Emlékbeszédek (2. kötet)

IRODALMI BESZÉDEK

1880–1898.

I.
A KÖLTÉSZET S AZ IRODALMI MŰVELTSÉG.9)

A Kisfaludy-Társaság XXXI-ik közülését van szerencsém megnyitni. Immár negyvenhárom éve, hogy Társaságunk megalakult s kivéve tizenkét évet, a midőn a magyar alkotmánynyal együtt szünetelt, folyvást buzgón, bár a körülmények miatt nem mindig egyenlő szerencsével, igyekezett megközelíteni azt a czélt, a melyet alapítói elébe tűztek. Társaságunk mintegy utolsó hulláma volt annak az irodalmi nagy mozgalomnak, a mely a mult század utolsó felében fölébresztve a nemzeti szellemet, lassanként újjászülte irodalmunkat s döntőleg folyt be társadalmi és politikai átalakulásunkra is. Költők és nyelvészek: Bessenyei, Révai, Kazinczy és Kisfaludy Károly vezették a mozgalmat, mely az Akadémia alapításakor mintegy tetőpontját látszott érni. Azonban Kisfaludy Károly barátai az Akadémia árnyékában egy kisebb társaságot is alapítottak, mely kizárólag a költészet- és æsthetikai műveltségnek szentelte munkáját.

Így keletkezett 1836-ban Társaságunk, akkor a legifjabb, most a legidősb mindazon társaságok között, a melyek valamely irodalmi vagy tudományos czél végett alakultak. Valóban, ha széttekintünk a fővárosban és a vidéken, a tudományos társaságok egész sorát szemlélhetjük. Nemcsak tudománycsoportoknak, hanem egyes tudományágaknak is megvan a magok társulatjok, a melyek épen oly buzgón támogatják az Akadémiát feladatai megoldásában, mint a mily nagy mértékben ébresztík a közönség érdeklődését a tudományok iránt. E sürgő zaj és munkásság közepett úgy tünik föl némelyeknek a Kisfaludy-Társaság, mint egy elvénült férfiú, a kinek csak emlékei vannak s nem egyszersmind reményei. Hallhattuk, sőt olvashattuk is, hogy Társaságunk egy letűnt kor emléke inkább, mint a jelen és jövő képviselője. Iránya immár meghaladott szempont; a költészet virága nálunk is elhullott, a tudományok gyümölcse érik s az æsthetikai és irodalmi műveltségből többé nem meríthetni erőt a kor küzdelmeihez.

Nem tagadhatjuk, hogy mindebben van némi igaz, de az igaz sok nem igazzal vegyűl. Annyi bizonyos, hogy a költészet s a szorosb értelemben vett irodalom nem gyakorolhat többé a nemzeti szellemre oly nagy, mondhatni kizáró befolyást, mint eddig, midőn hetven év alatt nagy feladatot teljesített, felköltve a szunyadó hazafiságot, öntudatra emelve a nemzetiség eszméjét, kiművelve a nyelvet s átalakítón hatva társadalmi és politikai viszonyainkra. Most leginkább a tudományon, úgy szólva a magyar tudományon a sor, hogy egész erejéből hasson a magyar állam megszilárdulására. A történeti, politikai és természettudományoknak egy új és erősb nemzedéket kell felnövelni, mely képes legyen megoldani Magyarország nagy és nehéz feladatát. De azért elnémuljon-e a költészet, mint a melynek többé nincs hivatása a nemzeti szellem fejlesztésére? Megvessük-e az æsthetikai és irodalmi műveltséget, mint léha fényűzést? S vajon az izlés kérdései nincsenek-e kapcsolatban erkölcsi és társadalmi nagy érdekekkel s az irodalmi műveltség nem marad-e mindenha a tudományos műveltség egyik fősegédforrása?

Az emberiség épen úgy nem lehet el költészet nélkül, mint egyes nemzet, mert legnemesb gyönyöreiről, legédesb vigaszáról mondana le s eszményi világát tagadná meg. A képzelem és kedély megkivánja a maga táplálékát, s a mely nemzet a szépért nem lelkesül, kevesebbet fog a jóért is, az igaz kutatásában pedig könnyen válik egyoldalúvá s a szellemi gyönyörök helyett örömest hajhász érzékieket. Ha a lyra elnémul, vagy a mi egyre megy, többé nem szószólója a vallás, családi élet és hazafiság nagy eszméi- és érzéseinek, a társadalom sülyedésnek indul; ha az eposz és dráma nem fönséges magyarázója a történelemnek és társadalomnak, a történeti érzék és nemzeti szellem zsibbadoz s az erkölcsi és társadalmi érdekek cultusa hanyatlóban; ha a regény puszta mulatsággá törpül s a kártya és dominó helyét pótolja, léhaság vesz erőt a szellemeken; ha a satira pasquillá aljasul, a röpirat és hirlap a személyeskedés és rágalom felé hajlik; ha a szónoklat művészete megromlik, a parlamenti fecsegés jő divatba; ha a tudomány megveti az izlést, a művészeti formák tanulmányozását: szellemtelenné, pedanssá válik s elveszti hatása egy részét, mert elzárkozott a közönségtől.

Íme mennyi erkölcsi, társadalmi és nemzeti érdek füződik a költészet és irodalmi műveltség ügyéhez. De ellenvethetni, hogy mindezt kielégítheti a múlt, egy virágzott korszak remekműveinek tanulmányozása is s nincs szükség a jelen kisebb költőihez fordulnunk; a tudomány többé-kevésbbé folyvást fejlődik, de a költészet s általában a művészet világában gyakoriak a hanyatlás korszakai, a melyek épen nem méltók a figyelemre. Igaz, hogy a lángeszű költők ritkák s a költészet virágzásának korszakait évtizedek, sőt évszázadok választják el egymástól, de minden korban találkoznak olyan tehetséges költők, a kiknek elég lelkesülésök és ízlésök van, hogy koruk eszméit és érzéseit több-kevesebb sikerrel kifejezzék. A mult legnagyobb remekművei sem elégítik ki a jelen szükségét, mert az eszmék, érzések, módosulnak, változnak s minden kor saját küzdelmei, szenvedélyei, örömei és fájdalmai visszhangját várja költőitől, saját typusa kinyomatát keresi a képzelem műveiben. E mellett – mint Arany mondja, – e kisebb költők nem hagyják elaludni a költészet Vesta-tüzét, melynél egy leendő lángész isteni fáklyáját majdan meggyújthassa; ők őrzik meg a nyelv és ízlés hagyományait s kötik össze a multat a jövővel.

A költészet az irodalmi művészet legmagasb kifejezése s kialvása magával vonná a műpróza sülyedését is. A műpróza mindig a költészettől nyer ösztönt és lelkesülést, tőle tanulja meg saját tárgyaihoz alkalmazva a stil világosságát, erélyét, élénkségét, báját s a mi oly lényeges: a compositió művészetét. Nálunk is a költészet emelte ki a prózát durva és színtelen köznapiságából, csint, fordulatosságot lehellve belé s folyvást gazdagítva a régi szók fölelevenítése, a tájszók általánosítása s az új szók alkotása útján. S midőn a neologia nem ismert többé korlátot, s mind nagyobb túlságokra vetemedett, ismét a költők tűzték ki először a józan és nemzeties conservatismus zászlaját s az újabb orthologia harczát is, melyet napjainkban a nyelvészet megindított, a költők és stilisták fogják eldönteni, mérsékelve és kiegyenlítve a nyelvészeti elméletek merevségét, egyoldalúságát és önkényét. A költészet mindig nemzetiesb, mint a műpróza, mely hajlik a világpolgárias felé. Szükséges, hogy a műpróza előtt egy fensőbb művészet lebegjen, mely versenyre serkentse, melytől sugalmazást nyerjen s mely megőrizze a gondatlanságtól és idegenszerűségtől. A magyar költészet újabb, hetven éves fejlődésében oly műveket tud felmutatni, melyekben a művészet és magyarosság fenső fokon egyesül, a míg műprózánkban e két elem, bár egyes kitünő jelenségek épen nem hiányoznak, még nem tudott eléggé összeolvadni. Műprózánknak saját czéljához képest, saját eszközeivel a költészet nyomán kell haladni s ez eszmény megvalósítása a jelen és jövő feladata.

De a költészet és műpróza tanulmányozása magára a tudományra is hat, a melynek nemcsak rendszere van, hanem irodalmi formája is. Az irodalmi műveltség nemcsak támogatja, hanem emeli is a tudományost. A történeti, politikai és természeti tudományok semmit sem nyernek azzal, ha művelőik rosszúl és rossz nyelven írnak, ha bőbeszédűek, s a formaérzék hiánya miatt nem tudják úgy feldolgozni a tudomány anyagát, hogy necsak tudományos, hanem egyszersmind irodalmi művet is alkossanak. E tekintetben haladásunk, némely kiválóbb törekvések mellett is, még folyvást lassú, tétovázó s hajlik az egyoldalúságra. A magyar költészet és szorosb értelemben vett irodalom erre nézve is némi irányt adhat, némi példával szolgálhat a magyar tudománynak. Költészetünk sokáig hol egy, hol más idegen iskola jármában nyögött, különösen a német költészet volt reá nagy befolyással, de Kisfaludy Károly föllépte óta megnyilt az összes európai irodalmak behatásainak s önmagából is merítve, lassankint nemzetibbé vált mind tartalomban, mind formában. A magyar tudomány többé-kevésbbé, kivált az irodalmi formára nézve, idegen, leginkább német befolyás alatt áll, pedig a tudomány nemzeti jellemét leginkább az előadás, az irodalmi forma adja meg, mely a nemzet szükségeihez, szelleméhez és ízléséhez alkalmazkodik.

Társaságunk kiválóan a szóló művészetek társasága levén, mind az elmélet, mind a gyakorlat terén, az erkölcsi élet, társadalom, nemzetiség és tudomány mindazon érdekeit igyekszik szolgálni, a melyek a költészettel és irodalmi műveltséggel oly szoros kapcsolatban állanak. Ez érdekek fontosak, állandók s nincsenek korhoz kötve. Ezért Társaságunk nem meghaladott szempont s nemcsak a múlt emléke, hanem a jelen és jövő képviselője is. Résztveszünk nemzeti fejlődésünk újabb küzdelmeiben is, a mint résztvettünk a régiekben, ha kevesebb dicsőséggel is, de épen oly hő vágygyal és buzgó lelkesedéssel. Ezután sem hagyjuk kialudni a költészet Vesta-tüzét s pályadíjainkkal, buzdításainkkal újabb tehetségeket igyekszünk felszínre hozni, mint az elmult évtizedekben. Átültetjük nyelvünkre az ó- és újkor remekműveit, az európai szellemnek emelve oltárt, de ugyanakkor gyűjtjük és kiadjuk a népköltészet hagyományait a nemzeti genius e legközvetlenebb, legsajátosabb nyilatkozatait s magyarázzuk a régibb kor íróit, a kik megvetették irodalmunk alapját. Értekezéseink- és pályakérdéseinkkel szőnyegre hozzuk az irodalmi elmélet és történet legfontosabb kérdéseit s rendes és rendkívüli kiadványainkkal igyekszünk táplálékot nyújtani a nemesebb ízlésnek.

Jól tudjuk, hogy törekvéseink sikere nincs arányban a nagy feladattal, a melyet magunk elébe tüztünk. De a zászló, a melyet lobogtatunk, nemzeti zászló, a melyre szellemi érdekeink szent jelszavai írvák s mi azt is érdemnek tartjuk, hogy alatta küzdhetünk. A nemzet ismeri e zászlót s hogy részvéttel fordul hozzá, tanusítja a számos és díszes közönség is, mely felgyűlt közülésünkre s melyet társaságunk nevében teljes szívemből üdvözlök. Hogy nem vagyunk méltatlanok a részvétre, arról talán közülésünk felolvasásai is bizonyságot tesznek, hogy munkásságunk némi figyelmet érdemel, talán kiderül a társaság múlt évéről szóló jelentéséből is, a melyet a titkár fog felolvasni, a kinek ezennel átadom a szót.

II.
KISFALUDY KÁROLY HALÁLA FÉLSZÁZADOS ÉVFORDULÓJÁN.10)

Ezelőtt félszázaddal, épen e napon, Pesten egy ifjú, még alig negyvenkét éves férfiú haldoklott. Bár régi nemes család sarja, de nem volt egyéb, mint magyar író. A Kisfaludy nevet rég ismerte a harczmező, a megyei zöld asztal, azonban országos hirre csak Sándor és Károly emelték. Mindkét testvért nagy tehetséggel áldotta meg az Isten, de nem egyenlő szerencsével. Sándor mint boldog férj és ünnepelt író élt ősei birtokán, Károly atyjától kitagadva, küzdve az élettel és önmagával, tévedve, csalódva bolyongta be a nagy világot, míg végre Pestre telepedett le s mint festő és író tengette napjait. De lelki ereje nem hagyta el, s rövid tíz év alatt az ország legtiszteltebb férfiai közé vívta föl magát. És íme, a midőn jobb sors derült reá, a midőn mint maga mondá, remélte, hogy életét szebben és a köznek több sikerrel szentelheti, egy lassan gyilkoló betegség végkép lesujtotta. A Váczi-utcza egyik még ma is álló házának első emeletén virrasztottak mellette barátai, ugyanazon házban, honnét huszonöt évvel később Vörösmartyt kisértük a temetőbe. Toldy csak órákra távozott a beteg mellől, Vörösmarty és Bajza mindennap látogatták. Nem gyógyulását remélték többé, csak végperczeit enyhítették, csak halálát várták, mely november 21-én délután harmadfél órakor be is következett. Halála híre fölizgatta a fővárost és az országot. Széchenyi mélyen megindult, Kazinczy gyászfátyolt kötött kalapjára, a koporsót a főváros szine kisérte, oly nagy tömeg, a minőt Pest addig nem látott; a lapok gyásziratokkal teltek meg, a szintársulatok mindenütt előadásokkal ülték meg emlékezetét, közadakozás emelte sirkövét, majd szobrát és végre barátai egy irodalmi társulatot, a Kisfaludy-Társaságot alapították, hogy legyen nevének élő emléke, küzdelmeinek folytatója és szellemi irányának oltára.

Honnan e szokatlan részvét a fővárosban, a mely addig alig vette észre a magyar írót? Honnan e fogékonyság az országban, mely, mint Kölcsey mondá, Zrínyit a költőt el tudta feledni, mely Faludit, míg élt, nem ismerte, mely Révairól hallani sem akart, mely Baróti Szabót és Virágot meg nem siratta, s melynek kebelében az ötvenhat éves szakadatlan munka közt eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és holt? Korának legnagyobb költője volt-e Kisfaludy Károly? Bizonyára nem. Avagy tán viszonyaink változtak? Keveset. De volt Kisfaludy Károly egyéniségében, iránya és összes munkássága hatásában valami oly erő, mely megtörte a hagyományos közönyt és szélesb körben ébresztett fogékonyságot. Az a nagy tömeg, mely Pest utczáin végigkisérte koporsóját, nemcsak a kitünő költőt, az ifjú irodalom vezérét gyászolta benne, hanem egyszersmind azt a férfiút is, a ki legtöbbet tett arra nézve, hogy Pest a magyar irodalom és művészet központjává emelkedjék, s először sejteté világosan, hogy mivé kell válnia Magyarország fővárosának. Nemzeti csapásaink között bizonyára nem utolsó volt az, hogy sokáig nem volt fővárosunk. Másfél századig birta a török Buda-Pestet, s épen úgy kipusztította belőle nemzetiségünket, mint a műveltség elemeit. Midőn ismét visszanyertük, csak romot és földet nyertünk benne vissza idegen települők számára. Csaknem egy század kellett, míg fejlődésnek indult, de nem magyar szellemben. Nem itt dobogott a nemzet szíve; nem vált se társadalmi, se politikai, se irodalmi életünk központjává. Irodalmunk újjászületésének mozgalmai Bécsből indultak ki, s bármely vidéki városban nagyobb visszhangra találtak, mint Pesten. Kármán volt az, ki 1793-ban először kimondotta, hogy míg Pest nem válik irodalmi központtá, a tájszólások nem fognak beleolvadni az egységes irodalmi nyelvbe, addig a vidéki elszórt irányok nem termik meg az országos irodalmat, mely egyedül egyenlítheti ki a nyelv, ízlés és egyének különbségeit. Azonban halála meghiusítá törekvését. Nyomába Révai lépett, a ki a pesti egyetemen megkezdvén a magyar nyelvészet reformját, szokatlan mozgalmat idézett elő. Hiveiből egy kis irodalmi kör alakult, melyet Kazinczy triászának nevezett el. A Tudományos Gyűjtemény alapításával erősödött a mozgalom, melyet Kisfaludy még magasabb fokra emelt. Az Aurora és köre teljesen kivívta Pest fensőségét irodalmi tekintetben s midőn egy magyar szinészcsapat Pest fényes német szinházában Kisfaludy színműveivel elragadta a közönséget, kezdett mélyebb gyökeret verni a fővárosi magyar szinház eszméje is. Azóta Pest irodalmunk központja és Széchenyit, a ki azt társadalmi, politikai és kereskedelmi központtá is törekedett emelni, senki sem üdvözölte lelkesebben, mint Kisfaludy Károly. Gyakran látogatták egymást, s Kisfaludy egy politikai lap, a Jelenkor megalapításán fáradozott, mely Széchenyi eszméit terjeszsze, s melyet halála után barátai csakugyan meg is indítottak. «Az oppositio és reform zászlaját tűzzük ki – mondá halálos ágyán az őt meglátogató Szalaynak – minden ifjú írónak velünk kell tartani.»

De Kisfaludy Károly nemcsak a leendő magyar főváros szellemi csiráit ápolgatta, hanem költészetünknek is szélesebb kört nyitott, s közelebb hozta az élethez. Költészetünk addig meglehetős szűk körben mozgott, igen egyoldalú volt, s a classikai külsőségek, az idegen íz el-elzárták az élettől. Többet merített idegenből, mint magából, s azt sem tudta mindig nemzeti szellemben földolgozni. Költőink inkább csak a lyrai tért művelték s az elbeszélő és drámai költészet majdnem parlagon hevert. Kisfaludy Károly, bár jeles lyrai költő volt, nagy sikerrel fogott az elbeszélő és drámai költészet műveléséhez is. Mintegy megnyitotta a tért s az ifjú tehetségek egész csoportja lelkesült példáján. Ő és köre arról beszéltek legtöbbet, azt művelték nagy előszeretettel, a mi leginkább hiányzott irodalmunkban. A dráma, regény, beszély, ballada voltak kedvencz műfajaik, s midőn e kör legtehetségesebb tagja, Vörösmarty is föllépett eposzaival, a költészet minden főága fölzsendült irodalmunkban. Senkisem érezte mélyebben, mint Kisfaludy Károly, hogy költészetünknek multunk és jelenünk tükrévé kell válnia. Épen azért föltárta a multat, hogy a jelenre hasson, visszatükrözte a jelent, hogy a jövő magvait hintse el. Tragédiáiban, ha nem érte is el a teljes tragikai hatást, élénk korrajzot nyujtott, magyar életet festett, táplálta a nemzeti érzést, sőt Stiborjában a jobbágyok elnyomatását rajzolva, a múlt leple alatt a jelenre czélzott, s milliók fájdalmát tolmácsolta. Vígjátékai még nagyobb hatást tettek. Az a kaczaj, mely egyszerre fölhangzott, midőn színpadra hozta az elfajult külföldieskedő mágnást, ki az idegen műveltségnek csak czafrangjaival kérkedik s az igen is tőzsgyökeres falusi gavallért, a ki némi betyárságban keresi a magyarságot, mintegy megerősítette azt az irányt, mely után megujhodni készülő társadalmunk indult: a nemzeti műveltség irányát. De nemcsak drámairodalmunknak vetette meg Kisfaludy Károly alapját, hanem újabb beszélyirodalmunknak is. Sokat hányódott az életben, a tévedések és csalódások drága árán tanulta ismerni az embert és társadalmi viszonyokat. A szenvedések fakasztották föl komikai és humoros erét, s a könnyek fátyolán át tekintett az élet bohóságaira. Mintegy hirdetni látszott az élettől igenis elvonuló magyar költőknek: ne legyetek mások visszhangjai, ne könyvekből írjatok, hanem szivetekből, élményeitek és tapasztalataitok forrásaiból.

Kisfaludy Károly föllépte és hatása korszakos mozzanat irodalomtörténetünkben. Ő volt az első, a ki a művészi és nemzeti elemet egy magasabb összhangban óhajtotta egyesíteni. Addig a magyar költők vagy művésziek voltak idegen ízzel, vagy nemzetiek nem elég ízléssel. Ez ellentétek kibékítése volt Kisfaludy Károly főczélja. Formában és tartalomban a magyar költészetben még el nem ért tökély felé törekedett, s elvetve a classicismus békóit, a nyugot-európai modern költészetet akarta összeolvasztani a magyar szellemmel s nemzetibb alapon, mint elődei. Ezért fordult a nyugot-európai nagy költőkhöz s a nemzeti hagyományokhoz, a multhoz és jelenhez, a neologiához és népnyelvhez, a modern műformákhoz és a magyar népdalok rythmusához. Folyvást az a vágy lelkesítette, hogy költészetünket európaiabbá és mégis nemzetiebbé tegye, hogy nemzetivé varázsolja a művészit és művészivé a nemzetit. S ha ez neki nem mindig sikerült, vagy nem fensőbb fokon, az eszmény ki volt tűzve, az elv fejlődött, s az elvetett mag egy évszázad alatt terebélyes fává nőtt. A kezdeményező mestert fölülmúlták a tanítványok. Vörösmarty, Petőfi és Arany háttérbe szorították Kisfaludyt, de a nyomok hozzá vezetnek, a szellem fuvallata tőle indult. Ez eszmény, ez elv Kisfaludy Károly legszentebb hagyománya, ennek őrzésére, cultusára alakult társaságunk, s midőn halála félszázados fordulóján megkoszorúzva sírkövét, újra fennen hirdetjük azt, oly elvet hirdetünk, mely nemcsak irodalmi. Hívek lenni önmagunkhoz és a polgárosodás nagy eszméihez, egységbe olvasztani nemzetiségünket az európai műveltséggel, egész erélylyel ápolni nemzeti érdekeinket, de egyszersmind azokhoz európai érdeket fűzve, szükségessé tenni magunkat a kelet-európai népcsaládban: mi egyéb ez, mint amaz elvnek társadalmi és politikai alkalmazása? Minden társadalmi és politikai tény előbb mint érzés és eszme merül föl az irodalomban. Midőn Kisfaludy Károly vezérlete alatt amaz elvért kezdett lelkesülni irodalmunk, ugyanoly irányú lelkesedés fejlett ki a társadalmi és politikai téren is. Mindazt, a mit egy félszázad alatt e három téren vívtunk, vagy vesztettünk, amaz elv hű vagy kevésbbé hű szolgálatának köszönhetjük.

Egy félszázad sok idő, de kevés egy nemzet életében, és mégis minő különbség napjaink és Kisfaludy Károly kora közt. Oh ha egy napra fölébredhetne sírjából, mennyire nem értené azt a keserű elégületlenséget és majdnem kétségbeesést, melyet nemcsak a lapokban olvasunk, hanem az országgyűlésen még államférfiaink ajkairól is hallunk. Mennyire elbámulna, hogy mivé lett az ő szerény Buda-Pestje, melyről annyit álmodozott. Nemcsak a magyar irodalom és művészet központja, hanem a magyar társadalmi, politikai és kereskedelmi életé is, s immár anachronismussá vált, a mit ő oly mélabúsan énekelt:

Látná, hogy a nép, melyet ő jobbágyságban hagyott, s melynek egykor fájdalmát tolmácsolta, fölszabadult s egyenjogú hajdani földesurával. Látná, hogy az elhagyott, elmaradott ország egész európai állam lett. Látná, hogy az alkotmány, a melyet az ő idejében lábbal tapodtak, megifjulva életre ébredt, védve a nemzeti és egyéni jogokat. Látná, hogy Budán újra nemzeti kormány székel, mint ezelőtt háromszáz évvel, s Mátyás palotája nem egyszer fogadja a magyar királyt. Látná, hogy nemzetiségünk folyvást fejlődik az intézmények s a szélesebb körben mozgó irodalom és tudomány hatása alatt, s közoktatásunk nemcsak emeli, hanem terjeszti is a nemzeti műveltséget. Bizonyára mindezek mellett örömében nem látná súlyos bajainkat, csak a kép fényoldalát tekintené, a melyet mi már megszoktunk, vagy talán nem is akarunk látni.

Igaz, hogy az önelégültség még se egyént, se nemzetet nem tett se boldoggá, se nagygyá, de a pessimismus, a kétségbeesés még kevésbbé. A hit az erő, a küzdelem, mert tettre ösztönöz és kötelességeink teljesítésére buzdít; a kétség a gyöngeség, a lemondás, mert tétlenségbe sülyeszt s elfeledteti velünk kötelességeinket. Magyarország súlyosabb bajokat is kiállott már, s a sír szélén ébredt új életre.

S épen most esnénk kétségbe jövője felől? Mi költők és írók ne kövessük pessimista politikusainkat, higyjünk a jövőben, mint elődeink, mint Kisfaludy Károly. Higyjük, hogy a hit és tett, a lelkesedés és ildom, az erély és mérséklet, a türelem és munka, a súlyos szellemi és anyagi munka erősbíteni, emelni fogják nemzetünket, s mindinkább szilárdabb állást vívnak ki számára. Higyjük, hogy Magyarország volt, van és lesz, s a mult fénye, a jelen sikere, a jövő reménye egész erővel hassák át lelkünket. Higyjük, hogy egy félszázad mulva, midőn tetemeink már rég porladoznak, e kor a nemzeti emelkedés és dicsőség oly képeit fogja feltüntetni, mint a mi korunk a Kisfaludyéhoz képest! Áldott legyen Kisfaludy Károly emléke, lebegjen szelleme közöttünk.

III.
A NEMZETI NYELV ÉS MÜLLER MIKSA.11)

Ezelőtt tíz évvel, épen e teremben, irodalmunk újjászületésének százados évfordulóját ünnepelte Akadémiánk és megkoszorúzta Bessenyei emlékét. Valóban, Bessenyei emlékét megillette a kegyelet és hála koszorúja. A múlt században ő volt az első, aki nemzetiségünk fejlesztésében kereste társadalmi és politikai újjászületésünk eszközét; ő volt az első, a ki kimondotta, hogy minden nemzet csak saját nyelvén lehet művelt, idegen nyelv műveltekké tehet egyeseket, sőt egyes osztályokat is, de egy egész nemzetet soha; ő volt az első, a ki hirdette az irodalom és tudomány minden szakának nemzeti nyelven művelését és tanítását s egyszersmind először indítványozta egy magyar tudományos Akadémia megalapítását is. A mit Bessenyei kezdett, azt még nagyobb hévvel, több tudománynyal, műveltséggel és ízléssel folytatták Révai és Kazinczy egy egész írói phalanx élén. Néhány évtized megalapította újabb nemzeti irodalmunkat, megindította tudományos törekvéseinket, s visszavívta nyelvünk jogait a közigazgatás és közoktatás körében. E lelkesedés, ez áramlat hozta létre az Akadémiát, a Kisfaludy-Társaságot, s annyi más irodalmi és tudományos társulatot és intézetet, melyek oly erős támaszai, oly hű kifejezői irodalmi és tudományos műveltségünknek.

Az eszme, melynek egy század óta oly hiven áldozunk, az érzés, mely szívünket folyvást dobogtatja, épen úgy benső szükségből fejlett, mint a nagyobb és fejlettebb nemzetek példáján erősödött, a kik ez úton alapították meg nemzeti műveltségöket és lettek sokkal műveltebbekké, mint azelőtt. Ha van eszme, melyet az ösztön sugall, a bölcselem szentesít és a történelem igazol, az bizonyára a nemzeti műveltség eszméje.

És mégis vajon csillag helyett nem bolygó tűz vezetett-e bennünket? Nem járunk-e tévúton? A nemzeti érzés nem fajult-e bennünk nemzeti hiúsággá egyik túlságból a másikba ragadva? A nemzetinél nincs-e valami nagyobb és szentebb: az általános emberi? A nyelv, melylyel az Isten azért áldotta meg az embert, hogy kifejezhesse gondolatait, egyesülhessen embertársaival, miért nehezüljön reá átokként, miért válaszsza el annyi millió testvérétől, sokkal inkább, mint a tenger és hegyek? A madár megérti egymást, de az ember nem, a nyelvek ellenségei a nyelv czéljainak. Vajon ez a nemzeti elkülönzés nem nehezíti-e, nem bénítja-e meg a tudomány és műveltség fejlődését? A hagyomány nem azt az időt tartja-e boldog állapotnak, a midőn az emberek mind egy nyelven beszéltek, s nem azt-e boldogtalannak, a melyben Bábel tornya építésekor a nyelvek összezavarodtak? Vajon a középkor nem múlta-e felül legalább abban az újkort, hogy az egyháznak, politikának és tudománynak csak egy nyelve volt, a latin, mely mintegy egyesítette az egész művelt emberiséget? S ha ezt többé nem lehet visszaállítani, nem eleveníthetjük-e föl magát az eszmét, bár módosított alakban? A kisebb vagy fejletlenebb nemzetek nem követhetik mindenben veszély nélkül a nagyobb és fejlettebb nemzeteket. Európában csak négy nyelv van: a franczia, angol, olasz és német, melyeket nagy múltjok és jövőjöknél fogva világnyelveknek nevezhetni. Miért ne választhatnának ki a kisebb vagy fejletlenebb nemzetek ezek közül egyet, a melyet könnyebben elsajátíthatnak, a tudományos munkásság, a magasabb politika, a széles értelemben vett irodalom nyelvévé? Mi szükség, hogy a spanyol, holland, svéd, dán, orosz, magyar, lengyel, oláh és szerb tudósok nemzeti nyelvökön írjanak? Maradjon a nemzeti nyelv a család és költészet nyelvének. Nincs-e itt elég szép köre? Miért akadályozza a tudomány és irodalom, egy szóval az emberi műveltség gyorsabb fejlődését? S miért ne szakítanánk egy nagy és szent eszmének nevezett nemzeti előitélettel még akkor is, ha az talán eleinte fájna is szívünknek?

A kétség és rábeszélés e kérdéseit nem én vetem föl, tisztelt gyülekezet, hanem egy európai hírű tudós, egy kitünő író, Müller Miksa, a ki e tárgyról a múlt év tavaszán Oxfordból Nyelv és nyelvek czím alatt néhány lapnyi értekezést bocsátott világgá. A híres nyelvészt nem vezeti politikai indok, hanem tisztán csak a tudomány és műveltség érdeke. Azt hiszi, hogy előítélet ellen küzd s az esztelenség birodalma minisztereinek nevezi mindazokat, a kik a hazafiság álarczában elhitették a nemzetekkel, hogy semmi sincs illethetetlenebb, szentebb, mint anyanyelvök, s minden nemzet megszűnik nemzet lenni, ha azt feladja. Ez előitélet kiirthatását nem reméli ugyan egyhamar, de meg van győződve, hogy a négy világnyelv lassanként az egész emberiség tudományos és irodalmi nyelvévé fog válni, sőt eljöhet az idő, midőn a négy nyelvet egy váltja föl.

Müller Miksa elmélete igen közelről érdekli a kisebb nemzeteket, így a magyart is. Épen azért talán helyén lesz, ha néhány perczig e kérdéssel foglalkozom, annyival inkább, mert Müller Miksa nézetében többé-kevésbbé más európai tudósok is osztoznak; ha vizsgálom: vajon Bessenyei, Révai, Kazinczy, Kisfaludy Károly az esztelenség tanait hirdették-e, midőn újabb nemzeti irodalmunkat megalapították; vajon Széchenyi az esztelenség államférfia volt-e, midőn a tudomány nemzeti nyelven művelésére Akadémiát emelt; vajon a nemzeti műveltség hiú külső dísz-e vagy benső szellemi szükség, puszta előitélet, kérkedő bitorlás-e vagy szent jog s még szentebb kötelesség, akadálya-e az emberiség fejlődésének vagy épen előmozdítója?

Müller Miksának a négy s idővel egy világnyelvet illető eszméje nem valami mélyebb szemlélődés, hanem csak a kényelmetlen érzés szülötte, a minő meg szokta lepni az embert, valahányszor több a dolga, mint a mennyit elbír. A híres nyelvész panaszkodik, hogy a kisebb nemzetek tudósainak munkáit nem olvashatja, egész Mezzofantinak kellene lennie, ha el akarná olvasni mindazt, a mi szakjába vág s érdekli. A többek között boszankodik, hogy a magyar Akadémia kiadványai reá nézve nem léteznek, s Hunfalvy Pál társunk nyelvészeti munkáit nem olvashatja. És e boszankodás egy világot reformáló eszmét sugall neki, követeli a tudományos fejlődés nevében, hogy a kisebb nemzetek mondjanak le nyelvökről s a költői műveken kívül írjanak mindent idegen nyelven. E szerint a Kisfaludy-Társaság is csak költeményeket és regényeket adhatna ki magyarúl, de mindazt, a mi a széptan-, mű- és irodalomtörténet körébe esik, idegen nyelven kellene írnia. Vajon csak ezen hősies gyógyszer segíthet-e a bajon? Nem annyi-e ez, mint a betegséget halállal gyógyítani?

Mióta a világ áll, a nemzeti elkülönzés miatt soha egyetlen eszme sem veszett el az emberiségre nézve. Mind az ó-, mind az újkorban egyik nemzet mindig kölcsönzött valamit a másiktól. Sőt újabban a kisebb nemzetek irodalmában alig van nagyobb becsű tudományos vagy költői mű, melyet a világnyelvek valamelyikére le nem fordítottak volna. A tudományos folyóiratok épen arra valók, hogy kölcsönösen közvetítsék a különböző nemzetek irodalmi és tudományos mozgalmait. A nagy nemzetek fiai közt mindig találkoznak férfiak, a kik egyik vagy másik kisebb nemzet irodalma és tudományossága ismertetésében és átültetésében fáradoznak. A kisebb nemzetek szintén gondoskodni szoktak arról, hogy megismertessék a nagy nemzetekkel irodalmi munkásságuk és tudományos kutatásaik eredményét. Kivált napjainkban egyesek és testületek élénk tevékenységet fejtenek ki e téren. Ime nálunk sem hiányzik oly világnyelven írt szemle, mely a magyar irodalom és tudomány mozgalmait ismerteti meg a külfölddel. S e kölcsönös érdeklődést idővel fokozni fogja a tudományos fejlődés aránya és becse. Mi szükség hát Müller Miksa és társai kényelméért lemondanunk nemzeti nyelvünkről a tudomány és a szélesebb értelemben vett irodalom körében?

A mi nekik csak a kényelem, nekünk az élet és halál kérdése. És teljességgel nem az emberiség érdeke áll szemben egyes nemzetek önző hiúságával, hanem csak egy pár száz ember inkább képzelt, mint valódi kényelmetlensége milliók legszentebb érdekével. Bizonyára a választás nem nehéz.

Csodálatos, hogy épen oly nyelvész gondolta ki e különös elméletet, a ki világhírű munkáiban oly szépen és behatóan írt a nyelvekről. Avagy elkerülte volna-e figyelmét egyik oly oldala a nyelvnek, mely annyira szembeszökő? Tudniillik, hogy a nyelv nem valami külső, nem conventionalis jegye a gondolatnak, mint a betű vagy szám, hanem valami benső, maga a lélek, szelleme és jelleme egyszersmind valamely nemzetnek, s a nyelv e sajátsága nagy befolyással van nemcsak az irodalomra, hanem magára a tudományra is. Az a különbség, melyet a nemzetek irodalmi művei, sőt tudományos eszméi, módszerei, vagy legalább előadásmódjai között találunk, a nyelvben leli forrását.

Ha egy varázsszóra angol vagy német nyelvűvé változnék át a franczia nemzet, vagy megfordítva, elvesztené mindegyik saját géniuszát, mássá válnék nemcsak irodalmi, hanem tudományos munkásságának is jelleme. Nem átok, hanem áldás volt, hogy Bábel tornya építésekor megzavarodtak a nyelvek, mert csak úgy kisebb körben fejthette ki az emberi természet egész gazdagságát. A természetben minden mint különféleség olvad egy magasabb egységbe, a külső, a mesterkélt egység megbénítja a bensőt, mert kibékítés helyett elnyomja az ellentéteket.

E mellett hol az a határvonal, melylyel szorosan elválaszthatni egymástól a tudományt és irodalmat, mely utóbbi, legalább részben az elmélet szerint is, megmaradna a nemzeti nyelv számára? A történelmi és bölcselmi tudománykör csak tudomány-e s nem egyszersmind irodalom is, s nincs-e majd minden tudománynak rendszerén kívül irodalmi formája is? Kivánhatjuk-e a tudóstól és írótól, hogy legbensőbb énjét idegen nyelven fejezze ki? Lehető-e ez s van-e benne haszon? Más valamely idegen nyelven írni és beszélni szükségből és más szabadon gondolkozni, érezni, úgyszólva teremteni rajta.

Ez utóbbit csak oly nyelven tehetjük, melyben születtünk és nevelkedtünk. S ha tovább megyünk, úgy találjuk, hogy még a költészet is kapcsolatban van a tudománynyal s kölcsönös hatást gyakorolnak egymásra. Volt-e valaha költészet, mely ne lett volna hatása alatt a bölcselmi és történelmi tudományok fejlődésének? S nem voltak-e költők, a kik lelkesedést, eszmét költöttek fel a kor legnagyobb történetíróiban, bölcselőiben és államférfiaiban is? A hol nagyobbszerű költészetet találunk, ott találjuk a nagyobbszerű tudományt is. Egyik virág, másik gyümölcs. Példák reá az ó és újkor legnevezetesb népei. Az új elmélet szerint tudomány és költészet megválnának egymástól, egyik nemzeti nyelven zengene, a másik idegen nyelven tanítana, nem értenék meg, nem táplálnák többé egymást s legalább az utóbbi mindenesetre sülyedésnek indulna.

Azonban mindez lassanként csak úgy valósulhatna meg, ha a kisebb nemzetek valamely világnyelvet választanának tannyelvül s alsóbb és felsőbb tanintézetekben ezen taníttatnák az összes tudományokat. Bizonyára azt kellene választaniok, a melyikhez könnyebben hozzáférhetnek, például a spanyol választaná a francziát, a dán, a svéd és a magyar a németet. De vajon választanák-e? A tudomány érdeke csakhamar politikai érdekké aljasulna s a világműveltségi ügy a beolvasztás eszközévé. De tegyük föl, hogy mégis csakugyan választanának egy közelebbi vagy távolabbi világnyelvet. Vajon sokáig kibirná-e bármelyik, hogy egy pár száz tudós kedvéért lemondjon nemzeti műveltségéről, mely mindig szélesebb körben terjed és mélyebb gyökeret ver, mint az idegen? A tanintézeteket csak a tudósokért alapítják-e, vagy egy egész nemzet számára, s lehet-e egy egész nemzet művelt idegen nyelven? Bizony nem. Csak két lehetőség van: vagy beolvad lassanként az idegen műveltség útján az idegen nemzetiségbe és megszűnik nemzet lenni, vagy lesz egy-két művelt osztálya, úgyszólva kiváltságos kasztja, de maga műveletlen marad.

Ez utóbbi jelenséget látjuk a középkorban is, midőn a latin volt a tudomány és tanítás nyelve. A tudósok megértették egymást a világ bármely zugában, de csak egymásnak írtak, csak egymás hatása alatt állottak s alig volt valami közük nemzetök szellemi életéhez. Vajon a tudomány egy nyelve mellett aránylag műveltebb volt-e akkor az emberiség, mint később, midőn sok nyelven kezdették hirdetni a vallás és tudomány igéit? A négy világnyelv bármelyike a kisebb nemzeteknél hasonló eredményt szülne, mint a latin a középkorban, legfeljebb annyiban veszélyesebbet, a mennyiben az élő nyelvnek olvasztó ereje van. Nem lehetetlen, hogy e vagy ama nagy nemzet anyagi és szellemi ereje súlyával idővel magába olvaszthat egy vagy más kisebb nemzetet, de azt kivánni tőlök, hogy magok semmisítsék meg magokat, az mégis a soknál is több.

Müller Miksa új evangéliumot hirdet, hogy a nemzeti nyelv nem illethetetlen, nem szent s ha egy nemzet azt feladja, azért még nem szűnt meg nemzet lenni. Miért nem hirdeti ezt az angoloknak, francziáknak, németeknek, olaszoknak, s miért csak nekünk, kisebb nemzeteknek? Kisértse meg csak rábeszélni a németet, hogy a tudomány érdekében írjon francziául, vagy a francziát, hogy legyen angol, s ha sikert tud fölmutatni, akkor forduljon hozzánk, kisebb nemzetekhez, hogy kövessük ebben is a nagyobb nemzetek példáját, a mint követtük a nemzeti nyelv művelésében. Hiába festi elénkbe oly lelkesülten a jövő boldogságát, midőn a nemzetek tudományban és nyelvben egyesülnek, csak azt mondjuk reá, a mit Deák mondott egy osztrák államférfiúnak, midőn az szép színekkel festette előtte, minő boldogság vár Magyarországra, ha egybeolvad Ausztriával: «Mennyivel nagyobb a mennyei boldogság és mégsem akar senki meghalni.»

A nemzetek épen úgy, mint egyesek, érdekeik és szükségeik szerint szoktak bölcselkedni, s némelykor eszökbe jut mindazt egész tudományos elméletté emelni. Olvastunk elméleteket, melyek szerint bizonyos nyelvcsoport, bizonyos faj kevésbbé alkalmas a műveltségre, mint más, de csodálatosképen az elmélkedő sohasem tartozott ahhoz a nyelvcsoporthoz, vagy fajhoz, melyet kárhozatra szánt. Müller Miksa elmélete is a kisebb nemzetekről ilynemű elmélet. Egy nagy és hatalmas nemzet fiának elmélete, a ki keveset gondol a kisebb nemzetek helyzetével s csak a nagy nemzetek érdekeit tartja szem előtt, bár tisztán a tudomány érdekében látszik fölszólalni. Ne hajtsunk reá, ne hallgassunk sophismáira, még ha nagyobb tekintély volna is, s őrizzük meg Bessenyei, Révai, Kazinczy, Kisfaludy Károly és Széchenyi hagyományait. Az Isten különbséget tett ugyan a nemzetek között helyzetre és számra nézve, de nem a jogot és kötelességet illetőleg. Minden nemzetnek joga van kifejteni anyagi és szellemi erejét, s betöltve hivatását, hasznára válni az emberiségnek. A nemzeti műveltség nemcsak a nagy, hanem a kis nemzetek joga és kötelessége is, s ha hívek magokhoz érzésben, szóban, tettben, nem marad el az óhajtott siker. Lám, egykor mi is az örvény szélén állottunk, de becsületes és lankadatlan küzdelmünk kiemelt a sülyedésből és visszaadott magunknak. Egy század nagy emlékei tekintenek reánk. Áldás a küzdő és győzelmes bajnokok poraira: kövessük példájokat, s koszorúzza hasonló siker küzdelmeinket.

Bizonyára nagyobb jólét, nagyobb dicsőség egy nagy nemzethez tartozni, mint egy kisebbhez. A magyar tudós, a magyar író helyzete valóban szerény az angol, franczia vagy németéhez képest. De minden helyzetnek megvan a maga költészete, varázsa. A szegény, beteges anyát, a kinek szüksége van reánk, nem szeretjük-e jobban, mint azt, a ki a nagy világ szórakozásai között él s kevésbbé gondol velünk? Nemcsak a palotában lakik a boldogság, hanem az egyszerű polgárházban is, s nemcsak az a koszorú, a melyet egy világ kegye fon, hanem az is, melyet egy nemzet hálája nyújt felénk. Aztán a balsorssal való küzdelemben van valami lélekemelő. Ha mások szerencséjökkel dicsekedhetnek, mi sebeinket mutathatjuk föl; ha mások az európai polgárosodásnak tett nagy szolgálataikat emlegetik, mi dicsekedés nélkül elmondhatjuk, hogy századokig védtük e polgárosodást a keleti barbarismus ellen s elvéreztünk bele, ha mások dicsőségöket ragyogtatják, mi önérzetünkre hivatkozhatunk, hogy máris mennyi akadályt győztünk le s mind fennebb lobogtatjuk a nemzeti műveltség zászlóját.

Ez eszme nevében, ez érzés fölindulásai között ezennel megnyitom a Kisfaludy-Társaság XXXIV. közülését.

IV.
A FORDÍTÁSOKRÓL.12)

A mult évben élénken foglalkoztak a hirlapok költészetünk, általában szépirodalmunk bajaival. Sok régi s csak félig igaz vád újult meg és sok új és csak félig jó tanács hangzott fel. Bizonyára méltó volna mindenikkel bővebben foglalkozni. Egy széptudományi intézet, a Kisfaludy-Társaság ünnepélyes üléséhez épen illenék az ilynemű elmélkedés. De mindenik fejtegetése több időt venne igénybe, mint a mennyi egy elnöki beszédet megillet. Engedjék hát önök, hogy a sok vád és jó tanács közül csak egyet válaszszak ki, azt, mely egy idő óta élesebben kezd felhangzani s a mely társaságunkat is közelebbről érdekli.

Igen kevés eredetit írunk és igen sok idegent fordítunk. Az idegen termékek egész raja özönlött reánk s épen úgy háttérbe szorítja az eredeti műveket, mint idegenszerűvé teszi közönségünk ízlését. Ez a vád; a jó tanács pedig az, hogy fordítsunk minél kevesebbet, vagy épen ne is fordítsunk, írjunk minél több eredetit; kiadók, társaságok és közönség egyesüljenek az eredeti irodalom emelésére, egyszóval állítsunk föl az irodalomban is vámsorompót a hazai ipar védelmére az idegen ellen. De vajon alapos-e a vád s helyes-e a jó tanács?

Ha egy pillantást vetünk a mult századra s a jelen első évtizedére, úgy találjuk, hogy ez időkben nemcsak hogy aránylag sokkal többet fordítottunk, hanem eredeti irodalmunk sem volt oly erős, mint most vagy a közelebbi évtizedekben. A XVIII. század egyik legkitünőbb prózaírója, Faludi, leginkább fordításokkal alapította meg hírét s hatott az irodalom fejlődésére. Az új próza kezdeményezője, Báróczy, kizáróan mint fordító szerepelt s Kazinczy az ő példáján lelkesülve, szintén fordításokkal fogott az ízlés és stil reformjához. A franczia iskola költői jórészt franczia művek fordítói és átdolgozói voltak. A classikai iskola egész Virágig, sőt még Virág is, ereje felét a görög és római classikusok átültetésére fordította. Legtöbb eredetiséget lyrai költészetünk mutatott fel, melynek Csokonai és Kisfaludy Sándor voltak legkiválóbb képviselői. Dugonics regényei- és színműveinek nagy része átdolgozás, s míg Fáy és Jósika föl nem léptek, majdnem kizáróan idegen regények fordításával táplálkoztunk. A szinpad is hasonló képet nyujt. Katona és Kisfaludy Károly előtt leginkább fordítások- és átdolgozásokból telt ki szinházaink műsora, s a mi mint eredeti szerepelt, az sem igen volt több idegen drámák szolgai utánzásánál. Tudományos irodalmunkban még kevesebb eredetiség volt, mint költészetünkben. Azonban szépirodalmunk néhány évtized alatt erős, mondhatni, rohamos fejlődésnek indult. A költészet minden ága felvirult s a tudomány nyomósabb mívelése is megkezdődött. A fordítások száma szaporodott ugyan, de viszonyunk a külföld irodalmához lényegesen megváltozott. Irodalmunk, különösen költészetünk nem volt többé a külföld visszhangja; vettünk és folyvást veszünk ugyan onnan hatást, de az öntudatra ébredt nemzeti génius vezérel bennünket.

Épen azért nincs ok az aggodalomra. Hogy e fordítások háttérbe szorítanák az irodalmat, nem való. Egyetlen eredeti írónk sem vált fordítóvá a nagyobb dicsőség vagy anyagi haszon reményében. Egy-egy sikerült eredeti mű sokkal több vevőre és olvasóra talál, mint akármely idegen remek fordítása, melyet a közönség egy része eredetiben is ismer. A fordítások csak nagy ritkán érnek második kiadást, míg a jobb eredeti művek gyakrabban s régibb kitünő íróink folyvást újabb meg újabb kiadásban jelennek meg. Bizonyára az eredeti irodalom emelésére minden lehetőt meg kell tenniök egyeseknek és a Társaságnak, de mindig csak az irodalom valódi érdeke szempontjából. Eredeti művet csak azért írni, nyomatni, megvenni, olvasni, mert eredeti, habár keveset vagy épen semmit sem ér, nem lehet se egyesek, se társaságok feladata. Csak helyeselhetni, ha egy társaság alakul, mint a Petőfi-Társaság, oly czélra, hogy csak eredeti jobb műveket adjon ki; de vajon azért a Kisfaludy-Társaság kitörülje-e alapszabályaiból azt a pontot, mely az ó és újkor remekírói fordítását is feladatául tűzte; vajon az Akadémia és természettudományi társulat, melyek a tudományt nemcsak mívelik, hanem terjesztik is, lemondjanak-e arról, hogy a magyar tudományos irodalom hézagait koronként a legjobb külföldi munkák fordításával pótolgassák? A fordítás elvi ellenzése a csak magyarul olvasó közönséget elzárná az európai szellem áramlataitól, elszigeteltségbe sülyesztené; az eszme egyike azon nálunk divatos eszméknek, melyek valamely képzelt vagy valódi állami, társadalmi vagy irodalmi bajt úgy akarnának megorvosolni, hogy még nagyobb baj keletkezzék belőle.

Az európai nemzetek között sohasem volt erősb a solidaritas és mégis kifejlettebb a nemzeti egyéniség megőrzése és kifejtése, mint századunkban. Mindkét eszme és érzés a keresztyén polgárosodás gyümölcse, melyet a renaissance hatása alatt képződött műveltség érlelt meg. A keresztyén vallás nem kötve magát nemzetiséghez, mint az ó-kori vallások, úgyszólva egy nagy családdá fűzte össze a nemzeteket; az egyéni szabadság vágya és joga, mely az ó-korban oly fejletlen volt, mint a keresztyén eszmék fejleménye, nemcsak a társadalomban és államban érvényesült, hanem a nemzeteknek egymáshoz való viszonyában is, mert a nemzetiség, mint Eötvös mondja, nem egyéb, mint az egyéni szabadság alkalmazása egész nemzetekre. A két eszme és érzés valódi vagy látszó ellentéteinek kiegyenlítése a jelen és jövő század feladata. Az irodalom mindkét eszmét folyvást táplálta, fejlesztette s a fordítások nem csekély szerepet játszottak a fejlődés műfolyamában. Midőn a szent könyv minden nyelvre lefordíttatott, midőn az ó-kori remekírókat minden nemzet tanulta és fordította, mindkét eszme még élénkebb kifejezést nyert s azóta minden nemzet kölcsönös hatással van egymásra az irodalom terén is, átveszik, kicserélik egymás eszméit, fordítják egymás műveit. Valóban, a fordítások egyaránt kifejezik a közösség és nemzetiség eszméit s egyszerre mindkettőnek szolgálatot tesznek. Hirdetik, hogy az európai emberiség műveltsége közös alapon nyugszik, de egyszersmind mindenik nemzet saját nyelvén műveli magát s azt használja a kölcsönös hatás eszközéül is.

A leggazdagabb irodalmak sem lehetnek el fordítások nélkül. Az ó-kori remekírók fordításával maig sem hagyott fel egyetlen nemzet sem, az újabb remekírók művei vagy a nagyobbszerű tudományos munkák fordításai többé-kevésbbé megtalálhatók majd minden nemzet irodalmában. A német irodalom e tekintetben a leggazdagabb s a mit Goethe a világirodalom alatt értett, itt ment leginkább teljesedésbe. Az angolok szintén átültették irodalmukba a szárazföld legkitünőbb irodalmi és tudományos termékeit, sőt a francziák is, a kik nemzeti önérzetökben oly kizáróak, újabban sokkal nagyobb szorgalommal foglalkoznak idegen irodalmakkal, mint régebben s legnagyobb ellenségök, a németek irodalmát kiválóan tanulmányozzák és fordítanak belőle. Csak mi magyarok akarnánk elzárkózni s eredetiségünk zsirjába fuladni? Mily gyermekes eszme, mily korlátolt felfogás! A fordításnak és átdolgozásnak elvi ellenzése nemcsak műveltségünknek ártana, hanem ártana nemzetiségünknek is, mert a fordítás a nemzetiségi eszme kifolyása és gyengítése az idegen nyelv beolvasztó erejének.

Azonban nem tagadhatni, hogy a fordítások ellen emelt panaszokban van valami igaz is. Sok olyat is fordítunk, a mi elmaradhatna, sőt el kellene maradnia, s a mi jót is fordítunk, nem mindig fordítjuk jól. Hanem ennek gyógyszere nem az elvi ellenzés álláspontja, hanem az a régi jó tanács: jót és jól. Valóban, ha jót és jól fordítunk, nemcsak apadni fog fordításaink száma, mert jól fordítani nem könnyű, hanem gazdagodni fog az irodalom is, mert a jó művek jó fordítása irodalomtörténeti mozzanat is lehet és mindenesetre a jó fordításban mindig van valami eredeti is. A franczia kritikusok úgy emlegetik Amyot Plutarch-fordítását, mint a mely elősegítette a franczia műpróza megalakulását; az angol és német irodalomtörténetírók mint nevezetes mozzanatot jegyzik fel Pope és Voss Homér-fordítását; Herder népballada- és dalfordításai fordulatot idéztek elő a német lyrában; a német romantikusok műfordításaikkal majdnem többet hatottak irodalmukra, mint eredeti műveikkel; Shakspere fordításának hatását nemcsak a német, hanem a franczia irodalom is érezte. És nálunk Kazinczy műfordításainak hatása nem volt-e nagyobb eredeti műveinél s Arany műfordításaiban nincs-e eredetiség?

Kazinczy és Arany! E két név egy egész irodalmi század küzdelmét, kiinduló és végpontját jelöli, két ellentétes elv és rendszer képviselője költészetünkben és műfordításunkban egyaránt, de mindkettő egyszersmind áldása és dicsősége korának.

Kazinczy az ó- és újkor remekei fordításával kiemelte irodalmunkat sülyedtségéből, példát adva a költészet és próza különböző és saját nemeire. Új eszmék és érzések légköre támadt s megindult az ízlés és nyelv reformja. A példányok varázsa eredeti irodalmat teremtett s a kicsinyes műfordítói gond nagy művek szülő anyja lett. Kazinczy folyvást hirdette, hogy az írónak nemcsak tolla van, hanem ecsete, vésője és hangszere is; hogy a mondatnak nemcsak értelmének kell lenni, hanem idomának, színének és zenéjének is. Ki akart fejezni minden eszmét és érzést, melyeket az újkor szült s megkísérlette a kifejezés minden módját, melyekre a régiség példát adott. Óhajtotta, hogy úgy tudjunk beszélni és írni, mint a görög Athén csarnokai alatt, a latin Róma fórumán, mint a franczia Páris szalonjaiban s a német Weimar falai közt, és nemcsak úgy, hanem a mennyire lehet, oly módon is. Ez utóbbi pontban volt tévedése, mert idegen nyelvi szépségeket is igyekezett átültetni irodalmunkba, a helyett, hogy azokhoz hasonlókat fejtett volna ki nyelvünkből. E tévedését, melyet az újabb nyelvészet annyi kárörömmel emleget, mennyire ellensúlyozza az a nagy érdeme, hogy felköltötte a stil- és formaérzéket, hogy példát adott, s részben nagy sikerrel, a stil különböző nemeire s költői nyelvünk és műprózánk oly fejlődését indította meg, mely csakhamar a tökély magas fokára emelte nyelvünket. Vörösmarty Kazinczy tanítványa volt, de stilje már művészi idegenszerűség nélkül. Összeolvasztotta a régi és új nyelvet, egyesítette a művészeti és nemzeti géniust.

Midőn Arany föllépett, már megalakult újabb költői nyelvünk s a műfordításban is kezdettünk felhagyni azzal a móddal, hogy az idegen műremeket némi idegenszerű jellemzetességgel tükrözzük vissza. S mégis föllépte a fejlődés, a tökély újabb lépcsőjét jelölte. Géniusa a nép- és régi nyelvből, melyeket senki sem ismert jobban nála, új költői bájt fejtett ki, a szókincs, szólásmód és fordulatosság kimeríthetetlen gazdagságát árasztotta el művein, s mint fordító megmutatta, hogy mi a fordításban az eredetiség. A mit Goetheből, Burnsből, Shakspereből és Aristophanesből fordított mind olyan, mintha a nagy írók magyarul írták volna. Fordításai mint eredeti művek hatnak reánk. Nemcsak a gondolatot és árnyalatait tükrözik vissza, hanem a kifejezés és nyelv bájait is; a mi a német, angol és görög költőben a fenség és kellem, a páthos és gyöngédség, a komikum és humor kifejezése, azt mind megtaláljuk fordításában a magyar nyelvből kifejtve s mintegy újra teremtve. Fordításaiban néha nyelvünk bájainak oly árnyalatai is feltünnek, melyek eredeti műveiben hiányzanak, s azért épen oly gyönyört nyujtanak és épen oly méltók a tanulmányra, mint eredeti művei.

Ime, e két nagy példa bizonyságul arra, hogy mily kiváló helyet foglal el a fordítás az irodalomban. Nemcsak tartalommal gazdagítja azt, hanem műformákkal is, nemcsak ízlésünk nemesbítésére, látkörünk szélesbítésére hat, hanem az eredeti nyelvművészet emelésére is. E szempontból tekintve a fordításokat, bizonyára hibáztatnunk kell azt a sok gondatlan fordítást, melyekkel el van árasztva irodalmunk s melyek épen úgy zavarják élvezetünket, mint idegenszerűséghez szoktatják nyelvünket. Mindez nem Kazinczy iskolájának folytatása, mint sokan hiszik. Kazinczy, mint maga mondja, tudva-akarva botlott, megkisértve némely idegenszerűség átültetését, melyeket szükségeseknek hitt. Az a műgond iskolája volt, mely tudva tévedett és tévedni akart; ez a gondatlanság iskolája, mely akaratlanul téved, bár nem akarna tévedni. De a gondosabb, az úgynevezett magyaros fordításnak is megvannak a maga örvényei. Némelyek elégnek hiszik, ha fordításuk nyelvtanilag hibátlan, habár hiányzik belőle az erő és kellem, vagy nagyra vannak vele, ha minél több régies vagy népies kifejezéssel pompázhatnak, akár van szükség rájok, akár nincs. «In vitium ducit culpæ fuga, si caret arte». – mondja Horatius. S valóban kerülve az idegenszerűséget, nem egyszer oly magyarosságba esünk, mely nem felel meg se a műnemnek, se a hangulatának. Ide járul még egy más körülmény is, mely szintén könnyen félrevezetheti a műfordítót. Már évek óta feladtuk az alakhoz szorosan hű műfordítás elméletét, melyhez régibb íróink annyira ragaszkodtak. Semmi esetre sem hibáztatjuk, sőt bizonyos esetekben megköveteljük, hogy a fordító híven tartsa meg az eredetinek alakját, de épen nem veszszük rossz néven tőle, ha az eredeti külalakot nem mindig tartja is meg, s olyannal helyettesíti, mely nyelvünkön szokottabb s amahhoz hasonló hatású. Bizonyára bajos volna Horatius ódáit magyar népdal-rhythmusban fordítani, de Homert vagy Firduzit miért ne kisérelhetnők meg a magyar Sándor-versen? De ha ezt teszszük, vajon helyes-e még többet is tennünk s úgy fordítunk, hogy – a mint egykor Arany mondá nekem – érezzék rajta az alföldi bunda szaga?

De mind e megrovás csak a szélsőségeket illeti. Hála Istennek, vannak műfordítóink, a kik sikerrel, sőt olykor kitünően fordítanak s közülök a kiválóbbak épen Társaságunk tagjai. Néhány évtized alatt Társaságunk Shakspere és Molière összes műveivel ajándékozta meg a nemzetet, a Nibelungenlied és Don Quijote sikerült fordítását szintén társaságunk adta ki; innen vette a közönség Sophokles, Calderon, Moreto, Corneille, Racin és Puskin némely műveit is. Újabban Plautus és Milton, Moore és Schiller fordításai vannak készülőben s reményünk van még többekhez is, mert mi nem vagyunk a fordításoknak elvi ellenzői, sőt elvi pártolói vagyunk, s azt hiszszük, hogy ezzel a közműveltséget és nemzetiséget épen úgy szolgáljuk, mint eredeti kiadványainkkal.

Vajha az évek során minél több ó- és újkori remekírót ültethetnénk át nyelvünkre. Minden esetre Társaságunk szűk anyagi körülményei között is minden lehetőt megtesz e czél elérésére és számít a közönség támogatására. Ez óhajtás, e remény, ez igéret nevében megnyitom a Kisfaludy-Társaság XXXV. közülését s üdvözlöm a tisztelt közönséget, mely oly nagy számmal, oly szives részvéttel tisztelt meg bennünket.

V.
A KÖLTÉSZET LÉNYEGÉRŐL.13)

Társaságunk mintegy folytatása az Aurora-körnek. Kisfaludy Károlynál, mint az Aurora szerkesztőjénél, gyakran összejöttek barátai és dolgozótársai. Felolvasták egymásnak dolgozataikat, megbirálták egymást s megvitatták az æsthetika és irodalom főbb kérdéseit. Kisfaludy halálával a hű társak tovább is fentartották az Aurorát, nem hagytak fel összejöveteleikkel s egy pár év mulva megalapították a Kisfaludy-Társaságot, a hol a közönség előtt folytatták, a mit eddig magánkörben tettek. Valóban havi üléseinken mi is felolvassuk egymásnak dolgozatainkat, megbíráljuk a kiadásra szánt műveket s vitatjuk az æsthetika és irodalom főbb kérdéseit. Sőt ünnepélyes közülésünkön sem igen teszünk mást. Épen azért csak a hagyományos szokást követem, ha elnöki megnyitó beszédemben költészetünk jelen állásáról elmélkedve, egy pár oly eszmét igyekezem fejtegetni, a melyek minden esetre időszerűek s nem méltatlanok a figyelemre.

Költészetünk tizenöt év óta sok változáson ment át. Sok tehetséges munkást vesztettünk, sőt egy pár oly költő is kidűlt sorainkból, a kik nemcsak koruknak voltak díszei, hanem költészetünknek is örök díszei maradnak. Bizonyára új jeles tehetségek is merültek fel s épen nem panaszkodhatni, hogy a szépirodalmi munkásság szünetel. De ha összehasonlítjuk a multat a jelennel, különbségek tünnek fel, oly különbségek is, a melyek egy vagy más irányban aggodalomra adhatnak okot. A mult század közepe óta, a midőn költészetünk újra föléledt, egész az újabb időig folyvást a költők bizonyos csoportozatait szemléljük, a kiket közös eszme fűz össze, közös eszmény lelkesít. Bessenyeit, a ki a XVIII. század franczia eszméit és ízlését olvasztja össze a magyar hazafisággal és költői lelkesedéssel, egész csoport követi. Virág és Berzsenyi nagy sikerrel folytatják Baróti Szabó kezdeményét s vezéreivé emelkednek mindazoknak, a kik az ó-világ classicismusában találják eszményöket. Kazinczy mint költői nyelvünk és ízlésünk megújítója szintén a classicismusból indul ki, de már Goethe és Schiller hatása alatt és áthajolva a modern műformákhoz is, egy egész iskolát alapít. Kisfaludy Károly, Vörösmarty és az egész Aurora-kör az európai romantikából véve ösztönt, s a hazai történelemből és közéletből merítve lelkesülést, nemzetibb irányt adnak költészetünknek. Petőfi és Arany egy új nemzedék élén egyenesen a népnemzeti elemet veszik alapul s azt tovább fejlesztve, még nemzetibbé varázsolják költészetünket tartalomban és formában egyaránt.

Most kevésbbé látunk ily csoportosulást, ily küzdelmet és fejlődést. A csoportokat többé-kevésbbé egyének váltották föl, a kiket inkább személyes rokonszenv fűz össze, mint közös elv és eszmény. Bizonyára ez még magában épen nem akadályozza a jeles művek keletkezhetését. Hisz a multban Kisfaludy Sándor, Csokonai, Katona nem tartoztak valamely csoportozathoz, iskolához s mégis kitünő műveket alkottak. Nem is annyira ez, mint más oldalról merülhetnek fel aggodalmak, kivált ha nem egyes kivételekre tekintünk, hanem a közáramlatot vizsgáljuk. A költők egyéni elszigeteltsége igen kedvez az egyéni egyoldalúságnak, szeszélynek, sőt önkénynek, különösen akkor, a midőn nem korlátozza a közízlés kritikája. Valóban nálunk csakugyan nem igen korlátozza, mert kritikusaink nagyrészt épen úgy hajlanak az egyéni egyoldalúság, szeszély, sőt önkény felé, mint költőink. Az elvek kritikáját az egyéni nézetek kritikája váltotta fel. Nem annyira a költői művészet főtörvényei alkalmazását vagy fejtegetését szemléljük szemben az új művekkel, mint inkább az egyéni tetszés, vagy nem-tetszés kifejezését s több fejtegetést olvasunk a mellékes dolgokról, mint a lényegesekről. Ide járul még a napi sajtó növekedése, szélesebb körű fejlődése, a mely mindent magába akar ölelni s mely mindenben, még ott is, a hol nem épen szükséges, csak a gyorsaságot tartja szeme előtt. A röpke benyomást gyors ítélet követi s az egyéni tetszés korlátlansága néha egész a reclamig sülyed.

Mindezt nemcsak nálunk tapasztalhatni, hanem többé-kevésbbé másutt is. Egyik elsőrangú franczia folyóiratban a következőkép panaszkodik egy jeles kritikus: «Hajdan voltak olyan æsthetikai törvények, a melyek örök időkre látszottak szólni, mert azokat a tudós ókor szerzette. Ezek a törvények századokon át uralkodtak és senkinek sem jutott eszébe, hogy ellenök fellázadjon s ha valaki nem engedelmeskedett, az csupán tehetetlenségének volt tulajdonítható. Egy szent codexet alkottak ezek, a Parnassus törvényhozását, s a kritika nem volt egyéb, mint a jogtudományok egy válfaja: magyarázatokkal kisérte, szentesítette e törvényeket. Körülbelül ott volt a művészet, a hol a morál, szabatos theologiai szabályokból állott. De a mint az élet új szükségei, a tudomány vívmányai széttörték a theologia merev kereteit, ép úgy az új érzések, messzehatóbb eszmék, szűknek találták a hagyományos ízlés korlátait, s elvégre halomra döntötték. Ma már a művészetben nincsenek általánosan elismert törvények, nincs elvekre alapított kritika vagy legalább is a némelyektől hangoztatott elveket mások megvetőleg utasítják vissza. Az olvasók és a nézők a színházban vagy muzeumban bizvást mondogatják, hogy ez a dolog tetszik nekik, az meg nem tetszik, csakhogy még ezzel sincsenek mindig tisztában, hanem ki-ki a pillanatnyi fellobbanás hatása alatt ítél s meg sem kísérti számot adni magának fölhevüléséről, hijával levén valamely elvnek, a melyre támaszkodhatnék. Az emberek a leggyakrabban félnek véleményök nyilvánításától. Innen a kitérő itéletek, a melyekkel úton-útfélen találkozunk, a milyenek ezek: elég csinos, megjárja; semmit sem bizonyító, semmit sem tagadó ítéletek, a melyek épen elégségesek arra, hogy az ember némely ellenvéleménynyel szemben szépen meghátráljon. Ebben a bizonytalanságban és kételyben oly közönyösséghez jutunk, a melynek ægise alatt a véletlen határozza meg: mi a szép s mi a nem-szép.»

Azonban e jelenségnek megvan a maga oka, a melyet a franczia kritikus nem fejteget. Nem egyéb az, mint visszahatás a dogmatikus kritika erőszakossága s a nemrég uralkodott iskolák túlkapásai ellen. Az oly korszak, a melyet nem igen izgatnak új eszmék és el nem ragad a küzdelem heve, nyugodtabban tekinti a dolgokat s kerülve a túlságot, másik túlságba esik. Élesen látva a merev tanok s a kizárólagos iskolák tévedéseit, hajlandó nem hinni semmi általánosban. De vajon az æsthetikai dogmatismus s az æsthetikai nihilismus között nincs-e középút? Vajon ha nem hiszünk a mindent meghatározó s nem egyszer önkényes æsthetikai dogmákban, ne ismerjük-e el azon elveket se, a melyek a költészet czéljából és természetéből folynak? Vajon a költészetnek nincs-e czélja s eszközeit a szeszély s önkény választja meg? Vajon nincs-e különbség a jó és rossz ízlés között? Bizonyára van. Mindabban, a mi az emberi szellemből foly s az emberi szellemre hat, bizonyos törvények nyilatkoznak. A költészet egyidős az emberiséggel s mindig az emberi szellem fejlődését követte. Együtt fejlődött a vallással, társadalommal, állammal és tudománynyal, hatott reájok, hatást vett tőlök, de természetét sohasem tagadta meg. Azok a nagy költők, a kik az idők hosszú folyamában műveikkel elragadták az emberiséget, több-kevesebb öntudattal vagy épen ösztönszerűleg bizonyos törvényeket követtek s azon hatásnak, a melyet valamely szép mű gyakorol lelkünkre, mindig megvan az oka, még akkor is, a mikor nem vagyunk teljes öntudatában.

Épen azért a műfajok és műformák nem a szeszély, önkény, hanem a szükségesség, a kényszerűség szüleményei, a melyeket czél- és törvényszerűség állapított meg. A lyra, eposz, dráma az idők folyamában változtak tartalomban, módosultak formában, de benső lényegök most is az, a mi volt ezer év előtt. A tragikum és komikum fogalma most sem más, mint volt Sophocles és Aristophanes idejében; csak némely vallásos, társadalmi és állami összeütközések avultak el és váltattak föl újakkal. A régi görög és latin nyelv elenyészett, barbár nyelvek szorították ki helyökből, de e barbár nyelvekben lassanként a nyelvművészet és rhythmus ugyanazon törvények szerint fejlett, a nemzeti sajátságokhoz idomulva. A költészet alapjában mindig ugyanaz, de folyvást újjá szüli magát, vénül és megifjodik, elhamvad, mint a Phönix-madár, de hamvaiból új életre kel s az ég felé csattogtatja szárnyait. A polgárosodás romjai alá temetkezik, de együtt ébred az új polgárosodással, új színt vált, formái módosulnak, sőt új formákat teremt, de mindig természete törvényei szerint. A lángész tulajdonkép nem egyéb, mint a törvények kijelentője s hogy bibliai kifejezést használjak, nem azért jő, hogy eltörülje a törvényeket, hanem hogy betöltse. A költészet legvirágzóbb korszakai azok, a melyek e törvényeket legtisztábban, legtöbb alkotó erővel testesítik meg műveikben, s a hanyatlás korszakát épen az jellemzi legjobban, hogy e törvényeket félreismeri, egyoldalúan vagy épen balul magyarázza, az eszközt összetéveszti a czéllal, a mellékest a lényeges fölibe emeli s puszta formalismusba sülyed. De az örök törvények lassanként visszanyerik uralmukat s háttérbe tolják az ideiglenes divatokat. E törvények kutatása, megfigyelése a műphilosophia feladata; e törvények értése vagy érzése a jó ízlés sajátsága. S elvégre bármennyit kétkedjünk, annyi mindenesetre bizonyos marad, hogy minden törvény és szabály elvetendő, a mely ellenkezik a költészet czéljával, hirdessék a bár dogmatikus kritika vagy a költői iskolák legtekintélyesebb képviselői s minden oly mű hibás és hideg, a melyben nem emelkedik elég érvényre a költészet lényege, bármily csillogó pompában jelenjék is meg.

De mi a költészet lényege, mi tulajdonkép a költészet? Néhány szóval is megmondhatni. A költészet a természet és az emberi szív eleven és szabatos rajza, különösen az emberi szívé. E tekintetben felülmúl minden más művészetet. A képzőművészetek csak a színt és alakot utánozhatják s az emberi szívből csak annyit adhatnak, a mi egy pillanatra az arczon, mozdulaton visszatükröződhetik. A szív egész birodalma csak a költészeté; az emberi jellem benső mivoltát, bonyolult szerkezetét, átalakulásait, a szenvedélyek sok fajú fejlődéseit, az érzések röpke hangulatát, mély felindulásait csak a költészet tükrözheti vissza. Övé az ember egész külső és belső világa, övé minden, a mi a természetben kedélyünkre hat, földeríti, lelkesíti, szomorúságra hangolja, búskomorságba sülyeszti. Övé az ember összes viszonya az Istenhez, társadalomhoz, államhoz, tragikai és komikai küzdelmei bölcsőtől a sírig, övé a múlt, a melynek szülötte a jelen, övé a jelen, a mely a jövendő anyja, övé a jövendő, melyet sejtelmeivel és álmaival érint. Képes-e mindezt rajzolni a költő, ha nem vizsgálta, ha élményeivel vagy tanulmányával nem közvetítette? Nem fogja-e megsérteni művészete legfőbb törvényét, ha hűtelenül rajzolja az ember kül- és belvilágát? Régi igazság, hogy csak az hat a szívre, a mi szívből foly és a szívet híven rajzolja. Még az oly műfajok is, a melyek ki vannak véve a physikai törvények alól, mint a népmesék, mondák s más phantastikus művek, az erkölcsi törvények uralma alatt állanak s az emberi szív rajzát nyújtják. A lyrai költő nem fog mélyebben hatni reánk, bár legszebben verseljen, bár pazaran áraszsza képei gazdagságát, ha szenvelgést érzünk ki belőle, vagy ha a szív állandó érzései helyett csak hóbortjait zengi. A drámaíró meglephet bennünket leleményességével, technikai készségével, látványaival, de sohasem fog igazán elragadni, ha személyei bábok s nincs rajtok Isten képe, tudniillik a lélek küzdelmeinek hű kifejezése. A regényíró jó elbeszélő lehet, tudhat élénken szinezni, szórhatja elmés ötleteit, kalandot kalandra halmozhat, s mégis lehangolva teszszük le könyvét, ha mint álmodozó lázbeteg, elferdíti a társadalmi viszonyokat s eltorzítja az embert. Minden költői mű mélyebb és tartósabb hatása attól függ, hogyan tudta rajzolni az embert s csak azok maradnak fenn és szállnak nemzedékről-nemzedékre, a melyek a költészet e legfőbb törvényének leginkább megfelelnek.

A költészet mindenesetre az emberi élet hű, de eszményített rajza s még a legtulzóbb realista sem lehet el az eszményítés bizonyos foka nélkül. Mindamellett semmi sem adott annyi okot a félreértésre költőknek és közönségnek egyaránt, a legrégibb időtől a legújabbig, mint épen az eszményítés, sőt sokszor a naturalismus nem egyéb, mint visszahatás az elfajult eszményítés ellen. Vannak sokan, a kik a határozatlant, a ködöst vagy az életnek épen ellentétét, a nem létezőt tartják a legemelkedettebb költészetnek. Előttök nem az a költészet, a mely a szív rejtélyeit igaz vonásokkal igyekszik feltüntetni, hanem az, a mely fellegvárakat alkot a semmiségben. Pedig a költészet leglégiesebb alakjai is csak úgy hatnak, ha emberi vonással vannak felruházva s a képzelem legmagasabb szárnyalása sem más, mint az emberi lét fenséges megvilágítása. Igaz nélkül nincs valódi szép. Nem hiába emlegette oly sokszor Lord Byron az igaz kifejezést, nem hiába hirdette Arany: költeni s mégis igaz maradni, ez a nagy feladat, a melynek megoldásától függ a költői siker. Ide pedig leginkább két út vezet, az őszinteségé és komolyságé. Ha csak abból költünk, a mit átéreztünk, átéltünk, tapasztaltunk vagy tanulmányunk által behatóan közvetíteni tudtunk, már a siker felét bírjuk, mert könnyebben lehetünk elevenek és szabatosak, a mi a költői hatás legfőbb eszköze. Ha komolyan veszszük a költészet czélját és feladatát, könnyebben legyőzhetjük a hiúság és szeszély ingereit s képesebbek leszünk a való dicsőség keresésére, inkább fogjuk érezni, hogy nem a henye lelkek mulattatói vagyunk, hanem az élet fenkölt magyarázói s mély részvétű vigasztalói. S épen nem fogjuk sajnálni művünktől a fáradságot, mert a könnyű nehéz; és meg fogjuk tartani a mérséklet és jó ízlés határait még a komikum és humor legmámorosabb perczeiben is, mert jól mondja a költő: