Emberi problémák

Az anyagi haladás százada.

A tizenkilencedik század az emberiség nagy anyagi haladásának az időszaka. Az előző évszázad második felében kezdődött nagy ipari forradalom megváltoztatta először a gazdasági termelésnek a képét, azután a társadalmi életnek minden jelenségét. Gazdaságiakban többet változott a világ száz esztendő alatt, mint a római birodalom bukásától a szövőszék és gőzgép feltalálásáig. Uj és addig nem ismert technikai eszközök birtokában a fehér emberiség rohamlépésekben indult meg a földkerekség meghóditására.

Az aggodalmak, melyek kezdetben a megindult gazdasági haladáshoz füződtek, nem igazolódtak. A gép és a mechanikai hajtóerő nem tette feleslegessé a munkást. Akik Hargreaves szövőszékét 1767-ben összetörték, csalatkoztak. Egyrészt a gép hóditó elterjedését nem tudták megakadályozni, másrészt a gép egyre fokozódó mértékben megszámlálhatatlan százezreknek adott kenyeret, először a textiliparban, utána az összes többi iparágakban. A vasut nem tette feleslegessé a fuvarost, ellenkezőleg a forgalomnak intenzivebbé tételével uj meg uj fuvarozási alkalmakat teremtett. A gőzhajóval egyetemben redukálta a távolságokat és idegen földrészek összekapcsolásával csaknem egy gazdasági egységgé forrasztotta össze a világot. Az egész kontinenseket átszelő vasutak és egyes földrészeket menetrendszerü pontossággal összekapcsoló nagy hajóvonalak, kiegészitve a technikának más alkotásaival, mint a szuezi és Panama csatorna, az át nem hágható hegytömbök méhén áthatoló alagutak, a mérföldes hidak és az egész vonatokat szállitó gőzkompok, valósággal összezsugoritották a világot. A közlekedés terén is a haladás nagyobb 1800-tól máig, mint a rómaiak korától 1800-ig. A római császári posta elérhetetlenül fölötte állott a középkor és ujkor első három százada közlekedésének. Nem telt bele huszonöt esztendő a gőzmozdony feltalálásától és a római impérium minden közlekedési csodája csigavánszorgás lett a vasutak robogó lüktetése mellett.

A közlekedésnek, kereskedelemnek, iparnak és vele együtt a kulturának hallatlanul nagyarányu centrumai támadtak a modern nagyvárosok ember-tömörüléseiben. A mult század elejének legnagyobb városai elmaradt kis fészkek voltak a milliós lélekszámot meghaladó mai nagyvárosokkal szemben, melyeknek némelyike pedig alig néhány évtizedes multra tekinthet vissza. Ezeknek fejlődését a modern városi közlekedésnek két eszköze, a közuti villamosvasut és az automobil tette lehetővé. A városi fejlődésnek határa ugyanis adva van abban az időben, mely alatt a lakók tömege lakásától a munka szinhelyéig tetemesebb időveszteség és nagyobb anyagi áldozat nélkül eljuthat. Ezt a lehetőséget adták meg fokozódó mértékben az omnibusz, a közönséges villamos vasut, az emeletes városi vasutak, majd a földalatti nagyvasutak, végül pedig az automobil, amely a társadalom jobbmódu rétegeire lehetővé teszi, hogy a nyüzsgő nagyvárosban való napi foglalkozás mellett kint a szabadban, egészséges környezetben töltse szabad idejét. Vannak nagyvárosok, melyeknek körzete középpontjuktól számitva már harminc kilométerre kitágult. A lakosságnak fokozódó sürüsödése Nyugat-Európában igazolni látszik azok jóslatát, akik azt mondották, hogy Európának ez a része egyetlen nagyvárossá fog összeolvadni, melynek centruma valahol a Rajna tájékán lesz, Páris lesz az előkelő Westendje, Berlin a keleti szegélye és Antwerpen az északi kikötője.

Az automobil, amely két évtizeddel ezelőtt még ritkaságszámba ment és vagy a sportnak volt eszköze, vagy pedig a tuláradó gazdagságnak a jelzője, megszünt a kiváltságos helyzetben levők privilégiuma lenni. Auto-omnibuszok formájában a tömegszállitásnak az eszköze; a nyugati nagyvárosokban teljesen kiszoritotta a bérkocsit; Amerikában hovatovább olyan közlekedési eszközzé válik, hogy az fog a ritkaságok közé tartozni, akinek nincsen automobilja. De az automobil, amely a vasutnál annyival kényelmesebb eszköze a közlekedésnek, hogy háztól-házig szállit, közvetve segitett megoldani a repülés problémáját is. A pneumatik lehetővé tette az automobilt, az automobil-ipar fellendülése pedig megteremtette a kicsiny, de nagy erőkifejtésre képes motort, melyre a repülőgépnek szüksége van. Alig tizenöt esztendővel a problémának a megoldása után, hogy egy a levegőnél nehezebb szerkezet bizonyos ideig a föld felszine fölött tudja tartani magát, Blériot átrepült a csatornán, a háboru előestéjén pedig már odáig jutottunk, hogy a repülőgép a technikai tapogatózások és a sport köréből a komoly közlekedési eszközök sorába emelkedett. Ma már menetrendszerüen közlekedő és csaknem teljes biztonságot nyujtó óriás repülőgépek segitenek a forgalmat lebonyolitani az egyes nagyvárosok között s a csatorna átrepülése históriai emlék gyanánt marad el a páris–madagaszkári, london–ausztráliai ut, az északi sark meghóditása, az oceánok átrepülése, vagy az egész föld körülrepülése mögött. Csak idő kérdése, hogy olyan repülőtársaságok alakuljanak, melyek a kontinensek közötti távolságokat órák időtartamára zsugoritják össze.

A villamos táviró, melynek első számbavehető eredményeit Morse érte el Washington és Baltimore között 1837-ben, a hirszolgálat gyors lebonyolitását tette lehetővé. 1866-ban fektették le az első tengeralatti kábelt s ma már nincs valamirevaló helye az egész földkerekségének, az Északi foktól Afrika déli végéig és a Csendes-oceán szigetvilágától Ázsia szivéig, melyet kopogó kis gépek ne kapcsolnának össze az emberiség nagy kulturális középpontjaival. Talán még bámulatosabbak a drótnélküli táviratozásnak és telefonálásnak az eredményei, mely a hirek közlését szinte függetleniti a materiálisnak tekintett vezető közegtől. A tenger már nem vizsivatag és az oceán közepén járó gőzös nincs elszakitva a világtól; utasa, mintha odahaza volna, ugy értesül a világeseményekről és a tőzsdei jegyzésekről. Ahol az állam nem monopolizálja a drótnélküli távirót, hanem szabadjára engedi a megtermékenyitő kisérleteket, már cserkészcsapatok drótnélküli táviró segitségével érintkeznek egymással.

A közlekedésnek és hirszolgálatnak ezek a mind tökéletesebb eszközei bámulatos fellendülést biztositottak a kereskedelemnek is. Ahelyett, hogy beigazolódott volna a félelem, hogy a rohamosan fejlődő gyáripar nem lesz képes termékeit elhelyezni, uj meg uj piacok teremtődtek a tömegtermelés számára. Más oldalról a nemrégiben még csak regeszerü elbeszélésekből ismert idegen országok nyersterményei egyre növekvő tömegekben kerülnek feldolgozás és közvetlen fogyasztás céljából a civilizált országok piacaira. A régi országutakon egy mázsa buza saját értékének megfelelő összegért mindössze száz kilométerre, a vasutnál 4500 kilométerre, a modern oceánjáró gőzösöknél pedig 25000 kilométerre növekedett. A föld összezsugorodásával együtt a gazdasági körzetek kitágultak. Megnövekedett az átlagos vagyonosság is. A nagyobb vevőerejü közönség fel tudta szivni ugy az iparnak, mint a rohamos gyorsasággal feltört uj területek mezőgazdaságának termékeit. A tizenkilencedik század második felében nem a fokozatos elnyomorodás volt a munkásságnak az osztályrésze, hanem sorsa kétségtelenül jelentős javulást tüntet fel. Szellemi és anyagi szinvonala egyaránt emelkedett és az összes kulturállamokban egyre intenzivebbé váló szociális törvényhozási intézkedések gondoskodtak a védelméről. Még a magukat tulélt céh-hagyományok légkörében élő független kézmüvesipar, amely fölött már sokan megkonditották a halálharangot, sem ment tönkre. A statisztika az egész század folyamán az önálló kézmüvesek számának növekedését bizonyitja. Sok tekintetben a kisiparnak át kellett ugyan alakulnia, de fennmaradása annál biztosabb alapokra helyeződött, mennél jobban tudott alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz.

A természet korlátolt és állandó jellegü erőivel szemben az ember szellemi ereje szinte korlát nélkülinek bizonyult. A század elején Malthus sötét tanitása tartotta rémületben az emberiséget; a század vége felé ez a félelem teljesen eloszlott, vagy legalább is időtlen-időkig kitolódott. A gőzeke, a mélyszántás, csatornázás, mütrágya hihetetlen mértékben fokozták a mezőgazdaság termelékenységét. A mezőgazdasági technika és kémia minden eszközének felhasználása mellett ugyanaz a terület, amely őseredeti állapotában legfeljebb néhány kóborló nomád család táplálására elegendő, tizezernyi civilizált társadalmat tud eltartani. A sajtóból tizenöt-husz esztendő óta eltüntek azok a Kasszandra-hangu cikkek, melyeknek szerzői azon tépelődtek, hogy mi lesz, ha elfogy a szén? Egészen természetesnek vette mindenki, hogy addig uj erőforrások állanak majd az ember rendelkezésére, a folyóvizek ereje, az apály és dagály, a levegőnek az elektromossága, vagy talán a napnak sugárzó energiája.

Az egész földkerekségen mindenfelé rengeteg, azelőtt soha nem ismert nagyságu vagyonok keletkeztek. A tőkekoncentráció, különösen a fehér emberiségnek legujabb hajtásában, Amerikában, olyan mammut-alakulásokat hozott létre, amelyek a termelésnek egy-egy ágában fokozatosan az egész világot behálózták. Ipar, kereskedelem, közlekedés, tőke egyetlen szervezetbe olvasztották a világnak közgazdasági életét, melynek érzékeny szálai idegek módjára közvetitették az egyes pontokon jelentkező rezzenéseket.

Párosulva a gazdasági életnek ezzel a nagy nekilendülésével, sőt a gazdasági értékesitésnek a lehetőségétől sarkalva, egymást érték a különböző találmányok. A fizikában vegytanban az uj találmányok még ujabbaknak lettek a szülőivé. Az optika fejlődése a legkisebb és legnagyobb dolgok világát nyitotta meg az emberek előtt. Az ultramikroszkop szinte a molekulákat és atomokat láttatja velünk. Sir William Ramsay mérőkészüléke oly érzékeny, hogy 0.000,000.003 gram sulyeltérésre is reagál. Ezen is tulmenőleg sikerült olyan alkohol- és hidrogén keverékpróbát megejteni, amelynél 0,000.000,000.01 gramos sulyeltérést lehetett kimutatni. Az elektroszkop azonban még ennél tizszerte kisebb mennyiségü rádiumnak a jelenlétét is jelzi, ami egy milligram milliárdrészének felel meg.

A mozgó kristályok és legalsóbbrendü lények megismerése elvezette a kutatást az élet szélső határáig. A fonográf megörökiti az emberi hangot, a kinematográf a mozgást az utókor számára. Képeket tudunk már dróton, sőt drót nélkül távolba közvetiteni. Az elektromos hullámok természetének megismerése az elért eredmények után már az idegen világok gondolkodó lényeivel való összeköttetés lehetőségét vetiti előre. A gondolat egy cseppet sem képtelenebb, mint lett volna a római számára egy olyan készülék, amely egy perc alatt Rómából Hispániába röpiti az imperátor parancsait. Egyáltalán nem tulzás, ha azt az állitást kockáztatjuk meg, hogy küszöbön áll a természetben lappangó olyan energiáknak a felhasználása, melyek minden eddiginél hasonlithatatlanul nagyobb erőt adnak az emberek kezébe.

A háboru előtt odáig jutottunk, hogy e jelenségek láttára az indusztrializálódott kapitalista társadalom számára már semmi sem látszott elérhetetlennek. Anyagiakban a fehér emberiség a haladásnak olyan fokára emelkedett, melyhez hasonlót az emberiség történetének egy korszaka sem tudott felmutatni. Mellette kiterjedésében és intenzitásában egyaránt eltörpült a pax romana lüktető élete és gazdagsága. Röviden, a háboru előtt akkora volt a világnak anyagi jólléte, amekkorát a nagy kataklizmán átment mai emberiségnek egy tagja sem fog már megérni.

A nagy kataklizma.

A mult század három utolsó évtizede az állandó békének az időszaka. 1870–71. óta igazi nagyhatalmak nem viseltek háborut egymás ellen. Szüntelenül fegyverkeztek ugyan, a modern technikának és iparnak vivmányai nagyobb változásokat igértek a hadviselésben, mint a taktikának és stratégiának maradi tudománya, a militarizmus kiadásai ránehezedtek ugyan az egyes államokra, de háborura nem került a dolog. Az ugynevezett ellentéteknek egész sora állott ugyan fenn az imperiális politikát követő nagyhatalmak között, de ezek az ellentétek, mint az angol–orosz ellentét és az angol–francia feszültség, vagy elsimultak, vagy pedig, mint a hármas és kettős szövetség közötti ellentét, időszakos menydörgéseikkel, de zivatarra sohasem vezető villámlásaikkal megszokottá váltak. Ha voltak háboruk, messze a koloniákban, vagy apró csetepaték a Balkánon és délamerikai bastard-országokban, azok az ügyek megszokott menetére befolyást nem gyakoroltak. Még a jelen század elején az orosz–japán háboru is, melynek Mandzsuria sárgás porondja és a Japánt Kinától elválasztó tenger szolgált a szinteréül, valahogyan kivül esett az igazán felérzékelhető realitásoknak a körén.

Minél erősebb volt a fegyverkezés, minél nagyobbra nőttek a hadseregek és hajóhadak s minél öldöklőbbekké váltak a harci eszközök szárazon és vizen, viz alatt és levegőben egyaránt, annál valószinütlenebbnek tünt fel az a bizonyos sokszor megjósolt, de igazában sohasem hitt nagy háboru. Ugy látszott, hogy az imperiális politika alapjában véve nem egyéb, mint a gazdasági terjeszkedés elvének országokra és nemzetekre való alkalmazása. Már pedig a kapitalista vállalatok analogiája azt mutatta, hogy a verseny nem jelent szükségképen gazdasági háborut, sőt ellenkezőleg hullámai igen gyakran kartellek, trösztök, ringek és zöld internacionálék formájában, a nekik kiszolgáltatott fogyasztók rovására kötött megállapodásokban simulnak el. Az ellentétek nem akadályozták meg a nagyhatalmakat abban, hogy időről-időre megállapodásokat ne kössenek tengerentuli országok kiaknázására, érdekszférákat ne létesitsenek, sőt meg ne egyezzenek gyengébb országok gyarmatainak esetleges felosztására.

Épenugy, mint a nagyhatalmak folytonos surlódásai, féltékenykedései, szövetkezései, át- meg átcsoportosulásai közben elpárologni látszott a háborunak a lehetősége és veszedelme, ugyanugy elfakult lassankint a Marx és társai által megjósolt és beigért társadalmi forradalomnak a réme is. Mikor a nyugati államok választójogukat mind szélesebb és szélesebb körökre terjesztették ki, a polgári társadalom rettegéssel nézte a szélső szocialisták bevonulását a parlamentekbe. A világ nem fordult fel. Ellenkezőleg, a parlamenti lárma sok esetben a szenvedélyek jó levezetőjének bizonyult. Először Franciaországban, azután másutt, szocialistákból is lettek miniszterek. Se jobban, se rosszabbul, se okosabban, se ostobább módon nem viselkedtek, mint az államok sorsának többi intézői. Még abban is hasonlatosak voltak polgári kollégáikhoz, hogy közülük is nagyon sokan hatalomra jutásuk után minden nagyobb megerőltetés nélkül megtagadták régi elveiket. Franciaországnak már a háboru előtt volt szocialista hadügyminisztere, aki a proletárok védelmének előkészitése cimén azt csinálta, amit elődei és utódai cselekedtek a nacionalizmus és reváns nevében. Németország szocialista munkássága épenugy viselte az egyenruhát, mint a polgáriak és a szociáldemokra párthoz való tartozás nem zárta ki a Krieger-, vagy Veteranen-Verein tagságát. A szociálpolitikai intézmények sok szocialistában azt a meggyőződést érlelték meg, hogy forradalom nélkül is lehet eredményeket elérni. Revideálni kezdték az ortodox marxizmus dogmáit és megszületett a revizionista, vagy reform-szocializmus, amelynek elvei átmenetet alkotnak a haladó polgári pártok programjához.

Egy ideig a terrorisztikus eszközökkel, tőrrel, revolverrel és bombával dolgozó nihilisták és anarchisták keltettek rémületet. Időről-időre sikerült nekik egy koronás, vagy koronanélküli államfőnek, miniszternek, vagy más kiváló állásu személyiségnek gyorsitott eljárással a tulvilágra való expediálása s ilyenkor jeges borzongás futott végig a reggeli mellett ujságját olvasó nyárspolgárnak a hátán. Néhány nap mulva azonban meggyőződött, hogy csak az uralkodó személyében állott be változás, vagy az elnök helyébe más elnököt választottak és különösen megnyugodott, mikor látta, hogy a tőzsdei jegyzések némi kilengés után ismét visszatértek eredeti nyugalmi helyzetükbe. Maguk az anarchisták pedig belátták, hogy a bomba korántsem oly biztos, mint hitték s csak minden tizedik lövés talál. Derengeni kezdett bennük az is, hogy nem elég egyes személyeket elpusztitani, ha az egész társadalmat akarják akár megdönteni, akár uj alapokra fektetni. Az anarchizmustól való félelem igy lassanként megszünt. Az angol biró gunyos kicsinylése, aki a nagyhangu anarchistát a királynő nevében hivta fel, hogy váltsa be fenyegetését, menjen és forgassa fel egész Angolországot, leghivebb kifejezője ennek a hangulat-változásnak.

A hosszu béke alatt, az anyagi fellendüléssel, a korlátokat nem ismerő lehetőségekkel, a külső és belső veszedelemtől való félelemnek az elmulásával egyetemben soha nem ismert biztonság érzése áradt szét az egész világon. Szilárd törvények garantálták, erős intézmények védték az otthon és az egyén biztonságát. A jogrendnek az oltalmát érezte mindenki, nemcsak otthon, hanem idegen országokban is. Akárki a legcsekélyebb zaklatás nélkül körülutazhatta az egész világot s az utlevélre legfeljebb a személyazonosságnak igazolásánál volt szüksége, ha valahol pénzt akart felvenni. Természetesnek látszott, hogy a vonatok percnyi pontossággal futnak be az állomásokon, hogy a táviratilag feladott pénzküldemények pontosan megérkeznek, hogy a braziliai bányavállalat hiány és késedelem nélkül javára irja az osztalékot angol vagy francia részvényesének és hogy a friss riviérai virág télen harminchat óra alatt megérkezik Bécsbe vagy Budapestre. Bizonyos mértékig az egész világ egy derüs, bizakodó hangulatu, közgazdaságilag szinezett gondolkodásba idegeződött bele.

És mégis voltak ennek a derüs és bizakodó világnak árnyoldalai. A föld meghóditása, a természettudományok ugrásszerü fejlődése, a találmányok gyakorlati kihasználása, a természet erőinek technikai eszközökkel való fokozatos leigázása s az általános jóllétnek addig nem ismert arányokban való megnövekedése nem töltötte be a tizenkilencedik század egész történetét. A nemzeti eszme, amely a század közepe táján a lelkes fellángolásnak hőskölteménybe illő lobogásával söpörte el az abszolutizmus korának államrendszerét és a feudális idők politikai hagyományait, a század vége felé türelmetlen imperializmussá fajzott el. Ez az imperializmus a nacionalizmus megalomániája. A kapitalizmus, melynek ereje széttörte a céhrendszer korlátait és a termelés fokozásának ismeretlen arányait honositotta meg világszerte, az egész világot behálózó kartellekben, trösztökben és ringekben csucsosodott ki. A liberalizmus elméletileg szabaddá tette az egyént, de nem adta meg neki a lehetőséget, hogy gyakorlatilag élhessen a szabadságával. Az iparban egy uj hübériség keletkezett, a formailag szabad, de valójában a gép mellé leláncolt jobbágysággal. Ennek az uj hübéri rendszernek a lovagjai pedig ujfajta vértezetnek, tőzsdei papiroknak és árfolyamoknak a birtokában végezték a náluk kevésbbé szerencsés helyzetben levő százezrek és milliók rendszeres megsarcolását. A munkás, aki zsebkést vásárolt, árában lefizette adóját az acéltröszt urainak, az orosz muzsik, aki a téli estén meggyujtotta sercegő petroleumlámpását, adót fizetett az amerikai olajtrösztnek, vagy a kaukázusi petroleumforrások részvényeseinek. Ha szinházi diszelőadások felvonásközeiben kigyultak a nézőtér ezernyi villanykörtéi s vakitó fény töltötte be a kellemesen fütött, kényelmes, nagy helyiségeket, a disz-nők pazar pompája mögött, akik valósággal kivirágzásai e korszak társadalmának, szinte felmerült a labradori szőrmevadász árnyéka, amint hómezőkön lábol az ezüstróka nyomában, a kinai kuli, aki a selyemkötegek alatt görnyed a kantoni kikötőkben és az indiai fonodák páriamunkása, akinek minden vagyona egy ing és néhány marék rizs a napi tápláléka. Végeredményben mindez a pazar pompa az ő munkájuknak, a szénbányászok, vasmunkások és a közös sorsban testvéreik munkájának volt az eredménye s a pompához, a fényüzéshez és fölösleghez az igazságtalan gazdasági elosztásnak a mellékize tapadt.

Mikor a régi rend megdőlt, egy uj jelszóhoz, a demokráciához tapadt a politikai és társadalmi megujhodás hite. Ha a nagy tömegek bevonulnak az alkotmány sáncai közé, egészséges ösztönükkel bizonyára legjobban meg fogják érezni, hogy merre és kinél keressék sorsuknak helyes intézését. Az általános választójog, mint minden képzelhető bajoknak az orvosszere, diadalmas körutban járta be az egész világot. A népakarat megnyilvánulása gyanánt mindenütt a hivatásos politikusok lepték el a parlamenteket, akiknek tevékenysége a látszólagosságokban, pártelőnyök kiaknázásában és jogi szőrszálhasogatásokban merült ki, munkájuk pedig ugy viszonylott az igazi alkotó tevékenységhez, mint a szélkakas forgása a szélnek az eleven erejéhez. Ezek az uj emberek tartalom dolgában egy cseppet se voltak különbek a régieknél, csak más volt a politikai és társadalmi beidegeződésük. Amit a régiek elértek a hatalom parancsszavával, ők elérték a tömeg tudatlanságának kihasználásával, hiuságának legyezgetésével és a választási eljárás meghamisitásával. Az amerikaiak mondják, hogy az elnökválasztásoknál lejátszódó visszaélések ugy viszonylanak a régi idők parlamenti választásainak visszaéléseihez, mint egy modern nagy gőzcséplőgép a cséplőhadaróhoz.

Ugyanez történt a közigazgatásban is. A régi közigazgatás nobile officium, a felvilágosodott abszolutizmus korában pedig bizonyos fokig müvészet volt. A demokrácia fejlesztette ki belőle akaratán kivül a lélekölő bürokratizmust, amely nem alkot, nem termel és legfőbb célja az, hogy az állammal önmagát eltartassa. A demokratikus idők hivatalnoki lélektana, kicsinyes szempontjaival, irigykedéseivel, fizetési osztályokba sorozott intelligenciájával, a legsivárabb valami, amit valaha egy politikai rendszer kitermelt magából.

Mindezeket a jelenségeket a nagy közönség tulnyomó része nem méltatta kellő figyelemre, vagy egyáltalán nem is vett róluk tudomást. Különösen pedig nem érezte meg, hogy a nagy anyagi előretörés mind erősebben szembeállitja az anyagot a szellemmel és a civilizációt a kulturával. A nagy anyagi fellendülés és biztonság érzése mellett mintha háttérbe szorultak volna a lelki momentumok. Nem mintha nem lettek volna ennek a kornak gondolkodói, irói, költői és müvészei. Voltak, sőt frankban, márkában, fontban és dollárban jobban kerestek, mint elődeik. A római császároknak, a reneszánsz pápáinak és kalandor-fejedelmeinek kivételes példáit leszámitva, akik eltartották a szolgálatukban álló müvész-mesterembereket, talán sohasem juthattak el irók, müvészek és a társadalmi rangsorban el nem helyezkedett egyéb elemek olyan viszonylagos jólléthez, mint a tizenkilencedik század utolsó és a huszadik század első évtizedeiben. Soha azelőtt regényirók irói honoráriumokból yachtot nem vásárolhattak zeneszerzők és festők alkotásaik jövedelméből villákat nem épithettek. És valahogy mégis a szemlélőnek, aki a csillogó felszin alatt a mélységbe tekintett, az az érzése támadhatott, hogy ez a társadalom nagyon is anyagi lett, elfordult az igazi irodalmi, müvészi és erkölcsi széptől, leszokott a mély gondolatokról, az elmélkedésnek gyönyörüségeiről, melyek az életet igazán széppé és becsessé teszik. Kifelé élt a világ, nem befelé.

Ebbe a világba süvitett bele 1914 augusztusának első napján a világháboru harsonája. Sok százezren, akik elmentünk az orosz sikságok, a szerb hegyek, vagy a lankás flandriai halmok tájaira, azt reméltük, hogy idehaza leszünk, mire a levelek lehullanak. A százezrek közül, akik felvirágozott zászlók alatt a háboruba vonultak, csak kevesen olvasták Bloch orosz államtanácsosnak, a hágai békekonferenciák tulajdonképeni kezdeményezőjének a könyvét a nagyhatalmak közötti háborunak valószinü következményeiről. Akik olvasták, bár a könyv a gazdasági összeomlást jósolta meg, azokat megnyugtathatta a jóslatnak az a része, hogy a modern háboru legfeljebb hetekig tarthat, azután önmagát teszi lehetetlenné. Mikor megszólalt a harsona, mikor fellobogtak a vésztjósló tüzek Európa különböző pontjain, igazában nem tudtuk, mit jelent a háboru. Legkevésbbé a katonák tudták, mert hiányzott a közgazdasági iskolázottságuk. Maga Ludendorff vallotta be, hogy a német nagyvezérkar foglalkozott a háborunak katonai és pénzügyi előkészitésével, de a gazdasági szükségleteket elhanyagolta. Ugyanez történt a többi államokban is.

Mikor kitört a háboru, az emberiség legnagyobb része azt hitte, hogy erős, de rövid ideig tartó megrázkódtatása lesz a megszokott életnek. Azután folytatjuk, ahol elhagytuk. Élünk, szeretünk, meghalunk. Az első ijedelem hamar megszünt. A közgazdaság alkalmazkodott a háborus viszonyokhoz. Business as usuel. A jótékony hölgyek uj jogcimet találtak mások pénzének eladminisztrálására. Szadista hajlamu főrangu nők tetszelegtek a vöröskeresztes egyenruhában a vérző emberi huscafatok látásában. Még a mögöttes országrészek gazdasági tisztjei és a magasabb parancsnokságok is, amelyek csak táviró és telefon utján értesültek az ágyuk dörgéséről, bőséges előlegeket vettek fel az esetleges hősi halál glóriájára.

Azután jött az igazi halál, szenvedés és pusztulás. Földbe ásott emberek milliói fegyverrel kezükben esztendőkön keresztül néztek farkasszemet egymással. Csekély katonai eredmények egyik és másik oldalról is százezrek életébe kerültek. Jött a nagy összeomlás, amely nemcsak a legyőzöttek országait csonkitotta meg és darabolta fel, hanem gazdaságilag magával rántotta a győzteseket is. Már a háboru folyamán, innen is, tulról is, ismeretlen, földalatti erők mozdultak meg és csak a kitartás kérdése volt, hogy hol jutnak hamarább kitörésre. Oroszország egy nagy társadalomnak teljes szétzüllését mutatja. Hogy hová fejlődik az orosz bolsevizmus, tudni nem lehet, de bizonyos, hogy a régi rend 1914. előtti formájában már soha többé helyre nem áll. A régi uralkodó osztályok tönkrementek, gazdagságban és hatalomban egészen uj rétegek foglalták el a helyüket. A háborunak és a rövidlátó békéknek a következményei még nincsenek véglegesen elkönyvelve. Hiány van a legfontosabb iparcikkekben, az ipar pedig pang. A munkaadók nem tudják megfizetni a magas munkabéreket, a munkások ezrei pedig munka nélkül állanak. Munkanélküliség és dolgozni nem akarás karöltve járnak egymással. A hitelorganizációnak csődje megmutatta, hogy egész gazdasági életünk tulajdonképen a bizalomra van felépitve s ha ez elvész, megdől az egész fikció, melyet reá épitettek. Lenin nem ok nélkül állapitotta meg, hogy a bankjegyeknek nagy tömegben való nyomása és a mindennek értékmérőjét alkotó pénznek az elértéktelenedése a legbiztosabb utja a társadalmi rend felbomlasztásának. A háborunál is biztosabban bomlasztja meg a termelés rendjét, a közlekedés és közélelmezés szervezetét, dönti meg a társadalmi egyensulyt és viszi bele a forradalmi gyülölködés szellemét a társadalom osztályaiba. Oroszországban megdőlt a régi rend, Németország kóstolót kapott a spartakusok és kommunisták lázadásából, de a politikai és társadalmi földrengés még nem pihent meg. A legkomolyabb angol államférfiak az 1921 első felében lezajlott szénbányász-sztrájkot jelentőségében a világháboru válságos időpontjai mellé állitották. A latin-germán kulturkör társadalmainak bomlási jelenségei mellett Kina is egy ősrégi társadalom atomizálódásának képét mutatja. Az idő méhe mindenütt terhes. A francia forradalom kitörésétől számitott negyedszázad mulva jutott Waterloonál nyugvópontra. Lehet, hogy mi is csak a dereka táján vagyunk a történelem háborgó periódusának, melynek kilengései még nagyon soká eltarthatnak.

Az általános biztonság érzése, melybe az emberiség 1914 előtt ringatta magát, hosszu időre megszünt. A fájdalmak és megpróbáltatások nemzedéke lett az emberiség mai generációjából, melyre még fájdalmasabb, hogy nem tudja, hogy milyen lesz utódainak a sorsa, akik a sarkát tapossák. Mintha békés és meghitt tájakról valami kényszeritő erő jeges fergetegre, vagy számumtól szántott sivatagra forditotta volna az emberiség tekintetét. Akárcsak Belzaszár lakomáján, a kárpiton tüzbetükkel olyan kérdések jelentek meg, melyekről az anyagi fejlődés lázában élő emberiségnek legnagyobb része megfeledkezett. Vajjon a jövő minő feleletet fog adni ezekre a kérdésekre?

Világfelfogás és lelki elhelyezkedés.

Az anyagi haladás és külső biztonságnak széles körökre kiterjedő érzése csak egyik jelensége volt a háboru előtti időknek. A másik jelenség, amely közvetlenül az egyes emberre vonatkozik, az egyén lelki elhelyezkedésének bizonytalansága.

A mindenséghez viszonyitva kifejezhetetlenül rövid, de az ugynevezett világtörténelemhez viszonyitva nagyon hosszu multra tekinthet vissza az ember ezen a földtekén. Első nyomai valószinüleg a pliocén végéig, vagy a pleistocén elejéig vihetők vissza. Hogy miként lett belőle gondolkodó lény, csak feltevésekkel tudjuk megmagyarázni. Mikor megtanult egyenesen járni, szemével szabadon tudott körültekinteni, érzékszervei között a szaglás és hallás helyett a látás került az első helyre. Az egyenes tartás az embernek nemcsak fizikai látókörét növelte meg, hanem szellemi horizontját is rendkivüli mértékben kitágitotta. Az egyenes tartás lehetővé tette az érzéki benyomások megszaporodását, a gyorsabb tájékozódást, a jelenségek biztos felismerését, a veszedelmek meglátását, a kombinativ tehetségek kifejlődését. E funkciók belső átalakulásokat vontak maguk után, különösen az agyban, a gondolkodás székhelyében és központi szervében. Az egyenes tartás következtében az ember keze egyuttal felszabadult a szerszámok használata számára. Az emberből szerszámkészitő állat lett és a szerszámkészités megsokszorozta karjának erejét és megnövelte teljesitő képességét. A szerszámokkal lett az ember ura a világnak. A szerszám és a technika pótolta érzékeinek tökéletlenségét, szervezetének fogyatékosságát és növelte meg felismeréseinek körét szinte a végtelenség határáig.

Az egyenes tartás következése volt az is, hogy a mell, amelyet nem nyomtak a többi belső szervek, a torokkal, gégével és hangszalagokkal együtt kifejlődhetett a beszéd szervévé. Igy kezdődött az érintkezésben az artikulált hangok használata, amely az ismétlődés és bizonyos hangoknak egyes fogalmakra való alkalmazása révén beszéddé és énekké fejlődött. A beszéd megadta a nagy lökést a kulturális haladásnak. Az egyedek szellemi tartalma nemcsak átöröklés utján mehetett át az utódokra, hanem közlés által is mélyülhetett és terjedhetett. Beszéd nélkül nincs igazi gondolkodás. Az összefüggő, nyelvtanilag felépitett beszéd volt az előfeltétele az összefüggő, rendszeres, jelenségeket és megismeréseket csoportositó, logikus és elvont gondolkodásnak. Igy fejlődhettek ki a társadalmi életnek egyre nagyobb megnyilvánulásai. A játékösztön lett a kiindulási pontja a müvészetnek, az önfenntartás ösztöne a gazdasági tevékenységnek és a megismerés ösztöne a tudománynak.

Mindez természetesen hosszu, néha lassu, néha lökésszerü fejlődésnek volt az eredménye. Bármennyire vissza tudunk tekinteni e fejlődésnek a során, attól az időponttól kezdve, mikor az ember kiemelkedett a többi állatok közül és mikor az a funkció, amelyet közkeletüen léleknek nevezünk, elválasztotta, helyesebben mondva fölébe emelte őt állati rokonainak, öröknek kell tartanunk nála a törekvést, hogy életének célját megtalálja és helyét a mindenségben megjelölje. Az ősember hallja a mennydörgést, látja a villám cikázását, tapasztalja a viharnak, árviznek, tüznek romboló erejét, érzi a nap melegének jótékony hatását és megismeri az ég sötét kárpitján ragyogó csillagoknak utmutató fényét. Primitiv képzeletében életet tulajdonit nekik s bennük látja azokat a hatalmakat, melyek sorsát irányitják. Igyekszik elképzelni azt a viszonyt, melyben mindezekhez az erőkhöz áll. Az erők nyomasztó hatalma és saját kicsinysége a félelem érzésével tölti el. Kiengesztelni igyekszik őket, ha érzi a haragjukat. Mikor megismeri a saját lelkét, valahogyan az a képzet ébred fel benne, hogy az elköltözötteknek a lelke tért meg ezekhez a személyi jellegünek képzelt erőkhöz. Talán az elhunytak szelleme tér vissza kisérteties éjszakákon, zugó viharban, vizek áradásában és mennydörgés zajában. Ezért kell őket kiengesztelni, ezért kell nekik ételt és italt adni utolsó utjokra. A halottak iránti félelemből igy keletkezik a mitologiának és az áldozatnak legprimitivebb formája. Ezért igyekszik a primitiv ember halottait illő formában eltemetni. A temetés szokása, melyet az egész állatvilágból csak az ember ismer, egyidős a vallásos kultusz kezdetével. Ma nem tudjuk még, hogy a sirkő, melyet megemlékezés gyanánt elhunyt hozzátartozóink hantja fölé emelünk, milyen ősi képzetnek az eredménye: a tiszteletet jelezte-e, vagy pedig azért görgetett az ősember követ a halottak fölé, hogy vissza ne térjenek és földi életét ne zavarják?

A tudományos felfogás szerint az ember életének kezdő időpontja, mikor a petében az oxidálódás megkezdődik, végső időpontja pedig, mikor a testben az oxidálódás megszünik. Ekkor megfelelő hőmérséklet és elegendő viztartalom mellett a sejtfalak a mikroorganizmusok számára hozzáférhetőkké válnak és bekövetkezik a feloszlás. Ezt mondja a tudomány, amely fizikai magyarázatot keres az élet és halál kérdésére. Mindezekkel a problémákkal azonban a bennünket megelőző generációk nem várhattak a világegyetem modern vizsgálatának és a kisérleti biologiának az idejéig. A halál utáni sötétségtől való félelem az embert magyarázatra, még pedig önmagát megnyugtató magyarázatra kényszeritette. Ez a magyarázat pedig csakis a természetfeletti lélek lehetett, mely a testtel együtt nem pusztul el a halál után. Nincs vallás, amely egy vagy más formában ezt ne tanitaná s ne a tulvilági élet igéretét használná fel a lelkek fegyelmezésére.

Tényleg, nem kételkedhetünk benne, hogy a személyes halhatatlanságba vetett hit az emberiség történetének során bizalmat és vigaszt csöpögtetett az örök sötétségben való elmerüléstől rettegő sok millió meg millió embernek lelkébe. Egy másik öntudatos és végnélküli életnek a lehetősége, melynek a halál csak belépő kapuja, a földi gyötrelmektől való szabadulás, az örök boldogságban való egyesülés mindazokkal, akik kedvesek voltak e földi életben, az örök szépség, tisztaság és tökéletesség ábrándképe, olyan igéretnek a formájában jelentkeznek, melyeknek egyenesen kivánatossá kellene tenni a szabadulást a földi siralom völgyéből. A földöntuli jutalom igéretének és a kárhozattól való félelemnek tagadhatatlanul rendkivül nagy az erkölcsi és fegyelmező ereje. Mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon kevésszámu kivételeket leszámitva, az emberek többsége retteg az ismeretlen kapuján való átlépéstől. A dolgok mélyén, tul a megismerhetőség határain, ott lappang a nagy ismeretlentől való örök és leküzdhetetlen rettegés.

A történelem hajnalától kezdve mindenütt, minden népnél ki tudjuk mutatni az emberek törekvését létük titkának a megismerésére. Az örök kérdés ez: Ember, honnan jössz és merre visz utad? És nemcsak a vallásos gondolkodás érzi a szükségét, hogy erre a kérdésre megfeleljen, hanem még a tudományos felfogás is, amely szétszaggatja a multból öröklött képzeteknek a szövevényét, szükségét érzi, hogy egy uj metafizikai jellegü képet alkosson a mindenségről és az emberről.

Milyen ez a metafizikai kép és miként jön létre? Az ember megfigyeli és a megfigyeléseken alapuló következtetései révén magyarázatát törekszik adni a világnak és önmagának. Ez a magyarázat világnézletté válik, ha az ember a tudatában kialakult képet valamely általános oknak az okozata gyanánt fogja fel, mely az egészet és részeit létrehozta. Mikor a görög gondolkodás rájött, hogy istenei nagyon is emberileg gondolkodó, érző és cselekvő lények, egy hatalmasabb erőt keresett, mely az isteneket is irányitja és rendet teremt a mindenségben. A sors, az elemek szeretete és gyülölete, amelytől minden függ, első tapogatózó kisérletek egy tudományosan is elfogadható, de mindamellett metafizikai jellegü világfelfogásnak a megalkotására. Mikor a mult század természetbuvárai és gondolkodói lerombolták, vagy azt hitték, hogy lerombolhatják mindazokat a vallási, politikai és társadalmi illuziókat, melyekben apáik éltek, kénytelenek voltak rájönni, hogy nagy értékek termelése mellett sokat fel is áldoztak, amire az embernek szüksége van. Nem elég csak ismerni a természet erőit; önmagukban azok vakok és süketek. Keresni kell azt a valamit, ami mindenek mögött rejtőzik. Igy ébred fel a modern emberben is a metafizikai gondolkodás szükségessége.

A kémia a változó világnak változatlan alkatrészeit keresi. A fizika a változó mozgásokat előidéző változatlan törvényeket igyekszik megállapitani. Megállapitásaik azonban csak az ész számára megközelithetők, a kedély nem tudja befogadni őket. Önmagukban épen annyira elszigeteltek és épen annyira megmagyarázhatatlanok, mint a csoda, melynek nincs helye a természettudományosan képzett, józan ember gondolkodásában. Ha a fizikus azt mondja, hogy a feldobott kő visszaesik a földre, mert a gravitációs törvény szerint minden test a föld középpontja felé törekszik, ez önmagában véve igaz. De épenugy mondhatjuk azt is, hogy a gravitációs törvény ilyen módon érvényesül, mert ez egy még általánosabb jellegü okból igy következik.

A brahmanista bölcseletnek van egy mély értelmü allegoriája, hogy a világ egy tojásból keletkezett, melynek héját az ész törte fel. Mi a Kant–Laplace elmélet alapján állunk, hogy az ősanyag a világürnek valamely pontján megsürüsödött és rotációs mozgásnak indult. Vannak, akik ezt az elméletet esetleg megtoldják Haeckel és Ostwald tanitásával, hogy ennek az egész világegyetemet betöltő anyagnak, vagy energiának érzése és akarása is van. Denkende Substanz-Energie. Végső elemzésben azonban ők is csak a mitologikus tojást helyettesitik a tudományos ősanyaggal és mindkét esetben fennmarad a kérdés, hogy honnan támadt az ész, amely feltörte a tojást és miből lett az erő, amely teremtette és mozgásba hozta az ősanyagot? Akár azt mondjuk, hogy a világ teremtés, vagy pedig fejlődés eredménye, nem tudunk megfelelni a kérdésre, hogy mi volt a teremtés, vagy a fejlődés kezdete előtt? Igy vagyunk az okok keresésével az egész vonalon. Nincsen ok, amely után még egy miért ne merülhetne fel. Az okok kutatása alapjában véve regressus ad infinitum. Pedig bizonyára van egy prima causa, amely mindenek mögött rejtőzik. Ezt keresi az ember állandóan, reménytelen reménykedéssel. Ennek szempontjából a Büchner őserő-anyaga, amelyből minden keletkezik és amelybe minden visszatér, alig különbözik valamiben a nirvánától. Haeckel és Ostwald monizmusa is közel jár a vallásos gondolat határához. Ha az idő alkalmas volna uj vallások alapitására, tanitásaikból az utódok bizonyára dogmát csinálnának. Azt tanitják, hogy tudat nélküli lélek van az atomokban s az energia az anyag lelke. Ez a rejtelmes, érző és akaró energia, melyet megmagyarázni nem lehet, teljesen metafizikai jellegü. Mikor a monizmus a metafizikát kikapcsolja, maga is uj metafizikai rendszert állit fel. A monizmust hivői tudományosan támasztják alá, de maga a monizmus elmélete is a lét megmagyarázásának örök szükségességéből fakad.

Ennek a szükségességnek általánossága és folytonos visszatérése mutatja, hogy az emberi lélek tényleg nem tud nélkülözni bizonyos szintézist, bizonyos átfogó képzetet a mindenségről, melyben magát el tudja helyezni. Ez a szintézis kölcsönzi neki azt a mértéket, melynek segitségével megállapitja önmagának embertársaihoz és a világ érzékelhető jelenségeihez és érzékfeletti megnyilatkozásaihoz való viszonyát. Ez adja meg a lelki egyensulyát és távolabbi vonatkozásokban ez biztositja a társadalom egyensulyát is. Röviden ez az, amit világfelfogásnak nevezhetünk.

Önmagában az egyes, elszigetelt ember olyan világfelfogáshoz, amely kielégitően képes e feladatoknak megfelelni és a mindenségnek lépten-nyomon jelentkező kérdéseire a választ megadni, nem képes eljutni. Mindnyájunknak a mindenségről alkotott képzetében megszámlálhatatlan nemzedéknek a tapasztalata, elvont gondolkodása sürüsödik össze. Bár nagyjából ismerjük a mai emberiségnek élén álló latin–germán kulturkör világnézletének a forrásait, képtelenek vagyunk pontosan kimutatni, hogy mennyi belőlük Hellász öröksége, vagy Rómának hagyománya, mit kaptunk a sémi világtól, sőt távolabbi vonatkozásban Indiától, Egyiptomtól és a szumiroktól, akiknek teremtés-legendája és az embernek az özönviz által való büntetése a biblia utján hozzánk is átszármazott.

Egy bizonyos, hogy a világképzetek kialakulására mindenkor és mindennél nagyobb befolyást gyakorolt a hit. A mindenség képzete transcendentális dolgoknak egész sorozatával lévén összefüggésben, kérdéseire tisztán gyakorlati tények alapján megfelelni nem lehet. Minél messzebb megyünk vissza a multban, annál kisebb az emberek előtt az olyan tények és jelenségek száma, melyeknek törvényszerüsége ismeretes. Akárcsak a gyermek, az emberiség is gyermekkorában csak elszigetelt jelenségeket lát, azok összefüggésének ismerete nélkül. Amit megmagyarázni nem tud, annak természetfeletti jelentőséget tulajdonit. Az ilyen jelenség a csoda. Ahol a tények megszünnek, helyesebben, ahol a tényekre nincs kielégitő magyarázat, ahol csodák fordulnak elő, ott kezdődik a hitnek a hatalma.

Alapjában véve mi is a hit? Tudományos magyarázat nélküli elképzelése annak, hogy minden, ami körülöttünk és bennünk van, szükségszerüleg valamely rendszerbe tartozik; mindent bizonyos, az embernél nagyobb hatalmak irányitanak; mindennek, ami van, vagy ami történik, megvan a saját külön jelentősége, még ha tul is esik az emberi megismerésnek határain. A hit biztonsági érzés a jelen, de különösen a titokzatos jövő számára; bizalom egy nagy természetfeletti lényben és megnyugvás egy öröktől és örökké levő hatalomnak a rendelkezésében. Aki hisz ebben a természetfeletti hatalomban, az igaz ember s a hit a megigazulásnak az előfeltétele. A legtöbb vallás ezt bizonyos misztikus lelki folyamattal hozza kapcsolatba. A görögöknél ezt szolgálhatták az eleusisi misztériumok. A keresztény vallások mind valamely eredendő bünt tételeznek fel, melyből az ember a megváltás utján jut a megvilágosodásnak, üdvözülésnek és igazi hitnek az állapotába és a hivőknek a közösségébe.

Vizsgálva a civilizációknak és kulturáknak a lényegét, megállapithatjuk, hogy az egyes kulturáknak az egységét nagy részben a megismerésen tul eső dolgokról alkotott képzeteknek a közössége s az ebből szükségképen folyó erkölcsi világnézlet adja meg. Ebből a szempontból a latin–germán kulturkörnek a teljes egysége a reformáció és a számtalan háboru ellenére is kétségtelen. Viszont a fehér fajok civilizációját egészen magukévá tették a japánok és más szines fajok is azon az uton vannak, hogy mihamarabb részesei legyenek a fehér ember civilizációjának, anélkül, hogy kulturájának közösségébe belépnének és világfelfogását magukévá tennék.

Az emberiség szellemi története tulajdonképen az egyes kulturköröknek a története, melyekben megannyi különböző képzet élt az ember rendeltetéséről és a sorsát irányitó földöntuli hatalmakról. Ahány nagy reformátora volt az emberiségnek, hivták légyen Mózesnek, Buddhának, Konfuciusnak, Sokratesnek, Jézus Krisztusnak, nem is emlitve a kisebbeket és puszta kisérletezőket, mind érezték a belső szükségét, hogy tanitásaiknak nagy, általános, szintetikus keretet adjanak. Tanitásaikat igyekeztek annyira teljessé tenni, hogy a hivő bennük a létnek minden kérdésére megtalálja a feleletet. Elsősorban nem dogmákat, hanem világnézletet adtak a követőiknek. A világnézletet dogmává rendszerint az utódok formulázták.

A történelmi materializmus igen hasznos segitőeszköz lehet az emberiség életjelenségeinek a megértéséhez, de olyan általános értékü törvénynek, amely mindent megmagyaráz, nem tekinthető. Az emberiség nagy apostolainak tanitása, amely a nagy hóditók cselekedeteinél és alkotásainál erősebben él a következő századokban, nem az anyagból fakad és nem az anyag az, ami a kulturát kulturává teszi.

Bizonyos azonban, hogy ezek a szellemi szükségletek az egyes emberekben nem egyformán élnek és az egyes társadalmak körében nem mindig egyforma intenzitással jelentkeznek. Mig az egyik ember számára elengedhetetlen logikai és esztétikai vagy erkölcsi szükséglet, hogy harmonikus világnézlethez jusson el, a másik megelégszik nyers tényeknek egymás mellé sorakoztatásával és valamely csökevényes magyarázattal. Vannak tudósok, akik a saját külön területükön igen szép eredményeket tudnak felmutatni, de nem érzik a szükségét, hogy tudásukat az általánosságba bekapcsolják. Vannak periódusok is, melyekben a transcendentális szükségletek különböző erővel lépnek fel. Nagy anyagi haladások idején és nagy politikai válságok alkalmával háttérbe szorulnak a szellemi momentumok, meglazulnak a hitbeli, világnézleti és erkölcsi kapcsolatok. Ilyenkor szokott látszólagos nagy fellendülések után bekövetkezni egy-egy kulturának lassu felbomlása, vagy rohamos összeomlása.

A modern világfelfogás problémája.

Hogy áll a mi társadalmunk a világfelfogásnak a kérdésével? Kétségtelen, hogy világfelfogásunk a legsulyosabb óráit éli. A latin–germán kulturkör él, de világfelfogása épen a társadalomnak legerősebb, haladni tudó és fejlődésképes osztályaiban erősen ingadozik. Ennek magyarázata kétféle lehet. Vagy a mai világfelfogás nem képes a modern embert kielégiteni, vagy amit fentebb érintettünk, az anyagi fellendülés lázában csakugyan elfordult a modern ember a szellemi problémáktól. Nincsenek többé transcendentális szükségletei.

Az eredet kérdését e helyütt mellőzve, az uralkodó keresztény világfelfogás jellegzetességét a dualisztikus és geocentrikus elv adja meg. Szemben áll egymással a szellemi és anyagi világ, a halhatatlan lélek és mulandó test, amivel ugyan némi ellentétben van a testnek feltámadása. A világegyetemet az örökkévaló, mindenható és mindentudó Isten hozta létre, aki a teremtés koronájául a földre helyezte az embert, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett. A teremtésnek legfontosabb alkotásai a föld és az ember, hisz annyi millió égitest közül Isten erre a parányi földre küldte egyszülött fiát, hogy megváltsa az emberiséget. A föld és az ember körül csoportosul a mindenség, a nap, hold, csillagok és a mennynek a boltozata. A tanitás másik sarkalatos pontja, hogy az igazságos, jót jutalmazó és bünt büntető Isten a saját akarata szerint kormányozza a világot. Természeti törvények nincsenek, illetőleg, ha bizonyos jelenségek állandóan, következetesen ismétlődnek, ugy ez is Isten akaratából történik, aki azonban bármely pillanatban meg is változtathatja őket. Kiszárad a tenger, hogy száraz lábbal lehessen átmenni rajta, Józsue megállitja a napot, feltámadnak a halottak és a századok másodpercekké olvadnak össze.

Sokáig rendithetetlenül állottak a hitnek a tételei és a kinyilatkoztatás és irás fölötte állott minden birálatnak. Ha az emberi elme valamely uj dologra bukkant, olyan magyarázatát kellett találni, amely megfelel az irásnak, kinyilatkozatásnak és a reájuk alapitott dogmának. Hinni kell, mert csak az igaz, amit az egyház tanit. Credo quia absurdum. A negyedik század zsinatai az igazságot az érte meghalt vértanuk számával bizonyitották. Duns Scotus és Occam szerint a magasabb rendü igazságok nem lehetnek bizonyitás tárgyai és az ész feltétlenül tartozik magát mindenben alávetni az egyház tekintélyének. Anselmus canterburyi érsek szerint a kereszténynek először kutatás nélkül hinni kell, azután törekednie kell, hogy amit a hitben igaznak ismert meg, meg is értse.

A görög világ valósággal intuició-szerüleg nagyon sokat megértett a mindenség törvényeiből s a görög bölcselők tisztán elméleti uton messzire jutottak a mindenség megismerésében. Eredményeiket a prózai és lendület nélküli római lélek nem tudta tovább fejleszteni, a népvándorlás után visszabarbárosodott Európában pedig elvesztek még azok a megismerések is, melyekhez a régiek már eljutottak. Elvesztek az olyan tanitások, mint az Anaxagorasé, aki azt hirdette, hogy a nap és állócsillagok egy helyben állanak, a föld a napot megkerüli és saját tengelye körül forog. Elveszett Thales tanítása, hogy semmiből semmi nem képződhetik és semmisem válhat semmivé. Elvesztek Heraklitosnak, Empedoklesnek és Demokritosnak a folytonosságra vonatkozó tantételei, melyeken keresztülcsillog a világ jelenségeinek a fejlődés törvénye szerint való megmagyarázása és elveszett Epikurosnak valósággal fejlődéstani atomelméletre alapitott világnézlete. Ilyen gondolatokra képtelen is volt a középkor naiv, gyermeki és barbár világa. Ennek nagyon megfelelt az a rendszer, hogy egy tekintélyben tulhatalmas egyház adja meg mindennek a magyarázatát és mondja meg, mit szabad hinnie és mit nem.

A középkor végétől kezdve azonban egyre jobban szaporodnak a különböző felfedezések s az emberi tudás mind messzebb merészkedik azokon a mezőkön, melyeket azelőtt a hitet képviselő egyház kizárólagos dominiumának tekintett. Először arab közvetitéssel, majd más csatornákon át is kezdtek beszivárogni Európába a görög bölcselőknek évszázadokon át feledésbe ment tanitásai, melyek különösen fogékony talajra találtak a pezsgő életü, mozgékony és minden uj dologra reagáló Itáliában. Ennek az Itáliának életvidám felfogásától távol állott, hogy a földet siralom völgyének tekintse. Nem nagyon volt hajlandó, hogy az egyházatyák tanitása szerint az emberiséget szerencsétlen nemzedéknek tekintse, mely Ádámban egyetemlegesen vétkezett s melynek létében a föld csak átmeneti állomás. A korai reneszánsz rájött, hogy az élet önmagában is érték s az igazi lelki felszabadulás ennek a felfedezésnek az öröksége. A középkor skolasztikus gondolkodása megkötöttségén megbukott, mert bizonyitottnak tekintvén a bizonyitandót, örökké visszatért kiindulási pontjához és megkövesedésre volt itélve.

Mikor ezen a megkötöttségen tultette magát az emberi lélek, egyszerre rohamos lett a változás. Aristoteles eleinte olyan tekintély volt, akár az egyházatyák, mihamarabb azonban a természettudomány és a mindenség megismerése uj irányok felé terelődött. Cues Miklós már a 15. század elején eljutott odáig, ahol a görögök tartottak, hogy a föld gömbalaku és saját tengelye körül forog. Minél jobban szaporodtak ezek a felfedezések és uj megismerések, annál nehezebbé vált, hogy a bibliával és a vallás tantételeivel összeegyeztessék őket. Az egyszerübb eset az volt, ha valami nem volt benne a bibliában, az egyházatyák irásaiban és a zsinatok határozataiban. Az ilyesmi lehetett igaz, bár csak másodrendü igazság maradt, mert nem tartozott a tudományok királynőjének, a teologiának az ismeretkörébe. Nehezebb volt az eset, ha valami ellentmondott a tekintély eme forrásainak és a közkeletü tanitásnak, mikor a csirázó, serkedező tudomány került szembe a dogmával. Tragikusan sulyossá váltak az összeütközések, mikor a tudomány az egyházi tanitás sarkalatos pontjait, a geocentrikus és dualisztikus elvet, a mindenség többi alkotásaival szembeállitott embernek a tanát kezdte ki.

Kopernikustól, Keplertől és Galileitől kezdve, az aufkläristáknak és másoknak végtelen során át Darwinig és Haeckelig, az utolsó fél évezred szakadatlan sorozata a tudomány és vallás közötti összeütközéseknek. Ma a legtöbben iskolázottságuk foka, történelmi tudásuk mértéke, sőt politikai pártállásuk szerint is nagyon helytelenül itélik meg a mult századoknak ezeket a sulyos harcait és lelki válságait. Mert az összeütközéseknek a kérdései körül a legtöbb már végérvényesen és visszavonhatatlanul elintéződött a tudomány javára, az egyházat a sötétség tudatos terjesztésével vádolják s az inkvizició és a római kuria hatalmi politikája mellett nem látják meg azokat a nagy érdemeket, melyeket az egyház a visszabarbárosodott Európa civilizálása és kulturképessé tétele körül szerzett. Az egyház a legtöbb esetben jóhiszemü volt, mikor ragaszkodott a szentirás, az egyházatyák és a hagyomány által megszentelt magyarázatokhoz; ugy vélte, hogy tartozik ezzel nemcsak önmagának, hanem a gondjaira bizott emberiségnek is. De mert az egyház nagyon hatalmas volt s mert a tudományokat illetőleg a reformátoroknak se volt liberálisabb felfogásuk, – Luther a sátán sugallatát vélte felfedezni Aristoteles tudományában. Calvin pedig máglyára kü dte Servet Mihályt, – a fejlődés lassu volt és nehéz. Nehéz volt a földet leszoritani az őt megillető szerényebb, másod-, vagy harmadrangu, vagy még hátrább eső helyre és még nehezebb volt az embernek az igazi helyét kijelölni a mindenségben.

A gondolkodás történetének legérdekesebb fejezetei közé tartozik, hogy az emberiség milyen lelki forradalmak sorozatán keresztül jutott el ezeknek a nagy problémáknak a helyes megismeréséhez. Az első állomás volt a geocentrikus elv bukása és a nap középpontiságának bebizonyitása. Ebben három haladási fokot lehet megkülönböztetni. Az első fokon a kutatások esetlegeseknek, véletleneknek és önkényeseknek látják az ég jelenségeit. Ez a kalandos csillagászati rendszereknek az ideje. Maguk az egyháziak állitják fel a különböző kombinációkat, melyeket rendszerint a szentirás tekintélyével támasztanak alá. A második fokozat a nap középpontiságának felismerése, Kopernikus, Kopler és Galilei kora. Tudományos forradalmak szele zug bennük. Kopernikus és Kepler indexre kerül, Galilei pedig térdenállva kénytelen visszavonni, amit hirdetett. A harmadik korszak Newtontól kezdve sorra felfedi a megismerést igazoló törvényeket és egymásután szolgáltatja a szükséges bizonyitékokat. Ez a geocentrikus elvnek a bukása.

A forradalmi összeütközések sora Kopernikus könyvével kezdődik, De revolutionibus orbium coelestium, mely napjainkban érte meg megjelenésének négyszázados évfordulóját. Ma, mikor Kopernikus tanitása már köztulajdona az egész emberiségnek és nincsen egyházi ember, aki tagadná tanainak az igazságát, talán nehéz is megérteni, hogy mit jelentett a maga idejében, mikor ki merte mondani, hogy a föld nem közepe és nyugvópontja az egész mindenségnek. A gondolkodás felszabadult a szük földi értékmegállapitások megkötöttségéből, megtanulta a földön kivül eső nézőpontról megitélni a földi dolgokat és utat nyitott az önmagáért való tudományos kutatás számára. Nem csoda, ha Kopernikusnak ez az inkább intuitiv jellegü felfedezése indexre került Kepler Astronomia nova-jával egyetemben, mely hozzá a csillagászati bizonyitékokat szolgáltatta.

Jelentőségében a tizenhatodik századnak e nagy felfedezése mellé állitható a következő évszázadban Newton gravitációs elmélete. Amint az előbbinél a csillagászati, ugy emennél a fizikai érték háttérbe szorul a gondolkodásra gyakorolt általános jelentőség mellett. A földi testek sulya és esése csak az egész világegyetemet betöltő és minden testben egyformán jelentkező energiának az egyik megnyilvánulása. A bolygók rejtelmes körfutását nem vezető angyalok irányitják, mint még Kepler is hitte, hanem minden a mechanikai szükségszerüségből következik. Konstellációjukból nem lehet az emberek számára horoskopokat felállitani. A gravitáció körébe tartozó jelenségekben nem lehet önkényesen, tehát emberi módon beavatkozó hatalmak munkáját feltételezni. A világjelenségekre vonatkozó természetfeletti magyarázatok köre összeszükül.

A legnagyobb dolgok után a felfedezés a legkisebbek körébe terelődött át, hogy ezek után ismét egy nagy összefoglaló igazsághoz jusson el. Huygens kimutatta, hogy a fény nem egyéb, mint legkisebb részecskéknek a fényforrásból kiinduló hullámszerü mozgása s hogy a szinek pompája csak a rezgések hullámhosszainak a különbözőségén alapszik. A molekulák és atomok megismerése hasonló eredményekre vezetett a hangnál, fénynél és elektromosságnál. Kiderült, hogy még a kémiai folyamatok sem egyebek a molekulák rezgéseinél és átcsoportosulásainál. Ezek a részleges megismerések készitették elő a talajt Mayer és Helmholtz felfedezéséhez, mely a hőnek és mozgásnak egymáshoz való viszonyát, távolabbi hatásban pedig az energia és anyag állandóságának a tanát állapitja meg. Bármely változás, vagy átalakulás történik, az csak egyenlő értékü fizikai, vagy kémiai természetü okra vezethető vissza.

Szintén a tizenkilencedik század állapitotta meg a katasztrófa-elmélettel szemben a geologiai fejlődés állandóságát, melynek törvényei mintegy a folytatást szolgáltatják Kantnak és Laplacenak a naprendszer keletkezését magyarázó elméletéhez. A naprendszer mechanikájának és törvényszerüségének megismerését igy keletkezésének és fokozatos átalakulásának magyarázata követte, oksági összefüggések alapján, egészen a szerves lények világáig.

Az ismereteknek ebbe a csoportjába a kémia és utána a biologia világitott bele. A kémia az általános törvényszerüséget illetőleg két nagyon fontos tényt állapitott meg. Egyrészt kimutatta, hogy az élő szervezetek kivétel nélkül ugyanazokból az anyagokból vannak felépitve, melyek az anorganikus világban is előfordulnak s hogy a szerves vegyületek nagy része, melyek máskülönben csak élő szervezetekben az életmüködés folytán képződnek, mesterséges uton, szervetlen anyagokból is előállithatók, másrészt a szinképelemzés segitségével bebizonyitotta, hogy a legtávolabb eső égitestek azokból az anyagokból vannak felépitve, melyek a földön is előfordulnak. A megismerés, folytonosan szükebb és szükebb körre szoritva az ismeretlen és az örök törvényszerüségbe még bele nem kapcsolható jelenségeket, igy jutott el lassankint a növények és állatok világáig és az emberig. Ezen a téren a természetfelettiségnek a tanát Darwin törte át a leszármazás és az ivari kiválás tanával, amely az embert egy állandó és törvényszerüen müködő fejlődésnek a során az őt megillető helyre állitotta.

A Darwin nevéhez füződő fejlődéstani elmélet az olyan világtörténelmi horderejü események közé tartozik, melyeknek igazi sulyát és jelentőségét csak a későbbi korok tudják teljes mértékben megismerni. Darwinnak a jelentősége e már tudományos igazsággá vált elmélet körül nem annyira a tudományos zsenialitásban, mint inkább abban a körülményben rejlik, hogy a kellő történelmi pillanatban a kétkedőknek és ellenkezőknek nagy tömegét tárgyi bizonyitékainak csoportositásával meg tudta győzni és a haladás ellenségeitől egy fontos poziciót el tudott hóditani. Magának a darwinizmusnak a lényege már nem volt uj, mikor elméletét felállitotta. Buffon már a tizennyolcadik században kétkedését fejezte ki a fajok állandósága fölött és Lamarck már a mult század elején tanitotta, hogy a fajok leszármazás révén egymásból keletkeznek. Darwin elmélete is fejlődött, mielőtt általános érvényre jutását megérte volna.

Természetfilozófiai szempontból Darwin tanitása láncolati kiegészitése annak, amit Kopernikus és Newton tanitottak. Azok a földnek, ő az embernek a világhelyzetét állapitotta meg. Az ember állat; születik, szaporodik és meghal. Nem a világ teremtésétől fogva lett, hanem csak közbülső szeme egy láncolatnak, melynek kezdete és vége ismeretlen. Egyéni élete épenugy két sejtnek az egyesüléséből keletkezik, mint a többi állatoké és testének nincsen egyetlen olyan alkotórésze, amely a többi állatok testében is elő ne fordulna, életének pedig nincsen egyetlen olyan jelensége, melyet más állatok életében is ne tudnánk kimutatni. Az ember élete szintén fizikai jelenség és ugy testi, mint lelki megnyilvánulásai általános természeti törvényeknek vannak alávetve. A léleknek nincs külön élete, hanem tevékenységei az agynak bizonyos részeihez vannak kötve és ha ezeket a részeket elpusztitjuk, megszünik az illető tevékenység is. Az emberről szóló tudományt nem csonkithatjuk meg és a lelket, amely biologiailag épenugy a szervezetnek egyik funkciója, mint az anyagcsere, transcendentális képzetek kedvéért nem kapcsolhatjuk ki belőle.

De az egységre vonatkozó tudományunk még tovább is terjed. A megállapitást, hogy az élő szervezetek kivétel nélkül azokból az anyagokból vannak felépitve, melyek az anorganikus világban is előfordulnak, bizonyitható módon az emberre is alkalmazhatjuk. Az éles határok, melyek a régiek képzeletében a szerves és szervetlen világot egymástól elválasztották, magánál az embernél is megszünnek.

Ma a küzdelem az embernek a mindenségben elfoglalt helyéért folyik. A geocentrikus elv bukása után, amely a földet tette meg a mindenség közepének, az anthropocentrikus elvre került a sor, amely az emberben látja a teremtés célját és koronáját. A fejlődéstan elve áll szemben a teremtés mondájával. Illetőleg már ezen is tul vagyunk. A fejlődéstani elvet már az egyháziak sem tagadják, sőt közöttük is vannak, akik igen becses adalékokat szolgáltattak a darwinisztikus elv kiegészitéséhez. De egy pont van, amiben nem engednek. Nem akarják engedni a fejlődéstani elvnek az emberre való alkalmazását. Minden fejlődhetett alsóbb lényekből, de az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember nem. Hiába mutatja ki az összehasonlitó természettudomány, hogy csak mennyiségi, de nem minőségi a különbség az emberi és állati lélek között, az emberi léleknek valami törvényszerüségen kivül eső különállást tulajdonitanak. Az állati test és lélek lehet a monizmus törvényei szerint felépitve, az ember teste és lelke dualisztikus. Hiába mutat be a paleontologia napról-napra ujabb leleteket, melyek egy kezdetlegesebb ősfajtára utalnak, az eltéréseket vagy rendellenességekkel, eltorzulásokkal magyarázzák, vagy a leletnek a mai emberrel való tökéletesen azonos voltát vitatják. Hiányzik szerintük az átmeneti tipus, a missing link. A hagyományos felfogás a logikának ugyanazt a módját alkalmazza, mintha valaki száztól visszafelé számolva tagadná az utolsó számoknak az elsőkkel való összetartozandóságát, mert a számsornak egy vagy két közbeeső jegye véletlenül hiányzik. Mikor az emberről van szó, nem akarja levonni a következtetést, hogy az ember is beletartozik a nagy egységbe és alá van vetve a törvényeinek. Ilyenkor a leszármazástannak csak apró kis hiányosságait látja, a másik oldalon pedig nem akarja észrevenni Mózes tanitásának számtalan ellentmondását, következetlenségét és idegen mitologiákból való leszármazását. Nem akarja meglátni a nagy gondolat szépségét, amelyet Goethe jóval Darwin előtt megsejtett, mikor megállapitotta, hogy az os intermaxillare épenugy megvan az embernél, mint a többi főemlősöknél s poetikus formában ugy fejezett ki, hogy az egész világ végtelen harmonia s az ember is csak egy hangjegy a nagy dallamban.

Nem kell messzire mennünk a fejtegetésekben, hogy megértsük a hagyományos felfogás ragaszkodását az ember külön teremtésének a tanához. Valamennyi keresztény felekezetnek a dogmája erre van felépitve. Ha nem igaz az első embernek külön teremtése, nem igaz a paradicsomi alma és bünbeesés, vele együtt megszünik a megváltásnak és üdvözülésnek a tana is. Minden egyébben engedhetnek az egyházak, de ebben az egy pontban nem. Ez az egy pont maga a rendszer.

A töprengő gondolkodás pedig olyan lehetőségeket lát meg, amelyek messze tulmennek a régiek legmerészebb képzeletének határain. Fantasztikus regények ezeket a lehetőségeket belevitték már a nagyközönség gondolkodásába is, anélkül, hogy az utóbbi sejtené és le merné vonni a következtetéseket. Ha a csillagok nem fénnylő pontok a mennyboltnak sötét kárpitján, hanem épen olyan égitestek, mint a föld, melyeken nagyrészt az életnek ugyanazon előfeltételei is megvannak, nincs okunk feltételezni, hogy épen ez a kis sárgolyó legyen abban a kivételes helyzetben, hogy gondolkodó lények laknak rajta. A geocentrikus elv után megdőlt a nap középpontiságának az elve is. Ma már tudjuk, hogy a nap csak a kisebb fajta állócsillagok közé tartozik s hogy az Arkturus tizezerszer nagyobb nála. A napnak még az állócsillag jellege is kétséges, mert hisz másodpercenkint husz kilométer sebességgel rohan a Hercules csillagképe felé, magávval hurcolva az egész bolygórendszerét. Ha pedig ez igy van, szabad-e még csak hinnünk is, hogy egyedül csak a földnek legyen valamely célja és rendeltetése és csak a föld hordozzon gondolkodó lényeket a hátán? Épen olyan feltételezés volna ez, mintha a sajtkukac a sajtot tartaná az élet kizárólagos hordozójának és a tányért az élet keretének.

Lehet, sőt majdnem bizonyos, hogy a többi égitestek gondolkodó lényei nem a mi fogalmaink szerint való emberek, nincs ellenben kizárva, minthogy számos égitesten az élet régebbi, mint a földön, hogy fejlettebbek, mint mi vagyunk és nálunk több joggal igényelhetik a teremtés koronájának a cimét. Lehet, hogy az ő előrehaladottságuknak a mértékéhez képest mi még csak a kezdetnek a kezdetén vagyunk. Nem tudjuk, de lehet, hogy azok az elektromos zavarok, melyeket a drótnélküli táviratozás óta észlelnek a földön, jeladások idegen világokból, melyekre még nem tudunk válaszolni. Mindezek a kombinációk a dogmatikus elvektől eltérő tépelődésekre késztetik a logikusan gondolkodó embereket.

A tudomány azonban az ilyen tépelődéseknél tovább is haladt. Spencer Herberttől kezdve ugyanazokat az elveket, melyek a földnek és embernek a mindenségben való helyét uj alapon jelölték meg, a szorosan vett társadalmi tudományokra is alkalmazni kezdte. A társadalmi élet sem lehet esetleges, annak is vannak törvényei és törvényszerüségei, csak nehezen ismerjük fel őket, mert legnehezebb feladat, hogy az ember önmagát és saját életkörülményeit vizsgálja és foglalja rendszerbe.

Ez az uj társadalomtudomány nem kedvező az Isten kegyelméből való királyokra. Nem az Isten rendelése, hogy legyenek urak és szolgák, elnyomók és elnyomottak, hanem a társadalmi fejlődésnek a terméke. Sőt kikezdi ez a modern társadalomtudomány a régi istenfogalmat is. A vallás is a lelki fejlődés produktuma. A gyökerei az ősember rettegéséig nyulnak vissza, aki megijed, fél a természet tulhatalmas jelenségeitől, személyes életet tulajdonit nekik és ajándékokkal, áldozatokkal igyekszik kiengesztelni, kegyelemre hangolni őket. Ujra derengeni kezd Xenophanes megállapitása, hogy nem a kizárólagos igazságra egyaránt igényt tartó számtalan vallásnak az istenei teremtették az embereket, hanem »az emberek teremtették az isteneket, mert bennük megtalálják saját alakjukat, érzelmeiket, nyelvüket.« Primos in orbe Deos fecit timor. Mint a görögök tették, a modern tudomány is a természeti törvényeket alkalmazza az életnek minden jelenségére.

Az eredmények diametrális ellentétben állanak a hagyományos tanitással. Az ember nem volt tökéletes és nem sülyedt egy misztikus bünbeesés következtében alsóbbrendü állapotba, hanem szeme egy végtelen fejlődési láncolatnak, mely a szervetlen anyagoktól, a folyékony kristályoktól, szerv nélküli szervezetektől a folyton tökéletesebb formákhoz és gondolkodó lélekhez vezet. A reneszánsz megérezte, hogy az élet önmagában is érték, Darwin pedig lerombolta a bünbeesés legendáját és összes következéseit. Azóta a tudomány biztonságával mondhatunk ellent annak a feltevésnek, hogy az élet és a világ büntetés legyen. A végső következése pedig mindennek az, hogy a termész ti törvények állandóak, minden az oksági törvényen megfelelően történik s mesterséges beavatkozások, – köznyelven csodák, – nem voltak s ma sincsenek. Csak egy végső okot, mindennek a közös okát kell feltételeznünk. Ez az, amit nem ismerünk.

Hosszu időbe, a lelkeket átalakitó fáradságos munkába került, mely betöltötte majdnem az utolsó három századot, mig sikerült a gondolkodó embernek, az emberiség törpe minoritásának kivivni a tudomány és a kutatás szabadságát. Ennek a lelkeket átalakitó küzdelemnek voltak vértanui és árulói, becsületes hivői és szélhámosai, nekilendülései és visszaesései. A küzdelem nemcsak a dogmával, hanem gyakran az állami hatalommal és a társadalmi berendezkedéssel szemben is folyt, amely az isteni rendelésre alapitotta kevesek felmagasztalásának és milliók elnyomásának, kiuzsorázásának jogát. Az angolszász világban kenetteljes prédikátorok hirdették, hogy a rabszolgaság Isten rendeléséből folyik. Ennek az igehirdetésnek a meghazudtolása is a lelki felszabadulásért vivott küzdelemnek a fejezetébe tartozik. A kutatás és a tudomány szabadsága még távolról sem tökéletes, de már olyan eredményeket ért el, hogy többé meg nem hiusitható és menete fel nem tartóztatható.

Az emberi gondolkodásban igy két idegen elem gyanánt maradt meg egymás mellett a régi hit és az uj, előretörő tudomány. Az első azzal tart igényt a magasabbrendüségre, hogy tud adni teljes kozmogoniát, világfelfogást, mig az utóbbi csak tényeket és eredményeket állapit meg. Célja a tiszta igazság, utja a szabad birálat és szabad kritika. Ebben akar hü maradni önmagához. Azoktól, akik vádló gyanánt lépnek fel ellene, csak azt kivánja, hogy mielőtt itéletet mondanának, eredményeivel megismerkedjenek. De minthogy a tudomány önmagáért van, nem keresi, hogy mi lesz a következése, ha megdönti a föld középpontiságának tételét, ha bebizonyitja az emberek kezdetleges tipusoktól való leszármazását, vagy ha felfedezi az aranycsinálás titkát. Megállapitásai és tényei azonban egyre nagyobb mértékben mennek át a köztudatba s mind szélesebb körök érzékelik fel, hogy valami nincs rendben a régi tanitások körül. Kezdik felérzékelni azt is, hogy egymásnak ellentmondó tudományos és vallásos igazság, mint a régiek naiv módon feltételezték, nem állhat meg egymás mellett. Ennek megsejtése, felérzékelése és megismerése lett a szülője annak a lelki bizonytalanságnak, mely jellegzetes a tizenkilencedik század második felére és századunk első két évtizedére.