Emlékbeszédek (2. kötet)

KISEBB BESZÉDEK
IRODALMI ÜNNEPÉLYEKEN.

I.
A VITKOVICS-ÜNNEPÉLY LAKOMÁJÁN.

Eger, 1878 aug. 26-án.

Uraim! Az a férfiú, a kinek ma emlékét ünnepeljük, kétszeresen Eger városáé; először mert itt született, másodszor mert szülőföldje hű kegyelettel őrzi emlékét. De engedjék, uraim, hogy a m. t. Akadémia is jogot tartson e férfiúhoz. Vitkovics ugyan nem tartozott tagjai közé, mert egy pár hónappal előbb halt meg, mintsem az Akadémia véglegesen megalakulhatott volna, de egyike volt azoknak, a kik Buda-Pestet irodalmi központtá emelték, s egyszersmind szellemileg a magyar Akadémiát megalapították. Nagy csapás volt Magyarországra nézve, hogy majdnem kétszázadig nem volt fővárosa, s midőn visszafoglalták is Budát, ez sokáig nem volt az ország szíve. Örök hála azon férfiaknak, a kik a század elején Buda-Pesten újra feldobogtatták a nemzet szivét, s lehetővé tették, hogy Széchenyi újra visszafoglalja a fővárost a magyarnak. Vitkovicsnak sok érdeme van ebben. Az ő szeretetreméltó egyénisége, jeles költői tehetsége, s vidám szelleme vonzotta az idős és fiatal írókat, s vendégszerető háza sokáig gyülhelye lőn, nemcsak a pesti, hanem a Pesten átutazó íróknak is. Kazinczy pesti triászának nevezte Vitkovicsot, Szemerét és Horvát Istvánt.

Vitkovics estélyén olvasta fel Kölcsey 1810-ben az első magyar műballadát; Szemere 1815-ben a Mondolat elleni feleletet; Helmeczy a nyelvujítás apologiáját; innen indult Döbrentei, mint az új szellem hirdetője Erdélybe, s itt határoztatott el az Erdélyi Muzeum megindítása is. S midőn 1822-ben az Aurora megindult, Kisfaludy Károly drámáival, Vörösmarty eposzaival ragadta el a közönséget, az újabb írói nemzedék is Vitkovics estélyein nyerte mintegy felavatását. Hogy mily szeretettel és tisztelettel csüggött az ifjabb nemzedék Vitkovicson, mutatja az az elegia, melylyel Vörösmarty az ő halálát siratja, s melynek végén így sóhajt fel:

A kor, melyről Vörösmarty álmodozott, eljött: Vitkovicsot a haza hívei között emlegetjük, megjelöljük szülőházát s megkoszoruzzuk emlékét.

S mindehhez, Eger városa után, kinek van több joga, mint a m. t. Akadémiának, a mely Vitkovicsot szellemi alapítói közé számlálja? Legyen hát szabad a m. t. Akadémia nevében megáldanom Vitkovics emlékét s üdvözölnöm Eger városát, mely oly kegyelettel ünnepelte meg jeles fia születésének százados évfordulóját. Adja Isten, hogy Eger városa a mily hősiesen védte egykor magát, oly erős vára legyen a nemzeti műveltség ügyének is! A m. t. Akadémia nevében Eger városára emelem poharamat!

II.
TOLDI SZERELME BEMUTATÁSA A KISFALUDY-TÁRSASÁGBAN.

1878 október 25-én.

Tisztelt Társaság! Van szerencsém megnyitni az ülést, s egyszersmind legyen szabad jelentenem, hogy Arany János társunk ajándékul egy példányt küldött Társaságunknak legújabb munkájából. A könyv czíme ez: Toldi szerelme, elbeszélés tizenkét énekben; tehát a Toldi-trilógia második része. Már maga a könyv czíme megfejti önöknek azt, hogy miért térek el a rendes szokástól, kivételesen miért jelentem be a munkát az ülés elején s nem a végén. Arany Toldija szoros kapcsolatban van Társaságunk történetével s úgy szólva családi ügyünk. A trilógia első része 1847-ben nyert jutalmat a Kisfaludy-Társaság pályázatán. Ennek immár harminczkét esztendeje. Akkor ez elnöki széken báró Jósika Miklós ült, az önök helyeit Fáy, Vörösmarty, Bajza, Czuczor, Toldy, Eötvös, Erdélyi, Garay stb. foglalták el, s üdvözölték az új tehetséget, a ki költészetünkre új fényt vala derítendő. Azóta Jósika távol hazájától, számüzetésben halt meg, s a Társaság legkitünőbb tagjainak egész csoportja szállott sírba. Sőt az az ifjú költő is, Petőfi, a ki oly őszinte lelkesedéssel fogadta a koszorúzott művet, villámként enyészett el a forradalom viharában, s új barátja elegiája hiába kereste sírját, hogy könyeivel öntözze. Midőn Arany Társaságunk és a nemzet tapsaitól buzdítva, megírta trilógiája harmadik részét, Toldi Estéjét, Társaságunk nem munkálkodott többé, a magyar alkotmánynyal együtt felfüggesztetett, s ő, Társaságunknak akkor legifjabb tagja, nem foglalhatta el székét e művével. Azonban midőn Társaságunk 1860-ban újra föléledt s 1862-ben megtarthatta ünnepélyes közülését, Arany trilógiája második részéből olvasott fel egy pár töredéket. Íme Társaságunk legszebb és legszomorúbb emlékei hogyan füződnek Arany Toldijához, s vajjon magának a költőnek nem legszebb és legszomorúbb éveit jelöli-e trilógiája?

Aranyt e második rész megírására először Petőfi ösztönözte, a ki 1848-ban már ismerte kéziratban Toldi Estéjét. «Ha fejét és lábát megcsináltad, írd meg a derekát is,» – mondá neki. Arany hozzá is fogott; de első terve oly akadályokba ütközött, a melyeket nem volt képes legyőzni. Csak 1863 őszén fogott hozzá újra egy új tervvel, de közbejött családi csapások és betegeskedései miatt nem folytathatta. Azonban 1874 óta derültebb napjaiban koronként ismét dolgozgatott rajta, míg végre ez év tavaszán befejezte. A kész művet megmutatta egy pár barátjának; de épen nem kivánt vele a nyilvánosság elébe lépni. Kerülni akarta az izgalmat, melynek ki van téve minden író egy újabb munkája kiadásakor, s nem kivánt többé részt se dicsőségből, se gáncsból. Aztán szigorúbb birája levén magának, mint másnak, ez érzelmeket némi elégedetlenség is növelte. Halála utánra akarta halasztani, hogy tegyen vele egy későbbi kor, a mit tetszik. De végre engedett barátai kéréseinek, a kik közt én voltam a legkövetelőbb, legzaklatóbb, leggyöngédtelenebb. Lehet, hogy nem helyesen cselekedtem; de megvallom, szeretném, ha életem tévedései csak ilyenekből állanának. Ő maga is érezte, hogy ezzel a művével egy régi tartozását rója le. Be is vallja a mű végén, a midőn így ír:

De érezte, hogy kiadásával is tartozik azon nemzedéknek, mely oly őszinte szeretettel csüngött költészetén s Toldiját oly nagyra becsülte. Elvégre a mű megjelent s ím van szerencsém bemutatni. Úgy hiszem, nemcsak Társaságunk, hanem az egész olvasóközönség köszönetét fejezem ki a költőnek, hogy a teljes Toldival ajándékozott meg bennünket. E trilógia költészetünknek mindig büszkesége lesz, az izlés változásai nem fogják eltemetni, s egy későbbi kor kritikusa, ha talán sokat gáncsolna is benne, még mindig elég marad, a mitől nem tagadhatja meg bámulatát.

És most legyen szabad, ha önök megengedik, egy pár részletet olvasnom fel belőle. Az első rész a Társaság keblében olvastatott fel először, e második, az időben utolsó rész is innen induljon a világba.

III.
TOLDY FERENCZ SÍREMLÉKÉNEK FELAVATÓ ÜNNEPÉLYÉN.

A kerepesi-úti temetőben 1880 október 31-én.

Tisztelt gyülekezet! Majdnem öt éve mult, hogy egy zord téli napon Toldy Ferencz hült tetemeit e temetőbe kisértük. Mennyi gyász borult koporsójára, legkivált az Akadémiáé, melynek már megalakulásakor tagja, évtizedeken át titkára és éltető lelke volt; az egyetemé, melynek tanszékén egy úgyszólva általa teremtett tudományt hirdetett; a Kisfaludy-Társaságé, melyet alapított, s mint igazgatója, majd elnöke oly sokáig s annyi sikerrel vezetett; a fővárosi képviselőtestületé, melynek legbuzgóbb és legérdemesebb tagjai közé tartozott. Oly hirtelen és váratlan történt halála, hogy alig hihettük el. Hisz’ még azelőtt egy pár nappal élénken vett részt mindennemű munkásságban, hévvel beszélt megirandó munkáiról, mintha lélekben és testben örök ifjúsággal áldotta volna meg az ég, sőt még aznap este is egy új munkába fogott, íróasztala mellett érte a halál, mint a hőst a csatatéren E körülmény még fájóbbá tette veszteségünket, s megsirattuk benne a tudóst, a hazafit, a barátot, a buzdítót s utolsó bajnokát azon hős csapatnak, melynek irodalmunk újjászületését köszönhetjük.

És most, a midőn síremlékét avatjuk föl, a melyet közadakozásból emelt a Kisfaludy-Társaság, ugyanazon testületek képviselői, ugyanazon résztvevő közönség állja körül sírját, ugyanazon kegyelettel, de más érzések között. Akkor lelkünk olyan volt, mint a zord téli nap alkonya, mely dermesztő éjbe merül, most az őszi napfényhez hasonló, mely enyhít s megaranyozza a sírt. Akkor gyászoltunk, most emlékezünk, akkor csak Toldy koporsóját láttuk, most egész pályája tárul föl előttünk, s ugyanazon eszmék és érzések rezegnek át lelkünkön, melynek az elhunyt képviselője volt.

Valóban Toldy pályája szép és lelkesítő pálya. Senki sem őrizte meg hivebben és teljesíté buzgóbban Kazinczy és Kisfaludy Károly hagyományát, mint ő. A nyelvben és nyelv által fejleszteni ki a nemzetiséget, az irodalomban és irodalom által szilárdítani meg mindkettőt, s így fölébresztve az álomba sülyedt nemzetet, egyszersmind újjászülni az elhanyatlott magyar államot: ez volt a szent hagyomány. Maga Toldy megjegyzi egyik életrajzi töredékében, hogy mindazokat, kik a huszas években s általában az Akadémia megnyitása előtt, de ezután is 1848-ig a magyar írói pályán működtek, legfőkép a hazafiság vezette, életök föladata a magyar nyelv és irodalom művelése és terjesztése volt, s mindkettőt nem mint végczélt tekintették, hanem mint eszközt a nemzetiség, s ha lehet, a magyar állam fölelevenítésére. Erre törekedtek nagyok és kicsinyek, ez tette a magyar írókat, erőseket és gyengéket testvérekké, s mint az első keresztyének bátorították, lelkesítették egymást azon büszke önérzetben, hogy végre is ők fogják a nemzetet életben tartani, míg eljő politikai ébredése s üt a fölszabadulás órája.

Az óra ütött s egy új korszak derült Magyarországra, de egy gyásznapon minden, egy egész félszázad munkája veszendőnek látszott. S ekkor Toldy állott először a romokra hirdetni a régi hitet. A forradalom után megjelent első magyar könyv előszavában vigasztalja és bátorítja elcsüggedt nemzetét. «Minden egyéb fensőség ingatag – kiált föl – csak a szellemé biztos és maradandó. Ebben nemzetünk jövője és semmi egyébben.» Saját lakására gyüjtötte össze az Akadémia szétriadt tagjait, megindította Uj magyar muzeumát e sokat kifejező jelmondattal: Peragit tranquilla potestas quæ violenta nequit; élére állott a történetirodalmi mozgalmaknak, hogy a nemzet multjából merítsen erőt jövőjére, az egyetemen mint magántanár lépett föl irodalomtörténeti fölolvasásaival, hirdetve az ifjúságnak, hogy nemzetünknek nemcsak politikai multja van, hanem irodalmi is, s így jövőjének is kell lennie.

Azonban Toldy, Kazinczy és Kisfaludy Károly hagyományához még egy új törekvést csatolt. Amazok inkább csak a nemzeti irodalmat igyekeztek megalapítani, Toldy a magyar tudományosság megalapítása felé is fordítá a nemzet figyelmét. Ifjúságától egész haláláig izgatott a mellett, hogy a tudomány minden ágát művelés alá vegye a magyar. Maga jó példával ment elől, előkészítette az Akadémia reformját, tudományos vállalatokat és egyesületeket alapított, s buzdította négy-öt írói nemzedék ifjú tehetségeit. Sok oldalú fogékonysága, buzgó tevékenysége bámulatos volt, s mindvégig a magyar tudós példányképe maradt, ki a tudományt erős nemzeti érzéssel párosítja. Fennen vallotta, hogy a tudomány főczélja ugyan maga a tudomány, s ez nemcsak egy nemzeté, hanem az egész emberiségé, de minden tudós első sorban hazájának szolgál, s dicsőségét nemzetével osztja meg. Buzgón hirdette, hogy a politikai rendszabályok egymagokban meg nem védik, ki nem fejlesztik, s még kevésbbé terjesztik a nemzetiséget. A tudomány sulya s a művészet varázsa az, mi biztosít, fejleszt és hódít. Mélyen hitte a nemzeti műveltség államalkotó erejét, s abban a reményben hunyt el, hogy küzdelmeinket siker koronázza.

Nyugodjál csendesen, kifáradt bajnok, s álmadozzál reményeidről. Ringassanak szép álmokba barátaid Kölcsey és Vörösmarty hymnuszainak hangjai, melyek sirodnál ime újra megzendűlnek. Álmadozzál arról, hogy megbűnhödte már e nép a múltat és jövendőt; álmadozzál azon jobb kor teljességéről, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán. Az a koszorú, melyet sirodra teszünk, nemcsak a kegyeletes emlékezet jelképe, hanem a lelkesedésé is, hogy azt a hagyományt, melyet Kazinczytól és Kisfaludytól örökölve, ránk szállítottál, hiven megőrizni és buzgón teljesíteni törekszünk.

IV.
A GARAY-ÜNNEPÉLYEN.

Szegzárd, 1881 szeptember 4-én.

Azon budapesti irodalmi társulatok nevében van szerencsém itt szót emelni, melyek ez ünnepélyre képviselőket küldöttek. Örömmel jöttünk ide, hogy kifejezzük kegyeletünket Garay János, a jeles költő iránt, hogy üdvözöljük Tolnamegye és Szegzárd közönségét, mely oly híven őrzi, oly melegen ünnepli költője emlékét.

Valóban, Garay megérdemli e kegyeletet, mert mint ember és költő egyaránt betöltötte helyét. Haláláig hű maradt jelmondatához:

Mocsoktalan tisztán futotta meg pályáját, bár nem sebek, szenvedések nélkül, de a megpróbáltatások napjaiban sem tagadta meg jelleme őszinteségét és lantja méltóságát. E lant csak nemes érzéseknek volt szentelve: a szerelem ábrándjainak, a családi élet szentségének, de mindenek felett a hazaszeretetnek.

Garay híven követte mesterét: Vörösmartyt, a kinek nyomaiba lépett ő is. Mint Vörösmarty, úgy ő is, multunk nagyságát és dicsőségét mutatta fel, hogy éreztesse a nyomorult jelent s reményt ébreszszen a jövő iránt. Csatár, Árpádok és Szent László e szellem szülöttei s balladáiban folyvást a magyar történelem epikai és drámai mozzanatait énekli meg. Mily erélylyel fejezi ki Kontjában a magyar hagyományos jogérzetet, mely csak a törvénynek hódol, a bitorló önkényt és kegyelmet egyaránt visszautasítja!

De nemcsak a mult nagy emlékeit, hanem a jelen vágyait, a jövő reményeit is zengette Garay.

A kétségbeesett hazafiság sugalta Berzsenyinek, hogy: «romlásnak indult hajdan erős magyar», Kölcsey kétségbeesve kiáltott fel, hogy a magyar már csak névben él. Vörösmarty kiemelte lyránkat a kétségbeesésből és hirdette: hogy jönni kell még, jönni fog egy jobb kor. Az új költői nemzedék egész lelkesüléssel fogadta szivébe e reményt s Garayval együtt a hazafias eszméket és érzéseket tolmácsolták, a hazafias erényeket dicsőítették.

A hol költők születnek, hol a lant szava visszhangra talál, nem sokáig késhetnek a tett emberei is.

Vörösmartyt Tolnamegye nevelte, a Völgység szép vidékén írta Zalán futását; Garayt Szegzárd szülte, a rímelő és hivő hazafi költőket a tettre kész tolnamegyei hazafiak egész serege követte, élükön Bezerédj István, az örök jog szószólója s az első megyei adózó nemes, Csapó Dániel, az anyagi érdekek előmozdítója, az első magyar népgazda, Perczel Mór, az első magyar tábornok, a ki győzelemre vezette a honvédeket.

Ime a szó és tett, a költők és államférfiak egymásra hatása. Fény nevökre s áldás Tolnamegye és Szegzárd közönségére, a mely oly fiakat szült, növelt s emléköket oly kegyelettel ünnepli.

V.
A BESSENYEI-ÜNNEPÉLYEN.

Puszta-Kovácsi, 1883 junius 10.

Üdvözlöm önöket, uraim, a Kisfaludy-Társaság nevében; s azt hiszem, hogy nemcsak a Kisfaludy-Társaság, hanem az egész irodalom érzelmeit tolmácsolom, ha egyszersmind köszönetet is mondok önöknek kegyeletökért, hogy Bessenyei György sírját emlékkővel jelölték meg. A vén almafa, a melynek árnya alá temették egykor az agg bihari remetét, rég kidőlt, a sír rég egyenlő lett a földdel, s új meg új tavasz virágai, új meg új tél hava födték el azt szemeink elől. De önök fölkeresték a drága hamvakat s ím emlékkő hirdeti a késő nemzedéknek is, hogy hol nyugszik az a férfiú, a kivel új korszak kezdődik irodalmunkban, a melynek fejlődése átalakítja társadalmi és állami életünket.

A XVIII. század azon évtizedei, melyekben Bessenyei György született és férfiúvá ért, szomorú, talán legszomorúbb korszaka volt Magyarországnak. A kedvező külső körülményeknek nem feleltek meg a belsők, külsőleg ép testünkben lelkünk haldokolni látszott. Magyarország a mohácsi veszedelem óta sohasem volt egészebb, egységesebb, mint ekkor, s mégis sohasem volt kevésbbé Magyarország. A török hódítás és befolyás végkép megtört; Erdély visszaszállott a magyar koronára, a bánság visszacsatoltatott, de nemzeti öntudatunk mindinkább hanyatlani kezdett. Az ősi alkotmány állott még, de csak külsőségében; csak névleg voltunk önálló állam, tényleg tartománynyá sülyedtünk. Az ország koronként békét élvezett, de a béke művei ellenünk fordúltak. A műveltség szélesebb körben kezdett terjedni, mint azelőtt, de egészen idegen volt. Az aristocratiának csak neve és előjogai hirdették magyarságát, de nem szíve és nyelve. A középnemesség egy része utánozta az aristocratiát, más része pedig némi elvadultságba esett vissza. Néptelen városainkba idegenek telepedtek s kezökbe vették az ipart, kereskedelmet, művészetet, s kezdték magokba olvasztani erőtelen polgárrendünket. A nemzeti irodalom, mely a XVII. században oly kitünő költőket és prózaírókat tudott felmutatni, egészen elnémult, nyelvünk elparlagiasodott, mintha a nemzeti műveltségnek még csak vágyáról is le akartunk volna mondani. Egyszóval, mint Vörösmarty mondá e korról:

Ekkor alapíttatott 1760-ban a magyar királyi testőrség intézménye, talán más czélból, mint a mit eredményezett. Tódultak ide a középnemesség ifjai. De 18–20 éves korukban jövén Bécsbe, sokkal magyarabb szelleműek voltak, mintsem oly idegenekké válhattak volna, mint aristocratáink gyermekei, a kik ott növekedtek fel, de egyszersmind lelkesebbek, mintsem ne érezték volna műveltségök hiányát. Megragadta őket az elmaradottság és szégyen érzete és a min magok átmentek, azt éreztetni kivánták nemzetökkel is. Bessenyei György volt közöttük a leglelkesebb. Tizenkét évig művelte magát és áthatva a franczia irodalom szellemétől, a mely akkor egész Európában uralkodott, elhatározta, hogy feltámasztja halottaiból a magyar irodalmat és megindítja nemzeti műveltségünk fejlesztését.

Társaságot alapított testőrtársai között, a magyar nyelv és irodalom művelésére, s e hagyományos szellem egész a múlt század végéig megmaradt a testőrségben és Kisfaludy Sándor is innen lépett az írói pályára; de Bessenyei föllépte, 1772–1784-ig kiadott számos költői philosophiai és történeti munkái még nagyobb mozgalmat indítottak meg benn a hazában. A szunnyadó erők és új tehetségek egész serege követte a merész kezdeményező példáját, sőt új vezérek támadtak s Révay és Kazinczy mintegy megalapították az újabb irodalmat. Az a láng, mely egy század óta a magyar írók s az egész magyar nemzet keblét hevíti, abból a szikrából gyuladt fel, a mely Bessenyei lelkéből pattant ki először. Méltán jelölik nevével újabb irodalmunk kezdetét.

De Bessenyei nemcsak elhanyatlott irodalmunkat támasztotta fel halottaiból, hanem azon társadalmi és politikai reformokat is hirdette, melyek a nemzeti műveltséggel kapcsolatban vannak. Senki sem fejezte ki nála korábban és világosabban azt a nagy igazságot, hogy egyesek kiművelhetik ugyan magokat idegen nyelv és irodalom segélyével, de egy egész nemzet csak saját nemzeti nyelvén művelheti ki magát. A legműveltebb nemzetek példái lebegtek előtte, tudákosság helyett tudományt követelt, a tudomány és élet egymásra hatását, s legalább eszmei kibontakozást a középkori intézmények békóiból. Megtámadta közoktatásunkat, a melynek tannyelve holt nyelv volt, a közigazgatásban és törvénykezésben a nemzeti nyelv használatát sürgette s egy kitünő röpiratban indítványozta, hogy akadémia alapíttassék, a magyar nyelv és tudományok művelése végett.

Eszméinek hatása már érzett az 1790-diki országgyűlés szónokain, századunk első évtizedeiben pedig Nagy Pál erélyes szószólójokká vált, s épen Nagy Pál beszédeinek hatása alatt Széchenyi megvalósítá tervét, s megalapította a magyar Akadémiát. Ime, irodalmi mozgalmaink kapcsolata társadalmi és politikai törekvéseinkkel; ime küzdelmeink hosszú sora, a melynek első bajnoka Bessenyei volt.

Immár elmúlt egy százada annak, hogy Bessenyei föllépett, s több egy félszázadnál, hogy e sírban aluszsza örök álmait. Mily küzdelem, mennyi változás egy század alatt! Nemzeti műveltségünk erős gyökeret vert, társadalmi és politikai intézményeink átalakúltak s hazánk kivívta önállását.

De Bessenyei sírjánál nemcsak a múlt kegyeletes emlékeit érezzük szívünkben, hanem a jelen kötelességeit s a jövő reményeit is. Egy század sikeres küzdelme egy új század új küzdelmeire lelkesít bennünket. Nemzeti műveltségünknek még nagy erősödésre, nagy fejlődésre van szüksége, önállásunkat csak súlyos szellemi és anyagi munka árán tarthatjuk fenn, erősíthetjük és fejleszthetjük. Merítsünk erre erőt Bessenyei példájából is. Áldás hamvaira, lebegjen szelleme közöttünk!

VI.
JOVANOVICS JÁNOS ÜNNEPÉLYÉN.

Tartatott a Kisfaludy-Társaságban 1889 máj. 29.

E felolvasások után, melyek Jovanovics társunk pályáját rajzolták, költészetét tolmácsolták, legyen szabad nekem őt magát üdvözlenem Társaságunk nevében. A tisztelet és hála érzelmével üdvözlöm a távollevőt, mint legkitünőbb szerb költőt, a ki a magyar költészet tanulmányával is foglalkozva, megismertette azt nemzetével s a ki különösen Arany Toldija sikerült fordításával a szerbeknél is népszerűvé tette e magyar remekművet. A nemzetek könnyebben megértik egymást az irodalmi, mint a politikai téren. Itt gyakran valódi vagy képzelt érdekek választják el őket egymástól; ott az igazság nyomozása, a szép cultusa testvérekké teszi s az emberiség nagy gondolatához emeli. Jovanovics a szép cultusával közelebb hozta a magyart a szerbhez s dúsan visszafizette az érdeklődést, sőt lelkesedést, melylyel a század első évtizedeiben a magyar költők a szerb népköltészet iránt viseltettek. Németországon Goethe, nálunk Vitkovics, e szerb eredetű magyar kőltő, fordította a költők figyelmét a szerb népköltészetre. Kazinczy, Kölcsey és Vörösmarty némely költeményein meg is látszik a hatás. Bajza néhány szép dalt fordított magyarra, míg végre Székács József, Társaságunk tagja, a harminczas évek közepén egy egész kötet fordítást adott ki, felvilágosító jegyzetekkel kisérve s a szerb népköltészetről tüzetesen értekezve. Sajnálhatni, hogy a szerb műköltészet termékei kevesebb átültetőre találtak nálunk. De a Jovanovics szép példája hasonló versenyre fogja serkenteni a mi költőinket is, annyival inkább, mert a szláv nyelvek és irodalmak tanulmányozása az újabb időben örvendetes lendületet vett a magyar tudósok és írók körében. Jovanovics nemzetének ünnepelt költője s nyugodt önérzettel tekinthet vissza negyvenéves pályájára. Dicsőséggel futotta meg azt, de nem mély sebek nélkül. Korán vesztette el oly hőn szeretett nejét s kedves gyermekeit. E veszteség fájdalma egyik főforrása költészetének.

Lelje tovább is vigaszát a költészetben, enyhítse sebeit az a koszorú, melyet a szerb nemzet oly lelkesedve nyújtott neki s fogadja el egyszersmind a mi őszinte méltánylatunk szerény fűzérét is magyarból való jeles műfordításaiért. Legyen e nap örökké emlékezetes reá és reánk nézve. Éltesse az Isten sokáig a szerb költészet dicsőségére s tartsa meg tovább is érdeklődését, részvétét, szeretetét a magyar költészet iránt.

Még egyszer üdvözlöm őt a Kisfaludy-Társaság nevében.

Éljen Jovanovics János!

VII.
KATONA JÓZSEF SZOBRA ELŐTT.

Kecskeméten, 1893 junius 12-dikén.

A magyar tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság képviseletében jelentem meg itt; ez intézetek szives üdvözletét van szerencsém tolmácsolni ez ünnepélyen, a mely, midőn Kecskemét városa kitünő fiának emlékét újítja meg, egyszersmind élénk érzéket tanúsít a magyar irodalom érdekei iránt.

Kecskemét városa mindig híven őrizte Katona emlékét s a mai napon nem először fejezi ki iránta kegyeletét. Valóban nem ok nélkül; mert a magyar írók között senkit sem illet meg méltóbban az utókor tisztelete, mint Katonát, a ki életében semminemű méltánylásban nem részesült.

Az írók sorsa e tekintetben nagy ellentéteket mutat fel. Vannak írók, a kik életökben nagy zajt ütnek, de az utókorhoz semmi közük, mely egészen elfelejti őket; némelyek majdnem egyaránt hatnak korukra s az utókorra; de vannak olyanok is, a kik életökben kevés vagy épen semmi figyelmet nem keltenek s műveik csak haláluk után ébrednek életre. Katona az utóbbiakhoz tartozott. Midőn néhány kisérlet után 1821-ben kiadta Bánk bánt, első és utolsó nyomtatott drámáját, egészen elhangzott az, mint kiáltó szó a pusztában. Azonban halála után, a 30-as években mind zajosabb tetszést aratott szinpadon és irodalomban egyaránt.

Vörösmarty hatása alatt, majd Petőfi fölléptével mind nemzetibbé vált költészetünk, s Bánk bán épen beillett ez új légkörbe. Az 1825-iki országgyűlés után Széchenyi könyvei és tettei közepett érthetőbbé vált Katona tragédiájának tárgya, a mely némi hasonlóságot tüntetett föl a múlt és jelen küzdelmei között. A politikai és æsthetikai indokok egymásba játszva, drámairodalmunk csúcspontjára emelték e mellőzött és feledett művet. E helyet meg is érdemli. Régibb és újabb drámaíróink között senki sem emelkedett fenségesebb tragikumig; senki sem rajzolt nemzetibb és jellemzetesebb alakokat, mint Katona. E fényoldalak háttérbe szorítják az árnyoldalakat.

E mellett van Katona művében valami varázs, nemzeti történelmünk gyászának varázsa. Katona a magyar történelemnek legjellemzőbb vonását vette tárgyul: az idegen befolyás s a nemzeti visszahatás küzdelmét, mely már az Árpádok alatt megkezdődik s egész történelmünkön átvonul. Bánk, Melinda, Petur, Mikhál, Simon, Tiborcz, mind a nemzeti visszahatás képviselői, a kik egymást ragadják az örvénybe. Melinda nemes szivű, de tapasztalatlan, Simon becsületes, de kétkedő és tétlen, Mikhál csak könyezni, Tiborcz csak panaszolni tud; Petur jóakaratja, korlátlan szenvedélye és korlátolt szelleme meg nem mentheti a hazát; Bánk ismeri a helyzet veszélyeit, épen oly átható eszü, mint fenkölt szellemű, de személyes sérelme ellenkezésbe hozza önmagával, elveivel és boszúja épen úgy megrontja őt magát, mint egész környezetét.

Ha igaz az, hogy a tragédia a szánalom és félelem vegyes érzésével tisztítja szenvedélyeinket: úgy Katona Bánk bánja nincs minden tanúlság nélkül hazafias küzdelmeinkre nézve; mert azt tanítja, hogy csak az erély mérséklettel, az eszély szilárdsággal, a lelkesedés önuralommal, a meggondolás áldozatkészséggel, a munka türelemmel párosúlva tehetnek képessé úgy egyest, mint nemzetet a bonyolúlt helyzetek nehézségeinek legyőzésére. Ez eszmék és érzések tisztelete legméltóbb áldozat Katona szellemének.

Még egyszer fogadják, uraim, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság szives üdvözletét, s adja Isten, hogy az oly szép fejlődésnek indult Kecskemét városa s a nemrég alakúlt Katona-kör folyvást fejlődjék, erősödjék és virágozzék nemzetünk és műveltségünk javára.

VIII.
TÓTH LŐRINCZ ÜNNEPÉLYÉN.

1891 deczember 9-dikén.

Tisztelt társunk! Társaságunk fennállása óta ön az első, a ki megérte tagsága ötvenedik évfordulóját, s egyszersmind élő azon férfiak közűl, a kik Társaságunkat megalapították. Midőn 1836 novemberében a Kisfaludy-emléktársaság irodalmi társasággá alakúlt, hogy a Kisfaludy Károly szobrára gyűjtött összeg maradékából s munkái jövedelméből költői és széptani feladatokra pályadíjakat tűzzön ki, s midőn 1837 febr. 6.-án alapszabályait megállapította, magát kiegészítette, elnökül Fáy Andrást választotta, önt pedig jegyzőül kérte föl. Ön akkor még nem volt tagja a Társaságnak, de mint buzgó és szép reményű fiatal írót az idősb tagok segédül vették magokhoz s majd 1841-ben a Társaság egyik tagjává is választották.

Így ön egy félszázadnál több idő óta munkása Társaságunknak, átélte fejlődését s mindennemű viszontagságait. Itt munkálkodott Kölcseyvel, Vörösmartyval, Bajzával, Toldyval, br. Jósika Miklóssal, br. Eötvös Józseffel, a kor magyar költői és széptani irodalmának legkitünőbb képviselőivel. Szép kor volt ez. Irodalmunk többé nem magántanulmány, mint Kazinczy idejében. A nemzet hallgatni kezd íróira. Az olvasó közönség még csekély ugyan, de folyvást növekedő, a tiszteletdíj kevés, de annál több a lelkesedés; hirlapirodalmunk még bölcsőjében, de egész hévvel szolgálja az irodalom érdekeit; politikai és társadalmi életünkben nem mutathatunk föl nagy eredményt, de folyvást haladunk s miénk az egész jövő. Az ifjuság duzzadó ereje nyilatkozik mindenütt, a tavasz ébresztő fuvalma hatja át közéletünket.

A negyvenes években nemzeti életünk fejlődésével fejlődik Társaságunk is. Pályadíjaival éleszti a költői és széptani munkásságot, átültetni igyekszik az ó-kor remekeit, gyűjti népdalainkat és meséinket s az újabb kor két legnagyobb magyar költőjét támogatja pályájok kezdetén. A vándor Petőfinek, két regény fordítását bízván reá, némi enyhet nyujt s Aranyt koszorúzott Toldijával a közönség elébe vezeti. De csakhamar a forradalom után, a magyar alkotmánynyal együtt társaságunk is romba dől. Tíz évi szünet után br. Eötvös József támasztja föl halottaiból s lesz mintegy második megalapítója szellemi és anyagi tekintetben egyaránt. Az újra megalakult társaság Arany Jánost hozza föl igazgatójául Nagy-Kőrösről, ő szerkeszti kiadványainkat, melyeknek során Madách Ember tragédiája, Shakspere és Molière-fordítások kerülnek napfényre. Általában társaságunk újabb és nagyobb fejlődésnek indul.

Ön, tisztelt társunk, nemcsak tanuja volt e fejlődésnek, hanem részese is s én, a ki már harmincz év óta vagyok tagja a társaságnak, bizonyságot tehetek, hogy mily szorgalmas látogatója volt üléseinknek, mily pontosan teljesítette mindennemű megbízásait, s mily örömest gazdagította évkönyveinket. Mindig gondos szeretetet tanusított társaságunk iránt, mint a hogy a kertész ápolja a maga ültette fát s gyönyörködik virágzásában, gyümölcsözésében. Azonban e félszázad alatt ön is, mint társaságunk, fejlődésen és változáson ment át. A harminczas években mint drámaíró kezdte meg pályáját. Gyámolítani a Budán küzdő magyar szinészetet, meggyökereztetni Pesten, gazdagítani a szegényes eredeti műsort, volt akkor a jelszó szépirodalmunkban. Az Akadémia pályadíjakkal élesztette a mozgalmat, Vörösmarty felhagyott az epikai költészettel, folyvást drámákat írt s példáját több ifjú költő követte. Mintegy hét szinművet írt ön, melyek közül egy akadémiai jutalomban, három akadémiai dicséretben részesült s mindenik több-kevesebb sikerrel előadatott szinházainkban, sőt egyik művével még operánkra is hatott, a mennyiben Erkel Hunyadi Lászlója szövegének az ön hason czímű tragédiája szolgált alapul. Ekközben művelte a lyrai és elbeszélő költészetet is. Szivhangok czímű lyrai és Uti novellák czímű beszélygyűjteménye nemes érzelmekről és formai készségről tesznek tanuságot. Azonban Uti tárczája, melyben ön nyugateurópai utazását írta le, már mintegy átmenetül szolgál a politikai és tudományos pályához.

Valóban, ez idő óta ön mintegy búcsút mondani látszik ifjúkori álmainak, a költészet sugalmainak. Belé merül az élénkülő politikai élet mozgalmaiba, mint a szabadelvű eszmék bajnoka. Az 1848–49-diki években mint képviselő és igazságügyminiszteri tanácsos szolgálja hazáját, majd a reactio éveiben megőrizve jelleme feddhetetlenségét, mint ügyvéd és író folytatja munkásságát s koronként jogi tanulmányait terjeszti az Akadémia elébe. Alkotmányunk visszaállításakor az igazságügyminiszteriumban, mint a codifikáló osztály elnöke működik, majd a birói pályára lép, mint a kuria tagja s most már mint egyik tanácselnöke.

De senki sem tagadhatja meg eredetét, s a múzsa sírjáig kiséri azt, a kit egykor szeretett. Az a gondos nyelv, élénk formaérzék, mely az ön jogi munkáit jellemzi, æsthetikai tanulmányainak hatása; s most is, ha van egy pár szabad percze, legalább epigrammokban kell kiömölnie, melyeket az aggkor vidám bölcsesége sugall, s melyekkel nem egyszer deríti föl üléseinket. Még más tekintetben is hű maradt ön a költészethez. A költészet nemcsak a szép versben nyilatkozik, hanem a szép életben is s mi egyéb a szép élet küzdelme, mint nemes költői álmok megvalósítása. Ön egy munkás, szép életben valósítá meg ifjusága költői álmait, mint férj, atya, jó barát, hazafi, tudós és biró.

Fogadja üdvözletünket Kisfaludy-társasági tagsága ötvenedik évfordulóján. Társaságunk önt tiszteli, mint egyik alapítóját és szereti, mint atyai barátját. Éljen sokáig, a haza javára és társaságunk díszére!

IX.
AZ EZREDÉV ÜNNEPÉLYÉN.

Tartatott a Kisfaludy-Társaságban 1896 május 27-én.

Tisztelt közönség! Társaságunk elhatározta, hogy mai ülését hazánk ezeréves fennállása emlékének szenteli. Ha valaha fájdalmasan éreztük, hogy a közelebbi évtizedekben társaságunk legkitünőbb tagjait vesztettük el, e fájdalmat a mai nap bizonyára még élénkebben érezhetjük. Ha élne még Vörösmarty, Zalán futása és a Szózat költője, mi méltóan üdvözölhetné a honfoglalás ezredik évfordulóját; ha élne Arany János, nemzeti mondáink nagy költője, az Álmos-, vagy Árpád-mondakör egy néhány epikai rajzával mi fényt vethetne a nemzeti ünnepre; ha élne báró Eötvös József, a ki eszméivel annyira befolyt alkotmányunk reformjára, mi elragadóan tolmácsolhatná, hogy mi híven ragaszkodott nemzetünk századokon ál alkotmányához, de folyvást újította, a multat a jelennel kötve össze; ha élne báró Kemény Zsigmond, a ki Magyarország állami fölbomlását a mohácsi vész után annyi erővel s oly búskomolyan rajzolta egyik regényében, mily örömmel és élénken varázsolná elénk a szétszakadt Magyarország összeolvadását s hősies küzdelmét állami léteért.

De ha e nagy írókkal nem versenyezhetünk is tehetségben, nemzeti buzgóságban, a hazafiui hűségben bizonyára nem állunk hátrább nálok. Az ezerév emléke meghatja a mi szívünket is. Mily dicsőség és gyász, mennyi erény és bűn, mily kevés szerencse s mily balsors és mily hősies küzdelem állami létünkért egész napjainkig. Mélyen érezzük az ezeréves Magyarország örömét, búját s e vegyes érzések hullámzásában erősödik hitünk a jövőben, mert azt a vigaszt és önérzetet meríthetjük ezeréves multunkból, hogy vérrel szerzett hazánkat annyi viszontagság között is meg tudtuk tartani, hogy folyvást nem csekély szolgálatot tettünk az európai polgárosodásnak; hogy végre Kelet-Európában egyedül voltunk képviselői az alkotmányos szabadságnak s a magyar szent korona együttes jelképe a királyi hatalomnak és nemzeti jogoknak, mint nyugaton egyetlen korona sem. Nemzetünk államalkotó erejét semmi sem bizonyítja fényesebben, mint az, hogy hazánk földjén az első évezredben egyetlen nemzet sem tudott államot alkotni, csak a magyar. A rómaiak után a hunok, avarok nyom nélkül enyésztek el, de Árpád országa, Szent István birodalma fennáll napjainkig. Se a szomszédok, se a királyi rokonok, se egyes oligarchák nem tudták szétdarabolni, sőt a midőn a mohácsi vész után három részre szakadt, folyvást érezte összetartozását s mihelyest tehette: összeforrott. S ezt nemcsak földrajzi helyzete okozta, hanem főleg alkotmánya, intézményeinek hatása is. S ez államalkotó nemzet egyszersmind folyvást a polgárosodás szolgálatában állott, eleinte öntudatlan, de csakhamar mindinkább öntudatosan. Mintha a gondviselés vezette volna, midőn először Európába lépett, keleten a görögökhöz csatlakozott a bolgárok ellen, védve Konstantinápolyt, a régi polgárosodás egyik központját, nyugaton pedig Arnulf német császárral szövetkezve, megdöntötte a nagy morva birodalmat s az új polgárosodás fejlődését segítette elő.

Szent István alatt a keresztyén államok sorában foglalt helyet és sokáig védfala volt Európának kelet erőszaka ellen. Egy századig diadalmasan ellenállott a török előnyomulásának s midőn többé nem tehette, vérző testével tartóztatta fel. S épen akkor érte a nagy csapás, mikor az európai polgárosodás újabb lendületet vett s neki mintegy ki kellett szorulnia a nagy nemzetek versenyéből; de a gyászos időben sem tört meg szelleme. Nagy fogékonysággal fogadta az új kor eszméit, kivívta a lelkiismeret szabadságát, vére hullásával védte alkotmányát s midőn később szelleme is megtörni látszott, még akkor is görcsösen ragaszkodott alkotmánya holt formáihoz. De felébredt s megújult szelleme a holt formákba csakhamar életet lehelt, félszázados küzdelem után a rendi alkotmányt népképviseletire változtatta, beleoltva az újkori parlamentarismust, mint önállása s szabadsága legfőbb biztosítékát.

Ezredéves létünk utolsó századát semmivel sem jelölhettük volna meg méltóbban, mint megújított alkotmányunkkal. Szent örökség az, melyet vér és nagy emlékek szenteltek meg. Védtük azt karddal a csatatéren, védtük szenvedőleges ellenállással a társadalomban, védtük a jogérzet és lelkesedés elragadó szónoklataival a tanácskozótermekben. Meg nem csonkítva, épen kell szállítanunk utódainkra s megőriznünk éltető szellemét, a mely a parlamentarismusban nyilatkozik. A parlamentarismus nekünk több, mint más nemzeteknek; nemcsak a szabadság és haladás biztosítéka, hanem a nemzeti önállóságé is. Ha meg tudtuk védeni a külerőszak ellen, meg kell védenünk a belső megromlás ellen is. A parlamentarismus törvénye egyszerű, mint az erkölcsé. Ne tedd azt mással, a mit nem kivánsz magadnak, mond az erkölcsi törvény. Ne tedd azt többség, a mit nem kivánsz magadnak, ha kisebbség lészsz; ne tedd azt kisebbség, a mit nem kivánsz magadnak, ha többségre jutsz – mond a parlamentaris törvény. A pártok küzdelme a parlamentarismus levegője, de a pártok egymást teszik erkölcstelenné, ha erkölcstelen fegyverekkel harczolnak s aláássák az alkotmányt. Őrizzen meg ettől igaz hazafiságunk, a mely egy ezredév emlékeinek hatása alatt kettős erővel ragadja meg lelkünket. Tisztult kebellel, új lelkesedéssel lépjünk át az új évezredbe, hogy alkotmányunk védelme alatt folytassuk küzdelmeinket megvalósítására annak, a miről Széchenyi álmodozott: «Az emberiségnek egy nemzetet megtartani – mondá Széchenyi ezelőtt ötvennégy évvel – sajátságait, mint ereklyét megőrizni és szeplőtelen minőségben kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit s így egészen új, eddig nem ismert alakokká kiképezve, végczéljához, az emberiség feldicsőitéséhez vezetni, ez legyen feladatunk».

Adja Isten, hogy az új évezred megoldja a nagy feladatot!

X.
A BAJZA-ÜNNEPÉLYEN.

Szücsi, 1896 augusztus 23-dikán.

A magyar tudományos Akadémia és Kisfaludy-Társaság képviseletében jelentem meg itt Kozma Andor társammal. Ha vannak intézetek, melyek kegyelettel viseltetnek Bajza József emléke iránt, bizonyára az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság azok. A harminczas és negyvenes években Bajza, Vörösmarty és Toldy voltak az Akadémia vezérférfiai, a Kisfaludy-Társaságot pedig, mint Kisfaludy Károly barátjai, ők alapították, emlékére, mintegy az Aurora-kör folytatásakép.

De nemcsak e két intézettől érdemli meg, Bajza a kegyeletet, hanem az egész nemzettől. Bajza kitünő költő volt s még kitünőbb kritikus, a ki nem csekély befolyással volt irodalmunk fejlődésére. Abban a korban, mint lyrai költő senki sem művelte oly kizáróan és több sikerrel a tiszta dalt nála. A szerelem és hazafiság e megható dalait széltében énekelték a társaskörök s éneklik ma is. Azonban az ifjú költő álmodozásait csakhamar a férfiú kritikai táborozásai váltották föl.

E század elején Kölcsey igyekezett megállapítani a magyar kritikát, de oly ellenzésre talált irodalomban és közönségben, hogy visszavonult s többé nem kritikákat, csak æsthetikai értekezéseket írt. Ekkor lépett be Bajza tele hévvel és bátor kitartással. Éles dialectikája, szívós küzdelme kivívta a kritika jogait, szabadságát s összetörte az ellene táplált balfogalmakat. Diadalra segíti az Aurora-kör széptani irányát, Révai nyelvtani rendszerét, Kazinczy nyelvújításait. A Kritikai Lapok, Figyelmező, Athenaeum, melyeket szerkesztett, épen oly nevezetes emlékei irodalmunk fejlődésének, mint az ő fáradhatatlan munkásságának és kritikai szellemének.

Másfél évtizednél többet töltött el folytonos harczban. Polémiái élénk érdeklődést költöttek fel. A conversations-lexiconi pör első szigorúbb kikelés volt a gondatlan szerkesztés ellen és Dessewffy József gróf legyőzése első megtámadása a születési aristocratia követeléseinek az irodalom köztársaságában. Az Auróra-pör először hozta szőnyegre az írói tulajdon kérdését.

Dramaturgiai harczai emelték szinkritikánk színvonalát. A Kazinczy-Pyrker-féle vitában az a nemzetiségi hév, mely a haza fiaitól a hazai irodalom művelését követelte s megbélyegezte a magyarból németté lett írókat, szükséges és jótékony volt. A Csató elleni polémiában a politikai és írói jellemtelenség leleplezése egy különben jeles íróban, erős benyomást tett a közönségre s elősegítette a közvélemény szilárdulását. A közönség kezdte megszokni a szemben álló irányok és személyek tusáját s többet várt a folyóiratoktól, mint pusztán czikkek gyűjteményét. Így alapította meg Bajza az irodalmi sajtót és készítette elő a politikait, mely csakhamar fejlődésnek indult.

A negyvenes években visszavonult a szerkesztéstől és kritikától egyaránt és történelmi tanulmányokhoz fordult. Azonban a forradalom kizavarta nyugalmából s a nemzeti katasztrófa kétségbeejtette. Kedélye elsötétült, szelleme kezdett kialudni s egy emésztő kór, lassú halál martaléka lőn. Mily szomorú látvány volt az Akadémiában, vagy Pest utczáin az egykor deli és erős férfiú megtört alakja, elváltozva, mint egy élő halotté. Egészen azt fejezte ki, a mit ő maga mondott egyik szép költeményében: