B. EÖTVÖS JÓZSEF.
SZÜL. 1813 SZEPT. 3-ÁN, MEGHALT 1871 FEBR. 2-ÁN.
FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1872 FEBRUÁR 11-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.
Egy éve múlt, hogy b. Eötvös József meghalt és ravatalát a gyászba borúlt nemzet vette körűl. A közfájdalomban, a nemzeti gyászban élénk részt vett a Kisfaludy-társaság is, melynek az elhúnyt egyik dísze és sokáig elnöke volt. S most, egy év múlva, midőn társaságunk nagy halottja emlékét megújítja, újra fájdalomba merűlve, azt sirassuk-e, a mit halálával vesztettünk, vagy az enyhűlet nyugalmával emlékezve, arról elmélkedjünk, a mit nyert ez oly gazdag élettel a nemzet.
A kit tiszteltünk, szerettünk, nem halhat meg reánk nézve egészen. A halál soha sem győzedelmeskedhetik a szellemen. Kedveseink sírja csak földi maradványunkat zárja magában, égi részök áldása velünk marad s lényünkbe olvadva átkísér az élet útain. A kik család és barátok helyett egy nemzetnek áldozták éltöket, a hősök, államférfiak, írók és művészek hatása a nemzeti fejlődés részévé válik, mint új eszmék és tettek eleme. A halottak szellemei az élők fölött lebegve velök és érettök küzdenek az öröklét végtelenében. Emléköket nem a hideg márvány vagy érczszobor őrzi, hanem a szív és élet melege. Bármily nagy a veszteség egyesre vagy nemzetre nézve, bár gyakran megsajduljon a hegedni kezdő seb, az emlékezet nemcsak a bánat forrása, hanem a lelkesedésé is. Kedveseink sírjánál nemcsak azt érezzük, hogy elvesztettük őket, hanem azt is, hogy bírtuk, nemcsak azt, hogy gyászolunk, hanem azt is, hogy boldogok valánk. A méla öröm és hála, mely ekkor eltölti szívünket, épen úgy enyhít, mint fölemel. S ha elhúnyt nagyjaink emlékének áldozunk, a veszteség érzete észrevétlen azon eszmék cultusába olvad, melyeknek az elhúnyt bajnoka volt s a bánat felhőit mintegy megaranyozza a nemzeti dicsőség fénye. A hála és lelkesedés órája ez is, mely szintén enyhít és fölemel s e szószékre lépve, érzem, hatása alatt állok. Épen azért engedjék önök, hogy elfordúlva Eötvös sírjától, nyugodtan tekinthessek pályájára, a veszteség nagysága helyett eszméi diadaláról szóljak s bánatunkat, hogy meghalt, szerencsénkkel enyhítsem, hogy élt, érettünk és dicsőségünkre élt. Vajha erőm gyöngeségét pótolhatná lelkesedésem és szónoki járatlanságomat feledtetné szívem őszinte kegyelete.
Eötvös az átalakuló Magyarországnak egyik legkiválóbb képviselője mint ember, államférfiú és költő egyaránt. Húsz éves korától haláláig szolgálta hazáját, küzdött eszméiért épen oly önzetlenül, mint lelkesülten s nem kevesebb sikerrel, mint kitartással. Az újabb magyar irodalmi és politikai fejlődés legfőbb mozzanatait eszméi jelölik s mint magánember a modern magyar társadalomnak mintegy eszményi kifejezője. Érdemei és erényei nem szorúltak túlzásra, hogy feltűnjenek. Bizonyára inkább a gondolat embere, mint a tetté. Átalakúlásunk legnagyobb tényeit nem ő hajtotta végre, de eszméjöknek ő volt főkezdeményezője, philosophja és költője. E tekintetben senki sem mérkőzhetik vele. A közelebbi harmincz év alatt a magyar politikai eszmék fejlődésére ő hatott legtöbbet. Aggódott, elmélkedett, bonczolt, remélt, lelkesült és lelkesített. Nem pártokat vezérelt, hanem eszméket kezdeményezett, nem annyira intézményeket teremtett, mint útjokat egyengette. Politikai művei, szónoklatai inkább a jövőre hatottak, mint a jelenre. Sokkal magasabb szempontból fogta fel és rendszeresebben tárgyalta a kor kérdéseit, mintsem elég gyakorlati és népszerű lehetett volna. A tett emberei olykor mosolyogtak rajta. De észrevétlen is hatása alatt állottak. Hazája sorsa épen úgy szívén feküdt, mint az európai emberiségé, melytől azt nem tudta elválasztani. Mint keleten a nyugoti polgárosodás bajnokáért lelkesűlt nemzetéért s e polgárosodás szenvedései, aggodalmai, reményei, eszméi senkiben sem találtak nálunk mélyebb és elragadóbb tolmácsra, mint benne. Magasra törekvő és aggodó hazafisága mintegy világpolgárrá avatta, tehetsége és tanúlmányai pedig Európa kitűnőbb politikai írói közé emelték, mint a magyar politikai irodalomnak majdnem egyetlen képviselőjét külföldön.
S a költőben hasonló jellemvonásokra találunk. Itt is inkább a gondolat embere, mint a formáé. Bizonyára nem Eötvös az, ki az alkotó phantasia legművészibb formáival ajándékozta meg nemzetét, de az is kétségtelen, hogy senki sem öntött a magyar költészetbe több gondolatot, nagy és nemes érzést, mint ő. Újabbkori költészetünk fejlődésének két fordúló pontján, a látszó ellentétek mellett is, ott küzd szelleme s erőt ád a mozgalomnak. Két költői nemzedék közé esve, szorosan véve egyikhez sem tartozik, mégis mindenik magáénak vallja; egyiktől sem kölcsönöz, de mindkettőnek irányára hatással van. Oly tért művel, mely legparlagabb; oly áramlatot indít meg, mely leginkább hiányzott költészetünkben. Kevésbbé nemzeti, mint más, de európaiabb mindeniknél, philosoph és mégis keresztyén, reflexiókba sülyedő és mégis érzésben árad. A reflexio és érzés csodálatos módon egyesűl benne, mintha fejével érzené és szívével gondolkoznék. A bánat és vigasz költője, a szerencsétlenek és elnyomott néposztályok szószólója. Lyrikus és epikus prózában, ki a magyar regényt közelebb hozza az élethez s a társadalom rajzává és bírálatává emeli. A magyar és európai társadalom sebeit kérlelhetetlen kézzel leplezi föl, kételybe és fájdalomba merít, de a keresztyénség és democratia nagy elvei- és érzéseiben, a hitben és igazságban keres gyógyító írt. Művei némely részletében a művészen gyakran erőt vesz a philosoph, de az egész véghatása mindig költői. Kevésbbé mulattat, mint mások, de mindig fölemel és nemesít. Alakjai nem mindig jellemzők és elevenek, de a kor jellemző eszméit és szenvedélyeit, akár a múltból, akár a jelenből vegye tárgyát, egy magyar költő sem fogja fel biztosabban. Phantasiája néha kimerűl, kedélye soha, a fájdalom és vígasz, az emberszeretet és hit e gazdag forrása kimeríthetetlen. Mindjárt első nagyobb műve meghódította a magyar közönséget, mely többé nem szabadúlhatott varázsa alól. Valóban semmi sem bizonyítja annyira nagy költői tehetségét, mint az, hogy művei a fogyatkozások és hibák mellett is oly rendkívüli hatást gyakoroltak irodalomra és közönségre egyaránt. A hibátlanság és szabatosság még senkit sem tett költővé, de a geniusz ereje mindig magával ragad, bármily alakban nyilatkozzék.
Eötvösben az ember a költővel és államférfiúval a legszorosabb egységben olvad össze.
A költészet és politika reá nézve nem volt színpad, hogy, mint a színész, levetve a jelmezt, más emberré váljék. Költői műveit nagyrészt politikai küzdelme sugalmazta s a magánéletben költői és politikai eszményeit igyekezett megvalósítani. Sorsa és hajlamai a democratia bajnokává szentelték föl. Egy csapás következtében semmit sem örökölt atyjától, csak előjogait, melyek ellen egész életén át küzdött. Szegényen lépett a világba s a munkában keresett új birtok- és jogczímet. Itt dolgozott velünk, a nép gyermekeivel, csak tehetségével és szorgalmával emelkedve ki közülünk. A fínom modoron kívül semmi sem mutatta benne az aristocratát. Polgár volt élvezeteiben, szokásai- és életmódjában. Egyszerű, munkás és szeretetreméltó. Becsületét, önzetlenségét rágalmazói sem vonták kétségbe. Kételyre hajló természete meg-megbénította erélyét, lobbanó kedélye könnyen lelkesűlésre ragadta, de soha sem vezette félre a jótól. Politikai hibái nincsenek kapcsolatban erkölcsi tévedésekkel s diadalaiban nem önző szenvedélyek arattak sikert. Se hivatala, se tolla nem gazdagította meg. Oly kevéssé hizelgett a hatalmasok, mint a nép szenvedélyeinek és eszményein csüngve, fölemelt fővel feddhetetlenűl ment végig a közpályán, de nem sebek nélkül. Érzékeny szíve nehezen tűrte az irodalmi és politikai pártok támadásait, de családja és barátai körében enyhűletet talált. A szerelem és szeretet költője boldog és gyöngéd férj, szeretett és gondos atya, hű és föláldozó barát volt. E mellett a szerencsétlenek vigasza és gyámola. Többet fáradott a mások, mint a maga ügyében s a jóságot szeretetreméltósággal, az emberszeretetet gyöngédséggel párosította. S írótársai iránt is hasonló érzülettel viseltetett. Hogyan örvendett egy-egy új tehetség föltűnésének s mily részvéttel fordúlt hozzá. Petőfin kezdve, kit megtámadói ellen az irodalmi téren is védett, hány ifjú költő és tudós nyert tőle buzdítást és gyámolt. Oh valóban tehetségénél csak szíve volt nagyobb s az írót csak az ember múlta fölül benne.
Mind e tulajdonok korán fejlődtek Eötvösben, mint gyermek ifjú volt, mint ifjú férfiú. A legellenkezőbb befolyások jókor megérlelték. E század második évtizedében született, midőn a magyar közélet ismét dermedésbe sülyedt, s az aristocratia az 1790-diki fölbuzdulás után második ízben kezdett idegenné válni hazájában. Anyja nagyműveltségű és vallásos német nő volt, kinek szülőinél a gyermek és ifjoncz sokszor hónapokat töltött. Az európai műveltségű körben korán fejlődtek rokonszenvei az európai eszmék és irodalom iránt. Azonban a másik nagyatyai ház, hol szintén sokat időzött s hol még a hagyományos magyar erkölcsök divatoztak, nem engedte, hogy kivetkőzzék nemzetiségéből. E kettős hatás egész életén meglátszik. Buzgó magyarságába az európai eszmék cultusa vegyül s mint írónak kevésbbé tősgyökeres nyelvét tág körű eszméi pótolják. Nagyatyja a pohárnok, atyja a tárnokmester az aristocratia és kormány híres és tevékeny bajnokai voltak. A gyermek aristocratikus és alkotmányellenes légkörben növekedett, de az irány e túlságát egy szintén nem kevésbbé túlságos irány hatása orvosolta. Nevelője egy erős szenvedélyű democrata volt, a kivégzett Martinovics halálra itélt társa, kit a kufsteini börtönben kiállott szenvedés nem tört meg, csak elkeserített. E férfiú minden nap megzavarta növendékének aristocratikus álmait, s oly fogékonyságot ébresztett benne a democratia eszméi iránt, melyet semmi ki nem irthatott. Ez ellentétekből fejlődött Eötvös democratiai hajlama, melyet aristocratikus formák mérsékeltek s vallásosság szentelt meg, s irigység és gyűlölet helyett emberszeretet és igazságérzet élesztettek. Atyja fényes pályára szánta, nagy úrnak a főúri bureaucratia rangfokozatán, azonban az ifjú szegényebb barátjai társaságában a fölzsendűlt magyar politikai és irodalmi élet mozgalmai között élt, a hazafi és író koszorúiról álmodozott, verset és drámát irt s a juliusi forradalom győzelmét ünnepelte. Kényszerből mégis engedett atyja kivánságának, rövid ideig szolgált a megyénél, udvari cancelláriánál, az eperjesi kerületi táblánál, de örömestebb töltötte idejét külföldi utazással. A magyar alkotmány e korhadó intézményei nem tudták lelkesíteni: az új kor eszméi zsibongtak lelkében és szíve egy alaktalan jövőért dobogott. Nem kereste a világ örömeit, íróbarátjai társaságában művelte lelkét, s midőn a fényes szülői ház viszonyai megrendűltek, szakítva múltjával, mintegy a nép közé szállott, hogy kizáróan mint író és publicista szolgálja hazáját. Eszményei után indúlt, s élete nem is egyéb, mint az ifjúság álmai megvalósítva az érett korban.
Első költői kisérletei kora ifjúságára esnek, melyeket nem soká politikai föllépése követ, hogy költői és politikai munkássága mintegy párhuzamban versenyezzenek egymással. Az ifjú lyrikus figyelmet ébreszt, s Búcsúja ma is a legjobb magyar ódák közé tartozik; az ifjú reformer tiszteletben részesül, mint a ki Vélemény a fogházjavítás ügyében czímű munkájával egy egész kis irodalmat idéz elő. Eötvös az ellenzékhez csatlakozott, de már első fölléptekor nem a sérelmi téren küzd, hanem a reformokén. Széchenyi reformáramlata magával ragadott minden mélyebb kedélyt és magasabb szellemet. S jellemző, hogy Eötvöst első reformindítványaiban inkább az általános emberi érdek vezeti, mint a tisztán nemzeti, s a társadalmi bajok élénkebben érdeklik, mint a politikai bonyodalmak. Börtöneink barbarismusa föllázítja érzelmeit, s mint a hallgató rendszer bajnoka lép föl javításuk érdekében; a martyr zsidó nép szenvedései mélyen meghatják lelkét, s a Zsidók emancipatiója czímű ragyogó essayjében oly eszméket hirdet a magyar közönségnek, melynek igazságáról sokan meggyőződnek, de valósíthatásukat ábrándnak tartják. És ime az ábránd huszonnyolcz év múlva teljesül, az indítványozó mint minister maga hajtja végre. S ha külföldi ügyekhez fordúl, itt is hasonló szellem lelkesíti. Szegénység Irlandban czímű értekezése szintén a szenvedők és elnyomottak kérdésével foglalkozik. Tudománya és ékesszólása rövid idő alatt megkülönböztetett állást vívnak ki számára, s midőn az 1840-diki országgyűlés a börtönjavítást egyik főkérdésűl tűzi ki, az országos bizottság tagjai, a haza elsőrendű tekintélyei között ott találjuk a fiatal Eötvöst is. Mindamellett első koszorúját nem a politikai pályán, hanem a költőin nyerte. Az 1838–40 között megjelent Karthausi ünnepeltté tette nevét, s a legkitünőbb magyar költők sorába emelte.
E könyvnek rendkívüli hatása volt, melylyel addig csak a Vörösmarty Zalán futásáé versenyezhetett. Tulajdonkép a Karthausi kiegészítette és mérsékelte azt az irodalmi nagy változást, melyet a Vörösmarty föllépte jelöl. Vörösmarty háttérbe tolta a német-görög classicismust, melynek Kazinczy volt képviselője; fölszabadította költészetünket a német költészet járma alól, s megnyitotta az európai összes irodalom behatásainak; a képzelem szabadságát hirdette tárgyban és formában; egyfelől régi és népköltészetünkre, másfelől az európai romanticismus rokon elemeire támaszkodva, oly költői iránynak adott lendületet, mely nemzetibb és tágabb körű volt minden addiginál. Azonban e költészet csak a múlt, a nemzeti nagyság és erő képét tüntette föl, s ha a jelenhez fordúlt, leginkább a küzdő hazafiság aggodalmait és reményeit zengette. Maga a regény is ez úton indúlt; költőink a történelmi regényt művelték előszeretettel, s legföljebb csak a komikum kedvéért szállottak alá a jelenhez. Az emberiségi érdekek és eszmék, a társadalmi szenvedések, az ujkori egyén tragikai küzdelmei nem találtak szószólóra a nemzeti lelkesűlés, a hazafi eszmék és érzelmek e forrongásában. E mellett költészetünk ösztönszerűleg őrizkedett a philosophiai szemlélődéstől, kerűlte a kedély érzelmes áramlatát, örömestebb tévedt szónoki pathoszba, sőt a képzelem ragyogó, de hideg játékába is. A Karthausi egyszerre az emberiségi érdekek és eszmék, a társadalmi küzdelmek és szenvedések közé ragadta a magyar olvasót, s egy sebzett szív fájdalmaival, egy szemlélődő lélek kételyeivel töltötte el. A világfájdalomnak adott hangot, de vigasz és megnyugvás kiséretében. E tisztán emberies irány mérséklőn és nemesítőn olvadt a megujúlt magyar költészet fejlődési folyamába; e philosophiai szemlélődés és vallásos fölemelkedés a modern műveltség alapján, áthatva a meleg kedély érzelmeitől, megtermékenyítette az elméket és közelebb hozta az európai irodalomhoz.
A Karthausi jellemrajzi és formahibáit a gyakorlott szem könnyen észreveheti, de ki az, a kit meg nem ragadott e mű szelleme, melyben magasság és mélység, fájdalom és vigasz, kétely és hit, ég és föld oly fenségesen olvadnak össze? Nem találjuk meg benne az elbeszélő stil könnyed és élénk folyamatosságát, de méltán kérdhetni: mutathat-e föl költőibb nyelvet a magyar próza? Minden lapján az ódai hevűlet és elegiai meghatottság kimeríthetlen forrása árad el, s nem ok nélkül mondják, hogy a ki a bánat- és vigasznak e könyvét versbe szedné, elrontaná, prózaivá tenné, mert oly kevéssé próza az. Eötvös követte geniuszát, kiöntötte ifjú lelke élményeit, csalódásait, szemlélete és tapasztalatai gazdag tárházát, s megenyhűlt a vigaszban, melyet maga és embertársai számára keresett. Nem töprengett, regényt ír-e vagy lyrai költeményt, elmélkedést vagy emlékiratot, érezte, hogy költői művet alkot és lelke legbensőjét tárja föl olvasóinak. A melancholia árnya, a kétely szürkülete ködlik rajzain, de a hegyek csúcsán napsugár ég, s a góth egyház keresztjére veti fényét; az örömök és remények temetőjén mindenütt enyészettel találkozol, de egyszersmind a halhatatlanság fuvallatát érzed; a hiú és önző szenvedélyek harcza tárúl föl előtted, mely bűnbe és boldogtalanságba sodor, – de fölsugárzik a keresztyén önmegtagadás föláldozó szeretete, mely kiemel, megment vagy legalább enyhít, vigasztal. Az európai társadalom tükre e könyv, mint a napé egy harmatcsöpp; hátteréűl az aristocratia és democratia küzdelme szolgál a mindennapi élet bonyodalmai között. Amaz romjaiban, előitéletei és emlékeiben él, ez reményeiben és ábrándjaiban, még nem képes megszilárdúlni, s mindkettőben hiányzik a hit ereje és szeretet föláldozása. Az öreg gróffal, a régi aristocratia képviselőjével, Dufey áll szemben, a komornyik fia, ki a democratia vállain jutott hatalomra, s épen oly önző, kapzsi és szívtelen, mint a kiknek helyét elfoglalta. Ármánd a nép feltörekvő gyermeke, ki az egyenlőség századában semmire nem tud menni; Arthur nagyravágyó művész, ki föllengő idealismusában a dicsőségért küzd, és csalódva érzéki gyönyörökbe sűlyed; Gusztáv, a mű hőse, egészen kora kifejezője, a régi és új eszmék, a hit és kétely vegyülete, nemes szívű, de gyönge, lelkesűlő, de erélytelen, ki magára és másokra egyaránt szerencsétlenséget áraszt. S a két nőt, Juliát és Bettyt, az aristocratikus báj és polgári egyszerűség e virágait, ugyanegy sors dere hervasztja el. Amazt egy a népből kiemelkedett csábító taszítja a csalódás és gyalázat örvényébe, emezt egy őscsalád végsarjadéka. Azonban e kétségbeesésig sötét rajzot mennyi fény enyhíti! Ármány a munkában és családi életben keres vigaszt; Julia az anyai érzésben talál menedéket, Bettyt a szerelem álma ringatja halálba, s a haldokló Gusztáv a zárda magányában megtisztúlt szívvel hirdeti: «Életemnek emléke őrizze meg az önzéstől lelketeket, bús napjaitok el fognak múlni, a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseiteknek sértéseit a világ fogják kipótolni, csak az önzőnek nincs vigasztalása a földön».
Ez a mű alapeszméje, tanulsága; ez épen oly keresztyén, mint philosoph megnyugvással vált meg Eötvös forrongó ifjúsága emlékeitől és szállott ki mint férfiú a politikai küzdőhomokra egy eszméért, melynek egész életét áldozta. Politikai pályáját a megyei, főrendi, majd a képviselőházi szónok, a journalista és író számos küzdelmei és diadalai jelölik; a közelebbi harmincz év alatt alig merűl föl kérdés, melynek fejtegetésében részt nem vesz; alig támad mozgalom, melynek harczosai vagy épen megindítói között ott nem találjuk; de mindamellett egy nagy eszme az, melyben összes munkássága, legszentebb aggodalmai, reményei mintegy központban egyesülnek, és ez eszme: a magyar parlamenti kormány eszméje a népképviselet alapján és egyszersmind összhangzásba hozatala, kibékítése az ausztriai kapcsolat viszonyaival. Amaz 1848 előtti években volt törekvéseinek főczélja, emez 1849 utániakban. Mindkettő ténynyé vált; az elsőt Kossuth hajtotta végre, a másodikat Deák, de az eszme kezdeményezésének érdeme és szenvedései sok részben Eötvöst illetik.
Magyarország közélete a negyvenes években élénk mozgalmasságnak indúlt, de inkább a lázas izgalom, mint a pezsgő egészség jelenségei között, s minden arra mutatott, hogy válság felé közeledünk. A nemzeti életerő küzdött a viszonyok és eszmék kóranyagával. Az ellenzék a dicső múlt emlékein s a derengő jövő reményein lelkesűlve, egyszerre vívta csatáit a sérelmek és reformok mezején. Visszaszerezni Magyarország törvényes önállását, reformálni az ősi alkotmányt, kifejteni a haza szunnyadó szellemi és anyagi erejét, volt jelszava, melyet a nemzet is magáévá tőn. A kormányt, melynek eddig a létező állapot föntartása volt minden gondja, szintén magával sodorta a mozgalom. Némi engedményeket tett, némi fogékonyságot mutatott mindkét irányban, de részint a viszonyok kényszerűsége miatt, részint hajlamainál fogva, határozatlan, tétovázó volt, s egy, nem épen tiszta eszközökkel, összetoborzott többségben kereste és remélte támaszát. Azonban a legfőbb pontra nézve magában az ellenzékben is az eszmék anarchiája uralkodott. Ragaszkodás a középkori intézményekhez és újkori eszmék cultusa, aristocrata hajlamok és democrata irányok, a hűbéri és modern alkotmány biztosítékai és szükségei, nemzeti előítéletek és szabadelvű ábrándok sajátságos vegyülete olvadt össze e nemzeti nagy mozgalomban. A kormány az idegen befolyás és absolutismus képviselőjének tekintvén, mindenki gyöngítésére törekedett, az országgyűlés a szükségesekhez és vágyakhoz képest kevés eredményt mutathatván föl, a megye felé fordult a rokonszenv, és jogköre kiterjesztésében kerestetett az alkotmány biztosítéka és a reformok gyorsítása. A megye mint államrendszer ünnepeltetett, s vis inertiaejével nem csak a törvénytelenséget, hanem a jó közigazgatást is akadályozta, a szabályalkotási jogait az országgyűlés jogai bitorlásáig fejlesztette, a követi utasításoknál fogva függésben tartotta a törvényhozást, s lehetetlenné tette a parlamenti élet fejlődhetését. Ide járultak még a korteskedés visszaélései, melyek a vesztegetést és erőszakot győzelmes pártfegyverré emelték, s egy egész insurrectionalis tábort alakítottak, nem annyira a nemzeti, mint a nemesi jogok védelmére.
Mindjárt ez évtized elején egy kis töredék, néhány fiatal férfiú szakadt ki az ellenzékből, kik szintén az ország önállásáért és reformokért lelkesűltek, de egyszersmind tisztázni kivánták az eszméket, s vezérelvet kerestek, melynek igényeihez idomúljanak az átalakúlás kérdései. A parlamenti központosítást és felelősséget írták zászlójukra. Közlönyük a Pesti Hirlap volt, melyet előbb Szalay, majd Csengery szerkesztett. Sokáig népszerűtlenek voltak, de jellemök, tehetségök és tudományok ereje mind mélyebb hatást tett a gondolkozó és műveltebb elmékre. E párt élén küzdött Eötvös, az ellenzék gyanúsítása, sőt terrorismusa között. Négy évi hirlapi munkásságát egy könyvben, a Reformban összesítette, mely legvilágosabban és legrendszeresebben fejtette ki e párt törekvését, s melyben, mint a hajnal szürkületében, már föltetszettek az 1848-diki törvények körvonalai.
Eötvös nem remélte az ország sérelmei orvoslását, sőt az egész sérelmi politikát terméketlennek tartotta. Nem az egyes sérelmek orvoslatát tűzte ki föladatúl, hanem az ok megszüntetését, melyből sérelmeink származnak: a kormány felelősségének kivívását sürgette, mely mind az alkotmányosság természeténél, mind régi törvényeinknél fogva megilleti a nemzetet. A nemzeti fájdalom ékesszólásával fejtegette, hogy Magyarországon a politikai jogok élvezete kizáróan egy osztályt illet, s e kiváltság nem műveltségen vagy birtokviszonyokon, hanem egyedül a nemesi czimen alapszik; hogy közigazgatásunkban hiányzik minden egység, központosítás, s a kormánynak nincs elég hatalma a törvények végrehajtására; hogy a törvényhozás a kormányt feleletre nem vonhatja, s alkotmányunk egész biztosítéka a megyéknek vis inertiaejében, s az országgyűlés ama jogában áll, mely szerint a sérelmek orvoslatát követelheti: vagy más szóval, Magyarországon nincs nemzet, nincs kormány s nincs oly parlament, mely egy alkotmányos törvényhozó testület jogai birtokában volna. Ez az oka, hogy minden tekintetben annyira hátra vagyunk, s még alig értünk el az ujabbkori műveltség küszöbéhez. Hátramaradásunk e fő okai pedig a legszorosb kapcsolatban vannak egymással. Épen ezért bonczkés alá vette a megyei rendszert: feltüntette árnyoldalait, kimutatta, hogy a haladás e rendszer mellett lehetetlen; hogy az biztosítéka ugyan alkotmányunknak, de olynemű, melynél gyöngébbet és kifejlődésünkre károsabbat alig képzelhetni. Nem a megye, hanem az országgyűlés erősbülésében kereste a szabadság és haladás biztosítékát, összpontosítani óhajtotta az országos ügyeket a felelős kormány és országgyűlés kezébe s megszorítani a megyék jogkörét részint a felelős kormány, részint a községi önkormányzat intézményével, mely utóbbi a megyei merev összpontosítás miatt ki nem fejlődhetett. Azonban e gyökeres reformot csak a törvényhozás útján akarta eszközölni, mely megszabadulva az utasítások nyűgétől, s a képviselet fejlesztésével naponként erősbűlni fog. S az új rendszert fokonként kivánta a közigazgatás egyes ágaira alkalmazni, s csak oly arányban és módon korlátolni a helyhatósági jogokat, a minőben a felelősség ez új biztosítéka életbe lép, s a mennyit ez okvetlen megkiván. Figyelmeztette az ellenzéket, hogy nem abban rejlik a veszély, ha a kormányt hatalommal ruházzuk föl, mert a ki a kormány szükségét belátja, gyöngeségét nem számítja szükséges tulajdonai közé, hanem abban, ha a hatalom nem a többség kifolyása és nem korlátolják a felelősség intézményei. Intette a kormányt, hogy a közbizalomban keresse támaszát, s a törvényhozástól bizonyára teljes hatalmat nyer, ha annak egyszersmind felelős lesz. Meg volt győződve, hogy a dolgok ereje nem engedi a hosszas halasztást és puszta előítélet vagy megszokás nem fogják visszatartóztatni a nemzetet oly elvek elfogadásától, melyek nélkűl kifejlődése lehetetlen.
Azonban Eötvös nemcsak a politikai téren küzdött az újkori alkotmányosság és democratia elveiért, hanem a költőin is. Két nagy regényét, a Falu jegyzője s a Magyarország 1514-ben czíműt ez eszmék sugalmazták. Maga bevallja, hogy a költészet kedves játékká sűlyed, ha különválik a kor nagy érdekeitől. S valóban a Falu jegyzője nemcsak egy szép könyv, hanem egy jó tett is volt: a democratia jajkiáltása, mely szenvedéseit panaszolja és jogait követeli; a fájdalom és gúny megolvadt könnye, mely milliók kínjait fejezi ki; egy villámfény, mely megvilágítja a láthatárt s a közelgő vihart jelenti. Eötvös meleg szíve egész részvéttel fordúlt az elnyomott szenvedőkhöz, hogy elégtételt s vigaszt nyujtson nekik, melyeket az alkotmány megtagadott. Hibásan fogják föl e regényt, kik nem látnak egyebet benne, mint a megyei rendszer árnyoldalainak rajzát. Több annál, az 1848 előtti magyar társadalom rajza az, mely csak két osztályt ismert: a kiváltságosokét, kiké minden jog teher nélkül s a kiváltságtalanokét, kiké minden teher jog nélkül. Ez állapot komikai és tragikai oldalait rajzolja Eötvös, az intézmények hatását a jellemek és viszonyok alakúlására, s a megye annyiban játszik benne főbb szerepet, a mennyiben az uralkodó osztály, a nemesség jogainak legkifejezőbb képviselője. Tengelyi nemeslevele elvész és elveszti minden jogát; Viola, a jobbágy, érzi emberi méltóságát, s e miatt bűnbe s boldogtalanságba sodródik: ime a sarkpontok, melyeken a regény cselekvénye megfordúl. Hibáztatták és hibáztatják még ma is Eötvöst, hogy miért tárta föl oly kiméletlenűl társadalmunk árnyoldalait; hűtelennek tartják rajzát, mert rövid időközben és egy helyre összesíti mindazt, mi évek alatt több helyt is alig történhetett. De vajon megszűnnek-e nemzeti hibáink és fogyatkozásaink, politikai és társadalmi tévedéseink, ha takarjuk vagy épen eltagadjuk? csak idegenektől halljunk-e igazat, s a költőt udvaronczczá aljasítsuk-e, hogy csak hizelegjen nemzeti hiúságunknak? Vajon van-e valódi költői mű, mely nem emeli az arányokat s nem összpontosítja a lényegest, akár jellemet rajzoljon, akár cselekvényt alkosson? A költő a dolgok természetéből, a viszonyok eszméjéből indúljon-e ki, vagy a statisztika száraz adataiból? Eötvösnek volt bátorsága igénybe venni a költő jogait, a társadalom rajzává és bírálatává emelte regényét, s e tekintetben a Falu jegyzője ma is versenytárs nélkül áll irodalmunkban.
De tisztán irodalomtörténeti és széptani szempontból is kitűnő helyet foglal el e regény. Egy oly mozgalom törekvéseit bátorította, mely költészetünket nemzetibb és mégis európaibb színvonalra vágyott emelni. A Vörösmarty által tört ösvényen Petőfi és Arany jelentek meg, kik mélyebben merítve a népköltészet forrásából, a lyrát és eposzt nemzetibb formában zendítették meg, s az egyszerű- és jellemzetesre törekedtek. A széptani és politikai irányok egymásba vegyültek, s a democratia fuvalma kezdette áthatni költészetünket. A Falu jegyzője tárgy-, irány- és hangban gyámolította e törekvést. Eötvös lyrai hevűlete, elmélkedő szárnyalata, mely a Karthausiban oly megragadó erővel nyilatkozott, itt humorrá változott át, mely mosolyba olvasztja könnyeit; múzsája elhagyta a polgárosodás központját, Párist, az alföld délibábján ringatózott, mint a Petőfi és Aranyé, eszményi fényt vetett a kunyhók szalmafödelére, s egy jobbágy életében több tragikumot fedezett föl, mint a mennyit Gusztávban a Karthausi hősében találhatni. Valóban a Viola sorsának bonyadalmai képezik a regény fénypontját. Szabad lelke nem férhet meg a jobbágyi viszonyok között, s midőn a földesúri és szolgabírói önkény legszentebb érzéseit lábbal tapodja, áttöri a korhadt társadalom korlátait, de egyszersmind megsérti az örök emberi törvényt. Ártatlan vért ont, s többé nincs nyugalma, s magával sodorja környezetét. Hiába menekűl üldözői elől s vonul idegen vidékre. Megtört nemes szíve, s múltjának bonyodalmai ismét kiragadják magányából, még egyszer férfiasan küzd és sorsa áldozatául esik. S mily eleven jellemzetes magyar alakok emelkednek ki e regényben, a rajz élességét mennyire enyhíti a finom humor, s az izgató irányt, mely egy egész osztályt támad meg és von feleletre, mily nemesen mérsékli a tiszta és gyűlölség nélküli kedély emelkedettsége.
Eötvös másik nagyobb költői műve: Magyarország 1514-ben történelmi regény. Lelkiismeretes tanulmányok után lépett e térre. Tisztelte a történelmi igazságot, s úgy hitte, hogy a hír, melyet a történelmi személyek kivívnak magoknak, a tulajdon legszentebb neme, melyet a költő művészeti czélok érdekében sem másíthat meg. Tisztán erkölcsi szempontból indúlva ki, oda jutott, hova a széptani is vezet, mely a történelmi hűséget az illusio lehetősége, e minden költői mű életföltétele, végett követeli. Műve történelmi fölfogás tekintetében fölülmúl minden addigi magyar regényt, melyek csak hátterűl használták a történelmet, vagy ha nem, történelmi személyeik inkább az általános emberi szenvedélyek képviselői voltak, s nem egyszersmind a koréi. Eötvös a kor uralkodó eszméit, küzdő szenvedélyeit igyekezett megtestesíteni. Magyarország hanyatló korszakát rajzolja, melyet a mohácsi vész követ: tárgya a pórlázadás, melyet Dózsa vezérel, ki egyszersmind a regény hőse. Az udvart, aristocratiát, népet a kor eleven színben tünteti föl egy történelmi nagy képben, s kivált a csoportozatok rajzában több művészetet fejt ki, mint bármelyik regényében. Dózsát nem festi a szabadelvüség hősének, az újkori democratia képviselőjének, bukását a korviszonyokból és jelleméből fejti ki, s kerül minden egyenes czélzatot a jelenre. Pedig az indok, mely őt a múlt e tárgyához vezette, a jelen vágyai- és aggodalmaiban rejlett. A jobbágyok fölszabadítása a reform egyik legfőbb kérdésének tekintetett, s megoldása szükségét és nehézségeit senki sem érezte élénkebben Eötvösnél. Balsejtelmek nyugtalanították, a múlt tanúlságával akar hatni a jelenre, s a költészet erejével mutatni föl az elvakúlt nemesség és fölizgatott nép szenvedélyeit, melyek nemzeti katastróphához vezetnek.
Sejtelmei nem teljesültek. Egy nagy napon a nép fölszabadúlt, a nemzet kivívta önállását, az alkotmány reformáltatott ugyanazon eszmék szerint, melyeket ő hirdetett, s mint cultusminister maga is helyet foglalt az új kormányban. Azonban az új intézmények összeütközései, a reactio támadása, az eszmék és szenvedélyek hullámai forradalomba sodorták a nemzetet. Eötvös, mint a kinek a forradalom és ellenforradalom harczai közt szerepe lejárt, félrevonúlt és külföldön élte át a végzetes éveket. Midőn a forradalom lezúgott s magába temette az ezredéves magyar alkotmányt, szívét kimondhatatlan fájdalom töltötte el. Régi barátja, pálya- és elvtársa, Szalay, hasonló búskomolyságban szenvedett. Ott találkoztak a zürichi tó partján, s megtörve, elvénülve borúltak egymás karjába, mert nem az idő vénít, hanem élményeink. Vigasztalták egymást. Szalay a magyar történelem tanúlmányozásához fogott, hogy lássa, lehet-e még remélnünk, mert egy nemzetnek sajátságait egy esemény nem változtathatja meg, s azért egész múltja az, miben jövőjének kulcsát találhatni: tudni akarta, hogy mi vár reánk, hogy meggyőződve nemzetünk hivatásáról, új erővel fogjunk munkához, s jóvá tegyük elkövetett hibáinkat, vagy azzal a meggyőződéssel haljunk meg, hogy a magyarnak úgy sincs mit keresni a világon. Eötvös, ki nemzete sorsát mindig az emberiség nagy érdekeivel szerette összekapcsolni, szintén tanulmányhoz fogott, azon elmélkedett: vajon polgárosodásunk sülyedésnek indúlt-e, egy új cæsarismus rothasztó karjaiba hanyatlunk-e vagy a látszó romlás csak átmenti korszak, s az eszmék, melyekben e század oly mélyen hitt s oly mélyen csalódott, megtisztúlva fognak-e egy jobb jövőt megalapítani?
Íme A XIX-ik század eszméinek befolyása az államra czímű munkájának eredete. E könyvben tetőponton nyilatkozik Eötvös történelmi és politikai nagy műveltsége, s éles eszének, gazdag szellemének egész termékenyítő ereje. Inductiv módszert követve, bonczkés alá veszi e század uralkodó eszméit: a szabadságot, egyenlőséget és nemzetiséget, s kimutatja, hogy ez eszmék, a mint azokat értelmezik, s az államban valósításukra törekszenek, ellenkezésben vannak egymással, s valósításuk semmivé tenné a keresztyén polgárosodást. Kifejti, hogy az emberek többsége ez eszmékhez más értelmet köt, mint a melyben valósításuk megkísértetett, hogy az egyéni szabadság lelkesíti az európai emberiséget, e tisztán keresztyén eszme, mely a leglényegesb különbséget alkotja korunk s az ó-kor műveltsége között, s a mely szerint az egyenlőség csak eszköz, hogy mindenki a szabadság élvezetéhez juthasson, a nemzetiség pedig az egyéni szabadság elvének alkalmazása egész nemzetekre. Kutatja azokat az elveket, melyek az ó-korból maradván ránk, maiglan fenntartották uralmukat az állam körében és szembe állítja velök a keresztyén polgárosodás elveit, melyek még valósításra várnak. Összhangzásba hozni az állam rendezését a keresztyén polgárosodás elveivel: íme a munka alapelve. Mélyen hisz a keresztyén polgárosodás jövőjében, meg van győződve, hogy némely szomorú jelenségek ellenére is, nem a romlás, hanem a keresztyén elvek győzelme felé sietünk, s a csalódások, melyeken átestünk, a forradalmak, melyek által hányattunk, mintegy szükségesek voltak arra, hogy tévedésünket belássuk. Tisztán tudományos szempontból indúl ki, s a pártok fölött állva, vizsgálja az egyéni és közszabadság biztosítékait; nyomozza a haladás törvényeit, s befolyásukat az állam szerkezetére. Alig van nevezetesb állami és társadalmi kérdés, melyet vizsgálata tárgyává ne tett volna. S ha a régi illusiók romjain itt-ott talán új illusiókat hirdet is, fejtegetéseit az ismeretek nagy gazdagsága kiséri. Jól ismeri a népek és korszakok jellemét, az okok és eredmények kapcsolatát, a különböző polgárosodások eltérő és találkozó pontjait, s a tényezőket, melyek befolynak az emberiség műveltségére. Néhol történetphilosoph, másutt történetnyomozó, s nemcsak a politikai, hanem a történelmi tudományt is új szempontokkal gazdagítja. Nem ok nélkül irodalmunk büszkesége e mű, s külföldön méltán említik egy sorban Stuart Mill hason tartalmú munkájával.
E tanulmány enyhítette és megnyugtatta; a munka második kötetét már hazájában végezte be és élénk részt vett a magyar társadalmi és irodalmi élet mozgalmaiban, melyet a németesítő absolutismus annyira korlátolni igyekezett. Még egyszer hozzá fordult a költészethez is, egy Nővérek czímű regényt írt s néhány kisebb elbeszélést a magyar népéletből. Jeles művek, de nem tanusítják a költő szelleme újabb fejlődését. A Nővérek alapgondolata a Karthausi borongó hangulatára emlékeztet s bár a forma művészibb, a rajzok derűltebbek, de az eszmei tartalom nem versenyezhet korábbi regényeivel. A népies elbeszélések a Falu jegyzője genre-képeire emlékeztetnek, de a humor nem oly önkénytelen, s az alakok kevésbbé elevenek. Alkonyodó költészetének mintegy búcsúsugárai ezek, még egyszer fölkeresik az ismert tájakat s megaranyozzák a kedves emlékeket. Borús lelke megvált a költészet enyhe álmaitól, s a zord való, a nemzeti lét aggodalmai és reményei közé mélyedt. Először is a társadalmi téren fejtett ki nagy munkásságot, tudományos, irodalmi s jótékony intézeteink fölélesztése vagy megalapítása körűl. Mint az Akadémiának al-, majd főelnöke a tudományos munkásságnak nagyobb lendűletet igyekezett adni; sokat fáradozott az írói segélyegylet megalapításán; a Kisfaludy-társaságot feltámasztotta halottaiból s kétszáz arany alapítványnyal lépett alapítói közé. Ő társaságunk második megalapitója s szellemi és anyagi áldozatai legdrágább emlékeink közé tartoznak. Amaz elnöki székről hányszor hangzott hozzánk buzdító szava s az Akadémia e szószékéről hányszor lelkesítette nemzetét! Volt idő, midőn nemzeti intézményeink romjai közt csak az Akadémia szószéke állott épen s csak innen lehetett szólni egy-egy ünnepélyes pillanatban az egész nemzethez. Eötvös, mint nagy halottaink emlékszónoka, a romok között e szószékre állva, balzsamot csepegtetett a nemzet sebeire s a jövőbe vetett hitet táplálta. S midőn jobb napok látszottak közeledni, aggódó hazafisága egész nyugtalanságával áldozta napjait egy oly kérdés megoldására, melytől Magyarország jövője függött.
A hatvanas évek elején minden nehézségével, egész nagyságával előtérbe lépett Magyarország és az osztrák tartományok kapcsolati viszonyainak kiegyenlítése. E kérdéssel 1848 előtt keveset foglalkoztak, a pártok mellőzték, a hirlapok hallgattak róla. Leginkább csak Széchenyi sasszeme látta e kérdés rendkívüli fontosságát s vette tekintetbe minden lépésénél. Az ellenzék csak a törvény holt betűit tartotta szem előtt, nem nézett az élő érdekek összegére, mintha az egész csak egy idegen ország s nem egyszersmind a haza jobblétének kérdése volna. Maga az a töredék, mely a magyar alkotmányt a parlamenti felelősség formáiban akarta reformálni, szintén homályban hagyta e kérdést s csak a vámügy rendezését illető indítványában vette tekintetbe. Eötvös Reformjában érinti ugyan némely oldalát, de taglalatába nem bocsátkozik. Sajátságos tünemény, hogy egy oly alaptörvényt, a minő a pragmatica sanctio, melyből egyik fél az osztrák egységes birodalmat igyekezett kimagyarázni, a másik pedig Magyarország teljes önállását, de a mely bizonyos kapcsolatot minden kétségen felűl megállapít, oly kevéssé vizsgáltak publicistáink nemcsak tisztán a jog, hanem a politikai szükségesség szempontjából is s a belőle folyó következményeket nem törekedtek összhangzásba hozni közjogi reformjaink irányával. Mintha nem kivántunk volna e kérdésre gondolni, mert zavarta illusiónkat, mintha féltünk volna tőle, jobb időkre akartuk halasztani, s midőn az egyszerre csak szőnyegre kerűlt, épen oly kevéssé volt elkészűlve reá a közvélemény, mint magok államférfiaink. Innen az 1848-diki törvények hiánya is, melyek közös ügyeket említnek, de elintézésöket nem szabályozzák. S most egy véres forradalom és gyászos reactio után újra felmerűl e kérdés a békés megoldás minden reménye nélkül.
De Eötvös hitt és remélt. Természetében feküdt megérezni az eszmék jövőjét és akkor lépni fel mellettök, midőn még népszerűtlenek és kevesen hisznek bennök. Fődolognak tartotta az alkotmányos mozgalmak megindítását mind Lajthán innen, mind Lajthán túl s erre egy röpiratával jelentékenyen be is folyt. De a midőn Magyarország közjoga egy központi parlament javára elkoboztatott, egy második röpiratában Magyarország különállása mellett lépett síkra. Nem jogi, hanem politikai szempontból indúlt ki, különben is ő csak akkor hitte erősnek a jogot, ha igazság és élő érdekek támogatják. A helyzetet válságosnak rajzolta, mind a bel-, mind a külügyek szempontjából s nagy súlyt helyezett a még meg nem oldott német kérdésre. Meg volt győződve, hogy a német egység, bárminő alakban, de létesűlni fog, Ausztria ki nem vonhatja magát belőle s Magyarország különállása Németország egységének föltétele. Vagy ha Ausztria kivonná magát az egységi kapcsolatból, akkor sem az octroyálás az a mód, melylyel Magyarországon czélt érhetni. A nemzet nem fog lelépni a jogfolytonosság ösvényéről, de a törvényhozás útján kivihetők oly rendszabályok, melyek a közös ügyek érdekében elkerülhetetlenek. Kétségtelen volt előtte, hogy a közös ügyekre nézve bizonyos intézmények szükségesek, nevökkel nem gondolt, de megszilárdulásukra óhajtandónak tartotta az alkotmányos szabadság minél nagyobb mértékét.
Eszméi mind Bécsben, mind hazájában hidegen fogadtattak s épen oly népszerűtlenné tették, mint a midőn azelőtt tizenöt évvel a parlamenti felelősséget indítványozta. De azért nem csüggedett. Benyomásokra fogékony természete mozgékonyságával, hol magyar, hol német lapokban, folyvást érlelni törekedett a kiegyenlítés eszméit, sőt e czélra egy magyar lapot is alapított, melynek vezérczikkeit nagy részt maga irta. Drágának tartott minden pillanatot, s a múlt tévedései, melyekre maga is befolyt, intő példa gyanánt emelkedtek föl lelkében. Mindamellett részint a pártok állása, részint a körülmények ingatagsága miatt csak a vezérelveket fejtegette, s nem állott elő formulázott tervvel. De a midőn Deák egy alkalmas pillanatban felmutatta tervét s formulázta az új intézményeket, – mely tette őt nagyobb államférfivá emelte, mint minden más, a miért inkább ünnepeltetett, – Eötvös némi kétségek ellenére is egészen hozzá csatlakozott s kiváló részt vett mind a parlamenti küzdelmekben, melyek a kiegyenlítési törvényjavaslatokat győzelemre segítették, mind a királyi tanácsban, mely a végmegoldás s a magyar ministerium alakítása végett hivatott össze. Még egyszer ismét teljes erejében hallottuk őt, mint szónokot, védve azokat az elveket és intézményeket, melyekért egész életén át küzdött; még egyszer láttuk őt a ministeri széken, hogy megindítsa közoktatási és műveltségi ügyeinket, melyekért senki szíve nem dobogott hőbben, mint az övé. S ím alig telt el négy év s a sors kiragadta körünkből!
De bármily gyászos volt reánk nézve halála, van benne valami vigasztaló és fölemelő. Egy szép, egy egész életet látunk befejezve: az ifjúság merész álmát, melyet az érett kor megvalósított. A küzdő hős fáradalmai után nyugodtan szállhatott sírjába. Az isteni gondviselés pártúl fogta s megjutalmazta a költőt, ki a szív legnemesebb érzéseire hatott, a philosophot, ki az emberiség legszentebb érdekeit nyomozta, a hazafit, ki oly ernyedetlenűl fáradott nemzete fölemelésén. Oly áldással koszorúzta, melyben ritka halandó részesűl. Pályája szenvedéseit fenkölt lelkű hitvese enyhítette, gyermekeiben örömöt ért s a közéletben valósúlni látta mindazt, a miben élete czélját helyezte. Az ősi alkotmány átalakúlt, a nemzet önállása és szabadsága biztosíttatott, hiába tiporták össze két nagyhatalom seregei, sírjából újra kiemelkedett. Az osztrák tartományokkal való viszonyaink kiegyenlíttettek s az ország anyagi és szellemi fejlődésnek indúlt. Beteljesűlt, mit egyik költeményében óhajtott: