellett más magyarázatát, nem tudták adni ezeknek az épitményeknek, minthogy alkotóikat a föniciaiakban és karthagóiakban keresték. Különböző regényes magyarázatokban azóta sem volt hiány és négy évszázadon keresztül laikusok és tudósok a legkülönbözőbb módokon igyekeztek az amerikai civilizáció rejtélyét megoldani.
Kolumbus kora előtt Amerikában a kontinens derekán lakó népek jutottak el a civilizáció állapotáig. Ennek a civilizációnak három nép volt a birtokában, a mája Yukatanban, a nahua és főleg ennek azték törzse Mexikóban és az inka Peruban. A felfedezés idejében ez a három nép már a megszervezett társadalmi és állami életnek magaslatára emelkedett. A vadászattal, halászattal és a természet által nyujtott gyümölcsök esetleges gyüjtögetésével szemben ismerték a rendszeres földmüvelés nyujtotta előnyöket. Termesztették a tengerit, burgonyát, dohányt, gyapotot és a földmüvelés eredményességének biztositására, akárcsak az ókor keleti népei, csatornákat és öntöző müveket létesitettek. Az iparban ismerték a fazekasságot, fonást és szövést, a fémek közül használták az aranyat, ezüstöt és rezet és részben a bronzot is. Az irás a máják és aztékok körében a hieroglifák stádiumából a fonetikus jelek felé volt átfejlődőben. Mindhárom népnek a vallása is tulemelkedett már az egyszerü természeti vallások állapotán; voltak képzeteik a mindenségről, volt ritusuk és dogmájuk. Ismerték a matematika alapelemeit, tudtak naptárakat szerkeszteni és különösen a máják időszámitását megközelitő pontossággal vissza lehet vezetni körülbelül Krisztus idejéig. A láma kivételével egyik népnek sem voltak azonban tejelő és igavonásra használt háziállatai; nem ismerték a kereket és az ekét. Földmüvelésük körében csak a kapát használták. Nagy általánosságban körülbelül olyan kulturnivón állottak Amerikának többi, kőkorszakot élő vadász és halász népei fölött, mint állottak Egyiptom és Mezopotámia az óvilág többi népeivel szemben a mi időszámitásunk előtt három-négyezer esztendővel. Kulturájuk Amerika felfedezésének az idején kezdett terjedni északi és déli irányban a kőkorszaki vadászok vidékeire. Ha a spanyol hóditás össze nem dönti az aztékok és inkák birodalmát, bizonyára hatalmi és kulturális centrummá fejlődnek egész Amerika, vagy legalább is a kontinens jelentős részei számára.
A bölcsőt, ahonnét ez a civilizáció kiindult, valószinüleg a máják körében kell keresni. Ők voltak az uttörők, de bizonyos vonatkozásokban az aztékok és inkák tulszárnyalták őket. Általában az elért kulturfok tekintetében a három nép között nagy eltérések mutatkoztak és a kétségtelen kölcsönhatások mellett az elért eredményeknek egy szinvonalra hozatala még nem történt meg. A máják például nagyszabásu épitményeik emelésénél, melyeket ma őserdők bozótja borit, csak kőeszközöket használtak s a réz és bronz alkalmazásában elmaradtak az inkák és aztékok mögött. Viszont irásjeleiknek ismerete csak északi irányban, Mexikó felé hóditott teret és egyáltalában nem hatolt be Dél-Amerikába. Peruban az irást növényi rostokból készült szines fonalak csomózásával pótolták. Amennyire a fennmaradt emlékek alapján meg lehet itélni, közvetlenül a spanyol hóditás előtti időkben hosszu küzdelem folyt az aztékok és máják között, amely nagyrészben az utóbbiak országának elpusztitásával végződött. Igy az európaiak megjelenése alkalmával a mája civilizáció, amely valaha vezetett Amerika földjén, már hanyatlóban volt.
Önálló volt-e a középamerikai civilizáció?
Mikor a tudomány elkezdett foglalkozni a középamerikai civilizáció problémájával, természetszerüleg felmerült ugyanaz a kérdés, amely már az egyiptomi és szumir civilizáció kezdeteinek vizsgálatánál is foglalkoztatta a kutatókat: mi volt az, ami a lökést megadta, hogy épen ezek a népek emelkedjenek a barbárság állapotából a szervezett társadalmi élet és kultura szinvonalára? Az óvilág civilizációjának eredeténél aránylag egyszerü volt a válaszadás, mert a részletkérdésekben lehetett ugyan eltérés, de afelől nem lehetett kétség, hogy maga a civilizáció a Földközi tenger délkeleti sarkának alluviális folyóvölgyeiben keletkezett. Az amerikai őskulturát illetőleg azonban két tudományos hipotézis került szembe egymással; az egyik az amerikai kulturának autochton voltát vitatja, mig a másik tagadja a külön kulturfejlődés lehetőségét és az amerikai kulturát is az óvilágéval azonos ősi forrásból akarja leszármaztatni.
Az első hipotézis szerint az emberi szellem alapjában véve egységes és ha a körülmények egyébként kedvezőek, kulturában és civilizációban szükségképen azonos eredményeket termel ki magából. Ezen iskola képviselői szerint az evolucióban müködő erő az, amely azonos körülmények között azonos eredményeket hoz létre. Ezen elmélet szerint lehetnek elszigetelt és egymástól függetlenül fejlődött civilizációk. Ilyen elsősorban az amerikai. A másik az ugynevezett diffuziós elmélet, melynek főképviselői Elliot Smith és iskolája. Ezek szerint az a felfogás, hogy a civilizáció keletkezése különböző helyeken megismétlődhetik, csak az evoluciós tan helytelen magyarázatából eredhet. Az evolució nem azonos fejlődés és nem ugyanannak a fejlődésnek megismétlődése, hanem ugyanazon törzsnek a szétágazása és ebben a keretben folyton tökéletesebb formáknak kitermelése.
Idestova már csaknem száz esztendeje, hogy Humboldt a kulturának nem különböző helyeken való keletkezését, hanem szétterjedését hangoztatta és rámutatott az ázsiai és amerikai kultura számos hasonlatosságára. A diffuziós elmélet hivei igyekeztek ezt a megállapitást törvényszerüvé tenni és minél több bizonyitékkal alátámasztani. Nem minden jogosultság nélkül hivatkoznak a jávai, sziámi és kambodzsai épitészetnek a középamerikai épitményekkel való feltünő stilusbeli hasonlatosságára. Utalnak arra, hogy egyes ülő helyzetben levő istenalakok feltünően hasonlitanak a hátsó-indiai Buddha szobrokhoz. Egyes archeologusok a mája épitmények diszitő motivumai között az elefántot vélték felfedezni. Elliot Smith egész sor olyan kulturális tényezőt sorol fel, melyeket véleménye szerint kétszer nem lehetett feltalálni. Ezek között vannak például a körülmetélés, a nap és kigyó együttes használata uralkodói jelvények gyanánt, a megalitikus épitmények és a szvasztika. Szerinte mindezek egy ősi, ugynevezett heliotitikus kulturának az elemei, amely nagyjából az északi szélesség 20 és 45 foka közötti övön terjedt a Földközi tenger délkeleti szögletéből nyugati irányban az Atlanti oceánig, kelet felé pedig egész Déli-Ázsián és a Csendes oceán szigetvilágán keresztül az amerikai partokig. A Csendes óceán vizsivatagában, 2000 km.-re Pitcarin szigettől és 7000 km.-re a délamerikai partoktól, magányosan emelkedik ki a Husvét sziget, amely óriási méretü kőszobrairól világhirre emelkedett. A diffuziós elmélet hivei ezt a magányos szigetet a legfőbb bizonyitéknak tekintik a maguk igazsága mellett: pillére volt annak kulturhidnak, amely Ázsiát a polinéziai szigetvilágon keresztül Amerikával összekapcsolta. Elliot Smith még térképen is megrajzolta az emberi civilizáció szétterjedésének képletét. Szerinte a Krisztus előtti negyedik évezredben egyiptomi kolonizátorok vitték szét a civilizáció csiráit Szumérba, Elámba, Krétába, Sziriába és másfelé. A Kr. e. harmadik és második évezredben az ujabb centrumok a kultura módosult és változott tipusait terjesztették szét Európában, Afrikában és Ázsiában, egészen Szibériáig és Kináig. A következő évezred egy további szétterjedés tanuja a maláj szigetvilágra és Melanéziára, mig az utolsó hullám a Csendes oceánon keresztül Peruig, Közép-Amerikáig és Mexikóig jutott el.
Akármilyen tetszetős is a civilizáció egységének ez a tantétele, teljes merevségében aligha fedi a valóságot. A tétel épen olyan tulzásnak tetszik, mint azoknak az okoskodása, akik abból a körülményből, hogy az amerikai civilizáció, ugyanugy, mint az egyiptomi, két földrész összekötő pontján keletkezett, törvényszerüséget akartak levezetni és felállitották a civilizációk keletkezési helyéül szolgáló transzkontinentális hidak elméletét. Önmagában sem az önálló amerikai civilizációnak az elmélete, sem pedig a diffuziós elmélet nem elégséges a problémák egész sorának megoldására. Az amerikai civilizációnak mindenesetre vannak ugy ősi, mint idegen földrészekről később beszármazott elemei. Ha ugyanis a civilizációt Amerika népei kivülről kapták volna a Kr. e. első évezredben, akaratlanul fel kell merülni a kérdésnek, hogy mi volt akkor Amerikában azelőtt? Vajjon el lehet-e képzelni, hogy a Bering szoroson át bevándorolt mongolok vagy premongolok utódai változatlanul megmaradtak hét-tizezer év előtti állapotukban? Vajjon nem lehet-e elképzelni az emberiségnek erről az ágáról, hogy a többiektől való elszigetelődése után, alkalmazkodva a viszonyokhoz, megismerve és felhasználva a rendelkezésére álló természeti erőket és kincseket, magától is eljutott a civilizációnak, szervezett gazdasági és társadalmi életnek bizonyos fokára? Olyan nagyon bizonyos-e, hogy ugyanazt a dolgot kétszer, vagy két helyütt felfedezni nem lehet? Nem mutat-e a találmányok története nagyon sok példát, hogy mikor a szükség parancsolta, egymástól függetlenül többen is rájöttek ugyanannak a problémának a megoldására?
Ezek figyelembevétele mellett az amerikai civilizáció fejlődését körülbelül következőleg lehet megmagyarázni. A kőkorszakbeli vadászok utódai évszázadok, vagy talán évezredek leforgása alatt szétterjedtek az egész kontinensen. Alaszkától a földrész déli csucsáig klimájánál és természeti viszonyainál fogva Közép-Amerika rejtette magában leginkább azokat az elemeket, melyek az embert a megtelepedésre és rendszeres gazdasági munkára rávezethették. Guatemálában, ahonnét a mája civilizáció kiindult, vad növény formájában ma is tenyészik a tengeri őse. Mint a vad gabona Elő-Ázsiában, itt valószinüleg a tengeri megismerése vitte rá az embert a földmüvelésre és megtelepedésre. Amerikában is a földmüvelésre való áttérés volt a település, állandó lakás és társadalmi élet kezdete. Hogy az igy kezdődött civilizáció az idők folyamán kapott idegen eredetü elemeket, az ismét valószinü. Azt ugyanis, hogy Amerika és a földkerekség többi része között mindaddig semminemü összeköttetés nem lett volna, mig a mi történelmi könyveink számára hivatalosan fel nem fedezték, feltételezni nem lehet. Azt természetesen, hogy a csiszolt kőkorszak, vagy bronzkorszak parthajózásra alkalmas hajózási eszközeivel bárki is rendes oceánjárásra vállalkozott volna, senkisem állithatja. Ezzel szemben, ha nem is bizonyitható, nincsen kizárva, sőt valószinü, hogy évszázadok folyamán innét is, onnét is, ismételten vetődtek hajótöröttek az amerikai partokra. A polinéziai szigetvilág bennszülötteinek oldal-egyensulyozóval ellátott csónakjai gyakran meglepően nagy utakat tesznek meg. Még a mult századból is van tudomásunk róla, hogy egy vihar által elsodort japán dzsunka Amerika partjain szenvedett hajótörést. Ahogy Uj-Zéland, vagy a Husvét sziget a kőkorszakban be tudott népesülni, ugyanugy juthattak el hajótörések szerencsétlenjei, vagy egyszerü kalandorok Amerikába. Nagy szerepük lehetett ebben a tengeráramlásoknak is. A déli csendes oceáni áramlás, mely a polinéziai szigetvilágból indul ki, Peru partjain törik meg. A Kuro-sivo áramlás Japántól Észak-Amerika partjához vezet. Az Atlanti oceán északi részén a szigetek láncolata, melyet a történelmi időkben a normannok nagyon jól ismertek, valósággal hidpilléreket szolgáltatott Európából Amerikába.
Az Amerikában évezredek előtt kifejlődött autochton civilizáció ezen a réven gazdagodott a történelemig homályban levő századok során idegen elemekkel. Ezért lehet igazuk azoknak az amerikai archeologusoknak, akik egyik oldalon rokonságot állapitanak meg a labradori és nyugat-európai csiszolt kőeszközök között, másik oldalon pedig rámutatnak arra, hogy a polinéziai eredetü burgonya is csak az ember közvetitésével kerülhetett Dél-Amerikába. Igy lehet megmagyarázni a közép-amerikai kulturáknak más kulturákkal való rokon vonásait is. Mai értelemben vett kolonizálásról a Kolumbus kora előtti Amerikában beszélni nem lehet, de igenis fel lehet tételezni azt, hogy a mongol eredetü amerikai faj az évezredek során tarkázódott idegen elemekkel, az amerikai civilizáció pedig esetről-esetre kapott kivülről megtermékenyitő lökéseket. Ezért kell feltételeznünk azt is, hogy sem az elszigetelt civilizáció elmélete, sem pedig a diffuziós elmélet önmagában nem állhat meg, hanem természetszerüleg kiegésziti egymást.
A föld és faj szerepe a civilizáció történetében.
A fentiekben áttekintve az emberi civilizáció keletkezésének és kifejlődésének nehéz és fáradságos évezredein, akaratlanul is fel kell merülni a kérdésnek, hogy miért kellett a civilizációnak ott megszületni, ahol épen megszületett és milyen okok idézték elő már a hajdankorban az egyes népek és országok civilizációjának elvándorlását, vagy hanyatlását.
Kétségtelen, hogy a civilizáció kifejlődésében igen fontos, majdnem döntő jelentőségü szerepük volt a földrajzi, éghajlati és egyéb fizikai tényezőknek, mint arra Egyiptomnál és Mezopotámiánál rámutattunk. A jégkorszak Európájának nedvesen hideg klimája és siváran fagyos tája, ahol az embernek minden erejét meg kellett fesziteni, hogy létének legnélkülözhetetlenebb szükségleteit megszerezze, nem volt alkalmas arra, hogy földéről a civilizáció kisarjadjon. Erre az alluviális folyóvölgyek voltak a legalkalmasabbak, ahol könnyebbek voltak az élet előfeltételei, de egyben olyanok voltak a körülmények, hogy szinte megtelepedésre és közös erőkifejtés révén még nagyobb eredmények elérésére sarkalták az embereket. Voltak, akik épen azért az egyiptomi, mezopotámiai és részben kinai példákból levont tapasztalatokat abban a nagyon egyszerü, de egyuttal nagyon merev tételben süritették össze, hogy öntözés nélkül nincs civilizáció. Ennek a tételnek az a legfőbb hibája, hogy az okot felcseréli az okozattal. Nem az öntözésből lett a civilizáció, hanem az öntözés már a földet müvelő, a természet erőit hatalmába állitó, civilizálódó ember munkája.
Mindenesetre a tételből annyi igaz, hogy megfelelő természeti előfeltételek nélkül civilizáció nem keletkezhetik. Magának a civilizációnak hordozója azonban az ember, közelebbről a faj, az emberiségnek egy bizonyos, nagyjából közös testi és lelki tulajdonságokkal felruházott csoportja. A durva kőkorszak cro-magnoni embere olyan müvészi tehetséget árul el, hogy szinvonala hosszu évezredeken át megközelithetetlen marad a többi emberiség számára. Az egyiptomi és szumir civilizáció többé-kevésbbé azonos előfeltételek között fejlődött és vonásaiban mégis erősen elüt egymástól. Kréta elsőnek viszi be az egyéni, individuális vonást az emberi civilizációba. Az elvont természettudományos és metafizikai gondolkodás első elemeivel nem az egyiptomiak és babiloniak, hanem az árja görögök és hinduk ajándékozták meg az emberiséget. Költészetük a szemitáknak is volt; az egész epikus költészetnek a babiloni Gilgames-éposz a legrégibb emléke s a lirának csodálatosan szép megnyilatkozásait őrizte meg az Énekek éneke. A szemita költészet azonban a gondolatok dinamikáján nyugszik, nem ismeri a metrikus szerkezetet és a rimek ölelkezését; ez az árja lélek szülötte és az árja nyelvek sajátossága.
Faj és nyelv nem fedik egymást és tiszta fajokat már a legrégibb korokban sem tudunk kimutatni. Bizonyos azonban, hogy a nyelvek keletkezése és felépitésük logikája mögött külön lelki individualitások megnyilatkozását kell keresnünk. Az emberi társadalomban igy felépült nyelvek a gondolatok hordozói és a civilizáció munkájának eszközei. A fejlődés későbbi fokán azonban a nyelv több egyszerü eszköznél; determinálója az egyes emberi csoportokhoz való tartozandóságukat. A biológiai és antropologiai faj mellett létrejön az etnikai és históriai nép s az érzésbeli és erkölcsi nemzet. Nincs tulzás benne, hogy aki angolul tanult meg beszélni, másként tanult meg gondolkodni is, mint akinek magyar, vagy japán az anyanyelve. Modern gazdasági életből vett hasonlattal élve, a nyelv, akár az iparnak egyes ágai, visszahat arra, aki él vele és módositja lelki berendezését. Német vagy francia faj például nincs; a német és francia nép egymásra rakodott és egymással összekeveredett fajok konglomerátuma, de mégis lehet német és francia jellemről és tulajdonságokról beszélni. Ezek a problémák azok, melyeket oly sokszor és oly szivesen szoktak összekeverni egymással.
A régebbi tudomány tulságosan nagy sulyt helyezett a miliő elméletére. Még ma is emlékszem iskolai könyveim magyarázataira, hogy a derüs ég, a kéklő tenger, a lágy formák, az enyhe levegő volt a szülőanyja a görög költészetnek és müvészetnek. Da vajjon ez a költészet és müvészet lehetett volna-e azzá, aminek ismerjük – görögök nélkül? A görög géniusz volt az, amely ezeket a szépségeket felismerte, amelyek őt örök alkotásokra ihlették. Olyan eset ez, amely számtalanszor ismétlődik a civilizáció történetében. De a görög példa mutatja azt is, hogy ha elhal a faj géniusza, vagy nevezzük bármiként azt a folyamatot, amely a faj, a nép vitalitásának elhalását hozza magával, hiába van az ég, a tenger, a forma, a levegő, ugyanazokat az értékeket magából kitermelni képtelen.
Ma kétségtelenül a fehér fajhoz tartozó népek, szorosabban az indoeurópaiak, vagy árják vezetnek az emberiségben. Pedig időben az egyiptomiak, szumirok, szemiták és a mediterrán fajhoz tartozó különböző népek legalább három évezreddel megelőzték őket. Egyiptomban már állottak a piramisok, Babilonban a tudósok matematikai alapon számitották ki a csillagok járását, Krétában virágzottak a müvészetek legkülönbözőbb ágai, mikor az indoeurópaiak ősei a konyhahulladék-halmok fölött állati piszokban éltek, vagy pásztorkodva vándoroltak a Balti és Fekete tenger közötti füves rónaságokon. Mégis ezek az északról jött barbárok az őket terhelő időbeli különbözetet nagyon gyorsan kiegyenlitették. Elsajátitották és teljes uj irányokban fejlesztették tovább a kulturának a náluk régebbi fajoktól átvett kincseit, de egyuttal felvették azokkal a harcot a világ uralmáért is.
Az amerikai Breasted nem ok nélkül mutat rá, hogy az indoeurópaiak megjelenését Babilontól a Herkules oszlopaiig egy óriási összeütközés követi. A két végső pont közötti egész vonalon másfél évezreden keresztül folyik a harc az árják és szemiták között a Földközi tenger és távolabbi vonatkozásban az akkor ismert világ uralmáért. Ennek a harcnak egyes fázisai a kassiták uralomra jutása Mezopotámiában, a médek háboruja Assziria ellen és Ninive eleste, a perzsák világbirodalmának megalakulása Babilon és az elő-ázsiai szemita államalakulások romjain, a görögök küzdelme a föniciaiakkal a tenger hegemoniájáért s a római–pun háboruk életre-halálra Sziciliában, Afrikában, Hispániában és Itáliában. Mindezek az események azonban már az ókor politikai történetének körébe tartoznak.
Ismerve az előzményeket, tulzás és nevetséges hiuság nyilatkozik meg az ugynevezett árja fajelmélet hirdetőinek abban a kérkedésében, hogy minden, ami szép, nagy és dicső a világon, a magas, szőke és világosbőrü északiak alkotása. Az ilyen meséknek nincs helyük a tudományban, de nincs is rájuk szükség. Ha az egyiptomiak, szumirok és földközi tengeriek évezredekkel előbb indultak meg a civilizáció és emberi haladás nagy országutján, azért az utánuk jötteknek, akik utolérték őket és maguk részéről uj kincsekkel gyarapitották az emberiség szellemi vagyonát, nincs mit szégyenkezniök. Legfeljebb a vezető helyzet fokozatos felelősséget ró a latin–germán kulturkör népeire, amelyek ma az emberiség élén állanak.
*
Az olvasót, aki végigfutott ezen a kis tanulmányon, arra kérem, hogy azt alcimeivel egyetemben vázlatnak tekintse. Elképzelése annak, hogy milyen szempontok szerint és milyen beosztásban kellene megirni a civilizáció keletkezésének történetét, addig az időpontig, mikor az ember a történeti idők világosságába lép. Megirásának egyetlen oka és mentsége lehet: az összefüggések keresése, melyek az emberiség őstörténetével és a legrégibb civilizációkkal foglalkozó munkákban hiányzanak. Épen az utolsó évtizedekben az őstörténelmi kutatás igen nagy eredményeket produkált, de ezeknek összefoglalása még hiányzik. Ennek az összefoglalásának a vázlatát próbáltam nyujtani.
A rengeteg és nagyon sokfelé szétágazó irodalomból, amely az általam vázolt problémákkal foglalkozik, egy-két utalással egyetemben csak azokat idézem az alábbiakban, amelyek vagy összefoglaló jellegüek, vagy egészen uj kutatások eredményeit zárják le. Magyar nyelven a Természettudományi Társulat kiadásában még 1881-ben jelent meg Topinard nagybecsü Anthropologiája, amely azonban már sok tekintetben elavult. E tudományág mai eredményeit foglalja össze a Schwalbe–Fischer féle »Anthropologie«, amely 1923-ban jelent meg a »Kultur der Gegenwart« cimü Teubner-féle gyüjteményes vállalatban. Ebbe a tárgykörbe vág Pittard munkája is: »Les Races et l’ Histoire«, 1924. Az ősemberre vonatkozó kiváló munkák: Boule: »Les Hommes Fossiles«, 1921–23; British Museum: »Guide to Fossil Man«, 1922; Burkitt: »Prehistory«, 1921; Keith: »The Antiquity of Man«, 1915; Obermaier: »Der Mensch der Vorzeit«, 1912. Rövid, de igen jó összefoglalások a Göschen-gyüjteményben Hoernes munkái és Vulliamy: »Our Prehistoric Forerunners«, 1925.
A földközi tengeri civilizáció keletkezésének még mindig alapvető munkája, Mosso: »Le origini della civiltà mediterranea«, melynek utolsó kiadása a szerző halála után 1922-ben jelent meg. Francia nyelven 1926-ban jelent meg Fougeres és több professzor tollából: »Les premiéres civilisations«, amely a kőkorszakból már kiemelkedett közel keleti civilizációk történetét tárgyalja Egyiptomtól a perzsa birodalom megalapitásáig. Általános tájékozódásra ez a munka talán a legvilágosabb és legalkalmasabb. Stein könyve: »Die Anfänge der menschlichen Kultur«, 1906., a kultura keletkezésével nem históriai, hanem elméleti alapokon foglalkozik. Rövid, de jó összefoglalás, Myres: »The Dawn of History«, 1924.
Az egyes részletkérdésekre vonatkoznak: Delaporte: »Mesopotamia«, 1925; Childe: »The Dawn of European civilisation«, 1925; Childe: »The Aryans«, 1926; Kossinna: »Die Indogermanen«, 1921; Sayce: »The Races of the Old Testament«, 1925; Sayce: »The Hittites«, 1925. Egyiptomot illetőleg Maspero és Flinders-Petrie, Krétát illetőleg pedig Evans munkáira utalok. A krétai müvészetet igen szépen mutatja be Bossert: »Alt Kreta«, 1921. Teljesen müvészeti tárgyu Curtius: »Die antike Kunst«, 1923. Magyar nyelven Egyiptomról és Mezopotámiáról Mahlernek jelent meg két könyve az Akadémia kiadásában; ezek azonban nem a civilizáció eredetét, hanem a már kész civilizációt ismertetik.
Mindezek mellett megemlitem a Hartmann féle »Weltgeschichte« 1925-ben megjelent első kötetét és a »Cambridge Ancient History« vonatkozó köteteit. Röviden, de igazán általános emberi szempontból tárgyalja a civilizáció keletkezését Wells könyve is: »A világtörténet alapvonalai.« Általánosságban az őskor történetéről a legjobb áttekintést az angolok nyujtják. A németek tulságosan a részletekben merülnek el és nálunk az összefüggések legkevésbbé domborodnak ki.
Az amerikai ember problémájára vonatkoznak: Wissler: »The American Indian«, 1917; Brown: »The Riddle of the Pacific«, 1924; Babcock: »Legendary Islands of the Atlantic«, 1922; Spence: »The Origins of American Man«, Quarterly Review, 1925.
Még három rövid tanulmányra kivánok ehelyütt utalni. Kettő az Encyclopaedia Britannica: »These Eventful Years« cimü gyüjteményes kötetében jelent meg; Breasted: »Man’s Early History« és Saville: »The Antiquity of Man in Middle America.« Ezek az ókori kelet és Amerika archeologiájának mai állásáról számolnak be. Smith a diffuziós elméletre vonatkozó érveit, melyekre több helyütt utaltam, az »Evolution in the Ligtht of Modern Knowledge« cimü, 1925-ben megjelent kötetben tette legutóbb közzé. Egyébként az összes kérdéseknek megközelitőleg teljes bibliografiája található az Enc. Brit. »Anthropology«, »Archeology« és »Races of Man« cimszavai és a tanulmányban érintett egyes országok cimszavai alatt.