Emlékeimből

A népszinmű.

Lászlóné eltávozása után a népszinmű új énekesnőt nyert: Hegedüsnét (Bodenburg Lina). Két esztendőn át kedvencze volt a fővárosi közönségnek. Az az előkelő báj, a mivel ő a népies alakokat fel tudta ékesíteni, valami új vonzerőt kölcsönzött e drámai válfajnak. Hegedüsné nem csak játszani, de érezni is tudott.

A férje is szinész volt és költő. Mint szinész, tragikai hős, mint költő, komoly drámák irója. Életirásában négy tragédiáját találom följegyezve; de az ötödik hiányzik s a czimére én sem emlékezem; pedig nagy hatásu volt. Egy vakonszületett leány játszsza benne a főszerepet, a kinek a szemeit megoperálják s a ki látását visszanyeri a nyilt szinpadon. A szerepet Komlóssy Ida adta, a ki még akkor naiv kellemmel játszott. (Később a francziáktól tanult hamis szavalást és természetellenes gesztusokat). Hegedüs Lajos a társaságban is kedvelt alak volt, vidám társalgó, jó czimbora. Csak egy hibája volt (de öreg!): az, hogy neki szólt az adomában fenmaradt párbeszéd a professzor és a diák között: «azt hallom, hogy kend iszik.» – «Ha szomjazom.» – «De bort iszik.» – «Ha bort szomjazom.» – «De sokat iszik.» – «Ha sokat szomjazom.»

Ez volt az oka, hogy a bájos Hegedüsné csak két évig lehetett a pesti közönség kedvencze. Meghalt.

S egy év alatt utána halt a férje is és a kedves kis fiacskájuk.

Leirtam én ezt a történetet «Egy család tragédiája» czím alatt akkor mingyárt. Még ma is megtelt a két szemem könynyel, mikor ezt újra elolvastam.

Pedig csak azt irom le abban, a mi megtörtént, a mi valóság: nem tettem hozzá semmit.

De egyet kifelejtettem a vázlatból. Talán nem is felejtettem: nagyon közel volt még az esemény, hegedetlen a seb.

A kedves művésznő temetése napján ott láttunk sirni a koporsója fejénél egy daliás ifjú alakot; a hazafias arany fiatalság egyik ünnepelt vezérét. A virágkoszorura hulló könyei bizonyiták, hogy neki is halottja ez! Most már nem titkolá.

És hogy mennyire ideális lehetett e szivviszony, a rokonlelkek égi találkozása, azt bizonyítja egy olajfestmény, melyen Hegedüsné arczképe Telepi Károly művészecsetje által megörökítve az akkori év magyar divatjának jelmezében, a rokonszenvező fiatal főúr szobáját ékesíté. És mikor már hosszu évsorok után ez a daliás alak a magyar államférfiak által elérhető legmagasabb polczra küzdötte fel magát, mikor már előkelő hitvese, viruló családja volt, mikor termeiben a világ celebritásait fogadta, még akkor is ott volt e festmény az iróasztala fölött. Az arczképnek szabad volt mosolyogni, s nem kellett pirulni.

Hát ezt a legendát is csak az hiszi el, a ki valósággal látta.

A népszinműre ez nagy csapás volt.

A nemzet csalogánya még akkor tiz éves kis leány volt; Kölesi Luizának hitták: s csak tizenhat évvel később ismerte meg a Nemzeti Szinház, mint Blahánét.

Régi dolog, hogy a baj soha sem jár egyedül.

A hatalmon levő urak, kik a vármegyéknek új főispánokat adtak, a Nemzeti Szinházat is ellátták új alkalmatos vezetővel. Nem épen a muzeumból választották a mumiák közül; hanem a helytartótanácsból. (A mi különben mindegy.)

Az új igazgató határozott ellensége volt a népszinműnek, az ő elnevezése szerint a «gatyás» daraboknak.

Hogy lehet elegáns közönség előtt egy szál gatyában megjelenni nyilt szinpadon?

Mit szólnának hozzá a comteszek és baroneszek, ha az ő theaestélyeiken valaki egy gatyában toppanna be a szalonjukba?

De talán nem is tudják ez előkelő hölgyek, hogy mi az?

Hiszen csak nem olvashatták a comteszek és baroneszek valamennyien Tissot úrnak az elbeszélését, melyben leirja egy magyar betyárnak a viselt dolgait, a ki végül a vetélytársával (egy gulyással) lóháton folytatott párbajban azt cselekszi, hogy «il plongea dans la poitrine de son adversaire son gatya etincelant.» (az ellenfele mellébe döfte szikrázó gatyáját.)

Hát ezért bizony ki kellett küszöbölni a népszinművet a Nemzeti Szinházból. A kinek nincs becsületes öltözete, ne menjen uri társaságba!

Idegen szó a Nemzeti Szinházban.

Ira Aldridge.

A legelső idegen szó, mely a Nemzeti Szinházban elhangzott, angol volt, az is egy szerecsen szájából jött ki.

Akkoriban volt ez, a mikor a hires északamerikai irónő, Beecher Stowe asszony regénye izgalomba hozta az egész mivelt világot: «A Tamás bátya gunyhója.» Ez a regény volt a melegágya a nagy világháborunak, mely a szabadállamok északi és déli része között lefolyt, s a néger rabszolgák felszabadításával végződött. Népszerü volt ez időben a feketeképű Cham ivadék.

S ebből a fajból támadt a leghiresebb szinész, a Shakespeare darabok személyesítője: Ira Aldridge.

A hire rég megelőzte jöttét: a néger Roscius-nak nevezték.

Természetesen a legelső szerep, melyben föllépett, Othello volt. Ezt az ő számára teremté a nagy brit költő.

Csunya volt! A pofája olyan rút mint az oroszláné. De hát az oroszlánnak is olyan csufnak kell lenni, hogy felséges legyen. Tehát a szerecsennek is, hogy szerecsennek ideális legyen.

Nagy feje volt, kiülő magas homlokkal, duzzadt ajkai, széles válla, nagy mellkasa, herkulesi termete.

És aztán a hangja! Gyöngéd suttogásában az oroszlán mormogása, kitöréseiben az oroszlán ordítása: de egész szavalásában a magyarázó értelmiség. – Én abból, a mit az angolok beszélnek, egy szót meg nem tudok érteni; míg Aldridgenek minden elmondott sorát úgy értettem, mintha olvasnám. Tőle tudtam meg, hogy milyen szép az az angol nyelv: mennyi erő, mennyi változatosság van annak a szavalatában! Talán csak a magyar vetekedik vele.

Az ő Othellója ismertette meg igazán Shakespeare remek alakját.

Azóta is láttam több Othellót, nagy művészektől: magyaroktól, olaszoktól, németektől, kik szintén remekeltek benne. De azok mindannyian mégis csak feketére festett Jáfet ivadék voltak: ez volt az igazi Cham-unoka: az afrikai nap alatt növekedett bisbariba néger.

Most is emlékemben cseng minden szava attól a gyöngéd szerelmes hivogatástól kezdve «Come Desdemona», egész addig a vérittas hördülésig: «I have no wife!»

A többi játszótársak mind magyarul beszéltek, csak ő maga beszélt angolul. S a közönség ezt nem találta nevetségesnek.

Azután több mesterszerepében láttuk: Lear királyban, Macbethben, Shylockban: ezekben már kendőzött arczszinnel. Itt már a Jáfet és Semi faj sajátságait vette fel, s az is sikerült neki.

Aztán mikor a nagy klasszikus tragédiák előadásának vége volt, akkor még megszerezte a közönség kedvéért a műélvezetet egy ráadással. Előjött, mint Mungó, a néger rabszolga, csikos mellényben, pantallonban, kezében pálinkás palaczkkal; danolt néger dalokat: «opossum of the gum three,» tánczolt néger tánczot: ivott (igazi gint), veszekedővé lett: «I will fight» utoljára szerelmes nótát énekelt a «rózsájához». Olyan szeretetreméltó volt ebben az öngunyoló valódi szerecsen alakban.

Az italt egyébiránt nagyon szerette. Öltöző asztalán ott állt mindig a palaczk tele erős vörös borral. (Játék végén már üres palaczk.) S az ivás hatása meglátszott a játékán. A műértő szem megkülönböztethette, hogy ez egy palaczkos előadás volt, ez meg két palaczkos.

Láttam tőle Macbethet kétszer egymás után eljátszani.

Az első előadása csupa tanulmány volt. Egy szörnyalak lelki küzdelmeinek emberi magyarázása. Mikor kijön a meggyilkolt király hálószobájából: a feleségének mutatva a véres kezeit: «That is a surry sight!» – Aztán az a megrettenés, mikor a díszlakomán a pohárköszöntő alatt meglátja Banquo szellemét, s kiejti kezéből a serleget. – Végül a Macduffal kezdett párviadala, melynél megbénítja a karjai erejét ellenfelének az a mondása, hogy őt nem szülte anya; ügyetlenül védi magát, halálos sebet kap, akkor kiejti kezéből a kardot; dákosát rántja elő, de már csak vaktában hadonász, nem is látja az ellenfelét, kétségbeesetten szurkál a levegőbe, végre összeomlik; ennél természetesebben egy koronás rémalak összetörését nem lehetett visszaadni.

Ez volt az egy palaczkos előadás.

A második Macbeth alakításnál már észre lehetett venni a különböző művészi felfogást. Itt a művész egy bőszült fenevadat játszott, a ki a bűnével dicsekszik, s a pokoltul sem ijed meg. A szegény Banquo ugyan sietett vissza a föld alá, mert a fejéhez akarta vágni a billikomot. A végjelenetnél pedig, a helyett, hogy a szerepbeli instructiója szerint szépen halálra engedje magát sebesíteni, nekirohant Macduffnak s birokra kelt vele, s még megtörtént volna, hogy ezuttal Macbeth gyűri le az ellenfelét. De szerencsére Macduffet Szigeti Józsi személyesíté, a ki nem engedi csuffá tenni a magyart: «de biz engem csak nem gyürsz le, adta szerecsenje!» S azzal ő is nyalábra kapta s úgy teremtette a földhöz a Macbethjét, hogy az csak ott maradt elterülve. Ugy vitte el négy ember két kezénél, két lábánál fogva az öltözőbe. Ez volt a két palaczkos előadás.

Rachel Felix, Tostée, Ristori, Lőwe.

Rachel kisasszony (családi nevén Félix) Francziaország legelső tragődája volt: sovány termet, hosszú arcz, fekete szemekkel. Játéka, szavalása klasszikus volt: hangja mély, csengő, nagy terjedelmű, minden modulatióra idomult; egyszerűség, igazság volt a művészetében. Nem láttunk nála betanult pózokat, nem hallottunk hatásra számított hangkitöréseket: minden olyan természetes volt az előadásában, de nem naturalisztikus.1)

A franczia klasszikus darabokban játszott. Láttuk tőle Horatiusokat, melyben hirhedett szerepe volt, a kedvesét megölő bátya megátkozásával, a modern szerepek közül Lecouvreur Adriennet, melyben (még emlékezem rá) úgy hal meg a végjelenetben, hogy a halála után nyitva maradnak azok a nagy szemei s kőmereven néznek maguk elé. (Ez az egy volt realisztikus fogás.)

Rachel már teljes jól szervezett társaságot hozott magával, művészei elsőrendü tehetségek voltak; köztük a nővére, Felix Rebeka, a ki szebb volt a nénjénél s igen szépen játszott és szavalt. Ezeknél is jól meg lehetett érteni az egész franczia szöveget.

Rachel egész élete végéig napja volt a Comédie Françaisenek: monografiáját a francziák legelső esztetikusa Jules Janin írta meg, szép fényképekkel illusztrálva, egy vastag kötetben. Udvarlói közé királyi herczegeket számított.

A Nemzeti Szinház előkelő művésznői és művészei testületileg tettek látogatást a világhírű franczia dívánál, ki magyar pályatársait a legszivesebben fogadta. Azok mind tudtak francziául, a társalgás fesztelenül folyt. Ekkor bejött a szobába Rachel huga Rebeka kisasszony nagy sietve, s arra a két művésznő elkezdett egymás közt németül beszélni: még pedig azzal a jól ismert keleties akczentussal. Hogy ezt nem a tisztelgő magyar pályatársak kedvéért tették, azt bizonyítá az értekezés tárgya: a tegnapi pénztári kimutatásról volt szó, melyben lényeges differentia mutatkozott: «fünef Gulden.» – Francziaország első művésznője, a tragédia királynője a Sulamithok nemzetéből való volt.

Rachel azzal viszonozta a magyar művésztársak hódolatát, hogy felkérte a Nemzeti Szinház igazgatóságát, játszassa el Lecouvreur Adriennet még az ő ittléte alatt a magyar művészekkel.

És harmadnapra a franczia előadás után előadták ugyanazt a Lecouvreur Adriennet ugyanazon a szinpadon magyarul, Jókainéval a czimszerepben.

Ugyan merné-e ezt produkálni egy mai világbeli direktor?

… Azután láttunk egy másik franczia szintársulatot, madame Tostéeval. Ez már vígjátékokat adott, a miknek énekkel ellátott faját «vaudeville»-nek hítták. Kiváló volt közöttük a «Szamártej.» Igen decens, könnyüvérü, de illedelmes darabok voltak. Szépen játszottak. Egy szót sem értettem belőle.

Ezek már káros nyomokat hagytak maguk után. Egy fiatal drámai szinésznőnk, elsőrendű tehetség, a ki ez ideig semmi más kifogást nem engedett tenni a művészetében, mint hogy egy kicsit énekelt, (de hát melyik naiva nem énekel?), a Tostée-benyomás alatt azt vette a fejébe, hogy ő ezentul nem fog énekelni, hanem hadarni, sebesen, egyhangulag, a hogy a francziák koziroznak, bavardiroznak, hangsulyozás, accentuálás nélkül, a mondat végét meghuzva, sebes mozdulatokkal megelőzve a szöveget. Ez valami új methodus volt. Közönség és szinészek soha sem tudták megszokni; hanem a hirlapiró egekig magasztalta érte.

Azután láttunk még olaszokat is a Nemzeti Szinházban, Ristori társaságát. Azok is kitünő művészek voltak: különösen világhírű primadonnájuk, kinek arczképét itt Pesten meg is örökítették kőrajzban, mint «Mirrhát». (Ki a mythos szerint Afrodite istennő ellen fellázadva, ettől azzal büntetteték meg, hogy a saját apjába lett szerelmes).

A magyar drámai művészgárda azonban kiállhatta az olaszszal az összehasonlítást.

Mindenféle nemzet művészének szabad volt a magyar nemzeti szinpadon a hangját zengedeztetni, csak a németnek nem. Pedig a bécsi Burg-szinháznak akkor ragyogtak a legfényesebb művészcsillagai, a kiket a pestiek is nagyrabecsültek. De hát «tiltják törvényeink.» A nemzeti szinpadon német szónak nem lehet elhangzani.

Egyszer aztán azt fundálták ki, hogy irtak egy darabot, melynek a hőse elejétől végig néma: Csak az utolsó jelenetben, mely drasztikus hatásban minden lehetőt felülmul, a rettegés, az indulatroham csodatétele alatt nyeri vissza a szavát egyetlen kitörő kiáltásra. Ezt a szerepet játszotta Lőwe: a Burgszinház elsőrendű hőstragikusa.

No hát ebben a néma szerepben szabad volt a német muzsa felkentjének is a magyar nemzeti szinpadon megjelenni. Meghatóan játszott. Ha az ajka nem beszélt, mégis mindent elmondott az arczával, a szemeivel, minden mozdulatával. A közönség ihlettel hallgatta a néma beszédét. S mikor végül visszatér ajkaira a beszédhang ez egyetlen szóban «Vater!» akkor olyan tapsvihar tört ki erre az egyetlen német szóra, a minő declamatorius előadást nem követett soha.

Előadás után a magyar szinészek díszlakomát rendeztek a bécsi kolléga tiszteletére, s a felköszöntővel Szerdahelyit bizták meg (az idősebbet), a ki a feladatnak tökéletesen megfelelt; toasztja e két mondatból állt: Herr von Lőwe, én meg vagyok lőve!»

Művészetpótlók.

A dráma elég magas színvonalon állt a Nemzeti Színháznál a régi időben; de biz az előadásokat nem igen látogatták. Miért is lett volna a pesti közönség buzgóbb, mint a párisi? Ott is üres padok előtt adták a Comédie Française klasszikus darabjait. A kiállítás is szegényes volt: kevés új darab; új tag még kevesebb. Olyan fiatal tehetségnek, mint Bulyovszkyné, idegen nemzet szinpadjára kellett vándorolnia; itthon nem játszhatott egyebet, mint Eszter és Dávidban, Jól őrzött leányban soubrette-szerepeket. Ambicziója menti, sikere igazolja eltávozását. Hanem akkor nagyon keseregtünk miatta.

Az operánál volt néhány tehetséges tag, leginkább az olasz énekesek: Mazzi, Ceresa s az óriáshangú Reina. (Ez magyarul énekelt: hatalmas hangerőt fejtett ki Nabuccóban, Dom Sebastianban. Egyszer azonban olaszul is hallottam énekelni: Albonival adták a Sevillai borbélyt. Reina volt Figaró. Ez volt aztán az igazi!)

Ballet is volt. De milyen? A prima ballerina, Kurz kisasszony, tökéletes halálfejű hölgy volt. Csak a «szerelmes ördög»-ben remekelt, annak elég szép volt. A balletkar pedig nyugodjék békével. Mi volt az a mostani pesti szinházak szépségkiállításához képest! Nem volt ám még akkor annyi bankár Pesten, mint most.

Hát csak hozzá kellett folyamodni mindenféle pótművészethez, a mivel a közönséget becsalogassuk.

Elhozattuk Tom Poucet (Hüvelyk Tamás), a világ legkisebb törpéjét; én magam verseket is írtam hozzá. Az is dicsőség: legkisebb művésznek lenni.

Bemutattuk a közönségnek a féllábu tánczost, Dantonellót. Az egyik lába czombtőben amputálva volt s a megmaradt lábával olyan ballettet tánczolt, mint egy Vestris. Tánczával még iskolát is csinált. A bécsi udvari bálban egy főtiszt (magyar mágnás) féllábát felkötve, utánozta az olasz művész egylábú tánczát a legmagasabb uraságok gyönyörködtetésére.

Láttunk ellenben kéznélküli piktort, kinek két karja hiányzott s a lábával festett gyorsművészettel arczképeket a szinpadon.

Sőt igen jól emlékszem a majomszínészre: Klischniggre, ki «Jokó a szentdomingói majom»-ban remekűl játszotta a hű orangutángot. Úgy megvakarni a lába öreg újjával a füle tövét, a hogy ő tudta, ezt nem csinálhatnák utána a mi művészeink.

Túltett még ezen is a kautsuk-ember: a kit a színpadon összevissza kötöztek egy karszékhez s valamennyi kötelékből ki tudott bujni. Ennek a számára nem értünk rá darabot írni.

Annál inkább megénekeltük a szép Nadejdát, az orosz groteszk tánczosnőt, a ki azt igazán megérdemelte.

Felvonásközökben előugrattuk a karzati közönség kedvenczeit, Tóth Somát és Ötvös Borcsát, a kik kedélyes tót tánczot lejtettek el, megujráztatva: bocskorban. Az szalonképes volt.

Ellenben kitartó művészi élvezetet nyujtottunk a közönségnek a székely művész, Nagy Jakab tilinkóversenyében, a ki egy pirinyó kis hangszeren, mely nem nagyobb egy szivarnál, a legcsodálatosabb nótákat tudta elfütyörészni. Ennek az arczképét is kiadtuk az ujságban.

Aztán Reményi Edét is meghegedültettük: a «repülj fecském» meg a «velenczei karnevál» sok komor drámai estét megaranyozott. A ködfátyolképek is helyet foglaltak a heti rendben, a miket vonósnégyes igyekezett magyarázni.

Különös ünnepnapjai voltak végre a Nemzeti Színháznak, a melyeken hirhedett szemfényvesztők ragyogtatták mutatványaikat. Azok között leghíresebb volt Bosko, törzsnélküli kisasszonyával, sokáig fenmaradt utána a repülő szó: «Spiriti miei ubbedite!» Herrman bűvész hagyta itt a «noch ein Sträusschen» emlékét, Kratki Baschik, a persa sah bűvésze ellenben hajmeresztő mutatványokat követett el éles késekkel és maga ellen elsütögetett pisztolyokkal. De mindannyinak a hírét elhomályosítá a franczia Levieux Galuchet, a maga hypnotizált alvabeszélő kisasszonyával, a ki kitalálta, hogy a páholyban ülő urak és urhölgyek mit rejtegetnek a markukban; a művész az orchestrumot áthidaló dobogón át lejárt a közönség közé, csodákat mutogatni, úgy hogy a művész és a nézők között a legkedélyesebb összjáték fejlődött ki, elmés párbeszéddel fűszerezve.

Ilyenformán a Nemzeti Színház csaknem megközelítette már azt a hivatása szerinti végczélt, a miért azt a haza bölcsei létrehozták: úgy, hogy az igazgatónak az a fenomenális ötlete is megvalósítható volt, hogy egy estére az egész színházat, a szinpadot és nézőtért egy podiummal egyenlősítve, párisi mintára nagyszerű álarczos operabált rendezhetett benne. A lapok égig dicsérték érte.

Versenytársak.

A magyar művészetnek hajdanában sok mindenfélével kellett megküzdenie: igazgatói elmék fogyatékossága, közönség langyossága mellett még a versenytársakkal is.

Ezek között a legvaskosabb ellenfél volt eleinte a pesti német színház, a hol kitünő művésztársaság működött, mely drámai szakmában is első rendű tehetségekkel kérkedett, aztán volt neki egy specziálitása, a német bohózat. Ezt nem lehetett tőle elsajátítani. Nestroy Lumpáczi Vagabundusa, Tyll Eulenspiegele dominált a pesti publikum ízlése felett s el kell ismerni, hogy az előbbi bohózatnak tökéletes is volt: örökké fenmarad belőle a három jó madár egyikének az a mondása: «nem érti azt kend: a kocsma csak kocsma.»

A Nemzeti Színház művészi értékében egy évtízed alatt utolérte, sőt túlhaladta a német színházat.

A mi színészeink nemes vetélkedést tanusítottak a német pályatársakkal szemben. Így például, mikor egy hirhedett franczia népdráma Párisban a deszkákra kerűlt: «Mari egy anya a népből» volt a czíme: azt a pesti magyar színpadon már egy hét mulva előadták; a színészek két nap alatt betanulták. Laborfalvy Rózával, Egressy Gáborral a főszerepekben: s ezzel messze megelőzték a német színházat.

Azután felvirradt a népszínmű hajnala, a mi győzelmet jelentett a német «posse» fölött. Szigligeti elfeledteté Nestroyt. Mikor aztán a német színház monumentális épülete egy éjjel leégett: a német muzsa végképen elzüllött, nem is tudott többé összeszedkőzni, minden magasabb protekczió daczára. Sem az úgynevezett «Árnyékszínházban» (a nagy piaczon: most Erzsébettér), sem a gyapjú-utczai színházban nem tudta a közönséget visszahódítani középszerű művészi erőivel.

Mikor aztán mindenféle fátum, haláleset, igazgatói korlátolt ész a Nemzeti Színházat megkönnyebbítette a népszínműtől, akkor már nem volt «kivel» versenyezni; de nem volt «kinek.»

A nemzeti művészet maga maradt, «mint a görög az üres boltban.»

Ekkor támadt végre az igazgatói koponyákban egy mentő eszme! Egy korszakalkotó gondolat! Az ember alig hinné, ha meg nem érte volna.

Behozatott a Nemzeti Színházba az «operette».

Valami összeolvasztott korinthi ércz a vigjátékból, operából, bohózatból.

Eleinte nagyon szerény volt a fellépése: «Eljegyzés lámpafénynél» – «Férj az ajtó előtt.» – Ezek olyan illedelmes darabok voltak, hogy azokat még a mamák is végig nézhették. Minthogy pedig operette-társulatunk nem volt, kisajátítottunk egy-két tagot a drámától és az operától, a kiknek ott kevesebb dolguk volt s csináltunk belőlük operette-énekeseket. Szerdahelyi Kálmán, ki az én történelmi drámáimban hős vezért, szavaló költőt személyesített, énekelte a szép couplet: «Mit mond majd Márton nagybátya, kisírt szemed ha meglátja?» – Aztán meg azt, hogy: «Duçroquet Flórián nevem, nem kell nekem magam dicsérni.» És a többi.

És ezzel ime vissza lett hódítva a magasabb régiók érdeklődése az egyetlen magyar színház iránt. Az operette telt házakat csinált: a nemzeti kaszinóban ez volt a röpke mondás, ha két úr összejött: «Mit mond majd Márton nagybátya».

Hanem hát ilyen háládatlan a világ! Ilyen igazságtalan a sors! Mikor már ilyen szépen megvetettük az alapját a Nemzeti Színháznál az operettenek, akkor egyszerre nyakunkra jött a konkurrenczia. Most már nem is a német, hanem a magyar. A saját vérünkből való vér! Tulliczitáltak bennünket.

Előbb a budai alagut szájánál ütötte föl a sátorát «Hazafiság a Nemzetiségnek» felirattal a versenyző Terpsychore, vagy Erato, (vagy kinek hijják a sok közűl?) egy nagy bolond pajtában, a hol a nagy tragikai művész, Molnár György vezérlete alatt csőditette át a lánczhidon a pesti publikumot a «Dunanan apó és fia» minden este. Nem! a mi művésznőink nem tudták ilyen magasra felemelni a – tehetségüket, mint ezek itt a «moulin rouget» is megpiritó kánkánban!

Mikor aztán a hazafiságot nemzetiségestől együtt elvitte a nyakunkról az – angyal (igazán angyal volt), akkor meg ide épített az Istvántér közepére egy vidéki színigazgató (Miklósi) egy fa amfitheatrumot s onnan operettezett bennünket agyon.

Háládatlan volnék, ha meg nem vallanám, hogy magam is nagyon jól mulattam a «Háromcsőrű kacsáján.» Biz ezzel a mi «Zöld ördögünk» nem versenyezhetett.

Utoljára mégis csak az olympi gondviselés vezetett bennünket vissza az igazi útra. Előtámadt Blaháné.

… De már itt be kell rekesztenem a «régiekről» irott emlékeimet; mert Blaháné az örökké újnak és fiatalnak a képviselője.

… Még csak egy befejező czikket fogok ide sorozni, de abban már több lesz a politika, mint a művészet.

Főuri előadások.

– Tüneményes idők járnak! – Azt mondja egy poéta a versében.

A magyar nemzet egyszerre csak felvette az ősi ruházatot. Frakk, czilinder, bugyogó a lomtárba kerűlt: dolmány, mente, kaczagány, boglárral, zsinórral, paszománynyal ékes diszíté az uri népet, hozzá darutollas süveg, kócsagos kucsma, sarkantyús csizma, a kézben fokos, vagy csáti bot. A hölgyek fején tarajos, rezgős főkötő, a hajadonokén pántlikás párta. Jaj de szépek voltunk benne.

Csak egy kiegészítő része hiányzott az ősi viseletnek: a «kard». – Hát bizony kardot viselni nem volt szabad a magyarnak – a czivilnek.

A Pesten lakó főurak, Károlyi, Zichy, Csekonics grófok megnyitották a szezonban fényes termeiket, s azokban össze gyüjték a születési és szellemi előkelőségeket, mágnásokat, irókat és művészeket: katonatiszt, hivatalnok nem vegyült közéjük.

Egy ilyen összejövetel alkalmával pattant ki egy nagyhatású eszme, mint a villanyszikra: egy főuri előadás terve. A magyar előkelő társaság a színpadon bemutatva.

Meg volt hozzá az ethikai alap, a mit még a politika sem ingathatott meg.

A múlt év mostohán folyt le Horvátországra nézve. Nem volt termés, a köznépet éhinség fenyegette.

A nemes magyar szívhez méltó volt a felbuzdulás: «Segitsünk szűkölködő horvát testvéreinken!»

Ennek a legsikeresebb módja egy színpadi előadás, főuri szereplőkkel.

A hatalomnak nem lehetett ehez az engedélyt megtagadni.

Egész színdarabot tanultak be előkelő mágnás hölgyek és ifjú lovagok. Mások magyar népdalok éneklésére vállalkoztak. Balladákat szavaltunk horvát hősök dicsőitésével. De a fő vonzó erejét a szinpadi előadásnak a végső jelenetre tartott élőkép-csoportozat képezte. Ez azt a históriai jelenetet mutatta be, a midőn Zrinyi Miklós Szigetvár ostroma előtt megesküdteti a várvédő hősöket, hölgyeik jelenlétében, hogy a várat végső csepp vérükig védelmezni fogják.

Az egész tabló művészien volt rendezve. Két oldalt a hölgyek: a Csekonics, Károlyi, Korniss, Batthyányi, Orczy, Zichy, Odescalchy családok szépségei, büszke matrónák és bájos hajadonok pompás magyar díszjelmezekben, középen a halálesküt tevő férfiak csoportja: legelől gróf Zichy Manó és báró Podmaniczky Frigyes: körülöttük, mögöttük egész falanksza a magyar főuri új nemzedéknek. Mind ott voltak. Egy sem maradt el. Valamennyi viselte a korhű öltözetet, melyen ragyogott a dicsekedő ősi pompa. És valamennyinek a kezében ragyogott a kihúzott kard.

Oh be rettenetes szép látvány az a kihuzott kard!

A magyar közönség már több, mint tíz esztendő óta nem látott magyar férfi kezében kihuzott kardot! Kardot, mely az égre emelkedik, s hegyéből a hazaszeretet szikráit látja pattogni, a ki látni tud! Néma volt ez a kép, de mégis mindent elmondott.

Mennyi mindent elmondott! Hogy a magyar főuri rend nem a hatalom baldachinja alatt, hanem a haza oltára körül csoportosul! Nagy nemzetének élén törekszik előre! Hogy azt a magasra emelt zászlót minden erejével kész megvédelmezni!

Ezt a képet soha el nem fogják felejteni, a kik élő szemmel látták.

A főuri előadást több estén meg kellett ismételni, magasra fölemelt árak mellett. Szűkölködő horvát testvéreink javára rengeteg pénz összegyült belőle.

De a magyaroknak még több maradt. Egy nagy kivívott politikai siker.

A beszéd el volt tiltva: – de a tett sikerült.

A Budán székelő hatalmas úr azt mondá erre:

– Das war eine feingesponnene Intrigue.

Talán igaza volt.

Magyarországnak szüksége volt Horvátország rokonszenvére, s ezt a főuri előadások a Nemzeti Szinházban megszerezték.