PÁKH ALBERT.
SZÜL. 1823 MÁRCZ. 11-ÉN, MEGH. 1867 FEBR. 10-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1870 NOVEMBER 7-ÉN TARTOTT ÖSSZES ÜLÉSÉBEN.
Néhány perczet, egy rövid félórát akarok szentelni derék társunk, Pákh Albert emlékének, a ki már majdnem négy év óta a sírban nyugszik. Későre teljesítem e kötelességet, de nem ok nélkűl. Szoros barátság fűzött az elhúnythoz, s tizenhét év óta részvevő, majdnem mindennapos tanuja voltam szenvedéseinek, s halála után is nem annyira az író pályája foglalkoztatta lelkemet, mint a hű barát és szerencsétlen ember emléke borúlt szívemre. Pedig e szószéket, Tekintetes Akadémia! nem a baráti érzelmek, nem az egyéni szenvedések, hanem az írói küzdelmek és dicsőség rajza illeti meg. Ime oka késedelmemnek. Azonban az idő nem könnyen enyhíti az erős emlékeket, s most négy év után sem tudok szabadúlni amaz érzés felindulásaitól. Hijában akarom csak az írót rajzolni Pákhban: az ifjú és nagyreményű humorista pályája csakhamar megszakad, s egy beteg ember szenvedéseibe vész, a szerkesztő szakadatlan munkássága pedig úgy tűnik föl nekem, mint egy fejlődésében megakadályozott író küzdelme az elhagyottság és tétlenség ellen.
Valóban Pákh írói pályája nincs arányban kitűnő tehetségével; az ellenmondást a magánember szerencsétlensége fejti meg. Egy szenvedésben gazdag élet tárúl föl előttünk. Húsz évig hordozni egy rosszúl gyógyított betegség bal következményeit, s mégis teljesíteni, a mennyire lehetséges, minden kötelességet, melyet a hazafiság, fiúi, testvéri szeretet és barátság előnkbe szab; remények és siker közt lépni az írói pályára, s egy pár év múlva eltemetve minden magasb becsvágyat, a betegágy szenvedései, s a szerkesztői asztal gépies foglalkozásai között tölteni el az ifjú- és férfikor legszebb éveit; lemondani az élet örömeiről, de nyugodtan hordani súlyát, s a közélet munkása, a szülői ház vígasza, a baráti körök dísze, felderítője lenni: íme Pákh Albert élete, a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályája, melyre egy érző, de törhetetlen lélek humoros derűje árasztá fényét. Nem szemlélhetni e pályát megindúlás, a fájdalom és tisztelet megindulása nélkül, s midőn emlékét megújítom, úgy hiszem, nemcsak a kegyelet, hanem egyszersmind az igazság sugalatát követem, ha az író munkássága mellé oda rajzolom az ember küzdelmét is, a ki egy eljátszott élet romjain még fölemelkedni képes, s ha nem lehet azzá, a mire hivatva volt, véglehelletéig nem szűnik meg híven és sikerrel szolgálni a nemzeti műveltség ügyét.
Pákh korán lépett az írói pályára. Az alig huszonkét éves humorista és hírlapíró szokatlan figyelmet keltett, bár a közönség nevét sem ismerte, mert humoros vázlatait, melyek koronként a Frankenburg Életképeiben jelentek meg, Kaján Ábel álnév alatt bocsátotta közre, s mint Csengery Pesti Hirlapjának dolgozótársa, folyvást névtelenűl irt. De annál ismertebb volt egyénisége az irodalmi körökben, s az a fiatal írói csoport, mely élén Petőfivel egy egész irodalmi forradalmat készűlt megindítani, szövetségesének tekintve, a jövő humoristáját üdvözölte benne. Mily hamar elhervasztá a sors keze e reményt! Az ifjú humorista csak pályáját kezdhette meg, s három évi kisérlet után örökre elhallgatott. Azonban a várakozás, a melyet felköltött, nem volt alaptalan. A humornak nem egy eleme rejlett benne, sőt természete- és jellemének alapjáúl szolgált. Senki sem volt társai között oly kevéssé lyrai vagy szónoki természetű. Épen nem volt lelkes fiatal ember a szó közönséges értelmében. Mint ember és író a nagyban vagy nagynak tetszőben ösztönszerűleg kereste az árnyoldalt vagy nevetségest, s a kicsinyben, vagy kicsinynek látszóban könnyen tudott valami érdekest fölfedezni. Mélyen érző szívében erős szenvedélyek szunyadtak, de nem tudott se tisztán érzelmes, se tisztán pathetikus lenni. Egy úgynevezett lelkes czikk, megható szónoklat vagy komoly elmélkedés nagy megerőltetésébe kerűlt, s mégis, vagy talán épen azért, a legtöbbször szárazon ütött ki. De ha, mint rendesen, a tréfa, enyelgés vagy gúny hangján fejezte ki örömét és fájdalmát, vagy szeszélyes fordulatok kanyargásain fejtegette eszméit, szellemének egész gazdagsága, kedélyének egész bensősége nyilatkozott. Élénk érzéke volt az emberi gyöngeségek, úgy a magáéi, mint a másokéi iránt. Egyetlen éles pillantással észrevette az egyén vagy helyzet nevetséges, de egyszersmind jellemző oldalát. Jól tudta utánozni mások gondolkodás-, beszéd- és írásmódját, s egy-egy találó vonással, vagy csak puszta elnevezéssel, egész torzképet rajzolt. De a gúny ez erős ösztönét szint’oly erős emberszeretet mérsékelte. A kettő összeolvadt benne, mint álnevében a Kaján és Ábel név, mint arczán a kék szemek szelíd fénye s az ajkak gúnymosolya.
E humoros ért táplálták a körülmények is, melyek közt fölnevekedett, s mintegy kedvezni látszottak kifejlésének. Volt benne valami polgárias és ösztönszerű idegenkedés a táblabíróiastól. Szívében erős nemzeti érzés dobogott, de nemzeti hiúság és előitéletek nélkül. Rozsnyón született 1823-ban, atyja evangelikus lelkész volt, szellemi tekintetben a wakefieldi lelkész másolata. A Szepességen növekedett, hol a német műveltség és magyar hazafiság oly sajátságos vegyűletet alkot. Sopronban folytatta tanúlmányait, s az ottani magyar irodalmi társaságban ébredt föl benne a magyar irodalom szeretete. Majd Debreczenbe ment, mint joghallgató, s e nagy magyar városban mintegy magába szívta a magyar faj minden nemesebb hajlamát, de egyszersmind fejletlensége élénk és fájdalmas érzetét is. Korán megismerkedett az idegen irodalmakkal, s a magyar közélet és irodalom benyomásai közé némi európai szellemet vegyített. Az nem volt puszta véletlenség, hogy midőn 1844 őszén mint juratus Pestre jött, a következő évben már a Pesti Hirlapnak lett dolgozótársa, s így az ellenzéknek ahhoz a töredékéhez csatlakozott, mely nem sokat remélt az ősi alkotmány intézményeinek fejlődő erejétől s az újkori parlamentarismus jelszavait írta zászlójára. Ez eszmék feleltek meg leginkább hajlamainak és műveltségének. Hasonló ok vezette irodalmi pártállásában is. A Petőfi-körhöz csatlakozott, nem barátságból, bár Petőfinek ő volt társai közt legrégibb s áldozatra legkészebb barátja, hanem ízlése irányánál fogva. Nem volt ugyan erős érzéke a magyar népies iránt, nem osztozott Petőfi politikai álmodozásaiban, nem örvendett, ha erőteljessége nyerseséggé fajúlt, vagy naivsága eget ostromló meghasonlásba tévedt; de a humoros kedély, a természetes egyszerűség, a szeretetreméltó őszinteség, mely tulajdonok Petőfi lyráját oly kiválóan jellemzik, teljes rokonszenvével találkoztak. Az angol humoristák voltak kedvencz olvasmányai, s épen oly kevéssé kedvelte a német érzelmességet, mint a magyar szónokiasságot. Örömest áradt gúnya szónokaink és költőink szenvelgése és dagálya ellen. Politikai iránya és irodalmi ízlése egymással szoros kapcsolatban voltak. Míg a politikai téren azok sorában küzdött, a kik a régi megyerendszert a haladás akadályának s a szabadság gyönge biztosítékának tekintették: addig az irodalomban a fejlődés táblabírói nyűgeinek tartotta a sujtásos szónoklat uralmát, a felületes nemzeti irány szűkkörűségét, s az élet benyomásaitól el-elforduló ál-idealismust.
Ily szellem lelkesítette az ifjú humorista és hírlapíró munkásságát. Humoros vázlatai majd mindenikében gúnyos czélzásokat vehetni észre elbeszélő modorunk ünnepies, czifrálkodó, szenvelgő sajátságaira. Sőt a Fiatal óriás czímű műve nem egyéb, mint satirája az akkor divatos magyar regények- és beszélyeknek. A Honszerelmesekben egy ifjút és nőt rajzol, kik szépirodalmi lapjaink phraseologiájával táplálkoznak. Oly párbeszédeket hallunk itt, melyeket hűség és jellemzés tekintetében majdnem Molière Précieuses ridicules-je mellé tehetni. Pákh nem képzelt egyéneket rajzol, hanem élő egyéneket alakít át. Legkevésbbé sikerűlt vázlatain is érzik a benyomás közvetlensége. A legmindennapibb élet felé fordúl. Hősei a legközönségesebb emberek: egy jámbor és minden szolgálatra kész instructor, egy városi érzelgő írnok, egy fontoskodó juratus és szónokiasan szenvelgő udvarló. Mintha satirát akarna írni beszélyíró társaira, a kik nagyszerű hősökkel, óriás szenvedélyekkel birkóznak – és akaratlan humoristává lágyúl. Oly benső szeretettel csüng személyein, a látszólag érdektelenben emberileg annyi érdekest láttat, kedélye derűltségével annyira megaranyoz mindent, hogy e fölfordúlt világ elbájol, e jó bolondok iránt valódi részvétet érzünk, mintha bolondságukból bennünk is szunnyadna egy jó adagocska. Mintegy tíz humoros vázlatot írt, melyeket soha sem szándékozott összegyűjteni. Kisérleteknek nézte, melyeket nagy művekkel kellene elfeledtetni, ha különben is el nem feledtetnének. Valóban kísérletek is, de egy kitűnő tehetség kísérletei. Nem annyira magokban becsesek, mint azon körűlménynél fogva, hogy előhirnökei egy humorban gazdag lélek fejlődésének. Azonban így is van köztök egy pár, melyet a szigorú kritika is méltányolhat. Egy este a debreczeni szinházban, Egy nap egy instructor életéből, Utazás Debreczenben, Egy városi írnok szerelme, A honszerelmesek oly sikerűlt művek, hogy irodalmunkban ma is e műfaj legjobbjai közé tartoznak.
Mint hírlapírót is humoros oldala tűntette ki. A Pesti Hirlap fővárosi ujdonságait írta, mely rovat akkor politikai lapjainknak mintegy tárczája volt. Rövid rajzok a főváros politikai és társadalmi életéből, irodalmi és művészeti kisebb bírálatok, könnyed elmélkedések és polemiák váltakoznak itt a satira és humor hangulatai közt. E rovat soha sem volt olvasottabb, mint Pákh kezében. Míg társai vezérczikkekben ostromolták a kormányt s a régi megyerendszert, addig Pákh élczes ötleteivel szolgálta pártját, s néha kitűnő sikerrel. Történt a többek közt, hogy egy megyei gyűlésen néhány sorával megbuktatta a kormánypárt egyik vezérszónokát, mert a Pesti Hirlap a gyűlés folyama alatt érkezett meg, kézről-kézre járt, s a hallgatóság oly nevetésben tört ki, hogy a kigúnyolt szónok nem folytathatta tovább beszédét, és megzavarodva ült le. A Pesti Hirlap dolgozótársai reformálni igyekeztek a magyar hírlapi stílt, kivetkőztették a megyei szónoklat sallangjaiból s európaiabb formába öntötték. E törekvés Pákhban is támogatóra talált, a mennyiben az ujdonsági rovatba, hol eddig nehézkes szárazság vagy elméskedő erőlködés uralkodott, szellemet, könnyedséget s humort lehelt. A párt iránya mellett híven szolgálta a nemzetiség, irodalom és ízlés érdekeit. Rövid bírálataiban elmés társalgóként inkább elbeszélt, rajzolt, jellemzett, mint fejtegetett, de mindig eszméket fejezett ki. A gúny nyilait legörömestebb azok ellen szórta, a kik irodalomban és társaséletben túlbuzgóságukkal veszélyeztették a nemzetiség ügyét, vagy a nemzeti irány és sajátság leplével fedeztek minden hóbortot és ízléstelenséget. Csak némely pesti német író civilisatori dölyfe volt ennél is kedvenczebb tárgya; ki nem fogyott a gúnyból, ha ostromolhatta e pöffeszkedést, mely oly lenézőn tekint a magyarra, s a német műveltség képviseletével kérkedik, a melyhez egyetlen fövényszemet sem hordott.
Három évet töltött Pákh a hírlapírói izgalmas körben. Mint a fővárosi élet krónikaírója, jól ismerte Pestet, mint kellemes társalgó szívesen látott vendége volt a társasköröknek, s fogékony kedélye az élet tarka benyomásaitól pezsgett. Életkedve, humora, mely a legkülönbözőbb viszonyok között is fel tudta találni magát, szerencsét, boldogságot látszottak igérni; fejlődő tehetsége, mely az első kisérletek után nyomósabb munkásság, magasabb czél felé vonzotta, mintegy biztosítá számára a humorista koszorúját. Azonban minden máskép történt. Egy rosszúl gyógyított betegség hervasztani kezdé életkedvét és földúlta pályáját. 1847 nyarán egy ausztriai vízgyógyintézetbe volt kénytelen utazni, s ott töltötte az 1848- és 1849-iki éveket. Betegen, elhagyatva, családja- és hazájáért aggódva, töltötte napjait. A haza ügye elbukott, s atyja sok évi börtönre itéltetett. Hazája és családja romjain állott meg, midőn 1850 nyarán hazájába visszatért, maga is a múlt idők romja. Egészsége még most sem állott helyre, és többé soha. Eljátszottnak tekintette életét, de úgy hitte, nem élhet tétlen és még tehet valami hasznost. Nem a humorista koszorújáért álmodozott; egy-két humoros vázlat, néhány színbirálat és Kerényi Frigyes életrajza volt minden, a mit visszatérte után két év alatt írt. Hunyadi János czímű vázlatában a változott viszonyokat rajzolta, Pestet, visszatérte után. Ez volt az első hang, mely Bach germanizáló rendszerével szemben nem a fájdalom, hanem a gúny hangját hallatá. Pákh mosolygott Bécs nemzetirtó törekvésén, s 1850-ben inkább remélt, mint 1847-ben, mert azt hitte, hogy az 1848–49-ben kifejtett erő előbb-utóbb megtermi gyümölcseit. Vázlatának Hunyadi János czímet adott, s úgy kezdette és végezte, mintha egy dagályos történeti beszélyt írna, gondolva, hogy így kijátszhatja a censort, a ki alkalmasint csak elejét és végét olvassa el ily régi tárgyú műnek. Mindamellett nem tartotta magát többé írónak; se elég kedvet, se elég erőt nem érzett nagyobb művek írására, de tudta, hogy beteges állapottal is alkalmas szerkesztő lehet, és e szomorú korszakban kötelessége szolgálni a nemzetiség és irodalom érdekeit.
Még ez évben az Ujabbkori ismeretek tára szerkesztését vállalta el, melyet 1855-ben végzett be. Majd 1853-ban a Szépirodalmi Lapok czímű hetilapot indította meg. Sokszor napokig ágyában szerkesztett, egy kis zsámolyon dolgozgatva. Humora most sem hagyta el, de csak társalgásában nyilatkozott; a mit írt, azok legtöbbnyire átdolgozások, fordítmányok voltak, s a beküldött kéziratok javítása vagy átalakítása. Mindkét vállalatával gazdagította irodalmunkat. Az Ujabbkori ismeretek tára hézagot töltött be, s kivált első kötetei becsesek, míg a közönség részvétlensége miatt, a kiadó sürgetésére összébb nem kellett szorítani a vállalat eredeti tervét. A Szépirodalmi Lapok kitünő erőktől támogatott folyóirat volt, s épen oly határozottan küzdött költészetünk népnemzeti iránya mellett, mint a mily erélylyel támadta meg kinövéseit. Csak egy félévig állhatott fönn, a részvétlenség miatt kellett megszüntetni. Pákh a magyar olvasó közönségben oly jelenségeket vett észre, melyek a míg egyrészről szomorítók voltak, addig másfelől némi reményt keltettek, s Heckenast kiadó ajánlatára egy új vállalat megindításán gondolkozott, a mely inkább megfelelhet a változott viszonyok szükségeinek.
Valóban a forradalom után irodalmi viszonyaink sajátságosak voltak. Az alkotmány eltörlése, a nemzetiség nyilt megtámadása, s a mesterségesen németesítő törekvések korszakában, a társadalom minden osztályának fokozott erővel kellett volna támogatni az irodalmat. De az nem történt, s csak később látunk e tekintetben erélyesebb mozgalmat, midőn politikai reményeink éledni kezdének. Majdnem 1859-ig az irodalom meglehetős elhagyottságban tengett; a műveltebb közönség száma mintegy apadóban volt. A politikai pártok némi kisérlet után, a censura vaskeze miatt, oda hagyták a politikai lapok támogatását, mintha ily korban a politikai lapok csak pártprogrammokért léteznének, s nem a nemzetiség és irodalom érdekeiért, a nemzeti szellem föntartásáért. A régi conservativ és ellenzéki párt egyesűlve, csak egyetlen irodalmi vállalatot indított meg, a Nemzeti könyvtárt, a régibb költők és történetírók gyűjteményét, de ezt is elhalni engedte. A bécsi német lapok olvasása jött divatba, mert azok szabadabban írhattak. A közös veszteségben egyesűlt két politikai nagy pártban nem volt annyi lélek, hogy részvények útján egy politikai nagy lapot alapítson, s az irodalom magasabb törekvéseit minden lehető úton-módon támogassa. A táblabiró, a ki most is csak politikai szempontból becsüli az irodalmat, hazafi-fájdalomba merűlve, nem ért reá ily csekélységekre. A műveltebb közönség számára írt folyóiratok és könyvek találkoztak a legcsekélyebb részvéttel. Úgy látszott, hogy e közönség napról-napra fogy, de növekedőben van egy új, a társadalom alsóbb rétegéből. Minden, a mit e közönségnek írtak, részvétnek örvendett; azonban a népies irodalom körében nyegleség és fölületesség uralkodtak, s oly hajhászata a népies- és népszerűnek, mely sértette a jó ízlést.
Pákh és Heckenast úgy hitték, hogy szükség van oly vállalatra, mely e két közönséget közvetítse, melyben mindkettő találjon valamit, mely újdonszerűségével és olcsóságával nagy elterjedésre számíthasson. Így keletkezett a Vasárnapi Ujság melléklapjával a Politikai Ujdonságokkal. E két lap nem jelölt ugyan új irányt se az irodalomban, se a politikában, de fontos mozzanat volt műveltségtörténetünkben, kivált ama szomorú korszakban. Oly nagy közönséget teremtett és növelt föl a magyar irodalomnak, minőt azelőtt encyclopædiai lap soha. Előfizetői száma mindjárt az első években az 5–7000-et fölülmúlta, s e szám később is inkább növekedett, mint apadt. S ezt leginkább Pákh szellemének és tapintatának köszönhetni. Megvetette az eddigi néplapok szenvelgő népies hangját, s a világosságban, egyszerűség- és kellemben kereste a hatást. Az ismeretek terjesztését, a nemzeti érzés ápolását tűzte feladatáúl, lépcsőnként emelve közönségét tartalom- és formában. Maga keveset dolgozott lapjába, s mindig névtelenűl, s leginkább olyat, a mire más nem vállalkozott, de bizonyos tekintetben ő írta lapja nagy részét. Számos író és nem író czikkét dolgozta át a lap szükségeihez alkalmazva, s nem egy írónak adott tárgyat és munkát, s mennyi mindent javított egész a legcsekélyebb ujdonságig! Mindenütt meglátszott keze nyoma, éltető szelleme. S míg a Vasárnapi Ujság az irodalom érdekeit ily jelesen szolgálta, addig politikai lapja a legjótékonyabban hatott a nép politikai szelleme fejlesztésére. A ki egykor gúnyolta a phrasisok uralmát, s ostorozója volt a szájas hazafiságnak, soha sem sülyedhetett oda, hogy a nép ámítója legyen, bár e szerepet nálunk még jeles írók sem szokták megvetni. Az elnyomatás szomorú korszakában leginkább a politikai tények tárgyilagos csoportosítása és magyarázatára szorítkozott, igyekezett ébren tartani a nemzeti szellemet, s áldozatkészségre lelkesíteni a hazafiság oltárán. Később a pártok küzdelmei között is megtartott bizonyos tárgyilagosságot, józan mérsékletet, s lapja a néplapok között mindvégig az egyetlen maradt, mely többre becsülte a népet, mintsem puszta politikai eszköznek tekintse és hízelegjen gyöngeségeinek.
Tizenkét évig szerkesztette e két testvérlapot, sőt 1863-ban a Magyar Sajtó szerkesztését is elvállalta. A legfáradhatatlanabb szerkesztő egy beteg ember volt, s a ki a közszellemet ébreszteni, a csüggedőkbe reményt önteni igyekezett, maga felől már rég nem táplált semmi reményt. Folyvást és mind végig betegséggel küzdött. Munkából és szenvedésből, szerkesztésből s a maga orvoslatából állott egész élete. De a humor géniusza nem hagyta el kedvencz gyermekét. Ott lebegett fölötte és szárnyaival födözte. Törhetetlenné edzette lelkét, s vidám mosolyba olvasztotta könnyeit. Nem engedte elzordúlni kedélyét, kiapadni az annyi nemes érzés forrását. Ott ült betegágyánál, elkisérte a szerkesztő-asztal gondjaihoz, társaságba vezette, föl-fölmutatta neki az élet hiú küzdelmeit, el-elringatta fájdalmát, s a lemondás erejét, a megnyugvás vigaszát lehelte szívébe. Az író humorista rég meghalt Pákhban, de a beszélő humorista folyvást élt, kivel író humoristáink nem mindig állották volna ki a versenyt. A magyar társadalom, politika, irodalom mozgalmairól, s a napi eseményekről senki sem beszélt több humorral, mint ő, ha a társalgásba bele melegedett. A vendéglőben vagy kávéházban az asztalt, a hol ő ült, mindig hallgatók vették körül, s a társaság, melyben megjelent, kénytelen volt fölvidúlni. Humoros megjegyzései, élczei szájról-szájra jártak a városban, s nem egyszer használta föl egyik vagy másik hirlap. Még halála előtt egy pár héttel is vidáman vett részt az Akadémia és Kisfaludy-társaság üléseiben, midőn leverte is a betegség, régi humorával fogadta betegágya körül barátait. De halála előtt néhány nappal elkomorodott, s így szólott egyik barátjához: «Oh, ez már nem tréfa; érzem, hogy meghalok. Nem baj, úgy sem sokat ért egész életem!» Ez volt az első és utolsó keserűbb panasz, mely ellebbent ajkairól.
Oh derék férfiú, te valóban sokat szenvedtél, de életed sokat, igen sokat ért nekünk, a kik elvesztettünk. Hősiesen harczoltad végig pályádat, a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályáját. A sír, mely szenvedéseidnek véget vetett, a legnemesebb szívű embert és írót fogadta ölébe. Emlékedet híven megőrzi a magyar nép, melynek szellemi érdekeiért oly híven s oly sikerrel küzdöttél, s az elismerés koszorúja, melylyel íme sírkövedet övezem, nem az enyém, barátodé, hanem a magyar tudományos Akadémiáé, melynek nevében szólottam.