Emlékbeszédek (1. kötet)

B. JÓSIKA MIKLÓS

SZÜL. 1794 ÁPR. 28-ÁN, MEGH. 1865 FEBR. 27-ÉN.

I.
NECROLOG.

Pest, 1865 márcz.

Egy Drezdából érkezett távsürgöny b. Jósika Miklós halálát jelenti. A hetven éves férfiu hosszas betegeskedés után febr. 27-én húnyt el szeretett neje ápoló karjai közt. Idegen föld fogadta kebelébe a hazájáért oly hőn dobogó szívet, de a hazája hálája ott lebeg sírhantja felett. A száműzött hazafi s a magyar regényirodalom megalapítója méltó e tiszteletre. Nemzeti újjászületésünk mind inkább erősbülő küzdelmében az irodalmi bajnokok első sorában találjuk őt, egy el nem foglalt állást töltve be, a siker öntudata s a nemzet tapsai közt.

Jósika nem ifjan lépett az írói pályára, de épen alkalmas időpontban mind magára, mind hazai viszonyainkra nézve. A nyelvújítás diadalát nyomban követték reform-mozgalmaink. Irodalmi és politikai életünk mind erősb fejlésnek indúlt, s egymásból táplálkozott. A lyra felköltötte a hazafi fájdalmat és lelkesülést, az epos az ősi dicsőség képeit rajzolta az ébredő nemzet elébe, mintha a múlt romjain borongva, a jövő reményét, hitét akarná ébreszteni. A magyar tudományos akadémia megalakultával a tudomány is emelgetni kezdé szárnyait. A közönség bár lassan, de napról-napra növekedett. Az irodalom, különösen a költészet egy pár évtized alatt kezdte a szigorúbb igényeket is kielégíteni. Kitünő lyrai és epikus költők versenyeztek a nemzet koszorújáért. A dráma és szinművészet első derekasb kisérleteit ünnepelte. A költészetnek csak egyetlen faja hevert parlagon, s épen az, a mit a modern társadalom leginkább kedvel: a regény. A múlt század kisérletei e nemben nem indítottak meg oly fejlődést, mint lyrai kisérleteink. Bessenyei, a kit Voltaire regényei lelkesítettek, nem adhatta ki Tarimenesét, Kármán Fejveszteségét nem fejezte be, Fánni hagyományai czímű kitünő beszélye pedig hatás nélkül maradt mind a közönségre, mind az irodalomra nézve. Dugonics történeti regényei ugyan népszerűek voltak, s erősítették a nemzeti érzést, de se történeti felfogás, se izlés tekintetében nem vethették meg a magyar regény alapját. Kisfaludy Károly fölléptével beszélyirodalmunk fölzsendűlt ugyan, de csak Fáy Bélteki háza volt az egyetlen regény, mely figyelmet költött, azonban ez is társ nélkül maradt és sokkal didactikusabb volt, mintsem nagyobb körben hathasson, s a női közönséget meghódítsa. Általános volt a panasz, hogy a magyar irodalom a nőknek lyrai költeményeken s néhány költői beszélyen kívül majd semmit sem tud nyújtani. Német vagy franczia regényeket, angol és franczia regények német, ritkábban magyar fordításait olvasta a míveltebb nő és férfiközönség egyaránt. Magyarban csak néhány kisebb beszélyt lehetett találni, ezek pótolták a regényeket, évenként öt-hat, melyeknek java leginkább az Aurórában jelent meg. Irodalom és közönség egyaránt érezte e hiányt, annyival inkább, mert a költészet e faja legközelebb áll az élethez, s a magyar társadalmi és politikai élet fejlődése mind nagyobb hullámokat vetett. A Fáyén kívül majd minden kisérlet szerencsétlenűl ütött ki. A magyar regény sokáig várta megalapítóját, végre megjelent.

Jósika nem regénynyel lépett föl az irodalmi pályára. Maga sem tudta, mi szunnyad benne. Már negyven éves férfiú volt, midőn 1834-ben az erdélyi közélet forrongása a nyilvános pályára ragadta. Mint királyi hivatalos jelent meg az erdélyi országgyűlésen s az ellenzékhez csatlakozott. Keveset beszélt s nem tartozott pártja kitünőbb emberei közé. Egy kissé félénk szónok volt és se közjogi, se politikai ismeretei nem voltak oly nyomósak, hogy feltünőbb szerepet játszhassék. Politikai pályája nem annyira tevékenységre ragadta, mint inkább magába sülyeszté. Szemlélődött, szorgalmasabban olvasgatott és írni kezdett, követve Széchenyi és Wesselényi példáját. A kor mozgalma eszméket ébresztett benne, s mert beszélni restelt vagy nem igen tudott, leírta gondolatait és kiadta. Így jelentek meg Kolozsvárott 1835-ben Irány, Vázlatok czímű művei, részint társadalmi, részint politikai töredékek. Mindkét mű kevés figyelmet keltett, s valóban nem is egyebek, mint egy műkedvelő politikus és philosophus töredékes gondolatai, azonban látszik rajtok, hogy világfi írta, a ki sokat forgott az életben. E csendes bukás nem hangolta le, műkedvelőnek tartotta magát, ki inkább csak maga és barátjai kedveért írt, de mivel már beleszokott az írásba, nem tette le tollát. Egyik rokona és barátja, P. Horváth Lázár, épen regényt írt, az elsőt és utolsót életében, s többször olvasott föl neki belőle részleteket. Jósika úgy gondolkozott: vajon miért ne próbálná meg azt is, hisz bizonyára ő is tud olyat írni, mint fecsegő rokona. Így írta előbb Zólyomit, azután Abafit 1835–36-ban, melyet aztán minden következő évben egy-egy újabb regénye követett. A műkedvelő politikus és író egyszerre a nemzet ünnepelt írója lőn. Az Athenaeum lelkesűlve üdvözölte a magyar regény rég várt megalapítóját: «Le a kalappal, uraim!»

Jósika regényírói pályájára épen oly befolyással voltak tehetsége és hajlamai, mint szülőföldje, kora és életviszonyai. Csak ily körben, csak ily körűlmények között állhatott elő oly magyar regényíró, a ki mélyebb hatást tehetett nemzetére és sikeres kezdeményezésével virágzásnak indíthatta regényirodalmunkat.

Jósika Erdélyben Tordán született 1794-ben ápril 28-án. Atyja vagyonos, előkelő úr volt, leányágon a Báthoriak kihalt fejedelmi családjával rokon. Anyját korán elvesztette; előbb nagyanyjánál növekedett, aztán ismét az atyai házban, végre a kolozsvári piaristák convictusában. Nyelvmestereitől megtanúlt németűl, francziáúl, a piaristáktól latinúl. Élénk, sőt vásott gyermek volt, de szeretetreméltó. Bámulta atyját, a ki jó lovas, vadász, s nagy gavallér volt. Különösen nagy hatást tett reá pompás fegyvertára; örömest vizsgálta a török szablyákat, köves nyergeket, skófiumos szerszámokat, vérteket, vasingeket, kopjákat, buzogányokat, tegzeket és tatár sisakokat, melyekről atyja regényes érdekű hagyományokat szokott elbeszélni. Télen át el-elvitte atyja az erdélyi aristocratia estélyeire, s a részint régies, részint különcz typusok mélyen emlékébe vésődtek. Az iskolai szüneteket atyja különböző jószágain töltötte, kiváncsian kereste föl a várromokat s fürkészte a rólok szóló mondákat. Tizenhét éves korában 1811-ben bevégződött iskolai nevelése, s atyja beleegyezett, hogy katonának álljon, a mire oly nagyon vágyakozott. Hadapróddá lett egy Erdélyben állomásozó dragonyosezrednél. A következő évben már oda hagyta Erdélyt, ezredével Gácsországba ment, majd Siléziába, hol 1813-ban hadnagygyá emelkedett. Olaszországban másfél évet töltött, kitüntette magát a Mincio melletti ütközetben és főhadnagygyá neveztetett ki. 1814 elején elhagyta Olaszországot, s mint kapitány a Colloredo-gyalogezedhez ment. Ez ezred Bécsben állomásozott, s a fiatal kapitánynak megnyílt a nagy világ. Itt a kamarási méltóságot is megnyervén, bejárt az udvarhoz s a fensőbb körökbe. Részt vett a bécsi congressus nagy ünnepélyeiben, szorgalmas látogatója volt a színházaknak, szabad idejét olvasással töltötte, sőt néhány bécsi íróval is megismerkedett. Napoleon visszatérvén Elbából, a congressus félbeszakadt, s a szövetséges Európa Francziaország ellen indúlt. A Colloredo-ezred a megszálló sereghez tartozván, Jósika is részt vett a hadjáratban, időzött Párisban, s új benyomások- s tapasztalatokkal gazdagodott. A hadjárat után ismét Bécsben élt, mint kapitány, majd ott megismerkedvén egy Kállay-kisasszonynyal, 1819-ben megnősült, elhagyta a katonaságot s előbb Szabolcsba költözött ipához, majd Erdélybe saját jószágára. Házassága nem volt boldog, s tizenhat évi együttlét után elvált nejétől. A gazdaságban sem volt igen szerencsés, s tétlen, unalmas és könnyelmű életéből hazája politikai küzdelme ragadta ki. Nem csoda, hogy Abafiban oly élénken rajzolja az erős akarat hatását önnemesbítésünkre. Saját bensője átalakulásának rajza ez, bár másnemű viszonyok között. Többet olvasott, tanúlt és hozzászoktatta magát a dologhoz. A megye- és országgyűléseken hazáját szolgálva, egyszersmind tollhoz is nyúlt. Érezte, hogy jobb író, mint szónok, majd nemcsak mások, hanem maga is meggyőződött, hogy jobb regényíró, mint politikus. Előbb Zólyomi czímű regényét írta, azután Abafit, amazt Bajzával közölte, emezt Szemerével, s úgy látszik, hogy az ő tanácsukra lépett fel Abafival. Azt hozta a magyar irodalomnak, a minek ez leginkább híjával volt: kevés iskolai tudományt, de annál több élettapasztalatot, egy negyven éves élet tapasztalatait, a hazai és külföldi társadalom sokoldalú és közvetlen ismeretét, világfias modort, élénk szellemet, mely a puszta csevegést is érdekessé tudja tenni. Jósika hatása egy részét e tulajdonainak köszöni, melyek inkább meg voltak benne, mint eddigi regényíróinkban. Drágán, elpazarolt évek árán vásárolta e tulajdonokat, de mégsem drágán, mert hazájának áldozhatta mindazt, a mi bennök becses volt.

Születése és életviszonyai más oldalról is nevezetes befolyással voltak pályájára. Az erdélyi aristokratiának nem volt szükség visszamagyarosodni, mert nyelvében és szokásaiban sohasem nemzetietlenedett el. Erdélyben a szalonokban mindig magyarul beszéltek, s még a régi magyar módon, s ha valami ott hiányzott, az épen a megújított magyar nyelv volt, melyet a társalgásban szenvelgésnek tartottak. Már Kazinczy olyasmit jegyzett meg Erdélyi leveleiben, hogy az erdélyi urak társalgásában nyelvi tekintetben sok oly udvarias finomságot, fordulatos természetességet tapasztalt, melyeket nem találhatni a magyarországi visszamagyarosodott úri házaknál, s még kevésbbé az alsóbb rétegekben. Lehet, hogy ez az erdélyi fejedelmi udvar hagyománya volt, lehet, hogy az ott egész napjainkig meg nem szakadt magyar fensőbb életből folyt, annyi minden esetre bizonyos, hogy Jósikának, mint regényírónak, előnyére vált, hogy erdélyi mágnásnak született. Ő nem tartozik ugyan kitünőbb stilistáink közé, de az első magyar író volt, a ki regényeiben a fensőbb körök társalgását fesztelenebb és nemzetiesb hangon szólaltatta meg, s az irodalom nyelvét közelebb hozta az élethez. A szülői ház, az erdélyi aristocratia termei még más tekintetben is előkészítették a leendő regényírót. Erdélyben a mágnások jól ismerték hazájok történetét, mely kivált a nemzeti fejedelmek idejében szorosan össze van kötve családjok történetével. Az aristocratiai büszkeség táplálója volt a nemzeti érzéseknek. A családokban szájról-szájra szállottak a hagyományok, mondák, hol kastélyról, hol várromról, hol fegyverről vagy családi ékszerről. Ez élénk érzék a régi és történeti iránt még az erkölcsökben és olvasmányokban is nyilatkozott. Még ezelőtt harmincz évvel elég úri ház volt Erdélyben, mely majdnem olyan volt, mintha a XVII. század végéről maradt volna fenn. Az erdélyi történetírókat majd minden erdélyi mágnás-háznál meg lehetett találni. A még ki nem adott emlékiratokat sok család leiratta magának, s Kemény János, Bethlen Miklós, Cserei emlékiratait még nők is olvasták. Jósika a múlt emlékei közt nőtt fel, nemzetsége, rokonsága viszontagságát tudva, tudta majdnem egész Erdély történelmét. A történelem, a monda, nemzeti érzés, családi hagyomány volt, s a színhely a család vagy rokonság jószágain terűlt el. Előtte, körüle, benne egy csoport anyag zsibongott, mely az alkotó phantasia kezére várt. Jósika írt, mintha beszélne, a mint neki beszélt a múltról atyja vagy nagyanyja. A műkedvelő regélő regényíró lőn. A múlt emlékeinek e családias, hagyományos cultusa volt Jósika költészetének egyik főforrása. S mintha meg akarná köszönni hazájának, a mit tőle nyert, legörömestebb Erdély történelméből vette regényei tárgyát, s akkor volt igazi elemében, ha lelke Erdély bájos völgyeiben, festői bérczei közt, ódon városaiban s düledező várromjain andaloghatott. Mi csendesen nyugonnék ott, s a drezdai sír helyett mint megilletné tetemeit a hazai föld, nem messze szurdoki jószágától, a Rákóczi-hegy tövében, hol édes atyja is nyugszik.

Sokszor elmondották már, hogy Jósika Scott Valter tanítványa s nélküle bajosan vált volna regényíróvá. Jósika mindig rossz néven vette ezt. Félig-meddig igaza is volt, az ő költészetének főforrása az erdélyi viszonyokban és saját egyéniségében rejlett, sőt magától a magyar költészetből is vett ösztönt, a mennyiben Kisfaludy Sándor regéi már jó régen megpendítették azt a húrt, a melyen ő legörömestebb játszott. A magyar romantika kiinduló pontjában különbözött az európai romantikától, melynek egyik főirányát Scott Valter alapította meg s mely oly visszhangra talált az egész szárazföldön. Ez visszahatás volt a XVIII. század egyoldalú felvilágosodása, egyenlősítő iránya ellen, mely semmit sem akart tudni a történeti fejlődésről, az egyéni sajátságokról s pusztán az észből akarta construálni az államot és embert. Nálunk más viszonyok voltak, mi nem küzdöttük át a XVIII. század eszmei forrongását, sőt hatásuk alatt épen reformálni akartuk alkotmányunk- és társadalmunkat, de azért a múltat nem vetettük meg egészen, sőt lelkesűlve tekintettük benne mindazt, a mi dicsőségünkre, önállásunkra és nemzetiesb életünkre emlékeztetett. Ez lelkesítette Kisfaludy Sándort, ez Jósikát is. Azonban annyi bizonyos, hogy Scott Valter Jósikára nagy hatással volt. Tőle vette a történeti regény formáját, az előszeretetet a részletes rajz iránt, legyen az táj, épület, butor, ünnepély, vadászat, ostrom vagy szerelmi kaland. Hatott reá elbeszélés és szerkezet tekintetében is, sőt a Csehek és Ivanhoe rokonságát kimutathatni nemcsak a cselekvényen, hanem a jellemrajzon is. E mellett Jósika a franczia romantikától is vett hatást, a mi leginkább a Könnyelműekben érezhető, sőt Dickenstől is, legalább a Békessy Feri kalandjai czímű regénye némi ilyest tanúsít. De az ily hatások inkább csak új tárgyakra vezették, mint új alkotási módra. Főeleme mindig a történelmi regény maradt, ezekkel tett legnagyobb hatást s e nemben írta legjobb munkáit.

Jósika inkább formában hasonlít Scott Valterhez, mint a tartalom lényegében. Igaz, ő is bérczes szülőföldje történetéből veszi tárgyait, mint Scott Valter, kedveli a várak titkait, a kalandort, a rablólovagot, a jósnőt, a várurak torzsalkodásait, a fejedelmi és királyi udvart, a lovagias szerelem feláldozásait, az egész régi társadalmat felöleli a királytól a parasztig, de inkább külsőségeiben fogja fel a történelmet, mint benső lényegében, s a legtöbbször csak általános erkölcsi s lélektani feladatok kifejtésére használja a történeti személyeket és eseményeket. E miatt kevés történeti arczképet nyújt, sőt szorosan nem történeti személyei sikerűltebbek, mint a történetiek. Példáúl Abafi átváltozását értjük, de Báthory sülyedését már kevésbbé, az pedig, hogy minő politikát követ, miben talál támaszpontot és ellenhatást, miért gyűlöli a szászokat, mi ragadja ellenök erőszakos rendszabályokra, meglehetős homályba vész. Általában jellemrajza bizonyos felületen marad; jellemző vonásokat nyújt ugyan, de nem lebbenti föl a kedély és szenvedély mélyét; nem követ el szembántó hibákat, de nem képes szivünket és phantasiánkat nagyobb erővel megragadni. Női alakjait egykor nagyon dicsérte a magyar kritika, de nekünk úgy tetszik, hogy nemes föllengzésökben sok a csinált. Nem nagyon eszményített női sokkal sikerűltebbek, valamint férfiai is. A sötétebb jellemek és nagy bűnök iránt nem tud elég érdeket gerjeszteni, a bonyolultabb jellemek rajzában pedig épen nem szerencsés. Ismeri az életet és embereket, de nem legbensőbb lényegökben; szelleme és phantasiája sokkal nyughatatlanabb, mintsem mélyebben lásson és biztosan rajzolhasson.

Mindamellett jellemrajzaiban meglehetős változatos, a régi magyar társadalom egy csoport typusát tárta fel előttünk, több-kevesebb szerencsével. Rendesen nagy személyzetet mozgat és leleményessége nem könnyen merűl ki. Cselekvénye ritkán erős, de majd mindig érdekes, ha hiányzik bennök a benső érdek, jól-rosszúl pótolni tudja a külsővel. Bizonyos világfias jó tapintat hű kisérője, soha sem esik durvaságba, érzülete nemes, józan esze kerűli a hóbortot, s némi keresetlen humor ömlik el népies rajzain. Stilusa kissé szenvelgő, nagyon kap az új szón, sőt maga is sokat csinál; fellengzése dagályos, de ha belemelegszik az elbeszélésbe, ráismerünk benne a régi jó erdélyi mágnásra, a kinek magyar volt anyanyelve. Elbeszélésmódja nem ment a modorosságtól, épen úgy megvannak stereotyp kifejezései, mint fogásai, de általában elég élénk, folyamatos elbeszélő s ritkán unalmas. Sokkal többet írt, mint majd minden regényíró, mint a mennyi tőle tellett. Az íróvá lett világfi jókor hozzá szoktatta magát a sanyarú munkához s akár volt kedve hozzá, akár nem, minden nap megírt egy írott ívet. Jó, ha az író fegyelmezi munkásságát, de az is fegyelem, ha nem mindent ad ki, a mit ír, vagy legalább nem úgy, a mint megírta, kivált az, a ki, mint Jósika, könnyen és hanyagul ír. De enyhén vagy szigorúan itéljünk róla, azt el kell ismernünk, hogy a modern regényt körülményességével, széles epikai menetével, a történeti jártasság és világba forgottság látkörével ő alapította meg irodalmunkban.

Jósika egész 1848-ig felváltva hol Pesten, hol Erdélyben szurdoki jószágán élt. A telet rendesen Pesten töltötte s mint az akadémia tagja s a Kisfaludy-társaság elnöke, épen oly szívesen látott vendége volt az írói, mint a fensőbb köröknek. Nem elegyedett politikába, egészen az irodalomnak és nejének élt, mert a negyvenes években újra megházasodott. Azonban az 1848-ki események őt is kiragadták nyugalmából. Részt vett a pesti és debreczeni országgyűlésben, tagja volt a honvédelmi bizottságnak, sőt 1849-ben a kegyelmi széknek is. A forradalom legyőzése után külföldre menekűlt, sokáig Brüsszelben élt s leginkább tollával tartotta fenn magát. Régi kiadója, Heckenast, nem mervén saját neve alatt kiadni regényeit, azok mint Eszther szerzője művei jelentek meg. A közönség jól tudta, ki lappang e név alatt, kegyelettel fogadta műveit, de már nem olvasta oly örömest, mint régen. Általános véleménynyé vált, hogy régibb regényei sikerűltebbek voltak az újabbaknál. Jósikát ez bosszantotta s váltig állította, hogy némely újabb regénye fölülmúlja a régieket. Egyik félnek sem volt igaza. Jósika pályája vége felé hanyatlott ugyan, de számkivetésében mindamellett írt néhány oly regényt, melyek a régiekkel, egy párt kivéve, kiállották a versenyt. Azonban Jósika föllépte óta irodalom és közönség sokat változtak s ebben rejlett a csalódás oka. A mi Jósikában szép és új volt, már megszokottá vált s újabb regényírók állottak elő. Eötvös és Kemény a történeti felfogás, kor- és jellemrajzban felűlmúlták Jósikát, Jókai pedig elbeszélni és írni tudott sokkal jobban s leleménye is több volt. Jósika lassanként háttérbe szorult s avulni kezdő író lőn.

Érdeme azért nem csorbúlt. Ha inkább külsőségeiben rajzolta is történeti multunkat, mint benső lényegében, vele kezdődik regényirodalmunkban a történeti fölfogás s valódibb korrajz. Hasonlítsuk csak össze Kisfaludy s mások történeti beszélyeit az ő regényeivel s látni fogjuk a különbséget. De Jósika történeti regényei más tekintetben is nagy hatással voltak a nemzeti szellem ébresztésére s oly körökben, hol eddig kevéssé érezték fuvalmát. A nőket, sőt a férfiak egy részét is mind az alsó, mind a felső körökben, nem annyira epikai és lyrai költőink ébresztették nemzeti lelkesülésre, mint Jósika regényei. Jósika mintegy kiegészítette azt a hatást, melyet Vörösmarty előidézett. Vörösmarty a honalapítás nagy emlékére vonta a nemzet figyelmét, a dicső múltat énekelte, hogy a jelen sülyedtségét éreztesse s a jövő hitét fölébreszsze. Jósika szintén a nemzet múltját rajzolta, a magyar köz- és családélet megható jeleneteit, s a régi el nem korcsosult társadalmat festve, egy újabb nemzetibb társadalom mellett izgatott.

S nem hiába. Megérte, hogy társadalmi és állami életünk megujúlt, nemzetibbé vált s részt vett a nagy harczban, melyet az lételéért vívott. Számkivetésében sem szűnt meg szívben és tettben együtt élni velünk, irodalmi munkásságával folyvást védve és erősítve nemzetiségünket. Virraszszon távol sírja felett hálás emlékezetünk!2)

II.
JÓSIKA EMLÉKIRATAI.3)

Jósikának utolsó munkája Emlékirata volt, de befejezését halála meggátolta; csak négy kötet vagy inkább füzet jelent meg belőle, s az utolsó már halála után. Sajnos, hogy oly jeles író, mint Jósika, ily minden tekintetben csekély becsű munkával fejezte be pályáját, s még sajnosabb, hogy az néhol oly színben tűnteti fel őt, a minőben kegyeletes tiszteletünk épen nem óhajtotta.

A munka Jósika gyermekségén kezdődik s egész addig tart, a míg első regényeivel az írói pályára lép. A négy kötet mintegy negyven ívre megy, de az ívek száma sehogy sincs arányban a sovány tartalommal. Se az elbeszélés szépsége, se a korrajz érdekessége, se az elmélkedések tartalmassága nem emelik ez emlékiratokat. Jósika úgy ír, mintha a kandalló mellett beszélné el valakinek életét minden bensőbb rend és szerkezet nélkül. Úgy látszik, egyszerűen, könnyedén akart írni, s oda tévedt, a mi már nem szeretetreméltó pongyolaság, művészi egyszerűség, hanem köznapi fecsegés. Csak itt-ott találunk egy pár lapot, melyek kiemelkednek a mindennapiságból. A korszakot, a melyben férfiú lett, a magyar társadalmi és politikai életet, a melynek különböző phasisait átélte, inkább csak adomás oldalról rajzolja. Hasonlót tesz saját élete eseményeivel is. Fejlődése, különösen írói fejlődése, lélektani folyamát nagyrészt mellőzi, pedig egy író emlékiratában ennek fő helyet kellene elfoglalni. Politikai és irodalmi reflexiói majd mindig felületesek, néhol hibásak, vagy épen tájékozatlanságot árúlnak el. Példáúl azt mondja, hogy a Kazinczy ellen intézett Mondolat Kölcsey munkája, holott épen Kölcsey volt az, a ki Szemerével szövetkezve, a Mondolatot kigúnyolta; Bajzát magasabb szellemnek tartja Vörösmartynál s több ilyes. Egy pár genrekép és adoma, néhány töredékes és nem mindig szabatos adat a régibb magyar társadalmi életből, teszik a könyv minden becsét.

A mi magának Jósikának önmaga által rajzolt képét illeti, épen nem mondhatni sikerűltnek. Emlékírótól ritkán várhatni, hogy magát híven fesse. A legtöbbször eszményíti magát vagy a későbbi kor szempontjából rajzolja és itéli meg ifjúságát, sőt férfikorát is; de a legrosszabb esetben is biztos adatokat szolgáltat arra nézve, hogy az író minő színben óhajtja emlékét az utókorra hagyni. Ez emlékiratban az a csodálatos, hogy Jósika magáról egészen más arczképet nyújt, mint a hogy tulajdonkép czéljában volt. Úgy akarta föltüntetni magát, mint a ki keveset tart arra, hogy a társadalom fensőbb rétegében született, s mégis sok helytt elárúlja úri büszkeségét, – gúnyolódik a hiú férfiakkal, de gavalléros emlékeit öntetszéssel rajzolja; a mint mondja, semmitől sem félt jobban, mint attól, hogy híres író lesz; meg nem foghatja, hogy első regénye miért ütött oly nagy zajt, de mindamellett nagyon elégedetlen az akadémiával, hogy csak Utolsó Báthoriját koszorúzta meg a nagy jutalommal, s nem a Cseheket is; a közönségre is panaszkodik annyiban, hogy csak hajlott korában jutalmazta meg bizonyos becses emlékkel, a kritikát és journalistikát pedig épen megtámadja, mert kevés író van, a ki írótársainak annyi ellenszenvével találkozott volna, mint ő. Majd mindenki eszébe jut, a ki valaha róla egy pár neki nem tetsző sort írt, bosszús azokra is, a kik hallgattak munkáiról vagy nem fogadták el új szavait. Mindeniken igyekszik megbosszulni magát, de leginkább Szalayra és Brassaira önti ki mérgét: erre azért, mert a Tudós leányát élesen, de nem épen igazságtalanúl birálta; amarra azért, mert Zólyomira ezelőtt harmincz évvel egy pár megróvó észrevételt mert koczkáztatni.

Azonban legkülönösebb az, a midőn a magyar irodalom azon időbeli állását rajzolja, a melyben föllépett. Mily hátra állott akkor a magyar irodalom finomságban, illemben, írói courtoisieben, s mennyit haladtunk azóta. Ez a thema, a melyet fejteget, s melylyel egyszersmind tudtunkra akarja adni, hogy mily nehezen esett neki e canaille közé elegyedni. S vajon mire alapítja mindezt? Először arra, hogy a magyar irodalomban megtörtént az a nagy illetlenség, hogy valaki Mondolat czím alatt egy irodalmi satirát írt. Vajon az angol, franczia, német irodalomban nem történt-e, nem történik meg ma is ilyesmi? Vajon az a baja-e Mondolatnak, hogy írója satirát mert írni, vagy az, hogy nem igen sikerült satirát írt? Másodszor felhozza Jósika, hogy Bajza, gróf Dessewffy József, Munkácsy, Csató kiméletlen polémiákat folytattak. Nem vizsgáljuk, e polemiák mennyiben érdemlik a megrovást, csak azt kérdjük: folytatott-e valaki irodalmunkban megrovásra méltóbb polemiát, mint épen emlékiratában Jósika Brassai ellen; mert semmi sem érdemli meg annyira a megrovást, mint az oly polemia, mely minden fejtegetés, eszmei tartalom nélkül csak csúfolódni törekszik. Harmadik panasza Jósikának az, hogy 1835–36 körűl Pesten a Váczi-utczán sétálván, találkozott három vörös nyakkendős úrral, s e három úr nem volt más, mint Vörösmarty, Bajza és Toldy. Ime a híres triumviratus mily ízléstelen társaság volt. Legyen szabad kétkednünk ez adat hitelességében. Vörösmarty és Bajza teljes életökben egyszerüen és minden feltünés nélkül öltözködtek, Toldy pedig, a ki divatosban szokott öltözni, igen jól tudta, mi illik s mi nem. De tegyük fel, hogy mind a három író csakugyan vörös nyakkendőt viselt, oly nagy baj-e az, rosszabb munkát írtak volna-e, ha fekete nyakkendőt viselnek? Részünkről nem bánnók, ha egy pár, az emlékírótól megdicsért s megalapított hirűnek nevezett író rosszabbúl kötné meg nyakkendőjét s valamivel jobban írna. Ime egy kis mutatvány az akkori írói courtoisieből, ime mily társaságba lépett az, ki írónak fölcsapott – kiált föl Jósika. Csak annál nagyobb szerencsétlenség ne érje a magyar irodalmat. Mi nagyobb szerencsétlenségnek tartjuk azt, hogy ez emlékirat negyedik kötete megjelent, hol ez épületes dolgokat olvashatni.

Nem annyira Jósikát hibáztatjuk, mint inkább azokat, a kik a kötetet kiadták vagy kiadását megengedték. Jósika alkalmasint egy rossz órájában írhatta e silány lapokat s nyugodt perczeiben talán széttépte volna. Meghalt, nem tehette, azonban azoknak, a kik megtehették, kötelességök lett volna némi kegyelettel viseltetni Jósika emléke s az olvasóközönség iránt.

III.
JÓSIKA A KRITIKÁRÓL.4)

A közelebbi tíz év alatt irodalmunkban semmit sem óhajtottak és gyűlöltek inkább, mint a kritikát. Írók és olvasók egyaránt megúnták az ujdonságírók banalis és stereotyp phrasisait; amazok szerettek volna itéletet hallani műveikről, emezek pedig némi tájékozást nyerni az irodalom naponként élénkülő mozgalmában. Néha csakugyan beköszöntött valami olyan, mit kritikának szoktak nevezni. Mily ellenszenv, mily részvétlenség fogadta minden oldalról! Az írók nagy része gyűlölni kezdte, a közönség pedig hidegen fordúlt el tőle. Hol rejlett e jelenség oka? Az írókban-e, kik már egészen elszoktak a különben soha meg nem szokott kritikától, vagy a közönségben, mely a szorongatott nemzetiség nevében, a túlbuzgó hazafiság szempontjából oly kíméletet és elnézést követelt, a mi lehetetlenné teszi a kritikát, vagy épen a kritikusokban, kik e kivételes helyzetben nem tudták feltalálni magokat, s tapintatlanságukkal a legjobb akarat mellett is mindent elrontottak?

Mindezt nem vizsgáljuk. Ez időszakban magunk is írván birálatokat, mint részrehajlatlan vizsgáló is, könnyen részrehajlónak tűnhetnénk föl. Annyi bizonyos, hogy mindennemű kritikai kisérlet többé-kevésbbé megbukott, s nemcsak a kritikusok lettek népszerűtlenek, hanem maga a kritika is. A jövőben talán minden másképen lesz. Politikai állapotaink változása alkalmasint ide is jótékonyan fog hatni. A közönségnek napról-napra kevesebb oka lesz túlbuzgó hazafiasságával terrorizálni a vélemény szabadságát, az élénkülő politikai élet küzdelme némi türelmességre fogja tanítani az írókat, azon férfiak pedig, kik újabban5) a kritikához kezdenek csatlakozni, sokkal jelesb tehetségűek, népszerűebbek, mintsem munkásságuk siker nélkül maradhatna.

Mindamellett nem árt, nemcsak gyakorlatban, hanem elméletileg is gyöngítni azt a sok előitéletet, balfelfogást, melyet nálunk a kritika ellenében táplálnak. Nem czélunk az előitéletek mindenikét birálat alá venni, csak egy-kettőről szólunk, mint olyanokról, melyek nevezetesbek, sokak meggyőződései, s melyek védelmére nem rég egy egész röpirat jelent meg s épen egyik legjelesebb regényírónktól.

I.

A kritikának gyöngédnek, udvariasnak, illedelmesnek kell lenni; mitsem lehet inkább kárhoztatni, mint az illetlen éles modort, a sértő gúnyt, a megbélyegzést, a bot és kancsuka birálatát. Ezt halljuk miden nap, úton-útfelen. A lapok programmjokba tűzik, az olvasók megtapsolják, s kritikai codexünknek mintegy legfontosabb törvényeűl van elfogadva. S mégis van-e valaki, ki ha bírálni kezd, nem hágja át e törvényt vagy legalább áthágásával nem vádolják? Aligha, mert át nem hágása néha csaknem lehetetlenség. Mióta irodalom van, egyetlen nevezetesb kritikus sem kerülte el az illetlen élesség, a személyeskedés vádját, nem is fogja soha, sőt azt tapasztaljuk, hogy a kik a legtöbbet beszélnek ellene, legtöbbször követik el. Honnan ez ellenmondás, melyet mindennap tapasztalunk? Részint onnan, mert az önérdek és szenvedély csaknem észrevétlen módosítják elveinket, részint mert a személyeskedés s illetlen élesség fogalmait tetszése szerint határozza meg kiki, s az olynemű személyeskedést és élességet is illetlen gorombaságnak tart, mely nélkül olykor lehetetlenné válnék az irodalmi és politikai vita: leginkább pedig onnan, mert a társadalmi illem szoros szabályait akarjuk kitűzni az irodalomban is. Eszther szerzője idézett röpiratában épen e téveszme mellett küzd, midőn a kritikustól illemet, udvariasságot, gyöngédséget, gentlemanhoz illő társalgást követel, szóval mindazt, a mivel a társadalmi életben tartozunk egymásnak. Nem tagadjuk, hogy van irodalmi gentleman, de tagadjuk, hogy egy volna a társadalmival. Törvényes kereset alá nem tartozó magántetteinkről csak Istennek vagyunk és lehetünk felelősek, s kivéve szülőinket, nőnket, rokonainkat s egypár jó barátot, kiket magunk hatalmaztunk föl, senkinek sincs joga velünk szemben birálóul vetni föl magát. A magánviszony szentség, melyet senki és semmi sem érinthet, legfeljebb csak a közvélemény, az a láthatatlan földi hatalom, melyet senki s mégis mindenki gyakorol, melyről nem tudjuk honnan jő, de a melyet mégis érzünk, mint a hideget és meleget, mely sohasem sérti becsérzetünket, mégis fájhat szívünknek, mely sokszor igazságtalan, s melyben mégis majd mindig van valami, mi lelkiismeretünk visszhangja. Mindez az egyéni szabadság jogából foly, s részint mint becsület, részint mint illem a társadalmi élet kellemeinek alapja. Annyira velünk született, annyira kifejlett érzés bennünk, hogy az állam segélye nélkűl, sőt ellenére is képesek vagyunk érvényesíteni. Hogy is ne? Minő élet volna az, ha mindenki jogosítva érezné magát úton-útfelen, társaskörben, szobánkban szemünkre hányni tévedéseinket, hibáinkat, gyöngeségeinket; minő igazságtalanság volna, némi haszontalan igazság kedvéért, feldúlni a magánviszonyok szentségét, minő bűn az őszinteség erényét a korlátlan sértés jogává aljasítani, minő zsarnokság a szabadság nevében tűrni és gyakorolni a legszenvedhetlenebb szolgaságot. Ime a társadalmi becsűlet és illem fontossága. Talán az egész csak külső erkölcsösség, de forrása, véde, zománcza a bensőnek, talán sokszor csak puszta formasággá fajúl, de mégis valami, legalább a be nem vallott erkölcstelenség adója az erkölcsnek.

Vajon ilynemű becsűlet, ily illem érvényes-e az irodalomban és parlamentben is? Vajon a közélet embere annyira egy-e a magánemberrel, hogy a mi ezt méltán sértheti, amazt is sértenie kell? Már maga azon körűlmény, hogy magánviszonyaink nem esnek tulajdonkép birálat alá, közéletünk pedig egészen, mutatja, hogy a becsület és illem szabályainak e téren nemcsak módosúlniok kell, de sok részben változniok is. A magánviszonyok egyedüli birálói a költő és philosoph, de a mit ezek írnak, az nem egyesek bírálata, hanem az egész társadalomé, az egész emberiségé. Mihelyt a philosoph egyes élő magánszemélyt bonczol, mihelyt a költő a puszta valóságot akarja adni, megnevezve és kimondva mindent, becsületsértést követ el, s ha mindjárt igaza van is, pasquill-íróvá aljasúl. De kinek jut eszébe parlamenti szónoktól, hirlapírótól, kritikustól, szóval a közélet birálóitól ilyesmit követelni? Hiszen nekik lehetetlen bizonyos tekintetben nem sérteni, nem személyeskedni, mert egyes politikai, közigazgatási és írói személyeket kell támadniok és védniök, s megnevezett, határozott tényeket venniök kiinduló pontúl. Hiszen nekik kötelességök használni a közügynek, a mi ritkán jár kiméletlenség s nagy kellemetlenségek nélkűl. Itt többé nem lehet czélunk minél kellemesbbé tenni magunkat, s másokat is hasonlóra kötelezni, mint a magánéletben. A különböző czél különböző útat jelöl ki, s másnemű jogokkal ruház föl. A mi a magánviszonyok közt becsület és illem, a közéletben hiba, bűn lehet és viszont. Példáúl mondhatjuk-e valakinek társaskörben, hogy eljárása nem becsületes, s nem mondhatjuk-e parlamentben, a mint mondá is nemrég egy angol szónok a Derby miniszteriumáról? Mondhatjuk-e valakinek szobánkban, hogy erkölcstelen ember, s nem nevezhetjük-e birálatunkban erkölcstelen írónak? Az egyéni szabadság tiszteletéből folyó becsület és illem elnémítja meggyőződésünket, a közszabadságon és közjón alapúló hazafiság és vizsgáló szellem szólnunk kényszerít. S lehet-e szólanunk, ha az illem nevében lepleznünk kell a tényt, és kimélnünk a személyt? Lehetünk-e gyöngédek, midőn épen a gúny fegyverét kell használnunk? Társaloghatunk-e gentleman módon, midőn kímélet és udvariasság épen azt fogják veszélyeztetni, a minek diadalát óhajtjuk, midőn a tények már magukban goromba vádak, s az okoskodás és következtetés oly sok esetben válik gyanúsítássá? Angolország a gentlemanek hazája, mégis sajtója a legkiméletlenebb. Az angol társadalmi élet szigorúbb illemet követel és tart, mint a szárazföld akármely országa, mégis közéleténél, divatozni kezdő fogalmaink szerint, nincs valami durvább és illetlenebb. E fogalomzavar akarva vagy akaratlanúl a szabad vélemény jogát támadja meg. Gyöngédnek óhajtjátok a kritikust és gyöngévé teszitek, illedelmesnek, félénkké válik és gentlemanetekből szalonfecsegő lesz. Mihelyt a vélemény szabadabb és jellemzőbb nyilatkozatait becsületsértő durvaságoknak bélyegzitek, vagy száműztétek a kritikust az irodalomból, vagy megrontottátok egész tehetségét. Az a lelkesülés, mely az eszmék küzdelmében kifejlett rokon- és ellenszenv hullámzásából veszi táplálékát, elpárolog, kihűl; az az önérzet és becsvágy, mely nem ismerhet más korlátot, mint a milyen a helyzet sajátságáé, eltörpül, kialszik; a vizsgálódás azon erélye, az előadás azon szépsége, melyeket a hangulat szabadsága nyújt s a tárgy természete parancsol, összeomlik, semmivé lesz. Biráló helyett hizelgőt, szónok helyett udvaronczot fogtok teremteni, ha ugyan oda tudnánk sülyedni, hogy sophismáitokat megszentelje a közvélemény.

Tehát a kritikának a közjó nevében korlátlan joga van, fogják mondani ijedten az olvasók, s még inkább íróink. Nem, csakhogy korlátja nem a társadalmi becsület és illem. Ha a kritikus a közélet emberében a magánszemélyt is megtámadja, túllépett körén. Ime a magánviszonyok szentsége az egyik korlát, melyet nem léphetni át büntetlen. Kik a magánviszonyokra nézve is birálói jogot követelnek, épen oly téveszmét akarnak érvényesítni, mint azok, kik a becsület és illem szabályait akarják átjátszani a közéletbe. Társadalmi életünk e két külön ágának éles megkülönböztetésében és hű ellenőrzésében fekszik egész egyéni és közszabadságunk. Nem tagadhatni, vannak szövevényes viszonyok, midőn a közélet emberére nem emelhetünk vádat a nélkűl, hogy magánviszonyait is ne érintsük, midőn a jogot a jogtalanságtól hajszál választja el, s úgy szólva egymásba játszanak. E kényes körülmények rendkívüli tapintatot igényelnek. Támadott és támadó részéről a «summum jus summa injuria», de bármily nagyok legyenek is az ily visszaélések, épen oly kevéssé mondhatunk le egyéni, mint közszabadságunkról. Hasonló áll a kritika azon második és utolsó korlátjára nézve is, melyet szintén el kell ismernünk. Mi e második és utolsó korlát? Valóban bajos egy pár szóval kifejteni. Kétségtelen, hogy a gúny és humor nemcsak a költő és szónok kiváló fegyvere, hanem egyszersmind a kritikusé is. E fegyver rendesen nem csinált, keresett, hanem gondolatunk és érzésünk mintegy önkénytelen teremtménye. Nem a botránykeresés vásottsága, hanem a megsértett erkölcsi érzés és józan ész visszhatása, haragja, boszúja, költészete. Vannak dolgok, melyekről csak gúnynyal szólhatunk, s a legtöbb megrovás, polémia lehetetlen gúny nélkűl. Hogy az emberek mindennél inkább gyűlölik a nevetségessé válást, könnyen megfoghatni, de az is természetes, hogy ezt a fegyvert épen e körűlmény teszi oly becsessé. Nem a gúny, hanem a sértő gúny ellen szólunk, mondják a mi illedelmes embereink. De van-e gúny, a mely nem fáj s ennyiben nem sértő, s ha nem ilyen, nem hízelgésbe oltott elmefuttatás-e, vagy enyelgéssé higított tréfa? E megkülönböztetéssel nem sokra megyünk, s midőn szépirodalmunk oda kezd sülyedni, hogy a kritika jogaiért kell vívnunk, lehetetlen az épen oly korlátolt, mint gyanús elv ellen a legerélyesebben nem tiltakoznunk. Azonban az nem azt teszi, mintha itt is nem ismernénk el korlátot. Van egy pont, melyen a kritikusnak nincs joga túllépni, hol a közélet embere ellen intézett gúny is a nélkűl, hogy magánviszonyt érintene, magánsértéssé válik. E pont meghatározása igen nehéz, különösen nálunk, hol nemrég még azon is nagy fontossággal vitatkoztak, vajon szabad-e azt mondani a költőről, hogy a politikai éretlenek tapsait hajhászsza? Annyi bizonyos, hogy valamint a költészetben nem használhatunk némely kifejezést, bármily jellemző legyen, még az alsó komikumban sem: úgy a kritikusnak sincs joga mindent nevén nevezni, még azt is, mi nem volna egyéb undok cynismusnál. A szenvedély e pontot hol kijebb, hol beljebb teszi, s hol az egyéni, hol a közszabadságra hivatkozik. Itt is a «summum jus summa injuria» s hacsak holmi nevetséges és haszontalan casuistikát nem akarunk fölállítani, az egészet az erkölcsi közérzésre kell bíznunk, mely rendesen jogsértés nélkűl találja el az igazat.

Azonban a kijelölt korlátok tisztelete még nem egészen egy az irodalmi gentlemanséggel. A gentlemanség társaságban és irodalomban egyaránt nemcsak bizonyos szabályok hű megtartásában, hanem egyszersmind jól eltalált alkalmazásában rejlik. Lehet valaki becsületes és illedelmes ember, mégis hathat ránk kellemetlenűl, sőt bántón, a nélkűl, hogy jogunk volna rossz néven venni. Nem bántott-e még soha titeket a nagylelkűség, a szivesség, az illem, sőt maga a barátság is? Nem éreztétek-e, hogy a jogosságon, illemen és jóindulaton felűl van még valami, a mit óhajtunk, bár nem követelhetünk, a mit néha alig tudunk kimagyarázni, de a mi mindig elbájol és leigéz? Bizonyos nemesség, szeretetreméltóság, tapintat, költőiség, melynek ép oly nehéz fogalmat adnunk, mint a szépnek. Ha úgy tetszik modor, mely mindig eltalálja az illőben a legillőbbet, a helyes közt a leghelyesebbet, s éles ösztönével a társadalmi bonyodalmak legfinomabb szövevényein is áthat. Alkalmazzátok e tulajdont, a mennyiben alkalmazható az irodalmi viszonyokra, s előttetek áll a gentleman kritikus. Mi a különbség közte s a többi közt? Csekély, és mégis sok. A gentleman kritikus nemcsak igazságos itéletre törekszik, hanem igazságos modorra is; érzi, hogy ugyanazon itélet különböző modorban elmondva nem ugyanaz; tudja, hogy a méltánylat és megrovás, az elragadtatás és gúny nyilatkozatait nemcsak az elvek logikája s a hangulat kényszerűsége vezérlik, hanem az esetleges körülmények módosító ereje is; itéletére nem engedi ugyan befolyni a kegyelet érzelmeit, de igen a módra, mely szerint azt kifejezi; élénken meg tudja különböztetni, hol van helye a kiméletnek, hol erény a kiméletlenség, s mintegy megnemesítni törekszik azt is, mit széttép, semmivé tesz; nem kerüli, ha szükség, a támadó küzdelmet, a szenvedélyes polémiát, de mindig megtart bizonyos mérsékletet, mely ott sem örömest sért, hol kérlelhetlen szigort kell alkalmazni, mely képessé teszi igazságosan áthatolni a kényes körülmények tömkelegén is, hol a jog jogtalanságba játszik, hol a következtetés és fölfogás szabadsága, szüksége, mit rendesen gyanúsításnak és ferdítésnek neveznek, könnyen vehet valóban ferdítési s gyanúsítási irányt, s hol egy bizonyos ponton túl engednünk kell jogunkból, tűrnünk ellenfelünktől, bár egyikkel sem tartozunk.

E tulajdont a kedély nemes hajlamai föltételezik ugyan, de nagyrészt mégis az irodalmi élet hagyományossága fejti ki, épen mint a társadalmi gentlemant a jó társaság szokásai. Mily nagy befolyással van erre a közönség, mondanunk sem kell, s egyik főok, a miért nálunk az irodalmi gentlemanség oly kevéssé divatos, épen ott rejlik, hogy inkább csak olvasóink száma szaporodik, s nem egyszersmind azon közönségé, mely erős közvéleményt képes gyakorolni. És mégis bármily csekély véleménynyel legyünk a magyar kritika modora iránt, el kell ismernünk, hogy az irodalmi gentlemanséget nem annyira a kritikusok sértik, mint inkább a költők. Nem idézünk példákat, mert hosszas és örömtelen polémiába kevernők e lapot, mely oly szíves barátsággal hívott meg bennünket dolgozótársai közé. Azt azonban nem lehet mellőznünk, hogy a szabad vélemény erősb, de jogos nyilatkozatait becsületsértésnek venni, az írói sérelmet személyessé változtatni, nem épen a legritkább eset nálunk. A becsületérzés bizonyos betegessége kezd terjedni íróink közt. Sajnálnók, ha valaki félreértene. A becsület jogai és kötelességei előttünk is szentek. Bárkinél jobban örülünk azon, ha a magyar író tudja, mivel tartozik társadalmi állásának, s nem tűr szennyfoltot becsületén. Nem a lovagiasság ellen szólunk, hanem ama lovagiatlanság ellen, mely a lovagiasság álarczájában jelen meg. Nem igen emlékszünk, hogy az angol és franczia kritikusok kezökben fegyverrel vívták volna ki a kritika szabadságát, de azt tudjuk, hogy ha nálunk valamelyik kritikus oly jogait veszi igénybe, melyeket a legmíveltebb nemzetek irodalma is elismer, könnyen koczkáztathatja vagy becsületét, vagy életét. E szomorú dilemma nem fog ugyan mindenkit visszaijeszteni, de általában véve, bizonyára terrorizálja a szabad véleményt s oly censurát állít föl, melyet népszerűsége szükségeskép zsarnokivá tesz.

II.

A kritika pártossága ellen is sok vádat hallhatni. A kritika mindig valamely párt kezébe kerül, egyszer az egyikbe, másszor a másikba, épen azért sohasem lehet elfogulatlan és igazságos, mondják sokan, de senki sem oly hangosan, mint Eszther szerzője, ki épen azért új alapra akarja fektetni a kritikát, oly lapot indítványozva, mely mind az illetlen modort, mind a pártosságot lehetetlenné tegye.6) Lehetséges-e ez, s mi módon? Szerzőnk hiszi, bízik magában, s egy egész tervvel áll elő. Egyesületet kell alakítanunk, mely alaptőkéje kamatjaival képes legyen födözni egy havonkint hat ívre terjedő kritikai lap költségeit. A többi magától jő. Az egyesület szerkesztőt választ, ki illemes ember, semminemű irodalmi párthoz nem tartozik, s így megnyer közremunkálni minden magyar kritikust. Minél inkább eltérnek egymástól a dolgozótársak nézetei, annál jobb, mert a szerző épen a különböző nézeteket, rokon- vagy ellenszenveket akarja a közjóra kiaknázni. A lapnak nem lévén elve, színezete, kiki azt írja bele, a mit tetszik, a szerkesztő csak arra ügyel, hogy a czikkek illedelmesen legyenek írva, s mindennemű véleménynek, polémiának tér nyíljék. Az iskolák ingyen fogják kapni, a közönség pedig két forinton, hogy minél inkább elterjedhessen. Ily lap még egyetlen irodalomban sincs. A magyar kritikusok a világirodalomban először fognak példát adni arra, hogy levetkőzvén minden pártszenvedélyt, a közjóra egyesűltek. Tehát a haszon mellett némi nemzeti dicsőségben is részesülnénk.

Ime a panacea kritikai állapotaink bajai ellen. Nem vizsgáljuk, lehetséges lesz-e a szükséges alaptőkét összegyűjteni, örömest elhiszszük, hogy nem nagy bajba kerűl, de mélyen meg vagyunk győződve egy ily lapnak mind kivihetetlenségéről, mind haszontalanságáról. Van-e oly kritikus, ki aláírja szerzőnk kritikai illemszabályait, melynek ama választott szerkesztő lesz képviselője? S ha lesz, nem olyat tesz-e, mi által lemond véleményszabadságáról, sőt írói egyéniségéről is? Az az úgynevezett élesség és epéskedés, melyet ti korlátozni akartok, nem valami külsőség, hanem a benső egy része. Változtassátok meg, s a gondolat is meg fog változni. A kritikusnak is, mint minden írónak, ha valóságos irodalmi művet akar teremteni, szüksége van bizonyos felindulásra, lelkesülésre, melyet tárgyától vesz, s tárgyára sugároztat vissza. Ti e lelkesülést akarjátok tőle elvenni, hogy üres conventionalis hangulatot erőltessetek rá. S miért? Hogy ne álarczozhassa le a nyegleséget, ne bélyegezhesse meg az erkölcstelen irányt, ne tehesse nevetségessé a tudatlanságot és gőgöt s mi egy római imperatorral szemben is szabad volt, ne háborgathassa éles hangjával az ünnepelt írók diadalmenetét. Miért akarjátok csak a kritikust korlátozni? A politikai hírlapírót, a parlamenti szónokot, a történetírót sem kellene felednetek. Állítsatok ide is felügyelőt, ki ne korlátozza ugyan a szabad véleményt, de szigorúan ügyeljen fel illemszabályaitok megtartására, s meglássátok, mi fog kikerűlni. A modor korlátja szükségeskép a vélemény korlátjává válik. Tacitus epés rágalmazó lesz, az angol sajtó szemtelen pasquil-gyár. Macaulay durva sértegető, s műveik máglyára kerűlnek. Ferdítés és gyanusítás, fogja mondani szerzőnk. Csak logikai következtetés. Egyébiránt jól tudjuk, hogy szerzőnk nem kívánja elve ily szigorú alkalmazását; a mellett azt sem bánja, ha más lapba akármit, s akárhogy írnak is a kritikusok, csak az ő tervezett lapjától vonúljanak félre. De akkor hová lesz a lap fenhéjázó programmja, mely épen a különböző nézeteket akarja a közjóra egyesítni? Nem válik-e épen pártközlönynyé? Ime szerzőnk, midőn az irodalmi pártokat szándékszik feloszlatni, egy irodalmi párt, talán saját pártja szervezésén munkál.

Azonban tegyük fel, a mi lehetetlen, hogy kritikusaink aláírják szerzőnk illemszabályait. Meg lesz-e ez által minden nyerve? Még valami is alig. Az erős ragaszkodás és munkakedv csak oly vállalat körűl fejlődhetik ki, hol ugyanazon elv lelkesíti a dolgozótársakat. A szerkesztésnek csak ott van értelme, hol valamely tudományos vagy politikai irány szolgálatáról van kérdés. A mi mindennek képviselője akar lenni, semmié sem lesz, a hol senki sem felelős, ott mindenki közönyös. A mindennemű vélemény képviselése fölteszi a korlátoltság és kézzel fogható balirányok képviselését is. A szerkesztő kénytelen lapjába majd minden czikket fölvenni, különben a pártosság jogos gyanújába esik, minden kritikust egyenlően díjazni, mi egyre megy a verseny megfojtásával s a tehetség lehangolásával. S ennyi rossz mi jó érdekében fog történni? Csak azért, hogy a közönség valamely művet minden szempontból bemutatva, bírálva, méltatva láthasson, még a korlátozottság szempontjából is. Lesz-e ez jó hatással a közönségre? Fogja-e szélesbíteni látkörét és szilárd alapra fektetni meggyőződéseit? Bajosan. Eszköze lesz az eszmék anarchiájának, az érzület nihilismusának, melyekre közönségünk különben is hajlandó. Annyi különböző irányt egyetlen lapnak lehetetlen lévén jól szolgálni, egyet sem szolgálhat s hozzá szoktatja a közönséget a határozatlanhoz. Megfosztja az irodalmat a forrongó küzdelmek azon jótékony eredményétől, melyet csak a különböző irányok teljes és erélyes képviselete nyújthat, tehát az összes journalistika. S vajon kivihető-e? Teljességgel nem. Sok vélemény nem fog találni méltó képviselőre, nem is említve, hogy némely véleményárnyalatot már magok a lap illemszabályai is kizárnak. Néhány kritikus, meglehet a jelesb és komolyabb tehetségek, meglehet a középszerűek és nyeglék, meglehet vegyesen a pártárnyalatok szerint, csakhamar túlsúlyra vergődnek, a szerkesztőt is magokkal ragadják, a többi elkedvetlenedve szétoszlik és újra pártközlönyt fogunk nyerni. S miért ne? Miért gyűlölnők a párt eszméjét, midőn mindenikünk, még azok is, kik tagadják, többé-kevésbbé valamely párthoz tartozik politikában, tudományban, irodalomban egyaránt. A pártatlanság és pártosság balfogalmából származik minden baj. A pártatlanság alatt nem lehet mást érteni, mint az igazság őszinte keresését, s az ez alapon emelkedő erős meggyőződést. Tehetünk-e róla, hogy meggyőződésünk egy s más ügynek vagy személynek kedvezőtlen, hogy a közönség helyeslésével vagy hibáztatásával találkozik, hogy végre az idő tévedéssé deríti ki azt, mit igaznak hittünk s igazsággá, mit a közvélemény tévedésünknek képzelt? Vizsgálódni, bonczolni tehetségünk szerint, lelkiismeretesen, kimondani meggyőződésünket jó hiszemben, ennyi mindaz, a mit egy írótól, kritikustól követelhetni. Ennyi az ő pártatlansága, sem több, sem kevesebb. A pártatlanság divatos fogalma a maga valódi értelmére visszavive nem egyéb, mint a meggyőződés hiánya: tehát vagy a tehetetlenség érzete, vagy a skepticismus elve. S ha még csak ez volna! Ennél több. Rendesen sürgetése oly meggyőződés elfogadásának, melyet épen hibáztatunk. Oh ti pártatlan írók és kritikusok, szeretnők már egyszer látni, hogyan írtok ti, fogalmatok szerint, pártatlanúl? Mutassatok példákat, mutassátok meg, a mi lehetetlen és mi követni fogunk.

Az elvek küzdelmét, az erős meggyőződést, a párthoz tartozást csak a korlátozottság bélyegezheti pártossággá. A pártosság az igazság nem őszinte keresése, midőn az elv vagy személy, szóval a párt érdekében, ferdítés vagy mellőzés által, meghamisítjuk a tényeket s a meggyőződést képmutatással vegyítjük. Jól tudjuk, hogy a küzdelem heve nem egyszer ragadja túl a pártokat, s rendszerint egymást teszik többé-kevésbbé erkölcstelenné, de az emberi dolog e tökéletlenségét mindenütt föltalálhatni a nélkül, hogy azért okunk volna lemondani rólok. A pártosság is szenvedélyeink önzéséből és erőszakosságából foly, mint majd minden hibánk és bűnünk, de a szenvedélyek mérséklete épen úgy nem egy a szenvedélyek kiirtásával, mint különbözik a pártosság hibáztatása a pártok eltörlése vágyától. Ki a párt eszméje ellen vív don quijotei harczot, az emberiség fejlődését akarja megakadályozni, ki a pártosság fogalma alá mer sorozni minden mély és őszinte meggyőződést, az emberi hitet gyalázza meg s a hitetlenséget dicsőíti. E mellett a pártatlanságtól a pártosságig mennyi fokozat van, melyek szintén megkülönböztetést igényelnek. Hány őszinte lelkesülést látunk, mely a nélkül, hogy akarattal ferdítene, korlátozottságában mindenütt csak szeretni vagy gyűlölni, bámulni, vagy gyalázni tud s néha mégis hitetni képes. Hány nagy tehetség jelleme bizonyos elfogultság, egyoldalúság, melynek forrása sem korlátoltság, sem vak szenvedély, sem képmutatás, hanem az elvek csökönössége, túlszigora, a hangulat önelragadtatása s némely esetleges körűlmény, melyek hatásától oly nehezen menekűlhetni! Mit árt mindez? Az irodalom folytonos küzdelmek hánykódása, hol minden hatásra a legszabadabb fejlődésben következik ellenhatás. A mi önkénynek látszik, az az eszmék ereje, a mi igazságtalanságnak, az az igazságérti küzdelem. A legellenkezőbb eszmék, a legeltérőbb vélemények egymást egészítik ki, a legkülönbözőbb szellemű és erejü írók egymás gyöngeségeit pótolják s a mi még fönmarad, mindig ki szokta egyenlíteni az idő. Szerzőnk egyetlen lap által akarná véghezvitetni, a mi egy egész irodalom és hosszú idők munkája. Nem egy-e ez Ómár kalifa okoskodásával, ki, a monda szerint, a korán kedveért égette meg az alexandriai könyvtárt? Szerzőnk kétségbeesve kiált föl: a kritika az egész irodalmi és művészi világban pártkérdéssé vált. De lehet-e, volt-e ez valaha máskép? Az ellenkező sürgetése nem annyi-e, mint azt kivánni, hogy minden ember egyformán gondolkozzék? Szerzőnket elkeserítik a pártok kicsapongásai. De következik-e ebből, hogy elfojtsuk a pártokat vagy legalább megbénítsuk?

Mi nem védjük a kicsapongásokat. A pártosság valóban nem óhajtandó dolog, de van ennél valami rosszabb is, s ez a pártok hiánya. Épen ez szépirodalmunk baja. Szépirodalmi lapjaink, sőt a nagyobb lapok irodalmi része is, egészen szerzőnk kívánata szerint vannak szerkesztve. Nem igen képviselői elvnek, pártnak s e tekintetben alig van valami színezetök. Szerkesztésök titka minél több népszerű írót gyűjteni össze, ha mindjárt egymástól a legeltérőbb elvűek is, minél lármásabb programmot bocsátani szét, minél változatosabban, de ritkán következetesen s az irodalom szükségeihez képest tölteni be a rovatokat s néha úgy szolgálni a közönséget s az írótársakat, mint a hogy cseléd szolgálja urát. Mindenütt csak különböző csoportozatokat, kotteriákat látunk, kiket személyes rokonszenv vagy érdek fűz össze, de semminemű határozott irodalmi elv és küzdelem. A meggyőződés küzdelmét, az elvek polémiáját sehol sem látjuk szépirodalmunkban, vagy legfeljebb kivételkép, akkor is inkább egyes író, mint valamely lap részéről. Mi más képet mutat nyelvészetünk vagy – kivált az őstörténeti kérdéseket illetőleg – történetirodalmunk! Mily élesen küzdenek itt a pártok s aránylag mennyi haladást látunk csak tíz év óta is. Mi nagy a különbség e tekintetben szépirodalmunk múltja és jelene közt! Mennyi mozgalom fejlett ki koronkint Kazinczytól napjainkig. A szenvedély néha egész a pasquillig elragadta a pártokat, de legalább hittek valamiben, küzdöttek valamiért s nem eredmény nélkül. Most szépirodalmi lapjaink épen oly kevéssé követnek, mint védnek valamely határozott irányt. Ha összevetjük úgynevezett bírálataikat, sokszor a legellenkezőbb, egymást kizáró széptani elvekre bukkanunk. Hát még ott, hol a költészet nagy erkölcsi és társadalmi elvekkel ölelkezik, mennyi ellenmondás! Ma épen oly jó hiszemben materialisták, mint holnap idealisták, most épen úgy védői a társadalomnak, mint megtámadói máskor. Jól tudjuk, hogy a fásult elégületlenség, az epés túlszigor vádjait vonjuk magunkra, de vajon fásult-e az, ki meggyőződést és pártokat sürget, vajon túlszigor-e az, midőn csak némi eszmét, némi irányt követelünk, s megelégszünk, bárminő legyen is! Valóban követelésünk szerény és önzéstelen, a legkevesebb, mit írótól követelhetni. Ne mondjatok le rokon- és ellenszenveitekről, csak emeljétek pártokká kotteriáitokat, ne szeressétek, ne kövessétek kritikusaitokat, de tegyétek őket semmivé egész erőtökből. Hagyjatok föl valahára léha és képmutató vádjaitokkal. Állítsatok véleményt véleménynyel, küzdelmet küzdelemmel szembe! Bármelyik fél győz, csak irodalmunk fog nyerni, melyhez elvégre is mindnyájan egyforma forrón ragaszkodunk.