Emlékeimből

(1866.)

I.

Azt már minden ember tudja, hogy a sajtó a hatodik nagyhatalom Európában.

És ennek a hatodik nagyhatalomnak igen jó volna a dolga, ha még egy hetedik európai nagyhatalom is nem volna: a censura.

Az összes európai Pentarchia valamennyi háborújában nem pusztított el annyi halandó embert ágyú, kard és gyútűs puska, mint a mennyi halandó elmeszülöttét leölte a hatodik nagyhatalomnak a hetedik nagyhatalom veres plajbásza: ő lévén természetesen az erősebb.

Az idő azonban nagy ellensége az erőnek, s talál ki megrontására valamit. A censurának is kezd nehéz helyzete lenni a sajtó ellenében, s igen természetesen egymásból folyó okoknál fogva.

Mi czélra találták fel az állambölcsek a censurát? Arra a czélra, hogy egyik ember ne tudja meg, miről gondolkozik a másik? Hogy az államok sorsait intéző kezeknek hibái nyilvánosságra ne hozattassanak; hogy az uralkodók fenkölt kedélyét ne háborgassák nyughatatlan panaszkodók, a kiknek egyéb dolguk nincs, mint azt jegyezgetni fel, a mi bajnak látszik.

Az eszköz igaz, hogy czélszerű volt, bár magát a czélt nem mondhatjuk szentnek. Hanem ennek már most kezd a hatályossága enyészni. A találmányok százada megélénkíti a nemzetek kölcsönös érintkezését. Vasutak épültek minden irányban, az embereket nem lehet országonkint fogva tartani s egyik országban kibeszélik azt, a mit a másikban torokba fojtottak. A kit otthon elhallgattatnak, elmegy a szomszédba panaszainak betűket adni. A saját hibáit, bajait, veszedelmeit, tévedéseit minden kormány nyomtatva olvashatja a többi nagy- és kishatalom sajtójában, semmi titokban nem maradhat, a hírt megfogni nem lehet többé, s ha néhány évig mesterségesen eltitkolhatták is a legfőbbek előtt a nép hangulatát, a financziák állapotját, egy-egy katasztrófa azután annál világosabban napfényre hozta mindazokat.

S ha egy kormány abban találta bölcseségét, hogy minden beleszólástól eltíltotta a sajtót, az arra támadt általános elhallgatásban végre maga is oly rosszul kezdte érezni magát, hogy elvégre a kormány organumai könyörögtek a sajtónak, hogy beszéljen már valamiről, hadd lehessen rá – czáfolatot adni.

Hogy haladunk a sajtó és a censura közötti dualismus küzdelmében, azt szerény magyarországi irodalmi állapotunk is tanusítja.

Kétségtelenül nagy időnek kellett lefolyni attól fogva, midőn a magyarországi sajtó szabadelvű bajnokainak a constitutionalismus eszméi mellett történt fellépésükért a vérpadról gördültek alá ősz és ifjú fejeik, – egész mostanig, midőn egy kormány, mely elveinket nem osztja, azokat mégis kihallgatni kész; – midőn egy író megkisérti egy értekezéssel koczogtatni be a sajtóhatósághoz, mely magáról a censuráról van írva.

Pedig azon ősz és szőkefürtű fejek, melyek hetven év előtt egy szabadságtól lángoló életre kapták meg a kettészakított deleaturt, nem vétettek többet, mint utódaik; sőt műveikből, minők a «Manch Hermaeon», mai nap alig mernénk idézeteket közölni, attól tartva, hogy a veres plajbászt nem a censura venné használatba, hanem a magyar olvasó.

Akkor az igaz, hogy radicaliter ki lett gyógyítva a magyar irodalom abból a kedvéből, hogy szabadelvűséggel, politikával vesződjék, sőt egyáltalában a magyar ember abból a hajlandóságból, hogy irodalomra vesse a fejét s még három évtized mulva is elveszett fiúként siratták meg azt a rokonok, a ki arra vetemedett, hogy eszméit nyomtatásban mutassa be, s egy később köztiszteletre emelt írónkat első irodalmi fellépte után a tekintélyes családfő e szókkal dorgálta meg: «Szerencsétlen! Még olyan ember lesz belőled, mint a vak Kölcsey!»

A censura ez időn túl szigorú volt, sőt több, mint szigorú: scrupulosus és minutiosus; többnyire egyházi férfiak kezelték, később kormányszéki hivatalnokok.

A szigort motiválták félhivatalos mesékkel. Beszélték, hogy itt meg itt egy főtanodában (a hányszor hallottam, annyiféle helyet mondtak), a jakobinus eszmék befolyása alatt fiatal tanulók a párisi rémjelenetekből drámát írtak, azt elő is adták, sőt azt, ki XVI. Lajost képviselte, nyílt scenában le is fejezték, vérrel töltött hólyag képezvén a levágott fejet. A mese ízetlen, csak azért hoztam fel, hogy ilyen indokokat kerestek arra, hogy Magyarországon a jakobinizmus elfojtásának ürügye alatt minden politikai sajtómozgalomnak gyökerét szeljék.

Ezt a czélt el is érték – egy időre. A II. József uralkodása utolsó éveiben fellobbant nemzeti lelkesedés lángja annak utolsó szikráiban hamú alá lőn temetve. Az utolsó szikrák voltak a nemzet írói s a hamú az osztrák várak börtöneinek falai, mikbe Kazinczy, Verseghy, Bacsányi, Szentjóbi, Szabó s a többiek eltakartattak.

Az akkori Thugut-féle miniszterium azt hitte, (vannak még most is hitrokonai), hogy ha ezt a maroknyi írói társaságot elnémítja, azáltal megállíthatja a világtörténet szellemének röptét. A csak alig keletkezett magyar folyóiratok, a Magyar Múzsa, a Magyar Múzeum, az Orpheus, az Uránia, Mindenes Gyüjtemény egymásután megszűntek; az írók kényszerülve vagy önként elhallgattak; a nyelvművelő társaságok egyszerűen be lettek tíltva, s a mult század végéig aztán valódi halotti csend és kisérteties ür vette körül az osztrák kormányférfiakat, hogy olyan tökéletesen jól érezhették magukat benne, mint – akár egy kriptában.

Hogy miből éltek meg azon idő alatt a censorok? Az előttem titok, ha csak másfelől valami egyéb mesterséget is nem űztek.

Ah, egy censor a Schmerling-korszak alatt, az már respektust érdemel. Az megszolgálta a kenyerét. Reggeltől estig hirlapot olvasni. Az általános sajtó-rendszabályokon kívül még nyolczszázhetvenhét specifikus rendeletet fejében tartani: minő tárgyról, mikor, kinek számára, hogyan szabad? s egyáltalában szabad-e írni? Gonosz élczlapok tréfáiból a lappangó czélzatokat ügyesen kézrekeríteni, éjfélutáni egy óráig feneketlen hirlapi ingoványokon keresztül gázolni; minden perczben rettegni, hogy a nagy sietségben nem maradt-e valami észrevétlenül, a mit holnap a buzgó X. úr vagy Y. úr a kávéházban majd felfedez, s szalad vele a felsőbb hatósághoz, s lesz érte dorgálás, vagy egyéb is. (Mert tudni kell, hogy vannak, kik még a censurát is superrevideálják és denunciálják, e genret is fogjuk ismertetni később); azután sorokat, pásztákat, egész mesgyéket kijelölni, azokat a nyomdába visszaküldeni, a kijavított példányt visszavárni, a kiigazítottal összehasonlítani, s mindezt az éjfél és a hajnal közötti órákban: én igazán nem tudom, hogy mikor szokott a sajtóhatóság aludni: vagy a Gondviselés szemei nem ismerik az álmot?

A század első felében ily űzött martirjai a társadalomnak még nem voltak. Ritkán került ki a nyekergő kézinyomdák alól uj könyv magyar nyelven: azok többnyire csak kalendáriumot nyomtak; ámbár még az ártatlan kalendáriummal is megtörtént, hogy lefoglalták belőle (még pedig e század második felében) a februárius hónapot. Azért, mert a patriotikus szedő egy napra Zoltán nevet iktatott be; mivel pedig Zoltán persze, hogy nem volt keresztyén szent, annálfogva e merénylet a vallás elleni kihágásnak vétetett, s csak a kiadó leleményességének köszönhető, hogy azon év februárius nélkül nem maradt: ki végre is úgy oldá meg a dogmatica ellen támasztott scrupulust, hogy Zoltán annyi, mint szultán, tehát = fejedelem, tehát = görögül Bazilius. Igy csúszott be aztán szent Bazilius oltalma alatt Zoltán fejedelem neve a martirok sorozatába; igaz, hogy csak a vegyes hetirendben.

II.

Harmincz évig az első katasztrófa után alig volt a magyarországi censurának a politikai irodalom miatt valami nevezetesebb emotióra szüksége. Lap-lefoglalás nem fordulhatott elő, miután a lapkiadásra elébb még szabadalmat kellett kapni, a később támadt hirlapok tartották magukat a politikai események színtelen sorbejegyzéséhez, tüzetesebb vélemények nyílvánítása nélkül; s ha maradtak is fel azon kor censurai viszonyairól szájhagyományok, azok csak inkább az anekdoták jellemével bírnak. Ilyen monda például az, hogy egyszer egy ily igénytelen hirmondó lap szerkesztője a forradalom által elűzött sardiniai királyról azt mondta volna, hogy ime tehát az egész országából nem maradt neki más, mint három betű. A censura nem vette észre a gorombaságot, de igen a fensőbb hatóság, s a vétkes szerkesztő olyan utólagos jutalomban részesittetett érte, a minőről néhai Muraviev azt mondá, hogy az ember mellén levő érdemrendek nem tudhatnak meg felőle semmit.

A könyvekkel még kevesebb baj volt. Minden nyomatandó művet kéziratban kellett beadni két példányban; a censor tetszése, izlése és instructiói szerint törült belőle, sőt néha bele is igazított; s igy adta vissza az egyik példányt, lepecsételt zsinórral átfüzve s ráírva táblájára a felmentő «typis admittitur»-t, melyet az illető művek legelső lapjára kitűnő betűkkel volt szokás kinyomatni; mint hatósági bizonyítványt arról, hogy a hol ez a pegazus járt, ott liberális epidemiák nem uralkodnak.

A censura számára csak az maradt fenn vizsgálni való, hogy nem vétett-e valaki a jó erkölcsök és a vallás ellen. Hogy minő angol gouvernantei pruderieig vitték e feladatot, arról tanúskodik néhány régi kiadású mű, mikben a censori hatalom dicsőítésére egy-egy kitörült sor, gondolatjegyekkel, mint elhantolt sírdombokkal kitöltve állítja meg a vándort; mely könyvekbe azonban az egykorú ős olvasó sajátkezűleg igyekezett utánírni a kimultak neveit, tintával pótolva a nyomdafesték mulasztását.

Például Csokonaiból egy helyütt e két sor volt pauzákkal kitöltve:

Tehát a mit annyi költő megénekelt, a női szépség kiváló attributumai Magyarországon a «nefandum»-ok körébe voltak száműzve.

Máskor ugyanazon költőnek e sorát:

orthodox buzgalommal átváltoztatott a censori fantázia e másik sorrá:

Ezeket azonban mind helyreigazgatta az olvasó.

És más műveknél is, miket a censura szigorúsága a nyilvánosság előtt eltiltott, a közönség buzgalma segített magán. A kiadhatatlan műveket leírták. A toll segített a sajtó baján.

Ereklyeként őrzünk most is, csaknem minden magyar családban, kézzel írott foliansokat, miket buzgó apáink másról-másra leirogattak, s ezrekre meg ezrekre megy azon könyvek száma, miket a kegyes olvasónak apáink idejében még elébb le kellett sajátkezűleg írnia, ha könyvtára számára meg akarta szerezni. A nemzeti közszellem, a szabadságérzet s a honszerelem ily utat keresett magának, hogy a mindent elfojtó censurai kényszer ellen folytathassa a korszak nemes küzdelmét.

A hajdani censor a díjazott rosszakaraton felül még obscurans is volt – ex propriis. A mit nem értett, azt törülte; a mi rá nézve ujításnak tetszett, bárha csak nyelvujítási ügy volt is, annak nyakát szegte. Példa rá K… úr, ki Döbrentey munkájában, minthogy az a nyelvujítók iskolájához tartozott, a felfogása szerint uj szavakat: «erény» – «kontár» kiigazgatta «remény» és «kantár» szavakra.

Hanem a nyelvujítóknak mégis sikerült rászedni a censorokat.

A közszellem mindenütt a családi tűzhelyek mögé volt száműzve, s iránytalanul, atomjaira feloszolva szunnyadozni látszott folytatott tengélete alatt, midőn bizonyos apró emberek között, minőknek a magyar poétákat szokás tartani, két látszólagos abstract tárgy felett vitatkozó párt alakult: a nyelvujítók és a népszerű nyelvfentartók pártja.

Amahhoz tartozott Kazinczy Ferencz a pesti ifjú literátorokkal, később Kölcseyvel, emehhez az úgynevezett debreczeni iskola, Csokonaival mint lumenével.

A vita, mely sajtó útján közöttük kifejlődött, igen élessé kezdett válni, kiméletlenül bántak egymás irányzatával és személyével, s a censura az ilyen dolgokban engedékeny szokott lenni. Hadd üssék egymást a magyar írók, hadd tépjék le egymás koszorúit, mindegyik megérdemelte, a mit a másiktól kap. Egymásnak szolgáltatják ki a büntetést, mely őket más úton el nem érheti. Azért azt a világért meg nem kell a censurának akadályozni, hogy két magyar író egymást úgy megegye, mint a mesebeli oroszlán.

Csak későn vették észre az állam bölcsei, hogy az abstract tárgyú viták hősei mögött az egész magyar nemzet közszelleme ébren áll; s a mint az egyik felköltögette a haladás utáni vágyat, épen úgy támasztja fel a másik az ősi intézményekérti buzgalmat. Egyenlően veszélyes szellem mindkettő egy kormányra nézve, mely nem akarja, hogy a népek akár a jövőn, akár a multon törjék a fejüket.

Azután a poézisnek van valami bűvereje. Maga a petrificált censor is érzi annak a hatását, s bárha Kisfaludy műveiből sokat kitörült a censor, gyakran a legjavát, úgy, hogy egyszer a költő e szókra fakadt: «az uj primás igen vigiláns úr, ha így marad, majd imádságos könyveket írok», – azért mégis maradt azokban annyi lelkesítő, annyi jobb érzelmekre gyulasztó anyag, annyi valódi tápláléka a szabadság utáni vágynak, annyi reminiscentiája a szendergő honszerelemnek, hogy a politikai téren megnémított nemzet ujra éledett a költők műveiben s a censura nem tehetett róla, hogy a «Pártütőkben» sok meztelen igazságot kitörült, s annak daczára a közönség e mű szinrehozatalakor egész jeleneteket kivánt ismételtetni.

A kormányt megdöbbenté e lendület. Ebben a sirboltban még mozognak. El kell a mozgás hangját csitítani.

1820-ik évi január 11-ikén egy kormányi rendelet eltíltá minden bármilyen tartalmú politikai külföldi lap behozatalát Magyarországra, (csak a mindig subventionált Augsburger Allgemeine Zeitung-ra nézve volt kivétel), sőt még a tudományos és irodalmi folyóiratok is ez interdictum alá estek. Azonkívül pedig a magyarországi censori hatóságoknak kiadatott a parancs, a magyarországi elmeszüleményekkel faraói szigorral bánni el.

Hanem már ez az erőnyilatkozás kárba veszett fáradalom volt. A nemzeti közszellem már egyszer föl volt ébresztve, s a kor lendületét emberi erőnek korlátozni lehet, de visszavinni soha.

A nemzet nem tekintette többé fenyegetett íróit vándor helotáknak, éneklő naplopóknak, de a koreszmék fáklyavivőinek, s helyet egyengetett nekik az állami lét kiküzdőinek büszke sorozatában. A sajtó elleni szigorú tilalomra felszólaltak a vármegyék, s a mit az egész ország akkor érezett, leghívebben kifejezék Barsmegye rendei a kir. helytartósághoz intézett feliratukban.

Elmondják, hogy «polgári kötelességüket sértenék meg, ha a folyóiratok tilalma ellen felszólalni elmulasztanák»… hogy a folyóiratokat «a mívelődés forrásainak» tekintik… s kérdik, hogy «miért tépetik szét újabban a társasélet egy közhasznú köteléke?»… felemlítik, hogy őseink is nagyrabecsülték a gondolat- és szószabadságot; s e mellett kiemelik, hogy «a hirlapok a külföldre nézve mind megannyi barátságos levelek, melyek által a nemzetek egymással közlekednek, az eseményeket, előhaladásukat, sóvárgásaikat egymással tudatják. Oly szükséges kellékek azok a barátságos viszonyban létező népek szorosabb összeköttetésére, az ipar és kereskedelem felvirágzására s a nemzeti műveltség előmozdítására, hogy polgárosodott nemzetek azokat teljességgel nem nélkülözhetik. A belállapotokra nézve pedig a hirlapok organumai a közvéleménynek.»

Igen bölcsen fejtegeti e felirat: «hogy a folyóiratok nagyrészének szelleme megrontatott, hogy azok a közvéleménynek többé korántsem hű tolmácsai, hanem meghamisított, szolgai szellemű közlönyök, jól tudjuk. Az eredmény azonban egy: akár a szabad szó fojtatik el, akár a közvélemény hamisíttatik meg; amaz a természeti szabadság korlátozása által sért minden jogot, emez csalás által gúnyolja a közönség méltóságát.»

Azután áttér a felirat azon logice igen helyes kérdésre, hogy «ha e tilalom mellett némely külföldi lapok kegyelését magunknak megfejteni akarjuk, önkénytelen e kérdés támad bennünk: hogy csak épen ezek felelnek-e meg céljuknak? És miért tiltatnak a többi folyóiratok? Mert mivel a kormányhatalom előtt gyűlöletes emberek hirdették? Alig lehet hinni, hogy a kormány meg akarná magát fosztani az eszköztől, mely által az alattvalók kívánatai legjobban tudtára eshetnek. És mely elvek azok, melyeket más országban szabadon vallhatni, s csak éppen e kormány gyűlöl? A trón sokkal inkább csak a nép szeretetében találhatja a maga alapját, mintsem hogy a censor törlő tollának támogatására szüksége volna.»

Végül szemére vetik a kormánynak, hogy «az örökös tartományok írói bennünket gyaláznak, törvényeinket gúnyolják, a sajtó ezek számára szabad, a különben oly szigorú censura ezeket tűri, sőt kegyeli. Ama külföldi folyóiratok ellenben, melyek a műveltség forrásai gyanánt szolgálhatnak, nagy gonddal eltiltatnak, számunkra a rágalmazó iratok czáfolatának sem áll a sajtó szabadon, sőt még a tudománynak is szűk korlátok szabatnak, melyeken túllépnie a közjóval megférhetetlennek állíttatik.»

Stbi. Stbi.

Így írtak egy táblabíró-nép megyei közönségei a sajtószabadság ügyében 1820-ban s ez által azt tanusították, hogy a korszellem röptét egy félszázaddal megelőzték s a kormány, midőn e feliratokra semmit sem engedett, azt bizonyította be, hogy ugyanattól egy félszázaddal hátra maradt.

III.

Politikai sajtó politikai nyilvános élet nélkül éppen úgy nem képzelhető, mint megfordítva.

Nálunk mégis mind a kettő meg volt próbálva már.

Láttunk a közelmultban szerencsétlen, inaszakadt kisérleteket a közönség véleményére sajtó útján hatni olyankor, midőn ugyanazok, kik hatni akartak a közvéleményre, a politikai nyilvános életet erővel narkotizálták; és láttuk a század három középső tizedén át a nehéz küzdelmet, melyet a nemzetet reprezentáló organumok vívtak a nyilvános politikai élet mellett – sőt nélkül.

Absurdumok!

Hogy alakítson a sajtó valamit, ha az alakítási anyag hiányzik? Ha a hirlapban elveszett eszme nem a nyilvános politikai közélet zöld asztalára, hanem csak a kávéházak tekeasztalaira hull, honnan várjon tőle valaki praktikus megfogamzást? Mit tehet a nyomtatott betű, ha a szabad szó nem társul vele? S minő küzdelem lehet ott, hol az élet nem bírálja meg az igazság és a fictio közötti különbséget?

Másfelől lehet-e annál nagyobb nonsens, mint mikor egy nemzet municipális testülete, törvényhozói táblái összehívatnak, nyiltan, élő szóval, szabadon tanácskozni, hallgató közönség jelenléte mellett, és ugyanazon beszédeket, miket szabad volt ezer ember előtt elmondani, ezer embernek meghallani, sem ugyanazoknak, a kik hallották, sem azoknak, a kik nem hallották, nem szabad nyomtatásban elolvasni?

Mi ezt a fordulót is megtettük.

Három országgyűlésen át beszélhettek az ország követei mindennemű reformokról, mert hisz azért hívattak össze; hanem beszédeiket a sajtónak nem volt szabad reprodukálni.

Az 1825-iki országgyűlés nehezen tűrte e balhelyzetet. Az 1830-iki már segíteni akart rajta, s mindenekelőtt egy országgyűlési hírlapot akart megindítani, mentesen minden előzetes censurától, melyet törvényeink nem ismernek.

Hanem daczára a nagy lelkesülésnek, és ámbátor a sajtószabadságról igen szép beszédeket lehetett tartani, és noha a kezdeményezés természetes volt, mindazáltal mégis csak az határoztatott, hogy folyamodjék valami kiadó elébb engedélyért a kormányhoz, s csák ha a kormány elutasítaná a kérelmet, akkor fognak majd a Rendek erélyesen fellépni.

Persze hogy a kormányférfiaknál volt annyi házi bölcseség, hogy se meg nem adták, se el nem utasították a kérelmet, hanem elhúzták a dolgot addig, míg az országgyűlésnek vége lett, s nem volt többé szükség országgyűlési hírlapra.

Az 1832-iki országgyűlésre már a követek nagyrésze magával hozta a vármegyei utasítást egy országgyűlési hírlap létesítése iránt. Csak nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá.

Egy rész azt indítványozta, hogy Bertha Sándor, a mult országgyűlés történetének historiographja adjon be az országgyűlési hírlap megindítása végett folyamodást a Rendekhez; a Rendek helyeslendik a kérelmet; azzal kezdjen a nyomatáshoz, s ha a helytartótanács letiltja a nyomatást, mint előbbeni művével tevé, – a Rendek majd pártolni fogják.

Jó lett volna; csakhogy az ilyen vállalatra nem akadt nyomdász, ki nyomdai concessióját koczkáztassa.

Wesselényi Miklós tehát azt ajánlotta, hogy vegyenek meg a Rendek egy kőírási intézetet, s adják ki a lapot maguk.

Ez praktikusabb és merészebb eszme volt; hanem a Rendek nem óhajtottak e miatt a magas kormánynyal összeütközésbe jutni, s inkább azzal akartak küldőik utasításának eleget tenni, hogy elhatározták, miszerint írott hírlapot fognak szerkesztetni, s azt küldik meg a vármegyéknek.

Az írott hirlap szerkesztését elvállalta egy fiatal ügyvéd, az akkori országgyűlésen absentium ablegatus, később a Pesti Hírlap nagyhírű szerkesztője, később Pest vármegye követe s még később első magyar pénzügyminiszter, stbi.

Az írott lap czíme volt «Országgyűlési Tudósítások.»

Tehát ismét a toll jött segítségére a megbántott sajtónak.

Egy csoport fiatal ember, jurátusok, akadémiai és lyceumi tanulók, lehetett a számuk másfélszáz, éjenkint gyorsan lemásolták, a mit a szerkesztő ülések után megírt, s reggelre a közönség kezében volt a lap. Egy íveért fizettek a lemásolónak két huszast; igaz, hogy az írás sűrű volt. Akkor kaptam rá én is erre a nyomtatással vetekedő apró írásra, mint gymnasialis tanuló.

Minő hatást tett a közönségre e censura nélkül megjelenő írott lap, azt az is megítélheti, ki azon izgalmas időket nem együtt élte át, ha a küzdelmek tárgyával megismerkedik, s hozzá képzeli az írott lap szerkesztőjének ragyogó genialitását a küzdelmek szabadelvű rajzolásában.

A kormány nem tehetett az írott lap közrebocsátása ellen, hanem annyit mégis megtett, hogy a postára küldött példányokat lefoglaltatta. Akkor aztán a megyék saját hajdúik által küldöztették szét a példányokat. Csodás küzdelme a jognak és szellemnek az anyagi hatalom ellen!

A nyomtatott lapból ismét nem lett semmi; a főrendek nem egyeztek bele, a királyi személynök az alsóházban kimondá, hogy a censura a fejedelmi jogok közé tartozik, ezért keményen megtámadták, hanem hirlap csakugyan nem jött létre, sőt az akkor létezett magyar lapoknak (Jelenkor, Hazai Tudósítások) megtiltatott az országgyűlési beszédekből egyebet közölni, mint a mi a hivatalos német lapokban foglaltatik.

Az 1839-iki országgyűlésen keményebben fogták a rendek az országgyűlési hirlap ügyét. Ezúttal megint a főrendek akadályozták meg őket abban. Az alsóház igen praktikusnak találta azon ajánlatot, melyet Battyhány Lajos hozott szőnyegre a felsőházban, hogy adjanak ki egy oly lapot, mely pusztán a nyilvánosan elmondott beszédeket közölje. E tárgy zajos ülést idézett elő. A királyi személynök ismét a törvényesség nimbusával akarta védeni a censurát, mi ellen Klauzál tiltakozott; az egész szabadelvű ellenzék, a nagy többség mint egy férfi állt fel a tiltakozást magáévá tenni s a hírlapot tárgyazó üzenet átküldetett a főrendekhez; ott azután szokás szerint megbukott az ügy. Hasztalan küzdött a szabad sajtó mellett az igaz magyar főnemesek mintaképe, Batthyány Lajos gróf, nagyon sok elem volt a felső táblán, a kikre nézve a szabad sajtó minden betűje megölő betű. Az országgyűlés ismét beszélhetett, de beszédeit nem nyomathatta ki.

A heves vitáknak mégis annyi haszna lett, hogy a kormány megengedte a politikai lapoknak, hogy némely nevezetesebb beszédet közölhessenek, hanem – a szónokok megnevezése nélkül!

Nem hallgathatjuk el itt azon epizódot, mely tulajdonképpen nem a felvett tárgy czímét viseli, mert nem sajtóról és nem censuráról van benne szó; de éppen azért, mert az elsőnek surrogatuma, a másiknak antidotuma volt, mégis szorosan felvett tárgyunkhoz tartozik, eltekintve attól, hogy mint politikai esemény, nagy következéseknek magvát viselte méhében.

Az Országgyűlési Tudósítások szerkesztője az országgyűlés végével Pestre jött és itt folytatta írott lapját «Törvényhatósági Tudósítások» czím alatt. Ez írott lapnak még nagyobb hatása volt az előbbinél.

A kormány be akarta azt tiltani, de hogyan jusson hozzá? Pestmegye rendei megtagadták az eszközül szolgálást a tilalom végrehajtásához. Megyei hatóságnak tehát nem lehetett az írott lap szerkesztőjét physice megakadályozni működésében. Rövidebben bántak el vele. Elfogatták mint felségárulót s börtönbe záratták és úgy kezdtek ellene pert a királyi táblán.

Ugyanazon kaszárnyában tölté fogsága vizsgálati éveit, a melyben 1863-ban több szerkesztő megfordult; de a történeti igazság végett fel kell jegyeznünk, hogy míg a katonák által elítélt s katonák által bezárva őrzött szerkesztők azok részéről ugyanott a leghumánusabb bánásmódban részesültek, addig az ősi, felmagasztalt magyar dikasteriális kormány által egy a vád alatt levő szerkesztő ugyanazon kaszárnyának legszűkebb zugába záratott el, hol ablakának kétharmad része be volt falazva, hova olvasmányt, írószert nem volt szabad hozzá beküldeni és senkinek látogatására menni, míg ítélete egy év múlva ki nem mondatott; a királyi táblától három évi fogság, a hétszemélyestől a negyedik évvel megtoldva.

Ez adatot fel kell említenünk azoknak a kedvéért, kik a jelen szomorú állapotból úgy szeretnének bennünket kivezetni, ha kedvünk támadna egy régibb, sokkal szomorúbb állapotba visszatérni.

Mostanában elitélték a szerkesztőt azért, a mit írt; akkor elitélték azért, hogy írni mert, nem is vitatkozva azon érdemileg, hogy mit?

IV.

Minthogy pedig teljesen absurdum, hogy egy országban szólásszabadság legyen sajtószabadság nélkül, ennélfogva a kormány, elismerve a thézis nehézségét, úgy vélte eligazítandónak a dolgot a logikai rendre nézve, hogy tehát a szólásszabadságot is censura alá kell venni.

Innen támadtak a hirhedett processusok Wesselényi, Balogh János, Lovassy és a többiek ellen, mely pörök azonban nemhogy elnémították volna a szabad szót Magyarországon, sőt inkább az egész ország közvéleményét felzúdították a kormány ellen, mely utoljára is átlátta, hogy a közvéleményt nem lehet néhány képviselőjében négy fal közé elzárni és sok megye tiltakozása után amnestiát adott az elitélteknek, a mi egynémelyikre nézve már későn is érkezett.

1841-ben kezdett szerencsésebb időszak alakulni a magyarországi sajtóra nézve. A kormányra felvilágosodottabb férfiak kezdtek befolyást gyakorolni. A censura nem lett ugyan eltörülve, de új censurai szabályok adattak ki s a censura kezelése a «tanulmányi bizottmány»-nak adatott át, Mednyánszky Alajos kamaraelnök vezetése alatt.

Mednyánszky kormányhivatalnok volt, de felvilágosult fő s alkotmányos érzelmű kapacitás.

A sajtó kötelékei tágultak, közjogi kérdésekről, miknek máskor puszta czímét sem volt szabad leírni, lehetett eszmecseréket kezdeni sajtó útján.

Ekkor támadt a Pesti Hirlap. Hogy a bécsi kormány e lap szerkesztőjéül ugyanazon publicistát erősíté meg, kit néhány év előtt írott lapjáért börtönbe záratott, bizonyítja, hogy már akkor is kezdték átlátni, hogy egy kormánynak szüksége van azt is megtudni, hogy mit beszél egy országban az ellenzék.

Csodálni lehet, hogy Metternich már akkor jobban fel volt erről világosodva, mint későbbi utódai, Bach és Schmerling, a kik pedig a század haladását akarták képviselni.

A Pesti Hirlap pedig korszakot alkotott nemcsak a hazai sajtó, de egész hazai közéletünk történetében. Ezen lap segített győzelemre oly magas eszméket, minőknek azelőtt még neveik sem voltak. Ez küzdött az örök váltság, a közteher viselése, az egyenlőség elve, az ősi intézmények reformja, sok új koreszme elfogadása mellett; s hogy minő sikerrel, azt bizonyítja előfizetőinek ötezernyi száma s hogy minő ellenfelekkel szemben, azt bizonyítják mindazon nyomtatott lapok, mikben egy gróf Széchenyi István hasonló lángszellemmel, hasonló hazaszeretettel, de más iránynyal, más meggyőződéssel vívott meg a Pesti Hirlap eszméivel szemközt.

A sajtó akkor volt legnagyobb hatalom Magyarországon. Most nem az. Nincsenek is oly hatalmas vezérlángelméi, mint az a kettő: Kossuth és Széchenyi, a kik eszmék kezdeményezésével mint égő szellemek jártak a közönség előtt, nagy és messze belátható jövendőket világítva meg előtte; – de nem is arra valók ez idők, hogy most valaki lángszellem legyen a zsurnalisztikában. Most szerény összegyűjtői vagyunk a közvélemény hangulatának, – az is elég jó feladat; – de hogy a magyarországi sajtó valamelyik vezetője geniális kezdeményezéssel induljon meg, arra nem kedvezők az éjszakák. Most még a legmagasabb pharos sem tudna egyebet megvilágítani, mint aggasztó ködöt s jó, ha a sajtó kormányosa a közvélemény hajóját e csillagtalan éjben az örök honszeretet delejtűje után meg tudja őrizni a helyes irányból való kitéréstől.

Azért bizton mondom, hogy a Kossuth-, Széchenyi-alkotmányos reform-viták korszaka volt és marad aranykora a magyarországi sajtónak.

Hát a censura?! Erről egészen meg is feledkeztünk.

Azt tartják, hogy egy hölgyre az a legjobb dicséret, ha nem lehet felőle semmit mondani. Ilyen hölgy a censura is. Az a legdicséretesebb korszak élettörténetében, a mikor legkevesebb van róla feljegyezve.

A kormány nem folyamodott betiltásokhoz, elnyomásokhoz, hanem mint alkotmányos országokban szokás, saját álláspontjának védelmére, saját pártja számára ellenhírlapot alapított, az volt a «Világ».

Ilyesmit az újabb kormányférfiak is kísértettek meg, (majd rájövünk még), hanem az a különbség volt az akkori és mostani helyzet között, hogy az akkori kormány valóságos kormánypárttal rendelkezett, tehát valóságos közönsége volt, tehát szerkesztőt is választhatott valósággal, meggyőződése szerint hozzá szító kapacitások közül, nem volt kénytelen professzionátus tollakat hozni működésbe, a miknek munkája tekintélyt nem ád, mert pártot nem tart össze, meggyőződést nem szilárdít, mert meggyőződésből nem ered és nagyon sokba kerül, mert obligát közönsége szűk körre szorítkozik.

Akkor Dessewffy Emil volt a kormánypárt képviselője a sajtó terén. Nagyeszű férfi és meggyőződések embere, ki az ügyben, melyet védett, hinni is tudott. És ez helyesebb védelem volt a kormányra nézve minden censuránál. Ez eljárás méltóságosabb volt mind egy nemzetre, mind a magyar kormányra nézve, a hol nyiltan léphetett fel az utóbbi nézeteinek híveket szerezni s szabadon választhatott az előbbi meggyőződése szerint csatlakozni ide vagy amoda.

Ily nagy kapacitások között a harcz is nagyszerű lehetett: keserű és kíméletlen volt az eléggé, de nemtelen soha. Mind a két fél koreszméket, állami életelveket védett; egyik sem kicsinyes önérdeket, s a keserű harcz irtó háború volt ugyan egymás pártja ellen, de nem publikum-toborzás.

És előfordult akárhányszor, hogy a két élesen elkülönített párt oly korkérdésekben, melyek a szabadelvű haladás eltagadhatatlan követeléseivel léptek előtérbe, a sajtó útján kezet fogott és egy czélra működött, a mint történt a közteherviselés kérdése felett a Pesti Hirlapban és Dessewffy Emil röpirataiban.

Az 1843-iki országgyűlésen ismét előkerült a censurálatlan országgyűlési közlöny ügye. A főrendek ismét megtagadták a közkívánatba beleegyezést. Hanem a censura szabadelvűbb volt a főrendeknél s megengedte a tudósításokat bármely terjedelemben a Pesti Hirlapnak is.

Hogyan lépett vissza végre Kossuth a Pesti Hirlap szerkesztésétől? Hogyan vette azt át Szalay, majd Csengery vezetése mellett a magyar centralista párt, mely a parlamentáris kormány alapelveit vallotta programmjául a Kossuth által pártolt megyei autonomia és statutarius jog helyett? Hogyan biztatta Metternich Kossuthot új lap-engedélylyel? Hogyan hiúsította meg e biztatást az akkori udvari kanczellár, az mind érdekes és fontos ugyan, de nem felvett tárgyamhoz tartozik, mely a sajtó és a censura viszonyait vázolja.

Mentől hatalmasabb faktorrá kezdett válni a sajtó nemzeti közéletünkben, annál kevesebb jelentőségre szállt alá a censura s ha gyakorolta is még korlátlan hatalmát, azt csak harmadrendű kapacitásokkal szemben érezteté, minő volt Táncsics Mihály, az irodalom legtöbbször sújtott martirja, a kit még a negyvenes években elítéltek fogságra oly eszmék közrebocsátásáért, a melyeknek Magyarországon sohasem volt közönsége.

Táncsics egyénisége egyetlen a magyar literaturában. Polgári származása az alsó néposztályhoz köti, melynek érdekeit a túlzásig szívén és vállán hordani tartá feladatának, olvasni húsz éves korában tanult s életmódját azon túl is diogenesi stoicismus jellemzé. Gyakran lehetett őt látni, irodalmi pályája idején is, puttonynyal a hátán, a mint kertészkedése eredményét a zöldségpiaczra vinni sietett.

Háromszor találkoztam vele az életben. Először mint börtönből megszabadítóinak egyike márczius 15-én, másodszor mint ellenfele Debreczenben, hol két ellentétes irányú lapot szerkesztettünk s harmadszor mint fogolytársa 1863-ban a budai József-kaszárnyában, hova irodalmi működésünk miatt mind a ketten összekerültünk.

Ő mind a három esetben ugyanaz a rajongó, csak azzal a különbséggel, hogy a legutóbbinál már vak volt. Szürke hályog ereszkedett a szemére a börtön-lakástól. De ő vakon is azt látta, a mit ép szemmel s én azóta gyakran gondolkozom felőle, hogy az a vak ember nem látott-e tisztábban, mint én, ki azt voltam hajlandó elhinni, hogy egy osztrák kormány az én szabadelvű nézeteimben possibilisabb variánsát fogja találni a Magyarország állami létét fogalmazó politikai reformoknak – mint Táncsics konfesszióiban.

De szenteljünk egy egész szakaszt annak az időpontnak, midőn az előleges censura helyt adott a sajtószabadságnak.

V.

Ha azok, a kik az 1848-iki törvényeket rögtönzéseknek mondják, vissza akarnának emlékezni a megelőző évek sajtó-mozgalmaira, talán önmaguk előtt mégis bevallanák, hogy nincs igazuk.

A miket az 1848-iki törvények a magyar Corpus Jurisból kiszakítottak, azok mind évek óta sürgetve, megvitatva, minden oldalról kifejtve, ott találhatók az 1848-at megelőzött évfolyamaiban a független sajtónak. Egyrészt Kossuth, másrészt Csengery szerkesztése alatt a Pesti Hirlap tüzetesen tárgyalta, s a mely kormány e hírlapi tárgyalásokat nemcsak meghallgatta, sőt azoknak megvitatásához saját közlönyében hozzá is járult, az nem mondhatja, hogy váratlanul lepték meg a nemzet követelései, hogy rögtönzöttek voltak a törvények.

Márczius 15-ike csak a rég megvitatott, a közvéleménytől elfogadott követelések czímeit sorolta elő.

A vívmány, a melyet e nap adott, a censura fennhatóságából való kibontakozás volt.

E tény élénken meg van még tartogatva a kortársak emlékezetében s története igen rövid.

Négy fiatal író kezébe vette a nemzet kívánalmainak formulázott tizenkét pontját és saját felelősségére kinyomtatá azokat a legelső nyomdában. A tizenkét pont között az is ott volt, hogy a sajtó szabad.

Ez volt a legelső nyomtatott lap Magyarországon, mely censura nélkül jelent meg.

A budai kormányszék nem szegűlt ellene s a közvélemény kívánatára a sajtói működés miatt fogságban levő Táncsicsot szabadon bocsátá.

Másnap találkoztam volt censorunkkal. A jó öreg R.....nak őszinte örömköny ragyogott szemében. Ez a derék, becsületes ember in politicis csak olyan szabadelvű volt, mint akárki más és sok olyan dolgot engedett keresztül menni, a mit az osztrák szabadsajtó (!) korszakában nem lehetett volna újra kinyomatni. Petőfit különösen kegyelte s ha verseiből lealkudott valamit, azok nem a szabadelvű eszmék voltak, hanem a helylyel-közzel kitörő embergyűlölet vulkán-olvadéka. Ilyen embergyűlölő eszméket nem engedett meghonosulni az irodalomban az emberszerető öreg úr. Nekem is keresztül húzta irodalmi pályám első évében egy ily világfaló eszmékkel teljes munkámat; legyenek érte áldva becsületes hamvai.

A felszabadult liberális sajtón alig lehetett észrevenni, hogy miben különbözik elébbeni önmagától. Még azt a kis időt sem sietett felhasználni semmi nevezetes túlcsapongásra, mely a felszabadulás és az új magyar belügyminiszteri sajtótörvények kiadása közé szorult.

No, ezek a sajtótörvények meglehetősen elrontották a kedvét annak a literátornak, a ki a censurától megszabadultnak képzelte magát. Hiszen censura volt az is, csakhogy elől-hátul censura, elől laplefoglalással, húszezer forint kauczió-letétellel, hátul nagyszerű fizetésekkel, birságokkal és számos esztendőkre terjedő fogságokkal körülkerítve. Belefoglalta az a bűnök elenchusába mindazokat a feladatait a sajtónak, a miket teljesíteni kötelessége: sérthetetlenné tette a kormány tagjaitól kezdve le az utolsó éji őrig minden tagját a közigazgatásnak s vetélkedett kifejezései határozatlanságával akármely azóta készült sajtótörvénynyel.

Az a néhány, hatás nélkül eltűnt röpirat, mely veszélyesebb izgatást tartalmazott, nem igazolta e szigorú törvényeket, valamint az sem, hogy a volt konzervativ lapokból egyszerre ultra-demokraták és radikálok lettek. Ezen változásokon csak nevetett a közönség. Az igazi liberális sajtó az maradt, a mi volt. Elveit látta győzni s meg volt vele elégedve.

Hanem ezeket a sajtó-törvényeket nem számíthatta elveinek győzelmi jelei közé és ezt nem is késett kijelenteni a magyar miniszteriumnak. Mert ha nem is számítjuk a legalis protestatiók közé azt a tüntetést, melylyel a pesti közönség a sajtó-törvényjavaslatot a városház előtti téren megégette, de fel kell említenünk, hogy e javaslat ellen Pestmegye közgyűlése és a pesti közbátorsági bizottmány küldöttségileg tiltakoztak s a törvény csakugyan szelidített alakban került ki a király szentesítése alól.

Ámde bármilyenek legyenek is az 1848-iki sajtótörvényeink, ott van mellettük, a mi mindenkit megnyugtat, hogy azoknak magyarázása nem kormányhivatalnokokra, nem fizetett birákra van bízva, hanem esküdtszékre. Esküdtszéki tárgyalás mellett nincs igazságtalan törvény, mert független a biró.

Egyetlen eset volt egész alkotmányos korszakunkban ily esküdtszéki tárgyalásra sajtó-ügyben s a véletlen úgy hozta magával, hogy a tizenkét kihúzott név között Petőfié s az enyim is ott volt mint olyan, melyre sem a vádló, sem a vádlott nem mondták azt, hogy «nem kell».

Derék, értelmes iparosok voltak kollégáink, bizonyosan sok gyakorlattal bírók egyéb községi közügyekben, hanem a sajtó-ügy még újdonság volt rájuk nézve. A mellett a vádlott ügyvéde szinte nem jól fogta fel védencze ügyét. Az volt a vád alapja, hogy egy választópolgár egy lap hirdetményei közé azt iktatta be, hogy a kik X. urat akarják megválasztani bizonyos városi hivatalra, azok menjenek előbb ő hozzá, ő majd mond nekik valamit. Ezt a közvádló hivatali becsületsértésnek vette, mert mit mondhat X. úrról a vádlott a meghívottaknak? A vádlott ügyvéde aztán mind csak azt akarta bebizonyítani, hogy a miket a vádlott X. úrról beszélt, azok nem voltak olyan nagyon becsületsértő dolgok; a miről nem sikerült az esküdtszéket meggyőznie. Úgy, hogy mikor itélethozatal végett félrevonult az esküdtszék, tíz votum volt kettő ellen az elmarasztalásra. Az a kettő Petőfi volt és én. Mi előadtuk az esküdteknek, hogy itt illetékességi fogalomzavar van: a mit a vádlott beszélt, az nem tárgya a sajtókihágásnak; ha beszédben sértett, járjanak el ellene fegybiróságilag; de a súlyosabb sajtóügyi eljárásnak csak sajtóvétség képezheti tárgyát. Az lett belőle, hogy egyhangúlag felmentette az esküdtszék a vádlottat, a ki azonban, hogy ne menjen el elégtétel nélkül, a felmentő itélet után ünnepélyesen bocsánatot kért a megsértettől.

E kedélyes processuson kívül több nem háborította a sajtó működését.

Pedig ugyan viharos idők keletkeztek. Élünk még néhányan azok közül, a kik két vésztörvényszék rendszabályai között írtuk le meggyőződéseinket, a harmadik volt maga a közönség, ki gyanúsított, bevádolt, elítélt, ma felemelt, holnap eldobott. És azért mégis leírtuk meggyőződéseinket.

Nehéz volt szólni, de nehezebb volt hallgatni.

Véleményeinket, miket akkor elmondtunk, még most veszi censura alá a história s még nem tudjuk, melyikre fogja ráírni a «deleatur»-t.

Egy eseményt nem hallgathatok el.

Sokunk közűl egyikünket, nem tartozik ide, hogy kit, azzal vádolt valaki, hogy működésével a magyar katonaság s különösen annak egyik vezére, Klapka, elégületlen.

A vádlott journaliszta ez iránt kérdést tesz az illető katonai auktoritásnál.

S a katonai auktoritás azt felelte neki vissza mívelt hangú levelében, hogy irodalmi működését üdvösnek tartja; de ha mindjárt elveivel ellenkeznék is, a mint nem, sokkal magasabb fogalommal bír a sajtó hivatása felől, sokkal jobban tiszteli annak kezelőit, semhogy az ellenkező véleményt a katonai tekintélylyel akarná elnémítani.

Így vélekedett egy magyar katonai kapacitás a háború izgalmai közepett a sajtó hivatása felől.

VI.

Azután jött a muszka invasio.

A ki látta az idei május 23-iki fagy után a letarolt növényvilág képét, gazdászati növényt és hímes virágot, lombos fát és csirázó vetést, ápolt rózsát és útféli gyomot egyaránt letarolva, leforrázva: az látta a magyar literaturát e korszakban.

A mint Paskievics egy kezébe kerűlt magyar lapszerkesztőt megbotoztatott, ezt olyan jelnek vette a magyar literátor-sereg, mely tanácsosnak mutatja a pieridák berkét valami csendesebb berekkel felcserélni.

Kinek is lett volna akkor kedve írni és miről?

Az ostromállapot törvényszéke azonban személyileg nem üldözé az elmúlt mozgalmas időszak íróit, kivéve ismét és újólag a szüntelen proskribált Táncsicsot, ki mint mondják, saját in effigie kivégeztetését a bámuló tömeg közül nézte végig a nélkül, hogy valaki ráismert volna s mint hivatalosan kivégzett egyén azontúl is folyvást Pesten lakott a nélkül, hogy valaki felfedezte volna.

A magyar literátorok számára nem alkottak kategoriákat a forradalom perbefogandói között s tudtomra még Petőfi neve sem fordult elő az idézettek sorában.

Egy akkor nagy befolyású magyar ember ugyan proponálta, hogy harminczkét megnevezett magyar írót szintén felségsértési vád alá kell fogni; hanem ennek ellenében egyike az akkori államügyészeknek, szintén magyar ember, egy hosszas emlékiratban kifejté, hogy a magyar literatura az elmúlt években nem hangadója, csak visszaadott hangja volt az idők eseményeinek s azontúl egy pár olyan magyar lapszerkesztő, ki a hadparancsnokságnál önkényt bejelenté magát, azzal az elutasító szóval bocsáttatott odább, hogy «senki se hítta ide!»

A szigorú katonai hatóságok nem törődtek a tollforgató emberekkel.

Szerencsére nem hiányzott egy eleven kedélyű fiatal író, ki e helyzetet észrevegye és közhaszonra fordítani törekedjék. (Szilágyi Sándor.)

Maig is megfoghatatlan tünemények közé tartozik, hogyan jöhetett ez a fiatal iró arra a vakmerő gondolatra, hogy ő, amidőn a megtorló politika éppen szenvedélye tetőpontján naponkint új áldozatokkal szaporította a nemzeti gyász lajstromait, egy rendes füzetekben megjelenő közlönyt indítson meg e czím alatt: «Forradalmi Emléklapok».

És e füzetek valóban azok voltak, a miknek programmjuk hirdeté. Majd költői rajongással, majd történészi hűséggel teleirt emléklapjai a nemzeti nagy erőfeszítés éveinek. A mit a magyar irodalom a legteljesebb sajtószabadság idején nem tett meg, azt a legfélelmesebb időkben teljesíté: egy darab historiának az eseménygazdag időkből megörökítését.

És ebben Szilágyinak igen sok érdeme volt. Ő nem érte be azzal, hogy a legelső tollforgató embert elfogja az utczán s irasson vele, a miről az tud; hanem összeszedé az ország minden részébe szétfutott magyar irók legnevesebbjeit. Ha valamelyik azok közül jól el tudott rejtőzni a rendőrség keze elől, Szilágyi szemei megtalálták, Szilágyi kisajtolta belőle a poézist és historiát, ha némelyik aggodalmaskodott saját nevét hangzásba hozni, Szilágyi magára vállalta a felelősséget, s csinált neki álneveket, ő adta nekem is a Sajó álnevet (a mi ugyan apám juhászkutyájának a neve volt valaha, de az is jó maszk volt akkor) s ha a bujdosó literátor szűkölködött, ő táplálta azt honoráriummal, mint Illés prófétát a holló a pusztában.

Így közöltek a Forradalmi Emléklapok buzdító költeményeket, nevezetes történeti leirásokat, hű életrajzokat, «A», Imrefi, Cs. A., K. L. Orion, Sajó, Sz. K., T., stbi álnevekkel és betűjegyekkel, melyek alatt Arany, Vahot, Csengery, Kőváry, Bérczy, Jókai, Szász Károly, Tompa, stbi rejtőztek, míg mások, mint Berecz, Dózsa, Gyulai, Mentovich, Obernyik, Tóth Endre és Tóth Kálmán, valamint maga a szerkesztő saját neveik alatt bocsátották közre műveiket.

E folyóiratnak mind a hat megígért füzete megjelenhetett, s azt a jó hatást eszközölte, hogy a magyar irók az első elcsüggedés halál-merevségéből fel kezdtek ocsudni, s ha nem volt is kilátás a politikai literatura terén valami hasznosat eszközölhetni, kisérleteket tettek a költészet, a tanügy, a nemzetgazdászat és természettudományok mezején. Így lett a Pesti Hirlap egyik szerkesztőjéből ismét regényíró, a másikból nemzetgazdász és természetbúvár, egy harmadikból szintén regényíró, két magyar kultuszminiszter szintén e virágtermő rétre tette át állandó lakását. Egykori ó-konzervativ celebritások egyesültek egykori politikai antagonistáikkal magyar történeti emlékek kiadására, s e rövid idő alatt korszakot alkotó művek jöttek létre.

Hanem a mint a katonai uralmat a polgári absolutizmus váltotta fel, rögtön érezhető lett a censura hatalma. Az valóságos nagyhatalom volt. S ha szabad egy nagyhatalmat köblábak szerint megbecsülni, hát tessék elképzelni, hogy van a pesti fel-dunasoron egy roppant nagy kétemeletes ház, annak van két udvara, roppant nagy padlása és pinczéje, van hatvannégy terme és számos kisebb szobája; hát e korszak alatt azokban a pinczékben és padlásokon mind megvizsgálandó irodalmi termények voltak felgarmadolva, s azokban a számtalan termekben mind ahhoz értő férfiak laktak, a kik ezen termények megvizsgálásával foglalkoztak. Pedig még azonkivül volt a roppant nagy harminczad-épület azon a helyen, a hol most a pompás háznégyszög áll, s a külföldről érkezett nyomtatványok ott állták ki a vesztegzárat.

Az idők haladását jellemzi, hogy ugyanazon institutio most megfér egy kicsiny, egyemeletes házban, melynek csak tizennyolcz szobája van s nincsenek magazinjai.

A legelső, a mi áldozatul esett, természetesen Szilágyi Sándor literaturája volt. Hasztalan adta a folytatásnak ez ártatlan czimet: «Magyar Irók Füzetei», bizony betapostatott annak a legelső füzete. (Így neveztetik azon eljárás, midőn egy «beanstandolt» munkának összes kiadványa a hivatalos kalló alá tételre itéltetik s apróra összezúzatik; lesz belőle papier-machée, s abból készülnek gyermekjátékok, stbi.)

Sőt egy præsidialisban hivatalosan tudtára adatott minden szerkesztőnek, hogy azokról az elmult időkről soha többet semmiféle emlékezést tenni nem szabad, azokból semmi adatra hivatkozni, azokra semmi eszme által emlékeztetni meg nem engedtetik.

A felsőbbség szigora, annyira terjedt Szilágyi ellen, hogy egy nemsokára megkezdett szépirodalmi hetilapját mindjárt az első szám megjelenése után rögtön és örök időkre betiltották. A jámbor «Röpivek» azt a vétket követték el, hogy vegyes ujdonságaik között a Kinában kitört forradalmi mozgalmakat ismertették s a «Ming» dinasztiáról nem emlékeztek meg elég tisztelettel. Attól fogva állandóan meg volt tiltva Kináról és a kinai bajokról tréfálózni a lapoknak; – nem mondatott meg, hogy miért? – az igaz, hogy nem is kérdeztetett.

VII.

Amint az 1852-iki Bach-féle sajtótörvények behozattak Magyarországra is, akkor kezdődött a valódi tragicomicum a sajtó és a censura közötti kölcsönös viszonyban.

Tragicum azokra nézve, a kik viselték, comicum azoknak, a kik most olvassák; de valóban tragicomicum az egész összhatást tekintve.

Az iró, a kit a hatóság mint vándorczigányt őrizett, kormányzott, lefülelt, épen azon keserű humort fejté ki az életben, a mit üldözött, hazátlan vándorlókról kelt adomákban annyiszor megnevettünk.

Más osztályai is a társadalomnak jól körül voltak sorompókkal véve, de annyival egy sem, mint az irodalom.

Legelőször is annak, a ki bármiféle lapot akart szerkeszteni, nagy alázatosan kellett folyamodni a hatóságokhoz engedélyért s ugyanott bebizonyítani, hogy politikai multja mindenkor feddhetetlen volt. Az akkori fogalmak cynosurái mellett ritka qualitás! Nagy keletnek örvendett az olyan szerkesztőnek való iró, a ki 1848-ban quo fato akadályozva volt, hogy magát valamiképpen kompromittálja; a kiadók most siettek az ily szerencsés kivételt felkeresni, hogy aztán annak a firmája alatt a többi bűnösök mint munkások dolgozhassanak.

Az ilyen concessiókat nagy hamar el is vették, ha az illető tulajdonos vagy szerkesztő nem felelt meg a róla feltételezett jámborságnak; példa rá Császár Ferencz elmozdíttatása.

Másodszor a szerkesztőnek, a ki hatóságilag megerősíttetett, reverzálist kellett magáról adnia, hogy semmi olyan tényt nem fog elkövetni, a mi a dolgok jelen rendjét megháboríthatná.

Harmadszor előtte állt a drákói sajtótörvény félelmetes paragrafus-erdejével, mely mint megannyi manzanillo-fa az alája kerülőt csendes megfojtással fenyegette. Üsse fel az olvasó bármely lapját az ujtestamentomi Szentirásnak, s én találok §-t az osztrák sajtótörvényben, melynek alapján azért a lapért az illető evangelistát perbe lehet idézni.

Nem is volt ritkaság a sajtóper. A Pesti Napló maga 18 vagy 28 ily pert kapott. Miért nem tudni biztosan, hogy hányat? Mert az ismét a kellemetes eljárások közé tartozott: a megkezdett sajtópereket soha be nem végezni, hogy a beperelt szerkesztő szüntelen a félelem tüskéin aludja álmait.

Azután következett negyedszer – a censura. Dupla censura, a hogy illik, előleges és utólagos. Mert a liberális Bach-kormány subventionált lapjai azt hirdették a világnak, hogy Ausztriában megszünt a censura. Nyomtathat mindenki, a mit akar; csakhogy a nyomtatványt előbb átolvassa egy albiztos, azután egy főbiztos; azzal felment a rendőr-osztálytanácsoshoz, attól felment a rendőrfőnökhöz, attól a helytartósági felülosztálytanácsoshoz, attól Bécsbe nem tudom miféle vizsgáló hatósághoz. A vége rendesen az volt, hogy a megjegyzett mű nem jelenhetett meg s a szerző ugyan örülhetett, hogy ha száraz lábbal kigázolhatott a veszedelemből.

Még ez nem volt elég. Az irók utoljára mégis kitanulták a sajtótörvény kelepczéit; lassankint bele tanultak, hogyan kell írni, hogy a czenzura bele ne akadjon? A közönseg pedig megtanult olvasni: olvasni a fehér sorok között; olvasni mást, mint amik oda vannak írva, olvasni azt, a mit az iró gondolt magában. Igazán gyönyörű magnetikus rapport volt az az iró és olvasó között. Ki ne emlékeznék rá, mikor egy iró-barátunk éveken át vezérczikkezett Schleswig-Holstein helyzetéről, melynek Dánia irányában szakasztott olyanok voltak a viszonyai, mint Magyarországnak Ausztria irányában. Az olvasó nagyon jól tudta, hogy mutato nomine de quibus fabula narratur, s nagy élvezettel szedte fel az eszméket, melyek az Elbe-herczegségek ügyében voltak elhintve. Hanem ezen is tudtak segíteni. A mibe preventiv censurának nem lehetett belekötni, a mit a repressiv censurának nem lehetett megtorolni, a lap szellemébe, titkos intentióiba, azt ellenőrzé a magasabb hatóság, s odasujtott az Olympról mennyköveivel. Az író először szóbeli megintésben részesült, azután irásbeliben. Az irásbeli megintésnek az a tulajdonsága volt, hogy a második irásbeli megintés után bekövetkezett a lap felfüggesztése és betiltása. Aki már a második irásbeli megintést is megkapta: annak már hajszálon függött az élete: annak nem lehetett többé merész vállalatokra gondolni. Milyen kevés adaga a vakmerőségnek kellett ahhoz, hogy egy lap megintést kapjon, lefoglaltassék, három hónapra felfüggesztessék, arra példa volt a Hölgyfutár, melyet ily fátum ért egyszer a miatt, hogy valami elbeszélésében egy ifjú így sóhajt egy hölgy után: «Isten hozzád te szép idegen!» S minthogy a szövegből kiderült, hogy az bécsi hölgy volt, a tényálladék (szép uj szó!) a monarchia egységének megtagadásául számíttatott be!

Egyszer egy szerkesztő kollegánknak ujdonat ujonnan megindított lapja január elsején megjelent első száma után, ha jól emlékszem, azért a vakmerőségért, mivelhogy 1858-ban bátorkodott indítványba tenni, hogy a magyar ifjak és hölgyek a legközelebbi farsangon öltözzenek magyarosan, – mindjárt egyszerre mind a két irásbeli megintést megküldték egy boríték alatt, hogy hamar átessenek rajta, s ne sokat bajoskodjanak aztán vele.

De még ez sem volt minden.

Mert még az a baj is hátra van, hogy az irók tudatlanok. Puszta tudatlanságból követnek el néha olyan hibás dolgokat, a melyek nem ütköznek ugyan semmi sajtótörvénybe, de azért a hatóságra nézve még is kellemetlenek.

Ezekre nézve tehát fel kelle őket világosítani.

Alig múlt el hét, melyen az összes szerkesztők fel ne hivattak volna a sajtóhatósághoz (és habár valaki pusztán borászati lapot szerkesztett is), meghallgatandók, hogy ebben és emebben a speciális ügyben minő magatartást kell követniök.

Ha adomagyüjteményt akarnék e helyütt adni, nagyon megtarkíthatnám vele e rovatot; de fenn akarom azt hagyni az élczlapoknak. Csupán annyit jegyzek meg, hogy az eként adott utasítások tömege nagyobbrészt a legaprólékosabb kicsinységekből, semmiségekből állt, úgy, hogy érdemnek kell neveznünk a szorgalmat, melylyel azokat valaki fel birta fedezni.

Hanem egyet a sok közül még sem hagyhatok említés nélkül.

Napoleon császár talán maga sem sejti, mily sűrű jegyzékváltásra adott okot a magyar irodalom és a censura képviselői között magas életpályája különféle fázisainál fogva.

A deczemberi coup d’état után minden magyar lapszerkesztőnek meghagyatott, hogy Napoleonról csak tisztelettel szabad emlékezni.

Ekkor aztán hát elkezdték őtet tisztelni.

Később jött megint olyan idő, a mikor kiadatott, hogy most már talán jó lesz Napoleonnal olyan nagyon nem sympathisálni.

Akkor aztán elkezdték Napoleont megint szabadon kritizálni.

Az 1858-iki attentatum után megint alá kellett írni minden magyar szerkesztőnek, hogy Napoleont nem szabad bántani.

Egy év múlva megint az jött, hogy Napoleont ismét kár lesz olyan nagyon tisztelni. Tiz hónap mulva ismét tisztelettel kellett róla emlékezni. És így tovább. Én valóban nem emlékezem rá, hogy hányszor írtam alá, hogy Napoleon császár irányában miféle véleményárnyalatokat kell felvennem, mint engedelmes állampolgárnak.

Hanem hát annyi sötét panasz mellett az akkori idők censurai viszonyai ellen viszont azt a méltányló elismerést is fel kell említenem, hogy ha volt sötétség, az mindenki számára volt, s ha az akkori rendszer nagy embere nem engedé meg, hogy bizonyos ficzkók a magyar alkotmány mellett firkáljanak, úgy azt sem engedé ám meg, hogy más bizonyos ficzkók a magyar alkotmány ellen s annak valami surrogatuma mellett henczegjenek; s a mint számos pecsét volt ütve annak a szájára, a ki a fennálló rendszert kritizálni akarta, hasonló sorsban részesült az is, a ki annak dicséretére próbálgatott volna szót emelni; kivéve természetesen magát az «Ein Rückblick» excellentiás szerzőjét, a ki azután Széchenyi «Ein Blick»-jében olyan irgalmatlan censorára akadt, hogy még most is vezekli Rómában élettörténetének keresztülhúzott lapjait.

Az absolutismus idejében nem volt a magyarországi sajtó fegyver a nemzet kezében, de nem is eresztettek rá a megkötöttre egy másik felfegyverzett ellenfelet, hogy szabadon gázoljon rajta.

Tehát még nem jutottunk el a keserű pohár fenekére, melynek seprűjét kiüríthetni egy későbbi időszaknak tartatott fenn, a midőn a centralisták kerültek a kormányra; ennek vázlatát egy utolsó czikk számára tartjuk fenn.

VIII.

Azon idő alatt, hogy Benedek tábornok volt Magyarországon a kormányzó, enyhülni kezde az irodalom helyzete.

A politikai irodalomnak megengedtetett némely abstract alkotmányos fogalmakat újra pengetni, az élczlapok tehettek anekdotákba és rímekbe burkolt czélzatokat, s a költők énekelhettek hazáról, nemzetiségről és szabadság után sóhajtozó népekről.

A kemény rendőrfönök nem volt Benedek előtt grata persona.

Akkoriban csaknem napirenden volt, hogy utczai kravallok legyenek Pesten.

Miből állottak ezek a kravallok?

Abból, hogy két-három ember hevesen beszélt az utczán, egy pár fiatal embernek szokatlanul pengett a sarkantyúja, valaki tán egy éljent is kiáltott valamire, valami víg társaság a Szózatot énekelte; arra azután megjelent néhány lovas- és gyalogcsendőr, azok segítettek egy kis zavart csinálni a járókelők között, arra kirukkoltattak egy osztály katonaságot, azt felállították az utczán, arra sok nép összecsődült bámulni és várni, hogy mi történik; lassankint ki-ki haza ment.

A lapoknak egy szót sem volt szabad erről irni.

Egyszer Benedek kormányzónak eszébe jutott, hogy meghívja magához az akadémia tagjait. Ebéd után discursusba elegyedett velük. Az akkori rendőrfönök népszerűtlen intézkedései miatt panaszkodtak neki többen.

– De hát ismert ön már valaha népszerű rendőrfőnököt? – kérdé hozzám fordulva a kormányzó.

– Ismertem, felelém. Hajnik Pálnak hivták; mikor magyar ministeriumunk volt.

Elmosolyodott rá.

Az akkori rendőrfőnök nem is sokáig maradt meg Pesten. Utána az akkori rendőrtanácsos, W. felügyelete alá jutott a sajtó; ki ha a sajtószabályok szigora mellett is, de legalább emberileg bánt az írókkal, s nem kereste műveikben erőszakosan a tendencziát.

A rövid alkotmányos időszak alatt nem igen lehetett a sokáig elnyomva tartott irodalomnak gyorsan kifejlődni.

Azonban mégis sok becses mű jelent meg ez idő alatt is, mely régóta várt a feltámadásra.

Az 1861-iki politikai lapirodalmat nem vádolhatja senki túlságos heveskedéssel. Az országgyülés és a megyei közönségek visszhangja volt az, s hogy a közvéleményre mennyire nem hatott biztatólag a napisajtó, annak legvilágosabb bizonysága az, hogy az egy szűkkörű «Trombitán» kivül, mely inkább derültséget, mint izgalmat keltett, az egész baloldalnak sok ideig nem volt semmi közlönye. Később a «Magyarország»-nak volt némi viszonya e párttal, de az sem tartott sokáig. A határozat-felirat hosszas vitái alatt a sajtó nagyon kevéssé buzdította a határozati pártot.

Ez az időszak szinte egy esztendeig tartott. November elején ki lettek hirdetve a kivételes törvények Magyarországon, melyek folytán a sajtó-ügyek a katonai törvényszékek felügyelete alá lőnek rendelve.

A Schmerlingi kormány, hogy ideálját, az ál-alkotmányosságot megkedveltesse, absolutismust hozott be Magyarországra.

Nem a katonai törvényszékek, de az absolutismus itt a gyűlöletgerjesztő. Mikor a kormánytól függ olyan törvényeket kiadni, a mik szerint a legloyálisabb véleménynyilvánítás, a legindokoltabb panasz a lázítás és közcsendháboritás bűnei közé soroltatik, akkor törvényszékül a katonák még sokkal jobbak, mint a kormány kegyétől függő, törvénytelen állású polgári bírák volnának, kik a kivételes törvények végrehajtásából még érdemeket is tudnának maguknak csinálni.

A kivételes törvények hatását csakhamar megérezte a sajtó. A megyei közönségek és tisztikarok lelépése épen akkor volt napirenden; de már azokat egy hét mulva a kivételes törvények kihirdetése után, bárha nyilvános tények voltak is, a hazai sajtó nem közölheté, csak röviden említhette meg, hogy itt meg itt egy megyei tisztikar ismét visszalépett.

Azt mondták, hogy a kivételes törvények azon új hivatalnokok védelmére hozattak, a kik a leköszönt tisztviselők helyébe elvállalták a közigazgatás és törvényszolgáltatás kezelését, kinevezés útján.

Meg kell vallani, hogy ezen feladatukat híven be is tölték a kivételes rendszabályok.

Egy akkori időbeli szerkesztő azt az utasítást adta vidéki levelezőinek, hogy «irjatok, barátim, ha akartok, Schmerling ellen, ha akartok, a római pápa ellen, ez talán mind szabad; de egy vármegyei esküdtet meg ne rójatok, mert azért mindnyájunkat becsuknak». Ezt a jó tanácsot, úgy látszik, hogy nem a «Magyarország» szerkesztője adhatta levelezőinek, mert azt mindjárt a provizorium első hónapjaiban perbe fogták egy megyei hivatalnoki kar birálatáért s levelezőjével és kiadójával együtt nagy hamar el is itélték, kit egy esztendőre, kit két, kit három hónapra; a lapot végleg betiltották, s a biztosítékából kétezer forint bírságot lehúztak.

Ezentúl a szerkesztők és kiadók sűrű vendégei lettek a katonai laktanyáknak, a Bolond Miska, a Fekete Leves, az Ország, a Hon szerkesztői egymásután állíttattak katonai törvényszékek elé, sőt utoljára még a szelid kedélyű «Idők Tanúja» is, és a magyar kancellária által protegált «Független», sőt hogy a tréfa tökéletes legyen, még a kormány tulajdon hivatalos német lapjának a szerkesztője is oda került be a börtönbe a többi bűnösök közé. Igen, tréfa azoknak, a kik ezt messziről nézték. Könnyű volt a szerkesztők sorsán nevetni! Hiszen nem tört bele semmi csontjuk. A katonák igen humánusan bántak velük. Szabad volt azt enni-inni odabenn, a mit akartak, sétálni menni tetszés szerint, folytathatták odabenn a mesterségüket, többnek megengedtetett, hogy irószereket tartson és dolgozzék. Én részemről tartozom elismerni, hogy szivélyesebb házigazdám sohasem volt, mint a derék József-kaszárnyai térparancsnok, s ha az ottani élményeimet összehasonlítom az ugyanakkori bécsi elitélt és bebörtönözött irodalmárokéval, a kiket piszkos polgári börtönökbe, csalók és tolvajok társaságába csuktak össze, bizonyságot kell tenni róla, hogy a katonai hatóságok börtönei rend és tisztaság és emberséges bánásmód tekintetében semmi kivánni valót nem hagytak hátra, tehát nem a kiállott büntetés volt a rendszabály súlyosabb oldala, mert hisz ez olyan dolog, a mire azt szoktuk mondani, hogy kitelik a maga foltjából.

De a roppant morális csapás, melyet e rendszabály okozott! Az volt az eredmény súlyosabb fele.

A sajtóval együtt le volt törve a közérzület.

Bizonysága ennek, hogy a provizorium első évében harminczhárom magyar lap volt kénytelen megszünni. S a sajtó közönsége közel huszonkétezer előfizetővel megfogyott, tehát felényire leszállt.

A közvéleménynek nem volt módja megnyilatkozhatni többé.

S ez még mind nem volt elég. A kormány nem érte be azzal, hogy a valódi közvéleményt elhallgattatta; még arról is gondoskodott, hogy annak helyébe egy látszatos közvéleményt plántáljon be. Négy év alatt a Schmerling-kormány másfél millió forintnál többet adott ki arra, hogy a subventionált sajtóval ellenkezőt hirdettessen, mint a mi a nemzet vére, lelke, meggyőződése volt.

És ebben múlta felül elődeit, a Bach-kormány bürokratáit, Schmerling soi-disant alkotmányos praxisa. Az absolutizmus legalább mindenkinek azt mondta: «Csitt!» a kormány rendszabályai nem szorultak senki helyeslésére; de a februári pátens hivei milliókat vesztegettek el arra, hogy sajtó útján magasztaltassák azt, a mit mindenki megvetett, inzultáltassák azokat, a kik ha ellent nem mondhatnak, legalább hallgatni akarnak, s ha egy közülük a hallgatást nem állhatva tovább, egy tiltakozó szót emel, bár a legloyalisabb hangon, a leghívebb intentióval, azt oly kegyetlenül üldözőbe fogják, a hogy Haynau idejében nem üldözték a szabad szót.

Tény az, hogy a legtöbb sajtóper nem a helybeli sajtóhatóságok feladása következtében indíttatott meg, s tény az, hogy midőn a Hon a törvénytelenségek ellen, melyeket a Schmerling-Nádasdy-kormány Erdély irányában szándékolt rendszabályul venni, óvatosan felszólalt, – e nyilatkozata miatt a szerkesztő és kiadó háromszor állíttatott három különböző ezred katonai törvényszéke elé. Bürokrata törvényszék okvetlen elmarasztalta volna őket, de a katonai törvényszékek mindhárman fölmentették.