Emlékbeszédek (2. kötet)

ARANY LÁSZLÓ.

SZÜL. 1844 MÁRCZIUS 24-ÉN, MEGH. 1898 AUGUSZTUS 1-ÉN.

BEVEZETÉSÜL KÖLTEMÉNYEI KIADÁSÁHOZ.

1898.

Arany László összes költeményeit veszi itt az olvasó, melyeket ő maga soha sem gyűjtött össze. Általában keveset gondolt költeményeivel, mióta a hetvenes évek derekán végkép visszavonult a költészettől. Kiadója folyvást sürgette, de hallani sem akart a Délibábok hőse czímű költői elbeszélése második kiadásáról, noha az első kiadás egy év alatt teljesen elfogyott. Mindezt különféle okból magyarázták s magyarázzák maig is, s a mint a legtöbb ily esetben szokás, mindenre gondolnak, csak a valódi okot nem fürkészik. Némelyek az ifjú költő sértett hiúságát hozzák föl, mert a kivívott siker nem elégítette ki reményeit; mások szerint atyja, Arany János, költői pályája nehezült reá, a kit nem remélt elérni s kivel a versenyzést kegyeletlenségnek tartotta; sokan meghasonlott kedélyű embernek hirdették, a ki kerüli az embereket, a nyilvánosságot, magányt keres s legfeljebb magának ír.

Ha egy pár pillantást vetünk költői fejlődésére, élete körülményeire, könnyebben megértjük visszavonulása okát s egyszersmind jelleméről is hűbb képet nyerünk.

Arany János egyetlen fiát gondos irodalmi nevelésben részesítette, mint tanár az iskolában, mint atya otthon, a nélkül, hogy írónak vagy épen költőnek akarta volna nevelni. A fiú tehetséges, élénk és tanulékony gyermek volt; szorgalommal és sikerrel készítgette prózai és verses stilgyakorlatait, örömest olvasgatta a költőket, kivált Petőfi és atyja munkáit, de hogy mint középiskolai tanuló költői hajlamot árult volna el és folyvást verselgetett volna, arra nincs semmi biztos adatunk. A tizennyolcz éves ifjú 1862-ben nem is költeménynyel lépett föl az irodalomban, hanem egy kötet népmesével. Ő is, nénje, Juliska is igen kedvelték a népmeséket, sokat tudtak, gyűjtöttek is s a javát összeírva, megmutatták atyjoknak a gyűjteményt, a ki azt gondosan átnézte, egyszersmind kiadását eszközölte Heckenastnál.8) A könyv figyelmet keltett és méltán. Ezek a legjobban elbeszélt magyar népmesék. Kiválók tartalmuk- és formájoknál fogva egyaránt. Híven visszatükrözik a legjobb népi mesemondók sajátságait: az elbeszélés egyszerű, könnyed, kellemes folyamatosságát, a naiv jó kedv hangulatát, a nyelv fordulatosságát, jellemző kifejezéseit, menten a népiesség hajhászásától, a melybe az irodalmi gyűjtők oly gyakran belé esnek. Pædagogiai czélból fel is használták e gyűjteményt; az iskolai olvasókönyvek nem egy mesét vettek át belőle, sőt egy az ifjúság használatára készült munka majdnem az egészet lenyomatta. Kevésbe múlt, hogy pör nem támadt a dologból. Azonban az egész elsimúlt, mert a kiadó kárpótlásúl bizonyos összeget fizetett az írói segélyegyletnek. A gyűjtemény első kiadása rég elfogyott, de Arany Lászlót nem lehetett reá venni a második kiadásra. Azt mondotta: úgy is nagyobb és java részét átvették az iskolai olvasókönyvek, eléggé ismeri a közönség, és sehogy sincs kedve gyűjteményével újra a nyilvánosság elé lépni.

Husz éves korában, 1864-ben, adta először jelét annak, hogy tud és szeret verselgetni, s akkor sem eredeti költeménynyel lépett föl, hanem műfordítással. Tanúlmányt írt a Budapesti Szemlébe Lermontoffról s ebbe az orosz költőnek egy pár lyrai költeményét s epikai töredékét szőtte be sikerült fordításban. Ugyanekkor fordította le Lermontoffnak a Cserkesz fiú és Számvevőné czímű költői beszélyeit és Puskinnak Don Juan verses drámáját.

De ezeket soha sem adta ki, mert nem az eredeti oroszból fordított, hanem Bodenstedt után németből. E fordítások itt jelennek meg először és tanusítják a húsz éves ifjú műfordítói készségét. Ugyanez évben hozzá fogott Shakspere A két veronai ifjú színműve fordításához is, mely 1865-ben meg is jelent a Kisfaludy-Társaság Shakspere-kiadásában, s melyet nem soká még kettő követett: A tévedések játéka (1866) és Sok hűhó semmiért (1871).

Arany Jánost épen úgy meglepték fia műfordításai, mint barátait, de még nagyobb volt meglepetésök, midőn a Kisfaludy-Társaság 1867 február 5-én tartott közűlésén Elfrida czímű költői beszélye olvastatott fel, mint pályanyertes mű s a jeligés levél fölbontatván, abból Arany László neve tűnt ki.

Az elnöklő báró Kemény Zsigmond, Toldy üdvözölték a jelen lévő atyát, a ki féltréfásan jegyezte meg: «Jogi pályára szántam s íme költő akar lenni!» A közönség örvendett, hogy a fiú mintegy megújítja atyja pályáját, a ki Toldijával szintén a Kisfaldy-Társaságtól nyert koszorút, a Társaság pedig még az évben tagjának választotta, részint műfordításaiért, részint pályanyertes költői elbeszéléséért s egyszersmind felkérte kiadandó újabb népköltési gyűjteménye egyik szerkesztőjének. Az ifjú költő serény munkássággal viszonozta a Társaság méltánylatát. A Magyar népmesékről írt jeles értekezésével foglalta el székét, részt vett a Társaság Molière-fordításában, igen sikerülten fordítva le a Tudós nőket, a népköltési gyűjteményben a népmeséket szerkesztette, becses jegyzetekkel kisérve. E mellett költői munkásságát is folytatta. A Kisfaludy-Társaság 1868-diki közülésén A szökevények czímű költői elbeszélését olvasta föl s a Vasárnapi Ujságban egy óda jelent meg tőle: Tünődés s néhány tanulmányt és bírálatot írt, részint a Budapesti Szemlébe, részint a Salamontól szerkesztett Budapesti Közlönybe, melynek akkor irodalmi tárczája is volt.

Költői munkásságának fénypontjaként két műve emelkedett ki: a Délibábok hőse, egy nagyobb költői elbeszélés, mely a Kisfaludy-Társaság 1872–73-iki pályázatán jutalmat nyert s a Hunok harcza, mely a Társaság 1874-iki közülésén olvastatott fel. Midőn a Délibábok hőse jeligés levélkéje felbontatott, az a szerző neve helyett azt az értesítését foglalta magában, hogy a szerző ismeretlen kiván maradni s a jutalom (ötven arany) az írói segélyegyletnek fizetendő, mint alapítvány. A mű még az évben külön kiadásban is megjelent, szintén névtelenűl, de csakhamar kiszivárgott a közönségbe, hogy azt Arany László írta, a mit igazolt a Hunok harcza is, mely, mint előbbi műve, szokatlan hatást idézett elő, s hangban és nyelvben azzal némi rokonságot tanusít. Az ifjú költőt ekkor már az Akadémia is levelező tagjává választotta, hova a Magyar politikai költészetről czímű jeles értekezésével köszöntött be, majd sikerült emlékbeszédet tartott Bérczy Károly felett s egyszersmind tanulmányokkal és bírálatokkal gazdagította a Budapesti Szemlét.

Azonban költői művet 1873 óta többé nem írt. A Hunok harcza volt hattyúdala. Bizonyára nem a reményeiben csalódott költő hallgatott el benne. Ritka fiatal költőt fogadtak annyi rokonszenvvel irodalmi körök és közönség egyaránt. A Kisfaludy-Társaság és Akadémia tüstént kitüntették, őt magát is meglepte az őszinte méltánylat, melyet általában tapasztalt. Tehetségébe vetett hite sem ingott meg, költői elbeszélése és a Hunok harcza tehetségének fokozott fejlődését mutatták; ez utóbbi művével maga is leginkább meg volt elégedve, a mit tanusít az a körülmény is, hogy míg többi műveihez nem nyúlt, e művében később egész sorokat javított. Némelyek gúnya és gyanusítása sem igen hatott reá, tudniillik, hogy alkalmasint atyja segítette műve megírásában, talán néhány részletet maga írt belé, László nem valódi Arany, csak talmi Arany. E durva gyanusításokra legfeljebb csak azért boszankodott, mert atyjára kellemetlenűl hatottak, kit végtelen szeretett és tisztelt. Egészen más okok késztették a költészettől, majd az irodalomtól való visszavonulásra, nem is előre feltett szándékból, hanem lassanként, eleinte magától is észrevétlen.

A hatvanas évek elején (1861) iratkozott be jogásznak a budapesti egyetemen; 1865-ben megszerezte a doctori és ügyvédi oklevelet kitüntetéssel s a magyar földhitelintézet szolgálatába lépett, előbb mint igazgatósági jegyző, majd mint titkár Csengery Antal oldalán, a ki őt nagyon kedvelte. Atyjától örökölt lelkiismeretességgel teljesítette teendőit. Szabadságidejét külföldi utazásokra fordította: 1870-ben Olaszországba rándult, 1871-ben Angolországba, 1874-ben Konstantinápolyba. Szerette a férfias sportot: a vívást, a tornázást s a gyaloglást erdőkön és hegyeken át. De nem könnyen barátkozott, épen azért kissé ridegnek, zárkózottnak tartották, bár senki sem ragaszkodott hívebben barátaihoz, mint ő. Társaságokba is eljárt, de nem voltak udvarló hajlamai, komoly ifjúnak maradt, kinek éles szeme, pessimismusra hajló természete hamar észre veszi férfiak és nők árnyoldalait. Nem volt ábrándozó, nem ment át szerelmi convulsiókon, de bizonyosnak látszott, hogy ha szíve lángot vet, szenvedélyes és gyöngéd, hű és feláldozó, szerető férj lesz. Úgy is történt: 1874-ben megismerkedett Szalay Gizellával, Szalay László történetíró öcscsének, Istvánnak, leányával, kinek szépsége, nemes szíve, vidám szelleme egyszerre meghódították. Nem sokára, 1875 tavaszán, őt oltárhoz is vezette és huszonhárom évig zavartalan boldogságban élt vele.

Ez idő óta hivatalának, nejének és szülőinek áldozta napjait a boldog férj és jó fiú. Nejével többet járt társaságba, színházba, hangversenybe, mint azelőtt. Hivatala is mindinkább elfoglalta; nem sok ideje maradt költői munkásságra. Csengery halálával a földhitelintézet egyik igazgatója lett s így nagy teher és felelősség szállott reá; majd sajtó alá rendezte atyjának nyolcz kötetes nagy díszkiadását, továbbá hátrahagyott munkáinak négy vaskos kötetét, a mi szintén sok idejét vette igénybe, kivált a levelezések összegyűjtése. De semmivel sem foglalkozott örömestebb, mint ezzel; a fiú kegyelete s az író érdeklődése olvadt össze e kiadásban, melynek becses bevezetései és jegyzetei annyi tájékozást és adatot nyujtanak az olvasónak Arany János külső és belső világára nézve.

Növelte elfoglaltságát a nyolczvanas években szerzett falusi jószága is, melyet bérbe adott ugyan, de mégis kénytelen volt koronként utána nézni s végre saját kezelése alá venni. Mint országos képviselő a közügyeket is szolgálta 1887–1892; a nyilvános ülésekben ugyan ritkán szólalt fel, de mint a pénzügyi bizottság tagja élénk részt vett a tárgyalásokban. Az intézetek-, egyesületek- és testületeknél a mit elvállalt, lelkiismeretesen teljesítette. Az Akadémia és Kisfaludy-Társaság biráló-bizottságaiba majd minden évben beválasztották s ez utóbbinak gazdasági bizottságában ő játszotta a főszerepet s befolyt a társaság pénzügyi emelkedésére. Mint a Franklin-Társulat irodalmi tanácsának elnöke szintén nyomós munkásságot fejtett ki. Igazgató bizottsági tagja volt az írói segélyegyletnek s azt szóval és tettel gyámolította. A szerzői jogról való törvényjavaslatot az igazságügyi szaktanácskozmányban ő dolgozta ki s midőn az törvénynyé emelkedett, elvállalta az úgynevezett szerző-jogi szakértő bizottságnak előbb alelnökségét, majd elnökségét. Mint a budapesti ref, egyház presbytere és a dunamelléki egyházkerület tanácsbirája egyházának is élt s a budapesti gymnasium fölépítéséhez tetemes összeggel járult.

Mindez elvonta előbb a költészettől, majd lassanként az irodalomtól is, bár folyvást érdekelte minden közéleti és irodalmi mozgalom. Ha tisztán lyrai tehetség, a ki könnyen lobban s egy-egy dalra lelkesűl, talán nem hallgatott volna el s elfoglaltsága mellett is lett volna ideje egy-egy óda vagy dal költésére, de inkább epikai és satirai tehetség volt, a ki hosszabb művekhez vonzódik s eleme főleg a páthosz és gúny, vagy mindkettő vegyülete: a humor. Az érzelmességet mintegy kerülni látszott; szerelmi dalt soha sem írt, épen mint édes atyja. Attól, hogy bánatát leplezetlenül a közönség elébe tárja, mindig visszariadt s a Délibábok hősének a következő sorai teljesen kifejezik érzületét:

Távolról sem az némította hát el, a mit halálakor egy pár tárczaíró fölemlített, hogy versenyezni akart atyjával s nem hitte, hogy fölülmúlhatja. Ily badarságokra soha sem gondolt. Elnémította erős öntudata annak, hogy körülményei miatt nem fejtheti ki tehetségét s egész szívvel, lélekkel nem élhet a költészetnek; a félmunka nem sokat ér, legalább az ő becsvágyát nem elégítheti ki. Talán meglepte a pessimismus is, hogy ha tehetségét kifejthetné is, a siker nem érdemelné meg a nagy erőfeszítést. Maradjon inkább költői pályája nagy reményű kezdetnek, töredéknek, mint oly bevégzett egésznek, melyben nem telnék öröme. Szintén oly alaptalan az a föltevés is, hogy magának sokat írt s mindazt csak halála után szánta kiadásra. Iratai közt csak ifjúkori műfordításai találtattak s egy pár emlékkönyvbe írt költemény a kilenczvenes évekből, a melyek föl vannak véve e gyűjteménybe is. Költői munkássága gyorsabban szakadt meg, mint az irói. A hetvenes és nyolczvanas években még folyvást gazdagította a Budapesti Szemlét irodalmi, közgazdasági és politikai nagyobb tanulmányokkal, kisebb birálatokkal névvel és névtelenül; a kilenczvenes években már alig írt valamit. Azonban atyja emléke és élénk érdeklődése művei iránt hamar munkára serkenték. Így indította meg 1896-ban atyja balladái díszkiadását Zichy Mihály rajzaival. Így adta ki 1898-ban Katona Bánk bánját atyjának ahhoz írt jegyzetei kiséretében. Így szándékozott, a mint halála előtt néhány héttel beszélte, egy kis tanulmányt írni a Nagy-idai czigányokról, mely e művet új oldalról világította volna meg, szemben egy akkortájt megjelent ugyane tárgyú értekezéssel. Iratai közt szintén, az utolsó hónapokból, egy nagyobb értekezésének töredéke maradt a magyar hangsúlyról, mely atyjának is kedvencz tárgya volt. A tisztelet és szeretet, melylyel atyjához viseltetett, egész sírjáig kisérte.

A mit meghasonlott kedélyéről írtak a lapok, szintén nem való s csak az hihette el, a ki őt nem ismerte. A komoly ifjúból komoly férfiú lett, a ki nem kedvelte a zajos társaságot, tartózkodónak, zárkozottnak látszott, de meghittei körében nyilt, vidám, szeretetreméltó volt. Kedélyén a méla ború és naiv jó kedv váltakozása költői természetét árulta el, valamint az is, hogy a gyermekeket nagyon szerette és örömest eltréfált velök. A mit nem érzett, nem színlelte, de hallgatagsága nem volt közöny. Részvéttel fordult a szenvedőkhöz és szívesen tett velök jót, minden feltünés nélkül. Lelke egyensúlyát mindig meg tudta őrizni, s átható józan esze, s önkénytelen humora korlátolták felindulásait. A hazafiúi aggodalmak gyakran meglepték; szerette és féltette hazáját, nem volt erős pártember s több pessimismussal, mint optimismussal itélte meg közéletünket. Részint ebből s főleg abból, hogy utolsó éveiben kevésbbé járt társaságba s inkább kedvelte a magányt, következtették kedélye meghasonlását. De visszavonultsága egészségi okokra vihető vissza, s nem a sérült kedélyre. Erős és vallásos lelke végnapjaiban sem hagyta el. Megnyugvással fogadta halála közeledését, nem hitt orvosainak, meg volt győződve, hogy nem éli túl betegségét. Csak nejét sajnálta, a ki támasz nélkül marad, csak tőle fájt megválnia, a kit huszonhárom év után is az ifjú szív hevével és gyöngédségével szeretett.

De ideje már költészetéről szólani egy pár szót, különösen két főművéről.

Arany László legkorábbi műfordításain és eredeti költeményein is meglátszik, hogy nyelv tekintetében atyjától sokat tanult vagy örökölt. A nyelv erejét és magyarosságát mindenütt érezhetni műveiben; eltalálni törekszik a gondolat vagy érzés valódi hangját, kifejezését, minél hathatósabban. Tünődés czímű ódája, ez első kiadott eredeti költeménye már bizonyságot tesz erről, de még inkább többi költeményei és műfordításai. Mily sikerültek a Sok hűhó semmiért és a Tudós nők fordításának humoros vagy komikai párbeszédei. A páthosz vagy gúny hangja mily erővel szólal meg a Délibábok hőse és Hunok harcza több helyén. A kellem és a báj már kevésbbé van hatalmában, de nem is erőlteti. Érzi, hogy mire van leginkább hivatása. S ez ösztön nála nemcsak ebben nyilatkozik. Atyja balladái, a nagy költő e legsikerültebb kisebb művei, nem csábítják arra, hogy e műfajban kisértse meg erejét. Nem balladát ír, hanem egy pár kisebb költői elbeszélést, mint Elfrida és a Szökevények, melyek sem tisztán komikai, sem érzelmes vagy épen tragikai művek. Mintegy közép helyet foglalnak el e kettő között s bizonyos komoly vidámság ömlik el rajtok, mely egészen az ifjú költő sajátja. Atyja költői művei közül leginkább a Bolond Istók hatása érzik rajta, melyben Arany János a byroni humort először vezette be irodalmunkba, saját egyéniségébe olvasztva. László rokonszenvezett a hanggal, de olvasta magát Byront is s többé-kevésbbé mindazon költőket, a kik hatása alatt állottak. Ő is saját egyéniségébe igyekezett olvasztani e hatást, a mit legtisztábban mutat a Hunok harcza, melyben a páthosz és gúny vegyülete szokatlan módon nyilatkozik s oly satirává alakul, a minőt se Byronban, se Arany Jánosban nem találunk.

A Délibábok hőse nem szokottabb értelemben vett költői elbeszélés, mely leleményes bonyodalmával kelti fel és köti le érdeklődésünket. A költői elbeszélések bizonyos válfajához tartozik, melyben csak a hős tartja össze az elbeszélés szálait, s inkább belső, mint külső életrajz tárul előnkbe. A humoros és satirikus művek kedvelik e formát s különböző változatban használják. Itt is a költő nem annyira eseményeket összpontosít hőse körül, mint inkább az események, a külvilág hatását rajzolja hőse kedélyére, mely fokonként nagy változásokon megy át. A hős, Balázs, oly ifjú, a ki a Bach-korszakban nevekedik föl, mint jogász szerepet játszik társai közt, de nem az egyetemen, hanem a kávéházakban és a demonstratiók terén, bizarr lélek és jó szív, nagy aspiratiók és üres ábrándok, a tettvágy és csekély belátás keveréke, könnyen lelkesülő s hamar kihülő természet, a ki sokba fog és semmit sem végez. Meghasonolva tanulótársaival, egy szinész tanácsára dráma-írásba fog, elindul tanulni az életet, mintákat keres drámájához s belészeret egy leányba, azonban a nemzeti demonstratiók napjaiban ország- és világboldogító ábrándok ébrednek föl benne, Garibaldihoz szökik, részt vesz hadjárataiban, majd csalódva, bebarangolja Európát, később visszatér szabaddá lett hazájába, a politikai élet küzdelmeibe merül, de megundorodva a hazafiság köpenye alatt rejtőző romlottságtól, falura vonul, találkozik régi kedvesével, a ki már férjhez ment, ittas állapotjában föléled kialvó szenvedélye és egy vele szemben elkövetett brutális tette végre önmagából is kiábrándítja és elfásul.

Byron hőseiben rendesen önmagát rajzolja, Childe Harold egészen ő; Arany János Bolond Istók töredékében ifjúságát tárja elénk. De vajon Arany László hőse, Balázs, ő maga-e? Bizonyára nem. Ő a hatvanas évek ifjuságának egyik typusát rajzolja hősében. Akkor lépett ő is az életbe, jól ismerte társait s az akkori politikai és társadalmi viszonyokat, melyek élénk benyomást tettek reá. Társai reményeiben, álmodozásaiban eleinte ő is osztozott, de nem követte őket, hamar kiábrándult s a részvétből, melyet személyök és lelkesülésök iránt érzett s a csalódás keserűségéből, melyet hiú küzdelmök hátrahagyott, fakadt ki humora.

Ezt vitte be művébe s ennyiben játszik szerepet abban alanyisága. Másfelől olasz- és angolországi útja benyomásait hőse élményeibe olvasztotta s némely reflexióit vele mondatja el. De a jellemre és tettekre nézve semmi közösség sincs a költő és hőse között. Nagy részt tárgyilagos rajz lélektani erős vonásokkal, melyeket a humor még inkább kiemel. Balázs alakjára s a vele kapcsolatos korrajzra nagy gond van fordítva, de azért egy pár mellékalakot elevenen emel ki néhány biztos vonás. Ily biztos részek Etelka ébredő és kialvó szerelme s a tisza-zugi társaság falusi vigalma.

Mindezt a maga idejében elismerte közönség és kritika egyaránt, de a mű bevégzésére nézve megoszoltak a vélemények. A befejezést némelyek elhibázottnak tartották. Balázs brutalitása visszatetszett s azt mondották, hogy a mű hasonlít egy szépen csergedező patakhoz, mely végre posványba vész. Ez itélet csak akkor lehetne igazolt, ha a költő egy nagyobb korrajzot, hőse egész életét felölelő elbeszélést akart volna írni, mely tragikai módon vagy kiengeszteléssel is befejezhető. De czélja nem ez volt. Ő a kornak csak egy kis episódját akarta megírni egy magyar ifjú alakjában, a ki csaluton kergeti eszményeit, hamar bevégzi pályáját s kit nemcsak a világ ábrándít ki, hanem önfeledt, ittas állapotában elkövetett saját brutális tette is. A kiábrándult eszményiesség könnyen követ el ilyet, mert a végletek érintkezni szoktak. Balázs élete posványba vész, de ez természetes következménye az előzményeknek s a költő mintegy kényszerítve volt ily befejezésre.

A Hunok harcza sajátságos mű, Arany László legeredetibb alkotása. Lényegében satira, de epikai rajz és ódai hevület vegyülnek belé s mindez elemek testvérien olvadnak össze. Erős feddőzésen kezdődik a költemény. A világnak sietős munkája van, mindenki fut-fárad, csak a magyar marad a régi, nem bántja a tettvágy, a verseny heve s a kitartó szorgalom. Nyugalmában azt sem veszi észre, hogyan törnek rá német röpiratok és hirlapírók azzal a jelszóval, hogy haldoklik a magyar, övék lesz a bőre. A költő most ezek ellen fordul s rájok kiált: más harczot is éltünk, más nép volt ősötök, kikkel szembe szálltunk, mert régi viszály ez, faj vívja faj ellen, változik alakban, nem fogy erőben s nem ér véget soha. És feltünteti a hún és gót fajnak azt a szörnyű, kétségbeesett csatáját, melyben a monda szerint a földön az élők, a levegőben a halottak lelkei küzdenek. Kaulbach híres képe a kataláni csatába helyezi a mondát, Arany László Attila halála után a Csaba és Aladár között kiütött testvérharczba, hol a gótok Aladár pártján, a hunok pedig Csaba mellett vívnak. Ha összevetjük a festő rajzát s a költő leirását, látni fogjuk a különbséget a két mű között, különösen azt, hogy Arany László nem akar versenyezni a festővel, mert tudja, hogy a költőnek más eszközei vannak a hatás előidézésére. Hogy a szó és ecset nem versenyezhetnek egymással, megmutatta a XVIII. század festő költészete, mely kudarczot vallott versenyével. A festő elénkbe tárhatja az alakot és szint teljes részletességgel, a költő csak képzeltetheti velünk mindazt, a mit leír, épen azért kénytelen kerülni a részletességet s néhány oly fővonásra szorítkozik, melyek az olvasó képzelmét felindítják, irányítják s mintegy reá bízzák a teljes kép megalkotását. Arany Lászlónak ez igen sikerült s a látomásszerű kép egész zord pompájában elevenedik meg képzelmünkben.

A költő ezután tovább folytatja az örök küzdelem elbeszélését, előbb a mondák ködében, majd a történelem világánál. Elmondja, hogy többször volt már a hún faj kiveszőben, néha szétszórva a hegyek mélyén menekült el, de a végső veszedelemben mindig segítségére jött a Hadak útja csillagcsoportján a szellemi tábor Csaba vezérrel és megmentette. Végre Csaba utódai, a magyarok jönnek keletről, visszafoglalják az ősi hazát, de rájok marad az ősi harcz is súlyos örökségül.

A két faj újra küzd egymással, mint régen, egyik sem győző, egyik sem vesztes. Foly a harcz, hol bajnoki fegyverrel, hol politikai csellel. Néha vérontással, máskor tintaözönnel, most az önkény kardjával, majd a béke olajágával. Egy szóval a harcz a levegőből rég leszállott a földre s a nyílt csatasíkról falak közé szorult. Változott tér és fegyver s most a küzdelem leszállott a föld gyomrába, a bányák üregébe, a gépek odújába. Nem is a lőpor küzd, hanem a kőszén, mozdonyok öblében, katlanokban, üstben. Ott jön a hódító nesztelenül, senkit nem bántva, szitkot sem ejtve. S ekkor a költő mind emelkedettebb satirai hangulattal nemzetéhez fordul s kiáltja: íme a veszedelem, az ipar háborúja, melylyel szemben tétlenek vagyunk s a délibábok káprázatába merülünk. Nem Csaba szellemi tábora, nem a magyarok külön Istene védte meg eddig is a magyar nemzetet, hanem honszerelme, mely vész idején mindig erőt adott neki, bátor szíve, ép, józan esze, melylyel bölcsen az idők szelleméhez tudott simulni s ha szunyadozott is, soha el nem aludt. Fel munkára!

Így végződik e sajátságos költemény, mely satirai hangulatok közé foglal be egy fenséges mondát, a múltból magyarázza a jelent s a jövőre lelkesít. Erős fajszeretet és nemzeti mély érzés árad ki minden sorából s a költői érdek teljesen összeolvad benne a társadalmi és politikai iránynyal. Azonban a mű szépsége fájó érzést is kelt bennünk, mert a költő épen e költeménye megirása után vonult vissza a költészettől. Mit várhattunk volna tőle, ha ily arányban fejlődik tehetsége? Hiú vágy, késő remény! De az emlék nem veszhet el. Hadd őrizze azt e gyűjtemény, melyet özvegye megbizásából bocsátok közre, mint jó barát, ki gyermeksége óta ismertem és szerettem őt. Se a hitves, se a barát nem koszorúzhatja meg méltóbban sírját, mint e gyűjtemény virágaival.