Emlékeimből

A császár kezében tartotta már a tollat, előtte feküdt a «Constitutio». Körülötte összegyülve az uralkodó család tagjai, s a trón magasállású tanácsadói.

A császár kezében tartá a tollat. Rokonság, tanácsadók két részre voltak oszolva: az egyik biztatta, a másik lebeszélte.

Künn a piaczon, az utczákon fegyverben állt a diákság, a nemzetőrség, s a glacis-kon a katonaság; a fegyverek töltve tűzzel, s a szívek is töltve tűzzel: – ki tudja mi lesz, ha ez a két tűz összeér.

Ekkor haragba jött a császár s azt kiáltá a kezét visszatartó főembereknek:

– Bin ich der Kaiser, oder bin ich’s nicht?

*

Az egyetemtéren s aztán fel a két Bäckerstrassén egész a «Lugeckig» hadirendben volt felállítva az összes egyetemi fiatalság, ezrekre menő. Egyik óranegyedről a másikra biztatták őket, hogy mindjárt jön a constitutió, csak még egy kicsit legyenek türelemmel. Az pedig a fiatalságnál hamar fogytán van.

Ha soká késik, a mire várnak, tömegesen fognak megindulni a Burg ellen, s aztán az egész nép velük megy.

Volt dolguk a szegény professoroknak, ezúttal kathedra nélkül, tartani a prælectiót a harczvágyó facultásoknak; a mik között legtettrekészebb volt a philosophiai testület. Jogász, orvos, theologus mind hagyta magát kapacitálni, csak a philosophus nem. Az már ismerte a sophismákat és analyzált.

Egyik küldöttség a másik után ment fel a Burgba, hogy megvan-e már? Egyik hirnök a másik után jött le a Burgból, hogy csak még egy kicsit tartsák vissza! már bele van ütve a tintába a toll!

A föld égett az emberek lába alatt!

*

Az utolsó követ az aulától egy fiatal költő volt.

Azt is Kaisernek hitták.

A Burgnak azon kijáratánál, a mit az «Óriások kapujának» hí a népajk, szembe találkozott vele Reischach báró.

– Itt a constitutió! – mutatja neki az aláírt lapot, de még nincs több belőle, csak ez az egy példány. Elébb ki kell nyomatni.

– A nép türelme nem tart odáig, míg ez ki lesz nyomatva.

– No hát hirdesse ön ki!

– De hogy hallja meg egész Bécs az én szavamat?

– Vigyen magával lovas trombitásokat.

– Hol vegyem azokat?

– Itt a magyar és az olasz gárda trombitásai.

Mentek a gárdakapitányokhoz trombitásokat kérni.

A gárdakapitányok azt mondták, hogy szívesen odaadják, csak adjon rá engedélyt a városparancsnok, Windischgrætz.

Futottak Windischgrætzhez.

Annak az előszobái tele voltak főtisztekkel, keresztül törtek rajtuk.

– Itt a constitutió! kérünk négy gárdatrombitást.

Windischgrætz azt mondta, hogy a gárdatrombitásoknak nem ő parancsol, hanem a főudvarmester.

Ekkor visszasiettek az udvarra s magukhoz a gárdistákhoz folyamodtak: azok aztán a maguk szakállára odaadták nekik a négy trombitást.

– De már most magam csak nem hirdethetem ki gyalog a négylovas trombitás között a constitutiót, – mondá a költő.

– Nem ám! A költőnek a lovát pedig a Heliconon tartják s az messze van.

– Ki ád frissen egy lovat?

A gárdisták nem adhatnak, mert azoknak minden perczben készen kell lenniök, hogy felnyergelt lovaikra pattanjanak.

– De hiszen háromszáz ló áll a Burg istállóiban.

Azok fölött meg a főlovászmester őrködik.

Futottak a főlovászmesterhez.

Az meg azt mondta, hogy Lajos főherczeg engedelme nélkül nem adhat lovat.

Ebben a kétségbeesésben vágtat a Burg udvarába Breuner gróf, meghallja, hogy mi baja van a költőnek; azzal leugrik lováról, feldobja a nyeregbe a múzsafit a constitutióval együtt, s azzal előre, a négy trombitástul közrefogva, legelőször is a Kohlmarkton, s aztán végig a város minden piaczán, a hol legsűrűbb a néptömeg.

*

Ebben a pillanatban érkezett a magyar országgyűlés küldöttsége Pozsonyból, élén Kossuth, Batthyányi, Teleki László, Andrássy Gyula. Hozták a magyar országgyűlés feliratát az uralkodóhoz; hogy tegye boldoggá a szabadság áldásaival minden népét.

A magyar küldöttség s a constitutiót hirdetők csapatja a Fetzet kávéház előtt találkozott össze. A magyaroknak le kellett szállni a bérkocsijaikból: a németek tenyereiken emelték le őket.

Itt tartotta Kossuth legelső beszédét a németekhez németül.

Innen csak gyalog lehetett tovább menni a sorfalat nyitó néptömeg között, elől egy magyar juratus, a nagy selyem háromszínű lobogóval, mellette egy német aulista, a szurony hegyére tűzött Constitutió hirdetménynyel.

A lelkesedés őrjöngése volt ezen órában az egész városon, minden ablak kinyílt, a nők fehér kendőket lobogtattak az érkezők elé, a férfiak arcza ragyogott a lángtól, szeme az örömtől; türelmetlen vér, mely ma kész volt halálsebeken át elfolyni, felforrtában az arczukon akart kitörni. Minden ember ölelte, csókolta egymást, nem volt idegen, nem volt ellenség, testvér volt minden.

Az öröm vihara nőttön nő útjában, s tetőpontjára hág, mikor a «Lugeck» szögleténél az egyetem közelébe ér. Ott már reggel óta áll hadirendben nyolczezer diák, s mindegyiknek ott van a zsebében – a vörös kokárda.

Ekkor a tömegen keresztül töri magát egy szőke, kékszemű ifjú, fehér szallaggal a derekán, s kivont kardjára tűzve hozza az első nyomtatványt, mely a szabad sajtó alól kikerült. Az első szó a nyomtatványon: constitutió. Ez az ifjú volt Giskra.

Egy vulkán-kitörés volt az örömriadal, a győzelem ordítás, a mi a jelentést követte: s arra megszólalt a szomszéd jezsuita templom tornyában az estharang. Az utolsó válságos óra volt ez!

Ekkor Giskra a kardjával inte a tomboló tömegnek.

– Imára!

S arra mind a nyolczezer ifjú egyszerre térdre ereszkedett s úgy várta végig, míg a harangszó utolsót kondul; egy kis fiú, az aula dobosa, ütötte hozzá az imát jelző dobbanásokat.

Soha buzgóbb, igazabb ima nem szállt föl az égre ennél.

*

Kossuth, Batthyányi, Teleki, Andrássy még együtt találták az aula fiatalságát: itt tartotta Kossuth azt a beszédet németül, a mit egy kortárs így nevez el: «Harmonischer Cataract». (Az összhang zuhatagja.)

A magyar küldöttség innen a Karinthi-utczába vonult s a «Károly Főherczeg» szállodában pihent meg.

Annak az erkélyéről tartotta Kossuth harmadik beszédét a bécsi néphez, átadva annak a magyar nemzet üdvözletét, felszólítva a különajkú népeket, hogy tanulják szeretni egymást.

*

A magyar küldöttség, a mint átöltözött, sietett egyenesen a Burgba.

Jellemző volt e napra nézve az is, hogy akkor szabadúltak ki a «gyermekek» a hosszú fogság alól, a mit gondos szüleik itéltek rájuk.

A zűrzavaros időben mindenki otthon tartotta a gyermekeit, az utczákon nem jó volt azoknak járni. – Márczius 15-én kihozták a gyermekeket is a szabadba. A szabadság tolongásától nem kell félni, az nem tapos el senkit. A szabadság zűrzavarában nem kell félteni a gyermeket, nem téved az el benne.

Mikor a Mehlmarkton végigvonult a magyar küldöttség, már akkor nem csak férfiakkal, de nőkkel és gyermekekkel is tele volt a tér; egy fiatal anya magasra emelve tartá, karjain emelve kis gyermekét, a ki kalapját lobogtatva kiáltozá: «éljen a magyar!»

Kossuth kivette az anya kezéből a gyermeket s karjára emelve, megcsókolta azt s aztán a gyermeket ölében tartva, mondott egy beszédet a bécsieknek, melynek vége ez volt:

«Ez a gyermek egyike a szabad Ausztria jövendő polgárainak. Mire férfivá nő, már akkor a szabadság az egész emberiség köztulajdona lesz. Ezeké a boldog jövendő. Éljen az ifjú kor!»…

Ha igazat akartok mondani, mondjátok rá, hogy jó próféta volt.

*

Bécs városa azt a diadalnapot még az éjszakára is kinyújtotta. Nagyszerű fáklyás zenét rendeztek ez éjre az alkotmányadó császár tiszteletére. Abban a magyar országgyűlés deputátiója is részt vett; a felvonuló zenekarok felváltva játszották az osztrák néphymnust s a Rákóczy-indulót, azokon a helyeken pedig, a hol a szabadságharcz első áldozatai elestek, rögtön átcsaptak a Don Sebastian ismeretes szép gyászindulójába. Azt írja egy akkori reporter, hogy volt a magyar urak között egy mágnás, a ki minden németet sorba ölelt, csókolt s folyvást mondta, hogy: «nit deutsch, nit deutsch!» (Dejszen az olyan magyar mágnást, a ki németül nem tud, rég pénzért mutogatták volna idehaza!)

Éjfél után két órára elcsendesült a nagy öröm; a diadalmámorban, testvéri ölelkezésben kifáradt magyar és német átadta magát a megérdemlett nyugalomnak.

A Lipótvárosban nem volt este szinielőadás. Carl színigazgató az egész férfiszemélyzetet fegyverbe állította, (jobb lett volna pedig, ha a női személyzetet állította volna fegyverbe) s azokkal megszállotta a Ferdinánd-hid és a Tábor-hid átjáratait. A publikum tömegesen járt bámulni az ingyen látványt: Nestroyt és Scholzot, a silbak szerepében.

Hát egyszer úgy két óra tájon valami távol riadal támad a Prater felől s vereslő tűzfény világítja be a kimagasló házak falait. Rémülten futó nyargonczok érkeznek: «A nép fellázadt! a népnek suvix az alkotmány s a sajtószabadság pomádé! a népnek reális dolgok kellenek! A proletárhad megrohanta a Tandelmarkot, kirabolt minden boltot s gyujtogatni kezd.» Egy vágtató dragonyos, ki futtában elvesztette a sisakját, jött lelkendezve tudatni, hogy már itt a Sisera hadai; ő maga menekült közülök hírmondónak.

Jaj szegény színházigazgató! Neki kell most megvédeni az egész várost! Nosza két részre osztani a tábort! Aztán Schlagwortra Nestroy, jelenésre Scholz! Most tessék válogatni, hogy kinek kell a «hős» szerep! Az egyik rész menjen a veszedelem tájékára recognoscirozni: a másik itt marad s védi a hidat, mint Horatius Cocles!

Soha ilyen főpróbát! soha ilyen lámpalázat! Új darab, be nem tanult szerepek, – aztán semmi súgó!

A vereslő tűzfény pedig egyre közelített a Jägerzeilén fölfelé, a vágóhíd felől. A szinészek segélycsapatokért folyamodtak a közel «vörös torony» kommandánsához; de az azt felelte nekik, hogy ő maga is csak annyi várőrséggel rendelkezik, a mennyi a rájuk rohanó néplavinának a fél fogára sem elég. Be is záratta a kaput, hogy a szinészármádia a hátán ne hozza be az ellenséget.

Most aztán a szegény múzsafiaknak igazán elől tűz, hátul víz! A félelmes riadal s a fenyegető tűzfény egyre közelebb jön.

Egyszer a karmester, a kinek legjobb füle szokott lenni, azt mondja: «attánzion!» – E lármahangokból hegedű és klarinét hallatszanak ki! A kik rabolni, gyújtogatni akarnak, nem hordanak magukkal hegedűt, klarinétot. Hallgassuk tovább!

Volt, a ki már hallott ilyet; hisz ez czigányzene!

Most már a muzsikusok bátorsága egészen helyreállt, kapták a fagótot, akarom mondani a mangalétát, megindultak bátran a közelítők felé. S ime kik jöttek rájuk szembe? Nem rabló, gyújtogató gyülevész, hanem magyar jurátusok, az országgyűlési fiatalság in massza Pozsonyból; kik meghallva, hogy a bécsi fiatalság az alkotmányos szabadságot vívja, gőzhajóra kaptak, felrohantak bajtársaik segítségére, praktikus emberek módjára hoztak magukkal kardot is, fáklyát is: kardot, ha nagy áron kell megvenni a szabadságot, fáklyát, ha ingyen, jókedvből adatik meg. Csárdás hang és «éljen» kiáltások voltak azok, a mik felverték a császárváros nyugalmát: «éljen» kiáltások, a mik után a «német» volt ragasztva, a minőt soha sem hallott se Bécs város, se ez a kerek föld, se a többi hét planéta.

Lett aztán a félelmes nagy találkozásból még nagyobb ölelkezés. Ezért mondtuk amott följebb, hogy okosabban tette volna Carl director, ha a női személyzetet állította volna fegyverbe!

A barátság nagy hirtelen meg volt kötve; de most aztán «hová menjünk?» Éjfél után két órakor.

Harczolni nem volt már ok; az alkotmány meg volt adva; de annál több ok volt fáklyás zenét adni.

Kinek?

Hát Kossuthnak, aztán meg a királynak.

De azok a belvárosban laknak ám s Bécsnek még akkor kapui voltak.

– Micsoda? – ordított fel az álmából felránczigált parancsnoka a Vörös Toronynak. Még egy fáklyás zene! Ráduplázni a fáklyás zenére! De már abból nem lesz semmi!

A magyar fiatalságnak okos ember volt a vezére, Szarvady Frigyes: ez kapaczitálta őket, hogy biz az mégis nem jó lesz éjfél után két órakor, mikor már aluszik a német, azzal ébreszteni fel, hogy «meghalt a cselszövő!» Maradjanak csak idekinn.

A Lipótvárosban még akkor nem álltak azok a nagyszerű vendégfogadók, a mik most; az arany bárány nagyhamar megtelt az öregebb fiatalsággal, de egy pár száz jurátus még mindig kinn rekedt az utczán; azokat nem lehetett hevenyében elszállásolni, mikor zárva volt minden kapu. Hogy töltik el azok az éjszakát?

Hogy tölti el az éjszakát a magyar jurátus, ha nincs hová lefeküdni, de van jó bor és czigány? Hát úgy tölti el, hogy tánczol, míg megvirrad.

Ott hevenyében tüzet raktak a Jägerzeile közepén, de azt se maguknak, hanem a czigány számára, hogy meg ne gémberedjék az ujja a hegedűhúron, s ott járták a csárdást kivilágos kivirradtig.

A jámbor németek egyik-másik kávéházból padokat, pamlagot hordtak ki az utczára a számukra; de nem kellett az a jurátusnak, engedte azokra a színházi nemzetőrséget letelepedni: ott mesélte el Nestroy: hogyan járt ezelőtt egy hónappal, mikor színpadon a «Bemoostes Haupt-ban» egy Lumpot játszott, aztán azt improvizálta, hogy a keblére nyúlt, mintha valami bogarat venne onnan elő, mely ismeretes nagy emberbarát s külső színére nézve egészen hasonlít a Bécsben letelepült jezsuita szerzet kámzsája színéhez, a kik magukat akkor ligurianusoknak nevezték. – A lump, a mint megroppantja a kebelbarátot az asztalon, azt mondja rá: «Das war auch a’ Ligurianer!» Lett rá nagy taps s másnap huszonnégy órára becsukták a dutyiba Nestroyt az improvisatióért. – Harmadnap megint adták a darabot! a közönség várta, hogy Nestroy elmondja-e megint a veszélyes improvisatiót.

A némajáték most azon módon ment végbe, csak hogy ezúttal e szavak kiséretében: Das war der andere! Erre aztán nem lehetett becsukni.

Erre aztán ugyanarról a rovarspecziesről mondott a bécsieknek Somogyi pátri egy még jobb anekdotát. Somogyi pátri volt már valami ötvenesztendős jurátus: ő volt valamennyünknek az ősapja; mindig sarkantyús csizmában járt s szegesfejű buzogányt viselt sétabotnak. – Itthon is elmondta azt az anekdotát nekünk a Pillvaxban arról a bogárról, a mi a bécsieket úgy extasiálta, s ha én azt leírnám, nagyobb kelendősége lenne, mint Herman Ottó phyloxerájának; de hát «moderata durant» és «ne quid nimis» – keveset a jóból.

Elég az hozzá, hogy reggelig tánczolták a csárdást a jurátusok a némettel s reggelre mind a pamlagon hevert a német, a juratus még is járta; ivának pedig magyarok és németek nagy barátságot – örök időkre egymással: Bécs városában márczius tizenötödikén.