A FEHÉR EMBER DETRONIZÁLÁSA.1)
Ennek a könyvnek megelőző tanulmányát annak a haladásnak vázlatos ismertetésével vezettem be, melyen a fehér emberiség a tizenkilencedik század folyamán átment. Mértékül azt a tételt állitottam fel, hogy száz esztendő alatt nagyobb volt a fejlődés anyagiakban, mint a római birodalom bukásától a mult század első esztendejéig. Az anyag és eszme szembeállitása lévén e tanulmány célja, benne a politikai vonatkozásokat alig érintettem. Ugyanez az eltolódás azonban politikai téren is megnyilatkozott a fehér emberiség javára. A mult század folyamán hagyta el a fehér ember igazán földrészének kereteit, hogy világtörténelmet kezdjen el csinálni.
Ezer esztendő előtt az arab, indiai, vagy kinai kultura kétségtelenül magasan felette állott a félig barbár Európának. Politikailag a fehér ember uralma ugyszólván csak Európa nyugati részére szoritkozott, de még arra sem teljesen. Az iber félszigeten az arabok uralkodtak s a szaracén hajók fenyegették a Földközi tenger északi partjait. Keleten az akkor még mongol magyarság és nyomában fajrokonai ostromolták a keresztény világot. Mikor a tizenötödik század végén és a tizenhatodik elején nyugaton a nagy felfedezések megkezdődtek, keleten a félhold majdnem Bécsig jutott el, Oroszország pedig még nem rázta le teljesen a tatárok uralmát. De még száz esztendő előtt is a fehér faj uralma igazában csak Európára és Amerikának egy részére szoritkozott. A föld többi részein csak egyes pontok voltak megszállva. A hóditás a tizenkilencedik század munkája. A század végén Afrikában már csak két benszülött állam maradt független, Libéria és Abesszinia, – azok közül is az első az Egyesült-Államok jóvoltából, – Ázsiában pedig Sziám, Kina és Japán. A többi közvetlenül vagy közvetve mind a fehér faj uralma alá került.
Az antropologiai tudomány mindezideig még nem jutott végleges érvényü megállapitásra a fajok elméletét és a fajok körülhatárolását illetőleg. A probléma ugyanis nagyon ingatag és a tudomány nem egy oldalról, hanem különféle utakon volt kénytelen megközelitését megkisérelni. Nagy nehézséget okoz, hogy épen a faji problémánál a többi tudományos módszereket, melyeknek a kisérlet a legfontosabb tényezőjük, alkalmazni nem lehet. A fizika módjára légüres térben kisérletileg vizsgálni nem lehet, de ha lehetne is, nem volna célja és értelme, mert a faj nem kivülünk, hanem bennünk és általunk élő valami. Ha nézzük, olyan mintha sugártörő prizmán át látnánk valamit, ami szüntelenül mozog, szinét és megjelenési formáját állandóan változtatja. Ilyen dolgokat megrögziteni, tudományosan elskatulyázni nagyon nehéz, különösen ha még a politika is belejátszik, amelynek egészen más céljai vannak, mint a tudománynak.
Mégis abban a tekintetben a tudomány felfogása körülbelül egységes, hogy a közöttük is kétségtelenül fennálló különbségek mellett a többi, szines fajokkal szemben a fehérek egységnek veendők. A fehér fajba egyformán beletartoznak a tulnyomóan világos, magastermetü és hosszufejü északiak, a sötétebb, alacsony, de szintén hosszufejü földközi tengeriek, az alacsony, szélesarcu és kerekfejü alpinok és a magas, sötétebb szinü és rövidfejü dináriak. Hozzászámithatók még a fehér fajhoz az előázsiaiak, akiknek tipusát ugyszólván változatlanul ismerjük az egyiptomi, asszir és hetita emlékektől kezdve egészen napjainkig. Egységnek kell venni a fehér fajt, mert az emlitett tipusok, változó mértékben ugyan, de egyaránt képviselve vannak Európának és az európa–amerikai kulturkörnek minden népében és nemzetében.
A politikának és a vele együtt járó tudománytalanságnak legfőbb hibája, hogy a fajt állandóan összekeveri a nép és a nemzet fogalmával. Az első biologiai és antropologiai, a második etnikai és históriai, a harmadik pedig erkölcsi és érzésbeli fogalom. Külön-külön semmi közük egymáshoz.2)
Egységnek véve igy a fehér fajt, nyers számokban a föld népességi statisztikája nagyjából az 1920. és 1921. évi adatok szerint a következő: fehérek 520 millió, sárgák vagy mongolok – ideértve az amerikai indiánok megmaradt néptöredékeit is, – 620 millió, barnák – malájok, egyéb dél-ázsiaiak és ausztráliaiak, – 370 millió, négerek 190 millió. Áttéve a politikai viszonyokra, azt jelenti ez a számösszeállitás, hogy az emberiségnek egyharmad része uralkodik nagyjából a másik kétharmad rész felett. De az arány a szinesek szempontjából még kedvezőtlenebb, ha kikapcsoljuk Délamerika bastard köztársaságait, melyek nem osztanak és nem szoroznak, valamint a fehér Európának mindazon népeit, melyeknek vajmi kevés részük van a világ uralmához. Ez esetben, különösen, ha az olyan példákat nézzük, mint az angolok uralma Indiában, a franciáké a fekete kontinensen, vagy az amerikaiaké a Filippini-szigeten, elmondhatjuk, hogy egy törpe minoritás uralkodik a sokszoros többség felett.
De mindennél többet mondanak a százalékos számok. Ázsia területének körülbelül hattized része áll közvetlenül európai fennhatóság alatt s az európai befolyás alatt álló terület még ehhez külön hozzászámitandó, a fehérek száma ellenben az egész kontinensen nem éri el az egy százalékot. Afrikában a fehérek arányszáma valamivel kedvezőbb, eléri a 2.3 százalékot. Igaz viszont, hogy a fekete földrész 2.4 milliónyi fehér lakosságának 95 százaléka a Földközi tenger partjaira és a földrész déli csucsára esik.
Mint már emlitettem, főleg a technika tette lehetővé a fehér fajnak ezt az óriási előnyomulását a mult század folyamán. A gépek és tökéletes közlekedési eszközök birtokában, a kapitalizmus által megszervezetten és nem utolsó sorban a hasonlithatatlanul tökéletesebb fegyverek birtokában, alapozták meg a fehérek világhatalmukat. Mindezek az eszközök olyan előnyt biztositottak nekik a szinesekkel szemben, amilyen előnyt jelentett évtizedeken keresztül az angol közgazdaságra nézve, hogy az angol ipar a többi országoknál előbb jutott el a mechanikai erő használatához és az iparosodás állapotába.
A mesterséges előnyöknek ez a helyzete azonban tartósan nem tartható fenn. Ahogy Nagy-Britannia után a kontinens államai és az Egyesült Államok is eljutottak az indusztrializálódáshoz, kétségtelen, hogy fokozatosan a szinesek is megszerzik a technikának mindazokat az eszközeit, melyek a mult század folyamán a fehér fajnak a szupremáciáját biztositották. Ennek az átalakulásnak az előjelei már a mult század végén kezdtek mutatkozni, a világháboru pedig a szines fajok emancipálódását rohamlépésekkel vitte előre.
Katonailag és politikailag a fehérek hóditó utja az első csorbát 1896-ban szenvedte, az abessziniai háboru alkalmával, mikor a legfiatalabb nagyhatalom, Olaszország, kénytelen volt Abessziniát egyenrangu szerződő félnek elismerni. Utána következett 1904–1905-ben a japán–orosz háboru, amely már egy fehér nagyhatalomnak határozott vereségével végződött, olyannyira, hogy Oroszország kénytelen volt Koreára táplált igényeiről lemondani és Mandzsuriát, ahol már be is rendezkedett, Japánnak átengedni. De az orosz – japán háborunak más következése is lett. Hatását egész Ázsia megérezte. Japán sikere nagyrészt felébresztette a sárga faj öntudatát. Szövetségi viszonya Nagy-Britanniával nem gátolta meg abban, hogy ügynökei müködésüket az angol uralom alatt álló Indiára is ki ne terjesszék. Az indiai szvaraj mozgalom megerősödése nagyrészt Japán harctéri sikereinek tudható be. Az Ázsia az ázsiaiaké jelszava ettől az időponttól kezdett a fehérekre veszedelmes formában a legnagyobb kontinensen mindenfelé elterjedni.
Jött azonban a világháboru. A világháborunak végleges eredményeit, épen problémáinak nagyon bonyolult voltánál fogva, rendkivül nehéz elkönyvelni. A legegyszerübb, de a valóságnak legkevésbbé megfelelő magyarázat az, hogy a háboru a nyugati demokráciák harca volt a központi hatalmak elavult monarchikus és feudális rendszerével, mely utóbbi vereséget szenvedett. A valóságban a világháboruban ennél sokkal több történt. Európa, amelynek egységét az egyes nemzetek között fennálló ellentétek mellett is a kereszténység, a gondolat szabadságáért vivott küzdelem és a kapitalizmus teremtette meg, dezintegrálódott. A leggazdagabb földrész elszegényedett s nemcsak a legyőzött, hanem a győztes államokban is gazdasági válságok követik egymást. Locarno és Thoiry után is politikailag és gazdaságilag egyaránt gyülölködő és egymással küzködő népek állanak egymással szemben és ebben a küzdelemben a kormányok nem számithatnak feltétlen biztonsággal polgáraik hüségére és odaadására. A világ gazdasági életének sulypontja Európából áttolódott az Atlanti oceán nyugati partjára. Ugyanakkor azonban egy másik nagy eltolódás is történt általánosságban a szines fajok javára.
Már a háboru folyamán az európai hatalmak tehetetlenül voltak kénytelenek nézni, hogy Japán különleges jogokat biztositott magának Kinában, a háboru után pedig az ő hozzájárulásukkal megvetette lábát a Csendes oceánon. Az indiai elégedetlenség lecsendesitésére Nagy-Britannia kiszélesitette az önkormányzatot és lemondott az Afganisztán felett gyakorolt protektorátusáról. Afrika északkeleti szögletében elismerte Egyiptom formai önállóságát. A gyakorlatban még mindig az angol alkirály székel Delhiben és a brit helyőrség nem vonult ki Egyiptomból, de tagadhatatlan, hogy ami történt, az a megváltozott viszonyokkal való okos megalkuvásnak az eredménye. Az angol közvélemény előtt nem titok, hogy a népszövetségtől nyert palesztiniai mandátum és a brit protektorátus alatt álló palesztiniai zsidó nemzeti otthon lényegében nem egyéb, mint kezdete az átköltözködésnek Egyiptomból a szuezi csatorna keleti partjára. Szükség esetén Egyiptom helyett Palesztina felől akarja Nagy-Britannia világhatalmának legfontosabb ütőerét megvédelmezni.
A kinai szovjetmozgalmakat is ilyen okokkal lehet megmagyarázni. A cárizmus bukása óta Oroszország expanziós törekvései Kelet-Ázsiában akarva, nem akarva megszüntek. Kina ezért orientálódik Oroszország felé. Kinában se a filozófusok, se a kulik nem lettek kommunisták és bolsevikiek, de maga az ország az idegen imperializmussal szemben ott keres támasztékot, ahol ilyen törekvésektől nem kell tartani.
De talán ezeknek az elszigetelt és különálló jelenségeknek nem is lehet akkora sulyt tulajdonitani, mint annak az általános tapasztalatnak, hogy a fehér uralom világszerte mindenütt meglazult. A világháboru előtt, az egy Franciaországot kivéve, az összes kolonizáló hatalmak körében általános volt a meggyőződés, hogy a fehér ember tekintélyét a benszülöttek között, politikára, nemzetre és fajra való tekintet nélkül kell fenntartani. Nem az angol, német, vagy spanyol, hanem a fehér ember áll a benszülöttel szemben. Lehetetlen, hogy a feketék és egyéb szinesek százezreinek felfegyverzése és szembeállitásuk a harctereken fehér ellenfelekkel, ne váltotta volna ki fokozott mértékben azt a hatást, melyet husz esztendővel előbb a japán győzelmek Ázsiában előidéztek. Bebizonyosodott, hogy a maláj és anamita nem sokkal nehezebben tanulja meg a fegyverkezelést, mint az átlagos orosz paraszt, a szenegáli pedig, hivatalosan is, felebbvalóinak szájából hallotta, hogy részese annak a győzelemnek, amelyet a civilizáció nevében egy fehér nép fölött arattak. A világháboruban a fehérek felsőbbségének tudata, mely azelőtt megdönthetetlenül állott a szinesek nagy tömegének körében, szenvedte a legnagyobb csorbát.
Ez az éremnek csak politikai oldala. Gazdaságilag is igen jelentékeny eltolódások mutatkoznak azonban a szinesek javára. Kezdetben a viszony a fehér ember országai és a tengerentul szines területei között az volt, hogy az utóbbiak valósággal szállitották a gazdagságot az előbbiek számára. Az ipari találmányok segitségével a fehér munkás néhány órai munkával elő tudta állitani azt, amihez azelőtt napokra volt szüksége. Ez lett a fehér országok gazdagságának forrása. A természetes és szükségképeni árukicserélés a fehér és szines ember között odamódosult, hogy az első néhány munkaórájával meg tudta vásárolni azt, ami a másikra nézve néhány munkanapot jelentett. Az iparcikkek iránti szükséglet emelkedése gazdaságilag is függőségi és alárendeltségi viszonyt teremtett a fehér és szines országok között. A kiaknázás kifejezésnek, melyet az európai és amerikai közgazdaság széltében-hosszában használ a fehér országok és tengerentul közötti gazdasági viszonynak a jellemzésére, mélyebb jelentősége van: a tengerentult a fehér ember tényleg kiaknázta a maga javára.
Ez a kiaknázás, akárcsak a modern nagyipar megteremtése, a kapitalizmusnak volt a munkája. A tőkének megvan az a törekvése, hogy haszonszázalékát minél jobban növelje. A dolog természetéből folyik, hogy ez a haszonszázalék nagyobb a gazdaságilag elmaradott országokban, mint ott, ahol a konkurrens tőke és egyenlő előfeltételekkel dolgozó verseny határt szab neki. Ezért törekszik tehát a tőke a szines fajok országai felé. De a tőke nem elégszik meg azzal, hogy kereskedelmileg aknázza ki őket, hanem iparvállalatokat is létesit: gazdasági, technikai, ipari és katonai eszközöket juttat a szinesek birtokába, melyekkel a fehér ember világuralmát kétessé tehetik. Az angol selyemipar már nagyrészt átköltözött Indiába, most a pamutipar van soron. Ötven esztendő előtt Angliában 150.000 volt a selyemipari munkások száma, ma csupán 30.000. Pusztán a gyárak technikai tökéletesbedésével ezt a csökkenést megmagyarázni nem lehet, magyarázatot erre csak az ipar elvándorlása szolgáltathat. A pamutiparban Bombay, Shanghai, Hangcsou, Ningpo és Osaka az európai és amerikai nagy pamutipari centrumokkal egyenlő fontosságu helyek közé emelkedtek. Azelőtt a juta csak mint exportált nyerstermény birt Indiára nézve fontossággal, most a jutaiparnak fele Calcuttában és környékén koncentrálódik. A kender- és lenipar szintén igen nagy arányokban emelkedik Indiában és Japánban. Kinában megkezdődött a szén- és vastelepek kiaknázása és egyre hatalmasabb vasipari vállalatok vannak alakulóban. Mindezek a vállalatok nagyrészt európai és amerikai tőkével jöttek létre és főleg az indiai vállalatok angol kapitalisták kezében vannak, de nacionalizálódásuk csak idő kérdése. Az idegenek mellett Indiában, Kinában és Japánban egy független kapitalista osztály van alakulóban, amelynek megvan a határozott törekvése, hogy a fehéreket az ottani közgazdaság területéről kiszoritsa.
Mindezen jelenségek mellé járul még egy körülmény, amelyre statisztikai adatok idézése nélkül is elegendő rámutatni: a születések csökkenő arányszáma a fehér fajhoz tartozó összes népek körében. Azelőtt Franciaország volt az elrettentő példa, de most az arányszám csökkenése ijesztő módon jelentkezik mindenfelé. Nagy-Britanniában 1881-ben 26,100.000 embernek 883.600 gyermeke született, 1913-ban pedig 36,600.000 embernek 882.000 gyermeke. 1927. első évnegyedében első izben fordult elő a napoleoni háboruk óta, hogy nemcsak relative, hanem abszolute is 2000 lélekkel fogyott Nagy-Britannia lakossága. Hasonlók a tapasztalatok a többi országokban is, azzal a hozzáadással, hogy a világháboru még fokozatosan csökkentette a születések számát. Oroszország lakossága a bolsevizmus idején sok millióval megfogyott és a születések erős többlete a halálozások fölött, amely a háboru előtt a német expanziós politikának igazi alapját szolgáltatta, veszedelmes módon megcsappant.
A szinesek országait illetőleg ezzel szemben az utolsó évtizedek tapasztalatai a népszaporodási viszonyok erős javulását bizonyitják. A higienikus viszonyok javulása, a ragályos betegségek elleni sikeres védekezés, a jobb gazdasági viszonyok, a pusztitó éhinségek elháritása, évről-évre erősebb mértékben tolják el a számbeli tulsulyt a szinesek javára. Chiozza Money, aki a legmérsékeltebb és legóvatosabb a faji kérdés tárgyalói között, mert hisz az ellentétek kiegyenlithetőségében és a fehér faj vezető szerepének megtarthatóságában, itt látja közeledni a fehérek végzetét. Szerinte a fehér faj veszedelme nem a szinesekben, hanem önmagában keresendő. A fehér fajnak csak kettő között lehet választása: megujhodás vagy halál.
De vannak a szines problémának még más oldalai is, amelyek alkalmasak arra, hogy mindkét részen növekvő izgatottságot és ingerült hangulatot váltsanak ki. Ide tartozik elsősorban a szinesek mesterséges távoltartása bizonyos területektől, ugyanazon a határon belül pedig a polgári jogegyenlőség kérdése.
Vannak egyes szines országok, – önállóak és koloniális helyeztben levők egyaránt, – amelyek a relativ, sőt abszolut tulnépesedésnek az állapotáig jutottak el és népfölöslegeiket határaikon tul kénytelenek elhelyezni. Ezek közé tartoznak legelsősorban India, Kina és Japán. Ezeknek az országoknak a népe azt kénytelen tapasztalni, hogy mig odahaza küzd az életfeltételek előteremtésének nehézségeivel, addig bezárják előtte más országoknak a kapuit, amelyeknek népe viszont ritka és szinte kinálkoznak letelepedési területnek. Az Egyesült Államok és példájukat követőleg Kanada, gátat vetnek a kinai, japán és hindu bevándorlásnak. Az Unió déli határain a vámügyi és katonai hatóságok állandó küzdelmet folytatnak, hogy megakadályozzák a szineseknek Mexikó felől való beszüremkedését. Ausztrália 1901-ben kezdte meg a kizárólagosan fehér politikát. Addig főleg a queenslandi cukorplantázsokon az ugynevezett kanaka-munka volt divatban. Az ültetvényesek a Csendes oceán szigeteiről egy-egy szezonra kanaka-munkásokat hozattak. Ezeket 1901-ben a kanaka-törvény kitiltotta az ausztráliai államszövetség területéről. A kitiltást követte általánosságban minden szines bevándorlás megakadályozása. Ugyanez történt Délafrikában is, ahova főleg hinduk vándoroltak ki a mult század utolsó évtizedeiben. Könnyen érthető, hogy felébredő faji öntudat mellett a szinesek ezt a megalázó megkülönböztetést tartósan nem hajlandók elviselni. Japánnak e kérdés miatt már több izben éles konfliktusa volt az Unió kormányával, a hindu függetlenségi mozgalom vezérei pedig a hatásos agitáció eszközéül használhatják fel azt a körülményt, hogy ugyanannak az angol koronának a dominiumai megkülönböztetett bánásmódot alkalmaznak a különböző szinü alattvalókkal szemben. A hindu ezredek jók voltak arra, hogy a bur háboruban és a világháboruban segitsék Nagy-Britanniát, de a hindu katona, ha leveti az egyenruháját, nem elég jó arra, hogy kereső polgára legyen annak a birodalomnak, amelynek megszerzéseért és megtartásáért vérét áldozta. Nem lehet egész véletlennek tekinteni, hogy Gandhi apostoli és politikai müködése is tulajdonképen nem Indiából, hanem Délafrikából indult ki.
Nagyjából ezek nemzetközi vonatkozásu kérdések. Amerikának azonban ezek mellett megvan a néger-kérdésben a saját külön belső faji problémája is. Ezt a kérdést a négeremancipáció és a szecessziós háboru csak formailag oldotta meg, tényleg a néger-kérdés fennmaradt, sőt a legutóbbi évek folyamán még jobban kiélesedett. A helyzet röviden összefoglalva az, hogy az Egyesült Államok 106 milliónyi lakosságából 12 millió, vagyis 10 százaléknál több néger. Ez a néger lakosság azonban nincsen egyenlően megoszolva, hanem a zöme délre esik, ahol egyes államokban a négerek a lakosság abszolut többségét is teszik. Ehhez képest már a mult évtizedekben is más volt a négerek politikai és gazdasági elhelyezkedése délen és északon. Délen megvolt a négernek a kereseti lehetősége és mint bérlő vagy farmer önálló exisztenciát teremthetett magának. Az utolsó huszonöt év tapasztalatai a déli államokban tényleg a négerek erős gazdasági megerősödését mutatják. Ezzel szemben a fehérek, politikai szupremáciájuk biztositása érdekében minden módon igyekeztek a négereket a szavazati jog gyakorlásától és a politikai életben való részvételtől elütni. Ehhez járulnak még a rendkivüli erős, dehonesztáló jellegü társadalmi válaszfalak. Fehér ember számára fenntartott helyeken néger nem jelenhetik meg, a colour line-től délre a négerek számára külön vasuti kocsik vannak fenntartva, néger és fehér gyermek nem járhat ugyanazon iskolába, stb. Az ipari jellegü északon ezek a politikai és társadalmi jellegü megkülönböztetések nincsenek meg, de viszont egyes alsóbbrendü foglalkozásoktól eltekintve, a néger egészen a legujabb időkig gazdaságilag nem tudott érvényesülni. A szakszervezetek mindenütt féltékenyen őrködtek, hogy az olcsóbb és igénytelenebb néger munkás a fehér munkás életstandardját ne veszélyeztesse. Amerikai meghatározás szerint a négernek délen megvolt a megélhetése szavazati jog nélkül, északon pedig a szavazati joga megélhetés nélkül.
Szintén a világháboru volt az, amely itt is nagy változást hozott magával. Amerikának mindig az európai bevándorlás volt az ember-rezervoárja, amely még a világháboru kitörésének esztendejében, 1914-ben is, mikor pedig bevándorlás szempontjából az esztendőt csonkának kellett tekinteni, 1,218.480 fővel szaporitotta az Egyesült Államok lakosságát. Ez a bevándorló tömeg 90%-ban az északkeleti államokban helyezkedett el. A háboru kitörése a bevándorlás áradatának egyszerre gátat vetett. Ugyanakkor azonban a hirtelen nagyranőtt hadiiparnak munkáskezekre volt szüksége. Megindult a néger-vándorlás délről északra. A nagy nyomásnak a szakszervezetek nem tudtak ellentállni és a néger munkás behatolt a gyárak kapuin. Az amerikai statisztikai hivatal körülbelül nyolcszázezerre teszi ennek az 1914–1918. közötti belső vándorlásnak a lélekszámát.
Mig a háboru tartott, ez a déli néger-invázió látszólag nem járt komolyabb következményekkel. A háboru után azonban az elhelyezkedést kereső hadviselt katonák hazaözönlése és az általános gazdasági válság, amely egész sereg nagy üzemnek a bezárására vezetett, akut formában robbantotta ki az ellentéteket. Egyebek mellett 1919. az Egyesült Államokban a nagy néger-ellenes zavargások esztendeje. Évek óta nem történt annyi lincselés, mint ebben az esztendőben s a lincselések ezuttal nem szoritkoztak délre, hanem napirenden voltak az északi és a nyugati államokban is. Az ellentét okai kétségtelenül gazdasági természetüek, de nagyon jellemző módon a lincselés közvetlen oka gyanánt, akárcsak délen történni szokott, északon is tulnyomóan négereknek állitólag fehér nők ellen elkövetett támadásai szerepelnek.
Hogy ez az ellentét mennyire kiélesedett, arról az a szinte könyvtárakra menő literatura tesz tanubizonyságot, mely a néger-kérdésről Amerikában az utolsó néhány év alatt keletkezett.3) Röpiratoktól, lapok és folyóiratok cikkeitől kezdve komoly statisztikai és politikai jellegü munkákig minden rendü és rangu munkák képviselve vannak ebben az irodalomban, melyek természetesen nagyon különböző módozatokat ajánlanak a néger-kérdés megoldására. Együttmunkálkodás gazdasági téren, de a társadalmi különválás és teljes szegregáció, az indiánokhoz hasonlóan külön rezervált területek a négerek számára, a négerek kitelepitése Afrikába, vagy valamelyik koloniába, sőt még a kasztrálás is. Hogy ez a faji gyülölködés mennyire mehet, arra nagyon jellemző Charles Carollnak még 1900-ban megjelent könyve: The Negro a Beast. Ennek a könyvnek, amelyet a st. louisi biblia-társaság adott ki, második fejezete a következő kenetteljes cimet viseli: »Bibliai és tudományos tények annak igazolására, hogy a néger nem származik az ádámi családból.«
Mindezek a jelenségek és tények csak egyet bizonyitanak. Két egymással homlokegyenest ellenkező törekvés áll egymással szemben. A fehér, illetőleg a fehér fajt a tengerentul képviselő nemzetek eddigi helyzetüket megtartani és biztositani törekszenek; velük szemben pedig erősödik a szinesek öntudata, amely politikai és gazdasági téren egyaránt érvényesülést követel. Ennek kell tulajdonitani azt is, hogy a szines kérdés minden vonatkozásában a háboru óta állandóan élesebb formákat ölt. A jelenségek láttára a fehérek oldalán nem hiányoznak a Kasszandra-hangu jóslatok, amelyeknek tenorja az, hogy a fehér faj uralma lealkonyodóban van, illetőleg a fehéreknek bele kell törődniök a világ feletti uralomnak a szinesekkel való megosztásába.
Ezek az aggodalmak az emlitett számszerü adatok és a földrajzi helyzet mellett tényleg nem tekinthetők egész alaptalanoknak. A Délafrikai unio például 1,225.000 négyzetkilométer kiterjedésü, vagyis több mint a háboru előtti Osztrák-magyar monarchia és a Német birodalom együttvéve. Ezen a területen összesen 1,547.000 fehér, 6,208.000 néger és 166.000 ázsiai él. Még kirivóbbak Ausztrália viszonyai. A kontinens kiterjedése 7,939.000 négyzetkilométer, tehát körülbelül akkora, mint Európa törzse, a szigetek és félszigetek nélkül. Ennek a rengeteg területnek egész lakossága 5,706.000 ember, amelyből azonban két és egynegyed millió hét városra esik, vagyis a legnagyobb része a kontinensnek majdnem lakatlan. Ez az öt és háromnegyed millió ember azon a cimen, hogy a földrészt a fehér civilizáció számára akarja megtartani, elzárja partjait a szinesek bevándorlása elől. A szomszédban viszont ott van Japán, 385.000 négyzetkilométer területen 60,800.000 lakossal és évente 700.000 főnyi népszaporodási többlettel. A fehérek népszaporodása ugy Délafrikában, mint Ausztrá iában aránylag gyenge, kivülről pedig kopogtat a szinesek tömege, amely egyre hangosabban követeli a bebocsájtását. Nem jogosult-e az a föltevés, hogy bármilyen komplikáció esetén, sőt még anélkül is, az anyaországtól távol eső gyarmat nem lesz képes ellentállni az egyre jobban erősödő nyomásnak? Hasonlóan aggasztó a fehér uralom ügye Indiában is, amelyet az angol politika csak ennek a sub-kontinensnek teljes vallási és nemzeti széttagoltsága mellett tudott megtartani. Ma már a józanul látó brit politikusok is tudják, hogy India birtokát, ha népei öntudatra ébrednek és az angol uralmat nem akarják, megtartani nem lehet. Még csak fegyveres felkelés sem kellene az angol uralom lerázásához. Elég volna a posta és vasut indiai alkalmazottainak sztrájkja vagy az adófizetés megtagadása és rezisztencia az angol hatóságok irányában. Magában Nagy-Britanniában hallatszanak már hangok, hogy leghelyesebb volna, ha a brit kormány előkészitené az Indiából való tisztességes kivonulásnak az utját. Egyelőre ez még a jövő zenéje, de jellemző, hogy ilyen eshetőségekről már komolyan beszélnek.
Szibériában a cári uralomnak volt hasonló problémája. Fajilag Kina egy évszázad óta előnyomulóban volt a nagy falon tul észak felé. Kinai telepesek egyre sürübb rajokban lepték el Mandzsuriát és ázsiai Oroszország keleti tartományait, a Baikál-tótól nyugatra pedig török faju népeknek lassu vándorlása volt észlelhető délről északnak, a sivatagi és steppe területekről a középszibériai feketeföld zónájára. A nagy szibériai vasut kiépitése után nagy arányokban kezdődött meg az orosz kolonizáció. Valóságos verseny indult meg a vasut-övért az orosz kormány által támogatott muzsiktelepesek és ázsiai benszülöttek között. A háboru kitörésekor az orosz kormány azt a kimondott célt tüzte maga elé, hogy hadifoglyainak nagy részét letelepiti Szibériában és velük erősiti meg a fehér elemet. Egész sor telepités sikerült s a kitüzött cél teljes megvalósitását csak az orosz összeomlás akadályozta meg. A probléma igy itt is megoldatlan maradt: sikerül-e a fehéreknek nemcsak hóditás, hanem telepedés révén is végérvényesen biztositani Szibéria birtokát?
Ami ezek után a fekete földrészt illeti, ott még a legkevésbbé lehet a szinesek öntudatának felébredéséről és a fehér uralom komoly veszedelméről beszélni. De ott is kétségtelen, hogy száz meg százezer embernek besorozása a francia hadseregbe és megismertetésük az európai öldöklő technika vivmányaival, nem maradhat hatás nélkül. Két esztendeje a marokkói háboru erre nagyon szép példát szolgáltatott. A rifek önvédelmi harca európai, sőt jórészt francia fegyverekkel folyt a franciák ellen. A földrajzi alakulásnál és klimatikus viszonyoknál fogva épen a fekete földrészről ismerik el a fehér szupremácia legtulzóbb képviselői is, hogy Délafrikát, a Földközi tenger partjait és esetleg egyes elszigetelt pontokat leszámitva, ott a jövő csak a feketéké lehet.
Az egyik amerikai szerző,4) aki a filozófia és erkölcs szempontjából meg akarja alapozni a fehérek és szinesek közötti nagy pernek az érveit, ugy állitja fel a tételt, hogy a fehér fajokat két oldalról fenyegeti veszedelem. Az egyik a belső veszedelem, a szociális kérdés, amely a kizsákmányolókat és kizsákmányoltakat egyre erősebben állitja szembe egymással, a másik a külső, a szines fajok számbeli, gazdasági és technikai megerősödése, minek következtében ezek is részt követelnek a világuralomból. Lényege mindkét problémának az, hogy sem a kizsákmányolt osztályok, sem pedig a kizsákmányolt népek nem akarnak eddigi állapotukban megmaradni. Ugyde a kapitalizmus, melynek telhetetlensége a fehér országok egymás közötti viszonyában mint imperializmus jelentkezett és a világháborut kirobbantotta, szintén telhetetlenségből ad fegyvereket a fehér faj jövendő ellenségeinek kezébe. Befelé ennek a telhetetlenségnek csakis a demokrácia lehet az orvosszere, amely a fehér fajban, népekre és osztályokra való tekintet nélkül, felébreszti a szolidaritás tudatát és kiegyenliti azokat az ellentéteket, amelyek a fehér társadalmat hovatovább szociális kettészakadással fenyegetik.
A demokrácia erkölcstana ugyanis egymás iránti szolgálatkészséget, kölcsönös megértést és testvériséget tételez fel. De ha ez igy van, lehetséges-e, hogy egy ilyen erkölcstan megálljon a fehérek földrajzi, vagy még inkább faji határainál? A fehér szupremácia védelmezői szerint annál is inkább fel kell vetni ezt a kérdést, mert szerintük az angolszász világ nagy része egy hamis idealizmusnak lett rabja, mely az egyetemes testvériség nevében hajlandó megfeledkezni a fehérek felsőbbségéről. A görög és római a barbár világgal szemben nem kételkedett felsőbbségének tudatában. Mikor a kétkedés beállt, bekövetkezett a görög kultura és a római impérium bukása. A fehérek is azért tudták rohamlépésben meghóditani a földet, mert természetesnek tartották, hogy uralkodjanak a szinesek felett. Mindenesetre hamis azonban a demokrácia, amely nagyobb rokonérzést tud mutatni a kivül álló kizsákmányolt fajokkal, mint a velünk együtt élő kizsákmányolt osztályokkal szemben.
De ezzel még ezeknek az igazi fajvédőknek a gondolatmenete nincsen befejezve. Szerintük a fehér faj szupremáciáját az emberi kultura és civilizáció érdekében fenn is kell tartani. Gazdaságilag a fehér civilizáció annak a többletértéknek az eredménye, melyet a fehérek és szinesek közötti viszony szolgáltatott az elsők javára és csak ennek a viszonynak a fenntartása esetén maradhat meg. Ha a fehér ember lemond a szinesek feletti uralomról, lemond egyuttal arról a civilizációról is, amelyet főleg az utolsó évszázad folyamán sikerült neki megteremteni. Ennek a magasabb célnak az érdekében kell a fehér emberiség élén álló angolszászoknak szabályozni, hogy meddig szabad elmenni a szinesek iránti előzékenységben és jóindulatban. A kapitalizmus a jövőben nem mehet el odáig, hogy olcsóbb munkaerő cimén és százalékosan nagyobb haszon reményében tönkretegye a fehér országok iparát s ha a kapitalizmus ennek megértésére nem kapható, az államhatalomnak kell egyrészt a tőkekivándorlást megakadályozni, másrészt a befolyása alatt álló szines országokban olyan munkásvédelmi törvényeket hozni, női és gyermekmunkát betiltani, hogy a tőkének ne legyen érdeke az idegen földrészekbe való kivándorlás. Épen ugy az államok sem mehetnek el odáig, hogy szinesek százezreit fegyverezzék fel – a fehérek ellen. A fehér szupremácia szempontjából az angol hadsereg indiai katonái, a francia hadsereg sok százezer afrikai és más szines katonája és az amerikai hadseregnek négyszázezer néger katonája, vagy a tisztán néger legénységgel dolgozó braziliai haditengerészet, komoly veszedelmet jelent. Valamikor a vetélkedő nagyhatalmaknak az volt a politikájuk, hogy gyarmataikban igyekeztek egymásnak nehézségeket támasztani és lopva kezébe nyomták a fellázadt benszülötteknek a fegyvert, hogy használják fel a másik fehér ember ellen. Ilyen gyanuk merültek fel már az olasz–abessziniai háborunál, a herero-lázadásnál és legujabban a marokkói felkelésnél. Most az orosz szovjet követi ugyanezt a politikát. Stalin az 1924. márciusában tartott központi szovjet-kongresszuson örömmel üdvözölte a japán–amerikai ellentét kiélesedését, Zinovjev pedig az angol kapitalizmus elleni küzdelem örvendetes jelenségei gyanánt emlékezett meg az indiai és afrikai nehézségekről. Kina fölött a nagy vörös felhő van emelkedőben. Konturjai mögött a szovjet vigyorgó ábrázata bukkan elő. Politikai és katonai téren az államok imperializmusa és félténykedése csinálja ugyanazt, amit gazdaságiakban a kapitalizmus telhetetlensége.
A világháboru által felvetett vagy kiélezett, de meg nem oldott problémák közé tartozik igy az igazi faji kérdés is, amelynél a fehér ember, mint egység és mint fogalom a szinesek tömegével kerül szembe. A fehér fajvédelem angolszász apostolai szerint vele a világtörténelem legnagyobb problémája vetődött fel, amely mellett jelentőségében még a világháboru is eltörpül. Irásaikból kiérzik az aggodalom, hogy a fehér emberiség még egyáltalán nem, vagy máris későn ébredt a kérdés igazi jelentőségének tudatára. A megindult processzust talán már nem lehet feltartóztatni. Idehaza a fehér ember egymást marja, mig odakint a fehér civilizáció kérdése forog kockán. Ha a nagy per a fehérek ellen dől el, nem következhetik más, mint az Untergang des Abendlandes és a fehér ember detronizálása.