Emberi problémák

Nem is olyan régen minden valamirevaló történelmi kézikönyv azzal kezdődött, hogy Menes volt Egyiptom első királya. Utódai voltak a fáraók, akik a piramisokat épitették. Hogy mi volt Menes előtt és miként jött létre Egyiptom kulturája és civilizációja, arról a történelem nem tudott semmit. Esetleg egyes történetirók elkövették még azt a furcsaságot is, hogy az első kötetet az előzmények nélküli ókori keletnek szentelték és a második kötet elejére, az európai történet bevezetése gyanánt biggyesztették oda az őskor történetét. Általában számukra az őskor embere és kulturája független tudomány volt a sajátképeni történelemtől. Tudományuk nem az emberi civilizáció fejlődésének története volt és náluk az emberiség históriája nem a megelőző évezredek hosszu, fáradságos és küzdelmes munkáján épült fel, hanem a levegőben lógott. Deus ex machina módjára nem fejlődésnek volt az eredménye, hanem készen adódott. Menes volt Egyiptom első királya…

Pedig az emberi nem történetének talán azok a legérdekesebb, legizgatóbb fejezetei, mikor az ősember tapogatózva, bizonytalanul kezdte lerakni a civilizáció alapjait. Igaz, hogy ezek a hosszu évezredek, amelyekről nincsenek kőbe vésett, agyagba égetett és egyéb irásos dokumentumaink, hanem csak leletekre, csontmaradványokra és egyéb hasonló emlékekre vagyunk utalva, telve vannak kérdőjelekkel és a problémák egész láncolatával. Kik voltak a történelem előtti idők egyes kulturáinak megteremtői és hogyan kapcsolódnak az egyes periódusok egymásba? Miért állt meg a fejlődés néha tizezer esztendőkre és miért vett ismét váratlan lendületet? A viszonyok változása vetette-e meg egy uj kulturfok alapját, vagy a régi fajt, amely képtelen volt emelkedésre, másik váltotta fel s ez az uj faj lett egy ujabb kultura hordozója? Hosszu időn keresztül akkora bizonytalanság uralkodott ezekben a kérdésekben, hogy a szaktudomány állandóan emlegette az összefüggés hiányát, a hiatust, amely a régi és ujabb kőkorszak s az utóbbi és a történelmi idők között tátong. A történelem tudománya ezért érezte felmentve magát az alól, hogy a civilizáció kezdeteinek ismertetésével alapozza meg az emberiség történetét.

Pedig kétségtelen, hogy hézagok az emberiség legrégibb multjában sincsenek. Legfeljebb a leletek lehetnek elszigeteltek, de nem a kultura periódusai. Épen a legutolsó esztendők kutatásai nagyon alkalmasak arra, hogy a hézagokat és mutatkozó üröket áthidalják. Sir Arthur Evans képét használva, az őskor egyes emberfajai, melyeket a leletekből megismertünk, többé nem különálló kulturák hordozói, hanem staféta-futók, akik a civilizáció fáklyáját adták egymásnak tovább.

Az emberi civilizáció legrégibb emlékei.

A geologia tudománya ma általánosságban négy jégkorszakot ismer, illetőleg az tételezi fel, hogy négy eljegesedési periódus követte egymást az északi féltekén. A történelem előtti archeologia ezekbe az interglaciális periódusokba helyezi az európai ember legrégibb emlékeit, anélkül, hogy az első pontosan meg tudná állapitani az egyes jégkorszakok idejét és tartamát, a másik pedig a relativ korszakokban hozzávetőleges biztonsággal el tudná helyezni a régi kőkorszak egyes ember- és kulturtipusait.

Tiz-tizenöt év előtt még általános volt a meggyőződés az archeologusok körében, hogy az ősember, aki az első, kezdetleges kőszerszámokat készitette, az utolsó eljegesedést megelőző meleg periódusban élhetett, melynek időtartamát ötven-százötvenezer esztendőre lehet becsülni időszámitásunk előtt. Ma hovatovább lábra kap az a meggyőződés, hogy az első eolithoknak, a kőszerszámok őseinek korát félmillió évre is vissza kell vinni és az ember első emlékei az első jégkorszak előtti időbe nyulnak vissza. Akármint lett légyen is, az éveknek e tizezrei alatt nagyon, szinte rettenetesen lassu volt az ember fejlődése. Talán nem is volt igazi ember, hanem egy oldalága az emberré fejlődő szerszámkészitő állatnak, akiből hiányzott az igazi magas fejlődésre való képesség. Erre a problémára valószinüleg sohasem tudunk teljes bizonyossággal megfelelni.

A neandervölgyi ember.

Amennyire meg tudjuk itélni, körülbelül az időszámitásunk előtti 50–35.000 év között, az utolsó jégkorszak idején lehetett Európa klimája a legrettenetesebb. Az északi jégtakaró leért Belgiumig, Németország derekáig és a lengyel alföld közepéig. Az Alpok és Pireneusok jégárai sokkal hatalmasabbak voltak, mint manapság. Köd, hideg eső, nehéz havazás váltogatta egymást. Ebben a barátságtalan, szubarktikus klimában élt az embernek az a tipusa, melyet neandervölgyi ember (Homo Neandertalensis, vagy más lelőhelye után Homo Mousteriensis, Homo primigenius) néven ismerünk. Élete viszontagságokban és tragikus küzdelmekben volt gazdag. Állandó küzdelmet folytatott az időjárás szigoruságával. Nehéz harcokat vivott a rettenetes vadállatokkal a barlangok birtokáért és ezer veszélynek tette ki magát betevő falatjának előteremtéséért.

Milyen lehetett az ember, aki ilyen viszonyok között élt és milyen lehetett az élete? Mikor 1856-ban a Düsseldorf melletti Neandervölgy egyik barlangjából előkerült az a koponyatető, melyről ez az emberfaj nevét vette, sokan, közöttük Virchow, kételkedtek e koponyarész tulajdonosának emberi mivoltában. Azóta azonban, főleg Franciaországban, amely a történelem előtti archeologiai leletek klasszikus hazája, nagy számmal kerültek elő teljesen hasonló koponyák, sőt teljes csontvázmaradványok, ugy hogy ezek alapján megközelitő pontossággal meg tudjuk rajzolni a neandervölgyi ember alakját. Nem volt magas termetü, legfeljebb 155–160 centiméter lehetett, nyaka előreállt, szemét összeérő, hatalmasan kidomborodó csontiv árnyékolta, homlokának viszont alig volt domborulata, előreugró fogsora alatt pedig az áll jóformán hiányzott. Megjelenése elütött a mai emberétől és főleg koponyaalkatában sok volt a primitiv, majomszerü, állati vonás.

Életéről nagyon keveset tudunk. Bármily kevés azonban, amit a leletek alapján róla megkonstruálhatunk, elég annak megállapitására, hogy külsejének állati vonásai mellett is ember volt életmódjában, gondolkozásában és cselekedeteiben. Ismerte a tüzet, állatbőrökbe burkolózva védekezett a hideg ellen, tisztelte halottait. Ha tisztelte halottait, kellett, hogy valamelyes képzete legyen a tulvilágról, amit pedig meglehetősen fejlett nyelv nélkül elképzelni nem lehet, mert csak a nyelv segitségével lehet elvont gondolatokat közölni. Pattogtatott kőből fegyvert és szerszámot készitett magának, mellyel vadászott és levakarta, kidolgozta az állatbőröket; a szerszámot odarakta halottja mellé, akit eltemetett. A nagy vadakat, melyek erejét sokszorosan felülmulták, valószinüleg fortéllyal ejtette el, vagy verembe csalta és ugy ölte meg őket. Alkalmasint illő tisztelettel megette embertársait is. Minthogy olyan vidéken is lakott, ahol nem voltak barlangok, fel kell tételezni róla, hogy a hideg elleni védekezésül másfajta mesterséges lakásról is tudott gondoskodni. Talán vermet ásott és azt fedte be, talán kezdetleges kunyhót is épitett magának.

Kulturáját leggazdagabb előhelyéről moustérien kulturának nevezzük. Csontmaradványokban, eszközökben bőven vannak emlékei Európából, Észak-Afrikából, Elő-Ázsiából, legfőként azonban Franciaországból. Legutóbb 1925-ben Tarville-Petre a galileai Tabgha mellett bukkant teljesen neandervölgyi tipusu leletre.

Hogy honnan került Európába ez a nyomoruságos viszonyok között élő, meghatóan kezdetleges ősi rokonunk, nem tudjuk. Vannak, akik azt hiszik, hogy Afrika archeologiai átkutatása fogja megadni erre a kérdésre a feleletet és vannak, akik azt állitják, hogy a neandervölgyi ember Dél-Németországon át, az északi jégmező és az Alpesek jégárjai közötti övön keresztül, mint egy akkoriban fejlettebb kultura hordozója hatolt előre nyugat felé. De épenugy, mint eredetét nem ismerjük, arra a kérdésre sem tudunk megfelelni, hogy mi történt vele. Kipusztult, vagy kipusztitották, vagy felszivódott az utána következő magasabb rendü fajokban? Vannak antropologusok, akik valószinüleg nem is egészen alaptalanul, nem hisznek egész fajok kipusztulásának lehetőségében, különösen, ha azok a fajok egész kontinenseket népesitettek be és azt hiszik, hogy a neandervölgyi ember, az emberi fejlődésnek ez az oldalhajtása, még ma is itt él velünk, bennünk, a vérünkben, Európa civilizált népeiben. Annál is inkább feltételezik ezt, mert a neandervölgyi ember alkalmasint jó ideig együtt élhetett akár Európában, akár egyebütt az utána következő fajokkal, amelyek átvették kulturájának maradványait.

A rénszarvas kora.

A jégkorszak letünte után Európát hosszu évezredeken keresztül tundra- és steppszerü területek boritották. A jégkorszak állataiból egyre csökkenő számban megmaradt még a mammut, barlangi oroszlán, szürke medve, gyapjas rinocerosz, de mellettük megjelentek már a mai mérsékelt égöv állatainak ősei is. Vadlovak, bölények és rénszarvasok óriási tömegei tanyáztak Európa derekán és bőséges alkalmat nyujtottak az uj emberfajnak, amely a neandervölgyi ember helyét elfoglalta, hogy vadászszenvedélyét kielégitse és megélhetését biztositsa.

A jégkorszak letünte ugyanis nemcsak uj fejlődési fokozatot jelez a történelem előtti idők kulturájában, hanem az uj korszakot egyuttal egy uj, intelligens fajtának a megjelenése vezeti be, melyet az antropologusok egy része első valóságos embernek szokott nevezni. Akár van jogosultsága ennek az elnevezésnek, akár nincs, bizonyos, hogy sem az aurignaci, sem pedig a cro-magnoni embert, aki uralkodó tipusa volt a jégkorszak végétől a csiszolt kőkorszakig terjedő időnek, nem választják el lényeges különbségek a modern embertől. A cro-magnoni ember magastermetü volt, magasabb a mostani emberfajták átlagánál, koponyája nagy, boltozatos, a hosszu fejü tipushoz tartozó, arca alacsony, széles, álla jól kifejlődött. Legtalálóbban magastermetü, széles arcu hosszufejünek, esetleg a kapcsolatról, mely közte és a környező állatvilág között fennállott, rénszarvas-embernek lehetne nevezni.

A történelem előtti időben nincsenek a mai értelemben vett események és évszámok. Hogy az egymást követő korszakokat meg tudják különböztetni, az archeologusok a megmaradt eszközök alapján kulturtipusokat állitottak fel, melyek a legfontosabb lelőhelyek után nyerték nevüket. E kulturtipusok megállapitásában sok bizonytalanság uralkodik és nagyon nehéz a leleteknek időrendben való csoportositása is. A tulzásba vitt részletezés a tudománynak ebben az ágában csak zavarokat okozhat. Az általános beosztásra azonban feltétlenül szükség van. A rénszarvas-korban három ilyen általános kulturtipust különböztetünk meg, az aurignacit, solutréit és magdalénit. Ez a három periodus a szerszámok és fegyverek állandó tökéletesbedését mutatja; a solutréi korban jelennek meg a babér- és fügefalevél-alaku, teljesen szimetrikus, csodálatosan finom élü, – de nem csiszolt! – kőeszközök, a magdaléni korban pedig a miniatür kőszerszámok és mindenekfelett az olyan csonteszközök, melyeknél tökéletesebbeket hosszu évezredek multával sem tudtak előállitani.

De a rénszarvas-kornak legfőként nem a technikailag folyton tökéletesebb eszközök tartották fenn az emlékezetét, hanem a müvészi alkotások, főleg a barlangrajzok, amelyek az Aurignac-periodusban nagyon egyszerü, profilban rajzolt, kétlábu állatokkal kezdődnek és folyton tökéletesbedve, a rénszarvas-kor végén élethüen naturalisztikus ábrázolásokig jutnak el. A magdaléni korból valóságos kompoziciók ismeretesek, melyek meglepnek a szinek gazdagságával, ügyes felrakásával és egész vadászjelenetek, vagy vágtató vadlovak csoportjának ábrázolásával. Az őskor müvésze megörökitette azt, ami legjobban izgatta a benne élő vadász fantáziáját. Oly tökéletesek vannak e rajzok között, hogy mikor 1878-ban Sautuola spanyol archeologus, illetve kis leánya az első ilyen barlangrajzot felfedezte, az egész tudományos világ kétségbevonta, hogy az a kőkorszakból származik, modern hamisitásra gyanakodott és csak akkor fogadta el a felfedezés hitelességét, mikor azt a Dél-Franciaország és Spanyolország barlangjaiban talált leletek egész sora megerősitette. Ezek a képek a rénszarvas-kor emberének éles természet-megfigyeléséről, magasfoku technikai készségéről és eleven, üde, artisztikus érzéséről tesznek tanuságot. Ugyanezt bizonyitják az egyre nagyobb számban előkerülő plasztikai alkotások, faragványok, csontokba vésett ábrázolások és dombormüvek is. Egyes muzeumok nagyon ügyesen mutatják be az őskor emberének müvészi alkotásait. A hallei ősrégészeti muzeumban utánzatban látható egy barlang falfestményeivel együtt; a gráci muzeumban pedig barlangrajzok eredeti méretben freskódiszitésnek vannak felhasználva.

A barlangkutatás munkája Európában immár körülbelül félszázada folyik és egymásután hozza napfényre a meglepő eredményeket. Az altamirai barlang belső boltozatain, ahova napfény sohasem hatol be, többszinü képeket fedeztek fel, melyek csak mesterséges világitás mellett készülhettek. Ellenben sem itt, sem más barlangokban, ahol szintén találtak képeket, a füstnek és kormozásnak semmi nyoma. Az őskor müvésze zsirkő-lámpával dolgozott, melyben zsirt égetett. Egyes barlangokban a kutatók geometriai jellegü rajzokra bukkantak, melyekben kunyhók ábrázolását vélték felismerni, mig egy másik barlangnak a rajza a szánhoz mutat félreismerhetetlen hasonlóságot. A coguli és alperai barlangok képei táncoló nők csoportját ábrázolják, a testet a melltől kezdve elfedő, valósággal kiszabott, szoknyás ruhákban. Ismerünk nyilas vadászjeleneteket, tehát a rénszarvas-kor embere már tudott távolba hordó fegyvert késziteni. Egy képen sakálforma állat, hihetőleg a kutyának őse, kiséri a vadászt, tehát az állatok megszeliditésének első nyomai, amit azelőtt csak az ujabb kőkorszak emberének tulajdonitottak, tiz-tizenötezer esztendővel régebbi időkbe nyulnak vissza. A minatedai barlang freskóján nyilas csoportok küzdő helyzetben állanak egymással szemben, – a társadalmi szervezetnek, de egyuttal a szervezett harcnak első reánk maradt emléke.

A rajzokat a tárgyi leletek is megerősitik. Ha a rénszarvas-kor embere az állatok között lazacot is karcolt a mammut-csontra, megvan a csonthorog, mellyel halászott. Ha a szó szoros értelmében vett ruhákat festett, megvan a magdaléni kor finom csont-tüje, mellyel a ruhát készitette. Két esztendeje Morvaországban, a predmosti őskori telepről, amely a solutréi periodusba sorozandó, csontból faragott valóságos ruhakapcsok kerültek elő, amelyek azt igazolják, hogy a rénszarvas-kor embere nemcsak állatbőrökbe burkolta magát, védekezésül a hideg ellen, hanem a szó szoros értelmében öltözködött. Mindenesetre ennek a kornak embere már nagyobb kulturkészletnek volt birtokában, mint amekkorát nála még néhány esztendővel ezelőtt is feltételeztünk.

A negroidok problémája.

A rénszarvas-kor kulturájának kétségtelenül az aurignaci és cro-magnoni ember volt a hordozója, de nem ő volt az egyedüli ember, akit ebből a korból ismerünk. A cro-magnoni csontvázakat 1868-ban fedezték fel és a mult évszázad utolsó évtizedeiben az ugyanezen tipusu ember emlékei állandóan szaporodtak. 1901-ben azonban a Grotte des Enfants barlangban Mentone mellett két csontvázat fedeztek fel, melyek határozottan negroid jelleget árulnak el. Ebből és más hasonló leletekből arra kell következtetnünk, hogy a cro-magnoni emberrel egyidejüleg egy néger szabásu lakossága is volt Európa déli részének. A furfoozi és más hasonló leletek, melyeknél a faragott rénszarvascsontok és egyéb körülmények lehetővé teszik a kor megállapitását, melyből származnak, viszont azt is mutatják, hogy a magdaléni kor vége felé az addigi kizárólagos hosszufejü tipus mellett, melynek a cro-magnoni ember volt a legkiválóbb képviselője, már az első kerekfejü emberfajta is megjelent Európában. Az antropologusok egy része azt tételezi fel, hogy a furfoozi fajban a belső-ázsiai rövidfejüek, vagy mongolok első európai beszüremkedését és az Európa derekán ma is erősen elterjedt alpin tipusnak az ősét kell keresnünk. Más leleteknél az antropologusok eszkimó affinitásokat gyanitanak.

Faji tekintetben igy a megoldatlan és valószinüleg soha teljes bizonyossággal meg nem oldható kérdések egész sorozatával állunk szemben. A fontos azonban az, hogy bár ezekben a nagyon régi korszakokban különböző fajok jelenlétét tudjuk megállapitani, a kor kulturája valamennyi fajnál közös. Ugyanannak a müvészetnek a nyomait találjuk Dél-Franciaországtól Morvaországig; a grimaldi csontvázak mellett ugyanazokat a kagyló-diszitéseket, ugyanazt a vörös festékanyagot találjuk és a temetés módja is ugyanaz, mint a cro-magnoni embernél, aki dominált a rénszarvas-kor legnagyobb részében. A viszonyok ugyanolyanok voltak, mint a jelenkori Európában. A fajok keveredtek, egymás mellett éltek és ugyanazon kultura jelenségei kiterjedtek a különböző fajokra. Ugy a materiális, mint szellemi kultura kincsei vándoroltak. A messze belföldön talált atlanti és földközi tengeri kagylókból, a diszitő motivumok és különböző tárgyak vándorlásából a forgalomnak, sőt mondhatnók, kereskedelemnek bizonyos élénkségére kell következtetni.

Sokan az őskor faji problémáinak keretébe szokták bekapcsolni azokat a különböző elefántcsontból és puha kőfajtákból faragott nőszobrokat is, melyeknek az Alsó-Ausztriában talált ugynevezett willendorfi Vénus és a dél-franciaországi szoborleletek a legkiválóbb képviselői. Ezeken a szobormüveken az őskor müvésze tökéletes plasztikával adta vissza az emberi testet, főleg pedig a nő alsó testének azt az elhájasodását, amely egyáltalában nem felel meg a mai ember szépség-ideáljának. Az archeologusok egy része a steatopigiának ebben a megörökitésében, mai analogiákból kiindulva, néger jellegü emlékeket vélt felfedezni. Meggyőződésünk szerint ez a felfogás mindenesetre tulzott. A steatopig szobrok sem a készitők néger voltát, sem pedig a néger szépség-ideál elterjedését nem bizonyitják. Egyszerüen a szoborkészitők naturalisták voltak, akik a női testet olyannak ábrázolták, aminőnek az egy-két szülés és szoptatás után mutatkozik, ha mesterségesen nem kendőzik el a valót. A női test alsó részének erős kidomboritása egyébként rituális jelentőségü is lehetett s a termékenységet jelképezhette. Valószinüvé teszi ezt az is, hogy steatopig szobrocskák nagy mennyiségben kerültek elő a krétai ásatásoknál is, már pedig Krétában az ujabb kőkorszak idején egyáltalán nem lehet néger szépség-ideálról beszélni.

Hova tünt a rénszarvas-kor embere?

Az ember őstörténetének ma is megoldatlan problémái közé tartozik, hogy mi lett a rénszarvas-kor müvészi hajlandóságu emberével, aki dombormüveket, szobrokat faragott és falfestményekkel, freskókkal népesitette be a lakásául szolgáló barlangok boltozatait? Az ujabb, vagy csiszolt kőkorszakban ugyanis ezeknek a müvészi hajlandóságoknak nyomát sem találjuk. Épen ugy, ahogy a neandervölgyi és cro-magnoni ember között ür tátongott, a tudomány elé egy másik szakadék is meredt, amely a régi kőkorszak emberét az ujabb kőkorszak emberétől elválasztotta. Egyes archeologusok annyira mentek ebben a szakadék-elméletben, hogy még azt is feltételezték, hogy a cro-magnoni ember ragály, vagy más körülmények következtében egészen kipusztult és lakótelepei évszázadokon keresztül üresen maradtak, mig egy uj faj, amely az ujabb kőkorszak kulturáját hozta magával, Európa földjét ismét be nem népesitette. Az én véleményem szerint, bár a régi és ujabb kőkorszak között átmenetnek még mindig nagyon sok megoldatlan problémája van, ilyen értelemben vett hiatust nem lehet és nem szabad feltételezni.

Talán tizenötezer esztendővel a mi időnk előtt, Európa klimájának fokozatos felmelegedése következtében vége felé hajolt a tundrák és steppék időszaka és földrészünk erdősödése megkezdődött. Az életkörülmények megváltozása következtében a rénszarvas megritkult, kipusztult, vagy észak felé elhuzódott. Ez az észak felé vándorlás természetesen nem történt egyszerre, hanem sok évszázad alatt. Ez idő alatt a mi felfogásunk szerint, folyton javuló klimaviszonyok mellett is, annak az embernek az élete, kinek egész gazdasági rendszere a rénszarvas- és bölénycsordák bőséges jelenlétével függött össze, megnehezedett. Lehet, hogy a neki meg nem felelő életkörülmények részben degenerálódását idézték elő, részben pedig arra késztették, hogy kövesse az észak felé kivándorló állatokat. Ugyanakkor – ismét évszázadokat értve e kifejezés alatt, – amint Európa klimája a megjavult, a Földközi tenger felől megkezdődött egy alacsonyabb termetü, de szintén hosszufejü fajnak, melyben valószinüleg az ugynevezett mediterrán fajnak első és ak felé irányuló hullámát lehet felfedeznünk, a benyomulása a kontinens derekára. Kelet felől valószinüleg tovább tartott a furfoozi néven ismert rövidfejü tipus előnyomulása nyugati irányban. Ez a két faj keveredett a régi faj visszamaradt töredékeivel, minden valószinüség szerint felszivta őket, elfoglalta az elvándoroltak által üresen hagyott helyeket és meghonositotta Európában, amit magával hozott, az ujabb kőkorszak, a neolitikum kulturáját. Antropologiailag e fajok egymásra következését kimutatni nem lehet, de a keveredés processzusának minden valószinüség szerint igy kellett lejátszódni.

Ma a tudományban általánosan el van terjedve az a feltevés, hogy az északra elvándorolt cro-magnoni emberben kell az ugynevezett északi faj, az indogermánok ősét keresnünk. A késői paleolitikum embere elfoglalta a jég elvonulása után északon szabaddá vált területeket és az uj viszonyok között átalakulva, magára öltötte azokat a tulajdonságokat, amelyek az északi fajt jellemzik, a keskeny és hosszukás arcot, a világos és áttetsző bőrt és a haj szőkeségét. Tulnagyra ezeknek az ősöknek a számát nem lehet tennünk, egy nagyobb csapat, horda lehetett az, melynek leszármazottaiban a hosszu időn át tartott Inzucht révén az emlitett tulajdonságok kifejlődtek és örökletesekké váltak. Későbbi évezredek multával innét, a Balti tenger vidékéről történt az indogermánok szétáradása és fellépésük a történelem szinpadán.

A bizonytalan tapogatózásokat mi sem mutatja azonban jobban, mint az északi rövidfejüek kérdése. A cro-magnoni ember hosszufejü volt és az északi koponyák is tulnyomóan hosszufejüek. De északon már a kőkorszakbeli koponyák bizonyos százaléka is rövidfejü. Másként ez nem magyarázható meg, minthogy vagy a cro-magnoni embernek Skandináviában való megjelenésével egyidejüleg, vagy nem sokkal utána, egy másik, rövidfejü bevándorlás is történt. Hogy honnét kerültek ezek a Balti tenger vidékére, a furfoozi fajtával azonositandók-e, vagy egy egész független bevándorlást kell feltételeznünk délkeletről, vagy keletről, e tekintetben találgatásokra vagyunk utalva. Az uralkodó nézet az, hogy ez a rövidfejü északi faj máig is fennmaradt a lappokban. De hogy más, kalandos feltevésekben sincs hiány, azt az indogermán őstörténeti kutatásnak azok a képviselői mutatják legjobban, akiknek feltételezése szerint ezek az északiak minden idegen beavatkozás nélkül, teljesen önállóan fejlesztették ki saját körükben az ujabb kőkorszak civilizációját és mig a hosszufejüek közülük az indogermánok ősei lettek, addig a rövidfejüek részint a mai finn-ugorokban élnek tovább, részint kelet felé vándorolva, a Krisztus előtti hatodik évezred táján Mezopotámiáig jutottak el és mint szumirok léptek fel a történelem szinpadán. Ezt az elméletet bizonyos fentartással még az egyébként kiváló Kossinna is magáévá teszi. Ha ez csakugyan igy volna, el kellene ismerni annak az angol kritikusnak az igazságát, aki azt mondja, hogy az indogermánoknak nem sok okuk lehet a dicsekedésre, ha egyidőben indultak el a civilizáció utján és oly alaposan lemaradtak a szumirok mögött.

Átmenet az ujabb kőkorszakba.

Régebben a régi és ujabb kőkorszak közötti különbséget főleg arra alapitották, hogy az ujabb kőkorszak embere egyszerü pattogtatás helyett csiszolta és furta szerszámait. Ma ezt a fennálló különbségek csak egyik, még pedig nem is fontosabb jelenségének tekintjük. Egészben az ujabb kőkorszak legfontosabb jellemző vonásait a csiszolt kő használatán kivül abban foglalhatjuk össze, hogy ekkor kezdődik meg az állatok rendszeres szeliditése és háziállatok tartása, a földmivelés, a fazekas mesterség, a fonás és szövés. Alapjában véve ugyanazok a foglalkozások, állattenyésztés, mezőgazdaság és ipar, melyek ma is uralkodnak az ember gazdasági életében. Az alapvető különbség a régi és uj kőkorszak között abban rejlik, hogy a régi kőkorszak emberének főfoglalkozása a vadászat és halászat volt, mellette gyüjtögette azokat a növényi tápszereket, gyümölcsöket, melyeket a természet elébe tárt; vadászott, ha a vad véletlenül elébe került, vagy az éhség rákényszeritette, de a rendszeres, gazdasági értelemben vett munkát nem ismerte. Ezzel szemben az ujabb kőkorszak állattenyésztő, földmüvelő és ipart üző emberét tőlünk már csak mennyiségi, de nem minőségi különbség választja el. A vadásznak távol vidékekre elkalandozó nomád élete megszünik s a megtelepedett ember életében a munka és pihenés szabályszerüen váltogatják egymást. Az életszinvonal emelkedik és egyenletesebbé válik. A régi kőkorszak az emberiségnek, mint olyannak történetéhez tartozik, az ujabb kőkorszakkal kezdődik az emberi civilizáció története.

De miért maradnak el az ujabb kőkorszak kezdetén egyszerre azok a müvészi alkotások, amelyek oly jellegzetesek a rénszarvas-kor emberére? A felfogások e tekintetben nagyon eltérőek. Vannak, akik e jelenséget a régi faj eltünésével és az uj faj megjelenésével hozzák kapcsolatba, mely utóbbiból hiányzott a müvészethez való hajlamosság és készség és a magdaléni kor eleven, biztos kézzel megrajzolt képeit csak gyerekrajzokra emlékeztető konvencionális ábrázolásokkal és geometriai formákkal tudta helyettesiteni. Mások ismét azt tételezik fel, hogy ez a müvészeti hanyatlás az életmód megváltozásából folyik. A megtelepedett földmüvelőnek a látóköre fizikailag és lelkileg egyaránt összeszükült. Az állat, a vadászat tárgya nem foglalkoztatta többé a fantáziáját és nem érezte szükségét, hogy azt lakóhelyének falán megörökitse. A szabályos, beosztott munka, a megélhetés biztosságának érzése filiszterszerüvé tette müvészetének megnyilatkozásait is. A rénszarvas-korban a müvészetet a férfi üzte szabad idejében, az ujabb kőkorszakban a müvészet asszonyi mesterséggé vált és ellaposodott. Vannak azonban, akik még tovább mennek és meggyőződésem szerint egészen helyt nem álló következtetésekhez jutnak el. Gordon Childe szerint a rajzok konvencionalizálódásából nem szabad az esztétikai izlés megromlására következtetni. A barlangrajzok ugyanis nem a l’art pour l’art önkéntes megnyilatkozásai voltak, hanem minden valószinüség szerint totemisztikus, gyakorlati célokat szolgáltak. Az ősember azt vélhette, hogy az állat megrajzolásával hatalmat is szerez fölötte. Ez esetben az élethü megrajzolásnak leegyszerüsitett szimbolummal való helyettesitése nem hanyatlást, hanem fejlődést jelent a konkrét képtől az elvont gondolkodás felé. Mondanunk sem kell, hogy ennek a feltevésnek a jogosságát csak abban az esetben lehetne elismernünk, ha az ősember kizárólag csak állatokat rajzolt, vagy mintázott volna és ha az ujabb kőkorszak embere legalább a szimbolikusnak tekintett rajzokban produkált volna tökéleteset. Tényleg azonban ezek a rajzok is oly kezdetlegesek, mintha visszamennének abba az időbe, amelyből a rénszarvas-kor emberének müvészete kiindult.

De ha igy Európában az ujabb kőkorszak bekövetkeztével a müvészeti hagyományok folytonossága megszakad, ma mégsem tátong a két kultura között olyan szakadék, mint amekkorát néhány esztendővel ezelőtt feltételeztek. Délen az azili, északon pedig a maglemosei kultura bizonyos mértékig hidat formál a régi és uj kőkorszak között. Az első nevét az Ariége departementben levő Mas d’ Azil barlang leleteiről, a másik pedig a maglemosei konyhahulladék-halmokról vette. A Mas d’ Azil barlang leletei, melyeket Piette francia archeologus hozott napfényre, ma már nem állanak egyedül, hanem elszórtan ismétlődnek Spanyolországtól Svájcig. A müvészi rajzok ezekben a barlangokban hiányzanak ugyan, de geometriai rajzokban megmaradt az előző korszak sokszinü technikája és nagy számmal fordulnak elő olyan tárgyak, melyek a magdaléni korral való rokonságra utalnak. Rénszarvas-agancs helyett már a közönséges szarvas agancsa szolgáltatja a különböző eszközök készitésének anyagát, de a szigonyok, horgok és egyéb eszközök nagyrészt olyanok, mint a magdaléni időben. A szokások is megmaradtak; a halottak mellett a kutatók ugyanazokat a festőanyagokat találták. Épenugy a maglemosei és más hasonló konyhahulladék-halmok is átmenetet jeleznek. A legalsó rétegek a régi kőkorszak embereinek kulturájára utalnak, mig a felső rétegekben már háziállatok csontjai és gabonamaradványok fordulnak elő. Az azili korszak legkülönösebb emlékei azonban azok a sokszinü, festett kavicsok, melyeknek jelentésével és rendeltetésével még mindig nem vagyunk tisztában. Oly különösek ezek a kavicsokra festett jelek, hogy Piette egy kezdetleges abécé jegyeit vélte bennük felfedezni.

Mindent összefoglalva, a régi és ujabb kőkorszak közötti átmenet körülményeit pontosan nem ismerjük, de már nem állhat meg az a régi feltevés, hogy e két korszak között teljesen hiányzik a kapcsolat. Főleg a részletkérdésekben még nagyon sok probléma vár megoldásra és vannak nyomok, melyek egyelőre még csak merész találgatásokra adnak alkalmat. Mióta jobban kezdjük ismerni Dél-Afrika népeit, egyes kutatók nem ok nélkül mutattak rá arra a nagy hasonlóságra, amely a busmanok és a rénszarvas-kor emberének barlangrajzai között fennáll. Nyelvészeti és egyéb bizonyitékok alapján ma az az elmélet áll fenn, hogy a busmanok aránylag késői időben vándoroltak északról az afrikai kontinens déli részére. Lehet-e ilyen alapon feltételeznünk, hogy a rénszarvas-kor müvészete volt az, amely átterjedt a Földközi tenger déli partjára és ezt vitték a busmanok magukkal az egész afrikai kontinensen keresztül? Viszont északon, Trondhjem körül is fedeztek fel olyan barlangrajzokat, melyek szintén a rénszarvas-kor franciaországi rajzaira emlékeztetnek. A találgatások itt abban az irányban mozognak, hogy önállóan fejlődött-e ki ez az északi barlang-müvészet, vagy az Európa derekáról északra elvándorolt ember vitte magával müvészetének megnyilatkozásait? Olyan kérdések ezek, melyekre hiányzik a felelet.

Az egyiptomi civilizáció eredete.

Az, amit a régi és ujabb kőkorszak összefüggéséről elmondottunk, tulajdonképen csak a történés sorrendje szempontjából fontos. Sokkal fontosabb ennél az összefüggés kimutatása a Földközi tenger keleti medencéjének ujabb kőkorszakbeli kulturájával, melyen végeredményben egész mai civilizációnk nyugszik.

Emlitettük ugyanis, hogy az ujabb kőkorszak kulturája, melyet Európa derekáról ismerünk, nem ott termett és fejlődött ki, hanem idegen vidékekről származott és hihetőleg délről jövő bevándorlók hozták magukkal. Fel lehet tételezni azt is, hogy ezek a bevándorlók a fehér emberiségnek az északival rokon, de más viszonyok között, eltérően fejlődött másik nagy csoportjához, a mediterrán fajhoz tartoztak. A történelem előtti időkben, mikor Európa még több helyütt szárazföldön összefügött Afrikával, ez a faj népesitette be Afrika egész északi partvidékét és Európa nagy részét, nyugaton egészen Angliáig. Mikor a viz betöltötte az egész földközi medencét, az összeköttetés természetesen megszakadt és az egymástól elvált ágak külön fejlődésnek indultak. A tudomány mai állása szerint ennek a mediterrán, vagy mások szerint iber elnevezésü fajnak kell tulajdonitanunk a civilizáció alapjainak lerakását. Közelebbről Egyiptomot kell tekintenünk annak a helynek, ahonnét a mai értelemben vett civilizáció hóditó utjára kiindult.

Ennek a kis tanulmánynak célja nem az etnikai vonatkozások kutatása és megállapitása. Épen azért csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a régi Egyiptom népének pontos faji hovatartozandóságát illetőleg sokáig teljes bizonytalanság uralkodott és uralkodik sok tekintetben még ma is. A tipusok különbözősége, a prehisztorikus sirokból előkerült csontvázak, nyelvészeti és egyéb közvetett bizonyitékok alapján azt kell feltételezni, hogy Egyiptom népének törzsét a mediterrán fajnak a libiaival rokon ága szolgáltatta, mely azonban még olyan időkben, melyekről történeti bizonyitékok nincsenek, szemita és néger elemekkel is keveredett. A szemiták bevándorlása két uton is történhetett. Az egyik volt Arábia déli vége, amely valamikor a Bab el Mandeb tengerszoros tájékán összefüggött Afrikával, a másik a Szuezi földszoros, mindazoknak a későbbi ázsiai hóditóknak az utja, akik betörtek Egyiptomba.

Akármilyen volt is Egyiptom népének faji összetétele, kétségtelen, hogy ez a nép az európai kontinens népeinél sokkal hamarább eljutott egy olyan állapothoz, amelyet már civilizációnak nevezhetünk. Hogy ez igy történt, annak magyarázatát az általunk ismeretlen tényezőkön kivül főleg abban kell keresnünk, hogy az éghajlati viszonyoknál fogva Egyiptomban sokkal inkább adva voltak a fejlődés előfeltételei, mint a prehisztorikus Európában. Mikor még Európa őslakói egy szigoru és barátságtalan klimával folytattak szakadatlan küzdelmet, a Nilus völgye egy hasonlithatalanul kedvezőbb éghajlatnak az áldásait élvezte. Ez a klima még kedvezőbb volt a mainál is, mert a jégkorszak idején a Földközi tenger déli részének ma esőtlen vidékei és a Szahara is sokkal gazdagabbak voltak csapadékban, mint később, mikor az északi jégtakaró visszahuzódása az esőmennyiséget lényegesen csökkentette. A termősáv, amely ma Egyiptomot alkotja, valaha sokkal szélesebb lehetett és a dzsungel, amely a Nilus völgyét hajdan boritotta, gazdag flórájával és faunájával az ujabb kőkorszak vadásznépéneek bőséges megélhetést biztositott.

A legutóbbi esztendők óta már képet is tudunk alkotni ennek a népnek életéről. Badari kerületben, Fajum vidékén igen gazdag leletek kerültek napfényre, melyeknek idejét 12–15 ezer évre lehet becsülni. A kőszerszámok, melyeket a badarii ember használt, Európában a solutréi periodus legszebb kőszerszámaihoz hasonlithatók. Kőeszközeit tehát a badarii ember nem csiszolta, hanem pattintotta. Ugyanakkor azonban már kövön törte a gabonát, tehát müvelte a földet és tudott olyan diszitett edényeket késziteni, melyek Európában az ujabb kőkorszak legszebb fazekasipari termékeivel kiállják az összehasonlitást. A fazekasságban Egyiptom több ezer évvel megelőzte Európát és ezt az időbeli különbözetet a civilizáció terén a Földközi tenger délkeleti szöglete hosszu időn keresztül megtartotta. A fémeket a badarii ember még nem használta, de néhány rézdarab már előfordul a leletek között. A kőkorszak emberének figyelme már ráterelődött az uj anyagra, amely hivatva volt arra, hogy hallatlan módon lenditse előre a civilizációt. Egyelőre talán különlegessége tünt fel neki, talán fetisnek használta, de mindenesetre már birtokában volt. Csak egy lépés hiányzott, hogy élni is tudjon vele.

Az a körülmény, hogy a fazekasságot felfedező egyiptomi ember került a civilizáció élére, nem véletlen. Az emberiség története számtalan példával bizonyitja, hogy a szükségletek a találmányok létrejöttének és értékesitésének legfőbb előmozditói. Alkalmasint igy vagyunk az egyiptomi fazekas iparral is. A fazekasság csak olyan helyen születhetett meg, ahol megvolt bizonyos anyagok gyüjtésének, tartókban való elhelyezésének szükségessége. Mikor a badarii ember és kortársa rájött arra, hogy a formázott agyag, akár bizonyos gyümölcsöknek kettévágott héja, alkalmas élelmiszereinek tartására, folyadékok megőrzésére, a felfedezés nem ment veszendőbe, hanem tovább fejlődött és igazi ipar lett belőle. De a rendszeresen üzött fazekas ipar már a megtelepedett ember mesterségei közé tartozik. A megtelepedésnek pedig a földmüvelés az előfeltétele.

Hogy az ujabb kőkorszaknak ezek a foglalkozásai mikor és hogyan honosodtak meg Egyiptomban, nem tudjuk. Egyes kutatók a mi időszámitásunk előtt 18–20.000 évre viszik vissza a kezdetét. Azt mindenesetre tudjuk, hogy régente Egyiptom, amely ma buzát egyáltalán nem termel, nagy gabonatermő ország volt. Még rómaiak idejében is Egyiptomot tekintették Itália egyik éléskamrájának. Tudjuk azt is, hogy a buzának egyik fajtája, a triticum monococcum vadon is előfordul Sziriában. Ismerete, termelése és nemesitése mindenesetre onnan jutott el Egyiptomba és a természeti viszonyok tekintetében hozzá nagyon hasonlatos Mezopotámiába. Az állattenyésztés, földmüvelés és részben a primitiv ipar révén ugy a Nilus, mint a Tigris és Eufrátes völgyének lakói nagyon korán mentesiteni tudták magukat a tisztán vadászó és gyüjtő élet esetlegességeitől, viszont az otthon, amelyhez ezek a kincsek füződtek, becsessé lett számukra és kalandozás helyett a szervező erők ennek az otthonnak a megtartására és megőrzésére irányultak. A rendszeresség, amellyel a Nilus áradásai évről-évre visszatérnek, rávezette a primitiv embert egyrészt az idő beosztására, másrészt pedig az áradás szabályosságának kihasználására. Védekezésül a vizár ellen gátakat épitett, melyek magas vizállás alkalmával utakul is szolgáltak, a viz levezetésére és öntözésére pedig csatornákat. Nyilvánvalóan az ilyen természetü munkák egyes családok, vagy csak nagyon kevés ember erejével nem voltak megvalósithatók, ez már a kollektiv tevékenységet tette szükségessé. Igy jöttek létre az ujabb kőkorszak idején a kis kiterjedésü közületek, későbbi kerületek, melyekben a dinasztiák előtti Egyiptom társadalmi és állami élete kifejezésre jutott. A társadalmi rendnek és törvénynek ez a kezdete. Az ugynevezett palermoi kő egész sor király nevét őrizte meg, akik ezekben a dinasztiák előtti időkben uralkodtak. Figyelembe véve azt, hogy ezek a kerületek már a prehisztorikus időben két királysággá egyesültek és hogy Menes már 4000. táján egyesitette, mint egész Egyiptom királya, Alsó- és Felső-Egyiptomot, becslés szerint legalább az időszámitásunk előtti hetedik vagy nyolcadik évezredre kell tennünk a fentebb vázolt társadalmi rendnek nagy vonásokban való kialakulását. Ennyi időre volt ugyanis szükség, hogy a még primitiv viszonyok az első dinasztiák relativ magas civilizációjáig fejlődhessenek.

Mezopotámia.

Körülbelül ugyanez lehetett a társadalom fejlődésének menete az emberi kultura másik ősi fészkében, Mezopotámiában is. Mezopotámia alatt itt tágabb értelemben az egész Tigris és Eufrátes vidékét értjük, a Perzsa öböl partvidékeivel egyetemben. Az alluviális sikság, amely a Tigris és Eufrátes hordalékából jött létre, geologiailag egészen uj keletü, sőt képződése nagyrészt már történelmi időkre esik. Olyan régi emberi emlékek, mint Európa kontinensén, vagy Egyiptomban, itt nem fordulnak elő. A civilizáció, amelyet a faji hovatartozandóság szempontjából még ma is rejtelmes szumirok teremtettek meg, ugyszólván előzmények nélkül, készen áll előttünk. Hogy ezt a civilizációt, – értve a civilizáció kifejezés alatt a rendes társadalmi együttélést, munkamegosztást, az elemek erejének megzabolázását és szokások, törvények uralmát, – időben mennyire lehet és kell visszavinnünk, az eldöntetlen kérdések közé tartozik. Az bizonyos, hogy mikor a Krisztus előtti negyedik évezred dereka táján a valószinüleg turáni eredetü szumirok közé a szemiták beszivárgása megkezdődött, az utóbbiak már magas foku társadalmi rendet, politikai és gazdasági életet, a vallásos képzeteknek és tudományos ismereteknek nagy gazdagságát találták, melyeket örökül átvehettek és közvetithettek a későbbi generációkhoz. Mindenesetre a civilizációs időszak Babiloniában nagyon régi és kétségtelen az is, hogy már az általunk ismert történelmi idők előtt is összeköttetés állott fenn Egyiptom és Babilonia között. A későbbi időkben, melyekre már az emlékek bizonyitékokat nyujtanak, meg tudjuk állapitani, hogy e két ősi kulturfészekben a fejlődés egyes periódusai nagyjából összevágnak, anélkül, hogy az egyes esetekben meg tudnánk mondani, hogy egyben vagy másban melyik volt a másiknak tanitómestere. Bezold azzal a hasonlattal oldja meg a kérdést, hogy a British Muzeum könyvtára és a párisi Bibliothéque National között mindig az mutatja fel a nagyobb kötetszámot, melyikben utóbb történt a katalógus kiadása. Egyiptom és Mezopotámia civilizációja közül mindig azt látjuk régibbnek, amelyben utóbb történtek nagyszabásu ásatások. Igy magyarázhatók meg az olyan nézeteltérések, hogy egyik vélemény szerint a civilizáció magvait szumir kivándorlók vitték el Egyiptomba, mig a másik szerint egyiptomi kolonizátoroknak köszönheti Mezopotámia, Elám és Kisázsia a kulturáját. Kétségtelen a véleményeknek ebből az ellentmondásából csak az, hogy az összeköttetések nagyon régiek és a hajdankornak ez a két kulturvidéke már a történelem előtti időkben megtermékenyitőleg hatott egymásra.

Mióta jobban ismerjük Egyiptom és Mezopotámia őstőrténetét, számtalan példával tudjuk igazolni a fejlődés hasonló voltát, sőt majdnem azonosságát. Mindkét helyen a nagy folyók völgye a megtelepedés szinhelye, ugyanazok az előfeltételei vannak az állattenyésztésnek és gabonatermelésnek, a folyók szabályozása, gátak és csatornák épitése ugyanazt a kollektiv munkát teszi szükségessé, mindkét helyütt egyforma kis államegységek, – Egyiptomban kerületek, Szumérban városkirályságok, – keletkeznek és mindkét helyütt a politikai fejlődést az egész kulturkörnek egy nagyobb egységben való összefoglalása tetőzi be. És hogy a viz elleni védekezésnek és szabályozásnak munkája mekkora szerepet játszik ebben a fejlődésben, azt érdekesen bizonyitja annak a szumir városkirálynak a felirata, aki elmondja, hogy hány ellenséget győzött le és hány csatornát épitett. A csatornaépités egyenlő fontosságu az ellenségek legyőzésével. Még Kr. e. 2100. körül is Hammurabi törvénykönyvében, a csatornák karbantartása a törvényhozónak legfontosabb feladatai közé tartozik. Az összefüggések sorozata nyilvánvaló. A megtelepedett földmüves embernek gondoskodni kell földjének öntözéséről és védekeznie kell az áradások pusztitása ellen. Ez a munka olyan természetü, hogy hozzá szervezkedni kell. A fejlődés bizonyos fokán, az együttmüködés kényszere folytán igy jön létre a civilizáció.

A fejlődés azonossága és a nagyon régi kölcsönhatások mellett is azonban Egyiptom és Mezopotámia civilizációja nem volt azonos. A babiloni civilizáció sokkalta erősebb és kifejezettebb módon fejlődött gyakorlati, jogi, mondhatnók közgazdasági irányban. Ezt bizonyitja Hammurabi törvénykönyve, a formális jog kodifikálásának legrégibb emléke, amely azonban sokkal régebbi törvényeknek egységes kodexben való összefoglalása és az ékirásos cseréptáblák nagy tömege, melyek a kereskedelmi élet nagy fejlettségéről tesznek tanubizonyságot. A kereskedelmi jog tekintetében csak évezredek multával jutottunk el ismét oda, ahol a babiloniak már a Krisztus előtt harmadik évezredben állottak. Egy másik sajátossága volt a mezopotámiai civilizációnak a tudomány egyes ágai közül a matematikának és a csillagászatnak nagy fejlettsége. Ez valószinüleg azzal a felfogással állott összefüggésben, mely a csillagoknak döntő jelentőséget tulajdonitott az emberek sorsára. Ami azonban a müvészetet és a civilizált élet kifinomodásait illeti, ezekben Babilon nem emelkedett az Egyiptom által elért magaslatra.

A civilizáció szétterjedése.

Együttvéve Egyiptom és Mezopotámia azok a legősibb kulturcentrumok, ahonnét az egész földkerekség civilizációja kiindult. Modern életünk is számtalan vonatkozásban át meg át van szőve egyiptomi és babiloni emlékekkel. A horizontban még ma is Horus isten emlékét őrizzük, a zodiakusban és az óralap hatvanas beosztásában a babiloni tudósok emléke revelálódik, Hammurabi törvényeiből sok átszármazott a bibliába és a bibliai vizözönben is a Gilgames-éposz elemei ismerhetők fel. Ezeket az emlékeket pedig pusztán esetlegeseknek tekinteni nem lehet. Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy ezek az ősi civilizációk, az ellenséges barbárság közepette is sokkal messzebb terjesztették ki vonzási körüket, mint általában feltételezni szokták.

Még a szemita dinasztiák előtti időkből vannak szumir emlékek a Kaspi tó délkeleti partjain. A legutóbbi esztendők folyamán olyan égetett agyagpecséteket ástak ki az indiai Pandzsáb több helyén, melyek azt a gyanut ébresztették a kutatókban, hogy csak szumir eredetüek lehettek. A feltevés beigazolódott, mert 1925-ben ezeknek a pecséteknek a tökéletes párjait találták meg Kisben, a régi szumir müveltségnek egyik legősibb székhelyén. Az azonosságnak ez a bizonyitása természetesen ismét a kombinációk hosszu sorát nyitotta meg: szumir kivándorlók vagy kereskedők vitték-e ezeket a pecséteket Indiába, vagy egy még ősibb rokonságot kell-e keresni mögöttük, amely a szumirokat esetleg India dravida őslakóival köti össze? Tudjuk azt is, hogy már a legősibb időkben a népmozgalmaknak egy nagy utja vezetett Iránon és Bokharán keresztül a Tarim völgyébe, amely csak a történelmi időkben homokosodott el és vált sivatagi jellegüvé. A belső ázsiai jadeit csakis ezen az uton kerülhetett Babilonba és Elő-Ázsia többi vidékeire. Ezt az utat még a hellenisztikus időkben is erősen használták. Az utolsó esztendőkben a Takla-makán sivatagban egész sor homokba temetett várost tártak fel s az ott talált emlékekből részlegesen rekonstruálni lehetett az ugynevezett tokhár nyelvet és a civilizációt, amelynek nemcsak indoeurópai volta, hanem még az indourópai népcsalád nyugati ágával való rokonsága is kétségtelen. Az indoeurópai nyelveket ugyanis a »száz« szónak használata szerint a centum és satem nyelvek főcsoportjába szokták beosztani, melyek közül az első Európában, a másik Ázsiában terjedt el. A közép-ázsiai tokhár nyelv azonban a centum nyelvek közé tartozik. Ha mindezekhez hozzávesszük még, hogy Kinában a régi kőkorszakhoz tartozó leleteket mindezideig még nem sikerült találni s általában a kinai civilizáció ősrégi voltára vonatkozó feltevéseket alkalmasint erősen redukálni kell, kézenfekvő az a feltevés, hogy a neolitikum embere ezen az uton jutott el Kinába és a földmüvelés tudománya is a Tarim völgyén keresztül hatolt előre fokozatosan a Hoangho és a Jangcekiang vidékére. Mindezek természetesen olyan problémák, melyekre az adatok hiányossága mellett nem lehet teljes bizonyossággal megfelelni.

Más oldalról azonban kétségtelen, hogy egyik oldalon Szumér és Akkád, a másik oldalon pedig Egyiptom, akárcsak a római birodalom, vagy a mi időnk imperialista államai, határozottan expanziv jellegü államalakulatok voltak. Agadei Sargon a harmadik évezred elején a Földközi tenger partjáig terjesztette ki hatalmát és példáját a babiloni és asszir királyok egész sora követte. Kr. e. 2000. körül babiloni kereskedelmi telepek vannak Kisázsiában a Halys vidékén, melyek elterjesztik ezeken a távoli vidékeken a babiloni nyelv és ékirás ismeretét. Ismeretes, hogy Kánaán már a héberek beszüremkedése előtti időkben teljes babiloni befolyás alatt állott. Az 1887-ben felfedezett tell el amarnai levelekből pedig az a meglepő tény derült ki, hogy a Kr. e. második évezred derekán a babiloni nyelv olyan diplomáciai nyelv volt a keleten, mint a francia a XVIII. századbeli Európában. Az egyiptomi fáraó babiloni nyelven levelezett nemcsak az Eufrátes partján uralkodó kollégájával, hanem a hetita királyokkal és saját kánaáni vazallusaival is. Mikor pedig a jelen század elején a kisázsiai Boghazköben napfényre került a hetita királyok cserépkönyvtára és levéltára, a leletek ismét a tell el amarnai tapasztalatokat igazolták. A tudós világnak pedig méltán lehe ett oka meglepetésre, mikor az utóbbi felfedezésnél előkerült egy olyan békeszerződésnek a másodpéldánya, amelyet már Tell el Amarnából ismertek. A diplomáciai levelezésnek mennyiség és tárgyak szerint való nagy gazdagsága egyaránt, negyedfél évezreddel a mi időnk előtt, az egész keleten a sürü és rendszeres kereskedelmi, politikai és kulturális összeköttetésekre utal.

Természetes azonban, hogy Egyiptom és Babilonia civilizációjának hatása a bennünket legjobban érdeklő földrész, Európa felé kezdetben nem egyforma intenzitással jelentkezett. A földrajzi helyzet folytán Egyiptom, amely nyitva volt a Földközi tenger felé, az európai civilizáció fejlődésében sokkal inkább érvényesithette befolyását, mint a Tigris és Eufrátes völgye, amelyet sok száz kilométernyi sivatag választ el a sziriai és kisázsiai tengerparttól.

Kréta szerepe a civilizáció történetében.

Azt hiszem, Sir Arthur Evans, a krétai civilizáció történetének legnagyobb érdemü kutatója, mutatott rá legelőször arra a körülményre, hogy a régi Egyiptomot nem szabad az emberi történelem egyik különálló fejezetének tekinteni, hanem bele kell kapcsolni az egyetemes emberi civilizáció históriájába. Az ujabb kőkorszak kulturája nyolc-hatezer esztendővel Kr. e. majdnem ugyanolyan kiterjedésben övezte körül a Földközi tengert, mint a római birodalom. A Földközi tenger egész medencéje már a fémek előtti korban eleven, pezsgő életnek volt szinhelye s szigeteinek, partvidékeinek népei távolról sem éltek különálló, összefüggés nélküli életet. Valósággal már az ujabb kőkorszakban adva voltak az előfeltételei, hogy az Egyiptomban kifejlődőben levő civilizáció is az egész medencében szétterjedhessen.

Hogy ez miként volt lehetséges, arra Angelo Mosso hangyaszorgalommal hordta össze a bizonyitékokat a Földközi tenger egész környező partvidékén. Egyiptom még az ujabb kőkorszakot élte, mikor rendszeres kereskedelmi forgalma volt Nubia és Arábia felé, sok evezős, vitorlás hajói pedig egyaránt közlekedtek a Niluson, Vörös tengeren és Földközi tengeren. Diszitett vázákról, sőt agyag-modellekről ismerjük ezeket a hajókat, melyek amikor először jelentek meg Kisázsia vagy Kréta szigetének partjain, a benszülöttek épen olyan bámuló csodálkozással szemlélhették őket, mint az indiánok a spanyolok karavelláit a Krisztus utáni tizenötödik és tizenhatodik évszázadban. Ezek a sós hullámokat szántó hajók voltak a Földközi tenger medencéjében a civilizáció első hordozói.

Az egyiptomi civilizáció átvételében, átformálásában és szétterjesztésében Kréta, a »tenger közepének országa«, játssza a legfontosabb szerepet. Földrajzi helyzeténél fogva szinte előőrse Görögországnak, partjaira kedvező tengeri áramlások és szelek könnyitik meg az utat a Nilus torkolatától; egyéb szigetek szinte hidpillérek módjára kötik össze Kisázsia partjaival, melyekkel még aránylag késő geologiai időkben összefüggött. A sziget éghajlata kedvező, viszont a termőtalaj aránylag kevés. Ez a körülmény a sziget lakosait már nagyon korai időben a tengeri kereskedelemre késztette. Az összes földrajzi és egyéb természeti előfeltételek adva voltak tehát, hogy Kréta szinte elosztó állomása legyen Egyiptom és Szumér civilizációjának.

A knossosi halom, a mondák labirintusának és a ragyogó minosi civilizációnak szintere, ahol egyik kulturréteg a másikra rakodik, csodálatosan szép példája a civilizáció fejlődésének. Akárcsak Trójában, a knossosi királyi palota alatt is egymásra rakodnak a különböző kulturrétegek, egészen az ujabb kőkorszakig visszamenőleg. Talán nincs hely, ahol egy civilizációnak a fokozatos fejlődését és egymásutánját ily szépen lehetne tanulmányozni. A knossosi királyi palotában a kutatók még olyan kamrákra is bukkantak, melyekben a fémek használatának teljes elterjedése után a feleslegessé vált kőszerszámokat halomra dobálták. A knossosi királyi palota alatti legrégibb rétegek korát Sir Arthur Evans a Kr. e. hetedik évezredre becsüli. Ez természetesen nem jelenti egyuttal azt is, hogy az ujabb kőkorszak Krétában csak ennyi időre terjed, hanem legfeljebb azt, hogy maga a knossosi település nem idősebb ennyinél. Magának a minosi civilizációnak a kezdetét, mikor már Kréta kulturális és müvészeti tekintetben a teljes önállóságig eljutott, Evans körülbelül Kr. e. 3400-ra teszi.

A knossosi királyi palotát egészen a legujabb időkig a görög hősmondáknak a labirintusról szóló meséiből ismertük. Ma már a labirintus, helyesebben a krétai királyok palotája nem mese többé. Legnagyobb részében fel van tárva és tudjuk róla, hogy nemcsak lakásul szolgált, hanem az épületeknek egész bonyolult hálózatából állott, szentélyeket, diszudvarokat, ünnepi helyiségeket és raktárakat is foglalt magában. A palota diszitései azt mutatják, hogy lakói ismerték az élet szépségeit, a berendezések pedig az árulják el, hogy kényelem dolgában is olyan messzire jutottak el, hogy csak a tizenkilencedik század Európája érte el ugyanazt a fokot. A palota alatt alagcsövezésnek és légfütési berendezésnek a nyomaira is bukkantak, melyek a Kr. e. második évezred legelejéről valók. Az épitményeknek ez a tömkelege olyan terjedelmes lehetett a görög szárazföld barbárai szemében, hogy az utvesztő borzalmas képét rajzolták meg belőle. A primitiv tengeri kereskedelem mindig együtt járt a kalózkodással s a szomszédos partok lakóinak volt okuk borzalommal emlegetni a labirintust, ahol nemcsak anyagi kincseik és értékeik, hanem szüzeik is eltüntek. De a knossosi palotának az igazi érdekességét nem ezek a mondai emlékek adják meg, hanem azok az adatok, melyeket a földközi tengeri civilizációnak a fejlődéséhez szolgáltatott. A knossosi leletek alapján ki lehet mutatni, hogy körülbelül a Krisztus előtti negyedik évezred dereka táján Egyiptom már élénk összeköttetést tartott fenn Kréta szigetével. A legalsó knossosi rétegekben még kizárólag kőszerszámok szerepelnek, – igaz, hogy vannak közöttük csodálatos finoman csiszolt darabok, – később előfordul az arany, réz és bronz és végezetül mindez, a kerámiát is hozzászámitva, egy csodálatosan magasfoku, nagy müvészi készségről és egyéni izlésről tanuskodó ipari kulturában csucsosodik ki, amely már nem függvénye Egyiptomnak, hanem önállósul és önállósulva visszahat a Nilus melletti országra is, ahonnét az első teremtő impulzusok érkeztek. Az egyiptomi hatást az első dinasztiák idejétől kezdve egyiptomi eredetü behozatali tárgyak és ezek belföldi utánzatai bizonyitják, viszont már Kr. e. harmadik évezredből való egyiptomi sirokban fordulnak elő sokszinü krétai vázák, melyek a tanitványnak a müvészetekben való haladását és önálló fejlődését bizonyitják.

De Kréta másfelől is kapott megtermékenyitő hatásokat: magába szivta a mezopotámiai kultura elemeit is. Igaz, hogy ezek a hatások később jutottak hozzá az egyiptomi impulzusoknál. Agadei Sargon Kr. e. 2800. körül terjesztette ki hatalmát a Földközi tenger partjáig és ettől az időtől lehet számitani a keleti befolyások érvényesülését. Maga a kétágu balta, a labrys, minden valószinüség szerint mezopotámiai eredetü. Tőle vette nevét a legendás királyi palota, a labirintus, melynek bejáratait szimbolikus isteni jelvény gyanánt diszitette. Ugy ez a szerszám, mint a termékenységet jelképező Nagy Anya isteni képzete alkalmasint Kisázsiából került Krétába. Egész bizonyosan Mezopotámiából kapták a krétaiak az agyagtáblát, mint az irásjegyek megőrzésének anyagát.

De ha igy a krétai civilizáció nagyon sokat köszönhet is Egyiptomnak és Mezopotámiának, egyben alapvető módon eltér tőlük. Eredeti és önálló teremtő erő nyilatkozik meg benne. A piramisok, Memnon szobrok, babiloni méretü városfalak Krétában hiányoznak. A krétai müvész nem félisteni magasságban trónoló despoták akaratának teljesitője volt, akiknek korlátlan eszközök állottak rendelkezésükre akaratuk megvalósitásában. Ez a derüs egü sziget az individuális müvészetnek első otthona. Ez a magyarázata annak az életvidám, majdnem modern naturalizmusnak, amely a krétai életben és müvészetben megnyilatkozik. Aki végiglapozza Bossertnek a krétai müvészetről szóló kötetét, meglepődik rajta, hogy diszitő motivumokban, divatban és más egyebekben mennyi olyan jelenséggel találkozik, amely akár a huszadik században is megállhatná a helyét. A krétai vázák a legmodernebb szalonban is helyet foglalhatnának és a krétai nő füzős, kivágott ruhái, a fejdisszel egyetemben a mostani divatszalonoknak sem válnának szégyenére. Ez a krétai müvészet és divat legfőbb sajátossága. Legfőbb értéke viszont a mi szempontunkból az a hatás, amelyet Görögországra és Görögországon keresztül reánk is gyakorolt. Krétánál kezdődik az a kultura, amely a latin-germán kulturkörben máig is él.

Ez a csodálatosan szép és gazdag civilizáció a századok folyamán az Égei tenger egész szigetvilágára, a görög szárazföldre és a kisázsiai partokra is kiterjedt. A Schliemann által kiásott Trója és Mykene tulajdonképen ennek a civilizációnak a kisugárzásai. Évszázadokon keresztül ez a civilizáció zavartalanul virágzott, de egyszerre váratlanul összeroppant. A Kr. e. második évezred dereka táján idegen betörők égetik fel Knossost, amely ezután sohasem tudta régi jelentőségét visszaszerezni. Hogy az idegen hóditás alkalmával mi történt az őslakókkal, arról az irásos dokumentumok hiányoznak. Egyrészük valószinüleg elmenekült, másrészük hihetőleg szolgasorsba került és később összeolvadt az uj uralkodó elemmel. A filiszteusok ekkor jelennek meg Palesztina partjain; bennük az északi népvándorlás elől uj hazát kereső krétaiakat kell keresnünk. Azok a barbárok pedig, akik a krétai civilizációt átmenetileg elpusztitották, a görögök voltak.

A fémek elterjedése.

Az eddigiek során már több izben szó esett a fémekről és azoknak az ősi civilizáció történetében való nagy szerepéről. Az igazi civilizáció kora összeesik a fémek elterjedésével. Az első fém, amelyet az ember még valószinüleg a csiszolt kő korszakában ismert, az arany lehetett. Csillogó volta magára vonta a figyelmet, lágysága és könnyü megmunkálhatósága használhatóvá tette a primitiv ember számára is. Egyrészt relativ ritkasága, másrészt technikai tulajdonságai folytán azonban csak ékszerkészitésre volt használható. Szerszámot késziteni aranyból nem lehetett. Az első fém, melyet az ember szerszámkészitésre használt, a réz.

Biztosat nem állithatunk, de valószinüleg a felfedezést, hogy a rezet miként lehet kivonni az ércéből, mint a civilizációnak annyi más alkotó elemét, szintén Egyiptomnak köszönhetjük. Hogy miként jutott el az ember ehhez a forradalmi jellegü felfedezéshez, azon kérdések közé tartozik, melyekre mindig hiányozni fog a felelet. Csak azt látjuk, hogy az ujabb kőkorszak vége felé majd mindenütt a kőeszközök mellett kezdenek fellépni a réztárgyak is. Kezdetben a rezet leginkább csak ékszerfélék, karkötők, gyürük és más hasonló tárgyak készitésére használták; ugyszólván csak szegényes helyettesitője volt a szinte misztikus tiszteletben álló szép sárga fémnek, az aranynak. Szerszámok készitésére a rezet hosszu időn keresztül nem használták. A fejlett technikáju csiszolt kőszerszámokkal, melyek még ma is néha csodálkozásunkat váltják ki, a réz primitiv öntési technikája hosszu időkön keresztül nem vehette fel a versenyt. Ha a modern idők találmányainak és felfedezéseinek analogiáját alkalmazzuk a történelem előtti időkre, azt kell feltételeznünk, hogy akkor is kevés számu, a felfedezés jelentőségét fokozatosan felismerő ember ugyszólván rákényszeritette az uj felfedezés használatát embertársaira. Ez az átmeneti idő, mig a réz használata általánossá vált, mindenütt évszázadokig tartott. Egyiptomban a réz Kr. e. 5000–3000. között fordul elő a nagadai, diospolisi és abydosi temetkezési területeken csiszolt kőszerszámokkal és tüzkő tárgyakkal egyetemben. Ezt a periódust, mely másutt jóval későbbi időkre esik, rézkőkorszak, aeneolitikum néven ismerjük. A réz, majd a bronz teljes uralomra jutása már a históriai időkre, a dinasztiák korára esik.

Elliot Smith, aki a primitiv kulturák elterjedését tette vizsgálódásának tárgyává és az ugynevezett diffuziós elméletnek a legkövetkezetesebb képviselője, azt állitja, hogy az emberi civilizáció szétterjedésének a réz, majd a bronz volt az egyik legerősebb rugója. Már jóval a rézkőkorszak előtt a Nilus völgyének emberei, de különösen a nők, a malachitot kozmetikai szernek használták; lehet hogy a zöld festéknek valamely mágikus, veszedelmeket elháritó hatást tulajdonitottak. Minthogy ezekben az ujabb kőkorszakbeli sirokban az elefántcsont tárgyak meglehetősen gyakoriak, Smith azt tételezi fel, hogy a malachit ugyanazon az uton, mint az elefántcsont, karavánokkal Nubia felől, ahol Vadi Alaqi volt a legfontosabb lelőhelye, került Egyiptomba. 5000 körül az egyiptomiak, felismervén a réz használatának értékét, a szükséglet emelkedéséhez képest, ujabb forrásokat kerestek. Először valószinüleg a Sinai félsziget rézbányáit tárták fel, ahol Flinders Petrie olyan kőszerszámokat is talált, melyeket a bányászásnál használtak, azután továbbmentek a réz után Krétába, Ciprusba, Kisázsiába, Kaldeába és Elámba. Smith szerint ezek a rézkutatók, ahol ércet találtak, kiaknázására gyarmatokat alapitottak és századokon keresztül ezek az egyiptomi telepesek voltak azok, akik a Nilus völgyéből hozott mesterségeiket és müvészetüket gyakorolták és kulturájukat a többi népek körében elterjesztették.

A réznél sokkal nehezebb volt a bronz kérdése. Mig a réz a közel keletnek nagyon sok helyén előfordul, az ónnak Előázsiában és Európában csak három nagy lelőhelye van, Kisázsia, Spanyolország és Cornwall. Igy még a réznél is nehezebb kombinációkat felállitani abban a tekintetben, hogy hol és miként jöttek rá annak megismerésére, hogy a réznek ónnal való ötvözete egy olyan anyagot ad, amely öntésre alkalmasabb, jobban kovácsolható és keménységénél fogva szerszámok készitésére sokkal jobban használható. Az ellenben bizonyos, hogy Kr. e. 3000. körül az ónt Kisázsiában és Spanyolországban már rendszeresen bányászták; ugyanakkor a bronzot Krétában ismerték és 2500. körül a bronz eljutott Itáliába, 2000. körül a mai Franciaországba, sőt 1800. körül Skandináviába is. Már most, ha kissé tulzottnak tartjuk is Smithnek azt a feltevését, hogy mindenütt a réz- és ónkutatók hintették el a civilizáció magvait, megforditva azt bizonyosnak kell tekintenünk, hogy ahol a réz és bronz megjelent, ott vele együtt meg kellett jelenni a civilizáció egyéb elemeinek is.

Az irás eredete.

Manapság, mikor egész gazdasági, tudományos és társadalmi életünk az irásbeliségre van lefektetve, még a tanult emberek nagy többsége is nehezen tud elképzelni egy olyan kort, mikor az irás ismeretlen volt az emberiség előtt. Még kevésbbé tudunk azonban civilizációt irás nélkül elképzelni. A gondolkodó emberek legnagyobb része, ha csendben megkérdezné önmagát, kétségtelenül hajlandó volna arra, hogy az irástól számitsa a civilizáció történetét és azt az időt, ami az irás ideje elé esik, az ősi barbárság állapotának tekintse.

A számos kitünő munka után, amely az irás történetével foglalkozik, szinte feleslegesnek mutatkozik annak hangsulyozása, hogy az irás feltalálását nem valamely elvont, abstrakt gondolkodási folyamatnak köszönhetjük. Az ujabb kőkorszak embere semmiesetre sem előre megfontolt szándékkal határozta el magát, hogy gondoskodik egy olyan eszközről, amellyel gondolatait beszéd segitsége nélkül is közölni tudja embertársaival. Az irás eredetét az emberi tevékenységnek egy sokkal ősibb formájában, a rajzban kell keresnünk.

Hogy az ősember a rajzot miként használta gondolatainak közlésére, arra még a mostani természeti népek is példát szolgáltatnak. Az indián egy vonalat karcol a kőre és vele jelzi az utat. Mellé hat napot rajzol, amivel jelzi, hogy az ut hat napig tart. A hat nap után következik egy állat képe, oldalában a nyillal, amivel azt fejezi ki, hogy a megjelölt irányban, hat napi járóföldre jó vadászterület található. Ebben a primitiv formában a természeti népek egész történeteket is el tudnak mesélni. Némileg hasonlatos ez a rendszer azokhoz a jelekhez, melyeket még néhány évtizeddel ezelőtt is a kóborló cigányok az utak mentén szoktak elhelyezni, az utánuk jövő karavánok tájékoztatására. Bizonyára igy kezdődött meg a rajznak a gondolatok közlésére való felhasználása az őskorban is. Abban a mértékben azonban, amint az ember megtanult elvontan gondolkodni, következett az egyes ábráknak átvitt értelemben való használata és a rajznak képirássá való átfejlődése. Ennek a fejlődésnek menetét legjobban az egyiptomi képirásnál, a hieroglifikus irásnál tapasztalhatjuk. Ugyanott láthatjuk azonban azt is, hogy a tiszta rajz az idők folyamán miként egyszerüsödik sematikus jegyekké, amelyeket könnyebb vésni, festeni, vagy másként megörökiteni. Idők folyamán igy a hieroglifikus irás megmarad a kőbe vésett, ünnepi feliratok, királyok dicsőségét hirdető történetek eszközének, a mindennapi használatra pedig kifejlődött mellette a népies, demotikus irás.

Mezopotámiában, ahol nem állott az irás számára a papirushoz hasonló anyag rendelkezésre, hanem a jegyeket lágy agyagtáblákba karcolták, melyeket később kiégettek, a rajzjegyeknek egyszerüsödése és irássá való átfejlődése más módon történt. Az agyagba való bekarcolásnak az ékszerü vonás lévén a legegyszerübb módja, az egyes ábrák ékalaku vonások összetételeivé alakultak át s az egyes ékirásos jegyek részint megmaradtak egyes fogalmak jelzőinek, részint szótag-jegyek lettek belőlük. Akár az egyik, akár a másik módon való fejlődésnél hosszu idők, évszázadok és évezredek munkája, mig a primitiv kezdetekből kifejlődött irás alkalmassá vált nemcsak egyes eseményeknek közlésére, hanem az elvont gondolkodás körébe tartozó képzetek megörökitésére is.

Többé-kevésbbé ugyanez az irás fejlődése képektől a képirásig mindenütt az egész világon. Ezt bizonyitják a krétai, hetita, középamerikai és kinai irásrendszerek, melyek közül az utóbbi máig is fenntartotta magát.

Akár a tiszta képirás, akár pedig a belőle kifejlődött ideogramos és szótagirás azonban nagyon komplikált, mert tulságosan sok különböző jegynek az ismeretét tételezi fel. Az irás elsajátitása akkora munkamennyiséget követel, hogy a mindennapi ember azt nem hozhatja idejéből áldozatul. Különben is az irásnak kezdetleges viszonyok mellett a hétköznapi életben távolról sincsen meg az az értéke, mint a mi irásbeliségre alapitott korunkban. Az irás tudománya kezdetben igy mindenfelé egy kiváltságos kasztnak a tulajdona, amelyben a tömegek nem részesednek. Ezért igaz az, amit Kináról állapit meg egy megfigyelő, hogy ott mindenki tud valamit az irásból, de az irás összeségét senkisem képes teljesen elsajátitani.

A mi alfabetikus irásunk, amelyben minden magánhangzónak és mássalhangzónak egy jegy felel meg és a szavakat ezek összeállitása révén irjuk le, valamint számjegyeink rendszere, ahol egyes jegyek kombinálásával bármilyen számot ki tudunk fejezni, a szemitáktól származik. Az irásnak a föniciaiak, a számoknak pedig az arabok voltak az elterjesztői. Az egyes betükhöz a föniciaiak valószinüleg az egyiptomi demotikus irás leegyszerüsitett jegyeit vették mintául. Saját használatukra, főleg kereskedelmi feljegyzések számára módositották az egyiptomi irás nehézkes ábráit és igy született meg a modern irás őse és máig legfőbb alkateleme, a betü. Ez az irás azonban, a szemitáknak egyik legnagyobb ajándéka az emberiség számára, még mindig nem volt tökéletes, mert nem ismerte a magánhangzót. A valószinüleg nagyon erősen ropogtatott mássalhangzók mellett ezekben a keleti nyelvekben a magánhangzók relativ jelentéktelenségre sülyedtek. Helyzeti értéküket különösen a szemita nyelvcsalád kihalt ágainál ma sem tudjuk teljes bizonyossággal megállapitani és igy előállott az a helyzet, hogy vannak nyelvek, amelyeknek szövegeit a szaktudósok majdnem olyan biztonsággal olvassák és értik, mint a ma élő nyelveket, anélkül, hogy a kiejtéssel teljesen tisztában volnának.

Ezt a föniciaiak által elterjesztett ábécét vették át a görögök. A betüket saját nyelvüknek megfelelően módositották és a mássalhangzók közé beiktatták a magánhangzókat, amivel alkalmassá tették az élő beszéd minden finomságának, árnyalatának, lágyságának, mélységének és magasságának kifejezésére és megőrzésére. Hogy az irásnak ez az utolsó és máig legtökéletesebb formája mennyi idő alatt alakult ki, nem tudjuk, valószinü azonban, hogy a szájról-szájra adott homéri költeményeknek irásban való lefektetése már a Kr. e. hetedik évszázadban megkezdődött.

Semmiesetre sem szabad azt feltételeznünk, hogy az irás a történelmi időbe való átmenetel századaiban nagyon általános lett volna. Hosszu évszázadokon keresztül az irás egy törpe minoritásnak a tulajdona maradt, amely tudását sok esetben féltékenyen is őrizte és bizonyos misztikus köddel igyekezett körülvenni. Mégis az irásnak kezdettől fogva döntő jelentősége volt a szerepe az emberi civilizáció történetében. Általa vált lehetővé az események feljegyzése és az egyszer megszerzett ismeretanyagnak megbizható formában való megőrzése. Az ember nem volt többé a folytonosan változó és megbizhatatlan szájhagyományra utalva és megadatott neki az utókorral és távollevőkkel való érintkezésnek lehetősége. Felfedezése óta az irás valósággal az ismeretek és tudás akkumulátorának szerepét tölti be az emberi civilizációban.