Emlékbeszédek (2. kötet)

MÉSZÁROS LÁZÁR.

SZÜL. 1796 FEBR. 20-ÁN, MEGH. 1858 NOV. 15-ÉN.

1868.

Mészáros Lázár hagyományait1) olvasva, önkénytelen Mikes Kelemen jut eszünkbe. Mindkettő egy nagy, de szerencsétlen forradalom áldozata, bár egyik sem forradalmi ember. Mikes híven követi a győzelmes, majd bujdosó Rákóczit, de inkább egyéni, mint politikai hajlamból, Mészáros mindvégig hive marad az 1848-iki forradalomnak, sőt szerepet játszik benne, de inkább a hazafi kötelesség és katonai becsület érzetéből, mint politikai erős meggyőződésből vagy Kossuthhoz való ragaszkodásból. Egyik sem akar író lenni, bár mindenikben kitünő írói tehetség lappang; a számüzetés magánya, unalma, fájdalmai, a múltak emlékei teszik őket írókká. Mindenik munkája inkább becses irodalmi mű, mint tisztán történeti forrás. Mindenik saját bensőjét, egyéni jellemét hívebben tárja elénk, mint az eseményeket, a melyek között élt. Munkáik nem annyira a bonczoló ész, a beható elmélkedés, mint inkább a kedély szülöttei s rajtok egy kiábrándult, lemondó, de mélyen érző szív humora borong, csakhogy a Mikesé szelídebb, mondhatni elegiai, míg a Mészárosé keserűbb, a satira felé hajló, bár egészen soha sem veszti el szeretetreméltóságát.

Mikes minden esetre sokkal nagyobb írói tehetség; Törökországi levelei bámulatos mű mind szerkezet, mind stíl tekintetében. Az tökéletesen mindegy: írta-e valakihez e leveleket, vagy csak a levél alakját vette föl élményei elbeszélése végett, a fődolog az, hogy e levelek együttvéve oly egészet alkotnak, mint valamely költői mű. Egy nemes és hű szív belső életét, küzdelmét, törődését, átalakulását rajzolják e levelek s a különböző hangulatok oly természetesen s jellemzőn váltják fel egymást, olvadnak egymásba, mint a tavasz, nyár és ősz bájai. Az ifjú kedély daczol a balsorssal és számüzetéssel s vidám pajkossággal fedi el szomorúságát; a férfiú felfogja, érzi eljátszott életét, szemlélődik, tűr, gúnyol, de jó kedve még most sem hagyja el, s midőn már elhagyja és öreg napjaira urát és társait vesztve, egyedűl marad, a megnyugvás- és vallásban keres vigaszt s az őszi nap mélán mosolygó fényeként enyészik el. E mellett Mikes ismerte és tanúlta XIV. Lajos korszaka irodalmát s a XVIII. század első felének nehézkes magyar irodalmi nyelvébe franczia csínt, átlátszóságot és könnyedséget lehelt, de egyszersmind franczia szellemesség helyett magyar humort öntött el rajzain. Mészáros egészen más életkorban és körülmények között írta munkáit. Ötvenhét éves koráig hazája határain kívül, leginkább Olaszországban élt, egy pár gazdasági értekezést írt, a miért akadémiai taggá választatott, de nem igen foglalkozott a szorosabb értelemben vett irodalommal. Sok nyelven beszélt és írt s mint az ilyenek szokása, egyik nyelvnek sem hatott be stílbeli fínomságaiba. 1848-ban magyar honvédelmi miniszterré neveztetvén ki, kénytelen volt hol hosszabb, hol rövidebb beszédeket tartani az országgyűlésen. Beszédei nagy ellentétben voltak a magyar parlamenti szónoklattal. Tulajdonkép nem szónokolt, hanem társalgott. Mint becsületes, józan ember beszélt honfitársaihoz, a kiket nem annyira meghatni, mint felvilágosítani akart; mint nyilt, őszinte katona fejezte ki gondolatait bizonyos nyers humorral, melyben mindig több volt a jóakarat és boszúság, mint a gúny. Beszédei már újdonságuknál fogva is tetszettek, de mindig sikerültebbek voltak benne a részletek, mint az egész. Később, midőn 1849-ben kibújdosott és írni kezdett, humora még inkább kifejlett, jóakaratába több keserűség vegyült, de ereje folyvást inkább a részletekben nyilatkozott, mint az egészben.

Hagyományai három részre oszlanak: önéletrajzra, levelekre és emlékiratokra. Önéletrajza csak gyermekkoráról és iskolai elsőbb éveiről szól; levelei, melyeket részint rokonaihoz, részint száműzött társaihoz írt, 1851–1858-ig terjednek; emlékiratai ott kezdődnek, midőn 1848-ban ministerré neveztetett ki s Törökországba bujdosásán végződnek.

Önéletrajza tisztán irodalmi szempontból, alkalmasint legkitünőbb munkája lesz vala. Kár, hogy csak néhány ívre terjedő töredék, de így is igen becses. Ritka önéletrajzban találhatni a gyermekkori emlékek ily élénk és hű festését. Az író ment minden hiuságtól, minden czélzattól; egészen átadja magát az emlékek benyomásainak, oly őszinte, naiv, mintha visszaálmodná még egyszer gyermekségét, csak humora, melylyel rajzait kiséri, juttatja eszünkbe az őszi napsugarat, mely a hervadó természet másodvirágaival enyeleg. A hajlott és gyermekkor érintkeznek itt, a nélkül, hogy egymásnak ártsanak. Mészáros nem hajlott kora szempontjából rajzolja gyermekségét, mint sok emlékíró, de azért a gyermekkor kedves benyomásai nem keltenek föl benne se ízetlen ábrándot, se beteges érzelmességet. Betegeskedő jó édes anyja, egy kissé különcz, egy kissé indulatos édes atyja, jámbor nagybátyja s vén nagynénjei, kikhez szülei halála után kerűl, minden követelés nélkül, de biztosan odavetett alakok. Az emlékíró nem erőlködik hatást vadászni, épen nem bonczolja őket, csak rajzolja, a mint reá hatottak, a mint emlékében előtte állnak s ez által néhol valódi művészi hatást idéz elő. Atyja halálának rajza oly sikerült, hogy bármely kitünő irónak, sőt költőnek is becsületére válnék. Minthogy rövid, ide igtatjuk:

«Egyszer csak nagy lótás-futás történt, gyülekeztek a rokonok, megjelentek a ház barátjai, s ezek között egy tisztes lelkész, anyám bátyja, a ki különösen czirógatott s bevitt apám szobájába, hol az egész társaság a gyermekekkel együtt összegyült volt. Mit beszélt atyám mindannyival, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy a lelkész fölemelt, apám ágyához vitt, ez megcsókolt s kezét fejemre tette. A társaság eloszlott, a gyermekek eltávoztak, csak a lelkész s a házban lakók maradtak. Másnap a város lelkésze jött el ünnepélyesen; a barátok, rokonok a betegszobán kívül a házban, a házon kívül pedig s az udvarban tömérdek nép volt, bent és kint szomorú arczok vegyítve könnyezőkkel, anyám sírásban s este kong a lélekharang. Az ezt követő napon az előbbi személyekhez még mások is gyülekeztek. A női nem sírt, a férfiak mélyen hallgattak, a kis Lázárt nem vitték be atyushoz, a mit kért, megadtak neki s mulattatták. Kocsik jöttek; a gyermekek sírás közt váltak meg egymástól, mindenki sírt, Lázár is mekegett, de nem tudta miért. Egyszerre csak anyám is megcsókol, sír és ezt mondja: légy jó, engedelmeskedjél; a lelkész megsimított s kérdezte: akarok-e vele menni. Akartam-e, nem akartam-e, nem tudom; az egész dologból mit sem értettem, csak azt tudom, hogy anyám sírása közben kocsira tettek s ezzel kihajtottunk.»

Mily egyszerű, mily megindító rajz s mennyire rajta van a gyermekkori benyomások varázsa. Azonban az önéletrajz nem minden lapja ilyen, sőt a vége felé épen romlani látszik. Mészáros nagyon egyenetlen író, gondolatban, rajzban és nyelvben egyaránt. A hol nagyon szívén fekszik valami, a hol gyűlöl vagy szeret, ott ritkán hagyja el a rajz biztossága, a humor ereje, a stil bája. Másutt gyakran bágyadt vagy pusztán fecsegő és stilje a hosszúra nyúló, incisumokkal teljes mondatokban mintegy ellapul. Nyelve sajátságos vegyülete a tősgyökeres és romlani kezdő, az úgynevezett népies és művelt magyar nyelvnek. Emlékében sokat megtartott, mit a szülői házban s első olvasmányaiból: a Gvadányi és Dugonics műveiből tanult. De mint férfiu sokáig volt távol honától, sok idegen ragadt reá, s nem akarván elmaradni az újabb magyar irodalomtól, egyet-mást megtanult a mívelt magyar nyelv tévedéseiből. Néha ok nélkül purista, sőt még maga is alkot új szót, máskor nagyon is használja az idegen szókat. De e vegyület, ha humoros hangulat kifejezésére szolgál, semmit sem ront, sőt bájt kölcsönöz stiljének. Egy-egy idegen vagy rossz új szó, egy-egy csavargó, nehézkes mondat, melynek bő köpenye alól ki-kivillan a könnyű huszárdolmány, a tősgyökeres magyar szólásmód összekeverve az idegenszerűvel vagy épen exotikus idézetekkel, néha igen találóan fejezi ki szeszélyét, humorát vagy gúnyját. Azonban ha elmélkedik, ha nagyon is komolyan beszél vagy ha épen szónokias hangulatba csap át, akkor bágyadttá, mesterkéltté válik.

Innen levelei közt a Batthyány Lajos özvegyéhez írottak kevésbbé sikerültek, mint azok, melyeket unokahugához, Szutsits Amáliához intézett. Batthyány özvegyének néhány levélben háláját fejezte ki jótéteményeiért, elnyomta humorát, udvarias, ékes stílű akart lenni. Midőn unokahugához ír, semmi tekintet nem korlátozza, úgy ír, a mint beszél, a mint szeszélye, humora hozza magával. S itt leginkább hasonlít Mikes Kelemenhez, ki Rodostóból szintén egy költött vagy igazi nőrokonához intézi leveleit. Itt Mészáros elemében van, dévaj és szomorú, huszáros és bölcselkedő, lemondó és gúnyos, de folyvást nemesen tűrő, ki nem remél, de megnyugszik, kivet szívéből minden politikai szenvedélyt, de színültig tölti baráti-, rokon- és emberszeretettel, nem izgat, nem conspirál, de hiszen hazája távol jövőjében. Első levelét (Páris, 1851. decz. 11.) az ő kedves Málijához küldi, a ki egész haláláig levelezésben áll vele. Majd 1852 februárjában Jersey szigetére megy, hol 1853 májusa végéig marad, emlékiratain dolgozva, levelezve és jövőjén aggódva. Batthyány özvegyének bőkezűsége oly helyzetbe hozza, hogy 1853 közepén Amerikába mehet s ott 23 amerikai hold földet vehet magának. Gazdasága rendezéséhez fog, szánt-vet, kertészkedik, azonban csakhamar háza leég, majd egy orkán semmivé teszi ültetvényét; hogy adósságba ne bonyolódjék, eladja birtokát s egy tehetős amerikai családnál tanítóságot vállal. Így él egész 1858-ig, midőn Puky Miklós hivására Genfbe akar utazni, hogy kedves barátja nyomdai üzletében bizonyos hivatalt vállaljon el. Átjő Londonba, onnan Eywoodba megy lady Langdale, a magyarok szíves barátnője, látogatására. Már Amerikában nem volt jó egészsége, itt épen betegség lepi meg, s november 15-kén 1858-ban Czecz tábornok és Vukovics Sebő karjai közt meghal. 1796 február 20-án született s így 63 éves volt. Hamvai az eywoodi parktól egy negyedórányira, Titley helység temetőjében nyugszanak. Lady Langdale az oxfordi grófok mellé temettette s föléje faragott kőlapot tétetett angol és magyar felirattal. Mészáros maga is készített magának síriratot, melyet halála után irományai között találtak s mely így hangzik:

Im e levelek száraz és rövid kivonata, melyek oly élénken és híven rajzolják a számüzött utolsó éveit. Mily kedves humor ömlik el amerikai rajzain, mily meghatók unokahugához, bátyjához írt 1858-iki levelei, melyekben Magyarországba kegyelem utján bejövetelének lehetetlenségét fejtegeti. Néhány valóban æsthetikai becsű levélre találhatni e gyüjteményben, melyek a magyar irodalomban e nem jobbjaihoz tartoznak. Egy-egy mindennapiasnak látszó tréfával vagy megjegyzéssel találóan tud jellemezni hol viszonyt, hol lélekállapotot. «Mióta parasztemberré lettem – írja egy helyt – azóta keveset olvasok; e helyett dologhoz szoktatom magamat és igen kevés emigránst látok, hála Istennek.» Másutt: «Jövendőmről nem gondoskodom, mert négy helyre hínak meghalni, azonban hol végzem be ez utolsó műtétet, nem tudom.» Midőn huga a kegyelemért való folyamodásra buzdítja, ezt jegyzi meg: «Tudod, én meghaltam (in effigie halálra itéltetett) s míg az életnek újra vissza nem adatom, nem kérhetek, nem szabad kérnem, mivel a holtak beszédét nem értik, s én elfeledtem az élők beszédét. A mint látod, a legjobb akarattal sem követhetem tanácsodat. Mondd, hogy az, ki legfőbb parancs ellen cselekedett, s ezért holttá tétetett, mondd, miként léphetne fel azon kéréssel, hogy bocsássanak meg neki, mert parancs szerint működött? Ily esetben kérni annyi, mint hibáját beismerni, s ezt csupán azért, hogy engem megláthass, nem kivánhatod.»

Ilyesmikben gazdag e gyüjtemény. De legfőbb bája e leveleknek egy becsületes, de szerencsétlen hazafi minden szenvelgés nélküli hangja s nemes resignatiója. «Ne csüggeszd le fődet, ne légy komor, emelkedjél a viszonyok fölé, engedd egyik napot a másik után folyni s a sok rossz között örvendj a legcsekélyebb jón is s így helyzeted kevésbbé fog nyomasztónak tetszeni» – írja unokahugának és saját kedélyállapotát rajzolja, melyet egész száműzetése alatt meg tudott őrizni. Politikával keveset foglalkozik, legfeljebb egy-egy tréfás megjegyzést tesz a politikai ujdonságokra, nem vesz részt az emigratio terveiben, Kossuthról, kit exurunknak nevez, azt mondja, hogy «bonus non nunquam dormitat Homerus», de örvend minden kis jelenségnek, mely szenvedő hazájának még meg nem tört szellemét mutatja s jól esik neki, hogy a «szegény Kóficz Lázár» még él a magyarok emlékezetében. «Az idő, a szaporább közlekedés, a türhetőleg jobb eszmék terjedése s a positiv és históriai jog fog még egy sui generis független Magyarországot alkotni, csakhogy nem olyat, a milyet a magyar gőg kíván és remél; a mikor? a nemzet halhatlansága mellett másodrangú kérdés» – mond utolsó levelei egyikében s ez egyszerű szavakban több bölcseség rejlik, mint némely emigrans társai politikai röpirataiban.

Emlékiratai legterjedelmesebb munkája; két vastag kötetet tesz. Nemcsak azt írja le benne, a mit látott, a mi között élt, hanem mindent, a mi az 1848–49-iki eseményekből csak tudomására jutott. A munka két szempont alá jöhet, először mint irodalmi mű, másodszor mint történeti forrás. Mint irodalmi műnek szépségei és hiányai is ugyanazok, melyeket az önéletrajzban és levelekben is feltalálhatni, csakhogy itt az események tömege miatt néhol nehézkesebb elbeszélő és humora hajlóbb a satira felé. Önéletrajzában a gyermekkori benyomások bája, leveleiben nyugodt resignatiója mérséklik, de emlékirataiban szívére tolulnak aggodalmai, belső küzdelmei, a szenvedések és méltatlanságok, melyeket kiállott és keserűbbé válik. Ide járul még balhelyzetének, tehetetlenségének érzete. A körülmények a forradalomba sodorták, melyhez se egyéni hajlamai, se politikai meggyőződései nem vonzották, szerepet kelle játszania benne, de se elég erélye, se elég tehetsége nem volt hozzá. Parlamenti küzdelmeiben nem szerencsés, a csatatéren mint hadvezér épen szerencsétlen. Mindenki tiszteli mint becsületes embert, de se a hadseregben nem népszerű, se a politikai pártok között. Vissza akar vonulni, de nem engedik; marad hazafiságból. Megaláztatásokat szenved jobbra-balra; végre visszavonul s midőn újra föllép, önkénytelen Kossuth eszközévé válik, kihez épen nem viseltetik belső ragaszkodással. Mindez sok volt egy csendes természetű, noha bátor katonának, a ki nem szokta meg a közélet izgalmait, a politika cselszövényeit s épen nem termett forradalmi időkre. Türelme ugyan mindvégig nem hagyta el, mely épen oly erős volt, mint becsületessége, azonban a benyomások keserűsége egész erejében megmaradt szívében, a mit mindenütt érezhetni emlékiratain. E hangulat æsthetikai tekintetben sikerült humoros és satirikus lapokat irat vele, megélesíti érzékét a viszonyok és egyének árnyoldalai iránt s folyvást táplálja szelleme humoros hajlamait. Lényegében nem egy helyen igaza van, de rajzai mégis humorosan szeszélyesbek, satirailag élesebbek, mintsem óvakodásra ne intenék a történetírót, a ki majd használni fogja. Ez erős alanyiság æsthetikai tekintetben emeli a könyv becsét, de tisztán a történeti forrás szempontjából csökkenti; egy szóval: a könyv bája és baja az író egyéniségében, kedélyében rejlik.

E bajhoz még több is járul. Mészáros naplót vitt a forradalom eseményeiről, de ezek elvesztek, mint száműzött csak emlékéből ír, s így nem lehet mindenben, kivált a részletekben, pontos. E mellett se Kossuth, se a forradalom más politikai és katonai vezetői nem voltak hozzá eléggé bizodalmasak. Úgy látszik, nem volt beavatva terveikbe s a miben maga nem vett részt, az indokokra, a dolog lényegére nézve, nem mindig meríthetett biztos tudomást, hogy oly határozott itéletet mondhasson, mint a hogy teszi. A feltörekvő katonai tehetségek, győzelmes tábornokok sokkal lenézőbb modorúak voltak iránta, mintsem ez ne folyt volna be itéleteire, melyeket rólok elmond. Minket legalább meglepett, hogy Mészáros a forradalom tábornokai közül csak Perczelt méltányolja némi részben, s egyedül Dembinszkyt dicséri, ki semmi jeles dolgot nem vitt véghez. Görgeyben csekély katonai tehetséget talál, s a győzelmek okát jórészt az osztrák vezérek gyöngeségében keresi. Midőn 1852-ben Kmety angolul egy röpiratot írt Görgey ellen, Mészáros így ír neki Jersey szigetéről: «Köszönöm felőlem itéletedet, hanem azt gondolom, hogy a mint egyrészről sok volt a jóból, úgy másrészt Görgey irányában a rosszat illetőleg túlvágtat a zsinóron, mint a német mondja, mert ha csak egy őrmesteri tulajdonokkal bíró egyén vív ki több győzelmet, s ha őt, bár rajtakapták a rosszban, még sem bírták elmozdítani, úgy mindnyájunkra illik: «Inter vaccas, bos est abbas.» S mégis ő maga számos ily hibát követ el, nemcsak Görgey, hanem Klapka s mások irányában is.

Azonban nem bírálni kivánjuk e könyv adatait és itéleteit, csak azt a benyomást rajzolni, melyet reánk egészben tett. S habár óvakodásra intjük a történetírót, épen nem tagadjuk ez emlékiratoknak történetforrási becsét. Mészáros jellemére és tetteire nézve e könyv a legbiztosabb forrás. Ő magát sem nagyzolja, sem szépíti. Egészen feltárja szívét, gyöngeségeivel együtt átadja magát az olvasónak, s mást nem igen vitat, mint azt, hogy mindig becsületes ember volt. Ezenkívül 1848 májusától deczemberéig az ő könyvéből meríthetni legtöbb s legbiztosabb adatot a magyar hadügy állására nézve. Kivált az első hónapokból sok oly dolgot mond el, melyeket egy emlékíró sem említ, s melyek egészen ismeretlenek előttünk. Hogyan találta a hadügyi állapotokat, midőn tárczáját átvette, hogyan küzdött a bécsi ministeriummal, a magyarországi várparancsnokokkal, a sorezredek tábornokaival, hogyan indúlt meg az egész hadügy szervezete, mindezt oly körülményesen és élénken írja le, hogy e részek teszik munkája legbecsesebb lapjait. S itt tünnek ki az ő hazafiúi és hadügyministeri érdemei is, bár az elbeszélésben, az események csoportosításában nem látszik semmi czélzatosság. Kitűnik, hogy mily sokat tőn a magyar hadsereg megalapítására, hogy része van a győzelmes tábornokok dicsőségében, a kik annyira lenézték benne a csatavesztett vezért, a később csekély befolyású hadügyministert s végre az utolsó napokban a Kossuth által csak névvel, puszta eszközzé kinevezett fővezért.