LUKÁCS MÓRICZ.
SZÜL. 1817 SZEPTEMBER 5-ÉN, MEGH. 1881 NOVEMBER 5-ÉN.
ÉLETRAJZ, BEVEZETÉSÜL MUNKÁI KIADÁSÁHOZ.
Alig van irodalmunkban valaki, a kire annyira reá illjék az az elnevezés, a melyet az angol literary gentlemannel fejez ki, mint Lukács Móriczra. Nagy műveltségű férfiú volt s nem hiányzott írói tehetsége sem. De se anyagi körülményei, se írói becsvágya nem ösztönözték arra, hogy a tudomány valamely szakának művelésére szánja el magát, vagy egész erejét megfeszítve, az írói pályán küzdjön babérokért. Nem könnyen lelkesült, munkáival mindig elégedetlen volt s az írói pályára inkább barátai ragadták, mint saját erélye. Sok nyelvet megtanult, sok mindent olvasott, de nem valamely kitűzött czélra, hanem inkább csak önművelésére. Érdeklődött a magyar politikai élet minden mozzanata iránt, de tevékenyebb részt nem igen vett benne. Visszariasztotta a tömeg zaja, de még inkább szemlélődő és kétkedő természete. Egy pár megye táblabírájává fogadta ugyan, de országos képviselőjévé soha sem választotta. Ő maga megelégedett, ha irataival küzdhetett a szabadelvű eszmék mellett s a külföldi lapokban védhette hazája ügyét.
Előbb szépirodalommal foglalkozott, majd tudományos tanulmányokat írt s végre politikai czikkeket. De munkássága gyakran évekig megszakadt, részint társadalmi elfoglaltsága, részint családi csapások miatt. Szívesen látott vendége volt a főúri és polgári szalonoknak egyaránt. Szellemes társalgása magához vonzott mindenkit, különösen a nőket, a kik nagyra becsülték nemes szivét és finom modorát. Széles körű levelezést folytatott nőkkel, férfiakkal, különösen barátaival, a kik a magyar irodalom és közélet legkitünőbb képviselői közé tartoztak. A családi csapások mélyen hatottak kedélyére és súlyokat önfeláldozással viselte. Anyja évekig betegeskedett s ő ágyánál tölté éjét-napját. Később nejét hosszas betegségében szintén évekig ápolta s midőn meghaltak, útazásban keresett szórakozást. Ilyenkor tolla pihent s csak barátai unszolására vagy erkölcsi kényszer hatása alatt vette föl újra. De magán az irodalom ügyén mindig részvéttel csüngött s végrendeletében vagyona jó részét tudományos, irodalmi és jótékony czélokra hagyta.
Íme, Lukács Móricz pályája, néhány szóval; életrajza e körvonalakat eleveníti meg.
I.
Lukács Móricz 1812 szeptember 5-dikén született Pesten s részint itt, részint Bresztováczon, atyja temesmegyei birtokán nőtt fel. A Lukács-nemzetség Erdélyből, Erzsébetvárosból származott Magyarországra. A XVIII. század elején négy Lukács jött ki Erdélyből s egyik Temes-, másik Bihar-, harmadik Szabolcs, negyedik Fehérmegyében telepedett meg, mind a négyen birtokot vásároltak s Mária Terézia uralkodása alatt egyszersmind nemességet nyertek. Móricz atyja, vizmai Lukács Gergely Miklós, mint egyetlen fiú, a bresztováczi birtokot örökölte. Jó gazda és művelt ember volt, de nem viselt hivatalt megyéjében s a közpályán máskép sem szerepelt. Néha, télen egy pár hetet Pesten töltött s itt ismerkedett meg a híres szépségű Hilf Rózával, egy nyugalmazott őrnagy és pesti házbirtokos leányával, a kit csakhamar nőül is vett.
De a nőt nemcsak szépsége tüntette ki, hanem ritka műveltsége is. Jártas volt a német és franczia irodalomban, ismeretségben is állott egy pár bécsi íróval, különösen br. Zedlitz J. Keresztélylyel, a ki Pesten és Bresztováczon is meglátogatta. Kellemes társalgónak ismerték, a kinek falusi lakában és pesti szalonjában nem egyszer gyűlt össze igen művelt társaság. Egyetlen fia iránt nagy gyöngédséggel viseltetett, melyben egy szellemes nő egész ideges érzelmessége nyilatkozott. A gyönge testalkatú Móriczot óvta a fúvó széltől is és lelkét minél gazdagabbá igyekezett tenni. Mindig közelében tartva, nem járatta nyilvános iskolába, hanem egy nevelő felügyelete alatt otthon taníttatta. Móricz majdnem tizennyolcz éves koráig inkább csak órákra hagyta el a házi tűzhelyt: a nevelő szobáját és anyja társalgó termét. E körülmények befolytak egész fejlődésére. Az anyai túlságos gond miatt nem válhatott edzett ifjúvá s nem kedvelte az úszás, lovaglás és vívás férfias mulatságait. Annyival inkább kifejlett társalgási képessége és fogékonysága a szellemi foglalkozás iránt. Nevelőjének s a hozzá járó tanároknak és mestereknek kedvencze volt. Könnyen tanúlt és sokat olvasott; a zongorázásban is kitünt. Midőn már jól tudott francziáúl, angolúl, spanyolúl tanúlt s gyakran éjjel is fölvirrasztott. Anyja, hogy korlátozza a virrasztást, nem adott neki éjjelre gyertyát, de ő összeszedte nappal a maradék gyertyákat s mikor mindenki lefeküdt, ezek mellett folytatta tanúlását. A nyarat rendesen Bresztováczon töltötte a család, de a már serdülő Móricz gyakran utazott nevelőjével hol az osztrák tartományokban, hol Szász- és Poroszországban. A szülők semmi költséget nem kíméltek, ha arról volt szó, hogy fiok minél képzettebb emberré váljék. Egy szóval, egy főuri gyermek sem részesült gondosabb nevelésben, mint Móricz, a kinek atyja csak a közép nemesség osztályához tartozott.
Azonban e nevelést a mai értelemben épen nem mondhatni magyarnak. A század elején az iskolai és hivatalos nyelv a latin volt s a műveltebbek nagyrészt németül társalogtak. A magyar nyelvet tanították ugyan az iskolában latinul, de a magyar irodalmat épen nem. A magyar irodalomnak igen csekély közönsége volt s nem hatotta át a társadalom minden rétegét. Az írók egy része még most is latinúl írt vagy németűl. Pest műveltebb társasága eleinte alig vette észre Kisfaludy Károly körének mozgalmait, mely Pestet tűzte ki a magyar irodalom központjául. A Lukács-családban is a német nyelv volt az uralkodó. Az atya és fiú tudott ugyan magyarúl, de csak a cselédekkel beszélt e nyelven. Az anya keveset tudott s inkább csak németűl beszélt. Nem csoda, ha ily körülmények között Móricz előbb ismerkedett meg a német, franczia és angol irodalommal, mint a magyarral, sőt első irodalmi kisérleteit is németűl írta. Maga bevallja ezt egyik beszédében, melyet 1876-ban, a Kisfaludy-Társaság ünnepélyes ülésében tartott.
«Az akkori állapotok illustratiója végett – úgymond – legyen szabad a magam részéről is őszinte és töredelmes vallomást tennem. Első ifjúságomban, noha már ismertem Schillert, Goethét, Schakspere-t, Cervantest, Calderont (az utóbbiakat akkor még német és franczia fordításokból), Zrínyiről, Kazinczyról, Berzsenyiről, a két Kisfaludyról, Vörösmartyról még alig volt tudomásom. Csak Toldynak Handbuch der ungarischen Poesie czímű chresthomathiájából értesűltem, bámulatomra, egy már századok óta lassan fejlődött, gazdag nemzeti költészet létezéséről, oly meglepetéssel, mintha véletlenül egy új világrészre vagy legalább egy ismeretlen szigetre bukkantam volna. Költőink műveivel eleinte csak Majláth és Tretter német fordításai segedelmével ismerkedtem meg, mert beszéltem ugyan folyékonyan a parlagi magyar nyelvet, az irodalmi nyelvet még csak meg kellett tanulnom, a mi akkor nem volt könnyű föladat, mert azon időben még szótár sem volt, mely a folytonosan és tömegesen fölcsirázó új szókat magába foglalta volna.»
Ez időtől fogva az ifjú Lukács szorgalmasan tanúlta a magyar nyelvet és irodalmat. Megkísérelte a magyar írást, versben és prózában. Nem sok idő alatt annyira haladt, hogy néhány görögből fordított epigrammja és keleti gnómája jelent meg a Tudományos Gyűjtemény mellékletének, a Koszorúnak, 1829- és 1830-diki évfolyamában. Úgy látszik, zsengéit szívesen fogadták, barátainak biztatása sem hiányzott, a kik később a magyar irodalom és közélet legjelesebb bajnokai közé emelkedtek. Gr. Teleki Lászlót és Vukovics Sebőt még gyermekkorában ismerte. Báró Eötvös Józseffel, Szalay Lászlóval, gróf Dessewffy Auréllal, Lónyay Menyhérttel és Szentkirályi Móriczczal korán megbarátkozott. A nemzeti casinónak, mihelyt fölserdűlt, szorgalmas látogatója volt. Itt számos új ismeretséget, barátságot kötött. A nemzeti casinó akkor nagyobb szerepet játszott Pest társadalmi életében. Mint új intézmény, központja volt a főváros legműveltebb elemeinek, osztálykülönbség nélkül, és gr. Széchenyi István szelleme volt benne az irányadó. A társalgó termekben meg-megvitatták a politikai, társadalmi és irodalmi kérdéseket. Nem egy új vállalatnak, egyesületnek itt született meg eszméje s nyert közhelyeslést. A legtöbb kül- és belföldi lapokat itt lehetett megtalálni; könyvtára is gazdag volt. Télen havonként bálokat, hangversenyeket rendeztetett az igazgatóság s az itt lakó vagy átutazó legjelesebb művészeket megnyerte a közreműködésre. Trefort 1834-ben ily hangversenyben látta először Lukácsot, mint huszonkét éves ifjút, a rendezők között. Ő ismertette meg később Trefortot Szalayval. De nem csak a fiatal írók között voltak ismerősei. Bertha Sándor elvezette Vörösmartyhoz, Bajzához, Toldyhoz, a kik – mint önéletrajzi töredékében maga mondja – pártfogóivá váltak és magyar iróvá avatták. S csakugyan 1834 óta gyakran találkozunk a nevével a Társalkodó, Aurora, majd az Athenaeum és Árvizkönyv hasábjain. Byronból fordított néhány nagyobb és kisebb költeményt, egy pár töredéket Child Haroldból és az Elváltozott idomtalanból; Bulwerből szintén fordított egy költeményt és némi prózát s egyszersmind megismertette a magyar közönséget a híres regényíró pályájával.
E műfordítások némi figyelmet keltettek. Byronból Lukács előtt senki sem fordított magyarra s különösen az Aurórában és Athenaeumban megjelent darabok sikerültek is. Byront nehéz fordítani, tömör nyelve, kifejezéseinek erélye, rajzainak ragyogó szinezete miatt sok nehézséggel kell megküzdenie annak is, a ki teljesen birja a verselés technikáját. Lukács első kisérletein látszik is a küzdés a nyelvvel, a nem eléggé biztos kéz, de évről-évre erősbül verselő készsége és biztosabbakká válnak a jellemző kifejezések. Mind a mellett, épen a siker küszöbén, fölhagyott Byron fordításával és P. Horváth Lázárnak engedte át a tért, a kinek kisérletei a negyvenes évek elején teljesen elhangzottak. Az könnyen érthető, hogy Lukács csekély számú fordításai és Horváth Lázár erőlködései nem tehették népszerűvé Byront a csak magyarúl olvasó közönség előtt, de azt már nehezebb megérteni, hogy Byron általában oly csekély hatással volt a magyar költészetre, holott nemcsak a franczia és német, hanem a lengyel és orosz költészetre tett nagy hatását is lépten-nyomon kimutathatni. A magyar politikai és társadalmi viszonyok magyarázzák meg leginkább e jelenséget. Az elnyomott lengyel, forradalma előtt, tele volt forradalmi vágygyal, mint eszményre tekintett e viharos kedélyű, szabadságszerető lordra, a ki a görög függetlenségi harcz küzdelmei közé siet s ott leli halálát, később pedig, midőn a forradalom kitört, Varsó elesett, a szétszórt bujdosók bő táplálékot találtak az angol költő világfájdalmas pessimismusában. Az orosz költőre, bár más helyzetben volt, szintén mélyen hatott Byron szelleme. Egy még fejletlen nép és egy önkényes uralkodó, túlfinom, de nagyrészt romlott aristocratiája körében, hol a katonai és hivatalnoki pályából állott az egész közélet, a magasbra törekvő szellem föl nem találhatta eszményeit s örömest merített Byron búskomorságából és keserű humorából. Puskin és Lermontoff költészete e hangulat kifejezései. Magyarországon volt közélet, habár korlátolt határok között; legalább a megye- és országgyűlésen kibeszélhették magokat az emberek. Széchenyi föllépte óta fölébredt a reformvágy is s inkább az optimismus, mint pessimismus áradt el a kedélyeken: a jövőbe vetett erős hit lelkesítette a nemzetet. A költők mélyen érezték a jelen nyomorát, de vagy a múlt dicső emlékein, vagy a jövő derengő reményein merengtek, világfájdalom helyett hazafifájdalom töltötte el keblöket és részvét a jelen küzdelmei iránt. Mindez nem engedte, hogy búskomorságba sülyedjenek vagy világfájdalmas gúnyban törjenek ki.
Ily körülmények között annál inkább föltűnik, hogy épen Lukács lelkesült Byronért, a ki míg egyfelől teljesen osztozott honfitársai törekvéseiben, addig másfelől épen nem élt át viharos ifjúságot. Mi vonzhatta őt annyira Byronhoz? Keveset tudhatni ifjúkori élményeiről. Nem igen volt közlékeny mind arra nézve, a mi szívviszonyait illette; a forradalom előtti összes levelezését elégette, midőn Windischgrätz 1849 első napjaiban Buda-Pestet elfoglalta, forradalom utáni levelezése pedig külföldi utazása alatt elkallódott háza padlásán. Naplót soha sem írt, halála előtt emlékiratokba kezdett, de a halál meggátolta a folytatásban. Azonban egy bizonyos. Kora érett ifjú volt, kétkedő, érzékeny szívű és pessimista, mint férfiú korában is. Úgy látszik, nem egyszer csalódott. Egyetlen fönmaradt eredeti költeményét egy hűtelen baráthoz intézi. Gazdag benső életet élt, de hajlamai, érzései, szenvedélyei nem igen mentek át tettbe s magába temette csalódásait. Semmitől sem félt annyira, mint a nevetségessé válástól. Kerülte a küzdelmet s egész életén szenvedőleges természetű maradt. Egy ily léleknek jól esett elmerengeni egy rendkívüli szellem búskomorságán s bámulni, sőt írigyelni benne a szenvedélynek azt az erejét és bátorságát, mely a világgal szembeszáll. Ez tette Byront kedvencz költőjévé, ez ösztönözte őt fordítására s nem annyira széptani érdek vagy műfordítói becsvágy.
Azonban a meghasonlott kedélye lassanként csillapodott. A minél több oldalú műveltségben keresett vigaszt s néhány társadalmi, jogi és történetphilosophiai tanúlmányt kezdett írni. A politikai küzdelmek is hatottak reá s mind szorosabb barátság fűzte az ellenzék vezérférfiaihoz. Így hagyott föl Byron fordításával s a mit később Popeból és Cervantesból fordított, az alig volt egyéb, mint némi kötelesség teljesítése. A Kisfaludy-Társaság ugyanis 1842-ben tagjának választotta, el kellett foglalnia székét s e czélra fordította le Popenak a Műbírálatról írt tankölteményét; szintén ez időtájt indította meg a társaság Külföldi Regénytárát s fölkérte őt, hogy fordítsa le Cervantes valamelyik regényét, mert Cervantestől semmi sincs irodalmunkban. Így keletkezett a Bőkezű szerető fordítása, de ezzel egyszersmind végkép búcsut mondott műfordításnak, szépirodalomnak egyaránt, s többé nem vett részt a társaság munkásságában. Mégis e társaság volt az, mely folyvást őrizte emlékét s midőn élte alkonyán, szeretett nejét elvesztve, megtörötten érkezett vissza hazájába, hosszas külföldi tartózkodása után, rokonszenvvel üdvözölte s az épen akkor elhúnyt Toldy helyébe elnöknek választotta. Az elnöki székből szólott egy pár ünnepélyes ülésen utolszor a közönséghez. A kis csemete, melyet ifjú korában elültetett, terebélyes fává nőtt, melynek árnyában megpihenhetett a fáradt vándor.
II.
Lukács Móricz nemcsak az elemi és középiskolai, hanem az egyetemi tanulmányokat is a szülői háznál végezte. Tanárok jártak hozzá s vezetésök alatt és saját szorgalmával biztos alapot vetett műveltségének. Úgy látszik, a királyi táblára sem esküdött föl juratusnak, hogy a magyar köz- és magánjogból szigorlatot tegyen, a mit akkor nemcsak az ügyvédjelöltek tettek le, hanem a fő- és közép-nemesség ifjai is, a kik közpályára akartak lépni. De ez nem akadályozta tizenkilencz éves korában (1831) Krassómegyében tiszteleti aljegyzővé s Temes-, Csanád- és Csongrádmegyék táblabírájává kineveztetését. Úgy látszik, atyja óhajtotta, hogy a megyén szerepeljen s ott hivatalt vállaljon. De a fiúnak ehhez épen oly kevés kedve volt, mint a gazdaság vezetéséhez s már 1832-ben anyjával együtt visszaköltözött Pestre. De mégis, hogy teljesítse atyja kivánságát, Pestmegyében tiszteleti aljegyzőséget vállalt s 1836-ban egy évig pontosan szolgálta a megyét. Azonban atyja a következő évben meghalván, végkép visszavonúlt a megyei szolgálattól. Megjelent ugyan néha úgy Temes-, mint Pestmegye gyűlésein, ha valamely fontos tárgy volt szőnyegen, de inkább csak szavazni ment oda, mint szónokolni. Csak egyszer szólalt föl hosszasabban és nagy hatással Temesmegye közgyűlésén, midőn Lovassy és társai az 1832–36-diki országgyűlés végével elfogattak s a megyék sérelmi fölirattal fordúltak a kormányhoz. Az atya halála más változást is okozott a családban. Móricz nem akart se gazdálkodni, se a bérlőkkel vesződni, ez okból csakhamar eladták falusi birtokaikat s tőkepénz kamataiból s a Bécsi-utcza sarkán levő pesti ház jövedelméből éltek, melynek anyja egy harmad részben birtokosa volt.
A magyar írók között alig volt függetlenebb helyzetű ember, mint Lukács; egészen a tudománynak, irodalomnak s a közügyeknek élhetett. Élt is mind a háromnak, de egyikhez sem vonzotta szívós becsvágy, erősebb szenvedély. A tudomány és irodalom neki részint önmívelődés, részint szórakozás volt, a közügyekben való részvét pedig kötelesség, melyet hite szerint, bizonyos pontig, minden, akár születésénél, akár becsérzeténél fogva nemes magyar ember teljesíteni tartozik. De volt még egy kötelesség, melyet mindennél főbbnek tartott: beteges anyjának gondozása. Ritka szép viszony fejlődött ki fiú és anya között, mely egész a sírig tartott. A jó fiú sok időt töltött anyja körében: olvasott neki, mulattatta, segített dolgai elintézésében, körüle gyűjtötte kedvelt társaságát, kitalálta gondolatait s óhajtását teljesíteni igyekezett. Maga sem volt kiváló egészségű, épen azért mértékletes életet élt s e tekintetben anyja épen úgy őrködött fölötte, mint ő anyja fölött.
A casinóban, szalonokban és baráti körben egyaránt szívesen látott vendég volt. Nem föltünő, de minden esetre érdekes alak. Elég magas és karcsú termet, mely idős korban sem hajlandó hízásra, egy kissé beteges, halvány arcz, szőkébe játszó gesztenyeszín haj, bajusz, szakáll, mely inkább csak az áll körül sűrűbb, éles kék szem, némi búskomolyság az arczon, némi merevség a magatartásban. De az éles nézés, búskomolyság és merevség csak hamar szelidült vagy épen eltűnt, ha társalogni kezdett. Nagyon értette a társalgás művészetét, melybe ösztön, tapintat, gyakorlottság gyermekségétől fogva mintegy belé oktatták. Kellemesen szállott egyik tárgyról a másikra, napi eseményekről irodalomra, művészetre, családi ügyekről társadalmi elmélkedésekre és politikára, keresettség és köznapiság nélkül. Komolyabb vagy vidámabb hangulata mindig változatos volt, de soha sem bonyolódott vitába, nem emelkedett az érzelmességig vagy épen pathoszig. Elmésségét sem fitogtatta, épen nem volt gúnyos, megelégedett egy-egy jóakaratú élczczel s különösen óvakodott attól, hogy valami olyat mondjon, mi a társaság bármelyik tagját kellemetlenül érintené. A nők kiválóan kedvelték és becsülték, mert ismerte a bizalmasság határát s bár rendkívüli előzékenységgel viseltetett irántok, soha sem tűnt fel udvarló színében. Azt a lélektanilag alapos megjegyzést, hogy nővel való barátságunk vagy szerelmünk kezdete vagy utójátéka, senki sem czáfolta meg fényesebben, mint ő. Innen hosszú barátsága számos derék és szellemes nővel, melyet semmi félreértés meg nem zavart s a rágalom is megkímélt.
Az illemszabályok megtartása szokássá, mintegy második természetévé vált s ezt másoktól is megkívánta. Hamar és észrevétlen szakított bárkivel, a ki e tekintetben nem volt szabatos irányában. A szabatosságot szóban, cselekvésben és önmaga tiszteletét udvariassággal s a mások tiszteletével egyesítette. Semmi sem volt benne a gavallérból, még kevesebb a piperkőczből, de gentleman igyekezett lenni tetőtől-talpig. Gondosan öltözködött, de került minden feltűnést s megelégedett az egyszerű választékossággal. A pazarlástól épen oly távol állott, mint a fösvénységtől. Jövedelmét soha sem költötte el egészen; a megtakarított fölöslegből örömest áldozott közjóra s juttatott a szegényeknek is. Nem voltak költséges szenvedélyei, aránylag könyvekre költött legtöbbet, de inkább csak kedvencz szerzői műveit vagy a tanúlmányaihoz szükségeseket vette meg, az irodalom újdonságait, a külföldi folyóiratokat a nemzeti casinóban olvasta, melynek könyvtárát szorgalmasan látogatta. Az Akadémia üléseit sem hanyagolta el, melynek 1839-ben levelező tagjává választatott, sőt Szalay Lászlót, az Akadémia jegyzőjét (1837–1847) nem egyszer helyettesíté, ha az akadályozva volt tiszte teljesítésében.
A harminczas évek végén általában sok időt töltött Szalay László, báró Eötvös József és Trefort Ágoston társaságában. E kiváló fiatal emberek élénk hatással voltak reá, s jeles műveltsége és nemes szíve csakhamar megszerezte barátságukat. Szalay szépirodalmi rövid pályája után jogi és politikai tanúlmányokba merült. Eötvös épen akkor lépett a politikai és regényírói pályára. Trefort nyugtalan természete minden iránt érdeklődött, de leginkább nemzetgazdasági és társadalmi kérdésekkel foglalkozott. Lukács kétkedő és pessimista lévén, ritkán osztozott barátjai álmodozásaiban, de néha a siker reménye nélkül is követte kezdeményezésöket s támogatta vállalatukat. Trefort haza érkezvén külföldi útazásából, sokszor panaszolta, hogy mily kevéssé érdeklődnek nálunk a képzőművészet iránt s általában e tekintetben mily fejletlen ízlésünk. Azt nem remélhetni, hogy az állam tegyen valamit, tenni kell tehát társadalmi úton, egy művészeti egyesületet kell alapítani, műtárlatok rendezésével, megvásárolt képek kisorsolásával s műlapok kiosztásával föl kell ébreszteni a szunnyadó művészi érzéket, egyszersmind tért nyitva a fejlődő tehetségeknek. Trefort kezdeményezésére így alakult meg a magyar művészeti egyesület, mely csirája volt a mai képzőművészeti társulatnak. Lukács szóval és tettel sokat tett ez egyesület fölvirágzására. Tagokat, adományokat gyűjtött s maga is áldozott. E mellett a külföldi lapokat értesítette művészeti mozgalmainkról, s itt fejezte ki legelőször azt az óhajtást: vajha Eszterházy herczeg Bécsből Pestre hozatná becses képtárát, a mi egy pár évtized mulva csakugyan teljesült is.
Eötvös 1839-ben a párisi Le livre des cent et un mintájára Árvízkönyvet indítványozott, az 1838-diki árvíztől sok kárt szenvedett Heckenast Gusztáv, kiadó-könyvárus, fölsegélésére. Lukács műfordítással támogatta e vállalatot, melyet Eötvös Karthausija oly népszerűvé tett. De még élénkebb részt vett egy negyedéves folyóirat megindításában, melyre Eötvös, Szalay és Trefort egyesültek. Irodalmunkban e század két első tizede óta épen nem hiányoztak az irodalmi és tudományos folyóiratok, sőt a hanyatló Tudományos Gyűjtemény pótlásául maga az Akadémia indította meg a Tudománytárt. Azonban teljesen hiányoztak nálunk az Angol- és Francziaországban annyira kedvelt szemlék, melyek az élet és irodalom, a politika és tudomány kapcsolatának képviselői s mintegy közvetítők a szaktudomány és a művelt közönség, a hazai és külföldi irodalom közt. Eötvösék előtt ez lebegett, nemcsak tartalom, hanem külalak tekintetében is. Azonban némikép eltérve mintájoktól, legfőbb czéljok az volt, hogy a reform kérdéseit emelkedettebb és tudományosabb szempontból tárgyalják s az európai eszmék áramlatát közvetítsék a magyar közönséggel. A negyedéves folyóiratot Budapesti Szemlének nevezték el s Heckenast vállalkozott kiadására, abban a reményben, hogy Eötvös azt talán épen olyan népszerűvé fogja tenni, mint az Árvízkönyvet. A szerkesztők dolgozótársak után láttak s legelőször is Lukácsot kérték föl, a kiről tudták, hogy kedvelője a külföldi szemléknek, sok új könyvet olvas s ízlésénél és világos írásmódjánál fogva épen alkalmas essay-írónak. Lukács pessimista hajlama nem jósolt sikert a vállalatnak s nem is akart részt venni benne. Nem hitte, hogy a tisztán magyarul olvasó közönség tetszését megnyerjék a külföldi essay-k mintájára írt czikkek. Aztán elég írója sem lesz a folyóiratnak, négyen pedig legföljebb egy évig ha kitarthatják. Mindamellett társai rábeszélésére hozzájok csatlakozott s két essayt írt a megindítandó folyóirat számára. Jóslata azonban beteljesedett. A folyóiratnak oly kevés előfizetője volt, hogy a kiadó az első félév után, 1840 júliusában, megszüntette s így csak két kötet jelenhetett meg belőle. Tizennyolcz évnek kellett eltelnie, hogy ugyanazon czímmel újra föléledjen, elébb báró Sina Simon, majd az Akadémia támogatásával. A közönség most több részvéttel fordúlt hozzá, essay-író is több volt, bár ez irodalmi műfajt a mai napig is sokkal kevesebben művelik, mintsem kellene. Lukácsot ott találjuk az újabb Budapesti Szemle dolgozótársai között is; szintén két nagyobb essayvel gazdagította tartalmát.
Az essay sem értekezés, sem kritika, de mindegyikből olvaszt magába annyit, a mennyit czélja vagy alapeszméje megkíván. Valami közép a kisebb könyv és nagyobb hirlapi dolgozat között, leginkább az irodalmi forma erejével és hathatósságával igyekszik föltüntetni a tudomány újabb haladását s jellemezni, ha kell bírálni, az irodalom újabb mozgalmait s legkitünőbb képviselőit. Eredetének szerény nevénél fogva nem sokat igérő és követelő, de nem egyszer több akar lenni kísérletnél. Formája szabad és változatos a tárgy természete s az író czéljai szerint, de mindig az előadás bizonyos komoly művészetét tartja szem előtt, mely különbözik a tudomány közönséges népszerűsítésétől. A legtöbbször újabb könyvet vagy könyveket vesz kiinduló pontúl s tartalmuk lényegét dolgozza föl világosabb és áttetszőbb alakban, mint azt magok a szerzők, a részletes fejtegetésnél fogva, tehették. Gyakran nem elégszik meg ennyivel; bírál s egészben vagy részben véleményt véleménynyel állít szembe. Néha csak alkalmúl vesz föl valamely újabban megjelent könyvet, hogy attól egészen függetlenűl fejtse ki nézetét az illető tárgyról. Máskor levél- vagy okirat-gyűjteményeket ismertet, de úgy, hogy az illető kornak vagy egyénnek rajzát kísérli meg valamely legérdekesebbnek látszó szempontból. Nem egyszer függetlenül minden új jelenségtől, de új szempontból kisérli meg valamely kérdés fejtegetését vagy korszak, egyén jellemzését, föltéve az olvasóról az előleges ismereteket. De hosszas volna előszámlálni az essay minden árnyalatát. Az angol és franczia igen kedveli e műfajt, mint a tudomány egyik irodalmi formáját; a legkitünőbb írók is mívelik, sőt a szaktudósok sem vetik meg, a művelt közönség pedig ily czikkek útján értesül a tudomány és irodalom újabb fejlődéséről. Innen, mást nem is említve, a franczia Revue des deux Mondes s az angol Edinburg Review nagy népszerűsége egész Európában.
Lukács legtöbbször néhány új könyv alapján fejteget valamely tárgyat vagy kérdést, de folyvást bírálva a különböző véleményeket. Azonban van olyan essayje is, mely egy új könyv tartalmának lényegét nagy vonásokban tárja az olvasó elé, vagy pedig könyvismertetéstől függetlenűl terjeszti elő valamely kérdés újabb állását az európai irodalomban. A régibb és újabb Budapesti Szemlében megjelent dolgozatai leginkább essay-k, a Tudománytárban és Athenaeumban közlöttek hajlanak az értekezések felé. Általában Lukács ereje inkább a szerkezetben nyilatkozik, mint az előadás különösebb kellemében vagy a stil hathatósságában. Jól érti, hogy mennyit és mit ölelhet föl dolgozatának terjedelméhez képest. Erős érzéke van a lényeges, a jellemző iránt. A részek arányosan emelkednek, a fejtegetés világos, szabatos s oly kevéssé dagályos, mint száraz. Azonban néha küzdeni látszik a nyelvvel, kivált oly eszmék kifejezésében, a melyek körébe tartozó műszóink akkor még nem voltak megállapítva. Minden esetre Lukács a magyar essay-irodalom úttörői közé tartozik; majd mindenik essayje némi feltünést keltett, mert vagy oly kérdést tárgyalt, melylyel még senki sem foglalkozott irodalmunkban vagy az európai tudomány újabb fejlődését ismertette s így folyvást hézagot pótolt. Valóban e dolgozatok még maig sem vesztették el érdeköket s van köztök egy pár olyan, melynek tárgyáról azóta sem írt senki íróink közül bővebben és alaposabban.
Az állati magnetismus és viszonya a lélek- vagy kisértet-látáshoz czímű essayvel lépett föl először, mint oly tárgygyal, melylyel élénken foglalkozott akkor a külföldi irodalom. Társalgó-termeinkben nem egyszer beszéltek róla s nekünk is meg voltak magnetikus látnokaink, betegeink és magnetisáló orvosaink. Lukácsot érdekelte a tárgy, megismerkedett irodalmával s észrevételeit a közönség elé tárta. Tudta, hogy oly kérdéshez fog, melyet meg nem fejthet, de tájékozni akarta magát és olvasóit. Ezért előadta és megbírálta mind azon hypothesiseket, melyeket az állati magnetismusra nézve eddig fölállítottak, s a szerinte legvalószínűbbet is bíráló és fejlesztő megjegyzésekkel kísérte. «Hátra van még – úgymond – hogy az előadott magyarázatok viszonyos becséről nyilatkozzam, mert általános becsről vagy épen teljes bizonyosságról itt szó sem lehet. A jelen s mindazzal rokon tárgyban a kritika tiszte arra szorúl, hogy azon megfejtési próbának adja az elsőséget a többiek fölött, mely a tapasztalás és észlelés által nyert legtöbb adatra alkalmazható. Az előadott magyarázatok közül ugyan egy sincs, mely ellen kifogásokat ne lehessen tenni vagy mely az állati magnetismus valamennyi jelenségeit kielégítőleg megfejtené s ha mi ezek közül egyiknek a többiek fölött elsőséget adunk, ennek czélja nem az, hogy további tudományos vizsgálódást fölöslegesnek állítsunk, hanem csak azon gyakorlati hasznot várjuk attól, hogy a tapasztalás által nyújtott adatok megítélhetését egyszerűsíti, minthogy az eléggé fölvilágosított tüneményeket elmellőzhetvén, figyelmünket szorosan azokra fordíthatjuk, melyek még homályosabbak, magyarázatlanok s eligazodhatunk az iránt, ha vajon a hibát az eseteknek nem eléggé gondos észlelésében, nem eléggé lelkiismeretes közlésében vagy pedig a magyarázat hiányosságában kell-e keresnünk, s ha a körülmények ez utóbbit tennék hihetőbbé, meg kell ítélnünk, ha vajon további szemlélődés e tünemények alapokairól az előbbi módosításával lehetne sikert reményleni vagy egészen új alapból kell-e kiindulni valamennyi tünemények megfejtésében?»
Lukács e módszert másnemű tanulmányaiban is követi, hol biztosabb alapon mozoghat. Kétkedő elméje soha sem indúl ki előre elfogadott elvből, elfogulatlanúl bírálja mindenütt a különböző elveket és rendszereket s annak sem titkolja árnyoldalát, a melyhez leginkább hajlik. Elárulja, hogy az igazság keresése előtte fontosabb, mint maga az igazság; mintegy előttünk tanul, gondolkozik és nyugszik meg valamiben, ha ugyan megnyugszik. A Büntető jogi theoriák czímű tanulmánya is ilyen. Három kérdést fejteget, régibb és újabb munkák alapján. Honnan ered az állam joga, hogy büntessen? Mi czélja a büntetésnek? Mily módok sikeresek e czél elérésére? Az első kérdést illetőleg, bírálat alá veszi az úgynevezett szerződési és védelmi elméleteket s mindkettőről kimutatja, hogy oly valamit akarnak bebizonyítni, a mi lehetetlen. Az állam büntető jogának kezdettől fogva mindenkitől való elismerése oly erkölcsi tény, mely önmagát igazolja, különben a büntető jog eredetének kérdése összevág az állam és jog eszméivel, melyek együtt születtek, fejlődtek s egymást táplálják. A második kérdésre, hogy mi a czélja a büntetésnek, szintén az igazság és haszon elveinek bírálatával felel, melyeknek elsejét Kant állította föl, másodikát pedig Bentham. Inkább a Bentham elvét fogadja el, mint a Kantét, de némely módosításokkal, melyeket nem tart az elv lényegével ellenkezőknek. A harmadik kérdésre nézve, hogy mily eszközök sikeresek a czél elérésére, szintén birálat alá veszi a különböző büntetőjogi rendszereket: a bosszúállási, a kárpótlási, megelőzési, javítási, intési rendszereket s úgy hiszi, hogy mindenikben rejlik valami része az igazságnak, de egyszersmind a tévedésnek is, tudniillik, hogy a czélra vezető útakat magával a czéllal cserélik föl. A közhasznot s az ezzel kapcsolatos közbátorságot csak úgy érhetni el, ha a büntető hatalom a körülmények szerint mindazon módokat fölhasználja, melyek czélszerűeknek mutatkoznak. Ezért a különféle rendszerek közül, a viszonyokhoz, a bűn neméhez, a bűnös egyéni jelleméhez képest, hol egyik, hol másik kitünőbb figyelemre méltó, de bármelyiket kizárni, a közjó és haszon tetemes csorbítása nélkül, nem lehet. Így kibékítve a különböző rendszereket, a büntetésnek mértékét és nemeit tárgyalja, leginkább Bentham nézeteihez csatlakozva, s azoknak némely hézagait pótolva. A büntetés nemei közt a halálbüntetéssel bővebben foglalkozik, elősorolja a mellette és ellene szóló okokat, s bár eltörlését óhajtja, kétkedő és aggályos természetéhez híven, abban állapodik meg, hogy ha nem törülhetni is el egészen, csak kevés esetre kell szorítani.
E tanúlmány a kor mozgalmainak volt szülötte s egyszersmind a korra is kívánt hatni. Büntető törvénykönyvünk reformját mind hangosabban követelte a közvélemény s az 1840. országgyűlés már bizottságot is küldött ki egy új büntető törvénykönyv és fogházjavítási terv kidolgozására. Az akadémia ugyanekkor következő pályakérdést tűzött ki: «Határoztassék meg a büntetés értelme és czélja, adassanak elő annak biztos elvei és ezekhez alkalmazható nemei, fejtessék meg, találhat-e köztök helyet a halálbüntetés és mely esetekben; mily sikerrel gyakoroltatott ez a régi és újabb népeknél, különösen hazánkban». Lukács nem pályázott az akadémiai díjra, melyet Szemere Bertalan nyert el s még a pályadíj odaitélése előtt adta ki tanúlmányát, mert szükségesnek tartotta, hogy minél több oldalról világíttassék meg e kérdés irodalmunkban, s reformmozgalmunk minél több eszmei tartalmat nyerjen. Nem elégedett meg a büntető elméletek ismertetésével és bírálatával, a fogházjavítást is tanulmánya tárgyává tette. Báró Eötvös Józseffel szövetkezve, 1842-ben egy terjedelmes röpiratot írt és adott ki.3) E röpirat azon elvekből indúl ki, melyet Lukács már tanúlmányában kifejtett s fogházaink állapotját tárgyalva, bőven ismerteti a külföldi javítási kísérleteket, különösen a pænitentiarusi rendszer kifejlődését s mint ennek híve, kettős kiágazása között, a hallgató rendszer mellett foglal állást, szemben a magánrendszerrel. Úgy látszik, hogy mindaz, a mi e röpiratban a büntetőjogi elméletekről szól, a Lukács munkája, valamint az adatok összegyűjtése is, ellenben fogházaink állapotának bírálata s a hallgató rendszernek fényes dialektikája Eötvöstől származik.
Ily, a kor kérdésével kapcsolatos tanúlmányai Lukácsnak még a következők: A városok szerkezete külföldön. Néhány szó a socialismusról. Néhány eszme az egyesületi jog körül. Az elsőben a külföldi városok szervezetével ismerteti meg a magyar közönséget, épen akkor, a midőn a városok rendezésével kezd foglalkozni a közvélemény s nemsokára az országgyűlés is. A második, a melyet az Akadémiában olvasott föl, nem sokkal megválasztása után, szerény czíme mellett is először tárgyalja irodalmunkban behatóan, bár röviden, a socialismus elméleteit, azzal a tárgyilagos és kétkedő módszerrel, mely annyira sajátsága volt. A harmadik tulajdonkép egy hosszabb levél, melyet Bajzához, a Nemzeti kör Ellenőr czímű és Lipcsében megjelent ellenzéki almanachjának szerkesztőjéhez intézett. Mentegeti magát, hogy nagyobb dolgozatot nem küldhet, de nem akarván kimaradni az almanach írói közül, levél alakjában mond el egyet-mást az egyesületi jogról, melyet az Apponyi-kormány szabályozni akar. Kiemeli e jog fontosságát, különösen hazánkban, midőn a társadalom kénytelen az egyesülés terén sok olyat megtenni, a mit a kormánynak kellene. Nem tartja szükségesnek, sőt veszélyesnek a szabályozást, midőn a kormány felügyeleti jogánál fogva megszüntethet minden visszaélést e téren is.
De írt Lukács tisztán irodalmi és tudományos essayket is. Még a negyvenes években sikerrel ismertette a Tudománytárban Guizotnak Histoire général de la civilisation en Europe híres munkáját, Az újabb polgárisodás elemei Európában a római birodalom bukása után czím alatt. Ez az egyetlen essayi között, mely megelégszik az ismertetett könyv fő eszméinek visszatükrözésével és tartózkodik minden bírálattól. Kár, hogy Guizot munkájának csak néhány szakaszát öleli föl, s bár igéri a folytatást, de abban hagyja. Nem ily csonka s általában másnemű két utolsó essayje: A román nyelvek átalakulása; Róma régi történeteinek hitelessége és eredete. Lukács a forradalom után több évet töltött a külföldön, beutazta Olasz-, Spanyol- és Francziaországot s mindkét tanúlmányra úti élményeiből merítette a tárgyat. Fiatal kora óta kedvencz tanúlmánya volt a franczia, olasz és spanyol nyelv és irodalom s most e nemzetek földjén élve, a tájszólásokat is kezdte tanulmányozni s egyszersmind olvasgatta Raynouard, Sismondi, Schlegel A. V., Diez idevágó munkáit. Azonban tanulmányai eredményét bajosan bocsátotta volna közre, ha erre a körülmények nem kényszerítik. Lukácsot még folyvást nem becsvágy vezette az írói pályán, csak ismeretszerzést és élvezetet keresett tanúlmányaiban s vagy barátai unszolására, vagy valamely körülmény nyomására volt szükség, hogy megírja azt, a mivel épen foglalkozott. Most is így történt. Az akadémia 1858-ban uj szervezetet nyervén, Lukács a történeti és jogtudományi osztályból a nyelv- és széptudományi osztályba tétetett át s egyszersmind ez osztály tiszteleti tagjává is választatott. Itt is fölolvasással akarván székét elfoglalni, a romanistika körében tett újabb tanulmányait dolgozta föl székfoglalóvá. A román nyelvek alakulásának műfolyamát tünteti föl e dolgozat, mind történeti, mind nyelvészeti szempontból, az újabb nyelvhasonlító módszer segélyével; irodalmunk egyik hézagát töltötte és tölti be máig is.
Róma régi történelméről írt essayje Rómában töltött napjainak emléke. Utazásai közben kétszer tartózkodott huzamosabb ideig Rómában, s környezve egy nagyszerű múlt emlékeitől, maga is visszafordúlt kora ifjúsága tanúlmányaihoz, melyektől későbbi éveiben elvonták a kor égető kérdéseivel szorosabb kapcsolatban álló tanúlmányok. Most különösen érdeket talált abban, hogy Róma történelmét a helyszínén tanulja s róla a Capitolium halmain, a Forum romanum oszlopai és diadalívei között elmélkedjék. Olvasmányait és tanúlmányait folytatta Rómából távozása után is, s midőn haza jött, Csengery fölszólítására, földolgozta a Budapesti Szemle számára. Ez tartalmilag és formailag legjelesebb essayje. Világosan s az érdeket folyvást fokozva tárja az olvasó elé a kérdés leglényegesebb pontjait, biztosan csoportosítja a tényeket és véleményeket és stílje is sokkal elevenebb. Vizsgálja Róma legrégibb történelmének forrásait, külső és belső hitelességöket; előadja példákkal világosítva, hogy, különösen a királyok korszakában, lépten-nyomon oly adatokra találunk, melyek vagy lehetetlenek, vagy egymással ellenmondásban vannak vagy merő képtelenségek. A köztársaság régibb történelmében már nincsenek oly sokfelé ágazó eltérések, oly kiáltó és szembeszökő képtelenségek s betölthetlen hézagok. Nem lépünk ugyan még történelmi térre, de közeledűnk feléje; mind a mellett itt is elég sok még az ellenmondás, csodás tény és chronologiai zavar. Így tájékozva olvasóit a kérdés lényegéről, megismerteti egyszersmind azon hypothesisekkel, melyeket régibb és újabb írók Róma régi történelme anyagának származására nézve fölállítottak. Perizonius és Niebur régi elveszett népkölteményekből származtatják, – Schlegel, Dahlman és mások görög regényírók koholmányaiból; Schwegler és ő előtte Vico, habár csak homályosan kifejtve és következetes alkalmazás nélkül, rege-alakba öltöztetett hypothesisekből vagy ætiologiai és etymologiai mythosokból; és végre Levis közönséges értelemben vett szóbeli hagyományból s ennek természetes átalakulásából. Már most az a kérdés, vajon a vitatkozó tudósok közöl melyiknek van igaza? Lukács, híven kétkedő, s ha lehet, egyeztető természetéhez, nem haboz kimondani, hogy mindeniknek s egyiknek sem. Mindenik helyesen jelöli ki a hagyományos történelem egy-egy forrását, de tévednek abban, hogy mindenik a maga kedvencz forrásából származtatja, ha nem is kirekesztőleg, de kiválóan az egész anyagot. Lukács azt hiszi, hogy mindez elemek lényeges befolyással voltak Róma legrégibb történelmének alakulására, legfeljebb az arány, a több vagy kevesebbség körül foroghat a kérdés, de ennek meghatározása épen oly nehéz, mondhatni lehetetlen, mint a korszak való eseményeinek tudományos reconstruálása.
E tárgyról is Lukács tanulmánya az egyetlen dolgozat irodalmunkban s még mennyi hézagot töltött volna be, ha a negyvenes évek elejétől fogva egész haláláig, folyvást irodalmunk ez ágát műveli, de épen oly hamar búcsút mondott az essay-írásnak, mint elébb a műfordításnak s egy pár évig egészen a hirlapírásra adta magát. Munkássága körét változtatva, azt hitte, hogy az újabbal többet használhat a közügyeknek; személyes becsvágyával keveset gondolt.
III.
A negyvenes évek elején a magyar hirlapirodalom kezdett fölzsendülni. Eddig inkább csak tényeket, híreket jegyzett föl, most megkísérlette bírálni is a tényeket s elmélkedni rólok. A mi az irodalomban Kazinczy óta megszokássá vált, a politikai élet nyilvánulásaiban is megkezdődött. Széchenyi röpiratait, a censura enyhültével, Kossuth Pesti Hirlapja követte radicalisabb iránynyal, ellenzékibb szellemben. A kormány is kilépett a küzdőhomokra, hogy védje czélzatait, mérsékelje a reformvágyak rohamosságát s a Világ czímű lapot alapította, melynek gróf Dessewffy Aurél volt a lelke. Széchenyi, a ki egyik párthoz sem tartozott, de hatni akart mindkettőre, a régi Jelenkorban többször hallatta szavát. Majd 1843 nyarán Szalay vette át a Pesti Hirlapot s néhány társával, a kik közt báró Eötvös volt a legkiválóbb, a felelős kormány és parlamenti összpontosítás zászlaját tűzte ki. A politikai élet mind inkább élénkült s a lapok eszméi és vitái visszhangzottak a casinók, megyék s az 1843-ban megnyilt országgyűlés termeiben.
Lukács e lapok egyikéhez sem csatlakozott, bár mozgalmukat nagy figyelemmel és részvéttel kísérte. Ellenzéki volt, de nem heves pártember s egyet-mást nem kedvelt a Pesti Hirlapban. Gróf Dessewffy Aurél legjobb barátjai közé tartozott, bámulta nagy tehetségét, de elválasztotta tőle ellenzéki álláspontja. Gróf Széchenyi iránt a legmélyebb tisztelettel viseltetett, de sajnálta elszigeteltségét, s nem osztozott mindazon vádakban, melyekkel Széchenyi Kossuthot s az akkori ellenzéket megtámadta. Szalay, Eötvös és Trefort barátjai és oly írótársai voltak, kiknek irodalmi és társadalmi kezdeményeiben mind eddig híven részt vett, de politikai sikerökben kétkedett; merész álmodozóknak nézte őket, kik vagy kudarczot vallanak, vagy ha nem, megbénítják az ellenzéket, a mit épen nem tartott óhajtandónak. Különben sem érzett magában elég hajlamot és erőt, hogy bármely lap vezérczikkírójaként szerepeljen. Sokkal tárgyilagosabb és kétkedőbb természetű volt, mintsem megférhetett volna a pártlapok szerkesztőivel; sokkal inkább szerette a békét, mintsem heves polemiákba bocsátkozzék oly férfiakkal, kiket a magánéletben tisztelt vagy szeretett; gyönge egészsége sem birhatta volna ki a folytonos munkát és izgatottságot.
Azonban volt hirlapirodalmunkban egy tér, melyet alig foglalt el valaki, melyről Lukács méltán hihette, hogy rátermett: a magyar viszonyok ismertetése a külföldi sajtóban s rágalmazott nemzetünk védelme. Az angol és franczia lapok nem igen foglalkoztak politikai mozgalmainkkal, de a németek tudomást vettek rólok, különösen az augsburgi Allgemeine Zeitung. E lap nagyon el volt terjedve Német- és Magyarországon egyaránt, sőt Magyarországon más külföldi politikai lapot nem is olvashatott a közönség, mert a kormány csak ennek engedélyezte a postaszállítást s legfeljebb egy-egy előkelő casino vagy egyén kedvéért tett kivételt az általános szabály alól. Bécsnek még nem volt politikai hirlapirodalma s a magyar lapok szerkesztői leginkább az Allgemeine Zeitungból merítették külföldi híreiket; nagy kegynek tűnt föl, midőn egy pár lapnak megengedte a cancellária a Journal des Débats járathatását is. Az Allgemeine Zeitung a kormány pártfogását azzal hálálta meg, hogy kímélettel viseltetett a monarchia ügyei iránt s örömest közölte a Metternich sajtóirodájában készült értesítéseket, melyek nem igen kedvező színben tüntették föl a magyar viszonyokat s még a ferdítéstől sem riadtak vissza. Föltünő volt különösen a panszláv törekvések legyezgetése s az erdélyi szászok túlságos pártfogása. Pulszky Ferencz külföldi útazásában megismerkedvén Kolbbal, a lap szerkesztőjével, reá vette őt, hogy a magyar viszonyokat illetőleg tőle is vegyen föl egy pár helyreigazító közleményt. Kolb ezt annyival inkább megtette, mert magyarországi előfizetőinek száma fogyni kezdett; nem egy hazafi megsokallta a lap magyarellenes irányát s fölhagyott vele, kivált a midőn hirlapirodalmunk fölzsendülésével már a magyar lapokból is bőven értesülhetett az európai eseményekről. Lukácsot megörvendeztette Pulszky kísérlete s látva, hogy bizonyos föltételek alatt bejuthatni ez annyira olvasott lapba, fölajánlotta a szerkesztőnek szolgálatát, a ki azt elfogadta. Két évig, 1843 áprilistól egész 1844 november 4-ig, folyvást, havonként két-három czikket lehetett olvasni tőle a főlapban vagy mellékletében. Nemcsak koronként egy-egy kérdésben, hanem rendszeresen s minden oldalról ismertette viszonyainkat. A szerkesztő egyetlen czikkét sem utasította vissza; becsülte mérsékletét, tapintatát, de azért folyvást, mintegy párhuzamosan kiadta a bécsi sajtóosztály és mások közleményeit is, melyek gyanusították vagy eltorzították Magyarország törekvéseit. Egy szóval, némi semlegességet látszott tanusítani, engedte, hogy mindkét fél kibeszélhesse magát, bár rokonszenve nem felénk hajolt. De Lukács munkássága ily körülmények között is használt hazájának, mert felköltötte Németország érdekeltségét, nem egy rágalmat utasított vissza, nem egy előítéletet oszlatott el.
Lukács kitünően töltötte be helyét s oldotta meg föladatát. Sok oly tulajdonság volt benne, mely képesítette erre. Jól írt németül, irodalmi és politikai műveltsége fölül emelkedett a közönséges színvonalon, bizalmas ismeretség vagy épen baráti viszony fűzte a magyar közélet kiválóbb képviselőihez, mint szívesen fogadott vendég látogatta az úri és polgári szalonokat. Egyszóval tájékozhatta magát mindenről, a miről írni akart. Ide járult jó modora, tárgyilagosságra törekvése, mely megőrizte a szenvedélyes kitörésektől. Fortiter in re, svaviter in modo, volt a jelszava. Tudta, hogy a bécsi kormány egyenes megtámadása lehetetlenné teszi helyzetét a lapnál. Ezért kerülte ezt s megelégedett azzal, hogy nemzete törekvéseit minél tisztább világításban tüntesse föl s a hamis tényeket és fölfogásokat minél meggyőzőbb módon czáfolja meg. A többségben levő ellenzék levén a nemzeti közvélemény kifejezése, Lukács is ennek tolmácsa volt, de nagy kímélettel viseltetett a kormány s az úgynevezett conservativ párt iránt, annyival inkább, mert ez a reformok iránt hajlamot mutatott. Ahhoz az eszméhez, melyet első czikkében kifejezett, hű maradt mindvégig s az vörös fonalként húzódik át összes közleményein. «Azon szerény kéréssel lehetne talán – úgymond – a német lapoknak magyarországi tudósítóihoz fordúlni és pedig nem minden ok nélkül, hogy ők a magyar viszonyoknak miért fordítják különösen, sőt majdnem kizáróan mindig csak a «partie honteuse»-ét kifelé, miért tálalnak föl a külföldnek különös kedvteléssel és kárörömmel minden jelentékeny és jelentéktelen botrányt, történt legyen akár a szinházban, akár az országgyűlésen és miért ignorálják az örvendetes haladásnak, a politikai fölvilágosodásnak és igazi szabadelvüségnek gyakori jelenségeit, a magyar nemességnek egy évtized óta kitartással folytatott küzdelmét saját kiváltságai ellen, mely a kiváltságos osztályok történetében bizonyára ritka, ha ugyan nem páratlan tünemény?»
A haladás és szabadelvűség jeleire mutatni, a középkori intézmények átalakítását czélzó irányt ismertetni, mely mindinkább áthatja egész Magyarországot, volt közleményeinek legfőbb czélja. Bizonyos önérzettel hirdeti, hogy hazánkban érdekes színjáték van folyamatban, mely általános emberi érdekeltséget kelthet. Más európai államoknak modern intézményei és társadalmi viszonyai, a nemesség kizárólagos kiváltságainak megszüntetése, a törvények előtti egyenlőség, mind oly intézkedések, melyek részint a trónoktól, részint a néptől indultak ki; Magyarországon a viszonyoknak ez az átalakulása más irányt látszik venni, egészen különböző elemek közreműködésével. A középkornak feudalis és aristocratikus intézményei nálunk a felülről jött támadásoknak ellentállottak, alulról pedig nem voltak támadásoknak kitéve; most az a föladat vár megoldásra, hogy ez az átalakulás békés fejlődés útján, történeti alapon, erőszakos fölforgatás és egy felsőbb vagy külső hatalom önkényes beavatkozása nélkül, az uralkodó kiváltságos elemekből magától fejlődjék ki. Ezért részletesen ismerteti a megnyitandó (1843) országgyűlésre küldött megyei követek utasításait, mindenütt kiemelve a szabadelvű eszmék folytonos fejlődését; majd jellemzi a megnyílt országgyűlés főbb vezetőit és szónokait, rajzolja a reformtörekvéseket, közli a vitákat egyes kérdésekben, kivált azokat, melyek az ország átalakulását czélozzák. Ez országgyűlésnek, kezdettől végéig, hűbb képét találjuk meg Lukács közleményeiben, mint az akkori magyar lapokban. De e mellett egyébről sem feledkezik meg. Ismerteti társadalmi és irodalmi mozgalmainkat; az akadémia ismertetésének egész czikket szentel s két ízben is vázolja nagy vonásokban a magyar irodalom történelmét. Legtöbbet foglalkozik a magyar nyelv ügyével. Az 1843. országgyűlés folytatni és befejezni törekedett azon intézkedéseket, melyek szerint nyelvünk, a holt latin helyett, a törvényhozás, törvénykezés és közigazgatás minden ágában elfoglalja az őt megillető helyet. A panszláv és szász izgatók, sőt a bécsi sajtóiroda levelezői is ez irányt támadták meg leginkább a külföldi lapokban, magában az Allgemeine Zeitungban is; Lukács, valahányszor csak szerét tehette, szintén e támadások ellen lépett föl legerélyesebben, a történelem, statisztika, politikai szükségesség és logika fegyvereivel ostromolva az elméleti képtelenségeket s nagyszámú tényekkel czáfolva a rágalmakat. Mind a mellett itt is óvakodott minden túlzástól, heve sem ragadta el, csak tolla vált élesebbé.
Ugyanez időtájt egy más német nyelvű folyóiratban is igyekezett Lukács fölvilágosítani a külföldet viszonyainkról, Vierteljahrschrift aus und für Ungarn czímű évnegyedes szemlében. Ez Lipcsében jelent meg, Wigand György kiadásában, Henszlmann Imre alapította, a ki a kiadóval baráti, sőt rokoni viszonyban állott. Henszlmann azt hitte, hogy nem elég kisebb czikkekben ismertetni viszonyainkat, a nagyobb értekezések, essay-k inkább megteszik a szolgálatot, kivált ha oly folyóiratba írunk, melyről egészen magunk rendelkezünk. Most a külföldi lapok szerkesztőinek jóakaratára van utalva a magyar író, ha hazája érdekét akarja szolgálni, mindig feszélyezve érzi magát s nem írhat kedve szerint. Így indult meg e magyar német szemle, melyet előbb névtelenül, majd névvel maga Henszlmann szerkesztett s melynek fődolgozótársai maga a szerkesztő, Pulszky, Lukács, Trefort és Csengery voltak. Számos névtelen czikket is találunk benne, sőt némely magyar lapból fordításban átvett közleményt is. Azonban csak négy kötet jelent meg belőle s 1847 elején megszűnt. Se benn az országban, se künn nem találkozott elég előfizetője; Wigand nem akart áldozni a magáéból, pedig egy ily folyóirat alapítása pénzbe kerül s csak idővel fizeti ki magát. Társadalmi úton talán össze lehetett volna szerezni a szükséges összeget, de senki sem indúlt meg benne. Lukácsnak két czikke jelent meg itt. Az első Magyarország úrbéri törvényeiről s e törvények keletkezéséről szól s több, mint a mennyit czíme igér. A magyar jobbágyság egész történelmének rajza az; a régibb időt néhány nagy vonással, az újabbat pedig részletesen tünteti föl; kimutatja, hogy az 1832–36-diki országgyűlés mennyit könnyített a jobbágy sorsán s még többet tesz vala, ha a kormány támogatja; ismerteti az 1839–40-diki országgyűlés eredményeit, melyek között legnevezetesebb a jobbágytelek örökös megválthatása; elősorolja mindazon törekvéseket a jogegyenlőség felé, melyek a sajtóban, megyében s a megnyilt országgyűlésen oly élénken nyilatkoznak. Mindezt, a mint maga megvallja, czáfolatúl írta azon német írók vádjaira, kik szerint a magyar ellenzéknek fogalma sincs a szabadelvüségről, mert egész szabadelvűsége abban áll, hogy a kormánynak vakon ellene szegül, legüdvösebb intézkedéseit is gyanusítja, hangzatos szabadelvű phrasisokat penget, de ugyanakkor a polgárt és jobbágyot elnyomja s a nemesség örök gyámsága alatt tartja. A másik czikk Magyarország jelene és jövője czímét viseli s két, Magyarországra vonatkozó röpirat bírálata. Az első röpiratot állítólag egy magyar, gr. L. írta, a ki igen szomorúnak látja Magyarország jelenét, mert külföldről beszivárgott abstract eszmék és jelszavak után indúl a közvélemény s a csekély birtokúak többsége a nagyobb birtokosokra erőszakolja határozatait, nem törődve a földírati fekvéssel s azon szereppel és politikai helyzettel, mely a világot mozgató elvek között majdan elkerülhetetlen összeütközés alkalmával Magyarországnak jutni fog. A másik röpirat, Berg Farkastól, Magyarország jövőjével foglalkozik s megjósolja, hogy Magyarország az európai hatalmak összeütközése alkalmával német tartománynyá vagy orosz gyarmattá fog válni. Lukács ostromolta e pessimista nézeteket, az alapúl szolgáló tényeket és következtetéseket való értékökre szállította le és a Magyarország jövőjébe vetett hitet erősíteni igyekezett.
A külföldi sajtóban kifejtett munkássága a főváros polítikai és irodalmi köreiben nagy méltánylással találkozott ugyan, de egy pár igen is lelkes honfitársa gáncsait és gyanusítását ő sem kerülhette el. A Világ és Jelenkor a Vierteljahrschrift programmját még a folyóirat megjelenése előtt megtámadták. Sajnálkoztak, hogy magyar írók németül írnak és a következő dilemmával fordúltak ellenök: vagy jeles vagy nem jeles czikkek fognak tőlök megjelenni; az első esetben a helyett, hogy a magyar irodalmat gazdagítanák, az idegennek tesznek szolgálatot; a második esetben a magyar irodalomra csak szégyent hoznak az irodalom terén. Még ma is hallhatjuk néha, hasonló esetekben, e furcsa okoskodást, mely mellőzve az indokot és czélt, tudniillik az idegen közönség fölvilágosítását, úgy állítja föl a kérdést, mintha arról volna a szó, hogy a magyar író idegen nyelvű íróvá váljék. A második támadás az Athenaeumban jelent meg egy pár névtelen írótól, a kik hibáztatták Lukácsot a Vierteljahrschriftben megjelent czikkének néhány helyéért s gyanusították a vállalat íróit, hogy csak azért váltak német írókká, mert ezeket jobban fizetik a kiadók, mint a magyarokat. Lukács magában az Athenaeumban felelt a bírálatra s kimutatta, hogy a gáncsoskodó megjegyzések félreértésből származnak, a gyanusításra nézve pedig a következőkép nyilatkozott: «Magyar dolgozataimért gyakran nem kérve is, igen tetemes, becsöket jóval fölülmuló írói díjakat nyertem s el is fogadtam, mert ezt becsületes és díszes keresetnek tartom, de német czikkeimért a vállalatnak eleinte bizonytalan sikere miatt egy fillért sem követeltem, s nem is kaptam.»
E két s a következő három év alatt, melyekben kizáróan politikával foglalkozott, mind szorosb viszonyba lépett a magyar politika vezérférfiaival. Néhányan azelőtt jó ismerősei vagy épen barátai voltak. Most újak járultak a régiekhez s a régiek barátsága megerősödött. Ekkor fogadták barátságukba Deák, báró Wesselényi, Klauzál; ekkor ismerkedett meg közelebbről gróf Széchenyi Istvánnal, gróf Batthyány Lajossal és Kossuthtal. Úgy tekintették őt, mint a nemzeti ügy főképviselőjét a külföldi sajtóban s a legszívesebb előzékenységgel viseltettek iránta. Különösen az ellenzék igyekezett őt magához csatolni, meghívta értekezleteibe s állandó bizottsága tagjául kérte föl. Lukács soha sem volt tevékenyebb és jobb kedvű, mint ez években, de kivéve külföldön megjelent czikkeit, épen nem szerepelt a közönség előtt. Nem szólalt föl a megyegyűléseken, nem járt követség után s a magyar sajtó küzdelmeiben sem vett részt. Megelégedett az értekezleti és bizottsági tevékenységgel s örömest eljárt a vezérférfiak szalonjaiba, hol gr. Batthyány Lajosné, gr. Károlyi Györgyné különösen kedvelték. Azonban az értekezleti és bizottsági ülésekben sem igen volt kezdeményező, szerénysége és kétkedő természete visszatartották itt is a szerepléstől, bár bíráló észrevételeit figyelemmel hallgatták. Mindamellett így sem kerülhetett el némi összeütközést, mely hamar elsimúlt ugyan, de azért élénk világot vet kényes becsületérzésére. Ezt ő maga beszélte el 1853-ban Szemerének, midőn Párisban meglátogatta. Szemere a következőket jegyezte Naplójába.4)
«Pesten volt egy ellenzéki bizottság, annak elnöke Batthyány Lajos, ki, midőn eltávozott, hol egyik, hol másik tagnak adta az elnökséget. Egyszer, mondja Lukács, nekem adta át. Épen akkor volt czélban a védegyleti beszédeket külföldön kinyomatni. Kossuth elküldte a maga hosszú beszédét (mely Lipcsében, 1847-ben Actenstücke des ungarischen Schutzvereines czím alatt megjelent), a legrészletesebben kidolgozva és oda írta, hogy a kiadók egyes állításokért és adatokért nem állhatnak jót, mert a beszédet csak emlékezet és gyors jegyzetek után kénytelenek összeszerkeszteni. Ez ellen a bizottság, melynek ő is tagja volt, nem tőn kifogást. Azt gondolták, nem bízik állításaiban, sem adatainak helyességében, tehát ösvényt akar magának nyitva tartani, azoknak megtagadhatására. De még e beszédhez egy becstelenítő jegyzést ragasztott Augusz, akkor conservativ alispán ellen és alájegyezte: a kiadók. Erre én azt írtam neki, hogy a jegyzés olyan személyességi, hogy azt az ő, Lukács, s a távollevő tagok nevében is alá nem írhatja, hanem vagy ki kell maradnia vagy az író jegyezze alá. Erre Kossuth nekem oly választ adott, melyben mintegy bátorságomat látszék kétségbe vonni, azonban az alternativából nem azt választá, hogy ő írja alá, hanem, hogy hagyassék ki. Én őt provokálni akartam válaszáért, de Teleki Laczi azt minden erejéből hátráltatta.»
Az ellenzék végre 1848-ban győzött, Magyarország alkotmánya átalakult s független felelős kormány neveztetett ki. A közlelkesülés Lukácsot is magával ragadta s örömest vallotta be régi barátjának, Eötvösnek, Szalaynak és Trefortnak, a kiktől a parlamenti összpontosítás kérdésében elszakadt, hogy nekik volt igazok, ime Kossuth is kényszerült átvenni programmjokat, melynek teljesülhetését eddig csak a messze jövőben remélte. Földmívelési, ipar- és kereskedelmi ministernek Klauzál Gábor, államtitkárnak pedig Trefort neveztetett ki. Mindketten fölszólították Lukácsot, hogy fogadja el ministeriumukban az elnöki titkárságot ministertanácsosi ranggal. Lukács sokáig vonakodott, mentegetőzött anyja betegeskedésével, saját rossz egészségével és e szakbeli készültsége hiányosságával. De barátai folyvást ostromolták. Előadták, hogy épen azoknak kell hivatalt vállalniok, ha önmegtagadással is, a kik eddig az ellenzék soraiban küzdöttek; hogy mily kevés az oly tisztviselő, a ki a közönséges színvonalon felül emelkedik, ő bizonyára készültebb bárkinél s a hiányokat a gyakorlatban könnyen pótolhatja; hogy az új alkotmány meggyökereztetése leginkább a kormány közegeinek súlyától függ s neki elvtársaiban barátait is kötelessége támogatni, a kik épen úgy szeretik őt, mint becsülik tehetségét. Lukács végre engedett s elvállalta a fölajánlott hivatalt. Buzgón és lelkiismeretesen töltötte be helyét. Trefort, a ki minden nap tanúja volt munkásságának, így nyilatkozik róla: «Kevés ember felelt meg 1848-ban a benne helyezett várakozásnak oly mértékben, mint Lukács Móricz. Pontos, lelkiismeretes, szorgalmas, mindenki iránt előzékeny, szeretetre méltó tisztviselő volt. Szabatosan, gyorsan s alaposan dolgozott s ha az 1849-ki események nem jőnek közbe s Magyarország az 1848-ki alapokon fejlődhetett volna, Lukács a legkitünőbb tisztviselő lett s maradt volna, mert nemcsak gépies ügyességgel vezette a reá bizott osztályt, hanem tanulmányozta és ismerte volna itthon és külföldön a hozzá tartozó szakokat.5)
Az idők nehezültek; 1848 szeptemberében az első ministerium megszünt, a második nem tudott létre jőni. Klauzál a magánéletbe vonult, Trefort pedig Lamberg meggyilkoltatása után oda hagyta hivatalát és külföldre menekült. Lukács egész 1848 végéig megmaradt hivatalában. Kossuth elnöklete alatt a honvédelmi bizottság vévén át a kormányt, a lelépett ministerek helyett az államtitkárokat hívta meg a kormány a bizottságba, a kereskedelmi ministeriumból Lukácsot, kit egyszersmind, mint helyettes államtitkárt, a ministerium vezetésével bízott meg. Az akkori háborús időben a tárcza kevés dolgot adott úgy a hivatalban, mint a bizottság üléseiben s így szereplése jelentéktelen volt, de most még közelebb láthatta és észlelhette az események folyamát, a kormány beléletét, mint előbbi hivatalos állásában. Ha naplót vezet, éles látása, nyugodt itélete sok becses adalékkal gazdagítja a forradalom kezdetének történelmét. De Lukács nem gondolt erre. Hazafiúi aggodalmak mellett családi aggodalmak is dúlták kedélyét. Hivatalában a beteg haza sorsa fölött virrasztott, otthon pedig beteg anyját ápolta s pessimista hajlamai inkább erőt vettek rajta, mint valaha. Windischgrätz hadserege a fővároshoz közeledett, a kormány elmenekült. Lukács Pesten maradt, nem követte a kormányt Debreczenbe, sem hadseregünket a csatatérre. «E tényt pirulás nélkül constatálhatom – mond önéletrajzi töredékében – mert nem gyávaság, nem a haza és szabadság ügye iránti részvétlenség tartóztatott vissza, hanem egy szent kötelesség. Hetvenedik évét túlhaladt anyám már egy évnél tovább súlyos, gyógyíthatatlan betegségben, önerejéből meg sem mozdulhatva, feküdt halálos ágyához szegezve. Özvegy volt, én egyetlen gyermeke, egyetlen támasza. Hagyhattam-e szülőmet magára vagy idegenek, cselédek gondjaira egy városban, melyet az ellenség készült megszállani? Vannak brutusi lelkek, a kik azt mondják, hogy a hazát mindenek fölött kell szeretni; én nem restellem bevallani, hogy anyámat jobban szerettem a hazánál. Életemet kész lettem volna, ha meggyőződésből nem, becsületérzésből hazámért föláldozni, anyámat nem». Lukács el volt keszülve, hogy gyanusítani és rágalmazni fogják. Azonban csalódott; körülményeit mindenki ismerte és senki sem magyarázta félre Pesten maradását, sőt a midőn a kormány Debreczenből újra visszatért Pestre, gróf Batthyány Kázmér, külügyi és kereskedelmi minister, ismét megkínálta őt Klauzál mellett elfoglalt előbbi állásával, mit ő azonban megköszönve, el nem fogadhatott, okát adva, hogy mig a háború tart, a kormánynak egy helyben maradása nem levén biztos, újra kénytelen lehetne hivatalos kötelességét egy még szentebbnek föláldozni.
Így élte át, anyja betegágya mellett, az egész forradalmat, s a rá következő két évet, 1851 derekáig, midőn anyja meghalt. Egyedül maradt s nem találta többé honját a hazában. A haldokló nemzet vonaglásait nem tudta nyugodtan nézni. A mit ifjú kora óta remélt, a miért küzdött, mind összetiporva. Barátai közül nem egy a bitófán veszett, többen börtönben sinylenek vagy száműzetésben élnek. Úgy érezte, mintha semmi sem kötné a hazához. Rövid idő alatt rendezte ügyeit s külföldre utazott, szórakozni, feledni s meglátogatni száműzött barátait, de minden politikai czél nélkül.