Emberi problémák

Két esztendeje volt száz esztendeje, hogy egy szép és derüs őszi napon Stockton és Darlington között óránkint hat angol mérföldes, vagyis körülbelül tiz kilométeres őrületes sebességgel végiggördült Stephenson György gőzmozdonya, a Rocket, amelyet ma kegyeletes megemlékezéssel üvegszekrény alatt őriznek a londoni South-Kensington muzeumban. Ma a modern nagy amerikai lokomotivok sik pályán száz kilométernél nagyobb sebességgel száguldanak és még megállásra sincsen szükségük, mert a nyilt pályán a sinek közé mélyitett medencékből automatikusan szivják fel a vizet. Valamivel több száz esztendejénél, hogy a Savannah nevü gőzhajó huszonhét nap alatt átkelt az Atlanti oceánon. A mai tengerjáró kolosszusok ezt az utat négy és fél nap alatt teszik meg, négyezer utast visznek magukkal, akik a drótnélküli táviró segitségével érintkezésben vannak az egész világgal és kabinjukban kézhez kapják a hajón szerkesztett és kiadott napilapot. A háboru előtti esztendőben az angol kormánynak egy rendkivüli követe tiz nap alatt oda-vissza megjárta Washingtont; kihallgatáson volt az elnöknél és még egy üres délutánja is maradt Newyorkban. Gyermekkorunk meghitt alakja, Jules Verne angolja, aki nyolcvan nap alatt kerülte meg a földet, alaposan elmaradt a közlekedés mai teljesitményei mögött. A táviró még nincs száz esztendős. Mi, akik most tapossuk az élet utjának felét, gyerekkorunkban még nem ismertük a telefont. Az első automobil gimnazista korunk emlékei közé tartozik. A Röntgen-sugár negyedszázadnál alig valamivel idősebb. Az első sikeres repülő kisérletek a levegőnél nehezebb repülőgéppel a kilencszázas évek derekára esnek. Blériot 1908-ban repülte át elsőnek a csatornát. A drótnélküli táviró a repüléssel körülbelül egyidős.

Ezeket kell előljáró beszéd formájában előre bocsájtanom, hogy kissé megmozgassam az olvasó fantáziáját, akit egy kis vándorutra invitálok a közeli jövendőbe. Ha ugyanis nem volna összehasonlitási alapja, hogy mi történt az utolsó száz esztendő alatt, – nem is beszélve kisebb és alárendeltebb jelentőségü dolgokról, mint az irógép, kamatszámitógép, szedőgép, szines fotografia, buvárhajó, mozi, telefon-hirmondó, rádió, folyékony kőszén, rozsdamentes acél és tüzálló fa, – esetleg talán hitetlenül csóválná a fejét. Enyhébb formában ismétlődnék vele, ami oly sok emberrel megtörtént, mikor százegynehány esztendeje az első hireket olvasták Stephenson kisérleteiről, aki gőzerő által vontatott és sineken gördülő vonatokkal akarta a nagy forgalmat lebonyolitani.

A vasut ellenségei.

A haladásnak az utja, akár a szellemiek, akár az anyagiak terén hitetlenséggel, rosszakarattal és ellenállások leküzdésével van kikövezve. Vannak, akik akár az elméleti tudásnak, akár a technikai tökéletesbedésnek bármely vivmányában valamely megállapitott isteni rendnek a megbolygatását vélik felfedezni, amely ellen feltétlenül védekezni kell. Sohasem hiányoznak a tulokosak, akik csalhatatlanul be tudják bizonyitani, hogy amit náluk termékenyebb fantáziával megáldott agyvelők el tudnak képzelni, a lehetetlenségek országába tartozik és gyakorlatilag sohasem lesz megvalósitható.

Még máig megvannak az angol királyi tudós társaság jegyzőkönyvei, amelyek a Stephensont megelőző időkben óva intenek mindenkit a gőzzel végzett veszedelmes kisérletektől. Követik ezeket a mérnöki szakvélemények, amelyek szerint a vassineken gördülő és gőzerő által vontatott közlekedési eszköz képtelenség, mert a vassineken a kerekeknek nem lesz elegendő ellenállásuk és mindig egy helyben fognak forogni. A bajor királyi orvosi kollégium bebizonyitotta, a vonatok utasai feltétlen agyrázkodásnak lesznek kitéve. Erre a megállapitásra alapitotta azt a követelést, hogy palánkot állitsanak a vasuttól kétoldalt és jelzőzászlós, gyalogos vezető haladjon minden vonat előtt s ezáltal megmentse a vonat utasait és a pálya mentén járókelőket a rettentő sebesség veszedelmeitől. Mikor pedig az első vasutak Angliában már megindultak, nem kisebb ember, mint Arago, tartott előadást a francia akadémiában arról, hogy amennyivel csökkenti az uj közlekedési alkalmatosság a szállitási költségeket, annyival csappan meg Franciaország nemzeti jövedelme. A politikus Thiers már kedvezőbb véleménnyel volt az uj találmányról, elismerte, hogy idővel alkalmas lesz a nagyvárosok és közvetlen környékük közötti helyi forgalomnak a lebonyolitására.

A közlekedés, melynek terén nagyobb a változás a legutolsó száz esztendő, mint a megelőző két évezred alatt, különösen alkalmas a haladás lehetőségeinek illusztrálására. A gőzmozdony sikeres müködésének százesztendős jubileumát éljük csupán, de a vasut gyermekeink szemében már bizonyos mértékig a tulhaladott dolgok közé tartozik. Amit mi gyermekkorunkban még csak Jules Verne fantáziáján keresztül álmodhattunk meg, a buvárhajó és a repülőgép, az ő számukra már eleven valóság. A jövőnek már nem a vasut, hanem a repülőgép lesz a gyors személy- és áruszállitó eszköze.

Az automobil.

Szemlét tartva a közlekedésnek a száz esztendős fejlődésén, a legszebb példáját láthatjuk, hogy a találmányok szükségképen miként kapcsolódnak egymásba. A Stephensont megelőző időkben a kisérletek főleg egy olyan mechanikailag vontatott közlekedési alkalmatosságnak a megteremtésére irányultak, amely az országutakon halad és a lefektetett pályához kötve nincs. Akkor ezek a kisérletek nem sikerülhettek, mert hiányoztak a jó karban tartott utak és a megfelelő gördülő anyag. Ezért volt korszakalkotó Stephenson találmánya, aki ezt a nehézséget a sinek lefektetésével hidalta át. De mihelyt a vasut meghóditotta az egész világot, előtérbe kellett nyomulni ismét a közlekedés igazi céljának, amely nem lehet más, mint a háztól-házig való szállitás és a gőzmozdonynak kellett a teremtő impulzusokat szolgáltatni egy ujabb találmánynak a létrejöttéhez. Ez az ujabb találmány az automobil.

Az automobil tulajdonképen egy technikai segédanyagnak, a kaucsuknak és a belőle előállitott pneumatiknak köszöni létét, amely a kerekek kellő tapadását és a haladás gyorsaságát biztositja. Az automobilizmus fejlődése magával hozta viszont a törekvést a mindig kisebb, de mindig nagyobb erőkifejtésre képes motoroknak a megteremtésére. A kicsiny, de nagy erősségü motor viszont előfeltétele a levegőnél nehezebb repülőgépnek és a mechanikai repülésnek. Egy további lépés előre a motornélküli repülőgép, amely teljesen a madarak repülését utánozza és a levegő áramlásait használja ki. Ennek a gondolata is nagyon régi, szinte azt mondhatnók, hogy már Ikarosz idejéig megy vissza. Komolyan azonban motornélküli repülésről beszélni addig nem lehetett, mig a motoros repülőgép hozzá nem segitette a kutatást a légviszonyok és a repülés alapvető törvényeinek ismeretéhez. A találmányok egymásba kapcsolódásának sorrendje tehát: vasut, motor, pneumatik, automobil, tökéletesbedett motor, repülőgép, motornélküli repülőgép.

Az igazi nagy és gyors közlekedési lehetőségek az automobilnál és a repülőgépnél jelentkeznek. Szinte káprázatos az a fejlődés, amely a két legujabb közlekedési eszköz, az automobil és repülőgép tekintetében tapasztalható. A nyugati nagyvárosok közuti forgalmában az automobil a lovat már teljesen kiszoritotta. Itt már a ló megy luxusszámba, amelyet arra használnak, hogy felcsengőzve, szépen felszerszámozva vele a gazdagabb osztályok gyerekeit vasárnap délután a parkokban megkocsikáztassák. H. G. Wells nehány esztendeje a lapok utján intézett felhivást London város tanácsához, hogy egy hansom-cab a mult idők közlekedésének emléke gyanánt belekerüljön a South-Kensington muzeumba. Az amerikai acéltröszt tavaly jelentette be körlevélben, hogy abbahagyja a lópatkógyártást. Nagyban a lópatkó előállitása már nem fizeti ki magát, az ilyesmit át kell engedni a kisebb üzemeknek. Amerikában az automobil már a polgári életnek rendes szükséglete. Európában is az automobilizmus annyira haladt, hogy már megkezdődött a kizárólag automobilok számára való utak épitése. A sort Olaszország nyitotta meg a milano-monzai autóuttal, a következő volt a london-windsori ut és az idegenforgalom szolgálatában már mindenfelé tervbe van véve hasonló utak épitése.

Ma két problémája van az automobilizmus jövő fejlődésének. Mindkettő az üzemi költségek apasztásával függ össze. A pneumatik előállitására szolgáló természetes kaucsuk-készletek apadóban vannak és az ültetvények szaporodása nem tud lépést tartani a szükséglet állandó emelkedésével. Az egész világ laboratoriumaiban mindenütt szorgos kutató munka folyik, hogy megtalálják a szintetikus gummit, amely a természetes kaucsuknak a pótlására minden tekintetben alkalmas, de annál jóval olcsóbb és korlátlan mennyiségben lesz előállitható. Sokat igérő kisérletek máris vannak és kétségtelen, hogy ezt az iparilag is rendkivül fontos kelléket az izoprén-anyagok sorában rövid időn belül meg fogják találni. A másik probléma egy rugalmas alépitmény az utak számára, melyen az autók közlekednek. Egy kis fantáziával el lehet képzelni, hogy ezt az alépitményt a hajlékony üveg fogja szolgáltatni.

A repülőgép.

Áttérve az automobilizmusról a repülésre, még gyorsabb tempóju fejlődést tapasztalhatunk. A repülőgép közvetlenül a világháboru előestéjén kezdett a sportmutatványok köréből a komoly közlekedési eszközök szinvonalára emelkedni. A háboru alatt a repülőgép ugyszólván kizárólag katonai célok szolgálatába került és a hadviselésnek rendelkezésére álló szinte korlátlan eszközök nagy lökést adtak a repülőgép-technikának. Akármennyire különösen hangozzék is, az a nagy fejlődés, amelyet a repülőgép-technika a háboru alatt felmutatott, gyakorlatilag nem minden tekintetben bizonyult hasznosnak. A nagy eredményeket a hadi repülőgépek a felhasznált lóerők számának állandó szaporitásával és a motorok erejének fokozásával érték el. A gazdaságosság, sőt még a biztonság szompontjai is ennél a katonai jellegü repülőgép-iparnál természetszerüleg háttérbe szorultak. Hogy ugy fejezzük ki magunkat, gazdasági és financiális szempontból a repülés ügye helytelen irányokba terelődött és a háboru után a repülés tekintetében válságnak kellett bekövetkezni.

Az oka ennek a válságnak nagyon egyszerü és kézenfekvő. Egyszerre tömérdek repülőgép szabadult ugyan fel, de ezek legfeljebb sportcélokra, nem pedig a polgári és kereskedelmi légiforgalom számára voltak használhatók. Nagyon drága volt az üzemük s a pilótán kivül legfeljebb a megfigyelő tiszt, vagy a bombavető számára volt rajtuk hely. Ez a gyakorlati célokra hasznavehetetlen repülőgéptömeg valóságos teher gyanánt nehezedett a szakmabeli vállalatokra. A válságot pedig elsősorban az antant-államokban érezték meg, melyeknek kormányai valósággal kényszeritették a leszerelési anyagokat megvevő vállalatokat, hogy bizonyos számu katonai repülőgépet is átvegyenek s ezekkel rendes járatokat tartsanak fenn. A vállalatok egy darabig experimentáltak, de csakhamar belátták, hogy a kicsiny befogadóképességü és drága üzemü gépek nem rentábilisak.

A kereskedelmi célokra használható repülőgépnek első feltétele, hogy a befogadóképessége aránylag nagy legyen és üzeme ne legyen tulságosan drága. Ezt a célt eddig a németek és amerikaiak tudták legjobban megvalósitani. A németeket, minthogy katonai repülőgépeiket megsimmisitették, nem nyomta a háboruból visszamaradt gépek tömege és a repülőgép-épitést egészen uj alapokon, a kereskedelmi szempontok figyelembevételével kezdték meg. Amerikában más volt a helyzet. Ott a háboru sohasem nehezedett rá ugy a gazdasági életre, mint Európában. Ott már 1915-ben berendezték a transzkontinentális légi járatot Newyork és San-Francisco között; folyton tökéletesitették a gépeket, állomásokat létesitettek, melyek az erős világitó berendezések mellett éjjel is használhatók s igy elérték azt, hogy éjjel-nappali üzemmel az ut az oceántól-oceánig harminc óra alatt megtehető. Az Aircraft Year Book szerint az Egyesült Államoknak már 125 repülőgép-társaságuk van s ezek a társaságok érdekeik képviseletére »repülő« kereskedelmi kamarát tartanak fenn Newyorkban.

A háboru alatt tett tapogatózó jellegü kisérletektől eltekintve, Európában az első rendes és menetrendszerü járatot 1918. őszén létesitették London és Páris között. Azóta már csaknem az összes nagyobb városokat rendes repülőgépjáratok kapcsolják össze és a repülőgép a nagy távolsági forgalomban is mind szélesebb helyet követel magának. A Bermudák és Azori szigetek érintésével a háboru alatt repülték át először az Atlanti oceánt. 1924-ben sikerült első izben a föld teljes körülrepülése. Az idén egy olasz repülő Nápolyból ugyanazzal a géppel eljutott Buenos-Ayresbe. Az angol légügyi miniszter indiai szemleutját Londontól Delhiig repülőgépen tette meg. Ezek a kisérletek, – ha ugyan az ilyen eredményeket lehet még egyáltalán kisérletnek tekinteni, – jogossá teszik az olyan feltevést, hogy az Anglo-Australasian Aero Co.-nak sikerülni fog annak a tervnek megvalósitása, hogy Páris–Brindisi–Kairo–Bagdad–Karachi–Bombay–Calcutta–Singapore–Jáva–Port-Darwin utvonalon át Sidneybe és Melbournba, egy elágazással pedig Kantonba és Hongkongba rendes járatokat létesitsen. Ha ez sikerül, a levelek Ausztrália tulsó végére ugyanannyi nap alatt juthatnak el, ahány hét alatt most az utat megteszik. Byrd kapitány és Amundsen teljesitményei után nem indokolatlan Sven Hedinnek az a feltevése, hogy a földnek még hátralevő kevésszámu ismeretlen területének kikutatásánál a repülőgép fogja tenni a legnagyobb szolgálatokat.

A repülés jövője.

A dolog természetéből folyik, hogy a nagyközönség a tényleges eredményeknél többre szokta becsülni a sportszerü teljesitményeket. Ennek kell tulajdonitani két világrész tombolásszerü üdvrivalgását, mikor az idén rövid időközökben két amerikai pilóta egyhuzamban átrepülte az Atlanti oceánt. Emberi akaraterő, kitartás és a teljesitmény vakmerősége szempontjából az ilyen rekordok tényleg elismerést érdemelnek, de nem szabad, hogy a gondolkodó embert megtévesszék. Az igazi érdem se a szárazföldi, se pedig a levegőbeli soffőröké, hanem a tudósoké, a laboratoriumok munkásaié és a konstruktőröké, akik az ilyen teljesitmények előfeltételeit megteremtik és azok eszközeit megadják. Csakis ezektől lehet várni a repülés többi problémáinak megoldását.

E problémák között különösen egy van, amelyet még sokan eldöntetlennek tekintenek: milyen tipusu és rendszerü repülő alkalmatosságé lesz a jövő? Két éve, mikor az első Zeppelin-rendszerü léghajó Eckener kapitány vezetésével átrepülte az oceánt, az átlagos ujságolvasó közönség a merevitett vázu, nagy léghajókra esküdött. Ma, Lindbergh és Chamberlin repülése után a hangulat a másik végletbe csapott át és a kávéházi technikusok a levegőnél nehezebb repülőgépek jövőjét hirdetik, amelyek tényleg repülnek és nem gázok segitségével tartják fenn magukat a levegőben. A publikum alkalmasint most hibázott rá az igazságra. Az eddigi eredmények a repülőgép jövőjét látszanak bizonyitani. Huszegyenehány esztendő alatt a repülőgép hihetetlen módon fejlődött. Vannak személyszállitó repülőgépek, amelyek óránkint háromszáz kilométert repülnek és nemcsak a legpazarabb kényelemmel vannak berendezve, de biztonság tekintetében is nagyon tökéletesek, mert a giroszkop és irányjelző készülék segitségével a vezető még a ködben is meg tudja állapitani a magasságnak és iránynak legcsekélyebb elhajlását. Ezek után nem nehéz elképzelni azt a közeli jövőt, mikor a repülőgép lesz a gyors személyszállitásnak a legfontosabb eszköze. A föld hallatlan módon össze fog szükülni és a vasut ugy fogja kiegésziteni a repülő-hálózatot, ahogy ma a vicinális vonalakon közlekedő vonatok csatlakoznak az internacionális expresszekhez és a fővonalak gyorsvonataihoz.

Pedig kétségtelen, hogy a repülőgépek mai sebessége még fokozható. Elvégre azonban minden sebességnek megvan a fizikai határa. A termékeny fantáziának ott nyilik tág tere, ahol azt kell elképzelni, hogy mi történik akkor, ha a sebességnek elérhető határáig eljutottunk. Eddig erre tudtommal egyetlen ember kisérelte meg a válaszadást, a Titanic katasztrófájánál elpusztult fiatal francia iró, Jacques Futrelle, aki elképzelte és megirta az auto-immobilt, azt a repülőgépet, amely kikapcsolja magát a nehézkedés törvényének és a föld vonzási erejének hatása alól és a magasban megállva megvárja, mig a föld elfordul alatta. Huszonnégy óra alatt, anélkül, hogy mozogna, körülrepüli az egész földet és visszajut kiindulási pontjára. Ennél nagyobb sebességet igazán már elképzelni sem lehet, mert az a negyedik dimenzió határát érintené és akárcsak Wellsnek az időgépe, a multba vinne vissza bennünket.

A drótnélküli érintkezés és a rádió.

Nincsen több öt-hat esztendejénél, hogy egy előadásomban beszéltem a drótnélküli érintkezésnek a lehetőségeiről és mikor azt állitottam, hogy a jövő telefonjánál drótra nem lesz szükség, sőt hogy drót nélkül, nagy távolságokból hireket fogunk kapni és hangversenyeket fogunk hallani, máskülönben nagyon intelligens közönségem hitetlenül csóválta a fejét. Két vagy három esztendeje Lipcsében hallgattam a berlini Allradio Gesellschaft főmérnökének egy előadását, aki azzal kezdte, hogy a publikum csodálkozik, hogy drót nélkül lehet a hangot továbbitani, pedig lesz idő, mikor a szakember azon fog csodálkozni, hogy valaha a hangot természetellenes módon belepréselték a drótba és megnehezitették szabad terjedését.

A rádiózásnak ma csak a kezdetén vagyunk még, de a közönség már fogékonyabb a lehetőségek elképzelésére. A természetes fejlődés csakis az lehet, hogy nemcsak kaphatjuk a hireket, de adhatjuk is. Egyáltalán nem látszik valószinütlennek az olyan óraszerü, mellényzsebben hordható kis telefon-szerkezet, melynek segitségével bárkit bárhonnan felhivhatunk. Még az sem elképzelhetetlen, hogy ez a szerkezet egy tükörrel lesz kombinálva, melynek segitségével azt, akit felhivunk, nyomban látjuk is. A hölgyekre kell bizni annak eldöntését, hogy a találmányoknak eddig a pontig való fokozása kellemes lesz-e, vagy kellemetlen.

A fizika haladásának szabályai szerint a találmányoknak ebben a sorrendben kell követni egymást. A régi rendszerü távirót követte a telefon és telefon-hirmondó, ezt a drótnélküli táviró és a hangnak drót nélkül való továbbitása. Tavaly drótnélküli telefonnal sikerült már összeköttetést létesiteni Nevork és London között és a hangot kedvezőtlen atmoszférikus viszonyok mellett is mindkét helyen egészen jól lehetett hallani. Szelén-lemezes táviró készülékekkel tudunk már képeket továbbitani, sőt továbbitjuk már a képeket drót nélkül is. Képek drótnélküli továbbitására már két rendszer is van, Belin professzoré és Thorne Bakeré. Az utóbbi rendszerü képtávirón a továbbitandó kézirat, rajz vagy fénykép minden egyes pontját ugyszólván végigtapogatja egy vékony fénysugár, miközben a lap a részleges sötétedés következtében, hol világosabb, hol pedig sötétebb fényt vet vissza. A fényrezgéseket egy e célra szerkesztett fotocella veszi fel és alakitja át elektromos rezgésekké. E rendszerrel sikerült az eddig csak fáradságos és hosszu ideig tartó preparálással elkészithető különleges képtáviró-klisét teljesen kiküszöbölni. A fotocella áramimpulzusainak eredményekép megindulnak az antennából az éterhullámok és a vevőberendezés antennájába ütközve, fényrelaisba jutnak, amely az elektromos rezgéseket ismét fényrezgésekké formálja s az eredeti lap képét egy fényérzékeny filmszalagra viszi át. A drótnélküli távolbafotografálás sem tükröket, sem egyéb anyagi segédeszközöket nem alkalmaz, pusztán a materiális fény irányitásán alapszik. Vegyük mindehhez hozzá a mozit, sőt a szines és plasztikus mozi sikeres kisérleteit is. Ha mindezek megvannak, sikeres kombinálásunk megadja a drótnélküli, képekkel összekötött, zsebben hordozható telekinefont.

A mozi jövője.

A moziról lévén szó, érdemes foglalkozni egy kissé azzal a kérdéssel is, hogy mit lehet várni ettől a találmánytól, amely az utolsó huszonöt esztendőnek valamennyi technikai alkotása között talán a legnagyobb elterjedésre és népszerüségre tudott szert tenni. A mozi ma sokak számára ujságot, sőt irodalmat pótol és egyformán eszköze az üzleti reklámnak és politikai propagandának. Kiterjesztette az ismeretek körét és a valószerüség mezében mutatott be idegen világokat, melyeknek nyomtatott ismertetései csak az elmosódottság ködében rajzolódtak le és foszlottak szét. Be tudta mutatni a technikai és ipari eljárások különböző módozatait és meg tudta rögziteni a természet mühelyének féltve őrzött titkait, a vadon állatainak életétől a rózsa bimbójának fakadásáig Eszköze lett a tudománynak és vannak egyetemek, melyeknél a legfinomabb sebészeti mütéteket, melyeknél nem lehet jelen a hallgatók tömege, ugy mutatják be, hogy az operációt a terem tetőzetén elhelyezett gép veszi fel s a felvételt tükrök segitségével nyomban az előadó terembe vetiti, ahol az asszisztens magyarázza a professzor munkáját. A mozi behatolt még a szinházba is. Igen jelentős kisérletek történtek, hogy a mai kulisszarendszer helyett vetitsék a diszleteket, melyek plaszticitás tekintetében semmi kivánni valót sem hagynak fenn és mindenesetre tökéletesebbek a mai papirmasé butoroknál és kasirozott lovagváraknál.

Van-e ezek után a mozi fejlődésének még további lehetősége? Természetes, hogy van. A jövő mozija forradalmat fog előidézni – a szinmüvészet terén. Ha a mozi nemcsak a mozgást adja vissza, hanem a plasztikát, szint és hangot is, a mai szinpad feleslegessé válik. A nagy tőkével dolgozó mozivállalatok képesek lesznek, hogy kizárólag jó szinészeket szerződtessenek, a legtökéletesebb diszleteket alkalmazzák, a felvételeket bármely tetszésszerinti helyen eszközöljék, mig a mai szinpadokon a közönség a jó szinészekkel együtt kénytelen a ripacsokat is elfogadni s a rendezés és diszletezés hiányosságait elszenvedni.

Azt szokták erre mondani, hogy a mozi sohasem pótolhatja az eleven embert. Én ezt a tételt oda módositom, hogy a mai mozi még nem pótolhatja. De hiszem, hogy a mozi idővel olyan tökéletes lesz, hogy ugyanugy fogja adni a szinész mozdulatait, hangját, alakitását, mintha magam előtt látnám a szinpadon. Ugyanazt a valósági érzést, ugyanazt a lelki folyamatot fogja kiváltani, mint a szinház, azzal a különbséggel, hogy a korlátolt szinpadi lehetőségek helyett még a miliőben is a valót nyujthatja. Sokan ezt nem tudják maguk elé képzelni, mert beléjük idegeződtek a mozinak képszerü emberalakjai és képszerü keretei. Ahhoz a távolabbi lehetőséghez azonban, amit a jövőbe vetitünk, csak a szemünknek megszokott formák összetörésén át juthatunk el. Természetes, hogy ez esetben maradna még egy nagy nehézség, a nyelv kérdése és a szöveggel együtt felvett élő beszéd idegen nyelvre való leforditásának lehetetlensége.

Magát a technikai részt illetőleg azonban el lehet menni egészen annak a feltételezéséig, hogy az igy tökéletesitett mozit bevisszük a saját otthonunkba, vagyis tetszésszerint le tudjuk játszatni magunk előtt az előadást. Egyáltalán nem elképzelhetetlen a tudományos előadásoknak, felolvasásoknak az a formája, hogy a felolvasó a saját otthonában beszél egy hang- és képfelvevő készülék előtt és a hallgatók is saját otthonukban kapják az előadást, de tökéletesen olyan illuzióval, mintha az illető előttük állana. Még a nemtetszésüknek is kifejezést adhatnak olyan módon, hogy csavarnak egyet a készülék taszterén és eltüntetik szemük elől a nekik nem tetsző előadót.

A beszélőgép.

A technika további tökéletesedéséhez tartozik az, hogy a különböző akusztikai és optikai jeleket, tehát a hangot és képet, akár közvetlenül vétettek fel és akár dróton, vagy drót nélkül továbbittattak, meg is tudjuk őrizni. Ennek a kezdete már megvan a gramofonban és a moziban. A gramofon azonban nem tökéletes, mert a hangot valamely anyagba való karcolás révén őrzi meg, ami kellemetlen mellékzörejekkel jár és korlátozza a felvételek terjedelmét is. A mai mozinak a hiányosságait pedig épen az előbbiekben állitottuk szembe a tökéletes mozinak a követelményeivel. 1925-ben azonban egy Paulsen Valdemár nevü dán mérnök olyan hangfelvevő készüléket szerkesztett, melynél a felvételnek az alapanyaga nem lemez, hanem acéldrót, amelyen a hangnak a megrögzitése magnetizálás segitségével történik. A felvevő készülékben futó drót, amely tetszeszerinti hosszuságu lehet, a hang erősségéhez képest erősebben, vagy gyengébben magnetizálódik. Előnye a mai felvevő szerkezetekkel szemben, hogy demagnetizálással a hangokat ismét ki is lehet törölni, vagyis ha a beszélő korrigálni akarja önmagát, azt minden nehézség nélkül megteheti. A további nagy jelentősége a találmánynak a felvett jelek továbbitásában rejlik. Minden dróton felvett akusztikai jelet ugyanis tovább lehet adni, akár dróton, akár drót nélkül, sőt meg is lehet őrizni. Igen könnyen el lehet képzelni például, hogy valamely nagy vállalatnak a főnöke bemodja a beszélőgépbe a világ különböző részeiben levő képviselői számára az utasitásokat és a rádió azokat a megfelelő helyeken leadja. Bizonyára ez a hirek közvetitésének sokkal gyorsabb módja a mai levelezésnél és táviratozásnál. Kópia gyanánt ez esetben a központban megmarad a beszélőgépnek a dróttekercse, amelyet bármikor ujra meg lehet inditani, a többi helyeken pedig a parlofon-szerü tölcsérből felvett gépirásos szöveg.

A mult megörökitése.

Talán különösnek tetszik, ha egy kis elmefuttatásban, amely a jövő fejlődési lehetőségeit akarja vázolni, a mult megörökitésének kérdésére is kiterjeszkedünk. A vázolt találmányok azonban e tekintetben is szinte beláthatatlan perspektivákat nyitnak meg.

Mindenki aki csak kissé foglalkozott kulturhistóriával, tapasztalásból tudja, hogy milyen rettenetesen nehéz feladat magunk elé idézni az elmult időket és megrajzolni, hogy például egy évszázad, vagy akár ötven esztendő előtt miként éltek az emberek. Hiszen még azok is, akik vissza tudnak emlékezni a nyolcvanas évekre, milyen nehezen tudják rekonstruálni egy negyven esztendő előtti lakásnak a pontos képét, a divatot és az életmódot. Hát még mikor nem volt vasut, gőzhajó, villamosság, acéltoll s a férfiak vatermördert, az asszonyok krinolint viseltek, gyertyával világitottak és postakocsin utaztak! A legtöbb szinházi előadás, amely félszázad előtti időket tár elénk, tele van csapnivaló anakronizmusokkal és sületlenségekkel.

A mozi és gramofon megadták a lehetőséget, hogy mi már a korunkat hiven örökitsük meg az utókor számára. Nagy emberek beszédeit, nagy énekesek hangját már rendszeresen felveszik gramofonlemezekre. De a mult igazi megörökitésére is áll az, amit a mozi jövőjéről mondottam. Amit ma cselekszünk, az még nagyon tökéletlen. A jövő fejlődése az, hogy az eseményeket ugy tudjuk felvenni és egy későbbi, tetszészerinti időpontban ismét ugy tudjuk megjelentetni magunk előtt, mintha most játszódnának le. Utódaink képesek lesznek ötven esztendő előtti népgyüléseket, melyek résztvevőinek nagy része már nem is él, egyszerüen megismételni, még pedig olyan formában, amely teljes mértékben adja az eredeti népgyülés mozgalmasságát, lármáját, zaját és hangulatát.

Ugyanigy lehet majd megörökiteni az etnografiának tünedező különlegességeit, idegen földek és messze országok életét, szokásait. Már most is tapasztalhatjuk, hogy a mai mozi, amely pedig még csak plasztika nélküli képet ad, mennyivel valószerübb képzetekhez juttatja a nézőt, mint a puszta könyvolvasás. Hátha még a mai mozival és hangfelvevő készülékkel mindazok a tökéletességek vele fognak járni, amelyeknek bekövetkezését megjósoltuk.

Mi lesz a könyvvel?

De ha ilyen tökéletessé válik a képnek és hangnak a megörökitése, talán feleslegessé válik vele együtt a könyv is? Igaz lesz talán, hogy a mozi fogja a teljes kulturát szolgálni? Szó sincs róla! A könyv sohasem lesz felesleges, de talán átalakul.

Minden könyvvel foglalkozó ember tudja, hogy milyen rettenetesen nehéz probléma kezd lenni a könyvek raktározása. Százezer kötetes közkönyvtárak számára már egészen külön, hatalmas épületek szükségesek s az a néhány könyvtár, amely már elérte a milliós példányszámot, alig tud megbirkózni a további szaporulattal. Ha egy magánembernek ötezer kötet könyve van, az már valóságos teher, amely vagy külön kezelőt igényel, vagy a tulajdonos rabja lesz a könyveinek.

A megoldást a fotografia és a vetitőgép nyujtja. Köztudomásu, hogy tudunk egészen mikroszkopikus jellegü fényképeket előállitani. Vajjon lehetetlen-e annak elképzelése, hogy egészen parányi lemezekre folytatólagosan, tehát nem lapokra osztva, egész könyvek tartalmát lefényképezzük? Ha olvasni akarunk, elővesszük a tekercset és vetitjük. A vetités tetszésszerinti gyorsasággal és tetszésszerinti nagyságu betükkel történik. Regényeket gyorsan pergetünk le, tudományos munkákat lassabban, a betük nagyságát pedig a látóidegeinkhez képest szabályozzuk. Ilyenformán akár százezer kötetet el lehet helyezni egy iróasztal fiókjában. A bibliofilok pedig nem a szerzők autogramját fogják gyüjteni, hanem azok hangját fogják a lemezekről megszólaltatni.

Elképzelem még azt is, hogy igy kapjuk majd az ujságot is, akár nyomtatott betü, akár hang, akár pedig kép formájában. Előfizetünk rá, mint most valamelyik napilapra, vagy a telefon-hirmondóra. De a jövő beszélő ujságja annyival tökéletesebb lesz a telefon-hirmondónál, hogy nemcsak akkor lehet hallani, mikor a felolvasó beszél, amivel vele jár, hogy aki történetesen abban az órában nincs otthon, vagy el van foglalva, elveszti az egész anyagot, hanem később is megismételtethetjük és előadathatjuk magunknak a napi hireket.

Az erő továbbitása vezeték nélkül.

Mindezeknél a találmányoknál azonban még mindig nincsen megállás. Ha sikerült megoldani a hang drót nélküli továbbitásának a problémáját és ha számitani lehet a fény drót nélküli továbbitására is, miért ne lehessen vezeték nélkül továbbitani az erőt is? A technikának legközelebbi megoldásra váró feladatai közé tartozik, hogy a generátort közvetitő eszköz nélkül összeköttetésbe hozzuk az erő felhasználásának a helyével. Ha ennek a problémának a megoldása sikerül, – és hogy sikerüljön, szintén csak idő kérdése lehet, – nagyobb forradalom elé kerül az ipar, mint amekkorán a gőzgép felfedezése óta keresztülment. Köztudomásulag ugyanis ma a kitermelt erőnek az átvitelét szolgáló berendezések létesitése és amortizálása óriási költségeket emészt meg s amellett a továbbitás alkalmával a kitermelt erőnek igen nagy százaléka megy veszendőbe. A laikus is el tudja képzelni, hogy mit jelenthet az, ha a szenet, vagy a vizeséseknél előállitott áramot nem kell többé szállitani, hanem a szétszórt állomások ugy fogják a központból kisugárzott fényt, vagy erőt felvenni, ahogy ma a rádióállomások felveszik egy központi zenekarnak a zenéjét.

A naplemente zenei akkordokban kifejezve.

A zenének a fénnyel való kombinálása egyébként már megtörtént. Amerikai nagy éttermekben már nincsenek zenekarok. A zenekart a rádió pótolja és a zenét árasztó tölcsérek a világitás célját szolgáló luszterekben vannak elhelyezve. A zenét a világitással együtt kapja a közönség. A tökéletesség csimborasszója azonban alkalmasint az lesz, ha zenekarra sem lesz szükség. Sir William Barrett ugyanis megállapitotta, hogy a szinkép egyes hullámahosszai tökéletesen megegyznek a diatonikus skála hangjainak hullámhosszaival, ami azt jelenti, hogy bizonyos hangoknak és szineknek érzékszerveinkből azonos hatásokat kell kiváltani. Ha pedig ez igaz, akkor igazuk van azoknak, akik azt érzik, hogy a naplementét zenei akkordokban is ki lehet fejezni. Egyelőre fantasztikus regények iróinak való téma, de ki tudja, hogy nem lesz-e valóság belőle?

Mi lesz, ha elfogy a szén?

Husz-huszonöt esztendő előtt divatban volt két kérdéssel riogatni az emberiséget, mi lesz, ha elfogy a szén és mi lesz, ha nem lesz elegendő tápszer a folyton szaporodó emberi nemzedék számára? Igaz, hogy a probléma akkor se volt pillanatnyilag aktuális, mert hiszen Magyarországnak a szénkészlete is legalább száz esztendőre elegendő, az intézményes háboru pedig jó időre gondoskodik még a halandók számának mesterséges apasztásáról. De hát a kérdés fel volt vetve és egyrészt érzékeny lelkületü emberek, akik még meg sem született utódaik sorsán aggódtak, másrészt pedig tudósok, akiket a probléma önmagáért érdekelt, foglalkoztak is vele.

Ugyan ki beszél ma ilyen kérdésekről? Mi lesz, ha elfogy a szén? Lesz helyette vizierő és a vizierőből való áramfejlesztés. Ha nem elég, ott van egy másik örökké mozgó, eleven energiaforrás, a tengerek apálya és dagálya. Már ma is tudnak belőle enegiát, hőt termelni, csak nem elég gazdaságosan. A hamburgi Traun-féle laboratóriumban lényegileg már megoldották azt a problémát is, hogy a levegő felsőbb rétegeinek elektromosságát miként lehet gyakorlati célokra hasznositani. A kisérletek alkalmával fémtüskékkel ellátott ballonokat bocsájtottak fel több ezer méter magasságra és vezetődrót segitségével levezették a felső légrétegek elektromosságát. A laboratorium két ilyen ballon segitségével napi 81½ kilovatt energiát tudott kitermelni. Ezek a kisérletek csak a kezdet kezdetét jelzik, távolabbi jelentőségük a zivatarok megelőzésében és egy szinte kimerithetetlen energiaforrásnak hasznositásában áll. A találmány valódi horderejét ellenben könnyü megérteni abból, hogy a meteorologiai állomások becslése szerint állandóan körülbelül ezer zivatar van keletkezőben és ezek villamos energiája mintegy százmillió lóerőnek felel meg.

Egy másik félig-meddig hasonlatos találmánnyal L. R. Macdonald, a montreali egyetem tanára lepte meg a világot, ha ugyan a tudományban szabad meglepetésekről beszélni. Találmányának lényege a rezgési energiának a kitermelése. Ennek megértéséhez arra a köztudomásu tényre kell hivatkoznunk, hogy a szilárd anyagok bizonyos körülmények között reagálnak a levegő harmonikus rezgéseire. Magunk tapasztalhatjuk például, hogy az ablak néha megzörren a hangvillának, vagy a hegedühurnak erős rezgésére. Van egy közönséges kisérlet is, amelyhez nem szükséges egyéb egy olyan hurnál, melynek egyik végére egy suly, a másikra hangvilla van erősitve. Ha a hangvilla a megütése után rezeg, a hur fel- és lefelé hintázó mozgást végez. Macdonald ezt a vibráló mozgást ugy használta fel, hogy a hur végére faorsót erősitett, mely nem fixirozott tengelye körül gyorsan forgó mozgást kezdett végezni. Az ötletét ugy fejlesztette tovább, hogy a hangvillát váltakozó áramu elektromos mágnes segitségével állandó rezgésben tartotta s a hangvilla kölcsönható mozgását állandó forgó mozgássá változtatta. Ily módon sikerült neki egy lóerőt előállitani. Ma még csak az elv van meg, de minden tudományosan iskolázott agyu ember tudja, hogy a repülőgép is lényegében meg volt oldva abban a pillanatban, mihelyt sikerült egy levegőnél nehezebb tárgyat akár öt percre és öt méternyi magasságban a föld felett lebegő helyzetben megtartani.

Mindezek a találmányok némi fizikai iskolázottság mellett bárki által nagyon könnyen elképzelhetők és kétségtelen, hogy gyakorlati kihasználásuk is be fog következni. Ezt már tudják és hirdetik a mérnöki tudomány józan és higgadt emberei is. De mellettük megszólalnak azok, akik Verne, Jókai vagy Wells fantáziájából egy szikrának a részesei és azt mondják: nem elég. A megoldás tulságosan szegényes ahhoz képest, amit az ember a kőkorszaktól máig eltelt rövid hat-hétezer esztendő alatt elért. Az a forrás, amely az emberiség számára kimerithetetlen és emberi számitás szerint örök erőt szolgáltat, csak a nap sugárzó energiája lehet. Ha ezt össze tudjuk gyüjteni, – aminthogy már erre történtek sikeres kisérletek, – és el tudjuk raktározni, nincs fütési probléma, nincs ipari üzemanyag-kérdés és tetszés szerint nyárrá tudjuk varázsolni a telet.

Hogy állunk a jelen pillanatban ezzel a problémával? Angol mérnökök a Nilus felső folyása mentén állitottak fel olyan szerkezeteket, melyek tükrök segitségével összegyüjtik a nap sugarait. A sugarak a folyóvizzel táplált tartályokban a vizet felforralják s a kigőzölgő viz párái körös-körül harmat alakjában lecsapódnak. Ilyen módon sikerült pázsitot és egyéb vegetációt varázsolni a Nilus partján teljesen sivatagi jellegü homokterületekre. Reflektor-tükrök és nagyitó üvegek kombinativ alkalmazásával Kaliforniában is történtek sikeres kisérletek a napsugarak összegyüjtésére és melegük felhasználására és ezen a módon sikerült olyan kalorikus erőt előállitani, hogy az minden anyagnak a megolvasztására elegendőnek bizonyult. Ugyanilyen szerkezetekkel sikerült dinamógépeket mozgásban tartani, akkumulátorokat megtölteni, szóval megtörtént az első lépés a nap energiájának elraktározására is.

Az atomok energiája.

De van még egy másik, szinte rejtelmes erő is, amelyet csak most kezdünk megismerni, az az erő, amely az atomok átalakulásánál és szétbomlásánál szabadul fel. Egészen napjainkig megdönthetetlenül állott a kémiai tudományban az elemek állandóságának a tana. A rádium sajátságainak megismerése a tudománynak ezt a sarkalatos tételét halomra döntötte. A rádium atomokat sugároz ki magából és közben más elemmé változik át. Az elemet alkotó atomok szétbomlanak és más elemek atomjaivá csoportosulnak át. Ennél a szétbomlásnál olyan szédületes erők szabadulnak fel, hogy azokat mai mértékeinkkel szinte kifejezni sem tudjuk. A rádium atomja által kilövelt részecskék sebessége oly nagy, hogy négy másodperc alatt meg tudnák kerülni a földet. Még megdöbbentőbb számokhoz jutunk el a csillagászat terén. A Puppis V. állócsillagnak például, amelynek fénye tizezerszerte erősebb, mint a napé, sugárzó energiája akkora, hogy kitermeléséhez másodpercenkint 500 milliószorta milliószor millió mm. szén elégetésére volna szükség. A csillagászok nagvon egyszerü számitással megállapitották, hogy az ismert földi energia-termelési módozatok mellett sem a Puppis V., sem pedig a hasonló állapotban leevő állócsillagok energia-készlete ilyen arányu kisugárzásnál ötezer évnél hosszabb időtartamra nem volna elegendő. Minthogy pedig ötezer esztendő csillagászati időnek aránytalanul csekély és az ilyen csillagok életkora alkalmasint száz meg száz millió évekre teendő, az energiatermelésnek más magyarázatát kell keresnünk. A legujabb hipotézisek szerint az állócsillagok sugárzó energiájának forrása nem lehet más, mint az anyagot alkotó protonok és elektronok átcsoportosulásánál felszabadult erő, – más szóval a csillag belsejében levő kémiai alkotó elemek fejlődése.

Itt indul meg a tudományos képzelő erő munkája: miként lehetne más elemeket rákényszeriteni arra, amit a rádium önmagától megcselekszik, miként lehetne a csillagok világának nagy titkát ellesni és az anyagnak ugyanilyen módon felszabadult energiáját gazdasági célokra felhasználni? Urai leszünk-e valaha ennek az elképzelhetetlenül nagy erőnek és ha igen, mikor?

Akár a nap sugárzó energiájának, akár az atomok felszabaduló erejének felhasználásánál hihetetlen perspektivák nyilnak meg. A gazdasági kihasználás mellett bármelyik alkalmas lesz arra, hogy száz meg száz kilométerre porrá égessen mindent, megolvassza az ágyukat, ledöntse a legerősebb falakat és mindent atomjaira felbomlasszon, a szó szoros értelmében megsemmisitsen. Nem lesz több háboru, vagy aki elsőnek oldja meg e rettenetes energiák felhasználásának a módját, az lesz a világ ura.

Regények tudományos tételeknek a bizonyitására rendszerint nem nagyon alkalmasak, de az bizonyos, hogy fantasztikus regények irói nagyon sokszor előre megálmodták azt, amire a józan és hideg gyakorlat emberei hitetlenül csóválták a fejüket. Ma azt mondhatnók, hogy ennek a sugárzó energiának a problémája szinte izgatja a fantasztikus regények iróit. Egész sor ilyen regény jelent meg rövid néhány esztendő alatt, amely kidolgozásában más és más, de alapjában véve ugyanarra a gondolatra van felépitve. Wells Mars-lakói egy ismeretlen zöld sugárral dolgoznak, Dominiknál a világ három ura a nap sugarait koncentrálja, Farrére tudósa pedig a halálraitélteket, sőt mindent, ami körülöttünk van, atomjaira bontja szét.

Ha nem lesz elegendő tápszer…

A nap sugárzó energiájának felhasználása, kapcsolatban más találmányokkal, beláthatatlan időkre meg fogja oldani az élelmiszerek előállitásának és a táplálkozásnak a kérdését is. A meteorologia többé-kevésbbé meg fogja már jósolni a várható időjárást. A következő lépés az időjárás, különösen pedig a csapadék szabályozása. Az olvasók bizonyára emlékeznek még azokra a kisérletekre, melyeket két esztendő előtt az Egyesült Államok cookfieldi repülőtelepén végeztek. Repülőgépen pozitiv és negativ töltésü homokot vittek a felhők fölé, mely leszórva, eloszlatta a felhőket, illetve azok viztartalmát eső alakjában a földre juttatta. Ez az egyik, már sikeres módja a csapadék előállitásának. A másik mód az, amelyet már fentebb emlitettünk a nap melegének összegyüjtésével kapcsolatban. Hogy ehhez később még ujabb módszerek is járulnak, kétségtelen. Ugyanezeket a hatásokat magas feszültségü elektromos áramokkal is el lehet érni. Lesznek időjárást szabályozó állomások, melyek a szükséghez képest elő fogják idézni az esőt, vagy el fogják oszlatni a felesleges esőfelhőket.

Ha mindezeket összefoglaljuk és ha a meleget tetszésszerinti mennyiségben tudjuk előállitani, ha az időjárást szabályozni tudjuk és ha a levegőből elvont nitrogén segitségével szintén tetszésszerinti mennyiségü mütrágyát tudunk előállitani, akkor nem is kell tulságos fantázia annak elképzeléséhez, hogy lesz idő, mikor szinte korlátlanul tudjuk a föld termelékenységét fokozni és termővé tudjuk tenni a sivatagokat is. Malthus jövendölésének veszedelme kitolódik az emberileg beláthatatlan jövendőbe. Esetleg lesznek vezérigazgatók és egyéb uralkodók, akik azt a luxust is megengedhetik maguknak, hogy karácsonykor Kamcsatkában termett fügét és ananászt hozassanak gyerekeik számára.

Olyan tökéletes felfordulás következik be a világ élelmezési viszonyaiban, hogy talán még a rádiumnak és az elektromosságnak a növénytermelésben való felhasználására sem lesz szükség. Pedig kétségtelen, hogy a rádium-sugaraknak gyorsitó hatásuk van a növények fejlődésére. Ugyanezt tudjuk a drótnélküli állomások magas feszültségü áramairól. Gyakorlatban ma az utóbbiaknak hatásáról még nem lehet beszélni, mert a kisugárzott energia mennyisége még nagyon csekély. De ha évtizedek multával a superrádió-állomások millió és billió kilovattokat állitanak elő, a magas feszültségü áramoknak nagy tömege kétségtelenül hatást fog gyakorolni mindennemü élő szervezetre is. Ki tudja, talán érezhető lesz még az emberiség testi és szellemi fejlődésében is?

Néhány esztendő előtt egy amerikai szenzációnak a hire járta be a lapokat, amely egyelőre nem bizonyult valónak. Állitólag egy Briadt nevü doktor rádium-kisugároztatással 23 fontos babszemeket és 17 láb kerületü káposztát állitott elő. A hirt kétkedéssel fogadtuk, mert nagyon megérzett rajta az amerikai szenzáció. Egyesek előtt financiális viziók formájában azonban talán már megjelentek a tisztviselői kiskertekben termelt métermázsás paradicsomok. Wells az Istenek eledele cimü regényében megirta a ludnagyságra megnőtt darazsakat és a tigris méreteit elért patkányokat. Mindenesetre az emberi táplálkozás céljából célszerübb volna a különböző husállatokat ugyanebben az arányban megnöveszteni. Lehetetlenség elvégre nincsen benne.

A lakás problémája.

Mindezeknek a lehetőségeknek az ismertetése után maradna még egy kérdés, hogy a gyökeresen megváltozott viszonyok között miként fog élni a jövőnek, különösen a jövő nagyvárosának az embere. Az kétségtelen, hogy életében a technikai momentumok sokkal nagyobb helyet fognak elfoglalni, mint a miénkben és technikai eszközök ma szinte el sem képzelhető mértékben fognak a rendelkezésére állani. A lakása tele lesz gépi berendezésekkel, csavarokkal, taszterekkel, kapcsolókkal, melyeknek egy-egy forditása szolgáltatni fogja neki a világosságot, meleget, hideget, be fogja kapcsolni az automatikus telefont, rádiót, a falán szines és plasztikus mozi formájában fognak megjelenni a drótnélküli módon továbbitott képes ujságoknak az illusztrációi. Lakása higiénikus lesz és egészséges, részben mozgatható falakkal, ugy hogy a szellőztetése a legtökéletesebb módon lesz megoldva. A falak talán a mai termos-üvegek szerkezetéhez lesznek hasonlatosak, egy rossz hővezető réteggel, amely télen megőrzi a meleget, nyáron pedig véd a tulságos hőség ellen. A füstöt és mindenféle miazmákat a jövő nagyvárosa nem fogja ismerni, nem mintha a füstemésztő készülékek a tökéletesség legmagasabb szinvonalára emelkedtek volna, hanem mert rájuk egyáltalán nem lesz szükség. Akár a világosság, akár pedig a meleg és energia előállitásánál a mai füsttel dolgozó berendezések feleslegessé válnak, mert a mindennapi életnek ezeket a nélkülözhetetlen szükségleteit nagy távolságokról füst nélkül dolgozó centrálék drótnélküli uton fogják szolgáltatni.

Magától értetődőleg a jövő lakásokban a háziasszonyok nagy örömére a mainál sokkal kevesebb helye lesz a cselédnek. A multaknak ezt a személyes szolgálati jellegü emlékét a legtöbb esetben a gépi berendezések fogják helyettesiteni. Hogy a fejlődés ebben az irányban halad, azt már az összes európai, de főleg amerikai nagyvárosok tapasztalatai igazolják.

Az étkezés.

Az élet egyéb kérdéseit illetőleg talán a legnehezebb jövendölésekbe bocsátkozni. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt, amikor se a társadalmi élet törvényeit nem ismertük ugy, mint ma, se pedig az élettanban nem voltunk annyira járatosak, mint napjainkban, szivesen rajzolták meg egyesek a jövő társadalmának képét olyanformán, hogy megszünik a családi háztartás, közös konyhák fogják ellátni egy-egy háztömb lakóit, sőt esetleg még közös konyhák sem lesznek, hanem tömitett formában, nagy tápértékü pilulákban fogjuk kapni az életünk fenntartásához szükséges tápérték-mennyiséget.

Ami azt illeti, én szivesen eresztem meg a fantáziám szárnyait, de az ilyen beteg fantazmagóriákban nem hiszek. A jövőt én nem falanszternek képzelem el, hanem lelki és testi felszabadulásnak a különböző kényszerek alól. A jövő nagy technikai segédeszközöket fog a rendelkezésünkre bocsájtani, de individualisztikusabb lesz a mi korunknál. Egyenlőbbek lesznek az emberek, de szabadabban fognak élni és cselekedni. Nem pilulákkal fognak táplálkozni, hanem a maihoz hasonló, de sokkal higiénikusabb és egészségesebb ételekkel. Pilulában lehet ugyan elég tápértéket nyujtani, de minden félig-meddig képzett laikus is tudja, hogy a gyomornak nemcsak tápértékre, hanem mennyiségre is van szüksége, ami pedig egyén és egyén szerint különböző. Legelőször is a gyomor lázadna fel az uniformizálás ellen.

A ruházkodás.

Más oldalról kétségtelen, hogy a ruházkodás terén bizonyos egyöntetüség, helyesebben demokratizálódás felé haladunk. A ruha már ma is lehet ugyan az egyéniségnek a kifejezője, de mind kevésbbé különbözteti meg az egyes osztályokat egymástól. Azok a középkori furcsaságok, mikor valaki a cimerét viselte a hasán, vagy a háta közepén, a nadrág pedig annyi szinü csikból állott, ahány szin volt az illetőnek a cimerpajzsában, megszüntek. Ezzel szemben már ma is a ruha gyakorlatibb, jobban simul az időjárás követelményeihez, az anyaga pedig könnyebb és viselése kellemesebb. A további fejlődési tendencia is ebben az irányban vezet.

Különösen lehet ezt a célszerüségi törekvést az utolsó harminc esztendő óta a női divatnál tapasztalni. Nem is kell a nagyanyáink idejébe visszamennünk, elég ha a nyolcvanas évek divatlapjait szedjük elő, hogy megtaláljuk a puffos ujjakat, az uccák minden tuberkulózis-bacillusát felseprő sleppes szoknyát, a vesét és májat összenyomoritó füzőt és az egész női formát eltorzitó turnürt. Mindezek ma már a multak emlékei közé tartoznak. Sőt ezt a célszerüségi törekvést árulja el még a női hajviselet is, amely mindjobban magáévá teszi a kényelmes, fius formákat.

Tagadhatatlan, hogy bizonyos közeledés észlelhető a két nem ruházkodását és külső megjelenését illetőleg is. Nőknél fius frizura, férfiaknál simára borotvált arc. Nőknél a férfias szabásu kosztüm, férfiaknál a puha gallér. Vele jár ez a nők térfoglalásával a kenyérkereső pályákon, de egyuttal a higiénikus szempontok terjedésével is. Igaz ugyan, hogy nehéz volna feltétlen bizonyossággal állitani, hogy a nők ma a higiénikus szempontok kedvéért vágatnák le a hajukat. Viszont épen itt, a divat terén hiányoznak a jövendölés alapjául szolgáló exakt alapok. Legfeljebb bizonyos általános tendenciákra lehet rámutatni, de hogy milyen lesz a divat ötven esztendő mulva és hogy miként fog festeni néhány évtized mulva a nagyvárosok korzója, azt még a legnagyobb fantázia mellett sem lehet megmondani.

A nagyvárosok problémája.

Korunknak egyik legérdekesebb szociális alakulása a nagyváros, az emberi tömörüléseknek az a formája, ahol már nem sok ezer, hanem sok százezer, sőt több millió ember szorul össze aránylag kis területen. Ezek a nagyvárosok tisztára a tizenkilencedik és huszadik század produktumai. A régi idők nagyvárosai a maguk ötven-, száz-, de legfeljebb kétszázezer lakosával ezek mellett teljesen eltörpülnek. Ma már tudjuk, hogy azok a hihetetlen számok, melyek valamikor Babilon, Athén, vagy Róma lakosainak számáról forgalomba kerültek, a mesék országába utalandók. Fejlődésük határa adva volt az akkori primitiv viszonyokban. Hiszen már a császárok korának Rómáját is alig lehetett élelmezni. Ha elmaradt egy egyiptomi, vagy sziciliai gabonaszállitmány, az éhinség veszedelme fenyegetett.

A mai nagyvárosoknak is van egy ilyen megoldandó nagy problémájuk, a közlekedés. A villamos-, automobil- és autobuszforgalom a nagyvárosokban máris akkora méreteket öltött, hogy önmagát kezdi lehetetlenné tenni. Pedig ezekre a közlekedési eszközökre feltétlenül szükség van, mert a nagyvárosok terjeszkedésének határa adva van abban a távolságban, amelyet a hivatalán, vagy üzleti tevékenységének körén kivül lakó ember naponta kétszer, nagyobb időveszteség nélkül megtehet. Hogy ez lehetséges legyen, a legtöbb nagyvárosban máris rátértek a földalatti és emeletes vasutakra és a nagyobb forgalmu tereknek és keresztutaknak az aláaknázására. A fejlődés szükségképen továbbra is ebben az irányban fog haladni. Egymás alatt több rétegben lesznek az utak, a különböző rendszerü és gyorsaságu közlekedési alkalmatosságok számára. A gyalogjárókat a nagyobb forgalmu utak fölött, vagy alatt mozgó járda fogja továbbitani. De lehet a gyalogos közlekedésnek még más módját is elképzelni: olyan görkorcsolyákat, amelyek villamos erővel gördülnek tova és valamely központból vezeték nélkül kapják az áramot.

Minthogy pedig a jövő nagyvárosában a közlekedésnek a lehetőségei igy kiterjednek, az emberek nem lesznek arra kényszeritve, hogy büzös, városi tömeglakásokban lakjanak, hanem munkahelyüktől távol, kertvárosszerü telepeken fognak elhelyezkedni. Telekspekuláció és lakbéruzsora a jövő nagyvárosában nem lesz, mert a társadalomnak kollektiv munkája elkobzás és kommunizmus nélkül is meg fogja szüntetni a bármely formában jelentkező monopóliumokat és az életszükségleteket társadalmi ellenőrzés és igazgatás alá fogja helyezni.

A jövő embere.

Ez fog elsősorban történni a földtulajdonnak mindennemü formájával, mely csak korlátolt mennyiségben áll az emberiségnek a rendelkezésére és igy központi ellenőrzés nélkül a monopóliumnak összes alkatelemeit magában hordozza. Az abszolut magántulajdon, ugy mint azt a régebbi idők ismerték, már a tizenkilencedik század folyamán igen erős csorbákat szenvedett. Adóztatási rendszerek, kisajátitási jog, beleavatkozás az épitkezésbe, müvelési módoknak a megállapitása, földreform és más hasonló törvényhozási intézkedések megteremtették a zökkenés nélküli átmenetet egy olyan állapothoz, amelyben a föld müvelése csak foglalkozást jelent, de nem kimondott tulajdonosi minőséget. De szükségképen ezt az állapotot kell előidézni azoknak a technikai változásoknak is, melyek az időjárás szabályozása, a csapadék elosztása, a termeléshez szükséges hő és egyéb előfeltételek szolgáltatása tekintetében végbemennek. Ha a termelésben a tudományos módszerek tulsulyra jutnak az egyes ember munkájával szemben, az egyes embernek korlátlan tulajdonjoga a földet illetőleg nem lesz fenntartható.

Épen ezért a technikai előfeltételek magukkal fogják hozni azt is, hogy a jövő társadalma sokkal demokratikusabb lesz a miénknél és sokkal közelebb fog jutni az emberi egyenlőség gondolatának megvalósitásához, nem abban a formában ugyan, hogy munkára való tekintet nélkül egyenlő részt biztositson mindenkinek az élet javaiból, hanem ugy, hogy mindenkinek egyenlő lehetőségeket nyujt tehetségeinek kifejtésére és az emberi társadalomban való érvényesülésre.

Vannak ugyan sokan, akik szeretik azt hangoztatni, hogy a városi élet tultengése, az indusztrializálódás és az idegek állandó tulfeszültsége mellett az emberiségnek el kell korcsosulni. Semmi okunk sincsen, hogy hitelt adjunk az ilyen sötét jóslatoknak. Akármit mondanak is, száz esztendő alatt hihetetlenül sokat haladtunk előre a közegészségügy terén. Az orvosi tudomány egész sor betegséget kiirtott és az ember átlagos életkorát erősen kitolta. A higiéne terjedése és a szociális viszonyok kétségtelen javulása mellett javulni kell az egyes ember életfeltételeinek is. A mai ember a sport minden ágában különb teljesitményeket mutat fel a régieknél, ez pedig korcsosodás mellett alig képzelhető. Azt lehetne ugyan ennek ellene vetni, hogy ilyesmi egyoldalu tréning mellett is lehetséges. Igaz, de ma már kétségtelen bizonyossággal tudjuk, hogy a mult századokkal szemben az európai ember átlagos testmagassága is növekedett. Ha egy félig-meddig megtermett mai ember végig megy a nagy muzeumok termein és összeméri magát a kiállitott páncélokkal, alig talál egy-kettőt, amelybe beleférne. Nincs okunk feltételezni, hogy az emberiségnek akár testi, akár pedig szellemi fejlődése eljutott volna már tetőpontjára.

Összeköttetés idegen világokkal.

… Kopernikus, akinek tana mostanában érte meg négyszázötven esztendős jubileumát, a legdestruktivebb elmék közé tartozott a maga idejében. Megdöntötte a föld középpontiságának hitét és a kis sárgolyót, amelyen nyüzsög, hadakozik és szebb jövő felé halad az emberek társadalma, visszaszoritotta az őt megillető másod-, tized-, vagy huszadrangu helyre. Mióta ez a destruktiv tan általános elismerésre tett szert, azóta természetszerüleg fel kellett merülni annak a gondolatnak is, hogy vajjon csak ez a kicsinyke föld volna arra hivatott, hogy gondolkodó lényeknek otthonául szolgáljon? Más világokon kétségtelenül épenugy megvannak az életnek előfeltételei, mint a földön és lehet, hogy az ottani gondolkodó lényeknek a civilizációja a mienknél már sokkalta előrehaladottabb és tökéletesebb. Lehet, hogy vannak égitestek, amelyeknek gondolkodó lényei annyival fölöttünk állanak, amennyivel mi fölötte állunk annak az őstipusnak, amelyből az ember kisarjadzott. Lehet, hogy ezeknek az idegen világoknak lakói már olyan eszközöknek vannak a birtokában, melyekkel megkisérlették az összeköttetés létrehozását velünk és csak a mi érzékeink és eszközeink tökéletlensége okozta, hogy nem tudtuk a jeleiket felfogni. De ki meri föltétlen bizonyossággal állitani, hogy azok a rejtelmes atmoszférikus és elektromos zavarok, amelyeket a drótnélküliség ideje óta itt is, ott is tapasztalnak és állitólag bizonyos szabályosság szerint ismétlődnek, nem idegen világoknak hozzánk eljuttatott hiradásai? És ha ez igy van, nem kell-e felmerülni a kérdésnek, hogy leszünk-e valaha abban a helyzetben, hogy összeköttetést teremtsünk az idegen világokkal?

Ma a válaszadás erre a kérdésre teljesen problematikus és egyebet nem mondhatunk, minthogy teljesen kizárva semmi sincs. A drótnélküli táviró ma körülbelül husz esztendős. Közvetlenül a háboru előtt óriási eredménynek számitott, hogy a Berlin melletti naueni állomás jeleket tudott leadni Szent Ilonára. Ez a távolság 9000 kilométer. Ma a nagy erősségü drótnélküli állomások jelei kétszer is megkerülik a földet és a kibocsájtó állomás ismét fel tudja venni őket, szóval hireket tudunk eljuttatni 80.000 kilométer távolságra. A hozzánk legközelebb eső égitestnek, a holdnak középtávolsága mindössze 384.000 kilométer, tehát nem egészen ötször akkora, mint amennyire már az emberi intelligenciának térbeli sugara elér. Igaz, hogy a hold már kihalt és rajta a szerves életnek az előfeltételei nincsenek meg, a következő legközelebbi égitest, a Mars pedig már 79 millió kilométernyire esik tőlünk, de ez nem ok arra, hogy előre lehetetlennek bélyegezzünk valamit, amit magunk még nem tudunk megcsinálni. Hogy milyen lesz az érintkezésnek a módja és miként fogjuk a magunk agyának termékeit esetleg egészen más szerkezetü lényekkel közölni, ma egyáltalán nem fontos. A fontos csak az, hogy ne fosszuk meg magunkat az elképzelésnek a lehetőségétől és ne tegyük magunkat szegényebbé egy nagy és szép gondolattal.

Akik lehetetlenségeket emlegetnek, azoknak csak egy összehasonlitás jellegével biró példával felelhetünk. Akármelyik római számára hihetetlenül hangzott volna, ha egy olyan szerkezetről mesélnek neki, amelynek segitségével mindennap este pontosan értesülhet Caesar galliai hadjáratának részleteiről. Ma ez az eszköz a birtokunkban van. Vajjon lehet-e a mi számunkra hihetetlenebb, hogy ezt az eszközünket annyira fokozzuk, hogy annak müködési köre az idegen világokat is elérje?

Az ember aránylag nagyon rövid idő óta él a földön. A tudósok az első emlékeket, amelyek egy emberhez hasonló tipusnak a jelenlétére utalnak, ötszázezer esztendőre teszik. A civilizáció ideje sokkalta rövidebb és körülbelül hat-nyolcezer esztendőre tehető. Ennyire becsülhetők a Nilus, Tigris és Eufrátes völgye legősibb kulturájának maradványai. Század- vagy még kevesebb része ez annak az időnek, mióta az állati sorból kiemelkedett és a követ szerszámnak használó ember él ezen a földön. Ha ezalatt a rövid idő alatt az emberiség ennyit elért, van-e jogunk kétségbevonni, hogy utja állandóan felfelé vezet, van-e okunk lehetetlenségeket emlegetni és szabad-e kétségbevonni, hogy beláthatatlanok a lehetőségek, melyek még előtte állanak? És ha csak technikai jellegü találmányokról beszélünk is, de a tapasztalatokból megállapithatjuk, hogy ezekben a találmányokban óriási demokratizáló, szellemi és erkölcsi impulzusokat adó erő rejlik, mi, akik azt hisszük, hogy az ember célja nem önmagában, hanem utódaiban rejlik, kételkedhetünk-e benne, hogy minden akadály dacára egy szebb és jobb jövendő megteremtésén dolgozunk az utánunk következő nemzedékek számára?