Emberi problémák

A szép, a müvészet és a müvészetekkel való foglalkozás az életnek nagy enyhitő körülménye. Játék, amely szórakoztat és szükséglet, amely kielégitést követel. Az ősember, mikor szerszámát faragja és edényét késziti, nemcsak a gyakorlati használhatóságra törekszik, hanem tetszetős és a szemnek kellemes formát igyekszik adni neki. Csillogó tárgyakkal, ékszerekkel cicomázza magát, testét rajzokkal, szines ábrákkal tetoválja. Barlangjait állatképekkel disziti, a rénszarvas agancsát megfaragja, gyermekének embert ábrázoló bábut éget agyagból. Tapasztalja és látja, hogy amint egyesek kiválnak a futásban, csapdák állitásában, a vad elejtésében, vagy az ellenséges törzsekkel való küzdelemben, ugy mások nagy ügyességet mutatnak a használati tárgyak készitésében, furásban, faragásban és festésben. A társadalmi munkamegosztás első foka gyanánt a mesterember, utána a müvész kiválik a többiek közül.

Kezdetben bizonyára se a mesterség, se a müvészet nem volt külön élethivatás. Hogy a mesterségnek és müvészetnek önálló hivatás gyanánt való kifejlődése mikor és milyen körülmények között történt, nem tudjuk, mert az ismert első civilizált alakulások, – Egyiptom, Babilon és Kréta, – már kész társadalmi szervezetet és magas fejlettségi fokot mutatnak. Ezeknek a társadalmaknak reánk maradt emlékei már teljesen specializálódott mesterségekre és tudatos, teljes virágzásban levő müvészetekre mutatnak. Az ő idejüktől kezdve már lehet valóságos müvészettörténetről beszélni.

A müvészettörténetnek anyagát főleg a reánk maradt emlékek szolgáltatják. Belőlük ismerjük meg valamely korszak müvészetének irányát, stilusát, fejlettségi fokát és belőlük itéljük meg az alkotó müvészeket. De kizárólagosan rájuk a müvészettörténetet alapitani nem lehet. Az emlékek önmagukért beszélnek ugyan, de önmagukat nem magyarázzák. Nem nyujtanak felvilágositást létrejövetelük körülményeire vonatkozólag. Amint a történelem eseményeit, ugy a müvészettörténet jelenségeit, alkotásait is csak ok és okozati megvilágitásban, összefüggéseikkel kapcsolatban lehet igazán megérteni.

A történelem felfogásának módjai nagyon különbözők. A krónikás mélyebb szempontok kutatása nélkül, egyszerü kronologikus rendben sorolja fel az eseményeket. A régi történetiró emberi cselekedeteket lát az eseményekben és emberekhez kapcsolja históriáját. A történelmi materializmus a gazdasági okokat keresi és a gazdasági viszonyok megváltozásában látja azokat a rugókat, melyek az emberek cselekedeteiben visszatükröződnek és a történelmi fejlődést uj meg uj irányokba lenditik. A spiritualisták szerint az emberiség története tulajdonképen az eszmék és gondolatok története.

Mindegyik felfogásnak igaza van valamennyire. Az egymásután nélkül lehetetlen volna a mult jelenségeit megrögziteni. Emberek, egyéniségek nélkül se események, se alkotások nincsenek. Tisztán a történelmi materializmussal lehetetlen volna egy Rafael vagy Michelangelo müvészetének létrejöttét megmagyarázni. Akár a Gilgames-époszból, akár Pallas Athéne szobrából, akár Velence köveiből eszmék és gondolatok sugároznak felénk. De ha a merev materializmus felmondja is a szolgálatot ott, ahol emberi cselekedetekről és emberi alkotásokról van szó, bizonyára minden korszak müvészetének vannak társadalmi és gazdasági előfeltételei. Mások egy nomád társadalomnak és mások a városi civilizációnak a müvészeti igényei, másként dolgozik a müvész, ha rabszolga és ha szabad gazdasági alany, másként hat vissza a müvészetre a feudalizmus és a kapitalizmus gazdasági rendje. A müvészetnek és közgazdaságnak gyakoriak és sokszorosak az érintkezési pontjai és a gazdasági viszonyok minduntalan visszahatnak a müvészetekre.

Lehet, hogy Dante akkor is nagy költő lett volna, ha nem a tizenharmadik századbeli Firenzében születik, de más társadalmi viszonyok között aligha irta volna meg a Divina Commediát. Lehet, hogy Rafael akkor is nagy müvész lett volna, ha nem él egy mecénás pápa udvarában, de nem valószinü, hogy ez esetben szépségükben elragadó madonnákat hagyott volna ránk. Beethovenből és Wagnerből valószinüleg más viszonyok között is kitört volna a zenei tehetség, de alkalmasint más lett volna a muzsikájuk. Mindenesetre több a valószinüség ezekben a feltevésekben, mint abban, hogy XIV. Lajosból lett volna a történelem egyik legtöbbet emlegetett alakja, ha véletlenül nem születik XIII. Lajos fiának. A bizonyosság erejével lehet azonban megállapitani, hogy a müvészi alkotások létrejöttük gazdasági körülményeit is visszatükröztetik. A gazdasági körülmények részleges okok, de a müvészeti alkotások nem kizárólagos okozatok. A müvészet és közgazdaság összefüggésének kimutatása a tudomány határkérdései közé tartozik. A határkérdések a legérdekesebbek, de rendszerint azokat hanyagolják el legjobban.

Ha a képzeletünkben vándorutra indulunk és magunk elé idézzük Egyiptom piramisait, a granadai Alcazart, a moszkvai Kremlt, vagy a bécsi Szent István templomnak csipkés tornyát, akaratlanul is felmerül az a kérdés, hogy miért nem épitenek ma ilyeneket? Viszont ha képzeletben végigfutunk a saját korunk tipikus épitményei előtt és látjuk az Eiffel-tornyot, az amerikai felhőkarcolókat, a Duna két partját egy ivben összekötő Erzsébet-hidat, vagy a monumentális lipcsei pályaudvart, felmerül a másik kérdés, hogy miért épitenek ma ilyeneket? A kérdés ilyetén felvetésének a célja nem müvészi értékelés, hanem egyszerüen a különbözőségnek a megállapitása. Az épitmények ugyanis a legszembetünőbb alkotások, amelyeknek példájával legkönnyebben lehet a felvetett tételt megvilágitani.

Napjainkban is tömérdek kisérlet történik az elmult idők épitészeti stilusainak felelevenitésére, látjuk, hogy nagyon tehetséges épitészek terveznek gotikát, barokkot, reneszánszot, hoznak létre igen szép alkotásokat, mégis amit igy alkotnak, a legjobb esetben igen szép és hatásos utánzása egy régebbi eredetinek, amely a maga idejében szerves része volt a kor életének, kulturájának és civilizációjának.

Ha költőileg akarunk megfelelni arra a kérdésre, hogy az épitőmüvészetben miért nem sikerül az elmult korok igazi életrekeltése, azt felelhetjük, hogy más a mi életünk ritmusa, más a mi logikánk, más alkotó szemmel látjuk a világot. Ha ellenben prózai magyarázatot keresünk, – itt van az összefüggés a müvészet és közgazdaság között, – azt kell mondanunk, hogy a gazdasági okok változtak meg s ezekből kifolyólag, vagy ezekkel egyidejüleg korunk demokratikusabb, kapitalisztikusabb és mechanikusabb jellegü lett. Ez a változás tükröződik vissza a felhozott épületek példájában. Ennek a változásnak kellett bekövetkezni, mert más lett a müvészetben a munkaadó, más lett a müvész és ehhez képest nagy eltolódás történt a müvészi alkotások előállitásának módjában.

A munkaadó, vagy munkáltató közgazdasági nyelven szólva, az az egyén, aki, vagy az egyéneknek az a csoportja, amely a müvészt megfizeti. Fizetés alatt ma rendszerint azt a pénzbeli ellenszolgáltatást értjük, melyet a munkás vagy munkavállaló kap valamely munka elvégzéséért. Ilyen értelemben a fizetés fogalma nagyon modern. A bérmunkás az ókorban és középkorban ritka kivétel volt s a régi idők nagy alkotó müvészei nem voltak a mai értelemben megfizetve. A piramisokat nem részvénytársaságok épittették és nem felügyelő bizottságok ellenőrizték a megszavazott összegek felhasználásának a módját. Nem is valami közhatóság, államépitészeti hivatal végeztette a munkát, hozzá nem értő képviselők beavatkozása mellett és három esztendő multával nem a pénzügyminiszterium számkukacai hiányolták meg, ha a mérnökök szokás szerint tullépték a költségvetési előirányzat kereteit. A fáraó emberei természetben hajtották be a tartományok és hübéres országok adóját s a seregestől összeterelt rabszolgák, jobbágyok egyetlen fizetése az élelem volt. Ilyen munkások jók voltak nagy kőtömegek hurcolására, de nem lehetett velük cizellált finomságu munkákat végeztetni. A finomságot az épittetők a tömegek hatásával és a monumentalitással pótolták. Igy születtek meg a tiszta geometriai formákon alapuló piramisok, a szfinkszek és Memnon-szobrok, szociális és gazdasági okok következtében.

A Rafaelek, Michelangelok, Bramanték, Goethék és Schillerek alkotásai sem ugy jöttek létre, mint a mi időnk épitészeti, képzőmüvészeti vagy irodalmi alkotásai. A müvésznél nem rendeltek meg valamely munkát a mai értelemben és az iró nem keresett kiadót a munkája számára. Az egész középkorban, melyet a lelkek felszabadulása szempontjából a francia forradalom fejezett be, az egyház, a pápák, királyok, főnemesek és valamilyen szempontból fejedelmi sorban levő egyének voltak a nagy épittetők és a müvészetek istápolói. Kivétel csak ott volt e szabály alól, ahol az erőre, hatalomra és gazdagságra szert tett városi polgárság kollektiv módon hozott létre egyes nagy alkotásokat. Ezekben az időkben az a valami, amit ma müvészetnek nevezünk, nemcsak szórakozás volt, hanem belső szükséglet és hozzátartozott a hatalomnak az üzemviteléhez.

Le Bon nagyon helyesen állapitotta meg, hogy minden hatalomnak a presztizs az alapja s valamely hatalom addig áll szilárdan, mig félelem, tisztelet és a megdönthetetlenségnek a tudata övezi körül. A presztizsnek ebből a szükségességéből lehet levezetni a különböző uralkodói épitkezéseket.

A régi királyi hatalomhoz hozzátartozott a külső pompa s ezzel a pompával voltak kénytelenek körülvenni magukat mindazok, akik a nagy tömegek közül kiemelkedtek. A primitiv időkben egyedül ezeknél volt meg a lehetősége, másrészt náluk állt fenn a kényszere annak, hogy hatalmuk külső megnyilvánulása gyanánt láttassák azt a fényt és pompát, mely a tömegek elkápráztatásához szükséges. Lényegében az afrikai fejedelmek kagyló-nyaklánca, az indián törzsfőnökök tolldisze és a középkori fejedelmek épitkezése ugyanazt a célt szolgálja: vakitják a szemet és a hatalom elismerésének érzését keltik fel az alattuk állókban. Ezt szolgálják a cimek is. Mikor az asszir nagykirály a nyugati tenger meghóditójának, Babilon királya pedig Marduk kegyelméből a négy világtáj urának nevezi magát, ugyanazt cselekszi, mint középkori és ujkori kollégái, akik Isten kegyelméből uralkodnak és más cimeket sorakoztatnak nevük után. Nebukadnezár az általa épitett paloták tégláiba égette bele dicsőséges nevét, ma az épületek előcsarnokába illesztik bele a márványtáblát.

A régi uralkodók épitkezése alapjában véve nem egyéb, mint a szemek számára csinált politika. Megváltozott formában ez még ma is megvan, de nagyon megcsökkent a jelentősége. Ma az elkápráztatás sokkalta inkább a nyomtatott betün és a sajtón keresztül történik. A sajtóiroda és cenzura az a pápaszem, amely ugy láttatja a dolgokat, mint az a hatalom birtokosainak kellemes. Baj csak olyankor van, ha az emberek ezt a pápaszemet nem engedik az orrukra tenni.

Ilyen szempontból nézve a dolgokat, kétségtelen, hogy a régi értelemben vett királyi mesterségnek a lehetőségei az utolsó száz esztendő folyamán erősen korlátozódtak. Nem is beszélve a meglehetősen nagyszámu foglalkozás nélküli uralkodókról, azoknál, akik még trónon ülnek, a gazdasági előfeltételek nagyon erősen megváltoztak. Megszünt az a boldog idő, mikor az államkassza és magánkassza rendszeresen összeolvadtak. Ma az ilyesmi legfeljebb csak tévedésből fordulhat elő. A királyoknak van magánvagyonuk és civillistájuk, egyéb határidőre és határidő nélkül választott államfőknek több kevesebb fizetésük, amely a közönséges halandók vagyonához és jövedelméhez hasonló módon alá van vetve a drágaság törvényeinek. Lehet, hogy vagyonuk összjövedelmük több, mint a közönséges halandók nagy többségéé, de semmiesetre sem korlátlan, mint volt régente. Ugyanigy van a főpapoknál, főuraknál és a modern kapitalizmusból kiemelkedett uj milliomosoknál. A monumentális épitkezések és – mint arra rá kell mutatni, – a müvészetek irányitásának a lehetősége ilyen szociális és gazdasági okok következtében lassan-lassan kicsuszott a kezükből.

Tömérdek épitkezés van ma is, – a ma alatt természetesen a jelenkor, nem pedig a háboru óta eltelt nehány esztendő értendő, mikor a különböző sikertelen kislakásépitési akciókban merült ki az épitkezési tevékenység, – épülnek nagy középületek, szállodák, szanatoriumok, pályaudvarok, hidak, gyárak, de mindezeknek épitésére a kapitalisztikus szellem és a részvénytársasági forma nyomja rá a bélyegét. Nem tréfa, ha azt mondjuk, hogy lényegileg a részvénytársasági forma érvényesül ma még a középületek, sőt a templomok épitésénél is. A megrendelő, aki az épitkezést végrehajtatja, ugyanis nem egy király és nem egy pápa, aki a Szent Péter templomát emelteti, hanem rendesen valamely kollegiális testület, miniszterium, városi tanács, végrehajtó bizottság, amely épen ugy jár el, mint valamely részvénytársaság igazgatósága.

A lényege ennek a kollegiális épitkezésnek az, hogy mindenki, akinek része van az ügyben, jogot formál magának, akár ért hozzá, akár nem, hogy beleszóljon a tervek elkészitésébe és keresztülvitelébe. Vidéki városok kupaktanácsai tisztán épitészeti és müvészeti szempontokat birálnak felül. Egymás között alkudoznak, itt is, ott is lecsipnek a költségekből, módositásokat követelnek a terveken és a tervező kénytelen velük megalkudni. Épen ezért manapság majdnem minden nagyobb épitkezés kompromisszum eredménye, aminek romboló hatását nem szükséges bővebben fejtegetni. Különösen akkor történik ez igy, ha az állam az épittető és az épitész munkájára ránehezednek a közigazgatási bejárások, képviselői kijárásokkal egybekötve.

A közmondást, hogy akinek az Isten hivatalt ad, annak észt is ad hozzá, mindenesetre némi tartózkodással lehet csak elfogadni. Egyet azonban a régi királyok javára, akik épittettek és a müvészeteket istápolták, feltétlenül el lehet könyvelni: másként dolgoztak és más volt a viszonyuk a müvészethez, mint a mostani megrendelőké. Szükségük volt a fényre és pompára és kerestek embereket, akik számukra annak látható jeleit meg tudjak teremteni. A müvésszel szemben egyszerü volt a helyzetük. Épits! Irj! Mindennel ellátlak. Te az én emberem leszel. A müvész dolgozott, alkotott és nem volt kitéve a piac küzdelmeinek. Idő, pénz nem játszott szerepet. Igy keletkezett egy specifikusan udvari müvészet, melynek voltak ugyan nagyon szép alkotásai, de tulnyomó részben megállapodott sablonok között mozgott és a müvészi forradalmak vihara a legritkább esetekben zugott ki belőle.

Ez az udvari müvészet az abszolut királyi hatalom teljes kifejlődésével emelkedett a tetőpontjára. Örök és halhatatlan példája mindenkor Versailles marad. Versailles volt az elérhetetlen ideál, melyre feltekintettek a többi európai uralkodók, XIV. Lajos kortársaitól kezdve, egészen elkésett névrokonáig, a bajor II. Lajosig, aki Linderhofban, Neuschwansteinben és Herrenchiemseeben akarta szeszélyesen bizar álmait épitészeti és iparmüvészeti alkotásokba önteni. Igy szórták tele két századnak uralkodói csaknem egész Európát városi palotákkal, kastélyokkal, nyaralókkal és a rezidenciáknak legkülönbözőbb tipusaival, melyeket az épitészeti stilusoknak esetleg eltérő volta mellett is az okok közösségénél fogva ugyanaz a légkör övez körül. Aki ötöt-hatot látott e rezidenciák közül, az látta jóformán valamennyit. Igy jöttek létre az udvari szinházak, muzeumok, melyeken ugyanaz a hideg méltóság ömlik végig. Talán Ferenc József volt ezeknek az udvari épitkezéseknek az utolsó nagy képviselője és a bécsi Burgnak az uj szárnya, melynek kiegészitő másik szárnya sohasem fog kiépülni, egy letünt gazdasági és müvészeti korszaknak a mi korunkba belefelejtkezett utolsó emléke.

Kétségtelen, hogyha csak az anyagi eszközöket vennénk figyelembe, azok a nagy részvénytársaságoknak, sőt egyes magánosoknak, például az amerikai multimilliomosoknak is a rendelkezésükre állanának. A részvénytársaságokat azonban épitkezéseiknél tulnyomó részben gyakorlati szempontok vezetik, költségvetéssel dolgoznak és határidőre kivánják a szállitást. Az uralkodókban, akiknek kizárólag a reprezentálás volt az élethivatásuk és pompázó dolgoknak a létrehozatalára törekedtek, a dolog természetéből kifolyólag több müvészi érzéknek és hozzáértésnek kellett kifejlődni, mint az olyan amerikai milliárdosban, akinek életét legnagyobb részben a dollárok utáni hajsza tölti ki. A Rockefellerek, Carnegiek és Morganok is épitenek polgári mérték szerint szinte fel nem értékelhető összegekbe kerülő palotákat és villákat, de főszempontjuk a komfort és egyiküknek sem jutna eszébe, hogy II. Lajoshoz hasonlóan wagneri motivumokat épitsen kőbe, vagy mesterséges cseppkőbarlangot és bazilikastilusu tróntermet épittessen a kastélyába.

Van a régi uralkodók és a modern kapitalizmus multimilliomosai által istápolt müvészetek között még egy különbség, melyet legtalálóbban helyzeti eltérésnek lehetne nevezni. Uralkodó a monarchikus államokban csak egy van, akinek személye, mióta az abszolut királyi hatalom egymásután letörte a vele rivalizáló feudális nagyurakat, szinte elérhetetlen magasságban áll a többiek fölött. Franciaországban a XVI. század elejétől kezdve a királyi udvar az elismert központ nemcsak politikailag, hanem az diktálja az izlést, divatot és müvészeti irányokat is. Annyira abszolut az udvarnak ez a helyzete, hogy minden uralkodó nevéhez és minden rezsimváltozáshoz egy uj müvészi irány füződik, amelyhez az egész arisztokrácia alkalmazkodik. Ilyen hatást ma a müvészetekre semmiféle müpártoló milliomos sem tud gyakorolni, mert hiányzik nála a régi trónokat körülvevő presztizs és mert sokan vannak hozzá hasonló helyzetben, akik nemcsak az üzletben, hanem a müpártolás terén is konkurrensei. Ez is egyik oka a régi idők egységes stiljeivel szemben annak az atomizálódásnak, mely a müvészetek terén ma tapasztalható.

A másik ok az, hogy ezekkel a kapitalisztikus megrendelőkkel, vagy vevőkkel szemben a mévüsz nem jobbágy és nem alkalmazott, hanem szabad politikai és gazdasági alany, aki ugyanugy viszi vásárra a terveit és termékeit, mint a mezőgazda, iparos és kereskedő. Az élet gondjai jobban nehezednek rá, mint udvari ellátásban élő elődeire. Egy gazda helyett számtalan vásárló igényeihez, izléséhez és izléstelenségéhez kell alkalmazkodnia, de ezzel szemben szabadabb és tetszése szerint állhat uj müvészi irányoknak és törekvéseknek a szolgálatába.

Ha kizárólagos jelentőséget nem tulajdonitunk is ezeknek az okoknak, bizonyára hozzájárulnak ahhoz, hogy korunk müvészetének az individualizálódás és atomizálódás a jellemző vonása. Tükörképe ennek akármelyik jobbmódu polgári lakás, melyben lehetnek értékes szőnyegek, butorok, képek, szobrok és iparmüvészeti alkotások, de hiányzik belőle rendszerint az egység és harmonia.

Ellene vethetné valaki ezeknek a fejtegetéseknek, hogy az antik világban és a középkorban is nem kizárólag pápák, császárok, királyok és valamilyen módon fejedelmi sorban levő emberek épittettek. Igaz. Görögországnak legszebb müvészi emlékei az athéni demokrácia virágzásának az idejéből valók s a kölni dóm, rheimsi katedrális, vagy brüsszeli városháza se királyoknak köszönik az alapitásukat. Gazdasági szempontból ezek a városi épitkezések egészen uj fejezetet jelentenek a müvészetek történetében. A naturálgazdaságon alapuló feudális társadalmi rendben egy uj osztály keletkezett, a városi polgárság, amely az ipar és kereskedelem révén vagyonra és gazdagságra tett szert. Ez az uj társadalmi réteg szintén az épitkezésekben akarta kifejezésre juttatni növekvő sulyát és jelentőségét. A mód azonban, ahogy épitményei és más müvészi alkotásai létrejöttek, nagyon eltér akár az udvari, akár a mai kapitalizált müvészetnek a körülményeitől. A középkori városi gotika számtalan csodás emléke között alig van egy-kettő, melynél tudnók a tervező müvésznek a nevét. Nem egy ember volt az épittetőjük és nem egy ember épitette őket. Épültek évszázadokon át a város egész polgárságának áldozatkészségéből és épitették őket a kőmüves céhek, melyekben összeolvadt az épittetők személye az alkotókéval és a mesteremberé a müvésszel. Egész generációk beleélték magukat egy-egy ilyen mübe; ha az apa elhalt, munkáját folytatta a fia, ugyanabban a szellemben, ugyanazokkal a társadalmi és gazdasági előfeltételekkel. Ez vitt bele egységet a munkájukba, sőt ez magyarázza meg a rokon vonásokat, melyek hosszu évszázadokon át a legkülönbözőbb országok városi épitészeti emlékei között a látszólagos eltérések mellett is fennállanak. Szük városokban, aránylag kis alapon emelt, magasba törő épitmények, melyeknél a többi képzőmüvészeti alkotások, a szobrászat és festészet szerves módon olvadnak bele az architekturába.

A céheknek kézmüves jellegü iparüzését legalább akkora különbség választja el a mai kapitalisztikus iparüzéstől, mint a feudális világ királyait és hercegeit a kapitalizmus nagy képviselőitől. A hagyományokból táplálkozó céhszerü világfelfogással szemben feltétlenül van egy külön kapitalista lélek. Az egyiknek rendi a felfogása, a másiké individuális. Az egyiknek ideálja a tisztes polgári élet, mint az apáké is volt, a másiké a vagyonnak öncél gyanánt, korlátok nélkül való felhalmozása. A különbség a kettő között nem feltétlenül időrendi, a Mediciek, Loredanok és Fuggerek a céhek korában is kapitalisták, viszont a kapitalizmus mai korában is van céhszerü gondolkodás. A döntő azonban a felfogás tulsulya. Minthogy pedig ma feltétlenül a kapitalisztikus gondolkodás van tulsulyban, a céhszerüség az alkotások mikéntjében sem érvényesülhet.

Olyan megállapitás ez, amely ismét azt mutatja, hogy miért nem lehet elmult, régi korokat uj életre kelteni. A céhek életrekeltésére a törekvés ma is megvan; az emberek, akik nem a lényeget látják, azt hiszik, hogy üres formák segitségével a gazdasági viszonyokat is meg lehet változtatni. Az ipartörvény novellája látszólag visszafejlődés a céhek felé. A mai szervezetekből azonban, bástyázzák bár őket körül a régi céheknek összes külsőségeivel, mégsem lesz céh, mert hiányzik belőlük a hagyomány, mely a régi céhekben élt. Csak az apáról fiura átöröklődő céhszerü hagyományok mellett fejlődhettek ki a müvészetekkel határos mesterségekben olyan iskolák, melyeknek puszta emlitése, a müvész neve nélkül is, elképzelteti velünk az illető müvészeti iránynak a jellegzetes vonásait. Ha például hollandi iskoláról beszélünk, vagy azt mondjuk valamely képről, hogy a felnémet iskolából, a 15. század első feléről való, a meghatározás sokkal pontosabb és közelebbi, mintha egy ma élő festőnek vagy szobrásznak a nevét emlitjük, hazájával kapcsolatban.

Nyomról-nyomra nagyon érdekesen lehet kimutatni, hogy a kapitalizmus kifejlődése milyen hatást gyakorolt a müvészetekre. Az uralkodók által teremtett, vagy pártolt müvészet a feudális gazdasági és társadalmi rendből fakadt és ennek a bélyegét viseli magán. A középkori városi céhek müvészete szintén nem egyéb, mint a kor gazdasági rendjének tükörképe. Az emberek teljesen saját osztályuknak iskolájában élnek és az isteni rendből fakadónak tekintik saját sorsukat. Ők maguk alapjában véve igénytelenül élnek, szük kis lakásokban laknak és anyagi erejüket arra használják, hogy Isten dicsőségére épitsenek hatalmas, minden egyebet felülmuló székesegyházakat, vagy a polgárok összeségének erejét, hatalmát szimbolizáló csipkés bástyákat, tornyokat és városházakat.

Ebben a kapitalizmus kifejlődése idéz elő mélyreható változásokat. A kapitalizmus eredetét illetőleg nem egyezők a vélemények, de az eredet kérdésének a vizsgálata nem is ide tartozik. A lényeges az, hogy a 14. és 15. századtól kezdve mind nagyobb számmal akadtak kereskedők és iparosok, akik keresztültörték a céhszerüség korlátait, felülemelkedtek polgártársaik gazdasági átlagán, mai kifejezéssel élve mesteremberekből vállalkozókká lettek. Esetleg formailag benne voltak ugyan a céhekben, de eltávolodtak azoknak gazdasági és erkölcsi felfogásától. Genuai vállalkozók már a keresztes háboruk idejében flottákat szereltek fel, maonákat, vagy részvénytársaságokat alapitottak a hadjáratok üzleti kihasználására. A velenceiek kereskedelmi szerződéseket kötöttek a hitetlenekkel. Firenzei bankárok pénzügyleteket bonyolitottak le egész Európával. A flandriai posztósok kézierővel üzött nagyipart teremtettek. A Fuggerek idegen országok bányáit bérelték és mindennemü vállalatokat finansziroztak. Igazán nagy vagyonok halmozódtak fel egyeseknek, még pedig olyanoknak a kezében, akiknek semmi közük sem volt a feudális társadalmi rendhez és távol állottak annak gondolkozásától.

Ezeknek a nagy polgári vagyonoknak a keletkezése helyenkint különböző időpontokra esik, de nyomában mindenütt észlelni lehet az igények rohamos emelkedését s az igények emelkedésén tul egy addig ismeretlen profán müvészetnek a kifejlődését. A Szent Márk templom és a dozsepalota körül ekkor emelkednek a gazdag patriciusok magánpalotái, Nürnbergben és a német kereskedő városokban ekkor váltják fel a favázas és szalmával fedett magánházakat a német reneszánsz stiljében épült emeletes paloták, Amsterdamban az indiai üzleteken meggazdagodott tőzsérek ekkor teremtik meg azt a városi és a városok körül azt a kertkulturát, amely csakhamar fölébe emelkedik a feudális urak naturálgazdaságon alapuló életmódjának. Ezek a gazdag kapitalisták müvészi dolgokkal igyekeznek körülvenni magukat, palotáikat értékes butorokkal, szőnyegekkel, idegen országok kincseivel és olyan müvészek alkotásaival rendezik be, akik már nem állanak egy ember zsoldjában, hanem rendelőket keresnek, vagy kész müveiket bocsájtják áruba. A müvész, mint önálló gazdasági alany tulajdonképen ekkor jelenik meg a társadalomban.

Ugyanilyen természetü összefüggéseket lehet a legujabb időkben nemcsak a müvészeket, hanem az anyagokat illetőleg is kimutatni. Egészen a 19. század derekáig az épitkezéseknek ugyszólván kizárólagos anyagai voltak a fa, tégla és a kövek különböző fajtái. A technika nagy haladásával párhuzamosan az épitkezéseknél egyre nagyobb mértékben foglalt helyet a vas és acél. Az anyag természetének ez a megváltozása egészen uj problémák elé állitotta a tervező épitőmüvészeket. A vas térfoglalásának első idejéből való gyakorlatilag célszerü, de disztelen konstrukciók nem voltak alkalmasak müvészi igények kielégitésére. A vasváznak a régi anyagokkal való kombinálása gyakran erőszakot követett el az anyagszerüség törvényein és nyugtalanitólag hatott a nézőre. Sokak előtt bizonyára emlékezetes még az a harc, melyet az 1889. évi párisi világkiállitás előtt a francia müvészek szine-java az Eiffel-torony megépitése ellen folytatott. A müvészet nevében tiltakoztak a müvészetek városát »elcsufitó« és szükségtelen vastorony épitése ellen. Ma már a vasnak megvan a saját müvészeti technikája és felesleges például idézni olyan vashidakat, melyeknek kecses ivelése, karcsu formája a gyakorlati szempont mellett a müvészi igényeknek is teljesen megfelel.

Az Eiffel-toronytól eltérőleg Amerikában a szükség vezetett a rengetegül magas, tiz, husz és még több emeletes, acélvázas felhőkarcolóknak az épitésére. Az üzleti életnek a nagyvárosok cityjében való tömörülése a telekáraknak hihetetlen emelkedését idézte elő és a vállalatokat arra kényszeritette, hogy üzleti palotáikat minél magasabbra emeljék. A régi épületektől eltérőleg ezeknél a felhőkarcolóknál a sulyt az acélváz viseli; a falak az épületnek tulajdonképen nem szerves részei, hanem csak arra valók, hogy a szobákban levőket az időjárás ellen megvédelmezzék. Kezdetben ezek a felhőkarcolók disztelenek és szürkék voltak, ma már az épittetők és épitők egyformán artisztikus hatásokra is törekszenek. A régi Newyork kifehéredőben van, a tégla és vasbeton mellett mind gyakrabban jelenik meg a márvány s a felhőkarcolóknak a kiképzése nem nélkülözi a tömegek hatásosságát és a formák szépségét. Staten Island felől nézve Newyork felhőkarcolóinak sora, a sky-line, akár nappal, akár pedig tiszta téli estéken, mikor hidegen szikrázó lámpák milliói rajzolnak magasba szökő konturokat a sötét égre, nemcsak imponáló képet mutat, hanem a régiek előtt teljesen ismeretlen, uj müvészi élmények közé is tartozik.

Az épitészetnek azonban nemcsak az anyagaiban történt változás, hanem az előállitásnak és kidolgozásnak módja is megváltozott. A kapitalisztikus tömegtermelés behatolt az épitészetbe is. Nem is kell azokról a londoni uccasorokról beszélni, amelyeket véges-végig egy vállalkozó épit fel egyetlen terv alapján, ugy hogy a házakat csak a számok különböztetik meg egymástól. Nagyban és gyárilag történik azonban ma már az épitkezéseknél használt anyagok legalább kilenctized részének az előállitása. A középkori mesterember maga készitette, faragta, csiszolta az alkatrészeket, a mai tervező és épittető gyárakban rendeli meg, amire szüksége van. A gyár, hogy termelését olcsóbbá tegye, egységes tipusok előállitására és bevezetésére törekszik. Végeredményben a tervező is ezekhez kénytelen alkalmazkodni és akár akarja, akár nem, anyagi okokból el kell fogadnia a kapitalisztikus termelési mód által reádiktált anyagokat, formákat és méreteket.

Az asszociációk révén még tovább is lehetne folytatni ezeket a fejtegetéseket és kissé bizarr módon a szinekben keresni a müvészet és közgazdaság összefüggéseit. Zichy Mihálynak van egy vázlata »Une fantaisie sur la boite des couleurs«. Az egyes festékekből alakok emelkednek ki, mindegyik a saját jellemző szinének megfelelően. A király aranyos, a magas egyházi méltóság biborszinü, a tudós szürke, a hajadon fehér, a hóhér vörös. Vajjon a véletlennek kell-e tulajdonitani bizonyos szineknek bizonyos kulturákkal és gazdaság-társadalmi rendekkel való szoros kapcsolatát? Romantikusok, mint Novalis, megérezték, hogy a katolikus kereszténység szine a kék, mert közelebb áll a sejtéshez, mint a tudáshoz és boritja a végtelen boltozatot, ahova a hivőknek vágyai és imái szállanak. A hagyományos keresztény müvészet Máriát kék szinben szereti ábrázolni és a háttér is rendszerint kék. A modern müvészet szakitott ugyan ezzel a hagyománnyal, de ez a müvészet már csak témájában keresztény, felfogását, tartalmát illetőleg azonban messze áll a középkor hivő kereszténységétől. A magát Isten kegyelméből származtató királyság az aranynak barbár pompájával övezi körül magát, az agrárfeudalizmus zöld, az iparból élő kapitalizmus szürke, de alóla, mint a kohóból kicsapódó láng, feltör a munkás-szocializmus vöröse. A szinek igy szimbolizálják a társadalmi és gazdasági rendnek különböző rétegeit.

Eddigi példáinkat tulnyomólag az épitészetből vettük, mert az épitészeti példák a legkönnyebben használhatók felvett tételünknek az igazolására. A tételt azonban általánositani is lehet és alkalmazni lehet a müvészetnek valamennyi ágára. A zenére azt szokták mondani, hogy a hangok architekturája. Vajjon az okozat gyanánt felfogott zenében meg lehet-e találni a közgazdasági tényezőket ok gyanánt? Nagyon kis vizsgálódás megmutathatja, hogy igen.

A mult századok kamarazenéje nem esetleges valami, hanem a társadalmi és gazdasági viszonyok következése. Kevés számu, kiválasztott müértő közönség, kis szalonok, melyeket nehány hangszernek lágy hangja is betölt, ezeknek tipikus zenéje a kamarazene. A 18. század zeneszerzői kis udvari szinházak számára irták cizelláltan finom operáikat. A mai milliós nagyvárosokat, az ezrek számára épült hangversenytermeket, a rengeteg ember befogadására berendezett szinházakat a modern közgazdasági élet és technika hozta létre. Vele együtt az élet demokratizálódott és a nagy tömegek is behatoltak a müvészetbe. A közuti közlekedés eszközeinek tökéletesedése megteremtette a lehetőséget nagy tömegeknek a szórakozásban való tömöritése számára. Ez a nagy zenekarnak, a nagy operának és a nagy hangversenytermek zenéjének a gazdasági alapja. Vagy nem lehet-e épen nálunk az összefüggést a müvészet és közgazdaság között felfedezni, ahol duhaj cigánymuzsika mellett egész nemzedékek verték el az apait, anyait, hogy most az utódok fizetésemelésekben és drágasági pótlékokban keressék a megélhetés biztositását?

Miként a zene technikájánál, ugy a szinpadnál is ki lehet mutatni a demokratizálódás és a közgazdasági viszonyok átalakulása révén előidézett változásokat. Képes irodalomtörténetekből nagyon jól tudjuk, hogy a görög-római szinház, vagy Shakespeare szinpada mennyire más volt, mint a miénk. A modern, technikailag viszonylagosan tökéletes szinpad csak a 19. század második felének az eredménye. Shakespeare idejében nem voltak paloták, lovagtermek, erdők a szinpadon, hanem a kikiáltó jelezte, hogy mit kell odaképzelni. Kis vándor-szintársulatok, csekély anyagi erővel, sem diszletekről, sem jelmezekről nem tudtak gondoskodni. Aránylag kis lélekszámu városok csak kevés számu látogatót biztosithattak, csak kis szinházakat épithettek és nem engedhették meg egy-egy darab előadásánál nagy összegek befektetését. Még az uralkodók is korlátozva voltak szinpadi igényeik kielégitésében. Nem követhették az őrült II. Lajos példáját, aki külön szinielőadásokat rendeztetett korhü jelmezekkel és diszletekkel, kizárólag a saját gyönyörüségére. Igaz, hogy az ő esetében is a többi napokon a publikum beléptidijai biztositották a szinház fenntartását.

Ugyanaz a koncentrálódási processzus, a nagyszámu látogatót biztositó nagyvárosok rohamos képződése, amely a zenénél érvényesitette a hatását, jelentkezett a szinpadnál is. Az igényeknek széles rétegekre való kiterjedése, a közönség tömege, megváltoztatta a szinpadot, a szinpad technikáját, a szindarabok tárgyát és szellemét is. Technikai lehetetlenségek alig vannak s a szinmüiró tárgyainak megválasztásánál sokkalta szabadabban dolgozhatik, mint nehány évszázad, sőt évtized előtt élt elődje. Hogy minden tekintetben kivánatos és üdvös volt-e a változás, mely sok vonatkozásban az igazi irodalom és szinház közötti kapcsolat meglazulásában jelentkezik, az más kérdés. A tény ellenben az, hogy a változás megvan s a változás okai nagyrészt gazdasági természetüek.

És az irodalom? A mechanizálódás, demokratizálódás és kapitalizálódás jelenségei ott is kétségbevonhatatlan módon mutatkoznak, sőt talán épen az irodalomban lehet a legtanulságosabban megállapitani a müvészet és közgazdaság közötti sokszoros összefüggéseket.

A mai forradalmas időkben nem árt leszögezni, hogy az emberiség történetében a mechanikai eszközök idézték elő mindenkor a legnagyobb változásokat. Az állati sorból emberré levésnek a tüz és a kezelhető szerszám volt a két leghatalmasabb tényezője. A lőpor nagyobb változást idézett elő a gyilkolás mesterségében, mint összevéve valamennyi nagy hadvezérnek a tudománya. A gőzgép forradalma volt akkora, mint amilyen nagynak a francia forradalmat közönségesen tekinteni szokták.

Az irodalmi forradalomnak a könyvnyomtatás felfededezése volt az előfeltétele. A könyvnyomtatástól kezdve az irómüvésznek a szerepe rohamosan megváltozott, egészen másoknak irt, mint a leláncolt kodexes fejedelmi könyvtárak korában. A könyvnyomtatás gyermekkorának első nyomdászai bizonyára nem voltak a mai értelemben vett kapitalista vállalkozók. Soknak közülök volt egy kis nyomdája, amellyel vándorolt városról-városra. Sokan maguk irták, szedték, nyomtatták és árusitották könyveiket. Nem megrendelők, hanem a piac számára dolgoztak és alkalmazkodniok kellett a vevőközönség, a piac igényeihez és kivánalmaihoz. A nyomtatott betü mechanikája és az olvasóközönség demokratizálódása igy hatott vissza a könyvek tartalmára is.

A vándor könyvnyomtató mühelyek és kis kézi sajtók ideje után a kapitalizmus is rávetette magát a nyomdaiparra és kiadói tevékenységre. Feltétlenül bizonyos, hogy a nagy részvénytársasági nyomda- és kiadóvállalatnak az igazgatója másként itéli meg a neki felajánlott kéziratokat, mint valamelyik irodalmi vagy tudományos társulat főtitkára, aki csak a tisztán kulturális szempontokat tartja szem előtt. Az osztalékra törekvő részvénytársaságnál az irodalom nem öncél, hanem csak eszköz más célok elérésére. Ezért van az, hogy gyakran értékes dolgok a kapitalizált könyvkiadás idejében esztendőkön át nem találnak kiadót, fémjelzett iróknak pedig kevésbbé sikerült munkái is hamar piacra kerülnek az anyagi sikert reményében. A tiszta irodalom kevés kiválasztottak gyönyörüsége, a kiadói sikernek ellenben a nagy vásárló tömeg az előfeltétele. Nick Cartert bizonyára nagyon eltérő módon itélik meg a kiadók, az irodalmi társaságok és az olvasók.

Az utolsó évtizedek folyamán, a nyomtatás technikájának, a kapitalizmusnak, a közlekedési eszközök és posta tökéletesedésének, a szinte korlátlan példányszámokat előállitó rotációs gépnek egyesitett terméke a modern ujságkultura, amely legteljesebb kivirágzását eddigelé Amerikában érte el. A modern emberek nagy részénél valósággal minden az ujságokon keresztül történik és az ujság nyujt nekik mindent, napi politikát, közgazdaságot, tudományt, irodalmat és müvészetet egyaránt. A civilizációnak és kulturának mindezek a megnyilvánulásai az ujságokban napi érdekességre redukálva jelentkeznek. Ami nem üti meg ennek az érdekességnek a zsinórmértékét és formailag nem illeszthető bele a laphasábok keretébe, a sajtókultura számára tökéletesen elvész és elvész mindazok számára is, akik a sajtóból meritik összes lelki táplálékukat. Pedig ma ezek vannak a nagy többségben, mert a gazdasági élet lüktető tempója és a rendelkezésre álló huszonnégy órának erős igénybevétele mellett sokkal többen olvasnak napilapot, mint hosszabb lélekzetü könyveket.

Gyulai Pál és kritikus társai a Budapesti Szemlében évtizedeken keresztül keseregtek, hogy a napisajtó tönkreteszi az igazi szépirodalmat és teljesen megöli a szórakoztató prózának egyik legszebb müfaját, a hosszabb lélekzetü novellát. Pedig ennek aritmetikai pontossággal kellett igy történni. A sokasodó napilapoknak a vonal alatt ugynevezett tárcára volt szükségük s az irók alkalmazkodtak az igényeikhez. Anyagilag sokkal jobban jártak, ha tiz tárcát irtak tiz forintjával, mintha egy hosszu regényért, amely esetleg hónapokat vett igénybe, kapták a kiadótól ugyanazt az összeget. A nyolcvanas és kilencvenes éveknek igy lett a tárca a müfaja, mely a legtöbb esetben nem volt egyéb, mint egy-egy ötletnek kis mese keretében való kiszélesitése. Nyomot ezeknek az évtizedeknek a tárcatömege az olvasók lelkében nem hagyott, de arra jó volt, hogy a vonaton ülve kitöltsön egy negyedórát, vagy este az ágyban szellemi megerőltetés nélkül lehessen olvasni.

Sajátságos módon ma a tárca-tultengésnek az ellenkező végleténél tartunk, épen olyan gazdasági okok következtében. A háboru utáni nyomoruság meghozta a papirdrágaságot, a lapok terjedelmének megszoritását és a napi szépirodalom elsorvadását. A tárca aranykora lejárt. A könyvkiadás viszonyai nehezebbek, mint az elmult esztendőkben, a regénytermelés mégis inkább emelkedést mutat, mint csökkenést, mert az irók kiszorultak a lapok hasábjairól.

Egy másik érdekes megfigyelés, amelyet napjaink irodalmánál tenni lehet, a témák és feldolgozásuk módjának a megváltozása. Az irodalomnak vannak örökön élő és folyton visszatérő témái, az elveszett és ujra megtalált herceg, a trónját elhagyó és remeteéletet élő király, az ismeretlenül visszatérő és kilétét felfedő vándor. A régi idők meséiben az erdő, amely ott kezdődött a város falai, vagy a lovagvár bástyái alatt, elég sürü és elég mély volt ahhoz, hogy elrejtse az elrejtőzni akarót. Mikor az erdőket kiirtották, legalább is Indiából vagy Texasból kellett visszatérni a mesebeli hercegnek; ma az iró fantáziája akárkit kényelmesen elrejthet a nagyvárosok ház- és emberrengetegében. A technika és gazdasági élet számtalan uj témával is ajándékozta meg az irodalmat. Először Verne ragadta meg a technika lehetőségeire épitett meséivel a fiatalság fogékony fantáziáját, utána ugyanezek a problémák, az Európát Amerikával összekötő alaguttól az idegen világokkal való összeköttetésig, bevonultak a felnőttek irodalmába is. Az utolsó évek irodalmában voltak tömegsikert megért regények, melyekben a régi szépirodalomnak majdnem kizárólagos témája, a szerelem, a teljesen alárendelt motivumok sorába sülyedt.

Mindezekben azonban az irodalomnak sem termelési, sem témaválasztási problémái nincsenek befejezve. Még nem érkeztünk el a kapitalizmus korának teljes kifejlődéséhez, de máris mindenfelé a szocializálódásnak a jelei mutatkoznak. Hogy milyen lesz az uj társadalmi rend a gyakorlatban, természetesen előre nem tudhatjuk. A régi rend képviselői nagyon is taktikai jellegü követelményeket állitanak fel, mikor azoktól, akik a mostani társadalmi és gazdasági rendben nem a tökéletességnek a csimborasszóját, hanem csak a fejlődésnek egy átmeneti fokozatát látják, azt kivánják, hogy a legapróbb részletekig, hiba nélkül rajzolják meg előre, hogy a jövőnek társadalmi rendje miként fog funkcionálni. E kérdés kiegészitésében egyik kedvenc ellenvetésük, hogy a szociális társadalmi rend képtelenség, mert nem tudja elhelyezni az irót és müvészt és nem tud gondoskodni megfelelő módon ezek eltartásáról.

E kérdések megvitatása bizonyára nem lehet a jelen kis elmefuttatásnak a feladata és épen azért elégségesnek látszik annak leszögezése, hogy amint eddig minden társadalmi és gazdasági rend tudott formákat találni müvészi szükségleteinek kielégitésére és az alkotó müvészek egy vagy más formában való honorálására, ugy bizonyára ennek a jövőben sem lehet akadálya. Az uj társadalmi rend nem egy csapásra, nem egy parlamenti többségi határozat alapján máról-holnapra fog bekövetkezni, hanem szintén fejlődésnek lesz az eredménye s ez a fejlődés a szükségletek felmerüléséhez képest, automatikusan meg fogja találni azok kielégitésének módozatait. Egy bizonyos, attól az aggodalomtól, hogy egy bekövetkezendő szociális társadalomban egy lesz a munkaadó, a megrendelő, maga a közület, állam – vagy nevezzük bármi néven, – s ennek nem lesznek müvészi igényei, vagy zsarnoki cenzurát fog gyakorolni az alkotó müvészek fölött, igazi müvészléleknek tartani nem kell. Ilyen viszonyok között is aligha lesz nehezebb dolga az irónak, vagy más alkotómüvésznek, mint ma, mikor a kapitalisztikus koncentráció következtében a könyvek, folyóiratok kiadása mindinkább egy-két tőkeerős kézben összpontosul és egyéb müvészetekben is a megrendelők száma nagyon megcsappanóban van.

Az evoluciós szocializmus már régóta nem tagadja a magántulajdon elvét, csak a termelő eszközök köztulajdonba vételét kivánja és a kizsákmányolás lehetőségét akarja megszüntetni. Ennek az evoluciós szocializmusnak egyik leghiggadtabb képviselője, Ramsay Macdonald volt angol miniszterelnök, aki különböző tanulmányaiban igen finoman boncolja az ujjászervezendő társadalomnak a kulturális élet különböző jelenségeihez való viszonyát, az irót illetőleg azt fejtegeti, hogy amennyiben az összes nyomdák és kiadóvállalatok állami tulajdonba mennének is át, a független kiadásnak még mindig meglesz a lehetősége, szabad irodalmi társaságok révén, amelyek gondoskodni fognak a költségek előteremtéséről és a könyvek forgalomba hozataláról. Skótországban a 18. században voltak ilyen irodalmi körök, tudományos és irodalmi társaságok ma is foglalkoznak könyvek kiadásával; nehéz elképzelni, hogy miért ne történhetnék ez igy a jövőben is. Hogy igy lesz-e ez a valóságban, azt természetesen csak a jövő fogja megmutatni.

… Sokak előtt kétséges lehet, hogy jogosult-e a mozinak a müvészetekkel kapcsolatban való felemlitése. Elvégre a mozi, akkor is, mikor regényt, vagy drámát nyujt, csak technikai közvetitője annak, amit a filmiró, vagy az, aki másnak munkáját a filmre átteszi, a nézővel felérzékeltetni akar. A mozinak a lényege, – nem számitva az ismeretterjesztő, földrajzi, vagy természettudományi jellegü filmeket, – az akció, amely többé-kevésbbé tökéletesen, a legtöbb esetben felirások segitségével, önmagát magyarázza. Igazi lelki finomságokat, analiziseket a mozi nyujtani nem tud. Épen ez a körülmény okozta azonban, hogy a mai mozi számára egy egészen különleges irodalomnak kellett kifejlődni, amely nagyjából a középső helyen áll a romantikus korszak gazdag meseszövésü és a detektivregények hátborzongató irodalma között.

Hangsulyoznunk kell, hogy a mai mozi számára jött létre ez az irodalom. A mozi fejlődése ugyanis egészen más lehetőségeket is takar. A mozit illetőleg az egyéni emlékezéseim a kilencvenes évek végéig mennek vissza, mikor Pekár Gyula »Spanyolország« cimü darabjában láttam betét formájában az első mozit, mely a sevillai bikaviadalt ábrázolta. A kép piszkosan szürke volt, erősen vibrált, akadozott, ugy hogy minden pillanatban azt lehetett hinni, hogy négy lábával a levegőben megáll a bika. Tiz esztendővel később Newyorkban éltem át a mozi-láznak első nagy hullámát, mikor a vad nyugat aranyásói és a prerik vágtató lovasai bevonultak a nagyváros kellős közepébe. Azóta a mozi-láz átterjedt az egész világra, a felvételek és filmek technikája egyre tökéletesbedett és az emlitett kereteken belül irodalmi igényeket vindikált magának. Ezen a ponton azonban a mozi fejlődése látszólag megállt.

De a fejlődés távolról sincsen még befejezve. A szines fotografia után következni kell a szines és plasztikus mozinak, hanggal kombinálva. Ez a mozi teljesen pótolni fogja a szinházat, sőt még tökéletesebb lesz a mai szinháznál, mert a nagy tőkével dolgozó mozivállalatoknak módjukban lesz, hogy a legjobb szinészeket szerződtessék és a helyszinen eszközöltessék a felvételeket, mig a mostani szinpadokon a közönség, a jó szinésszel együtt a ripacsot is kénytelen elfogadni és kezdetleges kulisszák rontják az illuzióját. Igaz viszont, hogy itt egy nehézség merül fel. A mai kizárólagos kép-mozi internacionális, mig a beszélő mozinak a területe egy-egy nemzetnek a körére lesz szoritva. Kissé kombinálva a további fejlődési lehetőségeket, össze lehet kapcsolni ezt a plasztikus és beszélő mozit a képtáviróval és telefonnal, amely nagy távolságokon is ugyanugy vetiti az eleven mozi képeit, sőt közvetlenül valamely előadónak mozgását és beszédét, mintha élő ember állana előttünk. Ennek a mozinak természetesen ismét egészen uj irodalomra lesz szüksége. A technika változása ismét vissza fog hatni a müvészetre.

Mindezek természetesen lehetőségek és a lehetőségek nem tartoznak szorosan vett fejtegetéseink körébe. Van azonban a müvészetnek egy olyan ága, melyet teljesen a modern kapitalisztikus kornak a közgazdasága hozott létre és amellyel lépten-nyomon találkozunk, a reklám müvészete. Nem mintha a régi idők nem ismerték volna a reklámnak bizonyos kezdetleges fajtáját. Pompéjii üzletek bejárója fölé ki volt faragva, vagy festve, hogy az üzlet tulajdonosa mit készit, vagy árusit s a középkorról maradt reánk örökség formájában a megkülönböztető jellegü cégér és cégtábla. A kapitalisztikus kornak a reklámja azonban egészen más. A régi iparos tulnyomóan rendelésre dolgozott s reklám szempontjából elég volt annak jelzése, hogy a rendelni szándékozó tudja, hogy hova és kihez forduljon. A mai tömegtermelésnél a vállalkozó keresi fel, ha képletesen is, a vevőt, fel akarja kelteni benne a vásárlás szükségességét, meg akarja győzni, hogy az ő áruja a legjobb s ennek eszközéül használja fel a reklámot. Hogy ez a reklám nem minden esetben müvészi, sőt nagyon sokszor egyenesen müvészetellenes, az kétségtelen. A vasut mentén a természeti szépségeket elcsufitó reklámfölirásoknak bizonyára nem sok közük van a müvészethez és az se müvészet, ha Amerikában egész sziklákat lefaragnak, hogy odapingálják valami orvosi csodaszernek a hirdetését. Viszont kétségtelen az is, hogy a reklámnak nagy részénél megnyilatkozik már a müvészi hatásokra való törekvés s az utolsó évtizedek folyamán kifejlődött a müvészetnek egy egészen specifikus ága, amely kizárólag gazdasági célok szolgálatában áll. Jellegzetes tulajdonsága ennek a reklám-müvészetnek, hogy lehetőleg kevés, de markáns vonással, élénk szinekkel dolgozik és felhasználja mindazt, ami a figyelem fölkeltésére alkalmas. Alig hiszem, hogy manapság volna egy ember is, akinek emlékezésében ne élne egy-két olyan reklámnak a képe, amely amellett, hogy gazdaságilag impresszionálta, müvészi hatást is váltott ki belőle. A különböző reklám-müvészeti kiállitások pedig gazdag változatosságban, igen tanulságos példáját nyujtják, hogy a gazdasági élet miként állitja a müvészetet céljainak szolgálatába.

Négy esztendeje, az angol derby alkalmával egy repülőgép jelent meg a százezernyi nézőnek a feje fölött és furcsa vargabetüket rajzolt a levegőben. A gépből sürü füst gomolygott, amely nem oszlott szét rögtön, hanem a kék ég alatt imbolyogva, betüknek a formáit mutatta. Az egymás után sorakozó betük egy milliós példányszámban megjelenő angol tömeglapnak a cimét adták. Éjjel a repülő a reklámnak ugyanezt a fajtáját világitó betükkel is megismételte. Valósággal az égboltozat lett a mező, melyre az emberi kéz a tollnak használt repülőgép segitségével betüit fölrajzolta. Amerikában reflektorokkal éjjel felhőkre vetitettek reklámképeket. Legsajátosabb üzleti céljainak elérésében a modern gazdasági élet igy használja fel a tudományt, technikát, müvészetet, sőt elemeket egyaránt.