AZ ÖSSZETETT EMBER.
Az összetett ember nem én vagyok, de lehetnék én is.
Hogy mikor születtem, nem tudom. Lehet, hogy mikor az első durva követ szerszámnak használtam, mikor először adtam tovább szóval gondolatomat, mikor a barlang falára az első bölényt lerajzoltam, mikor először borzadtam össze a megszünés gondolatára, mikor az első csatornát épitettem, vagy mikor először vert bennem gyökeret az örök kétkedés szelleme. Lehet, hogy előbb, lehet, hogy később, nem tudhatom. De vagyok és ugy érzem, hogy időtlen-idők óta vagyok és maradok mindaddig, mig életem célja nem önmagamban rejlik, hanem a sarkamat taposó nemzedékek végtelen sorozatában.
Évezredek óta gyüjtöm és raktározom magamban a tapasztalatokat. Tudom, hogy a tél hideg, a tüz melegit, többedmagammal erősebb vagyok, mint egyedül, de még sokkalta erősebb vagyok ha szolgálatomba állitom a természet erőit is. Irásban, templomok falán, sziklafeliratokon, pergamenttekercseken, könyvekben feljegyzem az eseményeket és akkumulátorok módjára összegyüjtöm a meglevő tudást; szinek skálájában, szobrok plasztikájában, akkordok összecsengésében megkötöm az elfutó szépet és hordozom magamban minden szépnek, jónak és igaznak szülőjét, az örök gondolatot. Itt élek ezen a földön. Nincs reményem, hogy elszabaduljak róla, de látom az idegen világokat és nem hiszem, hogy ez a századrangu sárgolyó legyen gondolkodó lények életének egyetlen hordozója. Keresek valamit, amit még nem találtam meg és lehet, hogy sohasem is fogok megtalálni.
Mert keresni akarok és hogy keresni tudják, fanatikusan hiszek a gondolat abszolut szabadságában, melyet nem korlátozhatnak a multból hozott dogmák, előitéletek és cenzorok plajbászai. Minden, ami szép, nagy és nemes ezen a világon, minden haladás és minden hajnalpirkadás a gondolat szabadságáért vivott küzdelem szülötte. És mégis életem nagy élményei közé tartozik, mikor egy szerzetesrend templomának esti félhomályában belém lüktetett a lehajtott fejek alázata és önmagukat megtagadó férfi-emberek porbahullása a nagy ismeretlen előtt, amelyet csak hódolat illet meg, de nem birálat. A nappal munkája mellett, amely csak realitásokat ismer, hallom az est misztikus borongásának suttogó hangjait. Az élet pozitiv meglátása mellett nem tudom könycsepp nélkül a szememben hallgatni a Gaudeamust, vagy a zenélő órának a multból átcsengő hangjait. Élem az élet drámáját, de lirája az, mely belekap szivem hurjaiba. Mikor amerikai életemet élem, a nappal irgalmat nem ismerő, kegyetlen munkája után estére megkövetelem magamnak a mozi mindig jól végződő, naiv romantikáját.
Ha nézem a nagyvárosok gép-civilizációjának lüktetését és belepezsdülök abba az emberáradatba, amely reggel és este villamoson, autobuszon, földalattin és földfelettin özönlik London és Newyork szivébe, vagy vissza onnét, modern embernek, a huszadik század gyermekének tudom magamat. Lenyügöz a felhőkarcolók sorának látása, az esti fényreklámok tüzjátéka, vagy a Martin-kemencék izzón sistergő vastömege. Órákon át tudom elnézni, mikor a daruk nyögve, recsegve és kattogva emelik partra az oceánokat szántó kolosszusok méhének kincseit. És nincsen elevenebb, izgatóbb emlékem nekem, aki már megjártam egyéni életem utjának felét, mint mikor egy francia mérnök elsőnek repülte át az Angliát a kontinenstől elválasztó csatornát és uj, szinte határtalan közlekedési lehetőségek perspektiváit vetitette elém. Értem és érzem mindezt: a gépet, gőzhajót, gőzmozdonyt, repülőgépet, bányát, vasbetont, rádiumot és rádiót, hisz modern ember vagyok. De hoztam magammal valamit a középkorból, beleérzem magamat a kis olasz városok kulturájába, Stratford romantikájába, Weimar lelkébe és bensőm az a küzdőtér, ahol a civilizáció és kultura ujra meg ujra megvivják Szumérban és a Nilus partján kezdett örök harcukat.
A modern társadalomban, amelyben ezidőszerint élek, érzem a vagyonelosztás igazságtalanságait és a tömegek nyomorának sajgását. Érzem a tisztán a kereset elvére épitett kapitalizmus sarkalatos tévedését. Nem azért élünk, hogy keressünk, hanem azért keresünk, hogy élhessünk. Hallom az éhség farkasának üvöltését a fényes nagyvárosokban, ahol csak egy ablaktábla választja el a hivalkodó gazdagságot a senyvedő szegénységtől. Látom a távol jövő ezüstös csillogásában a boldog államot, amelyet Platontól kezdve az emberiségnek oly sok ébren álmodója megálmodott. Megértem az elkeseredést, gyülölködést, társadalmi harcot. Elfogadok mindent, ha egy kegyetlen törvényszerüség ugy rendeli, hogy ezeken keresztül vezessen az emberi haladás nagy országutja. De visszarettenek, mikor pártprogramot akarnak csinálni abból, ami minden gondolkodó és érző ember vágyainak eredője, mikor egyesek ki akarják sajátitani maguknak a szociális gondolat jogát, vagy mikor az élet nagy valóságai előtt dogmatikusok módjára elavult elméletek értelmezésén folytatnak meddő vitatkozásokat.
Megértem az individualitás kifejlesztésének jogát, az akadályok elháritását az egyéniség utjából, minden kényszeritő eszköz elvetését, egészen a szélső anarchiáig. Elvégre magamhoz állok legközelebb és van némi szépsége annak a kinai társadalomnak, amely a felső beavatkozás mértékét a minimumra tudta leszállitani. Igaz, annál jobban élvezi helyette a külső beavatkozások gyönyörüségeit. De épen azért tudom azt is, hogy kell egy összefogó, társadalmat acélozó és államot irányitó akarat, melynek meg kell kötni a bennem lobogó örök anarchiát. E kettősségen keresztül értem meg egyszerre Brutust és Julius Caesart, a condottieret és a fejedelmet, Luthert és Loyolát s azt a Napoleont, aki mindenét a forradalomra teszi fel, de mint néző felsóhajt az ostromlott Tuileriák előtt: »Adnák csak nekem a svájciakat meg az ágyukat, hogy megmutassam, mit kell ilyenkor csinálni!« Megértem, hogy vannak esetek, mikor egy testben két lélek lakik.
Ha van politikai liberalizmus és konzervativizmus, bennem elmosódnak a határok. Az egyik küzd a felszabaditásért, a másik gyüjti és csoportositja a megtartó erőket. Taktikájuk ellenben furcsán kuszálja össze az elveket. Van eset, hogy a liberalizmus rendszabályoz és a konzervativizmus terjeszti ki a választójogot. Azok az elvek, melyek néhány évtizeddel ezelőtt embereket választottak el egymástól és generációkon át hagyományszerüen determinálták egész családok politikai hovatartozandóságát, nem hatnak többé az élő valóság erejével. De az, amit a mult század nagy liberális nekilendülése után ma a liberalizmus válságának neveznek, egyuttal az én válságom is, tekintet nélkül arra, hogy véletlenül milyen párthoz tartozom. Érzem, hogy a konzervativizmus önmagában nem lehet program, mert ha magára marad, reakció lesz belőle, de érzem azt is, hogy a liberalizmus, melynek egész gondolatvilága arra van beidegezve, hogy mit nem akar, önmagában nem lehet elég. Saját személyemből a nagy vonalakra kivetitve ez a parlamentek és pártok válsága. Kétkedés a parlamentarizmusban és csalódás a népképviselethez, általános választójoghoz füzött nagy reménységekben. A szüntelen át- meg átcsoportosulások, szétválások, összeolvadások mellett a parlamenti párt elveszti a mult évtizedekben birt nagy jelentőségét. Politikai atomizálódás folyik az egész világon. A parlamentek vagy teljesen szétszakadozottak, vagy egy óriási szerkezet, amelyet pártnak nem is lehet nevezni, egyesiti magában mindazokat a heterogén, egymással szemben álló, harcban álló elveket, melyek valaha a pártok programjának alapjait megadták. A régi értelemben vett pártok ideje lejárt. Tul a mai parlamentek látszólagos pártjain, tul a liberalizmuson és a konzervativizmuson, tul a fascizmuson, tul mindenféle izmusokon és politikai gépezeteken pedig valaminek a körvonalai vetitődnek a kárpitra, amiről még nem tudom, hogy micsoda, érdekképviseletek tanácsa-e, vagy kiválóságok és kiválogatottak zsürije, vagy pedig az emberiség közös, nagy lelke, amely mindannyiunkban müködik.
És igy vagyok az izgató, nagy problémák egész tömegével, melyek napról-napra elém merednek, hogy válaszoljak rájuk, hogy válaszoljunk rá valamennyien. Érzem, hogy igaza van a plebejusnak, aki több jogot követel magának, de tudom, hogy igazuk van azoknak is, akik már nemzedékekkel ezelőtt beérkeztek és a gyermekszobából hozták magukkal a vezetés hivatottságát. Ha a lovat és kutyát ki kell tenyészteni, az ember sem lehet három generáció előtt igazán gentleman. Hiszem a nemzet, a nép, a faj jogát a külön élethez, különállóságának kidomboritásához, de érzem, hogy müködik bennem a közös nagy lélek, amely együttesen viszi az egész emberiséget előre. Megértem azt, akiben él az örökbéke ábrándja, de megértem azt is, aki hősi önfeláldozás képzetével, felvirágozott zászlók alatt vonul a világháboruba. Megértem azt, aki együttérez a biborban született, szőkefürtös gyermek szomoru sorsával és megértem azt is, aki el akarja háritani az apák bünének ismétlődését a következő nemzedékekben. Megértem azt, akinek a legitimizmus adja meg az élete tartalmát, de megértem azt is, aki azt vallja, hogy minden legitimizmus egy korábbi törvényes állapot felforgatásával kezdődött. Ha minden hatalom Istentől való, semmiféle hatalomtól sem tagadhatom meg a felsőbb rendeltetés törvényszerüségét. A beatus ille qui procul negotiis váltakozik bennem a kalandorral, akit izgat, hogy mi van tul a nagy tengeren és a kéklő hegyek oromsorán, ahol a szivárvány hidja a földről mennybe visz.
Ezen a világon minden relativ. Relativ a fény, a sebesség, az erő és relativ a gondolat és az igazság. Minden tézisnek meg van az antitézise és a relativitások, tézisek és antitézisek harcának szintere én vagyok. Csak a lectores unius libri állithatják a szent együgyüség feltétlen biztosságával, hogy nekik mindenben igazuk van. Bennem ezerféle érzés, gondolat, hagyomány és tapasztalat találkozik és mindezeknek eredője az, amit énnek nevezünk.
De tudom-e, hogy mi az az én? Egyéniségem csak öntudatomban jelenik meg egység formájában és öntudatom az, ami kiemel a semmiből egy parányi lét tartamára. Ez az öntudat megszünik, mihelyt átléptem a fekete kapun, melynek csak az egyik oldalán van kilincs. Ennek az öntudatnak a meghatározása a legnehezebb, mert a meghatározás lehetősége önmagában rejlik. Öntudatom ezért nem tud megnyugtató választ adni énemnek kérdésére. Mi vagyok én? Atomoknak meghatározott csoportosulása vagyok-e, vagy független tőlük és több náluk valamivel? Ha atomok csoportosulása vagyok, miért csoportosultak az atomok és a bennük levő elektronok igy és miért nem másként? Hol van az énemnek külső határa; ott-e, ahol testemnek látható felülete a külvilággal érintkezik, vagy hozzászámithatom-e énemhez mindazt, ahova gondolatom elér és amit magába foglal? Hol van a felelet erre és a kérdések egész tömegére?
Mit tudom én, ki vagyok én? Életem podgyászában mit hurcolok magammal gyermekkorom emlékeiből, ifjuságom ábrándképeiből és meglett koromnak megmellesztő küzdelmeiből? Ha reagálok a külső világ benyomásaira, ha beszélek, ha cselekvésre határozom el magamat, miféle rejtett mozgató erők játszadoznak énemnek ezerféle billentyüin? Mikor formába öntöm egy gondolatomat, melyik tanitóm szava, vagy az emberiségnek melyik örök tanitómestere szólal meg bennem? Ha cselekedtem, mi volt belőle a saját elhatározásom és mennyiben állottam a külső tényezők, a környezet és az események sodró hatása alatt? Tudhatom-e, hogy pillanatnyilag melyik békésen elhalt, harctéren elesett, vagy máglyán megégetett, elporlott ősömnek a vére dolgozik bennem; tudhatom-e, mit hoztam magammal elmult századok ködös homályából?
Ez a bizonytalan körvonalu, ingadozó, töprenkedő valami vagyok én és ezek vagyunk évezredek óta valamennyien, akik az életben nemcsak az anyagi boldogulást és az érvényesülés külső formáit, hanem valami mélyebbet, lényegbe vágót keresünk. Függetleniteni akarjuk magunkat az egyoldalu befolyásoktól, hogy megtaláljuk az igazságot. Ezért akarunk megérteni mindent és ezért kételkedünk mindenben. Az igazság keresése és a kétkedés ikertestvérei egymásnak. Előttünk lebeg Tennyson mondása, hogy több hit van a becsületes kételyben, mint az őszinteség nélküli hitvallásban.
Homo sum; humani nihil a me alienum puto. Én vagyok az összetett ember, a nagy Proteus. Sugártörő prizma vagyok, amely mindig ugyanaz marad, aminthogy a dolgok is ugyanazok, csak a meglátásuk az, ami a prizmán keresztül szüntelenül változik.