A VASÁRNAPI UJSÁG
XXV. ÉVFORDULÓJÁN.
Nagy Miklós úrhoz, a Vasárnapi Ujság szerkesztőjéhez.
Buda-Pest, 1879 márcz.
Tisztelt szerkesztő Úr! Ön arra szólított fel engem, hogy a Vasárnapi Ujság negyedszázados évfordulójának emlékére írjam le önnek a lap alapítása körülményeit, a melyeket jól ismerhetek, mert magam is részt vettem benne, a mennyiben e lap keletkezésekor két hónapig tagja voltam a szerkesztőségnek. Huszonöt év sok idő; egy s más elhalványult emlékezetemben, s talán oly részleteket is elfeledtem, a melyek önt és olvasóit érdekelhetnék. Azonban arra most is élénken és fájdalommal emlékszem, hogy mily nyomorúlt politikai és irodalmi viszonyok között éltünk. Azok, a kik az országgyűlésen és hirlapokban néha felsóhajtanak, hogy jobb dolgunk volt Bach idejében, mint a közösügyes kormányok alatt, valóban megérdemelnék Bach boldogító kormányát. De én nem kivánom ezt nekik, sőt azt hiszem, magok sem kivánják magoknak s csak a nagyobb hatás kedvéért ragadtatnak ily állításokra.
A forradalom után, 1849 őszén és telén sajátságos képe volt a magyar irodalomnak. Az írók bujdostak vagy börtönben szenvedtek; a kik szabadon jártak, nem nyúltak tollhoz, mintha szégyennek tartották volna ily időben az írást, s nemcsak az ostromállapot súlya némította volna el őket, hanem a fájdalomé is. A közönség is hasonló hangulatban volt. A múlt emlékeiben élt, a jelen fájdalmát érezte s teljes közönynyel vagy gyanúval viseltetett minden iránt, a mi magyarúl nyomtatásban megjelent.
A forradalom bukása majd minden hirlapot, folyóiratot, irodalmi vállalatot magával sodort. Csak a Gazdasági Lapok és a Religio élték túl e szörnyű katastrophát. Az első magyar könyv, a mely a világosi napok után megjelent, Szilágyi Sándornak a Forradalom végnapjai czímű könyve volt; ezt követték a Kisfaludy-társaság évlapjainak VII. kötete, Greguss Szépészete és Euripidesz két színműve Szabó Károlytól, melyeket Toldi mint a Kisfaludy-társaság igazgatója bocsátott közre. Euripideszhez czélzatos előszót írt: «Minden egyéb fensőség ingatag – mond a többek között – csak a szellemi biztos és maradandó. Ezt kell minden népfelekezeteink közt fentartanunk, ezt egész erővel növelnünk és biztosítanunk. Ebben nemzetünk jövője és semmiben egyébben. Azért fogjunk új elszánással és lelkesedéssel a nemzeti irodalom műveléséhez, terjeszszük önzetlen munkássággal s áldozattal is.» 1849 november 15-ig csak egyetlen magyar politikai lapunk volt, Vida Károly Figyelmezője, a conservativek közlönye, a mely akkor Pozsonyban jelent meg, később Pesten, de 1850 január elején betiltatott. November 15-én a Magyar Hirlap, később Budapesti Hirlap, mint hivatalos lap, Szilágyi Ferencz által szerkesztve, és Nagy Ignác Hölgyfutárja egyszerre jelentek meg. Szilágyi Sándor szintén 1849 vége felé tervezett egy füzetes vállalatot Magyar emléklapok czíme alatt, mely 1850 elején meg is indúlt, s később Magyar írók füzeteire változott át. Jól-rosszúl, vontatva, kelletlenűl újra megindúlt az irodalmi munkásság, de még kevesen írtak, s a kik írtak is, nem igen tették ki nevöket. Arany és Tompa költeményeik alá csak nevök kezdőbetűjét jegyezték; Jókai Sajó név alatt írt.
A következő négy évben már élénkebb mozgalom keletkezett. 1850 márczius 9-én megindúlt a Pesti Napló, Császár Ferencztől alapítva, s eleinte a márczius 4-ki birodalmi alkotmány álláspontjára helyezkedett. Szilágyi Sándor kénytelen volt felhagyni eddigi vállalatával s az év vége felé a Röpívek czímű szépirodalmi lap szerkesztésébe fogott, de ezt is csakhamar betiltották. A vidék is életjelt kezdett adni; Debreczenben a Csokonai lapok, Kolozsvárott a Kolozsvári lap és Népbarát czímű lapok indúltak meg. Toldy összeszedve az akadémia szétriadt tagjait, egy tudományos folyóiratra, az Uj magyar muzeumra hirdetett előfizetést Claudianusból vett jeligével: peragit tranquilla potestas, quae violenta nequit. Majd 1851-ben megalakúlt a Nemzeti könyvtár társasága is, a mely a régibb politikai és irodalmi pártok legkitünőbbjeit egyesíté kebelében. Csengery a Magyar szónokok és államférfiak könyvét adta ki, Pákh Albert az Ujabbkori ismeretek tárát szerkesztette, Vahot Imre a Losonczi Phönix emlékkönyv köteteivel lépett fel s egy Remény czímű rövid életű folyóirattal. Brassai egy fiatalsági lapot indított meg, a Fiatalság barátját 1852-ben. Szilágyi Virgil az Értesítő czímű tudományos és irodalmi lappal lepte meg a közönséget, de a mely még ugyanazon év folytán szépirodalmi lappá, a Budapesti viszhanggá változott át. A Jó és olcsó könyvkiadó társulat, melyből később a Szent-István-társulat nőtt ki, a Családi lapokkal lépett ki a küzdőtérre. Költői művek, tudományos munkák és tankönyvek mind sűrűbben kezdtek megjelenni. 1853-ban egyszerre négy új folyóirat keletkezett: a Szépirodalmi lapok, Délibáb, Divatcsarnok, Falusi esték. Az elsőt én és Pákh Albert szerkesztettük, a másodikat gróf Festetics Leo neve alatt Jókai, a harmadikat Császár Ferencz, a negyediket Vas Gereben, a ki a Falu könyvét, egy régibb, megszűnt folyóiratát, ez ujabbal helyettesíté.
De bármily örvendetes jelenség volt is irodalmunk ez erősödése, mégis több volt benne a füst, mint a láng, nagyobb a látszat, mint a valóság. Az irodalmi vállalatok csak tengődtek, egymás után buktak, s a könyveket, még a legjobbakat sem fogadta elég részvét. Legfeljebb csak az az író dicsekedhetett számos, nem annyira olvasóval, mint előfizetővel, a kinek a fővárosban vagy a vidéken sok ismerőse volt s nem átallotta az előfizető-toborzást. Különösen két körülmény nehezedett súlyosan az irodalomra: a kormány önkénye, mely egyaránt lábbal tapodott alkotmányt és nemzetiséget, s a közönség apathiája, mely inkább csak egy-egy fölhevült pillanatban érezte az irodalom fontosságát s csak akkor kezdett tartósabban lelkesülni érte, midőn azt némi politikai tüntetésekkel köthette össze. A míg az ostromállapot tartott, nem egy tekintetben szabadabban lehetett írni, mint később, midőn b. Gehringer mint polgári kormányzó egy sereg beamterrel megszállotta Budát s megindúlt a szervezkedés. A kard emberei mintegy megvetni látszottak a toll embereit s tőlök mindent lehetett írni, ha egyenesen nem ütközött a hadi törvényszékek szabványaiba. Oly történelmi és politikai czikkek példáúl, minőket az Ujabbkori ismeretek tárába 1850–1851-ben Csengery, Kemény és mások írtak, később bajosan jelenhettek volna meg. Sőt a Pesti Napló is Bánfai szerkesztése alatt 1851–1852-ben elhagyta eddigi álláspontját és szabadabban kezdett mozogni. Mint politikai vezérczikkírók Kemény és Csengery támogatták e lapot s a viszonyok korlátai között szószólói igyekeztek lenni a nemzeti közérzületnek. Azonban Gehringer mindinkább megszorította a sajtót s arra a hallatlan önkényre vetemedett, hogy Bánfait elmozdította a Pesti Napló szerkesztésétől, mint egy hivatalnokot s helyébe más szerkesztőt nevezett ki. Midőn másnap reggel Csengery czikket vitt a szerkesztőségbe, Bánfai helyett Récsit találta ott, a ki mentegetőzött, hogy őt nevezte ki Gehringer szerkesztőnek; hogy mi jogon rendelkezik a más lapjával, ő nem tudja, de mint egyetemi tanár kénytelen volt engedelmeskedni a rendeletnek, egyébiránt mihelyt teheti, megszökik, addig pedig jobbra-balra teljes közönynyel szerkeszt. Az előleges censurát az uj kormány nem hozta ugyan vissza, de lényegét némi súlyosbítással megtartotta. Kézirat helyett a kinyomott könyvet kellett beadni a rendőrséghez, az kihúzott belőle annyit, a mennyi tetszett, a kivágott íveket az írónak újra kellett nyomtatnia, sőt ha az egész könyv elkoboztatott, még perbe is fogták. Az írók és kiadók így pénzöket és szabadságukat egyszerre koczkáztatták még a könyv megjelenése előtt. A folyóiratok és hírlapok is hasonló, még szigorúbb bánásmódban részesűltek s nemcsak az önkénynek, hanem a szeszélynek is még inkább ki voltak téve.
Azonban mindennél szomorúbb volt az a körülmény, hogy a közönség nem támogatta az irodalmat azzal a részvéttel, a mely 1848-ig folyvást emelkedőben volt. A míveltebb közönség fogyni kezdett, inkább a bécsi lapokra fizetett elő, mint a magyarokra, melyekről azt hitte, hogy nem írhatnak oly szabadon. De nemcsak a politikai lapok, hanem a tisztán tudományos és irodalmi folyóiratok sem igen örvendettek részvétnek. A Toldy Uj magyar Muzeumának alig volt több előfizetője 300-nál. A Szépirodalmi Lapok csak egy félévig állhattak fenn, bár mindenik számban Aranytól vagy Petőfi hátrahagyott műveiből közlöttek költeményt s általában a legjobb írók csoportosúltak körülök. Jókai Délibábja egy év múlva szintén megszűnt, bár ezt is a legjobb írók támogatták. A régi conservativ és szabadelvű pártban, a magyar aristokratia- és középosztályban nem volt annyi lélek, hogy részvények útján egy nagy lapot alapítson s eleinte ha áldozattal is, támogassa az irodalom magasabb érdekeit. Épen nem követték a pesti kereskedők példáját, a kik 1854-ben a Lloydot alapították, eleinte áldozattal, veszteséggel, de a mi néhány év múlva anyagi és szellemi tekintetben egyaránt visszatérűlt. Sőt azt is meg kelle érnünk, hogy e német nyelvű, bár hazafias lap, részükről nagyobb támogatásban részesűlt, mint a magyar nyelvűek. Azonban ha fogyni is kezdett a régi közönség, egy új kezdette pótolni helyét a társadalom alsóbb osztályaiból, a mely a forradalom alatt megszokta az olvasást, s érdeklődni kezdett az irodalom iránt. Minden oly vállalat, a mely e közönséget tartotta szem előtt, nagy részvétnek örvendett. Vas Gereben Falusi estéire négyezer ember fizetett elő, bár rosszúl volt írva és szerkesztve. Kemény az előfizetőkre nézve egy egész statisztikai kimutatást állíttatott össze s nem egyszer mondotta nekem, hogy a közönség változott: a mi drágább és jobb, kevés előfizetőnek örvend, ellenben a mi olcsóbb, ha nem is épen jó, nagy pártolásban részesűl. Épen azért ez új közönséget nem kell a nyeglék és ízléstelenek kezében hagyni, s hozzá kell fordúlni a jobb íróknak is. Így indították meg ő és Csengeri a Magyar nép könyvét, így gondolkozott Heckenast is egy hasonló vállalatról. Midőn Jókai a Délibáb megszüntével lap nélkül maradva, Heckenastot egy új irodalmi lap megindítására ösztönözte, Heckenast csak egy képes néplap kiadására volt hajlandó. De ki legyen a szerkesztő? Jókai a forradalom alatt is lapot szerkesztvén, a kormány részéről nem volt elfogadható. Így fordúlt Heckenast Pákh Alberthez, a ki, a mint tréfásan megjegyzé, saját hibáján kívűl e kor legártatlanabb írói közé tartozott.
Pákh Albert mint huszonnégy éves jurátus 1844 őszén jött Pestre. Egy pár humoros rajzot írt az Életképekbe, a melyek figyelmet keltettek. Csengery 1845-ben átvévén a Pesti Hirlap szerkesztését, maga mellé vette őt tárczaírónak. Pákh élénk humoros szelleme csakhamar meghódította a közönséget, bár az csak czikkeiből ismerte őt s nem egyszersmind nevéről. Névtelenül írt vagy Kaján Ábel álnév alatt. Álnevét nem minden czélzás nélkül választotta. A jóakarat és gúny, a kedély és elmésség olvadtak össze lényében, épen mint arczán a nagy kék szemek szelíd fénye enyhítette az ajkak gúnymosolyát. Azonban a nagyreményű ifjú humorista pályája csakhamar megszakadt. Egy rosszúl gyógyított betegség következményei miatt 1847-ben el kellett hagynia Pestet; egy osztrák vízgyógyintézetbe utazott, ott élte át az 1848–49-iki éveket s csak 1850 nyarán jött ismét haza. Így lett ő ártatlan író, a kin, mint szerkesztőn, kapva kaptak a kiadók, mert a kormány nem tehetett ellene kifogást. Előbb az Ujabbkori ismeretek tárát szerkesztette, majd 1853 elején a Szépirodalmi Lapokat indította meg, engem szerkesztőtársul véve föl. Ekkor együvé költöztünk; az Úri-utczában a 13-ik, ma 16-ik számú Orczy-házban laktunk két nagy szobában. Egy derék aranyművestől béreltük ki e szobákat, a ki alant az utczára boltot tartott, a másik bolt jobb felől egy virágárusnő boltja volt. E házhoz engem sok emlék köt: az aranymüves boltjában vettem nőm mátkagyűrűjét, a virágárús boltban veszem ma is sírjára a koszorút.
A Szépirodalmi Lapok bukása után is együtt maradtunk és derítgettük egymás rossz napjait, de megvallom, hogy szerencsétlen és beteg barátom mindig jobb kedvű volt és nagyobb türelemmel hordozta az élet nagy nyomorát, mint én mindennapi csalódásait és apró kellemetlenségeit. Az osztrák vízgyógyintézet nem orvosolta meg baját. Folyvást betegeskedett, néha kijárt ugyan, de napokig nem kelt föl, ágyában írt egy kis zsámolyon. Egy nap 1854. elején elmondotta nekem, hogy újra szerkesztő lesz: Heckenast már fölterjesztette a kormányhoz. Egy olcsó képes lapot fog szerkeszteni, a Vasárnapi Ujságot, mely hetenként egyszer jelenik meg. Brassaitól kölcsönözte a nevet, a ki egy ily czímű lapot tizenhárom évig szerkesztett Kolozsvárott. Talán nem fog megharagudni érte. A lap ára egy egész évre három forint; minden számában egy kép lesz, a melyet Heckenast külföldi képes lapoktól hozat, de hébe-korba egy-egy eredetit is készíttet itthon. Hogy mi lesz a lapból, nem tudja; az volna a legjobb, ha magyar Illustrirte Zeitunggá lehetne átalakítani, de ide több pénz, több kép, több dolgozótárs és nagyobb közönség kellene. Annyi bizonyos, hogy nem követi Vas Gerebent, nem komázik a néppel, hanem megbecsüli, nem népieskedik, hanem egyszerűen és jól írt tartalmas czikkeket fog adni, ha ugyan kap ilyeket. Kért, hogy vegyek részt én is a szerkesztésben, ezzel talán nem bukunk meg.
Február vége felé egy este Jókai nagy tűzzel rohant be hozzánk. Elmondotta, hogy az engedély megjött, a lapnak márczius 5-én meg kell indulni s minden ember fogjon tollat. Ő az első számba egy elbeszélést ír, Utolsó czigányország czíműt és apróságokat, Pákh a képhez igért magyarázatot s egy levelet Pest társadalmi életéből. Tőlem is kérdezte Pákh, nincs-e valami kész munkám. Nekem csak egy szerelmi költeményem volt kiadatlan, de az nem oda való. Írjak én is valami beszélyfélét – mondák – ha nem fér be az első számba, jó lesz a másodikba, e mellett üssek össze hirtelen egy pár könyvismertetést, s egy-két másnemű apróságot. Reggel mindnyájan hozzáfogtunk a munkához. Én Az első magyar komikus czímű humoros rajzomnak irtam meg harmadrészét, azután két könyvismertetést s egy pár apróságot fordítottam külföldi lapokból. De csak az utóbbiak jelentek meg az első számban, a humoros rajz a második számra maradt s a negyedikben végződött be. Midőn a revisiót elhozta a nyomdainas, kiváncsian bontottuk ki. Legjobban tetszett nekünk a czím fametszete: egyfelől a gólyafészkes fedelű házban egy földmíves, a mint pipázva, bor mellett hirlapot olvas, túlfelől a galambdúczos fedelűben pedig egy öreges táblabíró, a mint a kávé mellett szintén hirlapot vesz kezébe. «Ez olyan, mint Szentpétery, amaz meg mint Réthy a Szigligeti Csikósában», mondá Pákh. A lap tulajdonképi dísze, Omer pasa arczképe, a mint lóháton ül és szolgája szintén lóháton csibukot visz utána, már kevésbbé nyerte meg tetszésünket. Épen nem volt sikerült fametszet s az egész lap igen szegényesnek tűnt föl előttünk. «Olcsó húsnak híg a leve – jegyzé meg Pákh – csak belseje volna jobb, de idővel talán megjavul.» A hatodik számban már Pesten készűlt fametszetet is adtunk, a gróf Teleki József arczképét, a melyhez én irtam a szöveget. A könyvismertetések és apróságok írását is folytattam, sőt a midőn a hivatalos lap megtámadta szerény lapunkat, a szerkesztőség nevében én állottam ki védelmére Egy kis szóváltás czímű czikkben. A három első számot kizáróan mi hárman irtuk tele, a negyedik számba már bevontuk Szabó Károly barátunkat is, a ki minden délben meg szokott bennünket látogatni. Ő épen akkor fordítván Thierry művét Attiláról, megkértük, hogy írja meg nekünk Attila életét, a mit egy hosszabb czikksorozatban teljesített is. Később már másoktól is kaptunk czikket, a fővárosból és vidékről egyaránt, a soknál is többet.
A lapot nagy részvéttel fogadta a közönség, nagyobbal, mint a hogy a szerkesztő és kiadó remélték. Az első számokat második és harmadik kiadásban kellett újra nyomatni s az előfizetők száma már az első években meghaladta a 6–7000-et. A lap olcsósága, az eddigi néplapoktól elütő tartalma és szelleme megnyerték a közönség tetszését. Ide járult még a fametszetek ujdonsága, a melyek napról-napra javultak. Pákhnak nagy kedve jött a szerkesztéshez. Nem egyszer mondá, hogy ő ebből jó lapot tudna teremteni, s épen azt írná belé, a mit mások meg nem írnak, csak ne volna beteges. Valóban aránylag keveset írt a lapba, leginkább javította vagy épen átdolgozta a beküldött czikkeket. Senki sem értett ahhoz jobban, hogyan kell a hosszú czikket röviddé, a formátlant élvezhetővé tenni. A kezdet nehézségeit így legyőzve, a lap igen szép jövőnek nézett elébe. De én két hónap mulva mégis kiléptem a szerkesztőségből. Összezördültünk. Ha jól emlékszem, egyik revisio alkalmával megbotránkoztam egy beküldött kis czikkecskén, mely szertelen dicsért egy nem igen jeles könyvet. A czikk kidobását javasoltam vagy legalább módosítását. Meglehet, hevesebben és gúnyosabban keltem ki ellene, mintsem kellett volna. Pákh talán azért, hogy szoktasson egy kis türelemhez, csak azért is benne hagyta. Én tüstént beadtam lemondásomat; ő mosolygott s azt válaszolta, hogy kegyelmesen elfogadja.
Duzzogó Achillesként bevonúltam szobámba. Hanem azért jó barátok maradtunk, csak a szerkesztésben nem vettem többé semmi részt. De vasárnap reggelenként, midőn a lap megjelent, mindig híven bementem hozzá, hogy megbíráljam az elolvasott számot. Rendesen ezzel köszöntem be:
Jó napot,
Jobb lapot!
Birálataimat Pákh elmés ötletekkel verte vissza, vagy ha valaminek nagyon is érezte igazságát, csak azt jegyezte meg: «Ön még fiatal ember (sokáig önöztük egymást s csak későre tegeződtünk), csak abból itéli meg a lapot, a mit kiadok s nem egyszersmind abból, a mit nem adok ki. Olvassa el e kézirathalmazt s enyhébben itél.» E szava később sokszor eszembe jutott, a midőn magam is szerkesztettem s azt hiszem, hogy nem mondott valótlant. Egyébiránt más módon is le tudott fegyverezni. Nem is felelt ellenvetéseimre, hanem előszedte az előfizetőktől és íróktól kapott leveleit. «Ez mulatságosabb, mint az ön beszéde, hallgasson ide» – mondá s kezdett belőlök olvasni. Az igaz, hogy sok furcsa levelet is kapott. Egyre most is élénken emlékszem, sokat nevettünk rajta. A lap expeditorát Csigaházynak hivták s ő szokta aláírni a szerkesztőséghez intézett recepissés leveleket. Egyszer a vidékről egy pap recepisse mellett valami hosszú tudós czikket küldött be a Vasárnapi Ujságnak. Pákh átvevén a kéziratot, letette valahova, s egészen megfeledkezvén róla, nem értesíté a szerzőt kézirata sorsáról a lap nyilt postájában. Eltelt néhány hét. A pap jótékony czélra néhány forintot küldvén be a szerkesztőségnek, levele végén megemlíti, hogy ő egy hosszú czikket is küldött be ezelőtt hetekkel, de vevén a recipissét s elolvasván a szerkesztő tréfás aláírását: Csigaházy, elértette az élczet s bevonult csigaházába.
Néha közös szolgánk Ignácz és neje, a mosónénk, zavarták meg reggeli vitáinkat. Ignácz Petőfi szolgája volt hajdan, s mintegy tőle örökölte Pákh. Petőfi Kerényihez írt levelében így jellemzi őt: «Ignácz oly jeles és tiszteletre méltó férfiú, hogy fölségsértési bűnbe esném, ha említetlenül hagynám. Különösen kiemelendő benne, hogy soha sem csal, ha nincs alkalma csalnia és mindig józan, ha pénze nincs. Egyébiránt hivatalában pontos és így hasznos polgára a hazának». E jellemzés utóbbi része nem igen illett reá, épen a pontosság hiányzott benne; egyszer a korcsmában hagyta a nyomdába küldött kéziratunkat s az csak napok mulva került elő. Azonban megszokván őt s ő is bennünket, nem tudtunk tőle szabadulni. Gyakran összeveszett nejével s hozzánk jöttek panaszra. Pákh néha hozzám küldte be őket békéltetés végett, azt mondván, hogy én ha nem is bölcsebb, de minden esetre ékesszólóbb vagyok, mint ő. Egy vasárnap reggel a nő fehérnemünket hozván haza, kinn az ajtóban összeütődött Tompával, a ki egy pár napra Pestre jövén, hozzánk szállott s dolgai igazítása végett jókor kiment. «Ugyan tensurak, ki volt ez az úr?» kérdé mosónőnk. «Hát nem ismerte meg? Petőfi úr; végre haza került» – mondá Pákh, «Jézus Mária – kiáltott fel a nő – hogy meghízott, alig ismertem reá!» Azon nincs mit csodálkozni – folytatá Pákh – szegénynek jó dolga volt, nem kellett verseket írni, a vidéken bujdosott, ott pedig jól tartják az embert.» «Az igaz» – mondá a nő s teljesen megnyugodott a dologban s még aznap reggel elbeszélte a nagy ujságot egy pár írónak, kiknek szintén fehérneműt vitt. Csakhamar a kávéházakban is elterjedt a hír. Rohantak hozzánk az emberek, hogy lássák Petőfit. Pákh délig fel sem kelhetett ágyából, úgy megteltek szobáink látogatókkal. Délután már a rendőrség is ellátogatott hozzánk s Pákh alig tudta rendbe hozni a dolgot. «Az volna szép, ha Tompát elfognák Petőfi helyett. Protmanntól az is kitelik.»
Mindamellett, hogy semmi közöm nem volt a laphoz, néha mégis segítettem Pákhnak a kéziratok olvasásában. Ő nem kérte ezt, hanem követelte tőlem. «Én fizetem az ön adóját, ezt valamivel csak meg kell szolgálnia» – mondá ha sok dolga volt s nem ért reá a kéziratok olvasására. S valóban joga is volt tőlem némi szolgálatot követelni, mert csakugyan ő fizette adómat. Ez furcsa história volt. Egyszer, midőn nem voltam otthon, betoppan hozzánk az adóösszeíró. Németül beszélt, úgy látszik, nem tudott magyarul. Kikérdezte Pákhot, beírta adóját, aztán kérdé, hogy ki lakik a másik szobában. «Gyulai Pál» – felelt egyszerűen Pákh. «Julie Paul – kiáltott fel a német – bizonyosan az ön gazdasszonya?» «Az» – volt a válasz s kirótta az én csekély összegű adómat is. Pákh évekig fizette helyettem a csekély adót s nagy öröme telt benne.
Így lettem én gazdasszonya s azt hittem, hogy most már több jogom van nyelveskedni és birálni. A lapnak két rovata részesült különös tetszésben. Jókai Kakas Mártona s a szerkesztői mondanivalók. Ez utóbbit a legtöbbször Pákh írta; beküldött kézirataikról értesítette benne az írókat, gúnynyal és szellemes ötletekkel fűszerezve. Sokat nevettek rajta az olvasók a kigúnyolt írók rovására. Én kétségbe hoztam a szerkesztőnek azt a jogát, hogy a kiadásra hozzá beküldött kéziratokat, bármily rosszak legyenek is azok, nyilvánosan kigúnyolja, s íróikat pellengérre állítsa, mert a nevek kezdőbetűiből s a város vagy helység nevéről a közel ismerősök könnyen kitalálják a kézirat szerzőjét. Azt állítottam, hogy a szerkesztőnek nincs más joga, mint egyszerűen értesítni az írókat, hogy ily meg ily czímű kéziratok nem fogadtattak el a kiadásra, s csak a kinyomott munkák irányában van jogunk a nyilvános bírálatra. Pákh szememre vetette, hogy nekem minden ellen kifogásom van, a mi a közönségnek tetszik; a legtöbb író maga kéri ki a szerkesztő nyilt véleményét, a kinek nem tetszik e mód, ne küldjön neki munkát. «Higye meg – végzé be polemiáját – sokkal szívesebben veszik az írók az én megjegyzéseimet kézirati munkáikról, mint az ön bírálatait a kinyomottakról.» Ez többször volt köztünk vita tárgya egyszer, a midőn újra előhoztam, betoppan a szobába egy katonás tartású úri ember, komoly, sőt komor képpel. Elmondja, hogy ő a Vasárnapi Ujság szerkesztőjét keresi. Pákh bemutatja magát, a vendég is megmondja nevét, hogy ő volt honvéd főhadnagy, egy darabig Angolországban élt, nem rég tért vissza hazájába. Elpanaszolja, hogy a szerkesztő őt nagyon megsértette s tulajdonkép párbajsegédet kellett volna küldenie, de minthogy nem ismerte a szerkesztő személyét, előbb maga jött felvilágosítást kérni. A minap egy költeményt küldött be a lapba s ime a szerkesztői mondanivaló kigúnyolja orthographiáját és kék tentáját. Pákh ötöl-hatol, lopva pillogat reám s kifejti, hogy nem épen sikerült verset írni nem szégyen s az orthographiát minden esetre tudni kell a költőnek. A főhadnagyot leginkább az orthographia látszott bosszantani, s nagy hévvel állította, hogy orthographia nélkűl is lehet jó verset írni. Az én véleményemet is kikérte s én neki adtam igazat. A kik a legszebb népdalokat kigondolták, – mondám – bizonyosan nem ismerték az orthographiát, sőt írni sem tudtak; Sand György nagy stilista, de sokszor vét az orthographia ellen s a szerkesztők vagy kiadók javíttatják ki kéziratát. «Ez az igazság – kiáltott fel a főhadnagy – a szerkesztő úrnak is ki kellett volna javítani versem orthographiáját.» Pákh véget vetendő e kellemetlen vitának, kinyilatkoztatta, hogy ha tudja, hogy ily derék hazafi írja e költeményt, bizonyára máskép nyilatkozik róla, majd utána néz, kijavítja orthographiáját, s ha lehet, kiadja, bár bizonyosan nem igéri, mert nagyon sok költeményt fogadott már el. A főhadnagy elégülten távozott; költeménye azonban nem jelent meg s őt magát sem láttuk soha többé. De én, megvallom, örültem, hogy sikeretlen bírálatomat legalább egy esemény igazolta.
Ily ellenségeskedés és barátság között éltünk mi ketten az Úri-utczában. Én vonzódtam hozzá, meghatott szerencsétlensége, bámultam türelmét, kedveltem humorát, szerettem jó szíve- és hű barátságaért. Nehezen váltam meg tőle, midőn 1855. őszén külföldre kellett utaznom. Megszoktam hű gondoskodását, szíves tanácsait, kifogyhatatlan elmésségét, jóakaratú gúnyát, sőt még nem a legkényelmesebben butorzott szállásunk is, hol annyi rossz napot és átvirrasztott éjet töltöttem, most oly otthonosnak tetszett előttem. De válnom kellett. Csak másfél év mulva tértem vissza; ez idő nagy részét ő is nem Pesten, hanem a graefenbergi fürdőn töltötte, de siker nélkül, mert soha sem nyerhette vissza teljesen egészségét. Addig helyette Jókai szerkesztette a lapot. Haza térve, újra visszaszereztem régi szállásomat, azonban Pákh nem lakott már a szomszéd szobában, bár ugyanazon épületben, de egy nagyobb szállást vett ki. Itt is majd minden nap meglátogattam s írtam is koronként lapjába, a mely azalatt szintén megnagyobbodott, megszépült s gazdagabb lett képben és tartalomban egyaránt. Még 1855-ben egy társlap járúlt hozzá, a Politikai Ujdonságok. E két lap fontos szolgálatot teljesített. Az elnyomatás szomorú korszakában nemcsak vigasztalója volt a nagyközönségnek, hanem ébresztője is. Ápolta a jövőbe vetett reményt, virrasztott a halálra sebzett nemzetiség betegágyánál, szította a szunnyadó hazafiérzést oly körökben is, a hova más lap el nem jutott. E mellett oly közönséget teremtett és növelt fel a magyar irodalomnak, a mennyit magyar encyclopædiai lap még soha. S ezt a fő dolgozó társakon kívül leginkább a szerkesztő tapintatának lehetett köszönni.
Pákh eljátszott életének némi kárpótlását látta abban, hogy megtört lélekkel, betegen is használhatott hazájának e két lap megalapításával s virágzásra emelésével. S ha néha nagy-ritkán vidékre rándult, oly jól esett neki az a tapasztalás, hogy lapja annyira el van terjedve s a magyar középosztálynak immár, úgy szólva, családi lapja. Midőn 1866-ban egyszer az Úri-utczában sétáltunk s meglátogattuk hajdani gazdánkat, az aranyművest, Pákh jó kedvvel emlegette, hogy tizenhárom év mulva megünnepeljük a Vasárnapi Ujság huszonötödik évfordulóját, régi szállásunkon, épen abban a szobában csapunk lakomát, a melyben az első számot szerkesztettük s Jókait is meghívjuk reá. «Te majd – folytatá mosolyogva – poharat ürítsz a Jókai egészségére. Toasztodban töredelmesen bevallod, hogy Dózsa György csakugyan jó tragédia. Jókai bizonyára lesz oly udvarias, hogy szintén poharat ürít reád és elismeri, hogy a kritikus ugyan fölösleges személy a magyar irodalomban, de nem szükségkép rossz hazafi. A Vasárnapi Ujságért magam fogok inni, mert ti bizonyára nem kivánhattok neki annyi jó munkát s oly sok előfizetőt, mint szegény szerkesztője.»
Nemhogy tizenhárom, de még egy évet sem élt azontúl. 1867. tavaszán meghalt s én el sem bucsúzhattam tőle. Midőn februárban meghűlés következtében tüdőgyuladásba esett, meglátogattam s kértem, hogy hivasson orvost. Megdorgált és kiszidott. «Az orvosok rontottak el, mérgezték meg életemet, nincs szükségem reájok, nélkülök is meggyógyulok, vagy ha kell, orvosságok nélkül is meg tudok halni», mondá ingerülten. Ön szerkesztő úr legjobban tudja, hogy később csakugyan elfogadta az orvosi segítséget, hiszen ön kérte fel Bókai orvos urat, hogy látogassa meg őt mint barátja s rendeljen neki orvosságot mint orvos. Pákh csakugyan engedelmeskedett az orvosok rendeleteinek s orvosságot vett be. De én ettől fogva többé nem láthattam. Nem juthattam be hozzá. Meghagyta szolgájának, hogy engem ne bocsásson be, mert alkalmasint gúnyolódni fogok, ha látom, hogy orvossággal él. Így csak a koporsóban láthattam utolszor. Szegény barátom, te csak egyszer féltél gúnyomtól, midőn épen nem volt okod reá, de én sokszor féltem a tiedtől s nem ok nélkül. De ha nem bucsúzhattam el tőled utolsó órádban, mindig híven és szeretettel emlékeztem reád s lapod huszonötödik évfordulóján senki sem gondol több örömmel és fájdalommal vissza az elmult időkre, mint én, régi barátod, régi ellenséged!
Ime, szerkesztő úr, a mit hirtelenében összetudtam írni, használja belátása szerint vagy ha tetszik, közölje egész terjedelmében levelemet.