RÖVID GYÁSZBESZÉDEK.
I.
ARANY JÁNOS RAVATALÁNÁL.
1882 október 24-én.
Oh halhatatlan halott, mielőtt elhagynád e csarnokot, küzdelmeid, szenvedéseid és dicsőséged szinhelyét, fogadd búcsúját a Kisfaludy-Társaságnak is, mely először koszoruzta meg lantodat s melynek kebelében zengted el hattyúdalod is. Egy nagy költő és egy jó ember húnyt el benned; nagy elmédet csak nagy szived múlta felül. A hazafi, férj, atya és barát példányképe voltál. A költő és ember egy volt benned. A képzelet magas röptét s a szív mély érzéseit, a szenvedély erejét s az örök erkölcs igaz cultusát egyesítéd műveidben. A népköltészetből merítéd ihleted, régi hagyományaink lelkesítettek s az egyszerű népének formájában ki tudtad fejezni az ó- és új kor remekíróin művelt szellemed egész gazdagságát. A magyar nyelvművészet felülmulhatatlan mestere, az irodalom méltóságának képviselője s a magyar jellem valóságos typusa voltál, minden erényeivel, gyöngeségei nélkül. Oh mennyit vesztettünk benned, oh mennyi mindent takar e koporsó! A fájdalom elfojtja a szót, csak könnyeink omlanak. Isten veled! Isten veled! Isten veled!
II.
GREGUSS ÁGOST.
1882 november 14-én.
Tisztelt Társaság! Ismét egy gyászhír bejelentése végett voltam bátor önöket e rendkívüli ülésre összehívni. Greguss Ágost társunk, Társaságunk másodelnöke, majdnem két évtizeden át titkára, folyvást nagybuzgalmú és érdemű tagja, folyó hó 13-án reggel hét órakor meghalt. Már hónapok óta el voltunk készülve e csapásra, mégis oly váratlan ért bennünket, mert az emberi szív kimeríthetetlen a reményben s csak akkor érzi igazán a veszteség fájdalmát, midőn már többé nem remélhet.
Ha van köztünk valaki, a kinek élete mintegy összefonódott Társaságunk történetével, bizonyára elhunyt társunk az. Még mint fiatal író Társaságunk kebelében lépett fel; æsthetikáját, az első magyar nyelven írt rendszeres æsthetikát, már 1847-ben elfogadta Társaságunk kiadás végett s az első magyar könyv mely 1849 októberében, a nagy katastropha után megjelent, e munka volt. Szerzője bujdosott, majd elfogatva, börtönben szenvedett, s midőn kiszabadult, elüzetve tanári székéről, 1853-ban Pestre jött s azon csekély számú írói csoporthoz csatlakozott, mely a fővárosban, mint a hazafiság és nemzetiség képviselője, a jövő reményeit hirdette. E szomorú években csakhamar a nemzeti műveltség egyik kiváló bajnokává emelkedett. Aesthetikai, kritikai és irodalomtörténeti dolgozatai éles észt és nagy műveltséget tanusítottak s hatással voltak irodalmunk fejlődésére. Majd viszonyaink jobbra fordultával mint az Akadémia tagja s a Kisfaludy-Társaság titkára, még nagyobb munkásságot fejtett ki; számos philosophiai értekezést és irodalmi essay-t írt, melyek két kötetben összegyüjtve is megjelentek s irodalmunkban az ily fajú művek legjobbjaihoz tartoznak. Társaságunk Évkönyveit, kiadványait éveken át szerkesztette és műfordítványaival gazdagította. Két nagyobb eredeti műve is, a Balladáról és Shakespere pályája czíműek, szoros kapcsolatban vannak Társaságunk irányával. Az első népköltési gyüjteményeink alapján tárgyalja és állapítja meg a ballada elméletét annyi tudománynyal, éles észszel, szellemmel és önállósággal, hogy egyetlen költői műfaj elmélete sincs megírva így irodalmunkban. A második nagyobb mű, melyet az akadémia megbizásából írt, mintegy bevezető könyv Társaságunk magyar Shakesperejéhez, melynek létrehozásán ő is annyit fáradozott. Harmadik nagyobb művét, az újabb rendszeres æsthetikát, melylyel őt társaságunk megbízta, nem fejezhette be, bár arra közülünk senki sem volt hivatottabb, mint ő. Meggátolta a halál. Az írók munkássága, még a legnagyobbaké is, rendesen töredék marad, elég ha jelentékeny része lehet a nemzeti irodalom nagy egészének.
Greguss hatott kortársaira mint ember és író egyaránt, munkásságával, tudományával, jellemével. Hazafisága, emberszeretete, buzgósága és becsületessége emlékét sokan őrizzük szivünkben. De volt lelkében egy vonás, mely kiválón jellemzi őt, s melyet bár örökölnénk mindnyájan tőle. E vonás a philosophiai szemlélődés és vallásos érzés vegyülete, a philosophiai nyugalom és vallásos resignatio összeolvadása. Lehetetlen megindulás nélkül olvasni utolsó költeményeit, melyekben lelkének egy egész életen át gyűjtött kincsét oly őszintén feltárja. Panasz nélkül tűri szenvedéseit és nyugodtan, megelégedve bucsúzik el az élettől. Hálás a multért s nem esik kétségbe a jövendő miatt. Egy félszázadnál többet élt épségben, szeretve, tisztelve – úgy mond; – hány embertársának jutott ez részül, hányan dőltek ki a pálya küszöbén vagy derekán, vagy tévedtek el az élet útjain? Ő is sok próbán ment át, de megőrizte hitét Istenben, a kit egy-egy hamar kész bölcs oly könnyen megtagad; emberben, hogy vív nagyért, bár gyöngesége gyakran megingatja; nemzetében, bár túlbuzgó hívei félre csalnák, ellenségei pedig vesztét jósolgatják. Teljék be hited, áldás emlékedre elhunyt társunk és philosophiai szellemed, vallásos vigaszod enyhítse a mi fájdalmunkat is!
III.
MAILÁTH GYÖRGY.
1883 márczius 30-án.
Tisztelt Társaság! Rendkívüli ülésünk oka önök előtt már bizonyára ismeretes. Mailáth György egy iszonyú gonosztett áldozata lőn; a minden tekintetben kitünő férfiú, a kit még tegnapelőtt a testi és lelki erő teljében szemlélhettünk, ma már néma, kihült tetem, gyalázatosan meggyilkolva.
Hogy e kitünő államférfiú halála mily sulyos veszteség, érzi és tudja az ország, tudják és érzik azon fényes testületek, melyeknek az elhunyt dísze volt; de hogy a Kisfaludy-Társaság mit vesztett benne, azt leginkább csak mi érezzük és tudjuk. Alig volt valaki főuraink közt, a ki annyira ismerte volna a magyar irodalmat, becsülte volna az írói és tudományos érdemet, s több részvéttel viseltetett volna a tudományos és irodalmi mozgalmak iránt, mint Mailáth György.
A nemzetiség erős érzése, a nemzeti műveltség hő szeretete, lehet, családi öröksége volt, de az bizonyos, hogy ez örökséget folyvást öregbítette, gazdagította. Mindannak, a mit dicső barátja, gróf Dessewffy Aurél, Előkelőink nevelési rendszeréről írt híres értekezésében a művelt nemzetiségről és a nemzeti műveltségről mondott, ő hű képviselője, élénk kifejezője volt aristocratiánkban, elméletben és gyakorlatban egyaránt. Egész élete visszatükrözi ezt, de elég legyen csak azt említenem, a mi Társaságunkat illeti. Mailáth György nemcsak alapító tagja volt Társaságunknak, hanem egyszersmind részvevő buzdítója munkásságunknak, előmozdítója sikereinknek. Soknemű hivatalos elfoglaltságai között is lelt arra időt, hogy üléseinket szorgalmasan látogassa, sőt mint elnök részt vegyen azon bizottságban, melyet Társaságunk alapító és rendes tagjaiból könyvkiadó vállalata vezetésére nézve alakított. E tisztét is azon szigorú pontossággal és lelkes erélylyel teljesítette, mely benne a közélet emberét annyira kitünteté.
E hű részvétet viszonozzuk mi is hasonló hű részvéttel; vigyük el hült teteméhez könnyeinket, koporsójához koszorúnkat. Fogadja el a Társaság a következő indítványaimat, melyekkel, úgy hiszem, a közérzületet fejezem ki.
Először: fejezzük ki jegyzőkönyvileg részvétünket, s erről annak idejében értesítsük az elhúnyt családját is.
Másodszor: küldjünk a Társaság nevében koporsójára koszorút.
Harmadszor: temetésén vegyünk részt testületileg.
IV.
TÁRKÁNYI BÉLA.
1886 február 24-én.
Tisztelt Társaság! Gyászhírrel kell megnyitnom ülésünket! Tárkányi Béla társunk folyó hó 16-án elhunyt Egerben. Őt, a ki 1867-ben választatott rendes taggá, már ezelőtt sok évvel erős kötelékek fűzték Társaságunkhoz. A negyvenes évek elején költői pályázatunkon tünt föl először neve, háromszor részesülve kitüntetésben, a mi, a mint ő maga mondá, ösztönzésül, buzdításúl szolgált irodalmi tanúlmányai folytatására, ereje kifejtésére. S a midőn később mindinkább az egyházi irodalom művelésére tért át: a szent könyvet fordította, a régi magyar egyházi énekek gyűjtésén és javításán fáradozott, imádságos könyveket írt, ott is a költői nyelv és műpróza azon művészetét érvényesítette, a melyre Társaságunktól nyert buzdítást, ott is azon hazafias irány sugalmait követte, melyek első kitüntetett költeményeire lelkesítették. A vallásos buzgóság, hazafiság és a szép cultusa átvonulnak egész életén. Nemcsak az irodalomnak volt kedves és buzgó munkása, hanem kedvelője és pártolója egyszersmind a képzőművészeteknek is. Képtárt gyűjtött a hazai jelesebb művészek műveiből s a külföldi remekek másolataiból. De az irodalom maradt mindvégig főgyönyöre s midőn betegeskedése közben koporsóját látta feltűnni, hálás szeretettel emlékezett meg Társaságunkról, a mely irodalmi bölcsőjét ringatta. Ezelőtt egy pár évvel alapítványnyal járult alaptőkénkhez, a múlt év végén újabb alapítványt csatolt régi alapítványához s egy megható levél kiséretében egyszersmind megküldötte Társaságunknak ajándékul Czuczor arczképét. E levél volt hattyúdala. Fejezzük ki jegyzőkönyvileg részvétünket a derék és hű társ halálán, zárjuk szivünkbe s őrizzük meg emlékét.
V.
IPOLYI ARNOLD.
1886 deczember 15-én.
Szomorú jelentéssel kell megnyitnom a mai ülést. Ipolyi Arnold, Társaságunk rendes tagja, e hó 2-án meghalt Nagyváradon, hol ezelőtt egy félévvel annyi üdvözlet és remény között foglalta el a püspöki széket. Boldogúlt társunk magyar mythologiai és műtörténeti tanulmányainál fogva tartozott Társaságunk köréhez. De midőn 1867-ben tagnak választatott, részint hivatalos elfoglaltsága, részint más intézetek és társulatok annyira igénybe vették idejét és tevékenységét, hogy a mi munkásságunkban részt nem vehetett. Azonban mindenütt, hol a magyar művészet érdekeit szóval vagy tettel támogatta, egyszersmind Társaságunk feladatát is folyvást és buzgón szolgálta. Ipolyiban az egyházi férfiú, tudós és hazafi, a legszorosabb kapcsolatban egyesült. Egyháza régi műemlékeit vizsgálva vált műtörténelmi íróvá, az egyházi pálya hazafi oldalát is felfogva, mint a nemzetiség s nemzeti műveltség bajnoka, az elsők sorában küzdött ifjúságától fogva egész végleheletéig. Halála nemcsak az egyházra veszteség, hanem az államra is, de a mi veszteségünk sem csekély, mert a magyar műtörténelem egyik kiváló képviselőjét vesztettük el benne. Mihelyt halála hírét vettem, a Társaság nevében koszorút küldöttem koporsójára, a nagyváradi káptalanhoz részvétiratot intéztem, s fölkértem Heinrich Gusztáv r. tagot, hogy mint a Társaság képviselője vegyen részt temetésén. Kérem ez intézkedések jóváhagyását, s egyszersmind legyen szabad indítványoznom, hogy fájdalmas részvétünk jegyzőkönyvileg is kifejeztessék s kéressék fel Pulszky Ferencz r. tag, hogy a boldogúlt felett tartandó emlékbeszédet legyen szives elvállalni.
VI.
HENSZLMANN IMRE.
1888 deczember 19-én.
Tisztelt Társaság! Fájdalmas szívvel nyitom meg az ülést, mert Társaságunk egyik legrégibb és legjelesebb tagjának, Henszlmann Imrének halálát kell bejelentenem. Régibb tagjaink sora mindinkább ritkul, legjobbjainkat veszítjük el, azonban vigasztaljon bennünket az, hogy a mulandóság ez áldozatai nem múló nyomokat hagytak irodalmunkban. Henszlmann pályáját is két nagy irodalmi emlék jelöli: először a magyar archæologia és műtörténelem kezdeményezése és megalapítása; másodszor új irányok kitűzése æsthetikai irodalmunkban. Már mint gyermekifjú, mély benyomást tett reá szülővárosának, Kassának dómja, itthon és külföldön tanulmányozni kezdte a gót építészet sajátságait, törvényeit s az e téren írt munkái a külföld figyelmét is magokra vonták. E mellett más műemlékeinket is tanulmányozta, évtizedeken át kutatott, ásatott és izgatott műemlékeink fentartása ügyében, számos értekezésével fényt derített középkori építészetünkre, melyről főleg általa vett tudomást az európai műtörténelem.
Henszlmann e munkásságát leginkább az Akadémia körében fejtette ki. Mint æsthetikai író majdnem kizáróan a mienk, a Kisfaludy-Társaságé volt.
Párhuzama nevezetes hatással volt æsthetikai kritikánk fejlődésére. A szép ellenébe a jellemzetes és eleven fogalmát állította, az eszményi ellenébe az egyénit és nemzetit. Ez eszmekörben mozog A hellén tragédia, tekintettel a keresztyén drámára czímű terjedelmes tanulmánya is, mely Társaságunk Évkönyveiben jelent meg. Ő hangoztatta először az újabb magyar kritika jelszavait s annyival nagyobb sikerrel, mert költészetünk már azelőtt is kezdett elfordulni a merev classikai eszménytől.
Erdélyi János Henszlmann eszméit egész rendszerbe foglalva alkalmazta a magyar irodalomra a Szépirodalmi Szemlében, melyet Társaságunk megbízásából szerkesztett s melynek Henszlmann is egyik buzgó dolgozótársa volt. A mint ő hatott Erdélyire, ez viszont hatott reá, felköltve érdekeltségét a magyar népköltészet iránt.
E hatásnak köszönhetjük a Népmese Magyarországon czímű értekezést, melyben Henszlmann először kisérlé meg népmeséink összehasonlítását más népekéivel.
Mindez a forradalom előtt történt. Midőn a forradalom után tíz év mulva Társaságunk munkásságát újra megkezdette, Henszlmann is híven részt vett benne s Évkönyveinkben jelent meg utolsó nagyobb tanulmánya is: A művészetek eredete czímű, melyben ifjúkori eszméit még egyszer tisztultabban s történeti módszerrel fejti ki. Őt Társaságunkhoz ifjúságának és első sikereinek emlékei vonzották, örömest jelent meg köztünk korán megőszült fürteivel, melyek éles ellentétben voltak síma, piros arczával, épen mint elmélkedő tudományossága szikrázó elmésségével. Azonban lassankét a piros, sima arcz az ősz fürtökhöz halványult és redősödött, vidám elméssége elnémult, egyszer csak kimaradt üléseinkből, nem keresett föl többé bennünket s nekünk kellett fölkeresni őt, hogy eltemessük és koszorút tegyünk koporsójára.
Tisztelt társaság! Legyen szabad indítványoznom, hogy veszteségünk fájdalmát jegyzőkönyvileg is fejezzük ki s gondoskodjunk a felette tartandó emlékbeszédről; részemről emlékszónokának Keleti Gusztáv r. tagot ajánlom.
VII.
CSIKY GERGELY.
1891 október 28.
Tisztelt Társaság! E rendkívüli ülésre azért híttam össze önöket, hogy hivatalosan bejelentsem Csiky Gergely tagtársunk és másodtitkárunk halálát. Sokszor teljesítettem már ily szomorú kötelességet, de ritkán annyi fájdalommal, mint most. Baráti kötelékek csatoltak az elhunythoz, egymás szomszédságában laktunk, ugyanegy tájékon nyaralva, gyakran utaztunk együtt s a folyóiratnak, a melyet szerkesztek, ő volt egyik legbuzgóbb és legjelesebb dolgozótársa. De én, a ki barátaim és szivem szerettei közül már annyit elvesztettem, talán könnyebben tűrhetem a csapást, mint más. Azonban ki pótolja Társaságunk és irodalmunk veszteségét? Csiky épen akkor tünt fel, egy pár kisérlet után akkor kezdett erőteljesebben fejlődni, midőn Szigligetit már elvesztendők voltunk. A harminczas években Kisfaludy Károly nyomába Szigligeti lépett, a hetvenes években Szigligeti nyomába Csiky.
E század elejétől e század végeig e három költő volt a legkifejezőbb képviselője drámairodalmunknak s legfőbb támasza színházainknak. És méltán kérdezhetjük: ki lép ürült nyomába? E kérdés kifejezi irodalmunk egész veszteségét s épen azért engedjék meg önök, a kik osztoznak e veszteség érzetében, hogy a következő indítványokat terjeszszem jóváhagyásuk alá:
I. Fejezzük ki veszteségünket jegyzőkönyvileg, intézzünk részvétiratot az elhúnyt özvegyéhez.
II. Küldjünk ravatalára koszorút, jelenjünk meg temetésén testületileg s kérjük föl titkárunkat, hogy a koporsónál néhány búcsúszót intézzen az elhúnythoz nevünkben.
III. Festessük le az elhúnyt arczképét teremünk számára.
VIII.
HUNFALVY PÁL RAVATALÁNÁL.
1891 deczember 2.
Még egy szót, még egy pár búcsúszót hozzád, szeretett barátunk, mesterünk, az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság nevében, melyeknek egy félszázadon át egyik dísze, büszkesége voltál.
Hosszú életed munkásságát egy rövid percz alatt megszakítá a halál, de nem győzedelmeskedhetik szellemeden, mert mély nyomokat hagytál tudományos irodalmunkban. Megalapítottad az újabb magyar nyelvtudományt, különösen a magyar összehasonlító nyelvészetet, melyet tanítványaid folyvást művelnek s mely magára vonta a külföld figyelmét is; a nyelvészet segélyével megvilágítottad nemzeti multunk nem egy homályos helyét s új szempontokkal, új igazságokkal gazdagítottad történelmi irodalmunkat. Ez örök emléked, dicsőséged, dicsőségünk. De ez a vigasz nem csillapítja fájdalmunkat. Az egyén, az élő egyén termékenyítő hatása, vonzó kedvessége nincs többé. Nincs köztünk többé az a valódi tudós, a ki az európaiságot erős nemzeti érzéssel párosította; nincs köztünk többé a humanismusnak az a kiváló képviselője, a ki minden iránt érdeklődött, a mi emberi, s kinek bölcseségét emberszerető szíve táplálta; nincs köztünk többé közéletünknek az a szilárd férfia, a ki nehéz megpróbáltatásokat élt át, de mindig hű maradt magához, s ha kellett, épen oly bátran felszólalt a kormány, mint a nemzet tévedései ellen; nincs köztünk többé a gyöngéd férj, jó barát, hű rokon, a kit épen úgy szerettünk, mint tiszteltünk. Oh mennyit vesztettünk benned! Mily nehéz a válás! Koporsódat hálánk, áldásunk kiséri, de fájdalomba veszve s koszorúidon könnyeink csillognak. Válnunk kell. Isten veled! Isten veled!
IX.
SZABÓ ISTVÁN.
1892 márczius 30.
Tisztelt Társaság! Szomorú hírrel kell megnyitnom mai ülésünket. Társaságunk egyik legrégibb tagja, Szabó István, e hó 24-ikén Kazáron elhúnyt. A boldogult úttörő hellenistáink közé tartozott. Guzmics Izidor példáján lelkesülvén, hellén tanulmányokhoz fogott s első kisérletei Kazinczy tetszésében részesültek. Virágok a görög anthologiából czímű fordítmányával lépett föl 1834-ben s innen kezdve egész haláláig buzgón fáradozott a hellén classikusoknak magyar nyelvre átültetésével. Legfőbb munkája Homér, a kinek mind Iliását, mind Odysseáját sikerrel fordította le. Koronként, kivált élte alkonyán őstörténeti és nyelvrokonsági elméletek vonták el őt kedves classikusaitól; Horvát István álmodozásait akarta föleleveníteni s nagyon fájlalta, hogy e törekvése nem talál visszhangra az Akadémiában. Nemcsak az Akadémiának volt buzgó tagja, hanem a Kisfaludy-Társaságnak is, melynek tagjává 1842-ben választatott. Társaságunk kiadásában jelent meg tőle Aesop, magyarul és görögül s Évkönyveinket egész haláláig számos értekezésével és műfordításával gazdagította. Ez évben érte meg Kisfaludy-társasági tagsága ötven éves fordulóját s az elnökség épen ez ülésen akarta indítványozni, hogy a Társaság ez alkalomból üdvözölje őt, s íme, üdvözlet helyett koporsójára kellett koszorút küldenünk. Mily közel áll az örömhöz a fájdalom, az élethez a halál. Indítványozom, hogy fájdalmas részvétünket fejezzük ki jegyzőkönyvileg, gondoskodjunk a felette tartandó emlékbeszédről s erre kérjük fel Thewrewk Emil társunkat.
X.
KOSSUTH LAJOS.
1894 ápril 11.
Tisztelt Társaság! A Kossuth Lajos halála okozta gyász miatt múlt havi felolvasó ülésünket a mai napra halasztottam, egyszersmind a Társaság nevében koszorút küldöttem a halott ravatalára és felhívtam a Társaság tagjait, hogy testületileg jelenjünk meg a temetésen, a mi meg is történt. Bizonyára, tisztelt Társaság, méltán vettünk részt az általános gyászban, mert Kossuth Lajossal azon három férfiú egyike és utolsója szállott sírba, a kik az újabb korban döntőleg folytak be Magyarország sorsára. E század első évtizedeiben gróf Széchenyi István lelket, hitet lehelt a nemzetbe, kijelölte a fejlődés irányát, felköltötte társadalmunk és alkotmányunk reformjának eszméit. Ez eszmék fejlődését gyorsította Kossuth Lajos s az európai mozgalmak hatása alatt, törvényes formák között kivívta alkotmányunk átalakulását, nemzeti önállásunk erősebb biztosítékait és midőn a megújult alkotmány megtámadtatott, védelmére lelkesítette a nemzetet. A védelem később forradalomba ment át s hősies küzdelem után csak romokat hagyott hátra. E romokon építette föl Deák Ferencz újra alkotmányunkat, a jogfolytonosságból indúlva ki, összekötve a multat a jelennel, erélyt mérséklettel, szilárdságot óvatossággal párosítva.
Mind a három férfi mintegy küldetést teljesített, egymást pótolta, egymást egészítette ki; a mi egyikben többé-kevésbbé hiányzott, azzal a másik dúsan meg volt áldva s mindenik munkásságában, a mi üdvös és maradandó volt, beolvadt alkotmányunkba, nemzetünk életébe.
Így fogva föl újabb történelmünket, Kossuth iránt kifejezett kegyeletünk nem lehet ellenkezésben se Széchenyi, se Deák emlékével s még kevésbbé alkotmányunkkal, mely egyaránt kötelez nemzetet és királyt s fölötte áll minden egyéni kiválóságnak.
De Kossuth politikai pályájának van irodalmi oldala is, különösen szónoklata, mely közel érinti Társaságunk tanúlmányai körét. Kossuth bizonyos irányban magas tökélyre emelte a magyar politikai szónoklatot. Senki sem volt szónokaink között, a kinek élénkebb képzelme és fogékonyabb kedélye lett volna. Kölcseynek, az újabb magyar szónoklat művészibb kezdeményezőjének, szent fájdalma nála lángoló szenvedélylyé változott át és búskomolysága áradó lelkesedéssé. Mester volt valamely tárgy vagy tény fény- vagy árnyoldalai kiszínezésében, még mesteribb, ha a nemzeti emlékek, vágyak és remények húrjain játszott s egy-egy fájdalmas felkiáltással vagy éles gúnynyal a szenvedélyek egész viharát keltette föl. Senki sem beszélte szebben nyelvünket, senkinek sem volt kellemesebb, nagyobb terjedelmű és változatosabb hangja, melyet választékos és mégis természetes taglejtés kisért. Nagy szónok volt, e század legnagyobb szónokainak egyike, s Társaságunk koszorújának szalagján, melyet ravatalára küldöttem, méltán fénylett e mondat: «Kossuth Lajosnak, a nagy szónoknak.»
XI.
GRÓF SZÉCSEN ANTAL.
1896 szeptember 30.
Tisztelt Társaság! A hosszú szünet után üdvözlöm önöket, uraim, de fájdalom, szomorú jelentéssel kell megnyitnom ülésünket. A szünet alatt elvesztettük egyik érdemes rendes tagtársunkat, gróf Szécsen Antalt. A boldogult egész életén át a politikai pálya bajnoka volt s csak élete utolsó évtizedeiben lépett az irodalom művelői közé. Bárminő véleménynyel legyünk politikai pályájáról, azt nem tagadhatni meg tőle, hogy sohasem hiányzott benne véleményének bátorsága s hogy lelkesedett a nemzeti műveltség ügyéért. Ez utóbbi jellemvonásából folyt irodalmi munkássága is, melyet széleskörű műveltsége támogatott. Irodalmi és történelmi essay-ket írt s így irodalmunknak épen azt az ágát igyekezett gazdagítani, melyet meglehetős szegénynek mondhatunk. Nem a nyelvi előadás bájával hatott olvasóira, mert ez, mint mindenkinek, a ki sok nyelven ír és beszél, neki sem volt erős oldala, hanem fejtegetései tartalmasságával és szabatos szerkezetével. Behatolt a tárgyalt író szellemének lényegébe s legjellemzőbb sajátságait nagy vonásokkal törekedett elénkbe rajzolni. Ez essay-k elseje, a Tacitusról irott, társaságunk egyik ülésében olvastatott fel s midőn még más tanulmányokat is vettünk tőle, örömest választottuk társunkká s adtuk ki egy kötetben tanulmányait, s ő valóban folyvást hálás indulattal viseltetett irántunk, minden rábízott feladatot örömest teljesített s midőn más tudományos testületektől visszavonult, a mi Társaságunkban mindvégig benn maradt, sőt nemrég újabb tanulmányai gyűjteményét ajánlotta fel nekünk. Viszonozzuk e ragaszkodást halálán érzett részvétünkkel, fejezzük ki azt jegyzőkönyvileg is s annak idejében gondoskodjunk a felette tartandó emlékbeszédről.
XII.
DEGRÉ ALAJOS.
1896 november 25.
Tisztelt Társaság! Újabb fájdalmas érzéssel kell megnyitnom az ülést, mert újabb veszteség érte Társaságunkat Degré Alajos társunk halálával. Azok közül, a kikkel együtt lépett Degré az írói pályára, immár kevesen élnek. Ő is egyike volt ama kiváló jurátusoknak, a kik a negyvenes évek elején a reformeszmékért lelkesültek s most tollal, majd karddal szolgálták hazájukat. Többen elvesztek közülök a forradalom viharában, ő megmaradt és kebelében sokat megőrzött a múlt emlékeiből s a jövő reményeiből. Mintegy emléke, typusa volt köztünk a forradalom előtti korszak fiatalságának, melyet örömest rajzolt irodalmi műveiben. Valóban, vígjátékain és beszélyein élénk, könnyed és vidám szellem ömlik el, mely keserűségében sem válik pessimismussá s minden körülmények között megőriz bizonyos fiatalságot. Az Utolsó jurátus czímű elbeszélése, a melyet Társaságunk egyik ülésén olvasott fel, fejezi ki leginkább egyéniségét: a zajos jurátust, a vitéz honvédet és hű férjet. De nemcsak elbeszéléseket olvasott itt föl nekünk, hanem emlékiratokat is a negyvenes évek politikai küzdelmeiről s a szabadságharcz eseményeiről. Ezelőtt egy évvel, épen november hónapban, szintén ily részletet hallottunk tőle. Ez volt utolsó felolvasása; többé nem fogjuk hallani őt, csak gyászolhatjuk. Épen ezért, gyászunk jeléül, a Társaság nevében koszorút küldöttem koporsójára s özvegyéhez részvétiratot intéztem. Kérem intézkedéseim helybenhagyását s egyszersmind indítványozom, hogy mai ülésünk jegyzőkönyvében is fejezzük ki részvétünket.
XIII.
PULSZKY FERENCZ.
1897 szeptember 29.
Tisztelt Társaság! A szünet alatt Társaságunkat nagy veszteség érte. Pulszky Ferencz, egyik legrégibb tagtársunk, a kinél csak egyetlen egy van régibb, szeptember 9-ikén meghalt. A boldogult 1847-ben választatott taggá, s így épen ötven éves tagja volt Társaságunknak. Ez őszön, épen a mai ülésből akartuk üdvözölni őt tagsága ötvenedik évfordulóján s íme a helyett halálát kell gyászolnunk!…
Pulszky munkássága sok oldalú volt, s fényes, de küzdelmes pályát futott meg. Főleg a politikának, műtörténelemnek s archæologiának szentelte életét. Társaságunkban mint műbíráló foglalt helyet, s valóban Petőfiről és Eötvösről írt bírálatai, melyek a Társaságnak megbizásából szerkesztett Szépirodalmi Szemlében névtelenűl jelentek meg, a negyvenes évek legkitünőbb bírálatai közé tartoznak. Később évkönyveinket gazdagította irodalom- és műtörténeti adalékokkal. Száműzetéséből haza térve, a muzeumra, mint igazgatója, új fényt derített s munkásságával a magyar archaeologia fejlődésének új lendületet adott. Nagy munkásságot fejtett ki a hirlapirodalom terén is, külföldön és itthon egyaránt. Az 1848 előtti időkben a németországi lapokban és folyóiratokban igyekezett felvilágosítani a német közönséget a magyar ügyek felől, 1848 után pedig angol, amerikai és olasz lapokban folyvást ébren tartotta az érdekeltséget hazánk iránt. Magyar lapokba is folyvást dolgozott, egész az utolsó évekig és szabadelvű szellemben, melynek hatvan éven át hazánkban egyik úttörő és kitűnő bajnoka volt.
Temetésén Társaságunk testületileg jelent meg s koporsójára az elnökség koszorút küldött. Kérem ez intézkedések helybenhagyását s egyszersmind indítványozom, hogy halálán érzett részvétünket jegyzőkönyvileg is fejezzük ki s zárt ülésünkön gondoskodjunk a felette tartandó emlékbeszédről.
XIV.
SAYOUS EDE.
1898 február 23.
Tisztelt Társaság! Fájdalmas szívvel jelentem be újabb veszteségünket: Sayous Ede, Társaságunk levelező tagja f. év január 19-én meghalt Nizzában 57 éves korában. A boldogultban Társaságunk nemcsak egyik jeles kültagját vesztette el, hanem nemzetünk is leglelkesebb barátját, a ki 1868 óta többször meglátogatta hazánkat, megtanulta nyelvünket s kisebb és nagyobb munkáiban folyvást nemzetünk történelmével foglalkozott. A történelem tanára volt előbb Párisban, majd a besançoni egyetemen; a hatvanas években, a párisi világtárlat alkalmával, a magyar osztály felköltötte figyelmét, s minthogy a franczia irodalomban oly keveset talált, a mi a magyar történelemre vonatkoznék, elhatározta, hogy pótolni fogja hazája irodalmának e hézagát. Párisban nyelvtan segélyével magyarul kezdett tanulni, majd 1868-ban hazánkba jött, néhány hónapot töltött Buda-Pesten, néhány hetet Debreczenben, s tanulmányozta könyv- és levéltárainkat. 1870-ban újra néhány hónapot töltött fővárosunkban, majd a háborús idők alatt Svájczba vonult, a hol felolvasásokat tartott a magyar irodalomról; 1872-ben Histoire des Hongrois et de leur littèrature politique de 1790–1815 czímű munkáját adta ki. Ekkor választotta Társaságunk levelező tagjává. Majd számos kisebb tanulmányt írt a magyar történelem köréből, míg végre 1877-ben kiadta nagy munkáját: Histoire générale des Hongrois-t. E munka a legjobb és legterjedelmesebb magyar történelem franczia nyelven. Sayous gondosan tanulmányozta a magyar történelmi forrásokat, levéltári kutatásokat is tett, e mellett folytonos levelezésben állott a magyar történetírókkal. Jól ismerte a részleteket, de munkájában leginkább a legjellemzőbb körvonalakat emelte ki, s néha oly oldalakat is érintett, melyeket mi kevésbbé vettünk észre. Rokonszenve nemzetünk iránt nem tette elfogulttá, mert ez nem a politikus, hanem a tudós rokonszenve volt, a kit tárgya és tanulmányai lelkesítenek s a ki érzi, hogy nem hiába foglalkozott tárgyával, mert az megérdemelte a fáradságot.
Sayous nemcsak a magyar történelmet szerette, hanem magát az országot is. Ha tehette, majd minden harmadik-negyedik évben eljött hozzánk, részint tanulmányai folytatásáért, részint hogy régi barátait fölkeresse, sőt gyermekeibe is beoltotta a magyar nemzet iránti szeretetet. Nem volt vidám és kellemes társalgó, minők rendesen a francziák, kevés szavu, komoly ember volt, a ki élesen lát és mélyen érez. Senki a külföldiek közül nem szolgálta oly hiven és önzetlenül hazánk érdekeit, mint Sayous. Utoljára az ezredévi tárlat idejében látogatta meg hazánkat, a franczia közoktatásügyi minister megbizásából, hogy tanulmányozza a történelmi osztályt. Az egész napot a tárlaton töltötte, csak esténként lehetett velünk. Midőn elutazásakor a hajóhoz kisértem, nem gondoltam, hogy utolszor szorítok vele kezet, mikor ez év első napjaiban Nizzából üdvözletet küldött nekem, nem sejtettem, hogy az utolsó Isten hozzád! Áldás poraira!
Indítványozom, hogy halálán érzett fájdalmunkat fejezzük ki jegyzőkönyvileg is és özvegyéhez intézzünk részvétiratot.
XV.
ABONYI LAJOS ÉS ZICHY ANTAL.
1898 junius 15.
Tisztelt Társaság! Mult ülésünk óta két újabb veszteség érte Társaságunkat; április 28-án Abonyi Lajos r. tagot ragadta ki a halál sorainkból, május 19-én Zichy Antal r. tagot.
Abonyi 1867 óta tagja Társaságunknak s egy regényt is adtunk ki tőle 1864-ben. A mi nótáinkat. Először külföldi tárgyú regénynyel lépett fel, de csakhamar a magyar élet rajzához tért s ebben haláláig megmaradt. Buzgó gyűjtője volt a népdaloknak, kézirati gyűjteményéből számos dalt és balladát közölt Társaságunk újabb népköltési gyűjteményének első kötete. Részint mint falusi gazda, részint mint népdalgyüjtő, mindinkább belemélyedt a népélet vizsgálatába, s regényeit, elbeszéléseit, népszinműveit e gazdag forrásból merítette. Olykor egy-egy népballadából szőtte ki elbeszélését vagy népszinművét, körülményes részletrajzzal bővítve ki az egyszerű cselekvényt. Művei nem annyira a szerkezet és jellemrajz művészetével hatottak, mint inkább a tapasztalatok és benyomások gazdagságával és frisseségével. Olvasott író volt és népszinművei számos előadást értek. Mihelyt halála hirét vette ez elnökség, a társaság nevében koszorút küldött koporsójára s fölkérte Ágai Adolf r. tagot, hogy a temetésnél képviselje Társaságunkat, a ki készségesen teljesítette a megbízást s a sírnál a Társaság nevében gyászbeszédet mondott.
Zichy Antal szintén Társaságunk régibb tagjai közé tartozott. Az irodalomban a negyvenes évek elején lépett föl néhány költeménynyel és utirajzzal, de a politikai mozgalmak csakhamar magokkal ragadták. Somogymegyében fejtett ki élénk munkásságot s 1848-ban mint képviselő előbb Pesten, majd Debreczenben vett részt a közügyekben. A forradalom után félben hagyott irodalmi tanulmányaihoz fogott, a római classikusok vonzották, különösen Cicero és Horatius voltak kedvenczei, ez utóbbiról tanulmányt is írt, fordította satiráit, sőt maga is írt néhány satirát, melyeket üléseinken olvasott föl. Angolország történetével is foglalkozott s egy pár tanulmányon kívül három angol történeti drámát írt, melyek egyike akadémiai pályadíjat nyert.
A hatvanas években újra részt vett a politikai küzdelmekben, mint képviselő és publicista. A Deák-párt híve volt s beszédeivel, czikkeivel, röpirataival érlelni igyekezett a kiegyezést s midőn a ministerium megalakult, ő volt a népoktatási törvény előadója és báró Eötvös fölkérte, hogy mint a főváros első tanfelügyelője, ő léptesse életbe a szentesített törvényt. Igy lett ő tanfelügyelő és buzgó harczosa irodalomban és társadalomban később is a közoktatási ügynek. Élete utolsó évtizedét a Széchenyi emlékének szentelte. Kiadta naplóit, utirajzait, leveleit, még össze nem gyűjtött kisebb műveit, végre megírta életrajzát, egy szóval valóságos megalapítója lett a Széchenyi-irodalomnak.
Lukács Móriczon kívül senkire sem illett annyira a «literary gentleman» elnevezés, mint Zichy Antalra, csakhogy a míg Lukács Móricz néha évekig magányba vonult, Zichy Antal folytonos tevékenységben töltötte életét. Nem politikai és írói becsvágy lelkesítette, hanem kötelességérzet, melylyel a közügynek tartozni vélt. Mindenütt megjelent, hol üres helyet tölthetett be vagy másoknak példát adhatott. Újkori műveltségű ember volt, de a régi táblabiróból megmaradt benne a nobile officium cultusa: a közügynek élni díj nélkül. Társaságunknak nem volt buzgóbb tagja mint ő, szorgalmasan látogatta üléseinket, híven eljárt mindennemű megbizatásban, mint a gazdasági bizottság tagja őrködött vagyonunk felett s alapítványai- és adományaival növelte alaptőkénket. Áldott legyen emlékezete!
Temetésén testületileg vettünk részt s koporsójára a Társaság nevében koszorút tűztünk.
Tisztelt Társaság, indítványom, hogy mind Abonyi Lajos, mind Zichy Antal halálán érzett fájdalmunkat fejezzük ki jegyzőkönyvileg; a bánatos özvegyekhez intézzünk részvétiratot; gondoskodjunk a fölöttük tartandó emlékbeszédekről, egyszersmind kérem az eddigi elnöki intézkedésnek jóváhagyását.
XVI.
ARANY LÁSZLÓ RAVATALÁNÁL.
1898 augusztus 5.
A Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és a magam fájdalma nevében intézek hozzád néhány búcsúszót, szeretett, megsiratott és felejthetetlen barátunk. Dicső atyád emléke és saját irodalmi munkásságod csatoltak téged e két intézethez s atyád írótársainak barátsága mintegy örökségképen szállott reád. Oh, ki hitte volna, hogy mi temetünk el téged, mi aggok, a kik ismertünk, mint vidám gyermeket, nagyreményű ifjut és munkabíró, erőteljes férfiut. Mily biztató jelek között léptél a nagy világba. Mily örömest tapsoltunk irodalmi sikereidnek, midőn kétszer nyertél koszorút a Kisfaludy-Társaság költői pályázatán; midőn sikerült Shakespere- és Molière-fordítással ajándékoztad meg nemzetedet; midőn a magyar népköltészet maradványait gyűjtve, jeles értekezésekben fejtegetted a magyar népszellem nyilatkozatait; midőn irodalmi, politikai, nemzetgazdasági tanulmányokkal és birálatokkal gazdagítottad folyóiratainkat.
És nemcsak az irodalmi, hanem a hivatalos pályán is kitüntél. Mint a Magyar Földhitelintézet egyik igazgatója, munkásságod javarészét az intézet czéljainak szentelted, azzal a lelkiismeretes szorgalommal, mely sajátod vala. Atyádtól örökölt mély erkölcsi és nemzeti érzésed nyilvánult minden tettedben. Komoly, látszólag hideg külsőd érző, emberszerető szivet takart. S mily gyöngéden s hévvel szeretted nődet, a kivel oly boldogul éltél. És most mindez dúlva, összetörve, romokban. Mintha a sorsnak kedve telnék abban, hogy a kiváló férfiakat pályájok delén sujthatja le; mintha irigyelné a boldog házassági frigyet s örömest tépné szét.
De ádáz fájdalom ne bántsa hamvadat. Nyugodjunk meg az isteni gondviselés végzésén. A halál nem győzedelmeskedhetik a szellemen. Te nem haltál meg egészen reánk nézve. Folyvást élni fogsz nőd, rokonaid, barátaid szivében; az irodalomban műveid tartják fenn emlékedet, és mindazok, a kik ismertek, még sokáig fognak emlegetni. Áldás poraidra! Isten veled! Isten veled!
XVII.
ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
1898 szeptember 14.
Tisztelt Társaság! Rendkívüli ülésre hívtam össze önöket, uraim, hogy testületileg is kifejezhessük fájdalmunkat, melyet a királyné ő felsége halálán egyénenkint oly mélyen érzünk.
Nagy csapás ez királyra és nemzetre egyaránt, mert Erzsébet mindkettő őrangyala volt. Kettős koronát viselt: a női erények égi s a fejedelmi hatalom földi koronáját. Midőn Magyarország ege mélyen elborult, az ő részvétének sugara tört át először a felhőkön s hirdette a derűsebb napokat; az ő nemes, nagy szíve híven táplálta azt, a mi a trón és a nemzet érdekei összeforrasztására vezetett; és folyvást szeretettel övezte a magyar nemzetet, és épen úgy osztozott örömében, fájdalmában, mint ez az övében.
De bennünket, a költészet művelőit, a rokonszenvnek és hálának egy különösebb érzése is csatolt felséges személyéhez.
Erzsébet királyné szerette a költészetet, örömest társalgott a nagy költők szellemével, s megtanulta nyelvünket, olvasta a magyar költőket is. Épen úgy gyönyörködött a természet szépségében, mint a művészet remekeiben. Költői lélek volt, mondhatni költő; mert nem csak az a kőltő, a ki verseket ír, hanem az is s még inkább, a ki eszményileg fogja föl az életet s minden tette egy-egy költői eszme megvalósítása. És Erzsébet királyné a női kellem és báj, a hitvesi és anyai erények, az emberszeretet és jótékonyság, a fájdalom, szenvedés és vallásos megnyugvás oly műveit hagyta reánk, melyek felemelik a lelket, és nemes érzelmekkel töltik meg a szívet. Fenséges életének emléke enyhítse a halálán érzett fájdalmat!
Tisztelt Társaság! Azt hiszem, mindnyájunk gondolatját tolmácsolom, ha indítványozom, hogy mély fájdalmunkat és hódoló részvétünket fejezzük ki jegyzőkönyvileg is, s e határozatunkat, felirat alakjában, alkalmas időben juttassuk a trón zsámolyához, egyszersmind Társaságunk körében indítsunk gyűjtést arra a szobrászati műre, mely az Akadémia palotája csarnokában, a királyné emlékére fog felállíttatni.
XVIII.
HORVÁTH BOLDIZSÁR.
1898 november 30.
Tisztelt Társaság! Közelebbről egyetlen év sem sujtotta Társaságunkat annyi csapással, mint a jelen. A halál folyvást ritkítja sorainkat. A tavaszszal Zichy Antal és Abonyi Lajos társainkat vesztettük el, a nyáron Arany László és Szász Béla haltak meg férfikoruk delén; a mult hóban Horváth Boldizsár társunkat kisértük végső nyughelyére.
Horváth Boldizsár nem a szépirodalom terén, Társaságunk körében aratta babérait, hanem mint jogász, politikai szónok és igazságügyminister a közélet legkimagaslóbb pontjain. Azon bajnokok első sorában küzdött, kik védték és visszahódították alkotmányunkat s mint minister megvetette alapját igazságügyünk reformjának. De jogászi és politikai elfoglaltságai mellett is, ifjúkorán kezdve, folyvást szerette a költészetet, ismerte az irodalmat s üres óráiban verselgetett is. Midőn ministeri székétől megvált és lassankint a politikai pályától is visszavonult, Társaságunk tagjává választotta őt, buzdítani kivánta félbehagyott költői munkássága folytatására. Ő szivesen vette rokonszenvünket, néhány költeményét fel is olvastatta üléseinken, de betegeskedése megakadályozta abban, hogy egész lélekkel a múzsáknak áldozhasson. A helyett lelkes barátságával ő lett buzdítónk, később pártfogónk, végrendeletében ezer forintot hagyva Társaságunknak. Béke poraira! Áldás emlékére!
Koporsójára az elnökség koszorút küldött, temetésén a Társaság számos tagja vett részt. Intézkedésem jóváhagyását kérem s egyszersmind indítványozom, hogy elhunyt társunk halálán érzett fájdalmunkat fejezzük ki jegyzőkönyvileg is.
XIX.
BARTALUS ISTVÁN.
1899 február 22.
Tisztelt Társaság! Társaságunkat a mult évben számos veszteség érte s ime ez új évben újabb veszteséget kell bejelentenem. Bartalus István társunk f. hó 8-án elhalálozott. A boldogult a régibb tagok közé tartozott, harminczkét évig volt tagja társaságunknak s köztünk csak egyedül ő foglalkozott a zene elmélete- és történetével. Számos tankönyvein kívül különösen a magyar egyházi és világi zenéről írt értekezései keltettek figyelmet. De mint gyűjtő és gyűjtemények kiadója még nagyobb szolgálatot tett a magyar zenének. A Magyar Orpheus a magyar költők megzenésített műveit foglalja magában a XVIII. és XIX. századból különböző zeneszerzőktől. Másik gyűjteménye még nagyobb fontosságú, ez a Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye, melynek utolsó kötete tavaly jelent meg. Bartalus ezelőtt húsz évvel az állam, az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság költségén beutazta az ország különböző részeit, szorgalmasan gyűjtve népdalokat és dallamokat. A gyűjtemény híven igyekszik visszatükrözni a dallamokat s nemcsak zenészeti, hanem irodalmi szempontból is becses gyűjtemény. Számos oly dal, ballada van benne, melyek nincsenek meg népköltési gyűjteményeinkben. Bartalus elméleti és gyűjtői munkássága mellett a regény és beszély terén is tett kísérletet, melyeknek tárgya nagyrészt a zenészvilágból van merítve s néhány komikus alak és jelenet bennök igen mulatságos. Régebben társaságunknak szorgalmas látogatója és felolvasója volt s nem egyszer mutatta be üléseinken gyűjteménye szebb darabjait énekesekkel, saját zongorakiséretében. Az utóbbi években csak közgyűléseinken jelent meg, tavaly utoljára. Idei közgyűlésünkkor már beteg volt s három nap múlva meghalt. Mihelyt halála hírét vettem, koszorút rendeltem koporsójára s néhány társammal megjelentem temetésén. Kérem intézkedésem jóváhagyását s egyszersmind indítványozom, hogy halálán érzett fájdalmunkat jegyzőkönyvben is fejezzük ki.