Az ugynevezett átlagos müvelt embernek ezért nincs világfelfogása, ezért nem tud szintézist alkotni magának, ezért nem tudja megtalálni a saját rendeltetését. Nincs szilárd alapja, melyre épithetne. Ingadozó az alap s ingadozó egész lelki berendezése.
Kétféle igazság nincs, mégis az egyik oldalon a gyermek a leszármazástant és őslénytant tanulja, a másikon pedig a teremtés mondáját. Egyik tanára a modern tudományokat adja elő, a másik a szumir, babiloni, egyiptomi és héber elemekből összetevődött mózesi kozmogoniát. Nem tudja, de érzi a mélységes ellentmondást a kétféle tanitás között. Sejti, hogyha tovább halad az ismeretlennek megismerése felé, olyan kérdésekre bukkan, amelyekre sem az iskola, sem később a társadalom nem ad feleletet. Aki eddig a kétkedésig eljutott, – pedig idáig nagyon sokan eljutnak, – annál két eset lehetséges. Vagy van elég bátorsága, hogy gondolkozzék és kutasson és félelem nélkül kiteszi magát, hogy lelkében egy évezredeken át kifejlődött világfelfogás összeomoljék, vagy hiányzik benne a bátorság, meghökken, megretten, hurcolja magával a hitnek a csökevényét. Mint vizbefuló a szalmaszálhoz, kétségbeesetten kapaszkodik beléje, mert csak a hit ad neki feleletet az egyéni szempontból legrettenetesebb kérdésre, hogy mi lesz vele a halál után. Kételkedik ugyan a feleletnek az igazságában, de mert fél a megsemmisüléstől, elfogadja. Érzi viszont, hogy amit a vallás a földöntuli életről mond, csak része egy általános rendszernek, melyből nem lehet tetszés szerint ezt vagy azt kivenni, anélkül, hogy az egész össze ne omoljék. Ezért, bár él benne a kétkedés szelleme, nem meri bolygatni a hitnek a többi kérdéseit.
Ez a félelem gyakran még a legnagyobbaknál, a tudomány igazi héroszainál is megnyilatkozik. Ez villan ki abból a levélből, amelyet Darwin legnagyobb követőjéhez, Haeckelhez intézett, mikor ez bebizonyitottnak látszó tételekből levont bizonyos következtetéseket: Your boldness makes me sometimes tremble, – »az ön merészsége néha megremegtet.« Akaratlan védekezés ez az olyan lelki tragédiákkal szemben, mint Swammerdammé, a mikroszkopikus kutatás egyik uttörőjéé volt, aki beleőrült, mikor olyan felfedezésekre bukkant, melyek ellentétbe hozták a biblia tanitásaival. Ő és a hozzá hasonlók is a tudomány vértanui közé tartoznak. A nagy többség természetesen nem hajlandó, hogy ilyen vértanuságra vállalkozzék. Polgári nyugalmat akar anyagiakban és lelkiekben egyaránt. Arról pedig sejtelme sincs, amit Tennyson és vele együtt már nagyon sokan megállapitottak, hogy több hit van a becsületes kételyben, mint az őszinteség nélküli hitvallásban.
Ezren és ezren vannak ilyen félig hivő emberek modern társadalmunkban, akiknek a félelem, hogy megdöbbentő eredményekre jutnak, elveszi bátorságukat. Mert a szokások szivósabbak és gyakorta tovább élnek, mint a tartalom, nagyjából megtartják a vallás szabályait, de hitük valami bizonytalan deizmussá redukálódik. Jobb tudásuk és meggyőződésük ellenére nem ismerhetnek el a világ menetébe, a fizikai és kémiai törvények ellenére beavatkozó természetfeletti erőket, nem hihetnek a csodákban, de ugyanakkor nem akarnak lemondani a vallás nyujtotta szép és tömeghatásukban felemelő benyomásokról. Keresztények, zsidók, vagy buddhisták akarnak maradni, mert máskülönben kitaszitottaknak érzik magukat. Érzik és tudják, hogy a világ könnyebben megbocsátja, ha belülről Istent megtagadják, mintha kifelé egy formális szervezettel szakitanak. Azt mondják, hogy hisznek, de nincs meg bennük a régi hivőknek a harci bátorsága, akik sikra mertek szállni az igazságukért. Esetleg istentelennek, felforgatónak bélyegzik, aki önállóan gondolkodik, elhallgattatják az ellenvéleményt, mert a belső bizonytalanság folytán nem mernek a lét kérdései felett vitába bocsájtkozni. Az összes felekezetek papjainál lehet ezt a vitától való tartózkodást tapasztalni. Legjobban szeretnék, ha a hit noli me tangere volna, amely hagyja maga mellett elmenni a tudományt, mert egyebet nem tehet, egyébként pedig annak bizonyitás nélküli ismétlésére szoritkoznak, hogy amit a szószékről és a szószéken kivül hirdetnek, igaz. Az ilyenek talán nem is érzik a belső ellentmondást, amely eljárásukban jelentkezik. Nem érzik, hogy az igazi hitnek, amely hit akar lenni, mindenekfelett biztosnak kell lenni és nem szabad ismerni a kétkedést.
Akik viszont érzik és belátják ennek a helyzetnek felemás voltát, azok tragikusan megoldhatatlan kisérletre vállalkoznak. Össze akarják egyeztetni az összeegyeztethetlent. Végigmennek az egész geologián és a mindenség tanán és megmagyarázzák, hogy a tudománny bebizonyitott tételei, melyek valaha indexen is voltak, miként illeszthetők bele a dogmáknak a rendszerébe. Sokat kénytelenek voltak engedni már abból, amit ők vagy elődeik még tételes igazságnak hirdettek néhány évtized előtt. Nincs már egy keresztény felekezetnek sem olyan apologétája, aki komolyan bizonyitaná, hogy Józsue megállitotta a napot, vagy Bálám szamara héberül beszélt. Kénytelenek folytonosan ujabb meg ujabb koncessziókat tenni a tudománynak. Már eljutottak odáig, hogy kénytelenségből mindent elismernek, csak a természet örök törvényszerüségét és az embernek a törvényszerüség alá tartozását nem. Könyveik szépek, lendületesek, mig az erkölcsről, mig a mindenségnek végső okáról beszélnek, de a tudományos részeknél, ha fellebbentjük a skolasztikus magyarázatoknak a fátyolát, alattuk csak szó, üres szó marad. Aki hisz, azt meggyőzni nem kell, aki félig hisz, az gondolkodni amugy sem mer, vagy nem tud, aki pedig belát áttetsző okoskodásuk mögé, azt meggyőzni ugy sem lehet. Ha nagyon akarják a tudományt összeegyeztetni a vallással, gyakran maguk lépik át a dogmák kereteit s s ilyenkor olvassuk róluk utólag, hogy laudabiliter se subiecit. Valamikor ők lesznek a soron, hogy az emberiség gondolkodása ugy tultegye magát rajtuk, mint ahogy tultette magát azokon, akik valaha a vallás nevében Kopernikust, Galileit, vagy Keplert akarták elhallgattatni, vagy megcáfolni. Ez a jobb sorsra érdemes összeegyeztetőknek a tragikuma.
Iskola és világfelfogás.
Az egyes emberben rendszerint nem él a tudat, hogy a világfelfogás hiányossága, vagy teljes hiánya lelki bizonytalanságának az okozója. Inkább tudattalanul várja a megállapodott tekintély szervezeteitől, az iskolától és vallástól, hogy utmutatást adjanak, irányt jelöljenek neki. Elválasztani a kettőt egymástól alig lehet, mert az iskola a legtöbb államban, legyenek azok akár katolikusok, akár protestánsok, vagy az egyház, vagy pedig az egyház és szintén a hagyományt és tekintélyi elveket képviselő állam befolyása alatt áll. Nem változott ez még ott sem, ahol a kormányok szocialista befolyás alatt átszineződtek, vagy ahol tisztán munkáspárti kormány került uralomra. A vis inertiae erősebben érvényesül a közoktatásban, mint a közéletnek bármely más területén.
A kötelező közoktatásnak mai egyre szélesebb körökre kiterjedő rendszere mellett korunk serdülő nemzedékének tulnyomó része bizonyos számu esztendőt tölt az iskola falai között. Magától értetődőleg a legtöbbje iskolai tanulmunyait rövid idő multával befejezi; ezeknél az iskola csak a legszükségesebb alapismeretek nyujtására szoritkozik. Ezek kiesnek vizsgálódásunk köréből. Sokkal fontosabb a jövő intelligens osztályának, azoknak kérdése, akik az elemitől a középiskolán át az egyetemig felkusznak a közoktatási szervezet piramisán. Vajjon mit állapithatnak meg ezek, ha felnőtt korukban, érett ésszel igyekeznek mérlegelni és értékelni, hogy mi az, amit az iskola állandó utravalóul adott nekik az életre?
Ha erre a kérdésre nem az érettségi bankettek tósztjainak hazug hangulatában akarnak megfelelni, melyek csepegnek a tanárok és az iskola iránti örök hálától, bizony azt kénytelenek bevallani, hogy alapjában véve vajmi csekély az utipodgyászuk, mellyel nekiindultak az életnek. Tizenhat-tizennyolc év folyamán az elemitől az egyetemig az iskola nyujtott ugyan nagy ismerettömeget, vajmi sok és sokféle tudást, de nem adott egységet, összefoglalást a tudás egyes ágai között, sem felvilágositást az ember világhelyzetét illetőleg.
Ha visszatekintenek iskolai esztendőikre, a diákpajtásokkal eltöltött órák kellemes hangulata mellett kavarognak az egyes tantárgyak és szakkifejezések az emlékezetükben… latin, növénytan, földrajz, algebra, aoristos, Pythagoras tétele, permutáció, Ohm törvénye és más effélék. Mindezek azonban, az irás-olvasást, négy számtani alapmüveletet és a hittan egyes gépiesen betanult kérdés-feleleteit leszámitva, a feledésből kiemelkedő, különálló, összefüggéstelen emlékmozaikok formájában jelentkeznek. Igazában véve az iskola tanitásából elvész mindaz, amivel az ember későbbi hivatásánál fogva véletlenül nem kénytelen foglalkozni. Az iskola csak mozaik-kockákat ad, de nem tanitja meg, hogy kell azokat egységes képpé összerakni. Az oktatás az évek során fakuló ismeretanyagot ad, de a szellemet alig neveli. Nincs lesujtóbb kritika erről az ismereteket széttagoló és egyesiteni nem tudó rendszerről, mint mikor hivatásos tanférfiu állapitja meg, hogy a középiskola arra való, hogy az elemitől az egyetemig tartó időt kitöltse.
A közoktatás ügyeit intéző hatalmak megállapitják, hogy el kell sajátitani bizonyos hasznos, vagy hasznavehetetlen ismereteket, de nem mondják meg, hogy miért. Az oka ennek az, hogy maguk sem tudnának a kérdésre megfelelni. Tétovázásuk, tapogatózásuk egyik megnyilvánulása az általános lelki bizonytalanságnak. A szüntelen vita, mely a tanférfiak között folyik a humán és reális oktatás kérdéseiről, az ismeretanyag nyujtásáról és a szellem iskolázásáról, az elméleti, vagy gyakorlati oktatás helyesebb voltáról, legjobban mutatja, hogy maguk sincsenek vele tisztában, hogy mit és hogyan kell tanitani. Szinte humor erejével hat, mikor szó-hullákat boncolgató filologusok, logikátlanságtól duzzadó és nyakatekert mondatoktól hemzsegő cikkekben a latin nyelv intenziv tanitásának szükségességét azzal indokolják, hogy ez az acélos szerkezetü nyelv megtanitja a diákot a logikus gondolkodásra és saját anyanyelvének helyes használatára. Hogy mennyire nincs meg a középiskolai oktatásnak az egysége, annak egyebek mellett példái a kilencven százalékban filologusokból lett tankerületi főigazgatók, akik az érettségi vizsgálatokon a latinnál és magyarnál nagyon virgonc módon viselkednek, de a többi tárgyaknál rendszerint hallgatnak, vagy ujságot olvasnak. A képzésnek a többi része vagy nem érdekli őket, vagy nem értenek hozzá. Elsősorban belőlük, akiknek őrködniök kellene a tanitás egyenletes volta, egyöntetüsége és egyetemlegessége felett, hiányzanak mindezek a kellékek.
Akik náluk egy fokkal lejebb állanak, a legtöbb esetben szomoru egykedvüséggel járják az iskolának egyhangu taposó malmát és főleg a statisztikai szempontból kedvező eredménynek az elérésére törekszenek. Nem akarok igazságtalanul általánositani. Amint van jó biró, van jó tanár is. Van, aki odaadással és mindenekfelett szeretettel végzi a nevelés nehéz munkáját. A nagy többség azonban fásult, a gyermeket kellemetlenül zajongó apró jószágnak tekinti és nem látja meg a gyermeki lélek bimbózásának szépségeit. Mesterségéből hiányzik a változatosság, hiányzanak a teremtő, ösztönző impulzusok, hiányzanak az ingyenes, látókört nyujtó és a pedagógia ujabb elveit megismertető szünidei kurzusok. Sajnos igazság, hogy a tanárok legnagyobb része el van maradva a tudománynak attól az ágától, amelyet tanit, el van kedvetlenedve és gépi mesterséggé szállitja le a foglalkozást, amelyet müvészetté kellene fokoznia.
Sohasem tudom elfelejteni azt a tapasztalatomat, amelyet akkor szereztem, mikor egy ingyenes kurzuson előadások tartására vállalkoztam s az egyik tanár, akinek az órája utánam következett, végighallgatta háromnegyed óráig tartó magyarázatomat. Anélkül, hogy több vagy kevesebb értéket tulajdonitanék a saját tanitási módszeremnek, csak jellemzésül idézem az órámat végighallgató tanárnak a megjegyzését:
– A doktor ur mindig ekkora energiát fektet bele az előadásába?… Meglátszik, hogy nem tanit tizenöt esztendeje.
Ezek pedig nemcsak magyar jelenségek. A közoktatásnak mindenütt hasonlatosak a hibái. A legkomolyabb angol gondolkodók állapitják meg, hogy a vallás és tudomány közötti ellentéttől való félelem nyomoritotta meg az angol közoktatást, tette szellemileg lomhává Angolországot és jó módban levő fiatalemberek klubjaivá az angol egyetemeket. Wells, aki korunknak egyik legmélyebben szántó gondolkodója, egész sor könyvében ezt bizonyitja. Balfour, aki a konzervativ politikusok közül való ugyan, de az olyan gondolatokban gazdag és megértő konzervativ politikusok közül, akikhez nálunk az utóbbi időben legfeljebb Apponyi Albert hasonlitható, megállapitja, hogy a parlamenti élet sivár, mert a politikusok legnagyobb részének nincs filozófiai iskolázottsága és egyetemes képe a modern állam feladatairől. Ő maga szabad óráiban a görög bölcselők tanulmányozásával foglalkozik. Vajjon hányan mondhatják ezt el magukról akár a mi országgyülésünk, akár a világ többi parlamentjeinek képviselői közül?
Franciaországban az egyházellenes áramlatnak a megerősödése óta az állam csinált olyan tantervet, amely a tantárgyak összefüggéstelensége és az oktatásnak órára kiszámitott gépszerüsége tekintetében minden mást messze felülmul. Nincs ország és nemzet, melynek kevesebb sejtelme volna az egyetemi tanitási és tanulási szabadságról, mint a forradalmi hagyományokon nevelkedett, de ma is a napoleoni centralizáció és bürokrácia légkörében élő Franciaországnak. A francia közoktatásügyi miniszter, aki büszke arra, hogy meg tudja mondani, hogy ugyanazon órában bármelyik középiskola bármelyik osztályában mit tanitanak, a szellemi taposómalom rendszerének a legtökéletesebb igazolása. Órára elvégezni a tanterv anyagát, ez a fontos. Hogy mi marad meg belőle, mellékes. Igy lesz a lényegből forma ott, ahol lényeget nyujtani nem tudnak. Le Bon szerint az ugynevezett latin nevelésnek a legfőbb hibája az, hogy egy lélektani tévedésre van felépitve, mely szerint a könyveknek kivülről való tudása fejleszti az értelmet. Ebben a rendszerben a nevelés leckefelmondást és engedelmességet jelent. Az iskolák ahelyett, hogy az életre készitenék elő az embert, államhivatalnokokat nevelnek, akik sikert arathatnak, anélkül, hogy megerőltetnék magukat és szemernyi kezdeményező képességet árulnának el. Ez a rendszer neveli azt az állami tekintély iránt babonás hittel viseltető, de egyben kétkedő, félmüvelt osztályt, amely mindent az államtól vár, de viszont mindenért a kormányt teszi felelőssé, mert belőle az önállóságnak a szikrája is hiányzik.
Amerika még ez ideig ugy el volt foglalva gazdasági alapjainak a lerakásával, multja oly rövid, kulturája annyira sokfelől összeszedett, heterogén és meg nem állapodott másolata az európai kulturának, hogy ott még kialakult közoktatási rendszerről beszélni nem lehet. Egyedül Németország volt az, amely a mult század elejének nagy nemzeti fellendülésétől kezdve tudott ösztökélő, serkentő erőt és általános szempontokat belevinni közoktatásának rendszerébe. Az a hagyomány, mely nagyobb gondolatszabadságot tett lehetővé a kis német autokrata udvarokban, mint a szabad Franciaországban, az egyetemeken megteremtette a kutatás és tanitás szabadságát, az egyetemeken kivül pedig a tudomány megbecsülését. Eredmény gyanánt kifejezésre jutott ez Németország páratlan fellendülésében. Hogy e tudományos és haladó Németország mellett volt egy másik cézári és merev tekintélyi elven alapuló Németország is, az nem változtat ezen a megállapitáson.
De az iskola kérdésénél nem is kell államokat idézni. Alig van gyermek, akiben ne élne valamilyen formában és irányban a tudásnak és megismerésnek a vágya. Ennek fejlesztése, erősitése volna az iskolának legszebb feladata. Nem hiszem, hogy volna gyermek, aki egyes tárgyak körében ne bukkant volna ösztönző, kiváncsiságát felébresztő, izgató kérdésekre. Azok a visszaemlékezések, hogy miként reagált az iskola a kutató, tudnivágyó, bimbózó léleknek ezekre az első megnyilatkozásaira, az iskolának legkellemetlenebb emlékei közé tartoznak. A veszedelem pedig abban rejlik, hogy a felmerülő kérdésekre a fiatal, irányitásra szoruló lélek a legtöbb esetben másutt kénytelen választ keresni.
Valamikor olvastam egy amerikai professzornak a könyvét az irodalomtörténet tanitásának a módszeréről. A könyv egy hasonlattal kezdődik, amely nem nagyon hizelgő a tanárokra, de mert tanár irta, idézhetem. Van egy mező, amelyen illatos, szines virágok teremnek, de a virágok között van elszáradt, tüskés kóró és bogáncs is. A mezőre rászabadul egy gyermek és egy szamár. A gyermek a virágokat szedi, gyönyörködik szinükben és illatukban. A szamár a száraz kórót és bogáncsot élvezi. Ilyen az irodalom és az irodalomtörténet is. Vannak virágai és vannak bogáncsai, elszáradt kórói. Az irodalomtörténetet, mint tantárgyat a virágokon keresztül kellene megkedveltetni a gyermekkel, mégis vannak a tanárok között nagyon sokan, akik a maguk gusztusából kiindulva, a száraz kóró rágcsálására akarják kényszeriteni.
A saját visszaemlékezéseimben három eset a nyomjelzője az iskola visszásságainak. Az első eset a harmadik, vagy negyedik elemiben történt. A tanitónk egy földgömb segitségével elmagyarázta, hogy a föld gömbölyü és forog. A legtermészetesebb kérdés, amit fel is tett valamelyikünk, hogy mikor megfordul a föld és alulra kerülünk, miért nem esünk le róla. A tanitónk tulságos kézzelfoghatóan akarta nekünk, kilenc esztendős gyerekeknek megmagyarázni a problémát; elővette kemény kalapját, beletette a krétát és mutatta, ha nagyon gyorsan forgatják a kalapot, a kréta nem esik ki belőle. Igy kell elképzelni a földet is. Némi töprengés után feltartottam a két ujjamat és megkockáztattam a kérdést, hogy mi történnék, ha a tanitó ur a kalapon kivülre tenné a krétát. Az osztály nevetett, én kikaptam, de még ma is érzem ennek a fenyitésnek vérlázitó, meg nem bocsájtható igazságtalanságát. Hogy a többiek mit gondoltak, nem tudom, de bennem először ébredt fel valami gyanakvás az iskolával szemben, amely máig sem tudott teljesen elhagyni.
A második eset Renannal kapcsolatos. Harmadik gimnazista voltam, mikor kezembe került Jézus élete, a hetvenes évekből való nehézkes magyarságu, de becsületes, csonkitások és kihagyások nélküli forditás. Megjegyzem, a könvy véletlenül került a kezembe és sejtelmem se volt róla, hogy kicsoda Renan. Mohón faltam a könyvet, akárcsak Verne valamelyik regénye lett volna. Egy ismeretlen, uj világ tárult fel előttem, melyben megelevenedtek, éltek és mozogtak azok a személyek, akiket addig csak elvont fogalmak gyanánt ismertem. A hegyről a völgybe tekintve, el tudtam képzelni Názáret összezsufolt házait, a galileai mezőket, a kopár Judeát és szinte láttam, mikor a husvéti zarándokok a köves fensikról először pillantják meg Jeruzsálem városát. Évek multával az ember nehezen tud számot adni a meg nem rögzithető lelki benyomásokról, de talán nem tulzok, ha azt mondom, hogy Renanon keresztül megszerettem azt a kort és annak a kornak a hangulatát, amelyből a kereszténység kiindult. Renannak az első olvasása arra az időpontra esett, mikor az ásványtanban először hallottam valamit a geologiai korokról. A gondolatmenetet felesleges vázolnom, de ez volt az első eset, mikor a tudásnak teljesen elszigetelt, különálló részei között az összekötő hidat meg akartam szerkeszteni. A geologiával, amelyben nincs helye Ádámnak, akartam önmagamban alátámasztani Renan tanitását. A természetrajz tanárom, akit ma is végtelenül becsülök érte, talán nem helyeselte, hogy tizenhárom esztendős gyerek létére Renant olvasom, de honorálta az igazság keresését és az okoskodás menetét. Más oldalról ellenben olyan visszautasitásban volt részem, mintha valami illetlen dolgot követtem volna el és olyasmi iránt érdeklődnék, amiről még kérdezősködni sem szabad. A következése lett az első vallásos krizisem. A gondolataim láncolata körülbelül az lehetett, hogy ha megtagadják a felvilágositást a vallásnak egy alapvető kérdésére, akkor az én kétkedésem nem lehet bünös. Ma azt látom, hogy tizenkét-tizenhárom esztendős gyermekekben sokkal több az egészséges ösztön és jogérzet, mint akárhány fiskálisban, aki a jognak elcsavarásával keresi a kenyerét. Parancsolva nem lehet tanitani és igazságokat hirdetni. A gyermek üde lelkével sokkal kevésbbé lehet igazságtalanságokat elkövetni, mint fáradt, fásult és az élettől megnyomorgatott felnőtt emberekkel.
A harmadik eset egyetemi pályafutásomnak első órája. Római jog. Hogy hányan szoronghattunk a teremben, akik közül egynek sem volt sejtelme, hogy mi a jog, nem tudom. Csak a katedrán állva előadó professzornak a bevezető mondatára emlékszem: A latin Rammes, a szabin Tities és az etruszk Luceres három tribusának megfelelően három kerületre oszlott az ager Romanus. Ez volt az első találkozásunk a joggal, amelyet nem ismertünk. Hogy mi a jog, azt később se hallottam az egyetemen soha, ellenben a nemzetközi jog cimü önálló tudományban fontos tény gyanánt értesültem a nagykövetnek arról a jogáról, hogy hatlovas hintón mehet megbizólevelének átadására. Történt ez akkor, mikor már nemcsak minden nagykövetnek, hanem közönséges követnek is megvolt az automobilja. Természetes, hogy az első nagykövet, akit ilyen alkalomkor láttam Bécsben, automobilon robogott.
Ha végiggondoljuk mindezeket az emlékeket, félszegségeket, még ha nem vagyunk is közoktatásügyi szakemberek, – sőt talán akkor leginkább, – lehetetlen, hogy ne érezzük, hogy itt valami nincsen rendjén. Az iskola mindent akar nyujtani, csak kezdeményezést nem. A tanár mint abszolut tekintély jelenik meg a társadalom leendő és fejlődő tagja előtt, legtöbbször nem törődik a gyermek lelki életének mozzanataival, hanem a saját agyberendezését akarja ráerőszakolni. Ebből következik, hogy a tudás megszerzésében a felfedezésszerü megismerést, aminek az érzése, ha egyszer rájött valaki, a lelki életnek a legnagyobb gyönyörüsége, a tanár kérdéseinek, frázisainak a bevágása helyettesiti. Legjobb tanuló az, aki legjobban tud alkalmazkodni a tanár egyéniségéhez. A gyakorlati célnak ez jobban megfelel, még ha hipokrizisre is nevel. Az egyetem, amelynél nem lehet kétségbevonni, hogy szakokra kell tagozódnia, a legfelső fokon, a tulságos specializálódás mellett a szintézist nem adja meg.
Végeredményben pedig itt nem az emberekben, hanem a rendszerben van a hiba. És ha ezt tudjuk, nem csodálhatjuk, ha ennek az összefüggés nélküli, ösztönzést nem nyujtó tanitási rendszernek elvesznek a szépségei, kivész belőle a lendület és belefásul tanár és tanitvány egyaránt. Nem csodálhatjuk, ha az eredmény megfelel az előzményeknek. Kissé különös kifejezéssel élve, ez a rendszer nem teremt kontaktust a tudás és a személy között, akinek a tudást el kell sajátitani. Ez a rendszer önmagában nem nevelhet embereket, akiknek áttekintésük van a tudomány fölött. Ez a rendszer neveli azokat a gondolkodni nem tudó, kritika nélkül ál-intellektueleket, akik csak külsőleg jobbak a teljesen tudatlan tömegeknél. Az ilyen lelkileg elhelyezkedni nem tudó intellektuelekből kerülnek ki a társadalom legveszedelmesebb felforgatói, akik ma a bolsevizmus, holnap a keresztény kurzus nevében cselekszik ugyanazt. A puszta ismeretszerzés, ha mellette az embernek a nevelése hiányzik, a legbiztosabb ut arra, hogy az emberből forradalmár legyen.
Vajjon nincsen-e a közoktatásnak ezzel a rendszerével összefüggésben, ha nagyon komoly gondolkodók azon töprengenek, hogy lehet-e egyáltalán ilyen alapokra épiteni. Wahle, a filozófia tanárának létére már 1894-ben a hagyományos filozófia végét állapitotta meg s azt kutatta, hogy ennek hagyatékából mit vehetnek át az uj tudományok. Ferrero szerint a történetirás, mikor levetkezte magáról az irodalmi és költői mezt és tudomány akart lenni, elvesztette a nagy vonások, összefoglalások iránti érzékét és nem érzékelte fel a nagy erőket, amelyek évszázadokon át érvényesültek a civilizáció és kultura történetében. Keveseket érdeklő részletkérdésekre szoritkozott, csak kritizált és boncolgatott, de hasznavehetetlenné vált az emberi tanulságok szempontjából. Joel, a lipcsei egyetemet megnyitó 1914. évi rektori beszédében az egyetemet vádolta meg, hogy nincsen egyetemlegességének tudatában. Loria az egész tudomány válságától tart, mert hiányzik belőle a szintézis. A széttagolódás, specializálódás mellett nem tudjuk megérteni, hogy a ködfoltok és parlamentek, a történelem és kémia egyetlen fejlődő erőnek a sokféle kifejezései. A segédtudományok labirintusában elvész a tudománynak egyetemes jellege. Igy nevelődnek a tehetetlen praktikusok, akik ravaszul tudják alkalmazni a törvények és rendeletek paragrafusait, ki tudják számitani egy hidnak a hordképességét, ki tudják kopogtatni a beteg tüdejét, de nem tudják, hogy önmagukkal mit kezdjenek. Sejtelmük sincs, hogy miként feleljenek a nagy kérdésre: Ember, honnan jössz és merre visz utad?
Tételes vallások és világfelfogás.
Mint már emlitettük, a világfelfogás kialakulásában igen nagy szerepe van a hitnek és a hit letéteményesének, a tételes vallásnak. A kettő ugyanis különválasztandó egymástól. Az első a lelkekben él, az utóbbi a térben és időben körülhatárolt valami; szervezet, amely megmondja, hogy mit kell hinni, fegyelmez, rendelkezik és parancsol. A hit tételes vallás nélkül is elképzelhető, aminthogy ma nagyon sok emberben él a hitnek a tételes vallásoktól független valamelyes formája. Az emberek nagy tömegének kétségtelenül szüksége is van bizonyos fölötte álló tekintélyre, amely megmondja, hogy mit kell hinnie s a közvetitő szerepét játssza közte és az emberfeletti hatalom között. Ez a szervezet formájában jelentkező hit határozott irányt ad a bizonytalan, tétova érzéseknek s a hitet egyrészt pozitiv célnak a kitüzésével, másrészt a tömeghatásoknak szolgálatába állitásával áthatóbbá teszi, erősiti. Viszont a hitben rejlő s a hivőkre visszasugárzó erőt társadalmi célokra, az emberi közület kisebb vagy nagyobb részének összeforrasztására, fegyelmezésére is felhasználja. Ez a tételes vallások nagy hatalmának titka és magyarázata. Annyira terjed ez a hatalom, hogy a világ még ma is könnyebben veszi, ha valaki Istennel nem törődik, mintha szembehelyezkedik egy tételes vallással és a formális szervezetet tagadja meg.
Minden vallásnak az a törekvése, hogy hivői számára olyan képet nyujtson a mindenségről, amely ugy az erkölcsi érzés, mint az analizáló értelem számára kielégitőnek és logikusnak tünik fel. A tételes vallások nagy jelentősége igy kettős. Egyrészt elméletileg világfelfogást nyujtanak, az életet tartalommal töltik meg, célkitüzést adnak a hivők számára, másrészt gyakorlatilag erkölcsi szabályokat állapitanak meg, elválasztják a jót a rossztól és az előbbinek követésére késztetik az embereket.
E kettős jelentőségüknél fogva a vallások mindenkor a legnagyobb társadalomalkotó és emberi lelket formáló erők közé tartoztak. Ez az erő pedig annál hatványozottabb formában jelentkezik, minél tökéletesebb képet tud nyujtani az illető vallás és minél világosabban tudja megállapitani az ember rendeltetését. Ez a zsidó vallás rendkivüli erősségének a titka, amely a teremtés pillanatától kezdve minden kérdése megfelel, még pedig leginkább a kötelékébe tartozók szájaize szerint. Általánosságban megmagyarázza az ég, föld és ember eredetét, a népek szétválását, szükebb értelemben pedig, mint törzsi vallás, magának a zsidóságnak külön hivatását. Valósággal szerződést tételez fel az Ur és választott népe között, mely szerint az utóbbit kegyetlen büntetés sujtja, ha nem teljesiti az Ur parancsait, viszont ez, ha hiven szolgálják, hatalmat ad neki a világ összes népei fölött. Eredet, cél, földi hivatás, minden szigoruan körvonalozott formák között jelentkezik a zsidó vallásban. A maga idejében, sőt még azontul is, évszázadokon át, teljes világfelfogást tudott nyujtani a fajbeliek számára. Világfelfogásának erőssége ma abban a mértékben csökken, amint a tudás széttépi a mózesi kozmogoniát és a faji hivatás helyét az általános emberi szolidaritás magasabbrendü tudata foglalja el. Minthogy azonban a zsidó vallás elemeiből nagyon sok a kereszténységbe is átszármazott, természetszerüleg fel kell merülni a kérdésnek, hogy milyen viszonyban vannak a mai tételes vallások, különösen a kulturemberiség legnagyobb részét magukba foglaló keresztény felekezetek a világfelfogásnak nagy kérdésével?
A kereszténységet kétféleképen lehet felfogni, etikailag és históriailag. Az erkölcsi kereszténység Krisztus tanitásában van lefektetve, aki nem dogmákat formulázott, hanem a szeretetet, alázatosságot és a mennyei atya rendeléseiben való megnyugvást hirdette a világ számára. A keresztrefeszités után tanitása egy ideig abban a veszedelemben látszott forogni, hogy elmerül és tanitványai egyszerü szekta lesznek, amilyen akkoriban nagyon sok volt a zsidóság körében. A zsidó-keresztények a krisztusi reformot csak magára a zsidóságra akarták korlátozni és hosszu időn át nem lehetett tudni, hogy ők kerülnek-e felül, vagy a pogány-keresztények, akik fajra és nemzetiségre való tekintet nélkül hirdették az igét minden népeknek és nemzeteknek. Az őskereszténység dokumentumaiban világosan fel lehet ismerni e két irányzat küzdelmeinek, ellentéteinek és kompromisszumainak nyomait. Históriailag a kereszténység akkor született meg, mikor végérvényesen áttörte a zsidóság korlátait és Pálnak, a pogányok apostolának személyében elindult hóditó utjára.
Ahány nagy vallási és erkölcsi reformot ismer az emberiség története, mindegyiknek van két közös sajátsága. Az egyik az, hogy a nagy reformátorok nem állitottak fel dogmákat, hanem általánosságban hirdették a hitbeli és erkölcsi megujhodás tanait. Szavaikat tanitványaik megőrizték, később feljegyezték és dogmákat formáltak belőlük. A Galilea virágos rétjein megszületett példabeszédeket és a mangófa árnyékában megálmodott bölcseségeket pontokba foglalták, boncolták, elemezték, a szavakra tanokat épitettek, a hitből vallást alkottak. A másik sajátosság az, hogy a nagy reformok hirdetői nem azt állitották, hogy megtagadják a törvényt, hanem ellenkezőleg, hogy eredeti tisztaságában állitják helyre. Maguk számára vindikálták az elmult évszázadok megszentelt presztizsét. Ez volt a kezdődő kereszténység esete is. Szakitott a zsidósággal, de magával hozta az ószövetség könyveit, a világ teremtéséről szóló kaldeai legendákkal, a zsidó nép őstörténetéről szóló mitikus elbeszélésekkel, a zsidó nép viszontagságainak sorozatával, az énekek énekével és a félig vallásos, félig szociális profétizmusnak szörnyü átkozódásaival. Megváltozott erkölcsi tartalom mellett ezek a zsidóság emlékei a kereszténységben. A fiatal kereszténységnek azonban szüksége volt rájuk presztizsokokból, hogy velük ősrégi voltát bizonyitsa és saját eredetét, akárcsak a zsidóság, a világ teremtéséig visszavihesse. Az ószövetség ilyenformán része lett a dogmának és a kereszténység századaiban is a legnagyobb befolyást gyakorolta az emberiség gondolkodására. Máté 5.13 szinte elválaszthatatlanul forrasztja össze a kereszténységet az ószövetséggel: »Mert bizony mondom néktek, mig az ég és föld elmulik, a törvényből egy betü, vagy egyetlen pontocska el nem mulik, mig minden be nem teljesedik.«
Az ószövetségnek ez az irodalmi bekapcsolása a kereszténységbe, nagyon sok dilemma elé állitotta már azokat, akik elfogadták a kereszténység morális alapjait, de nem voltak hajlandók fenntartás nélkül elhinni primitiv orientális emberek mondáit. Hasonlóan okos antiszemiták megérezték annak lehetetlenségét, hogy egyik oldalon zsidóellenes politikát csináljanak, a másik oldalon pedig gyerekeiknek azt tanitsák, hogy a zsidók Istennek választott népe, amelyet Isten egyedül tartott méltónak arra, hogy patriarcháival közvetlenül érintkezzék. Logikusan ebből a felismerésből csakis az ószövetséggel való szakitás és a kereszténység históriai alapjainak megtagadása következhetik. Tényleg Németországban a fajvédő antiszemiták egész iskolát csináltak abból, hogy a kereszténységnek lényegében északi eredetét bebizonyitsák. Chamberlain Krisztust egyenesen kiemelte a zsidóság köréből és ezzel természetesen megtagadta akár Dávid házából való származását, akár pedig a kereszténységnek a biblia szerinti bünbeeséssel és egyéb ószövetségi előzményekkel való összefüggését. Szerinte tartalmilag a kereszténység árja vallás, melyet a zsidóságtól azzal kell emancipálni, hogy elvágjuk a köldökzsinórt, mely az ószövetséggel összeköti.
Az ilyen felfogások hirdetői és követői azonban csak kivételek. Az egész kereszténység, egyes kisebb jelentőségü irásoktól eltekintve, változatlanul elfogadja az egész bibliát a genezistől János jelenéseiig. Ebben nincs különbség katolikusok és protestánsok között. De épen ezért a világról alkotott képzetek tekintetében legfeljebb árnyalati különbségek vannak a kulturemberiség nagy tömegét magukban foglaló katolicizmus és protestáns felekezetek hivatalosan vallott felfogása között. A köztük levő különbség, amely a reformáció után rettenetes szakadéknak tetszett, ma jelentéktelen kis határjelző árokká zsugorodott össze. Csak optikai csalódás alapján lehet azt képzelni, hogy világfelfogást illetőleg lényeges különbség volna a katolicizmus és protestáns felekezetek között. A reformáció korában, mikor az egész emberiség gondolkodása a hitéleti kérdések körül forgott, a gondolatszabadság legnagyobb vivmányának tetszhetett, hogy mindenki szabadon kutathat a bibliában és vizsgálhatja az egyes intézmények isteni, vagy emberi eredetét. Ennek jelentőségét a gondolatszabadság történetében tagadni nem is lehet. Az egy ponton megindult kutatás magával hozta a kutatást mást tereken is, amihez hozzájárult, hogy a protestáns országokban nem volt a katolikus egyház szervezetéhez hasonló hatalom, mely a feltörő kutatással szembeszállott volna. A legnagyobb tévedés volna azonban feltételezni, amit egyes protestáns történetirók hirdetnek, hogy a protestantizmusnak, mint vallásnak a lényegében lett volna a mai értelemben vett szabad kutatás. A valóság az, hogy a protestantizmus mellett könnyebb volt kivivni a tudomány szabadságát, mint a katolikus államokban, a mai protestánsok azonban csak egy régi és a valóságnak meg nem felelő emlék alapján hirdetik, hogy őseik a szabad kutatás alapján állottak. A protestáns szabadság a katolicizmus cáfolatáig terjedt és nem tovább.
Magát a lényeget illetőleg a protestantizmus is ugyanott megállt, ahol a katolicizmus. Luther és Melanchton lényegében nem állanak Tertullianus, Augustinus, vagy Mohammed felett, mikor azt mondják, hogy minden tudás benne van a bibliában és ami nincs benne, az elvetendő. A maga impetuozus módján Luther Aristotelest, akinek természettudományi hagyományai arab közvetitéssel beszivárogtak a nyugati világba, bestiának, igazi ördögnek, sötétség fejedelmének és emberiség csalójának nevezi. Kopernikust még Rómánál is hevesebben támadja s elveti az asztronomiának a tudományát, mely mindent fel akar forgatni. Nem lehet, hogy a nap áll és a föld forog, mert az irás szerint Józsue megállitotta a napot, megállitani pedig csak mozgásban levő dolgot lehet.
Ebben jelentkezik a korai protestantizmus logikájának tarthatatlansága, amely még ma is érezhető. Az alapvető kérdést, az ember teremtését és rendeltetését illetőleg teljesen a mózesi kozmogonia alapján áll. A bibliában szabad kutatni, de mikor a természettudomány kerül szembe a bibliával, a biblia igazságát ismét a bibliával bizonyitja. Ami irva van, az önmagában igaz. Ehhez ragaszkodni kell, mert ha nem ragaszkodnak hozzá, alóluk is teljesen kihull az alap.
Ebből származik az összes protestáns felekezetek dilemmája. Saját bizonyitásuk érdekében vagy elhajolnak egy ujabb ortodoxia felé, melynek gyökerei Luthernek a természettudományokról vallott felfogásában és Servet Mihály megégetésében jelentkeznek s ilyenkor az ugynevezett protestáns szabadsággal ellentétben álló szervezetek alakulnak, mint az angol magas egyház, vagy a porosz evangelikus államegyház. A másik esetben, ha következetesen keresztülviszik a szabad magyarázat és kutatás elvét, akkor teljes szerteporlási processzus következik be, amire Amerika mutatja a legtökéletesebb példát.
Ez nem a katolicizmusnak és protestantizmusnak az értékelése, hanem egyszerüen tényeknek és annak a viszonynak a megállapitása, melyben egymáshoz, illetőleg külön-külön a szabad kutatáshoz és az ebből szükségképen eredő uj világfelfogáshoz állanak. A protestánsok kutatnak a bibliában és a biblián kivül és históriai alapon vitatják, hogy a katolikus egyháznak a tekintélye csak hipotetikus és nem nyugszik bizonyitható alapokon. Minden vallás azonban szükségképen csak tekintélyi lehet, mert kinyilatkoztatáson nyugszik és mert követelnie kell, hogy higyjék, amit hirdet. Egy lépéssel odébb már a protestantizmus is pontosan ezen az alapon áll, anélkül, hogy bevallaná. A modernizmus a protestantizmussal végeredményben épenugy nem egyeztethető össze, mint a katolicizmussal, vagy bármely más tételes vallással. Pusztán racionális okokkal, igazi hit nélkül, sem Isten létét, sem a vallás tételeit megmagyarázni, sem pedig a vallásos érzés magasztos voltát az emberi kedélybe belevinni nem lehet, mert a vallások relativ erősségét nem a bizonyitás és bizonyithatóság adja meg, hanem a bennük rejlő hitnek a kedélyre gyakorolt befolyása.
Ez magyarázza meg azt is, hogy napjainkban a tridentinum óta megreformált katolicizmus miért képes a protestáns felekezeteknél nagyobb ellenállóképességet és a tömegekre nagyobb hatást gyakorolni. A protestánsoknál a bibliát a pap, tehát az egyes, fizikai személy magyarázza, akinek tudása, meggyőző képessége, ékesszólása nagyon különböző lehet. Sok esetben ezek a tulajdonságai alacsonyabb nivón állanak a hallgatóénál, tehát azénál, akibe a hitet bele kellene csöpögtetnie. Egyén áll szemben az egyénnel. A katolicizmusban a pap csak szócsöve az egyetemes egyháznak, amely majd kétezer esztendőnek tekintélyét, megszentelt emlékét hozza magával. Az egyén itt mellékes. A csonka racionalizmus, amely csak bizonyos pontig jut el, a lelket nem elégiti ki, de arra jó, hogy megrenditse a hitet. A katolicizmus ezzel szemben még ma is a feltétlen biztosságnak az igényével hirdeti tanait. Több benne a hitet elősegitő misztikus elem is. Istentiszteletének módjával az egyes ember kedélyét jobban bele tudja vinni egy kollektiv hangulatba, a töprengések kikapcsolásába és a hivésnek az állapotába. Mikor a törpe embertől alázatosságot követel a végtelen, isteni kegyelemmel szemben és azt hirdeti, hogy csak ez a kegyelem ismertetheti meg vele az isteni örök igazságot s a kedélyen keresztül közeliti meg hivőit, többet tud nyujtani a benyomások szépségéből, a magasztosságnak az érzéséből és a hétköznap szinvonalán való felülemelkedésnek a tudatából, mint a protestáns felekezetek, melyek a felvilágosodottságot maguk számára vindikálják és a megmagyarázhatatlant akarják észokokkal megmagyarázni. A nagy tömegekre ezért van a katolicizmusnak szuggesztiv hatása és ezért tud bizonyos határig világfelfogást adni, minek lehetősége a protestáns felekezeteknél tünedezőben van.
Társadalom és világfelfogás.
Az eddig elmondottak igazolják, hogy a modern emberek legnagyobb részének, különösen az intelligens, vezetésre hivatott résznek nincsen világfelfogása, egyetemes képe a mindenségről, szintézise, amelybe önmagát belekapcsolja. Fejtegetéseink során a miértjét is megkisérlettük adni ennek a jelenségnek.
Megállapitottuk azt is, hogy a világfelfogásra való törekvés mindig szükségszerüleg jelentkezett az emberiség körében. Ebből következik viszont, hogy a világfelfogás hiánya, vagy az emberek hitének megrendülése egy világfelfogásban, társadalmi betegség, mely nem lehet el sulyos következmények nélkül. Lássuk ezeket a következéseket.
A modern embernek életét, értve természetesen mindig a tanult, intelligens osztályokat, kapkodás és idegesség jellemzi. A sokféle, de összefüggéstelen tudás visszatükröződik egész egyéniségében. Régente a tudás mennyisége kevesebb volt, de alaposabb és biztosabb. Kevesebb volt a könyv, de olvasták, megtanulták és hittek benne. Voltak könyvek, melyek egész nemzedékek gondolkodására és érzelmi világára nyomták rá a bélyegüket. A mai nagy könyvtermelés mellett tömérdek selejtes irás kerül forgalomba. A könyveket kapkodva nézegetik, átfutják, elfelejtik. A nagy könyvtermelés lerontja a kulturát. A háborus gazdagok és irodalmi gigerlik igényeinek kielégitésére készült amatőrkiadások legnagyobb részénél mellékes a tartalom s csak a papír, a rajz, a kötés, sőt gyakran még az sem, hanem a csekély példányszám és a könyv ritkasága a fontos. Ezek a könyvek nem olvasásra készülnek, hanem a bélyeg- vagy pipagyüjtéshez hasonló szenvedélynek a kielégitésére.
A nyugtalanság az irodalomban, müvészetben, iparmüvészetben beteges kilengésekre vezet. Futurizmus, kubizmus ennek a jelenségei. Nemcsak a müvészi, hanem az erkölcsi és társadalmi értékelések is bizonytalanokká válnak. Mélynek mondják, ami zavaros és érthetetlen s érthetőnek, ami tetszetős és felületes. Kételkednek mindenben, társadalmi berendezésben, parlamentarizmusban, müvészetben, tudományban és végcélban egyaránt. Szellemi nomádizmus uralkodik az egész világon, mintha az embereknek hiányoznék a lelki hazájuk. Majd itt, majd ott ütik fel mozgó tanyájukat, de állandót nem épitenek. Az igazi konstrukciós elv megdöbbentő módon hiányzik azoknál is, akik magukat konstruktivoknak szeretik nevezni. A nyughatatlan léleknek müvészetben, politikában, életben egyaránt szüntelenül uj izgalmakra van szüksége. A sportok a testnevelés eszközéből versennyé, megélhetés eszközévé és a hazárdjátéknak ujabb nemévé fajulnak el. Igy érthetők meg az egyes embereknél a megdöbbentő kilengések a szélső konzervativizmustól a bolsevizmusig és vissza, amit oly sok esetben tapasztalhattunk. A háboru lehet kényszeritő szükség, lehet, hogy államférfiu a nemzet jövőjének megmentése érdekében ultima ratio gyanánt szánja rá magát. De 1914. előtt voltak sokan, akik a háborut csak uj, izgató, még nem ismert élmény gyanánt várták. Valami, ami hat az idegekre, akár a morfium. A háboru után Amerikából valóságos turista áradat indult meg Franciaország elpusztult vidékeire. Érdekes körülmények között akarták látni Franciaországot. Az összeomlást megelőző időknek egyik visszataszitóan perverz jelensége volt, hogy voltak kapitalisták, akik társadalmi forradalmat hirdető lapokat támogattak. Voltak glaszé-keztyüs és vasalt nadrágos forradalmárok, akik semmi rokonszenvet sem éreztek az alsóbb osztályok iránt, bóditó parfümökkel védekeztek az illata ellen, de csinálták, vagy segitettek csinálni a felfordulást, mert piromániások módjára akarták látni a tüznek a fellángolását.
Nemcsak a gondolkodásnak, hanem magának a társadalomnak is hiányzik az egysége. Mig a patriarkális világban mindenki érezte a saját rendeltetését és egy nagyobb, felsőbb hatalomtól megszabott rendbe való tartozását, ma általános nyugtalanság tapasztalható az egyes társadalmi csoportok elhelyezkedésében. Ez a nyugtalanság pedig nemcsak anyagi természetü. Sokkal mélyebbről fakad és a szinezete az, hogy az egyes osztályok nem tudják, vagy nem akarják egymást megérteni. Ha nem is teljesen ellenségül, de legalább is idegenül állanak egymással szemben. A katona ugy véli, hogy valamely szociális kiválóság, mely hivatásában nyilvánul meg, felülemeli őt a többi társadalmi osztályokon. Az orvos és mérnök lenézi a jogászt, aki a paragrafusok béklyóival akarja megkötni az életet és csavarmenetesen kezeli az igazságot. A disznókat nevelő kisgazda különbnek tartja magát a jövendő polgárt nevelő tanárnál, mert annak lábon járó gazdagság nem röfög az udvarában. A megvagyonosodott iparos és kereskedő s általában a kapitalisztikus foglalkozások legtöbb képviselője rosszul leplezett irigység hangján beszél a szellemi foglakozásokról, mert azok nem állanak a termelő munka szolgálatában. Az intelligencia és szellemi fölény az egyetlen dolog ugyanis, amit pénzen megvenni nem lehet. Valamennyien közösen megvetik a politikust, mig csak maguk bele nem csöppennek a politikába. Mintha az irigység tartaná össze az egész társadalmat. Csak az igazi lelki életet élők, az igazi irók és müvészek kis köztársasága kivétel, mert ezek csak önmagukban találják meg, amit a többiek magukon kivül keresnek.
A jó módban élő társadalmi osztályokhoz hasonló nyugtalanság tapasztalható az ipari munkásság körében is. Különböző okoknál fogva az ipari munkásságnak ez a nyugtalansága társadalmunknak egyik legsulyosabb problémája. A rohamos indusztrializálódás a mult század elejétől kezdve megteremtette a nagyvárosok ipari proletariátusát. Ez is munkás, mint a régi kézmüvesnek a segédje, de életfeltételeiben, gondolkodásában egészen más. Tisztán béréből él, munkaadójával nincsen semmiféle személyes viszonyban, de tömeges együttélésénél fogva sulyában egyre növekvő jelentőségü eleme a társadalomnak. Relativ sulya nagyobb, mint a szétszórtan élő és a nagy centrumok hatását kevésbbé érző földmüves népességnek.
Ez az ipari munkásosztály az utolsó száz év alatt szellemileg nagy változáson ment keresztül. Száz év előtt a világ dolgainak, a közgazdasági összefüggésnek ismerete tekintetében óriási ür tátongott közte és munkaadója között. Száz év alatt a gyáros, a munkaadó szinvonal, világ-meglátás tekintetében relative nem emelkedett, legfeljebb az általa használt technikai eszközök tökéletesbedtek. Ezzel szemben a közoktatás fejlődése, sajtó és pártagitáció segitségével a munkás nagyot haladt. Megtanult látni, ha nem is tökéletesen, kritizálni kezdte a dolgokat, ha nem is mindig igazságosan, olvasott, gyülésekre járt, előadásokat hallgatott, beszélt, nézetei keletkeztek az emberekről, eseményekről és intézményekről. A nagyvárosok gyári munkássága értelmiség és kulturális szinvonal tekintetében ma jórészt fölötte áll az ugynevezett önálló kismesternek. Ez a megváltozott munkás bizonyos kérdéseket kezdett felvetni a társadalom irányában. Felvetette például a kérdést, hogy a költségvetésben miért van a lótenyésztésre nagyobb összeg beállitva, mint a népoktatásra, hogy a szellemi erő és testi munka szövetségében végzett gazdasági tevékenység mellett miért van épen ő kizárva a dolgok intézéséből és felvethette különösen a kérdést, hogy miért van épen ő egy bizonyos kilátástalan sorsra kárhoztatva, melyből nincsen kiemelkedés.
Lélektanilag ennél, a meglevő társadalmi berendezéssel szemben bizalmatlan munkásságnál, melynél a tömeges együttdolgozás és együttlakás mellett a kollektiv erők is müködtek, adva voltak az izgulékonyságnak és izgathatóságnak összes előfeltételei. Ezt mutatja az egész tizenkilencedik és kezdődő huszadik század története. A sztrájkot már a régi munkás is ismerte, de mikor sztrájkolt, mindig csak anyagi életfeltételeit akarta javitani s amit maga körül látott és ami körülötte történt, azt a dolgok természetes rendjének, adottságának tekintette. A mai munkásság sztrájkjai gyakran egészen más természetüek. A sztrájk látszólag nem pozitiv, ködös célokra irányul, a munka alapvető feltételei és a rendszer ellen, amely szerint a termelés történik. Ennek az uj munkásosztálynak a szocializmus lett a hite, legváltozatosabb és legkülönfélébb formáiban. A nagyvárosok nem jó talaj a régi értelemben vett vallásosság számára s a munkásság világszerte nagyrészt elvesztette a vallásos hitét. Ezt a hitet a szocializmus pótolta s hogy egyáltalán pótolhatta, legjobban mutatja, hogy a léleknek minden körülmények között van szüksége valamelyes hitre, egyetemleges képzetre. Dőreség volna azonban azt hinni, hogy a tömegek szocializmusa egy a Marxnak gazdasági racionalizmusával és vigasztalan determinizmusával, amely vastag kötetekben van lefektetve és tárgya a meg nem szünő vitáknak és birálatoknak. Az élő szocializmus eredője mindazoknak a vágyaknak, sejtéseknek, reménységeknek, melyek az egyén sorsának jobbraforditására s a világ és a jelen társadalom rendjének a megváltoztatására irányulnak. Ez a szocializmus soha el nem érhető valóság, hanem a láthatár szélén lerajzolódó varázsos kékség, vagy vöröslő hajnal, amely felé milliók és milliók mindenkor törekszenek.
Soha a szocializmus akkora hóditást nem tudott volna tenni a tömegekben, mint amekkorát tényleg tett, ha ez az alapvető tulajdonsága nem lett volna meg. Soha Marxnak elvont fejtegetései és következtetései nem tették volna szocialistává a tömegeket, ha a szocializmus többi apostolai a változás révén elérhető társadalmi boldogság képét nem csillogtatták volna meg előttük. Nem ismerve a dolgok valóságát, vagy tultéve magukat az általuk jól ismert gazdasági törvényeken, fokozták fel az igéreteiket és ringatták illuziókba a tömegeket, melyek nem igazságokat, hanem nekik kellemes és tetszetős dolgokat akartak hallani. Mert a tömeg ünnepek formájában is szereti szimbolizálni illuziójának tárgyait, ünnepül adták neki a tavaszi ujjáéledés napját, május elsejét. Igy a tömegek szocializmusa egyáltalán nem puszta gyomorkérdés, nem puszta gazdasági és társadalmi megfontolásoknak az eredménye, melyet palliativ eszközökkel el lehetne simitani, vagy érvekkel meg lehetne dönteni. Aki szocialista tömegekkel érintkezett, az tudja nagyon jól, hogy azoknak gazdasági és társadalmi iskolázottsága nagyon csekély, de ezt mindennél erősebb, szinte fanatikus rajongás pótolja. Minden tömeghiedelem szükségképen vallásos formákat szokott ölteni, mert lelki szükségletet elégit ki. Épen azért, mig a munkásságnak ezt a lelki szükségletét más módon kiegyenliteni nem tudjuk, betegségét azzal a bizonyos szociális olajcseppel nem gyógyithatjuk. Állandóan hozzáférhető lesz mindenki számára, aki jóhiszemüen, vagy lelkiismeretlenül támadja a fennálló rendet és uj világoknak a képét vetiti elébe. Nagyon tanulságos e tekintetben az orosz bolsevizmusnak az esete, amely a meglevő rendből kiábrándult munkásságot egy fantomnak a karjaiba hajtotta s oly erős benyomást tudott gyakorolni másutt is az alsóbb osztályok képzeletére, hogy a történt szerencsétlen kisérletek után sem lehetett belőle teljesen kiábránditani. A tömeg ugyanis nem az igazságot szomjuhozza, hanem illuziókat keres. Elfordul a neki nem tetsző bizonyosságok elől és inkább a tévedést isteniti, ha az őt elkápráztatja.
Ma az egész világ, győzők és legyőzöttek egyaránt, egy irtózatos válságnak az állapotát éli át. A háboruban és a háboru után tömegével omlottak össze állami, társadalmi és gazdasági berendezések, melyeket megszoktunk csaknem oly biztosaknak és állandóknak tekinteni, akárcsak magát az életet. A pusztulás magával rántotta az ideálok egész tömegét, amelyek lehet, hogy hamisak voltak ugyan, de a materiális világban kielégitették az embereket. Emberekben a régi tekintélyek elhalványodtak és ledőltek. Valósággal kalandorok kora néven lehetne illetni az egész világon mindenütt a világháboru és forradalmak utáni időket. A történtek láttára még a hivő emberek nagy részében is meg kellett rendülni az erkölcsi világrendbe vetett bizalomnak. A keresztény erkölcsnek alapja a krisztusi mondás, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. Hogy egyeztethetők össze ezek a tanok minden idők legrettenetesebb háborujával, a hidegen kiszámitott gyilkolással, a tengeralattjárók harcával, a repülőgépbombákkal, fojtó gázokkal, asszonyok és gyermekek kiéheztetésével és a háboru után egész népek életlehetőségeinek elfojtásával? Naiv és egyszerü lelkek, amelyek nem ismernek ilyen általános szempontokat, megrendülve kérdezik, hol van a gondviselés igazsága, amely elveszni engedte annyi százezrek és milliók között épen az ő apjukat, férjüket, fiukat, a család fenntartóját? Alkalmazásában a keresztény erkölcs sulyos csorbát szenvedett. Az elveszett régi ideálok helyén üresség támadt, amelyet ki kell tölteni. A régi tanitások megfakultak, ujra be kell aranyozni őket. Az egész világ lelkiállapota olyan, mint az egyes emberé a nagy egyéni csapások és megrázkodtatások után. Igy volt ez mindig a mostanihoz hasonló nagy válságok idején.
Az uj vagyonok hivalkodó és tobzódó őrülete csak egyik jelensége a háboru utáni esztendőknek. A francia forradalom és napoleoni háboruk után is egész Európán tánc-őrület viharzott végig, mintha az emberek a nagy megpróbáltatás után nem győzték volna kitombolni magukat. De ugyanakkor a lelki reakció más formában is jelentkezett. Mig egyik oldalon a szkeptikusok töprengve kerestek feleletet a kérdésre, hogy mit használt a kiontott vérnek az özöne és hiába keresték a bölcseséget és igazságot a világ berendezésében, a másik oldalon a pietizmus hulláma ömlött végig egész Európán és a miszticizmus ejtette rabjaiul az ideáljaikban csalódott embereket. Politikai titkos társaságok mellett felburjánoztak a vallásos, pszeudo-vallásos és misztikus jellegü titkos és kevésbbé titkos alakulatok. Divatba jöttek a csodák és természetfeletti megnyilatkozások. A titkos rendőrség, cabinet noir és ujságcenzura mellett ez a korszak hagyta az asztaltáncoltatást és spiritizmust örökül a következő évtizedekre.
A miszticizmus felé elhajlásnak a jelenségeit ma is erősen lehet tapasztalni. Sokan azt hitték, hogy a háborut egy uj, nagy, bensőséges vallási reneszánsz fogja követni. Jeleket véltek látni, hogy mig egyik oldalon a háboru felszabaditotta a vadság ösztöneit, a másik oldalon a vallásosságnak egy bizonyos formája felé vezetett. Megtévesztő lehetett különösen, hogy a keresztény jelszavak milyen bőségesen kerültek forgalomba uton-utfélen. A kereszténység tanait széltében-hosszában igyekeztek politikai célokra kiaknázni. Ezek az utszéli jelenségek természetesen nem számitanak. De Spengler szerint még az is, amit csakugyan a valláshoz való visszatérésnek lehetne tekinteni, a legtöbb esetben csak második vallásosság, a haldokló nagyvárosok vallásossága, egy beteges bensőség, amely nem kezdete, hanem befejezése egy kulturának s csak az elaggott lelkeket melengeti, mint a különböző keleti kultuszok a késői Rómában cselekedték. Mint Rómában, ugy a háboru utáni Európában is, divatba jöttek az okkultizmus különböző formái. Nagy könyvtárak statisztikái mutatják, hogy mig az átlagolvasók tömege a háboru előtt a regényeket és könnyü szépirodalmat kereste, a háboru alatt a politikát és történelmet, a forradalmak ideje alatt pedig a szociologiát kultiválta, addig ma a megismerésen tul eső dolgokkal foglalkozó könyvek a kapósak, kezdve a hindu filozófiától a Geheimlehrek különböző fajaiig. Közvetlenül a háboru után okkultista könyvek sorozatos kiadásokban jelentek meg és az akkori könyvdrágaság és könyvkereskedelmi pangás mellett is aránylag könnyen találtak vevőkre.
Korunk sokban hasonlit az imperiális Rómának közvetlenül a hanyatlást megelőző korszakához. A lelkek akkor is meghasonlottak önmagukkal és ott is megrendült a hit a régi istenekben. Ott is a vallás adta a világfelfogást és isteni rendeltetéssel magyarázták Róma hivatását, hogy uralkodjék népek és országok felett. Mikor a hit megdőlt, meginogtak az erkölcsi, társadalmi és állami alapok. Ott is a nagy anyagi fellendülés, a látszólagos biztonság takarta a felbomlást, a belső megoszlást, a társadalmi elégedetlenséget és az egység hiányát. Ott is megvolt egymás mellett a nagy gazdagság és pauperizmus, a vidék elnéptelenedése és a lakosságnak a városba tódulása. Akárcsak a mi korunkban a nagy nemzetközi tőke, mely mindenfelé érdekelve van, biztos, hogy nem veszithet, mert amit az egyik oldalon veszit, megtérül a másikon, Róma gazdagjai sem rémültek meg, ha egyik provinciát elpusztitották a barbárok, mert a többi provinciákban levő birtokaik és elhelyezett egyéb vagyonuk jövedelméből bőségesen kárpótolták magukat.
Megvoltak a szellemi életnek ugyanazok az aberrációi, mint a mi korunkban. A számtalan filozófus iskola mind külön igazságot hirdetett, de mindenki csak félig hitt nekik. A Mithras és Serapis kultuszától kezdve Heliogabalus fekete kövéig minden irányzat teret követelt magának. Akárcsak ma, mikor a meggyőződések viharszerüen ingadoznak ide-oda, bolsevizmustól a fehér és fekete reakcióig, mikor ugyanazok a reakciónak az apostolai, akiket még nemrégen vörös gombbal láttunk szaladgálni és szakszervezetekben hallottunk szónokolni, voltak rómaiak a harmadik és negyedik században, akik háromszor-négyszer tértek át a kereszténységre és lettek ismét pogányokká. Még a nagy megpróbáltatások idején is meglepően ugy viselkedtek, mint a mi korunk, mikor ezer nyomoruság közepette a világ jobban táncol és mulat, mint valaha. Szent Ágoston szerint az Alarik betörése elől Karthágóba menekült a római előkelők ugy jártak a cirkuszba, mintha semmi sem történt volna. Salvianus irja róluk, hogy ez a nép haldoklik, de kacag.
Vajjon mi lesz a mi kulturánk sorsa, lassu felbomlás, összeomlás, vagy regenerálódás? A sok és megdöbbentő hasonlatosság után Róma sorsától kell-e rettegnünk, vagy van-e kivezető ut korunknak lelki és társadalmi válságából? Ilyen kérdésekre a felelet hiábavaló. Valahányszor ugyanis egy világfelfogás és társadalom sulyos válságban és felbomlásban van, a méhében mindig egy uj világfelfogás és társadalom küzd a születéseért. Végeredményben pedig a megujhodás és születés csak a fejlődés örök törvényének a társadalmi életre is érvényes egyazon elvét szolgálja.
Uj világfelfogás felé.
Mindezek után következik még az utolsó kérdés: vigasztalan-e a helyzet az emberiség lelki élete szempontjából? Van-e okunk rettegni az elkövetkezendő, vagy már jelenlevő lelki válságoktól s azok társadalmi kilengéseitől és van-e kivezető ut abból a gondolkodási és erkölcsi utvesztőből, amelybe jutottunk? Igaz-e, amit évezredek előtt Anaxagoras hirdetett, hogy az ember semmit sem tudhat, semmit sem tanulhat, hiányzik a biztonsága, érzéki megismerései tökéletlenek, értelmisége hiányos, az élet pedig rövid? A lemondás hangján kell-e felvetnünk Pilátus kérdését, az örök kérdést: Mi hát az igazság? Számithatunk-e arra, hogy a mai ingadozás és bizonytalanság után egy uj és kielégitő világfelfogáshoz eljuthatunk? A modern emberiségnek feltétlenül ez a legnagyobb és legnehezebb problémája. Szinte azt lehet mondani, hogy már sokat tudunk ahhoz, hogy azt, amit létünk oka és célja gyanánt elébünk tárnak, elfogadjuk, de viszont keveset ahhoz, hogy uj világfelfogásunkat megalkossuk.
Ha összegezzük mindazt, amit fejtegetéseink során elmondottunk, akkor kettőt állapithatunk meg. Az egyik az, hogy a mózesi kozmogonia s a rája alapitott világrend, amelyet a kereszténység is átvett, bármilyen magyarázgatás mellett is nem egyeztethető össze a tudomány megállapitásaival. A kettő között át nem hidalható ür tátong s ennek az ürnek az érzéséből származik lelki életünk bizonytalansága. A másik megállapitás viszont az, hogy bármilyen eredményekhez jutott el a tudomány, nem tudta a természetnek végső titkait feltárni és az élet igazi rejtélyét megoldani. Valósággal azt lehet mondani, hogy minél messzebb jutott el, annál távolabb tolódtak előtte a határok. Ha egy kérdésre a tudomány megfelelt, mögötte egy ujabb merült fel és valószinü, hogy a dolgok lényege előttünk ismeretlen is marad. Pascal szerint a tudás az a golyó, mely minél jobban nagyobbodik, annál inkább növekszik az ismeretlennel való érintkezési felülete is. A puszta tudomány igy nem tudott megfelelni az eredetnek és végső rendeltetésnek a kérdésére és önmagában nem tudott célkitüzést nyujtani. A tömérdek causa efficiens mellett hiányzik nála a causa finalis. Minthogy pedig a tudományos iskolázottság felébresztette és nagyra növelte az emberben az okság szükségérzetét, az okok végén elébe meredő kérdőjel kinos nyugtalansággal gyötri. Mert erre az utolsó kérdésre nincsen válasz, hiunak tűnik fel egész erőfeszitése és hiábavalónak a megtett göröngyös, fáradságos ut. Esetleg visszafordulna, de ahonnét kiindult, oda már nincsen visszatérés.
A töprengő lélek rájön, hogy még azok a nagy általánositások is, melyeket a természettudomány elébe tár, – erő és anyag, idő és tér, végtelenség és öntudat, – tulajdonképen csak önkényes kifejezések, melyek részben önmaguknak ellentmondanak, részben pedig arra szolgálnak, hogy velük valamit kifejezzünk, amit bizonyitani nem tudunk. Hiszen a minden megismerésnek kezdete, az öntudat is, – mint már más helyütt emlitettem, – tulajdonképen problematikus valami, mert megismerése csak önmagában rejlik. Emellett a tudományos specializálódás korában élünk és a tömérdek részletmunka mellett még az a törekvés is hiányzott, hogy az elért eredményeket szintetikus módon összefoglalják. Az emberi életnek igy organikus középpontja veszett el, mikor a primitiv orientális ember számára alkotott fogalmak és magyarázatok már nem tudták kielégiteni, a csupán analizáló, boncoló, tényeket megállapitó racionalizmus pedig nem tudta neki nyujtani a teremtő erőt, mely a tények ismeretén kivül azok magyarázatával is szolgál, meglátja a nagy összefüggéseket és megnyugtató választ ad az emberi rendeltetés nagy kérdésére.
A minden téren mutatkozó tökéletesedés mellett ezért lopakodott bele a nyugtalanság és bizonytalanság az emberek lelkébe, mintha mindaz a haladás, ami történt, nem áldására, hanem átkára vált volna az emberiségnek. Tudatosan reakciós elemek odáig elmentek, hogy ennek nyiltan kifejezést adtak, azt mondván, hogy minden bajnak az okozója, hogy az ugynevezett tudomány hozzá mert nyulni olyan kérdésekhez, melyek tulmennek az emberi megismerés határain, tudatlanok pedig, akik nem ismerték a letünt századok erkölcsi életét, a régi, egyszerü erkölcshöz és igénytelenséghez való visszatérésben és a misztikus gondviselés rendelésének elfogadásában jelölték meg a boldogság utját. Minden ugy van jól, amint elrendeztetett. Az ember ne akarja fellebbenteni a szaiszi titok fátyolát és különösen ne akarja megismerni saját létének örök rejtélyét.
Ilyenformán félig-meddig a tudomány került a vádlottak padjára, a tudomány, amely maró és boncoló birálatával kikezdte a jámbor hit alapjait s aláásta évszázados tekintélyeknek, az egyháznak és államnak tiszteletét. Minden rendben volna, ha a tudomány nem menne tul a megengedett határokon. Ámde ezeknek a határoknak a megvonása még a vádlók részéről is nagyon nehéz, mert nem lehetnek bizonyosak benne, hogy ártatlannak látszó tudományos megállapitások mely pillanatban válnak lelki forradalmat előidéző tanokká és mert a multak példája mutatja, hogy a hozzájuk hasonlók által elitélteknek tételeiből nagyon gyakran váltak egyetemesen elismert kulturértékei az egész emberiségnek. Velük szemben pedig a tudománynak egyedüli célja az igazságnak minden melléktekintet nélküli keresése, ennek utja pedig a kutatás és vélemény feltétlen szabadsága. A tudomány csak azt igényli, hogy akik támadják, igyekezzenek előbb elért eredményeivel megismerkedni. Ha igaznak találják, fogadják el, ha nem, cáfolják meg, de alattomosan ne rágalmazzák. Ez az ut vezet a megértéshez és talán a ma jelentkező lelki válságnak a megoldásához.
A tudományt vádolni nem lehet, legfeljebb a müvelőit szabad hibáztatni, hogy a tömérdek részlet-igazság megállapitása mellett nem törekedtek eléggé azok összefoglalására. Most ennek kell következni. A tények tömegének ismerete és az ismeretek szaporodása a szaktudóst is rákényszeriti az általános szempontok szerint való gondolkodásra. Az átöröklés tana, a kisérleti élettan, a relativitás elve, uj filozófiai gondolkodásnak a kutforrásai. Az egyes tudományágak határkérdései rávezetnek a kapcsolatok keresésére. Mindinkább rá kell jönnünk, hogy az egyetemes tudomány nem az egyes tudományszakok mechanikai jellegü összegezése, hanem összefüggéseiknek megismerése és a mindenség rendjének magyarázata. Kifelé is az egységet kell megtalálnunk, aminthogy befelé öntudatunk egység formájában jelentkezik. Ez az egység csak harmonikus világnézlet lehet, melyet sem a világ jelenségei és tapasztalati tényei, sem pedig a léleknek tisztán filozófikus vizsgálata nem adhatnak meg, hanem csakis a lélek és külvilág egymáshoz való viszonya és kiegyenlitődése.
Teljesen tisztában vagyunk vele, hogy e kiegyenlitődés mikéntjének a megállapitása a legnehezebb feladatok közé tartozik és tudjuk azt is, hogy az idevezető utnak a nyomjelzése e kis tanulmánynak a leggyengébb fejezete. Mégis a következtetések levonása gyanánt a következőkben ezt is meg kell kisérelnünk.
Az ut, amelyen a kiegyenlitődéshez eljuthatunk, a természettudományon át vezet, amely megállapitotta a fejlődés örök törvényszerüségét és ennek a fejlődésnek törvényeit kezdte alkalmazni nem csupán a növény- és állatvilágra, hanem magára a világegyetemre, az emberre és a társadalmi élet jelenségeire is. A világegyetem nem mesterséges, önkényes, mechanikai jellegü alkotás, hanem állandóan fejlődésben levő, örökkön-örökké megujuló valami, az ember pedig nem betetőzése, koronája a teremtésnek, hanem csak egy láncszeme a folyton folyamatban levő és még tökéletesebb formák felé törekvő átalakulásnak. Ez a természettudományon alapuló világnézlet optimizmusának a kutforrása. A mai ember és egyáltalán semmiféle ember nem öncél; a cél mindig az utód, a következő nemzedékek végtelen sorozata. Az egyén mulandó, csupán rövid ideig tartó öntudatos létre emelkedik ki a nagy ismeretlenből, a faj azonban állandó és az élet örök. Az egyén és az emberiség célja, hogy ezt a földi világot szebbé, jobbá és igazságosabbá tegye a sarkait taposó uj nemzedék számára. Az emberi élet igy akarja magát általunk folyton kedvezőbb feltételek között fenntartani. Ez a kiindulási pontja az uj világfelfogásank.
Ebbe kapcsolódik bele az erkölcsnek és hitnek a kérdése. Az emberi élet és a társadalom tudatos berendezésének előfeltételei közé tartozik, hogy az erkölcsi elvek szerint történjék. A természettudományos világfelfogás nem ellensége az etikának; ebben különbözik a reneszánsztól, amely lényegében amorális volt és mig külső formáiban megtartotta a kereszténységet, tultette magát annak erkölcstanán. Ha uj világfelfogáshoz akarunk eljutni, abban nagy szerepet kell juttatnunk az erkölcsnek és azt a tömérdek erőt, amelyet az összes keresztény felekezetek évszázadokon át egy naiv és a tényekkel ellentétben álló kozmogoniának a védelmére és egymás megcáfolására pazaroltak, a krisztusi erkölcstannak a szolgálatába kell állitani. Épenigy ez a világfelfogás, amely nem fogad el csodákat és természetellenes beavatkozásokat a mindenség sorsába, nincs ellentétben az istenségnek, mint végső oknak a feltételezésével, de ez az istenség nem valamely dogmának körülmagyarázott istene, aki egy választott népre van lokalizálva, vagy akire a skolasztikusok felvetik még azt a kérdést is, hogy habetne dentem sanctissima Trinitas? – hanem a nagy megismerhetetlen, akit épen megismerhetetlensége tesz végtelenné és magasztossá. Itt, a megismerhetőnek és megismerhetetlennek a határán van a tudománynak és nem dogmaszerüen felfogott hitnek a találkozási pontja és kiegyenlitődésének a lehetősége. A hit az ember lelki megváltásának a kérdése, amelyet mindenki csak önmagából kiindulva, belülről szerezhet meg. Sem a hitnek, sem az etikának nincs köze a világ keletkezésének tudományos magyarázatához, a szerves élet elméletéhez, vagy az evolució tanához. Régente az egyházaknak kellett megfelelni ezekre a kérdésekre, mert nem volt más, aki rájuk megfeleljen. De ma a régi jogokhoz való ragaszkodás okozza az összeütközéseket a vallás és tudomány között és eredményezi a kétféle könyvvezetést a világfelfogásban, amely a lelki bizonytalanságnak egyik okozója.
Kétségtelen, hogy az uj világfelfogáshoz, amely kicsinyes önzéssel nem önmagában keresi az ember rendeltetését, amely tisztában van az egyén mulandó voltával s az elmulást épen olyan természetes és szükségszerü jelenségnek tekinti, mint a születést, csak igazán müvelt és gondolkodó ember tud eljutni. Csak a müveltségnek és tudásnak terjedésével következhetik be az intellektuális megállapodottságnak az az állapota, amelynek hiányát oly keservesen éreztük az anyagi haladásnak a háborut megelőző esztendőiben.
Könnyedén ezeket a kérdéseket elintéznünk nem lehet, legkevésbbé intézhetjük pedig el azzal a közkeletü szólammal, hogy a népnek szüksége van vallásra. Az ilyen mondáshoz veszedelmes mellékiz tapad, mert azt rejti magában, hogy akik mondják, saját maguk számára nem érzik a belső igazságot, de mások számára igazság formájában akarják feltálalni. Becsületes igehirdetés csak az lehet, amelynél a hitnek a szükségességét az igehirdető elsősorban a saját személyében érzi.
Egy uj lelki forradalomnak az előestéjén állunk, amely mélyebb lesz és a lelkeket ezerszerte jobban át fogja alakitani, mint a reformáció. Akkor a formákban történt, most a lényegben történik az eltolódás. Más szemekkel látjuk a világot, mint atyáink látták. A régi hitnek egy lényeges alkatelemét, a személyes halhatatlanságot mind kevésbbé tudjuk a fejlődéstani elvnek és a tudomány többi igazságainak megismerése után gondolkodásunk körébe beilleszteni. Részei vagyunk valami halhatatlannak, de ehhez való visszonyunkat nem ismerjük. Érezzük, hogy van szabad akaratunk, de ez a szabad akarat teologiai nyelven szólva egy felsőbb akaratnak, tudományos nyelven szólva pedig az oksági törvénynek van alávetve. Vannak nagy számmal felszaporodott ismereteink, melyeket ugy kell egy magasabb rendnek a keretébe beállitanunk, amint a kereszténység meg tudta találni az isteninek és emberinek az egységét. Ezeknek a problémáknak a kielégitő megoldása a mi feladatunk és utódaink feladata. Lehetséges, hogy erre sokan korunkat képtelennek tartják és azt hiszik, hogy az emberiségnek intellektuális része még sokáig nem fogja megtalálni a kivezető utat lelki életének zürzavarából és még sokáig nem bukkan rá önmagára. Kortársak mindig csak a kisszerüségeket látják a saját idejükben, mert hiányzik a meglátáshoz szükséges perspektivájuk. De minden történelmi korszaknak két ábrázata van. Ma az első ábrázathoz tartoznak a háboruk, forradalmak, szennyes jelenségeikkel, törpe szereplőikkel, a becstelenség és hipokritizmus ezer megnyilvánulásával, a másikhoz a lelkek vajudása, küzködése, törekvése az uj világosság felé.