Emlékbeszédek (1. kötet)

CSENGERY ANTAL.

SZÜL. 1822 JUN. 2-ÁN, MEGH. 1880 JUL. 13-ÁN.

FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1881 MÁJUS 22-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.

Valahányszor e szószékre lépek, az Akadémiának egy új nagy veszteségét, szívemnek egy új nagy fájdalmát kell tolmácsolnom. Az Akadémia egymásután veszti legkitünőbb tagjait, a kik évtizedeken át díszei és támaszai voltak, s én egymás után vesztem bennök legjobb barátaimat, a kikhez a szeretet és ragaszkodás erős kötelékei fűztek. És mégis mily különbség! Az Akadémia testület, melynek élete századokra terjed, veszteségeit új tehetségek pótolják, hogy még nagyobb díszére váljanak, még erősebb támaszai legyenek. De az egyén, a barát hol talál kárpótlást, kivált oly korban, melyben a szív már nem igen fogékony új benyomásokra, nem szőhet új viszonyokat, s mindinkább elhagyatva érzi magát? Nem az a legfájdalmasabb, hogy meg kell válni az élettől, szeretteinktől, hanem az, a midőn szeretteink hagynak el bennünket, s az élet mintegy megválni látszik tőlünk, mert veszteni kezdi becsét. De az emberi szív nem maradhat vigasz nélkül. Ha a jelen kevés örömet nyújt, ha a jövőben nem csillámlik remény, a múltba menekülünk, s az emlékezetben éljük vissza jobb napjainkat. Oh hányszor gondolok én is elhúnyt barátaimra, hányszor virrad fel lelkemben a múlt homálya, vesztett ifjúságom, midőn példájokon lelkesülve, velök, mellettök küzdeni tanultam. Oh hányszor látom Csengery halvány, komoly arczát, hányszor tünik fel előttem pályája, az ész és szív legnemesebb küzdelmeinek pályája, melyet inkább kötelességérzet és meggyőződés irányzott, mint becsvágy és szenvedély, melynek nincsenek ragyogón kímagasló pontjai, regényes részletei, de mint egész, épen komoly egyszerűségében szép s nem szembeszökő, de többnemű eredményeiben annál áldásosabb. S most, midőn e pálya emlékeit e helyen is föleleveníteni szándékszom, úgy hiszem, csak rokonhúrt pendítek meg önök szívében, s még sajgó fájdalmam enyhületét keresve, egyszersmind önök kegyeletét fejezem ki.

Csengery a megújhodott magyar társadalomnak egyik kiváló typusa volt, de sokat különbözött társaitól, a kikkel egy pályát futott meg. Szalay és Eötvös társaságában lépett a politikai térre, majd Keménynek volt hű társa s végre Deáknak legmeghittebb embere. E férfiak mindenikére jelentékeny befolyással volt, de nem mint versenytárs. Nem volt pártvezér, mint Deák, nem szónok, mint Eötvös, nem szaktudós, mint Szalay, s nem élt oly kizáróan az irodalomnak, mint Kemény. Hiányzottak benne azok a tulajdonok, a melyek pártvezérré vagy szónokká avathatják az embert. Nagyobb közönség előtt ritkán volt ment bizonyos merevségtől vagy elfogultságtól, csak kisebb körben nyílt meg esze- és szívének egész gazdagsága. Ösztönszerűleg visszariadt a tömegtől, hangja gyöngébb volt, mintsem uralkodhatott volna a gyűlések zaján és szenvedélyein, s a szónoki hevület- és leleménytől mintegy idegenkedett természete. De baráti körben, értekezleten vagy bizottságban senki sem vonhatta ki magát befolyása alól. Nagy műveltsége, eszmegazdagsága, beható elméje nem egyszer adtak irányt a tanácskozásnak, hol a főkérdésre, hol a részletekre nézve, s e néma képviselő hatásának több nyomát őrzi törvénykönyvünk, mint sok ékesszólóénak. E mellett volt jellemében valami, a mi a legjótékonyabban hatott barátaira, s épen alkalmassá tette őt arra, hogy közvetítő legyen személyek és pártok között. Eötvösnek elmélő s benyomásokra hajló természetére határozottsága- és gyakorlatiságával hatott, Kemény skepsisét és pessimismusát erős hitével mérsékelte, a néha csüggeteg Szalay munkásságát az őszinte méltánylat zaklatásaival élesztette, a fölgerjedt Deákot tapintatával majd mindig ki tudta engesztelni, s nem egyszer tájékozta oly kérdésekben, melyeket ez kevésbbé ismert. Nem sértve a mások becsvágyát, senki sem kétkedve önzetlen becsületességében, mindenki bízva tehetségében és jóakaratában, a személyek és pártok szívesen fogadták közvetítéseit. S valóban senki sem értette jobban a szétágazó véleményeknek egy központon való egyesítését, a töredékes eszméknek egy szerves vázlatba olvasztását és szabatos formulázását, mint ő. Ezért volt 1865 óta az országgyűlési bizottságok lelke és Deák jobb keze.

Mint író több szakkal foglalkozott, mint társai, s összhangzóbb műveltségre törekedett. Nemcsak az erkölcsi tudományokban búvárkodott, a természettudományokat is kedvelte, a művészetek iránt is érdeklődött, kivált a költészeten csüggött nagy szeretettel. Politikusaink közt alig volt valakinek több érzéke az irodalmi szép forma s a nyelv csínja iránt, mint neki. A mint a politikában sürgette az élet és tudomány, az elmélet és gyakorlat szorosb kapcsolatát: úgy hirdette az irodalomban a tudomány és ízlés párosításának elvét. Zaklatott élete, gyönge egészsége, szétszórt munkássága nem engedték meg, hogy egy pár nagy munkára összpontosítsa erejét azon szakban, melyet leginkább kedvelt és szigorúbb birálója volt magának és másoknak, mintsem félsikerrel megelégedett volna. Ezért inkább csak mint szerkesztő, műfordító, hirlap- és essayíró hagyott mélyebb nyomot irodalmunkban. De a magánélet szerencsétlenségei s a közélet izgalmai közt sem feledkezett meg soha a tudomány és irodalom nagy érdekeiről. A valódi tehetséget nála senki inkább nem becsülte, bár rideg és visszautasító volt a jogosúlatlan becsvágy, a túlbecsűlt vagy épen bitorolt tekintély irányában. Összeköttetései által, személyes befolyásával több kitűnő tudós- és írónak szerzett állást vagy munkát; mint szerkesztő nem egynek adott ösztönt vagy irányt, s a kormánynál egész végperczeig minden lehetőt megtőn a tudományos és irodalmi érdekek gyámolítására. A mi különösebb kedvezményben részesűlnek az állam részéről tudományos és irodalmi intézeteink, társulataink, abban neki sok része van. Jól tudta, hogy az újabb kor, a democratia kora, többé nem igen várhat aristocrata Mæcenásokat, s minden nemzet, mint állam és társadalom, a tudományos és irodalmi intézetekben, társulatokban szüli meg új Mæcenásait. Ez intézetek és társulatok jó szervezete, rendezett pénzügye egyik főfeltétele a nemzeti műveltség emelkedésének. Épen azért egész buzgósággal áldozta munkásságát a közintézetek ügyének. Sokoldalú műveltsége, jogi és pénzügyi jártassága, lelkiismeretes szigora mintegy kijelölték őt e szerepre. Eszméi, indítványai, intézkedései nem egy intézetnél idézték elő az emelkedés forduló pontját. Az Akadémia e részben különösen sokat köszön neki, s azért nem csak egyik díszének, hanem egyik jóltevőjének is tekintette.

Csengery nevén kevésbbé ragyog az a dicsőség, mely társait annyi fénynyel övezi. Deák nevéhez egy nagy eszme, egy nagy tett emléke van kötve; Eötvös, Szalay és Kemény pályáját a politikai, történelmi és költői művek egész sora jelöli. Csengery élénk részt vett ugyan társai politikai és irodalmi küzdelmeiben, sőt műveikre is hatott, de dicsőségének legfőbb éke nem az államférfiúé és íróé, bár mint ilyen is jeles. Az ő dicsősége, melyben társai kevésbbé osztozhatnak, az egyszerű polgár dicsősége, a ki a magyar közélet minden mozzanata iránt érdeklődik, s alkalom szerint minden időben, minden téren nagy sikerrel teljesíti kötelességét. Társainak a születés, vagyon, sőt tehetségök sajátsága egyszerre széles hatáskört nyitnak: Csengery lassanként és kevésbbé kedvező körülmények között emelkedik. Társai egy térre összpontosíthatják egész erejöket: Csengeryt a buzgóság és kötelességérzet, a hajlam és kényszerűség sok térre ragadják. Társai a tudomány- és politikának úgyszólva csak szellemibb oldalai iránt érdeklődnek: Csengeryt az anyagiak is érdeklik. Épen úgy foglalkozik köz- és magánjogi, bel- és külügyi kérdésekkel, mint nemzetgazdaságiakkal és pénzügyiekkel; épen oly alaposan szól a vasúthálózat kérdéséhez, mint a közoktatáshoz, épen úgy helyén van az Akadémia elnöki, mint a földhitelintézet igazgatói székén, épen oly szakértően szervezi a szinház drámabirálóbizottságát, mint a magyar iparegyesületet, a fővárosi ügyekben épen oly buzgó részt vesz, mint az országosakban, s épen oly szívesen szolgál tanácscsal, tervvel egyeseknek, mint községeknek. Társai mint egy nagy eszme szónokai vagy egy nagy mű írói jelennek meg a közélet szinpadán a nemzet tapsai közt: Csengery inkább a szinfalak közt működik, s csak az avatottak méltánylatában részesül. Inkább tanácsadó volt, mint cselekvő, inkább érlelő, mint izgató, inkább codificáló, mint kezdeményező. Jól ismerte a külföldi és magyar viszonyokat, s az európai eszmék és magyar szellem vegyületének összhangzóbb képviselője volt társainál. Senki sem értette, érezte jobban nála a megújult magyar állam múlhatatlan szükségeit és kényes bonyodalmait, s mint egyszerű polgár, senki sem szolgálta szóval, tettel és oly sok oldalról, mint ő. Valóban, Csengery a modern magyar polgárnak mintegy eszményekép tünik föl, s ez pályájának legfőbb dicsősége.

A férfiú pályája a gyermekifjúban már fejledezett. Atyja Nagyvárad egyik jelesbb jogtudósa és keresettebb ügyvéde volt, kit Kölcsey is gyakran látogatott, s kinek háza mintegy központja volt a biharmegyei szabadelvű fiatalságnak. Csengery, már mint iskolás fiú, az atyai ház irodalmi és politikai benyomásai közt nőtt fel, melyeket nem soká a megye- és országgyűléséi váltottak fel. Mint gyermekben az ifjú, mint ifjúban a férfiú komolysága volt meg. Tanulótársai körében nem verseket olvasott fel, hanem a magyar közélet legfőbb kérdéseiről értekezett. Mint húsz éves ifjú, 1842-ben Beőthy Ödön, Biharmegye híres alispánja és követe mellett gyakornokoskodott, s írta a fontosabb kérdésekben azokat a híres körleveleket, melyek az ellenzéki megyékben oly nagy hatást tettek. Az 1843-ik országgyűlésre Pozsonyba is követte őt, s egyszersmind országgyűlési tudósítója volt előbb a Kossuth, majd Szalay Pesti Hirlapjának. Sokat olvasott és tanúlt, de még többet gondolkozott. Pestre telepedve, letette az ügyvédi vizsgálatot, de se a magyar jogtudomány, se a magyar közélet ki nem elégítették. Kossuth mint hírlapíró ekkor állott hatása délpontján, s mint szónok már az ellenzék vezérférfiai közé emelkedett. Csengery bámulta a beszélő és író nagy szónokot, de nem állott varázsa alatt. «Kossuth leghatásosabb szónoklatában is hasztalan keresünk sok eszmét, tartalmat, – írja egy pár évvel később egyik kézirati vázlatában – többnyire csak hegyét lengette végig az elveknek és tényalapoknak, mikép szellő a kalásztengert végig lengeti. Kerülte az elméleti vitákat, mint maga bevallá Dessewffy Aurél ellenében. Annál több volt beszédében az ékesen hangzó mondat és ragyogó kép. Ott találjuk az új kor általános eszméit, jelszavait, zászlóföliratait, mely után indul a sokaság. Szónoklata emelt, vagy porba rántott, de nem fejtette ki a tárgyat, csak megvilágította, mint a villám. S mégis sokakat megcsalt a fény. Mint a nap, mint a hold képe felületén ragyogott, de mélyen látszott. Kossuthban mély meggyőződés mutatkozott, mint hosszas tanulmány és alapos ismeret eredménye, de valóban nem volt egyéb bizonyos ihletnél, mely inkább az érzés, mint az értelem kifolyása. Erős képzelődés lángérzelemmel, lázas szenvedély és ingerült kedély, mely a hazafiúi fájdalom kitöréseinek oly dús forrása.» Csengery úgy hitte, hogy a lelkesítő és izgató beszédek és czikkek mellett szüksége volna a magyarnak fejtegetők- és részletezőkre is; az eszmék anarchiájában hiába kereste az irányt, melynek igényeihez idomuljanak a reformkérdések részletei, hiába a rendszert, mely Magyarország átalakulását vezérelje. A mi rendszert talált, az nem volt egyéb, mint a megyei rendszer, politikai rendszerré, egész tanná emelve, mint alkotmányunk és haladásunk legfőbb biztosítéka. Csengery a megyén nőtt fel, az ellenzéki Biharban, de nem osztozott Kossuth nézeteiben, a ki bálványozta a megyei rendszert, «melyben – mint 1841-ben irja egyik vezérczikkében – a magyarok istenének gondviselése e nemzetnél megtestesűlt, mely annyira összeforrott a nemzet életével, hogy ahhoz való intuitiv ragaszkodás, valamint az istenség iránti hit, gyámokokra nem szorúl». – Csengery a megyei rendszert nem tartotta se az alkotmány, se a haladás erős biztosítékának, s bár szerencsétlen közjogi viszonyaink közt ideig-óráig fentartandónak hitte, de új, erősebb biztosítékokat keresett, s épen azért az ellenzéknek ahhoz a párttöredékéhez csatlakozott, mely szemben a megyei, majdnem fœderativ rendszerrel, a parlamenti összpontosítás zászlaját tűzte ki, – s ez irányban a magyar alkotmány gyökeres reformját sürgette.

E párttöredéknek Szalay volt doctrinairja, Eötvös szónoka és Csengery hirlapírója. Szalay csak egy évig szerkesztette az új Pesti Hirlapot, s 1845 nyarán Csengerynek adta át. A fiatal, alig huszonhárom éves szerkesztő kitünően szolgálta pártját. Folyvást dolgozott a lap minden rovatába, mindamellett, hogy a szerkesztés gondjai annál több idejét vették igénybe, mennél inkább törekedett a lapnak nemcsak elvben szoros következetességet, hanem stil tekintetében is bizonyos egyöntetűséget, csínt és szabatosságot kölcsönözni. Akkortájt a rhetori pathos árasztotta el egész irodalmunkat. A regényíró, értekező, történetíró egyaránt szónokolt. A hírlapírók a nagyobb és kisebb szónokok modorát utánozták, s még a divatlapok báltudósítói is pathosszal írtak. Csengery kiküszöbölte lapjából e szónoki dagályt, egyszerűbb s a tárgy és helyzet különbségeihez mért stilt igyekezett meghonosítani. Általán abban, hogy hirlapi stilünk lassanként európaibb szint öltött, nem csekély része volt az ő lapja példájának. Máskülönben a haladás ügye egyik napszámosának tekintve magát, nem igen kereste az írói dicsőséget; a szerkesztő, ha feladatának teljesen meg akar felelni, kénytelen felolvadni lapjában, s Csengery többnyire apróságokra is kiterjeszté figyelmét. Írt ujdonságot, irodalmi értesítőt, szini kritikát, külföldet, olykor megyei tudósítást Pestmegyéből. Azt hitte, hogy a hírlap hatása nemcsak egyes nagy czikkeitől függ, hanem apró részleteitől, sőt egyes jegyzeteitől is, szóval egész szellemétől. Azonban írt nagyobb czikkeket is, de majd mindig névtelenül s legkivált oly tárgyakról, melyekkel társai kevésbbé foglalkoztak, mint a városok és községek rendezése, vám- és kereskedelmi ügyek. S nemcsak írói munkásságával támogatta társait, hanem jelleme erélyével is. Azzal a külső nyugalommal, de benső hévvel, azzal a lelkiismeretes fontolgatással, de határozottsággal, mely egész életét jellemzi, mintegy összetartotta lapjában az el-elkedvetlenedő és bomladozó párttöredéket s új híveket toborzott kebelébe.

A magyar közéletben alig volt valami sajátságosabb, mint e párttöredék helyzete és sorsa. Néhány elmélkedő ember szövetségének nézték, de a midőn a tett órája ütött, a tett emberei irányukat követték; ábrándozó, gyakorlatiatlan politikusoknak gúnyolták őket, s ábrándjokat a gyakorlati politikusok hamarább megvalósították, mint magok is hitték. A kormány és ellenzék gúnya és gyanusítása között futották meg alig négy éves pályájokat. A kormány szivesen hallgatta őket, ha az erős kormány szükségéről s a megyék törekvéseinek oly irányáról beszéltek, mely a kormány és törvényhozás jogkörét csorbítja, de boszankodtak rájok, hogy gyakorlatilag folyvást azzal az ellenzékkel szavaztak, melynek nem egy eszméjét hibáztatták. Az ellenzék örömest látta őket oldaluk mellett küzdeni, de szintén rossz néven vette tőlök, hogy elméletben folyvást a megyei rendszer árnyoldalait fejtegetik, holott az legfőbb biztosítéka úgy alkotmányunk-, mint haladásunknak. Csengery és társai nem hagyták szó nélkűl e vádakat s kifejtették, hogy mindaddig, a mig a parlamentáris összpontosítás és felelős kormány biztosítéka ki nem vívatik, ők nem vélik feladhatónak azt a biztosítékot, melyet a megye intézményében birunk, de szükségesnek látják mind a kormány, mind az ellenzék rendszerének hiányait földeríteni, s míg egyfelől körülírták a megyék jogköre határait a törvényhozás és kormány irányában, addig másfelől kitűzték a végrehajtó hatalom korlátait is – egy szóval megadni javasolták a kormánynak mindazon jogokat, melyek azt, hogy feladatának megfelelhessen, minden államban szükségkép megilletik, e jogok gyakorlásáért azonban a megyék ellenállása helyett, fensőbb körben a képviselet ellenőrzésében, a parlamenti felelősségben követeltek biztosítékot. S mindebben igazuk volt, de egy harmadik s legfontosabb ellenvetést senki sem tőn, magok is kevéssé gondoltak rá, tudniillik, hogy mikép gondolják a parlamenti kormány intézményét a monarchia viszonyai közé beilleszthetni, s a közös védelem és érdekek kapcsa mily alakot ölt az alkotmánytalan vagy alkotmányos örökös tartományok irányában.

E kérdés homályban maradt, s Csengery is csak egy pontban vette figyelembe, a vám- és kereskedelmi ügyben ugyanazt az alapot vitatva, melyet húsz év múlva az 1867. XVI-ik törvényczikk is elfogadott. Azonban mentségökre szolgál, hogy sokkal távolabb hitték eszméik valósúlását, mintsem e kényes kérdést megvitathatták volna. S midőn a márcziusi napokra virradtak, semmi részt nem vehettek az új törvények formulázásában. De húsz év múlva ők voltak azok, a kik e kérdést először hozták szőnyegre, s mindent elkövettek, hogy az 1867. törvényben megoldást nyerjen.

Csengery az 1848-iki mozgalmak közepett is szerkesztő maradt, lapját napi lappá változtatta át, s egyszersmind a kormánypárt, a Batthyány-kormány közlönyévé avatta. Épen oly erélylyel küzdött a bécsi, mint a pesti szélső irányok ellen; ekkor is névtelenűl írt, de azon kis czikkekben, melyekben napról napra kisérte a mozgalom fejleményeit, könnyen rá lehetett ismerni szabatos, tömör, komoly szépségű stiljére. S midőn forradalomba sodortattunk, akkor is helyén maradt, de eszméi oly kevéssé változtak, mint stilje. Mondják, hogy a forradalom a philosophnak eszme, a népnek boszú. Csengerynek csak eszme volt, s nem osztozott szenvedélyeiben, s midőn 1848 végével Debreczenbe kisérte a kormányt, visszavonúlt a hírlapírói pályától, s később mint ministeri tanácsos leginkább codificatióval foglalkozott. Világos után egy darabig bujdosott, s midőn 1849 vége felé csalódás- és fájdalomban gazdagon, de annál szegényebben, visszatért Pestre, minden pályát zárva látott maga előtt. Azonban a balsors nem győzedelmeskedett se jellemén, se szellemén. Azt a tíz évi súlyos korszakot, melyben alkotmányunk és nemzetiségünk lábbal tiportatott, mely a hazafit tétlenségre vagy megalázásra kárhoztatta, oly méltósággal és munkássággal élte át, mint kevesen. Hogy fentarthassa magát, egy magán nevelőintézetben leczkéket adott; hogy feledje a sivár jelent, a múltba, történelmi tanúlmányokba merűlt; mert az erkölcsi tudományok elvei Európaszerte ingadozni látszottak, szenvedélylyel adta magát a természettudományok egyik s másik ágára; mert nemzetiségünk ápolására csak egyetlen, az irodalmi tér maradt fenn, újra felvette tollát és írt, de többé nem politikai vezérczikkeket.

Midőn 1849 őszén irodalmunk újra megszólalt, a közönség előtt oly gyorsan vonúltak el az épen elviharzott nagy események, hogy emlékezete egészen mintegy azokhoz volt tapadva, s a férfiak neveit, kik csak az imént szerepeltek, már is ajkára vette a történetírás. Kisebb-nagyobb munkák jelentek meg a közelmúlt napok eseményeiről, jellemrajzok azon férfiakról, a kik e mozgalmas korszakban cselekvő részt vettek. Többnyire felületes, elhamarkodott itéletek; elvekről s történetbölcselmi szempontokról szó sem vala. A politikai jellemrajzok e korában Csengery is elhatározá egy oly gyűjtemény kiadását, mely hűbb tükre legyen a közelmúltnak, s minden irányú képviselőiben jellemezze e korszakot, mely épen akkor nyert befejezést. Így adta ki 1851-ben a Magyar szónokok és államférfiak könyvét, melyben tőle Nagy Pál, Beőthy Ödön, Szentkirályi Móricz, Dessewffy Aurél, Eötvös József és Szalay László jellemrajzai jelentek meg. A Kossuth jellemrajza a meg nem jelent második kötetre maradt, s maig is kiadatlan. Később még Deákról írt jellemrajzot, melyet mint emlékbeszédet e helyen olvasott fel, de az több mint emlékbeszéd, valóságos essay, legsikerültebb essay-je. Csengery az essay-irodalom egyik kitűnő képviselője nálunk, sőt forma és nyelv tekintetében talán legkitűnőbb. Kiválóan kedvelte e műfajt, mely a könyv és hirlapi czikk, az értekezés és bírálat közt foglal helyet, a tudománytól kölcsönzi eszméit, az irodalomtól formáit s épen úgy szem előtt tartja a szakértőt, mint a művelt nagy közönséget. Csengery egész írói pályáján folyvást arra törekedett, hogy meghonosítsa nálunk e műfajt, melyet az angol és franczia talált föl s a német kevés sikerrel utánoz. Az előadás művészete egyik főfeltétele e műfajnak, s Csengery ezt jól értette. A szerkezet összhangzó arányokban emelkedik nála, akár politikai, akár tudományos essayt ír, s épen oly kevéssé hosszadalmas, mint túlterhelt. Kemény és Eötvös essayi gazdagabbak eszmék- és érzésben, de szerkezetök lazább s ragyogó stiljök nem oly szabatos. Csengery az átlátszóságot hangzatossággal egyesítette s a rövidséget folyékonysággal. Kerüli a körmondatokat, de rövid mondatai arányosan csoportosulnak egy főeszme körül. Inkább itél és tájékoz, mint bonczol, inkább elbeszél és rajzol, mint fejteget, inkább csak a főeszméket és pontokat emeli ki, de oly módon, hogy a mellékeszmék csoportját, a kép egész körrajzát felkelthesse olvasóiban.

A politikai jellemrajzok e gyűjteményét, melyben Kemény Széchenyije és Wesselényije is helyet foglaltak, nem nagy tetszéssel fogadta a közönség, alkalmasint történeti tárgyilagossága miatt. A szenvedélyek még nem csillapodtak le annyira, hogy meghallgatták volna a reflexiót. Máskép Francziaországban, ott épen azon időtájban vetette föl azt a kérdést Guizot: miért sikerült az angol forradalom? Csengery úgy hitte, hogy e kérdést leginkább megfejté Macaulay nem rég megjelent munkája: Anglia története II-ik Jakab trónralépte óta. Napi érdekűnek hitte ez okból az örök becsű művet átültetni irodalmunkba. Nagyra becsűlte Macaulayt, őt tartotta az új kor legnagyobb történetírójanak, s különös előszeretettel viseltetett hőse, Oraniai Vilmos iránt. E könyv nagy vigasz volt neki s azt hitte, nemzetének is az lesz. Mint egykor Angolországban, nálunk is egy elvakult kormány dühöngött, mint a forradalom visszahatása, de ott kikeltette a szabadság csiráját, s a pártok engesztelékeny hazafisága, a vezér bölcsesége bevégezte a forradalmat, visszaállította az alkotmányt. Csengery hitte, hogy elébb-utóbb nálunk is fordulat áll be, de vajon pártjainkban lesz-e annyi engesztelékeny hazafiság, lesz-e olyan bölcs vezérünk, mint az angoloknak? Épen akkortájt telepedett Pestre Deák, a kivel Csengery mind szorosabb barátságot kötött. Vajon ki sejtette akkor, hogy épen Deák lesz hivatva e nagy szerepre és Csengery lesz leghűbb fegyverhordozója? Deák olvasta a könyvet, neki is vigasz volt az, Szemere Pál, az agg kritikus, pedig lelkesülve kiáltott fel: hogy’ örvendene, ha élne, Kazinczy e prózának, mily szabatosság, finomság és erély a kifejezésekben! Valóban e fordítás a kor legjobb prózai műfordítmánya, s a magyar történeti stil fejlődésére is némi befolyást gyakorolt.

Az ötvenes években Csengery még három irodalmi vállalatban szerepelt, mint szerkesztőtárs vagy alapító. 1854-ben a Magyar nép könyvét indította meg Keménynyel, 1855-ben a Pesti Napló tárczája szerkesztését vette át, 1858-ban a Budapesti Szemlét alapította. A forradalom után a nép számára egész külön irodalom alakult nálunk. Csengery és társai ez ellenében kötelességöknek érezték föllépni és kimondani, hogy az egyszerűség nem az együgyűségben áll s a népies nem a póriasban; más mívelt népek azt értik a népies alatt, a mi a nagy közönségnek van írva. Legjobb modor, a melyet mindenki megért, föltéve, hogy a ki olvasni szokott, már vannak némi ismeretei. S a szépirodalmi művekre szabályul állították föl, hogy a népies nem zárja ki a művészetet. A mű csak nyer becsében, ha egyetemivé teszszük, de azzá akarva tenni, nem változtathatjuk föltételeit. Az ily szellemben szerkesztett vállalatot számos jeles író támogatta, s nem csekély hatással volt arra, hogy népies lapjaink helyesebb úton kezdettek haladni. Önmaga Johnston Vegytani képeit dolgozta át a vállalat számára, melyek később külön kiadásban is megjelentek. Mint a Pesti Napló tárczájának szerkesztője és a Budapesti Szemle alapítója, még sokkal nagyobb hézagot akart pótolni, még érezhetőbb szükséget kielégíteni. A magyar tudomány és irodalom meglehetős szűk mederben mozgott. Inkább csak az úgynevezett hazai tudományokat műveltük s kevés tudomást vettünk a külföld mozgalmairól, vagy ha vettünk is, az holt tőke maradt a nagy közönségre nézve. Csengery múlhatatlan szükségesnek tartotta, hogy valamely lap tárczája, vagy ha lehetséges, egy egész külön folyóirat, mintegy közvetítő legyen egyfelől a tudomány és művelt közönség, másfelől a hazai és külföldi irodalom között, s igyekezzék tájékozni a magyar olvasót mindazon eszmékről, melyek a szellemeket világszerte foglalkoztatják. E mellett a kritikai szellemet is ébreszteni kell, úgy a tudományban, mint az irodalomban. A Pesti Napló tárczája s később a Budapesti Szemle így lett ez irány képviselője. Csengery nemcsak az ösztönzésben, hanem a munkásságban is részt vett. A nálunk annyira elhanyagolt világtörténet felé vonta a közönség figyelmét. Néhány essayt írt az emberi művelődés történetéből, Khina-, India- és Egyiptomról. Számos külföldi munkát ismertetett vagy rólok írt essayket dolgozott át. Hazai történetírásunkat vizsgálva, két dolog tünt fel különösen előtte, a mit károsnak tartott. Őstörténetünk nyomozói, Otrokocsy és utóbb Horvát István nyomán, egészen álutakra tévedtek, s midőn módszeröket megtámadta, egyszersmind a helyes módszerre is rámutatni igyekezett, mely nem egyes rokonhangzású szókból von merész következtetéseket, hanem szervezetet szervezettel hasonlít össze, nem egyes vonások találkozásából itél a népek rokonságára, mellőzve olykor a lényeges eltéréseket, hanem úgyszólva physiognomiát physiognomiával vet egybe. Azt hitte továbbá, hogy az anyaggyűjtésnek egy nyomon kell haladni a földolgozással s itt az ideje, hogy az ókor remek példányait s az újabb nemzetek nagy történetíróit tűzvén ki mintáúl, íróink is művészettel párosítsák a tudományt, mert ez csak művészi alakban válik valóban nemzeti közkincscsé. Ezért tanulmányokat kezdett írni a történetírás művészi oldaláról. A mint ő maga mondja, töredékes czikkek ezek a történetirás formájáról, concret alakban: egy pár hazai történetírónk mellett nagynevű külföldi történetírók jellemrajzai, a külföld kiválóbb műbirái nézeteinek ismertetésével. E töredékes czikkek azonban kiegészítik egymást. Feltüntetik különösen a szépirodalom jótékony és káros hatását a történetírásra, és Polyb után kijelölik azt a határt, mely a szépirodalmi művet elválasztja a történelmitől.

A Budapesti Szemle megalapításával Csengerynek egyik régi hő vágya teljesűlt. A negyvenes évek elején Szalay és Eötvös indítottak egy hasonló tartalmú és czímű folyóiratot, de csak két kötetig vihették. Csengerynek sikerűlt tizenkét évig szerkeszteni a magáét. A régi Szemle dolgozótársai csoportosultak körüle: Eötvös, Szalay, Trefort, Lukács Móricz azok a férfiak, a kik irodalmunkban először igyekeztek a politikát és tudományt, az életet és irodalmat szorosabb kapcsolatba hozni. E folyóirat mintegy központja volt a régibb tudományos és irodalmi erőknek s az ifjabb tehetségek iskolája. Csengeryt sokoldalú műveltsége és kiváló izlése épen alkalmassá tették egy ily folyóirat szerkesztésére. Megalapítani igyekezett a magyar essay-irodalmat s ha eredetiekből nem telt, külföldieket fordíttatott vagy dolgoztatott át. Nem egy hallgató írót szólaltatott meg, nem egy tudóst vett reá, hogy a nagy közönségnek írjon. Magát Deákot is rábeszélte, hogy megbírálja a Szemlében Lustkandl hirhedt munkáját, felajánlva egyszersmind segédkezését. Folyvást figyelemmel kisérve az európai tudomány és irodalom fejlődését, ismerve a miénk hézagait, irányt és tárgyat adott dolgozótársainak, s felosztotta köztök a munkát. Több írót terelt oly szakra, a melyen leginkább helyén volt, s némely folyóiratban megjelent essayből később egész könyv vált irodalmunk díszére. Az ötvenes és hatvanas években egyszerű szállása a magyar irodalom egyik főtáborhelyéűl szolgált. Nem egyszer jöttek össze nála a kor legkitünőbb politikusai és írói. Egyetlen fényűzése volt, hogy néha egy kis estélyen fogadja mindazokat, a kiket különösen tisztelt vagy szeretett. A családélet ölén és barátai társaságában kereste és találta örömét, vigaszát. Zárkozottsága ilyenkor megnyilt, komolysága felderűlt. Hallgatag és hideg modora a rokon- és ellenszenv erős érzéseit takarta. A részvét és ragaszkodás is inkább tettben nyilatkozott nála, mint szóban. Nem könnyen ragadta el eszme, tárgy és személy, de annál inkább ragaszkodott hozzá, ha megkedvelte. Meggondoló volt, de erélyes, óvatos, de kitartó és következetes. Ismerték komolyságát, áldozatkészségét, sokat tartottak tehetségéről, s örömest fordultak hozzá bármely közügyben.

Valóban 1850–1880-ig alig volt Magyarországon nevezetesb közművelődési vagy anyagi emelkedést czélzó intézet vagy társulat, melynek megindításában, tervezésében vagy reformálásában Csengery lényeges részt ne vett volna. Akadémiánk, a gazdasági egyesület, a magyar földhitelintézet voltak különösen buzgóságának tárgyai. Az ötvenes évek végén, midőn Akadémiánk szabadabban mozoghatott, Csengery is élénkebb részt vett ügyeiben. Befolyt az ügyrend újra dolgozásába, az ügyvitelt szabályozta, több állandó bizottság szervezését indítványozta, s hirlapi czikkeivel folyvást élesztette az Akadémia munkássága iránti részvétet a közönségben. Azelőtt a hirlapok keveset törődtek az Akadémiával, Csengery kezdte állandóan és rendszeresen ismertetni az osztályok munkásságát; azóta állandó rovat az Akadémia hirlapjainkban. Később 1867-ben alapszabályaink reformja, pénzügyeink rendezése az ő indítványai szerint történt. Előbb igazgatótagnak, majd 1874-ben másodelnöknek választatott; a könyvkiadó vállalatnak eleitől fogva elnöke volt s később a történeti bizottságnak is. Egyaránt szívén viselte Akadémiánk szellemi és anyagi ügyeit, s teljesen át volt hatva annak kettős czéljától, mely szerint egyaránt és együtt kell szolgálnunk a tudomány és nemzetiség érdekeit. A gazdasági egyesületben két oly nevezetes ügyben vett tevékeny részt, melyek nagy befolyással voltak Magyarország anyagi emelkedésére. 1862-ben az egyesület megbizásából írta azt a több nyelven megjelent emlékiratot, mely először állapította meg a magyar vasúthálózatot, s a melynek kettős czélja volt: egyfelől tájékozni a külföldi tőkepénzeseket a másutt nem nyilatkozható magyar közvéleményről, másfelől irányt adni a leendő magyar kormánynak. Jóval előbb, 1858-ban, Lónyay Menyhérttel együtt szerkesztette szintén a gazdasági egyesület emlékiratát a kormányhoz a magyar földbirtoki hitel állásáról. Midőn 1862-ben a földbirtokosok, az emlékirat szerint, a magyar földhitelintézet alapítására mentek át, Csengery dolgozta ki a hitelintézet alapszabályait s ügyrendi és kezelési utasításait. Ugyanő írta az igazgatóság megbizásából az országgyűléshez intézett emlékiratot. Az intézet létrejöttével titkárrá s később egyik igazgatóvá választatott, s mindkét minőségben befolyt az ügyvitel tökélyesítésére s az egész intézet felvirágoztatására. Számos pénzügyi intézet élt tanácsával vagy kért tervet tőle. Készített magyar népbank-tervet, mely az ország több részében életbe lépett. Eötvös felhívására, ő dolgozta ki a pesti iparegyesület helyett egy országos iparegyesület tervét, kapcsolatban az iparmúzeummal s országos czímmel biztosítá magyar jellemét.

Azonban az 1860-ban megindult politikai mozgalmak leginkább igénybe vették Csengery munkásságát. Előbb mint hirlapíró vett részt a küzdelemben, nagy erélylyel védve az 1848-diki törvényeket, szemben az októberi diplomával. Majd 1861-ben képviselővé választatván, szorosan Deákhoz csatlakozott. Azóta egész haláláig tagja volt a képviselőháznak s különösen 1866 óta nagy munkásságot fejtett ki az országos bizottságokban. Jelentékenyen befolyt Deák kiegyező terveinek megérlelésébe és formulázásába. Az országgyűlés egy hatvanöt tagból álló bizottságot választott a kiegyezés formulázására. E bizottság Csengeryt kérte fel előadójává, s egy bizottságot küldött ki, melynek szintén Csengery volt előadója. Az albizottság a részletek formulázásával Deákot és Csengeryt bízta meg. A vázlat elkészült, azonban az országgyűlés 1866 jún. 26-án hirtelen elnapoltatván, csak egy éj jutott a szerkezet összeállítására. Az 1867-ben kinevezett ministerium javaslatára e szerkezet igtattatott azután a magyar törvénykönyvbe, mint XII. törvényczikk. Csengery mély örömet érzett, hogy mindaz, a miért majdnem három évtizeden át küzdött, végre megvalósult, de csakhamar új gondok és aggodalmak szállották meg, s némi sajátságos állást foglalt el Deák és a kormány, saját pártja és a balközép között. Ez állása olykor félreértésre adott alkalmat, s valóban nem is volt természetes, de a viszonyok sem voltak azok. Csengery nem személyes becsvágy, nem cselszövő önérdek sugallataira hallgatott, hanem a kényszerűség s hazafiság tanácsaira. Deák volt ugyan azon nagy többségben levő párt vezére, mely erélyével és mérsékletével visszaállította az alkotmányt, de nem maga lépett a kormányra, bár támogatása nélkül bajosan állhatott volna meg bármely kormány. Csengery érezte e helyzet visszásságát, de érezte azt is, hogy Deák csak úgy tarthatja meg befolyását, csak úgy fegyverezheti le az ellenzéket, ha a kiegyezés még függőben levő részletei a kiegyezés szellemében oldatnak meg, s a kormány általában ez irányban foganatosítja az új intézményeket. Ezért folyvást figyelmeztette Deákot e tekintetben minden mulasztásra, ballépésre, de egyszersmind leleményességével és jóakaratával igyekezett kiegyenlíteni minden összeütközést Deák és a ministerium között. Ily közvetítő volt pártja és a balközép között is. Senkisem ragaszkodott jobban a kiegyezéshez, senki sem itélte el inkább a balközép közjogi ostromát, mint ő, de azt hitte, hogy a parlamentarizmus nem fog gyökeret verni nálunk, ha csak egy párt jogosult a kormányra, s épen ezért keresni kell a balközéppel érintkező pontokat, válság esetére előkészíteni a fusiót vagy legalább nem taszítani őket a szélsőbal karjai közé, s mindenesetre alkudozni, kiegyezni velök mindabban, a mi közhasznú és semmit sem veszélyeztet.

Ily szellemben lépett föl Csengery mindjárt azon országos bizottságban, mely az 1867. XII. törvényczikk értelmében a közösnek ismert államügyek terhére nézve az arányt megállapította Magyarország és Ausztria között. Az ő indítványa szerint szabályoztatott az egyező felek között az érintkezés módja nemzetközi alapon; ő hozta javaslatba és szerkesztette az izeneteket a magyarországi bizottság részéről. Midőn a két ministerium között egyezmény jött létre az államadósságokra nézve, Csengery azt megtámadta s az ő módosításai alapján egy új köttetett, mely, ha egészben nem felelt is meg czélzatának, legalább kimondotta az államadósságokra nézve azon jogalap fentartását, melyet a XII. törvényczikk kijelöl, s kimondotta különösen a solidaritás megszüntetését. A kezelésre ugyan fenmaradt az egyezményben is az együttesség, de elvégre is belátta mindkét fél, hogy az fenn nem tartható s valóban csakhamar meg is szünt, midőn a következő évben, 1868-ban, az első delegatióban a Csengery indokolása alapján az államadóssági ügy a delegatio hatásköréből tettleg kizáratott. Ez első delegatio ülésein még kiválóbb állást foglalt el Csengery. Feladatáúl tekintette szigorúan a kiegyezés szellemében járni el, s mindent megtenni arra nézve, hogy a delegatio a törvény korlátai közt mozogjon. Ezért minden oda nem tartozót s a közösöknek nem ismert ügyeket visszautasított. Kieszközölte, hogy a delegatio, mint két nemzet képviselete, a nemzetközi forma megtartásával érintkezzék, s úgy tekintsék, mint két külön testület, a melyek csak a határozatok egyformasága végett szavazhatnak együttes ülésben, de minden vita nélkül. Szóval a delegatio ügyrendje lényegesb pontjait ő formulázta, s kivívta azt is, hogy a két delegatio, mint két külön testület, külön leirattal oszlattassék el. Állása e részben annál nehezebb volt, mert nemcsak a két ministerium és a delegatio nézeteit kellett közvetíteni, hanem azt a sok surlódást is kiegyenlíteni, mely a delegatióban még akkor megjelent balközép és Deákpárt közt kifejlett. Horvát- és Magyarország kiegyezése szintén az ő javaslata alapján készült, a mely Deák, a ministerium és a horvátok nézetkülönbségeit egy közvetítő ponton egyesíteni igyekezett. Tanácsadólag folyt be továbbá az Ausztriával kötött kereskedelmi és vámszövetségre; az 1867. XVI. törvényczikkre. Az országgyűlés pénzügyi bizottságának kezdettől fogva tagja, sokáig elnöke volt. Ő formulázta a budgettörvényeket, s állapította meg a mintát, melyet a törvényeknél használtak. Részt vett az adótörvények javításában, a költségvetések tárgyalásánál is sok reformot indítványozott. Többek közt indítványozta, formulázta és keresztül vitte az állami legfőbb számszék felállítását. Kidolgozta a függő adósságok ellenőrzéséről szóló törvényt, átalakította a közös nyugdíjakat s a kisajátítást illető törvényeket s az új községi törvényhez legtöbb módosítással járult.

De különösen szivén feküdt a közoktatás ügye. Azt hitte, hogy democratiai intézményeinknek csak a közműveltség adhat mélyebb tartalmat s nemzetiségünknek erősb alapot. Már a hatvanas évek elején egész czikksorozatot dolgoztatott Szemléje számára a közoktatásügy európai állásáról s midőn 1868-ban a ministerium részéről benyujtott népiskolai törvényjavaslat minden párt és felekezet ellenszenvével találkozott, Csengery azt módosításai által úgy átalakította, hogy majdnem közakarattal fogadtatott el. Tüzetesen foglalkozott a közép és fenső oktatás kérdéseivel és ezt illető czikkei, értekezései, melyek összegyűjtve is megjelentek, becses adalékot nyujtanak a magyar közoktatási politika programmjához. Mint pestvárosi képviselőnek, nagy része volt abban, a mi Pesten a közoktatás emelése körül történt. A népiskolai törvénybe igtatott szakaszai dönték el a vitát: községiek vagy felekezetiek legyenek-e a főváros népiskolái. Elnöke volt a városi pénzügyi és polgári iskolai bizottságnak. A polgári iskolák eszméjét ő vitte be az iskolai törvénybe, s eszközölte főleg Pesten az ily iskolák megnyitását. Buda és Pest egyesítésén törekedve, főtényezője volt, hogy ez a főváros rendezéséről szóló törvényjavaslatba fölvétessék. Ő formulázta már előbb a közoktatási törvényben, a két városra nézve, a közös iskolatanácsot, ő volt indítványozója a közös közmunkatanácsnak is, és legelőnyösebb föltételek mellett nyilvános aláirás útján ő hozta létre az első fővárosi nagyobb kölcsönt, felszólítására elvettetvén az egyes pénzintézetek ajánlatai.

Ennyi küzdelem és munka terhe alatt ki-kimerült gyönge testalkata, bár 1875-ben még élénk részt vett a két nagy párt fusiójában s majdnem 1879-ig az országgyűlési tárgyalásokban is, mindamellett lankadni és hanyatlani látszott. Nem egyszer mondotta: mennyire óhajtana visszavonulni a politikától, s újra az irodalomnak élni s megírni Magyarország történetét 1790–1848, melyre sok előtanulmánya volt. Nem tehette, elfoglaltsága és gyöngélkedése folyvást akadályozták. De ha nem írhatta is meg könyvét, 1866 óta hiven följegyezte a magyar politikai élet minden nevezetesb és titkosabb fejleményeit, a melyekben maga részt vett vagy melyeket Deák közléséből tudott. E korszak történetének egyik forrásául fognak szolgálni e följegyzések, ha megjelennek s nem egy kérdés történetére, sőt Deák jellemére is új fényt fognak vetni. Utolsó éveiben még egyszer átnézte, s a nevezetesebb részleteket mintegy emlékirattá szerkesztette. Az utolsó hónapokban már keveset dolgozhatott, de még mindig részt vett a közügyekben tanácscsal, izenettel. Karszékében, felöltözve halt meg, mint a katona őrhelyén.

Mint utolsó perczeiben, úgy egész életében hazafiság ösztönözte, a kötelességérzet vezette, a becsület emelte, a munkásság éltette, s az öntudat jutalmazta. Egyszerű, komoly és erélyes természet. Semmi pathos és szinpadiasság, de annál mélyebb érzés és valódiság. Semmi gőg, elbizottság, de annál több méltóság és jellemerő. Valódi férfiú, a ki betölti helyét, s akaratlanul sem téved oda, hol nincs helyén; hazafi, a ki erős nemzeti érzést európai műveltséggel, múltunk hagyományait az új kor eszméivel olvasztja össze, néma lelkesedést kitartó munkával párosít, folyvást hirdetve, hogy minden időben, minden téren szolgálhatni a hazát, és semmi sem csekély, mi javára szolgál. Hazánkban soha sem hiányzottak nagy tehetségek, a kiket becsvágy vagy szenvedély a közpályára ragadott, s ott nagy tevékenységet fejtettek ki, sőt a legutolsó magyarban is fölébred koronként az a lelkesedés, hogy válságos időben, egy-egy nagy pillanatban a közjóért feláldozza magát. De becsvágy, hiúság nélkül szeretni a hazát, homályban és zajtalanul küzdeni érdekeiért, kitartóan és folyvást teljesíteni a hazafi kötelességét az élet minden viszonya s talán kisszerű körülmények között is: ezek mind oly tulajdonok, melyek nálunk a ritkábbak közé tartoznak. Az az űr, melyet Csengery köztünk hagyott, az a sír, mely áldott hamvait takarja, az a pályakép, melyet élete rajzol elénk, emlékeztessenek bennünket e tulajdonok összességére, e polgári, úgy szólva polgárias erényekre, melyekre oly nagy szükségünk van. Ha Magyarország meg akarja tartani visszafoglalt helyét, sőt azt magasabbra emelni, minél több ily szellemtől lelkesült polgárokra van szüksége. A közszellem, a kitartó munka egyik életföltételünk. E nélkül se a szerencse kedvezése, se a lángész ereje meg nem ment a hanyatlástól. Ezt mindinkább el kell sajátítanunk, mindinkább megtanulnunk: