IV.
Az önkéntes száműzött mintegy kilencz évet élt külföldön; koronként egy pár hónapra meg-meglátogatva hazáját, részint rokonai látogatása, részint anyagi érdekeit illető ügyek elintézése végett. Beutazta Belgiumot, Franczia-, Angol-, Olasz-, Spanyolországot és Svájczot. Mindez országok fővárosaiban több hónapot töltött, az illető ország történelmét, irodalmát vagy műkincseit tanulmányozva. Rómában a régi Róma történelmével foglalkozott, Franczia- és Spanyolországban a román összehasonlító nyelvészettel ismerkedett meg, Flórenczben és Velenczében szorgalmasan látogatta a képtárakat. De legörömestebb kereste föl száműzött barátai körét, Brüsselben báró Jósikát, Párisban gróf Teleki Lászlót és Szemere Bertalant, Londonban Vukovics Sebőt, Svájczban, majd Olaszországban gróf Károlyi Györgynét. Bár az emigratio nem a legjobb viszonyban élt egymással s pártokra szakadt, ő azért a különböző pártok képviselőit is híven látogatta, oly kevéssé osztozott ellenszenvökben, mint reményeikben. Mindenütt jól fogadták, mert tudták, hogy becsületes és jóindulatú ember s távol áll minden cselszövénytől. Különösen a száműzöttek nejei kedvelték, kiknek gyakran hozott híreket a hazából ismerőseikről és szellemes társalgásával elmulattatta őket. Lukács örömét találta abban, ha száműzött honfitársait részvétével földerítheti: a száműzötteknek jól esett, hogy van valaki köztök, a ki magyar, de nem közülök való, velök érez, de dolgaikba nem elegyedik.
Mindamellett még sem kerülhette el az összeütközést. Nem tudni mi okból, Perczel összetűzött vele. «Perczel – írja Szemere Bertalan 1852 végén Naplójában6) – összevesz mindenkivel, például Lukács Móriczczal, ki őt ki is hívta; Perczel a kihivást nem fogadta el.» Úgy látszik, az egész összeütközés félreértésből származott s hamar elsímult. Szemere 1853 tavaszán Lukács párisi tartózkodásáról is megjegyez egyet-mást.7) «Elvégre Lukács Móricz megjött Brüsselből, útlevele meghosszabbíttatván, sőt Francziaországra is kiterjesztetvén. Ő mindig szabadelvű ember volt, úgy írt, úgy védelmezte az Augsburger Allgemeine Zeitungban a magyar érdekeket, hol ő a magyar ügynek rendes bajnoka volt, de a megyei életben, a tevőleges politika terén nem lépett föl, talán anyja miatt is. Anyja betegsége volt annak is főoka, hogy a forradalomban nem vett activ részt… Nagy élv nekünk Lukács, a ki naponként készül elmenni és folyvást itt van. Minden nap el-eljő hozzánk s az asszonynak, a kinek szemei gyöngék, olvas regényekből. Úgy látszik, megkedvelt mindnyájunkat s a helyett, hogy nézegetni járná Páris nevezetességeit, mindig nálunk és velünk van. Ő külföldön nem az idegeneket keresi, hanem barátait. A családi, az ismerős kör, miben kedvét leli. Mint a méh, mely soha sem unja meg a virágok kelyhét: úgy van ő a családdal, melyet megkedvel. Nem az új élv, nem az új öröm, nem változatosság az, a mit kiván, hanem a házias otthonosság s itt ő mindig talál valamit, a mi új élvet nyújt lelkének. Sok különössége van és mégis szeretetre legméltóbb ember. Azon egyéniségek közé tartozik, a kiket igen érdemes tanulmányozni; tele látszik lenni ellenmondással és mégis egy egész, egy teljesen következetes jellem. Az ember azt hinné, egészen ismeri és mindig új oldalról mutatkozik, folyvást változva, de sohasem tagadva azt, a mi jellemében az alapszín.»
Száműzött barátai közül bizonyára nem egy gondolkozott így róla. Mint nőtelen ember jól találta magát a családi körökben; mint nőtisztelő és szellemes társalgó kedvelte a női társaságot; mint becsvágy nélküli, nem sérthette a mások hiúságát; mint a kinek nincs életczélja, önművelésében és a barátságban keresett enyhületet. Valóban Lukács nem gondolt arra, hogy valaha megházasodjék; míg anyja élt, talán ennek beteges állapotja tartóztatta vissza, most azt hitte, immár idejét multa. Írói tollát sem volt kedve fölvenni, kizökkent az íróságból, különben is inkább csak műkedvelőnek tartotta magát s most hiányzott barátai ösztönzése. A politikai pályát örökre bezárulva látta maga előtt. Nem hitt a Bach-rendszer tartósságában, de nem osztozott száműzött barátai reményeiben sem. Nem vitázott velök, de semminemű politikai megbizást nem fogadott el tőlök. Pessimismusa sötéten látta a jövőt, a legjobb esetben végtelen zavart várt, a melyből való kibontakozást bajosan fogja megérni. Azonban, midőn 1859-ben visszatért hazájába, hol az Akadémia 1858-ban tiszteleti taggá választotta, midőn régi barátait a föléledt Budapesti Szemle körül látta csoportosulni, midőn 1860-ban kiadatott az októberi diploma s fölpezsdült a politikai élet, újra besodródott az irodalmi és politikai mozgalmakba. Csengery ösztönzésére egy pár tanulmányt írt, báró Eötvös sürgetésére elfoglalta akadémiai székét s emlékbeszédet tartott Gerando Ágost külső tag fölött, báró Kemény Pesti Naplójába politikai czikkeket írt s Pest városa közgyűlésén egy párszor fölszólalt.
Lukácsnak lelke mélyén általában nem hiányzott a közszellem, de önszántából nem igen ébredt tevékenységre, kevés volt becsvágya, önbizalma, de a viszonyok nyomásának és barátai ösztönzésének nem tudott ellenállani, ha bizonyos helyzetben kötelességet vélt teljesíteni. Most is azt hitte, hogy senkinek sem szabad hallgatnia, a kinek múltjánál fogva némi hatása lehet a közügyekre. Úgy is mindenütt sok az eszmezavar s a régi szenvedélyek ébredezni kezdenek. Deák és Eötvös voltak reá legtöbb befolyással, ez újabb, bár rövid ideig tartó politikai szereplésében. Deákot mindig meglátogatta, valahányszor külföldről haza jött s most, 1860-ban, sokszor fölkereste, vagy ebédelt vele az Angol királynő vendéglőben. A Pesti Naplóba írt czikkeinek egy része az 1848-diki törvények érvényességét védi, bár elismeri, hogy némi részben módosításuk szükséges, de egészen különböző kérdés: quid juris és quid consilii. Módosításukat csak azon tényezők eszközölhetik, a melyek létrehozták és ugyanazon a módon. A jogfolytonossághoz minden körülmények között ragaszkodni kell a nemzetnek. Midőn a kormány nem az 1848-diki választó törvény alapján akarja összehívni az országgyűlést, Törvény-e vagy patens czikkeiben ostromolja e törekvést, s nemcsak törvénytelenségét mutatja ki, hanem azt is, hogy még a kormány, az 1848-diki törvények ócsárlóinak szempontjából sem ajánlatos, szükséges és czélravezető. Fölszólal a fővárosban, itt-ott a vidéken mutatkozó tüntetések és zavargások ellen is. «A sajtó szabadabban mozoghat – úgy mond – a megyei termek már megnyíltak vagy legalább kevés napok mulva meg fognak nyílni, a közvélemény a nemzet kivánságai, követelései, igényei törvényes organumok hiával nincsenek többé, melyek által nyugodt, higgadt és elhatározott komolysággal és méltósággal nyilatkozhatnak… Macskazenékkel, ablakbetöréssel, már most jelentéktelenné vált jelképeknek összezúzásával és bepiszkolásával se sikert, se babért nem aratunk, az ilyenekkel csak szent ügyünket veszélyeztetjük. Ürügyet adunk ezzel a szabadság ellenségeinek, a reactió embereinek azon áltan terjesztésére, a békeszerető polgároknak azon alaptalan hiedelem meggyökereztetésére, hogy szabadság és rend összeférhetetlenek. Malo periculosam libertatem quam tutum servitium, nem mindenkinek jelszava. Mi, kik e jelszót magunkénak valljuk és szívünkben hordjuk, kik nem riadunk vissza a szabadság veszélyeitől s nem kívánunk oly biztosságot, melyet a szolgaság nyújt, méltóbb mezőt kereshetünk, melyen a szabadság érdekében veszélyekkel daczolhassunk. A szabad szó gyakorlata most van napirenden, melynek kimondásától: nec civium ardor prava jubentium, nec vultus instantis tyranni, nem rettenti el az igaz hazafit.
E téren is szükséges a bátorság, itt is veszélyekkel találkozhatunk s talán komolyabbakkal, mint az ily utczai rendetlenségnél és csendháborításnál, melyek alkalmával gyakran a főindítók és szereplők sértetlenül illannak el a veszély elől s ez olyanokat ér, kiket csak a kíváncsiság vagy épen a véletlen hozott e dicsőségtelen csatatérre».
Mindezeken Deák szelleme érzik, a ki ugyan még nem szólalt föl a nyilvánosság terén, de magánkörben épen nem titkolta nézeteit a legfőbb kérdésekről. Deák szellemében s talán fölszólítására lépett föl Lukács Pest városa közgyűlésén is, midőn az absolut kormány magánjogi intézkedéseit minden átmenet nélkül meg akarták semmisíteni, a mi a társadalmi viszonyok megrendülését vonta volna maga után. Hozzászólott még a Pesti Naplóban a nemzetiségi kérdéshez is. Itt már inkább az Eötvös hatása alatt áll, a ki erről a kérdésről később egy terjedelmes röpiratot írt. Lukács négy czikkben tárgyalja a kérdést; igazolja az 1848 előtti törvényhozást a nyelv kérdése ügyében, megbírálja a Schwarzenberg és Bach rendszerét, a kik a nemzetiségek egyenjogosítását írták zászlójokra s németesíteni akarták az egész országot. Méltányosságot tanácsol a nemzetiségek irányában s megadni javasol minden oly engedményt, mely az ország egységét nem veszélyezteti s a közigazgatás és törvénykezés nagy hátránya nélkül megadható. Nem tartja tanácsosnak, hogy a magyar törvényhozás a nemzetiségeknek kevesebbet adjon, mint a mennyit egyfelől a reactio, másfelől a forradalom igér. A forradalom alatt az emigratiót érti, melynek körében nem egyszer fölmerült a nemzetiségek kérdése, s így külföldön tartózkodása alatt jól ismerhette az itt szóba jött, hol mérsékelt, hol túlzó nézeteket. Lukács czikksorozata hirlapirodalmunkban először pendítette meg részletesebben e kényes kérdést s bár fejtegetése nem épen kedvező fogadtatásra talált, az általa hirdetett eszméknek némi nyomait találjuk később törvénykönyvünkben.
Az 1861 tavaszára hirdetett országgyűlésre a választások megkezdődtek, s Lukács, a ki 1860 óta oly élénk részt vett a mozgalmakban, most hajlandónak mutatkozott a képviselőség elvállalására, de nem akart előre tolakodni és költeni sem akart, nem annyira takarékosságból, mint elvből és önérzetből. Jelöltsége szóba is jött a Lipótvárosban, de majd a Szalay Lászlóé is szóba jövén, ő visszavonult és mindent megtett kedves barátja megválasztására, a ki aztán meg is választatott. Egy barátja fölajánlott neki egy oly megyei kerületet, melyben befolyása volt; visszautasította, sértette önérzetét, hogy más pártfogásából fogadjon el megbízást s lehető bukását restelte volna. Ha önként, minden utánjárás nélkül megválasztják, örömest elfogadja a megbízást, mert úgy ez azt jelentette volna, hogy szükségét érzik a képviselőházba küldésének. Minthogy nem érezték szükségét, visszavonult s olvasmányainak és a társasköröknek élt. Volt benne a nőiességnek és férfiasságnak némi különös vegyülete. A mint lelke a részvét és ösztönzés egy meleg sugarára éledt és tevékenységre buzdult, úgy lehangolta, visszariasztotta és tétlenségbe sűlyeszté egy hideg vagy durva érintés. Így támadt rossz kedvében zárkózott és makacs volt, míg jó kedve nyilttá, engedékenynyé és buzgóvá tette, mind fölebb emelve lelke szárnyait.
Ez időtájt sokszor látogatta Teleki Lászlót, a kit a szász kormány Drezdában elfogatott és kiszolgáltatott Bécsnek, a kinek azonban a király megkegyelmezett azon föltét alatt, hogy nem hagyja el a monarchiát, megszakít minden összeköttetést az emigratióval s egyelőre nem elegyedik politikába. Lukács régi, még gyermekkori barátja volt Telekinek s ha eltértek is néha politikai nézeteik, a rokon műveltség, a kölcsönös becsülés, lovagias érzés szorosan összefűzték őket. E barátság az évekkel együtt növekedett, különösen a száműzetés éveiben, midőn Lukács nem egyszer kereste föl Telekit, a kinek jól esett, hogy van egy oly barátja, a kit, minden politikai érdek nélkül, csak a rokonszenv köt hozzá. Lukács mihelyt meghallotta Teleki elfogatását és szabadon bocsátását, sietett föl Bécsbe. Épen úgy sejtette, látta a helyzet örvényeit, mint maga Teleki, a kinek ekkor már tudomására esett, hogy az emigratio mily méltatlanúl gyanusítja s benn a hazában mily örömriadva várják mindazok, a kik lehetetlenné akarják tenni a kiegyezést, még akkor is, ha az lehető volna. Midőn visszautazott, Teleki a pályaudvarig kísérte, ünnepélyesen fölkérte őt, hogy halála után, mert életének elébb-utóbb véget fog vetni, legyen védője szóval és tollal, ha rágalmakkal szennyeznék emlékét. Lukács Pesten is élénk részvéttel kísérte Teleki lélekállapotját, s öngyilkossága, bár lesujtotta, épen nem lepte meg, mert Teleki a katastropha előtt egy pár nappal megvallotta neki, hogy helyzete tarthatatlan, hogy élete terhére van s annak véget fog vetni. S a hű barát beváltá igéretét szóval, tollal egyaránt. Mindjárt a katastropha után levelet írt gróf Károlyi Györgynének külföldre, melyben jelentette Teleki halálát s tájékozást nyújtott indokairól, különös tekintettel az emigratióra. A levél másolatban csakugyan bejárta az emigratio köreit. Majd nyilatkozatot küldött, másoktól is aláíratva, az augsburgi Allgemeine Zeitungba, mely lap azzal gyanusította Telekit, hogy a fejedelemnek adott szavát megszegte, titkos levelezésbe bocsátkozott a monarchia ellenségeivel, különösen III. Napoleonnal, a mi kiderülvén, szégyenében vagy féltében lőtte meg magát. A nyilatkozat tiltakozás volt e rágalom és koholmány ellen. Néhány héttel később, Lukács az Akadémiában emlékbeszédet tartván Teleki fölött, főkép mint íróról szólt ugyan, de szintén kiterjeszkedett a katastrophára is, a mennyiben kötelességének ismerte, minden oly ráfogás ellen tiltakozni, mely elhúnyt barátjának jellemén, becsületén, emlékén csorbát ejthetne. Előadta, hogy Teleki szabadon bocsátásának minden föltételét híven teljesítette: a monarchiát nem hagyta el, az emigratióval megszakított minden összeköttetést, a mi pedig a harmadik föltételt illeti, az alkotmányos politikai működését megszorító ideig-óráig kifejezés értelmezését ő magának tartotta fönn s azt három hónap lefolyása után, az országgyűlés kihirdetésével lejártnak tekintette, de lejártnak tekintették azok is, kik e föltételt elébe szabták, mert az országgyűlés felsőházába királyi levéllel hívták meg. Ha szabadságában állott, adott szavával nem ellenkezett alkotmányos jogait a felsőházban gyakorolnia, miért ne a képviselőházban is, hova őt választóinak osztatlan bizalma küldötte.
Az öngyilkosság okát az emlékbeszédben is csak röviden és általánosságban említi, Telekinek azt a hitét emelve ki, hogy a fönforgó körülmények között halála üdvösebb a hazára, mint élete. De saját önéletrajzi töredékében, hol újra visszatér Telekire, bővebb fejtegetésbe bocsátkozik, előadja, hogy Teleki az országgyűlés megnyiltával nem a felirati, hanem a határozati párthoz csatlakozott, úgyszólva akarata ellen vezére lett; e párt legközelebb állott egész életén át vallott politikai elveihez, leginkább megfelelt kényes helyzetének, mert e párt nem lépett ugyan forradalmi térre, de legtovább ment ellenzéki irányban és e szerint gyanú nem érhette, mintha visszanyert szabadságáért bármit engedett volna politikai elveiből. Nem kárhoztatta ellenfeleinek, a fölirati pártnak politikáját, sőt elismerte, hogy békés úton csak a szerint érhetni czélt, nem is óhajtotta, hogy saját pártja többségre vergődjék, nem örvendett, sőt búsult rajta, hogy folyvást növekedik; jobban szerette volna, ha egy csekély kisebbség gyűl vala zászlója alá vagy épen egyedül marad, leginkább kívánta volna a visszatérést börtönébe. Már az előleges értekezleteken kitűnt, hogy a határozati pártnak többsége van s a fölirat le fog szavaztatni s így a békés kiegyenlítés lehetősége a nemzet részéről már csírájában el van fojtva. Teleki egész súlyát érezte a felelősségnek, mely őt mint pártvezért terhelni fogja. De hogyan háríthatná el föllépésének gyászos következéseit hazájáról, nemzetéről? Megtagadhatta-e egész múltját, elveit, szavait, önmagát? Pártfeleit, a kiket nevének varázsa s jellemébe vetett bizalom gyűjtött zászlaja alá, a győzelem előestéjén rábírhatja-e lemondásra, föloszlásra? Ily önmegtagadás emberi erőtől ki nem telik. Volt könnyebb út kiszabadulásra e kényes helyzetből, oly út, melyen már rég járt az esze: a halál. Véres tetemét dobván az út közepére, a melyen pártfelei őt követték és épen a csata előestéjén, ez néma intésűl szolgálhatott és szolgált is nekik, hogy tévúton járnak, mely örvényhez vezet, hova magokkal ránthatják a hazát, nemzetet is. A párt megértette az intést, a szavazáskor a többségben levő határozati párt néhány tagja elhagyta a termet s így többségre hagyta jutni a fölirati pártot. Így magyarázza meg Lukács Teleki öngyilkosságát s e magyarázatot mind a lélektani okok, mind pedig saját baráti értesülése nemcsak a valószínűség, hanem a bizonyosság színvonalára is emelik.
Lukács szívén mély sebet ütött e katastropha, de élete csakhamar oly fordulatot vett, mely boldogsággal tölté el. Beteljesűlt, a mit nem remélt, a miről rég lemondott, hogy megházasodjék és boldog férj lehessen. Valóban, Lukács házassága mind reá, mind barátaira nézve egészen váratlan volt. Senki sem ismerte e viszony fejleményeit s maga Lukács sem sejthette az nap reggelén, hogy vőlegény lehet, melynek estéjén valóban az lett. Pedig e viszony fejlődése és kifejlődése oly természetes volt, csak a személyek voltak kivételesek. Lukács az országgyűlés megnyitásakor és Teleki halála után egészen visszavonúlt a politikától és gyakrabban kereste föl a társasköröket, szórakozás és enyhület végett. Ezek egyikében egy mintegy huszonkét éves árva leány vonta magára figyelmét. Birly Krisztinának hívták, Birly Ferencznek, egy kitünő orvosnak leánya volt, második nejétől, Schedius Krisztinától. Az atya, neje már előbb meghalván, végrendeletében oly módon hagyta két anyától született gyermekeire összes vagyonát, hogy a második nőtől maradt két gyermek része csak akkor osztassék meg, ha Krisztina, a fiatalabb is, huszonnégy éves lesz. Az idő még nem érkezett el, de tudta mindenki, hogy Krisztina gazdag örökösnő s legalább kétszázezer forint vár reá, s épen azért nem hiányoztak udvarlói. Azonban Krisztina nem sokat gondolt velök. Szívesen elmulatott a társaskörökben, de az udvarlók bókjainál inkább kedvelte a művészetet és irodalmat, sőt a tudományt is. Hidegnek, tartózkodónak, sőt néha büszkének is látszott, pedig mélyen érző szíve volt, s a mi ritkább, a nőiséggel erős akaraterőt párosított. Lukács így jellemzi őt önéletrajzi töredékében: «Férfias lélek női gyöngédséggel, gyermekded szendeség és vidámság komoly világnézlettel, tudományos műveltség a legkisebb fitogtatás nélkül lágy kedély éles itélettel, összhangba olvadtak benne össze.» S e lelki tulajdonokat még szebbé tették nemes arcza, mély tüzű szemei és deli termete.
Lukács örömest elbeszélt vele; műveltsége és szépsége egyaránt vonzották. Mindig szerette a derék nők társaságát, a nélkül, hogy udvarlójuk legyen, s örvendett, hogy Krisztinával ismeretsége szaporodott, midőn az utolsó években úgy is annyi derék nőismerősét vesztette el. Krisztina is örömest hallgatta a tapasztalt férfiút, a ki annyit tanult, útazott s oly érdekesen tud társalogni. Egyszer a spanyol irodalomról beszéltek. Krisztina sajnálta, hogy nem tud spanyolul. Lukács megjegyezte, hogy annak, a ki tud francziául vagy olaszul, épen nem nehéz nyelv. Krisztina másnap spanyol nyelvtant vett s fölkérte Lukácsot, hogy adjon neki egy pár leczkét a spanyol nyelv elemeiből. Lukács szívesen teljesítette kérését s így alkalma nyílt többször találkozni és bővebben megismerkedni vele. Meglepte őt a leány tanulékonysága, szellemessége és szívjósága; mindez lassanként, de annál mélyebben erős rokonszenvet és hő tiszteletet ébresztett benne. Mind inkább érezte, hogy egy késő szenvedély örvénye vonja. Már ötven éves, a lyánynál több mint kétszerte idős; ily korban a szerelem mások előtt csak nevetség, de szégyenítő fájdalom reá nézve. A mellett a leány sokkal gazdagabb, mint ő s megkérésével a pénzvágy gyanujába jöhet. Úgy hitte, még van ereje legyőzni szenvedélyét. De midőn látta, hogy a leány mily állandó vonzalommal, szíves barátsággal viseltetik iránta, megdöbbent, félt önmagától és féltette a leányt, mert ha megkérné, talán önfeláldozó barátságból hozzá menne. Legjobb lesz, véget vetni mindennek és külföldre utazni – gondolá magában – s búcsúlátogatásra ment a szeretett leányhoz, a kitől örökre el akart szakadni. Krisztina kiérezte távozása okát, de nem czélzott reá, csak sajnálta, hogy oly hosszú időre nélkülöznie kell társaságát. A búcsúest különben elég vidáman folyt le, mert később vendégek is élénkíték a társalgást. Elváláskor a leány arra kérte a távozót, hogy elutazása előtti nap még egyszer látogassa meg. Lukács megkönnyebbülve távozott s pontosan megjelent a kitűzött napon. Egy darabig minden elfogódás nélkül beszélgettek a külföldi utazásról, a tájakról, városokról, különösen Párisról és Svájczról. Midőn Lukács kalapját vette s búcsúra nyújtá kezét, Krisztina kérte, ne menjen külföldre, maradjon Pesten. «Nem maradhatok» – volt a válasz. – «Ha csakugyan utaznia kell – kiáltott föl a leány hirtelen – akkor vigyen magával!»
Így pattant ki a kölcsönös vallomás, így történt meg az eljegyzés; 1862 nov. 7-dikén esküdtek meg a lipótvárosi templomban, csupán családi körben s azonnal külföldre indultak. Nem rövid nászút volt, hanem megkezdése külföldi tartózkodásuknak. Nyolcz boldog évet, legnagyobbrészt utazásban, töltötték Közép-, Nyugat- és Dél-Európa országaiban. Leghuzamosabban Salzburgban laktak s rokonaikat három vagy négy ízben csak rövid időre látogatták meg. Lukács, mintha szégyelte volna boldogságát ismerősei előtt, minél távolabb kivánt élni hazájától. Élte alkonyát megaranyozta a szerelem és szép őszi napok derültek reá másodvirágzással. A nő szerette férjében azt a finom gyöngédséget, mely ritka a férfiakban s ha nem ér is föl a szenvedély hevével, minden esetre tartósabb. A férj szerette nejében azt a csendes türelmet, nyugodt határozottságot, mely nem volt meg benne s épen azért jól esett kétkedő és töprengő lelkének. A nő bámulta férje nagy műveltségét, sokféle ismereteit s örömest hallgatta, bármiről beszélt s folyvást tanulni kívánt tőle. A férj örvendett, hogy tudománya hasznára lehet valakinek, épen annak, a kit annyira szeret és fáradhatatlan volt abban, hogy mind arról, a mi érdekelheti tájékozhassa. Együtt olvastak könyveket, együtt élvezték a művészetet s az utazás változatosságát. Mi másnak tűntek föl most Lukács előtt a természet, emberi szorgalom és művészet remekei, mint a midőn önkéntes számüzetésben barangolta be Európát. Mily kifogyhatatlan és találékony volt minden nemű tervben és meglepetésben, melyekkel nejének örömet okozhatott. S mily jól érezte magát gondossága alatt, kivált ha valahol egy pár hónapra megtelepedtek. Egymásnak és egymásért éltek s a korra nézve egyenetlen házasság, melynek sokan rossz véget jósoltak, a legboldogabb volt. A férj soha sem bánta meg, hogy fiatal leányt vett nőül, valamint a nő sem, hogy egy éltes férfiúval kötött frigyet. A korkülönbséget kiegyenlítette mindkettőjök szellemi fenköltsége és kivételes jelleme.
«De a sors nem ad ingyen semmit – mond Lukács önéletrajzi töredékében, – a nagy boldogságot nagy fájdalommal kell megfizetni». Nyolcz boldog év után, egy hegyi kirándulás alkalmával, Krisztina áthült s a tüdőjében hirtelen fejlődött, de visszaverődött gyuladás végzetessé vált reá nézve. A tüdőbajhoz később szívbaj is járult; csakhamar Meránban telepedtek le. Lukács négy éven át újra betegápoló lett, a nejéé, mint volt azelőtt évekig az anyjáé. Kísérte a beteget sétáin, ott ült karosszéke mellett, olvasott neki, virrasztott ágyánál, ezer gyöngédséggel vette körül és igyekezett titkolni előtte betegsége gyógyíthatatlanságát. A nő is mutatta férje kedveért, hogy hisz gyógyulásában, de tudta: lassanként sírjához közeledik. Panasz nélkül tűrte sorsát, nem vesztette el lelki erejét, vidámságát, komoly tanulmányokban keresett és talált szórakozást. A betegség látható előhaladásával fölöslegessé vált mindkét részről a titkolódzás. A nő végrendeletet akart tenni s egész vagyonát férjére hagyni. De a férj nem fogadta el s bocsánatot kért tőle, hogy ez egyetlen kérését nem teljesítheti. Így az egész vagyon a testvérekre szállott. A közelgő halál nem tette búsabbá a szenvedőt. Férjével együtt kiválasztotta a meráni temetőben mindkettőjök örök nyughelyét. Megépítették sírboltjokat, fölíratták reá mindkettőjök nevét; csak a halálozás év- és napszáma hiányzott. Az egyik név nem soká váratott magára. Krisztina 1874 jan. 13-dikán végbúcsút vett férjétől, megköszönve neki annyi éven át tanúsított szeretetét, búcsút cselédeitől, a kik oly híven szolgálták s egy stoikus férfiú nyugalmával húnyta be szemeit.
Lukács a temetés után néhány hétig még Meránban maradt. Az ottani jótékony intézetekben neje nevére néhány ezer forintnyi alapítványokat tett és intézkedett a sírbolt gondozásáról. Aztán útnak indult. Azelőtt huszonkét évvel, midőn anyja meghalt és hazája haldoklott, külföldre utazott, most hazájába tért enyhülni, a míg a meráni sírboltban reá váró üres helyet betölthetné.
V.
Lukács Buda-Pesten nem családi házába telepedett le, hanem az Angol királynőben fogadott szállást. Mintha minden csak rövid időre való, ideiglenes volna neki az életben. Meglátogatta régi barátait, de közülök báró Eötvös, Szalay már meghaltak, báró Kemény szellemi világa kialudt; fölkeresett egy pár szalont, hol egykor kellemes órákat töltött, de most már nem volt a régi élénk társalgó, a kit annyira kedveltek. Részt vett az Akadémia és Kisfaludy-Társaság üléseiben, de többé semmit sem írt. Úgy nyilatkozott, hogy már rég befejezte írói pályáját s most nem kezdi újra, azonban szeretne emlékiratokat írni, melyek csak halála után jelennének meg, ezt is inkább alanyi, mint tárgyi indokból írná. Így még egyszer visszaélné ifjúságát, férfikorát; emlékeiben talán enyhületet találna, minden esetre a munka elfoglalná, szórakoztatná s minthogy figyelmes nézője volt a harminczas és negyvenes évek eseményeinek közelről érintkezett a magyar közélet vezérférfiaival, talán némi adalékkal szolgálna kora történetéhez. De szeme meggyöngülvén, még most nem fog a munkához, várja javulását. Meglehetős visszavonult életet élt, leginkább rokonai s egy pár régi barátja körében. Koronként el-ellátogatott Meránba, neje sírját meglátogatni, s onnan Olaszországba vagy Párisba, néhány hétre. Általában nem akart többé a közéletben szerepelni, s mégis, legalább három évre, akarva nem akarva, kénytelen volt fölhagyni szándékával.
A Kisfaludy-Társaság elnöke, Toldy Ferencz, 1875 deczemberében meghalván, néhány tag Lukácsot jelölte ki utódjául. Úgy hitték, hogy mint egyik legrégibb tagot, méltán megilleti e kitüntetés, másfelől egy kis elfoglaltság talán enyhíteni fogja szomorú napjaiban. A következő év februárján csakugyan majdnem egyhangúan a Kisfaludy-Társaság elnökéül választatott. Ő maga nem tudta társai szándékát. Senki sem értesítette felőle, mert tudták, hogy vissza fogja utasítani, de így talán nem állhat ellent. Úgy is történt. Midőn egy pár barátja értesítette őt megválasztásáról, az annyira meglepte, hogy nem tudta, mit csináljon, másfelől a társaság gyöngédségét nem akarta gyöngédtelenséggel viszonozni. Elfogadta a megbízatást, de három év mulva a tisztújító gyűlésen kijelentette végleges visszavonulását. Búcsúbeszédében híven tolmácsolják lélekállapotját s rajzolják jellemét a következő szavak:
«Testben, lélekben megtörve, tértem vissza ezelőtt négy évvel, hosszú távollét után hazámba. Teljesen elfeledettnek hittem magamat; már alig számítottam magamat az élők közé. Valamint tetszhalál, úgy tetszélet is fordul elő az emberek közt, többször, mint hinnők. Az ember mozog, táplálkozik, beszél, nevet is olykor, de csak gépszerűleg; nem érez közösséget élő embertársaival, nem osztozik örömeikben, fájdalmaikban, reményeikben, aggodalmaikban, mintha mindazt, a mi körülötte történik, csak álmodná, vagy mintha másvilági erkélyről nézné az emberi élet tragikomédiáját, nincs oka, hogy meghalni, de nincs is, hogy élni kivánjon; nem is él, csak létezik, csak élni látszik. Ily lélekállapottal tértem vissza honfitársaim közé s íme, mit tapasztaltam. Megismertek, szívesen fogadtak, még arra is emlékeztek, hogy valamikor régen, hazám írói közt foglaltam helyet, miről pedig magam is elfeledkeztem volt, sőt még arra is méltónak találtak, hogy e díszes helyre emeljenek, melyet előttem a nemzet kedveltjei, hazánk elsőrangú írói foglaltak volt el. Megválasztatásom annál váratlanabb volt magamra, annál meglepőbb lehetett másokra nézve, mert noha régentén, mint essayista, többféle tudományággal foglalkoztam, a költészet és széptan mezején nem munkálkodtam soha (ifjúkori kísérleteim a műfordítás terén számba sem jöhetnek): tehát épen e társaság működési körében szakember nem vagyok s szakíró, szaktudós egyáltalában soha nem voltam, nem is akartam annak látszani, magamat másnak, többnek irodalmi dilettansnál soha sem tekintettem… Barátaimtól, honfitársaimtól a szíves fogadás, írótársaim részéről a nem várt, nem reménylett, nem keresett, sőt aggódva elfogadott kitüntetés, egy utolsó napsugarat vetett éltem alkonyára, újra fölgyújtotta lelkemben a már-már elhunyó élet szikrát. Ezért hálás voltam, vagyok és leszek utolsó leheletemig és szükségét érzem hálámnak ez alkalommal is kifejezést adni, tettel pedig hálámat épen azzal bizonyítom, hogy a reám ruházott díszes hivatalt ifjabb, szakértőbb erőnek akarom átadni, megértvén az óra ütését, mely visszalépésre int a nyilvános élet teréről.»
Valóban, mintha elnökké választása fölélesztette volna benne az életszikrát. Buzgón teljesítette az elnöki teendőket s minden úton-módon igyekezett szolgálni a társaság érdekeit. Nem egyszer emlegette, hogy a szépirodalmi pálya hálásabb, mint a politikai; ő élete jó részét leginkább a politikai irodalomnak szentelte és soha sem választották meg képviselőnek, mint műfordító csak ifjú korában művelte a szépirodalmat s íme a szépirodalmi írók, akarata ellenére, elnökké választották. De mégis, mintha nem tudná egészen föltalálni magát a változott irodalmi viszonyok s új írótársai közt. A régibb korból, a tagok sorában, alig volt már négy-öt társa, s azt hitte az ifjabb nemzedékről, hogy talán azt sem tudja róla: vajjon valaha írt-e valamit. Csodálkozott, hogy a Kisfaludy-Társaság mellett egy egész új szépirodalmi társaság alakul, a Petőfi-Társaság, mintha egy ötven választott tagból álló társaság nem volna elég az egész magyar szépirodalomnak. Mosolyogva jegyezte meg, hogyan változik a világ, az ő idejében a Kisfaludy-Társaság ifjabb tagjai szorgalmatosabban látogatták az üléseket, mint az idősek, most az idősek szorgalmasok, az ifjak alig jelennek meg, pedig megválasztatásukat mintegy követelni látszanak. Újra olvasgatni kezdette a magyar szépirodalmi munkákat, kivált a regényeket; elismerte, hogy az újabbak jobban tudnak elbeszélni, mint a régiek, de sokkal kevesebb az érzékök a történelem és élet igazsága iránt. A hírlapokról szólva, szintén elismerte, hogy élénkebbek és változatosabbak, mint a régiek, de megbotránkozott a tények öntudatos ferdítésén, a rágalmazó hajlam szemérmetlenségén, melyben oly fájdalmas haladást kezd tenni sajtónk. Erős Deákpárti volt, elítélte a közjogi ellenzéket s midőn az 1867-diki kiegyezés kicsinylését s a közös ügyeket nem ismerő régi alkotmány dicsőítését olvasta az ellenzéki lapokban, szánakozva sóhajtott föl: ezek az urak vagy nem őszinték, vagy nem tudják, mit beszélnek.
Azonban minderről nyilvánosan semmit sem szólott. Elnöki beszédeiben került minden élesebb irodalmi vagy politikai czélzást, sőt a Petőfi-Társaságot üdvözölte is, mint a mely a Kisfaludy-Társaságéhoz hasonló czélt tűzött ki magának; hadd induljon meg tehát a verseny a két társaság között, melyben vesztes egyik sem lehet. A legtöbbször a multakon borong s belevegyíti elegiai hangulata alanyiságát. Mindjárt első beszédében a régi jó időről emlékszik meg, mely irodalmi és politikai tekintetben nem volt oly kedvező, mint a mostani, de mégis vidámabbak voltunk. Akkor a kezdet nehézségével küzdöttünk, elmaradt, alacsony helyzetből kiindulva, folytonos haladás, emelkedés érzése lelkesített; most néha oly érzés száll meg bennünket, mintha a föld alattunk inogna és sűlyedni kezdenénk. Azonban a jelen talán jobb, mint a minőnek látszik, mit sűlyedésnek érzünk, csak megállapodás, pihenés, erőgyűjtés újabb haladásra. Azért ne csüggedjünk s törekedjünk csüggedetlen erőfeszítéssel helyzetünk javítására. Egy másik beszédében az ez időtájban elhúnyt Deákot siratja el, mint a szépirodalom kedvelőjét és pártfogóját. A harmadikban az irodalomnak fontosságát emeli ki a nemzetiség szilárdítására és fejlesztésére nézve, s ez irányban a tudományos és irodalmi egyesületek üdvös hatását s egyszersmind védi a Kisfaludy-Társaságot az ellene szórt léha vádak ellen. A negyedikben a társaság elhúnyt tagjairól emlékezik meg, különösen azokról, a kik kortársai voltak s önkénytelen kitör belőle a búskomolyság. «Nem írigylendő sors – úgy mond – magas kort érni. A koros ember élő halottnak, másvilági lénynek, hazajáró léleknek érzi magát az ifjú nemzedék körében; csak múltja van, jövője nincs, csak emlékezései vannak, reményei nincsenek. Emlékezni, csak mindig emlékezni, vajmi szomorú működése a léleknek, akár átszenvedett fájdalmakat újítson meg a visszaemlékezés szívünkben, akár elveszett öröm és boldogság idézze föl előttünk. Igazat mond Dante: «Nessun maggiore dolore che ricordarsi del tempo felice nella miseria» Hasonló hangulatú utolsó beszéde is (1879); ebben mint elnök elbúcsúzik a társaságtól s hanyatló életét emlegeti, melyet kór és betegség aláástak.
Mindezt nem szónoki hatás kedvéért szövi beszédeibe. Valóban beteges volt, szemei mind inkább gyöngültek s egy szemorvosi tekintély fölismerte rajta a szürke hályog kezdetét, megjósolta vakulását. Lukács pessimismusa mind sötétebb színben látta a jövőt. Mily szomorú évek várnak reá, öreg, vak emberre. Kezdett megbarátkozni az öngyilkosság eszméjével; eszébe jutott kedves barátja, Teleki László, a kinek szintén lehetetlenné vált az élet s nem borzadott vissza az öngyilkosságtól. Miért ne tehetne ő is úgy? Nem osztozott azok nézetében, a kik azt állítják, hogy az öngyilkosság minden körülmények közt bűn és gyávaság. Elismerte, hogy vannak esetek, melyekben csakugyan bűn és erkölcsi gyávaság az élettel együtt lerázni magunkról a mások iránti kötelességeket s a becsület vagy kegyelet tartozásait, de ez esetek egyike sem illik reá. A világon nincs senki, a ki iránt bárminő kötelezettsége lenne, nem él már senki, a kinek szeméből az ő halála csak egy könnyet is kifacsarna, csak egy percznyi szívszorulást is okozhatna. Sokáig tépelődött ily gondolatokkal s végre is elhatározta, hogy önmegadással várja be természetes halálát s addig is emlékíratai megírásában keres enyhületet. Nem írói vagy másnemű hiúság ösztönzi e munkára, hanem lelki szükség s nem annyira munkásságának terméke lesz a könyv, mint inkább maga a munkásság, erőfeszítés indoka és czélja vállalkozásának. Meg is írta tervrajzát, mely a Kisfaludy-Társaságtól kiadott Szegedi Árvízkönyvben jelent meg s némi önéletrajzi töredéket is foglal magában.
E közlemény szerint emlékíratai önélet- és korrajz vegyületei lettek volna, öt részben. Az első, Magyarország egy félszázad előtt czímmel, gyermek- és ifjúkora keretében a huszas és harminczas évek társadalmi, politikai és irodalmi viszonyait rajzolta volna; a második, A forradalom előtt, a negyvenes éveket; a harmadik, A forradalom alatt, az 1848–49. évek eseményeit; a negyedik A forradalom után az ötvenes és hatvanas években történteket; végre az ötödik, Egy boldog házasság története czímmel, házassága történetét, legboldogabb és legszomorúbb éveit. A munka terve és hozzá az előkészületek elfoglalták egész lelkét s most már közelendő vakságával is kibékűlt. Úgy hitte, hogy vaksága csak előnyös a megirandó munkára nézve, a mennyiben elméje elzárva a külvilág szórakoztató behatásaitól, inkább fog elmélyedni a múltba, s annak képeit, eseményeit, szereplőit élénkebben fölidézi emlékébe. Egy művelt fiatal embert fogadott maga mellé, a ki eljárjon hozzá addig is olvasni, a kinek tollba mondhassa levelezését s így szoktassa magát lassanként jövendő állapotjához. A munkát az utolsó részszel akarta megkezdeni, mint a melynek tartalma, tárgya minden részletében oly élénk szinekkel áll emlékében. Még egy más ok is ösztönözte, hogy munkáját a végén kezdje. «Merengeni örökre elvesztett boldogságom emlékein – úgy mond önéletrajzi töredékében – elmondani fűnek-fának s a mennyire embertársaimat fárasztani nem akarom, a néma, siket lapoknak, hogy mit bírtam, mit vesztettem e nőben, kivel együtt kimúlt életemből minden öröm, minden érdek; képét festeni, külső alakját és belső valóját, a mint bennem él, a mint zárkozott természeténél fogva csakis előttem nyilatkozott, emlékét föntartani, a mennyire írói toll és különösen az én írástól elszokott tollam arra képes; az nekem szükséggé vált, enyhíti a fájdalmat, a mely szívemet mintha szét akarná repeszteni. Ezzel a kegyelet, hála és szeretet adóját akarom leróni azon lény iránt, a ki csak nekem és értem élt s engem a legtisztább boldogsággal ajándékozott meg: erre akarnám fordítani minden erőmet, mi az aggkor; testi és lelki szenvedések után még fönmaradt.»
Azonban egyetlen részszel sem készűlhetett el, sőt a terven kívül semmit sem írhatott meg belőle. Mind készűlt hozzá s 1881-ben csakugyan meg akarta kezdeni, de folyvást gyöngűlni érezte erejét. Ez év őszén ágyban fekvő beteg is lett; unokaöcscsei híven ápolták, de ő már nem igen remélte fölgyógyulását s ünnepélyesen megígértette egyik unokaöcscsével, hogy fölbonczolva temetteti el, mert fél az élve eltemetéstől. S valóban három heti betegség után, november 5-dikén, délután négy órakor meghalt, szívszélhüdésben. Unokaöcscse teljesítette végakaratát; holtteste a kerepesi temetőben véghezment beszentelés után, unokaöcscseitől kísérve, Meránba szállíttatott s a sírboltban neje mellé helyeztetett el.
Végrendeletét még neje halála után, 1874-ben megírta, de az a változott viszonyok miatt elavúlván, 1877 májusában újat írt, mely halála után egy pár nappal kihirdettetvén, minden pontjában teljesíttetett. Nem felejtkezve el egy pár pesti és meráni jótékony intézetről, az akadémiának húszezer forintot, a Kisfaludy-Társaságnak tízezer forintot hagyott, a neje nevét viselő pályadíjakra. Vagyona többi részét rokonainak, de csak nőrokonainak hagyta, azt tartván, hogy ezekről gondoskodni kötelesség: a férfiak gondoskodhatnak magokról, a nők ezt nem tehetik s unokaöcscsei úgy is oly állapotban vannak, hogy támogatásra nem szorúlnak.
Így végezte be életét Lukács Móricz, méltóan önmagához. Nem csak az irodalomnak volt gentlemanje, hanem a társadalomnak és közéletnek is. Mint írót és a közélet emberét, kortársai közűl fölülmúlhatták és fölül is múlták többen, de mint fiút, barátot, férjet és nemes szivű férfiut aligha. Ő leginkább ezt tűzte ki élete föladatáúl és híven meg is oldotta.