Emlékeimből

A hadvezérek számára akad historikus, a köznépről, a közkatonákról ki győzne beszélni?

Legyen e néhány adat a magyar nép dicsőségének hajótöréséből néhány megmentett deszkaszál.

Ez adatokat nem azért jegyzém fel, mintha ezek volnának a magyar népélet legfényesebb vonásai, hanem egyedül azért, mivel még ezek sehol sincsenek megírva.

Becsületes hirmondók.

Zala vármegye jó távol esik Debreczentől, közte fekszik a Duna és a Tisza és a Duna Tisza között a császári hadsereg.

Mégis minden héten jöttek fel onnan közönséges parasztemberek Debreczenbe, megtudandók, hogy állanak ott az ország ügyei? Ott a kiadott proklamátiókat, hírlapokat, tudósításokat elrejtették jól igénytelen zsiros szűreikbe s úgy tértek vissza ötven mértföldnyi távolban lakó társaikhoz, tudósítást hordva nekik a magyar kormányról.

A falvak népei összehordták számukra a néhány forintnyi útiköltséget, s a közrendű szegény ember gyalog felvándorolt Debreczenbe, néhány forintjával. Senki sem kötelezte rá, senki sem jutalmazta meg érte, még csak nevét sem írták ki az újságba, s a szegény ember mégis oly híven elvégzé a rábizottakat, oly ügyesen, oly óvatosan.

Mit visz kend?

A Pest körüli falvakból heti vásárokra bejárt a környék földmíves népe. Mikor visszafelé jöttek, hánynak ült szekerén egy-egy szökevény honvéd, zsiros gubába takarva, vagy egy előkelő úri hölgy, hátán puttonynyal, feje tarka kendővel lekötve, ki férjét indult keresni a magyar táborban!

Egyszer egy ily paraszthoz egy jól öltözött férfi közelíte s félrehíván, megszólítá:

– Kend jószívű embernek látszik, földi.

– Miért volnék rossz, jó uram? Magamnak vagyok jó, ha vagyok.

– Lehetne-e kenddel egy okos szót szólni, földi.

– Csak tótul nem, nagy jó uram.

– Tudja meg, hogy én üldözött ember vagyok, a kit a városban mindenütt keresnek.

– Hát ne maradjon itten.

– Kivinne-e kend engemet magával?

– Hogyne vinném!

– De ha elfognak bennünket?

– Már uram, ha ön feláldozhatja magát, én is feláldozhatom magamat, hat porontyom marad árván, az Isten majd apjuk lesz nekik.

S azzal betakargatta a szökevényt egy gyékénybe, oda tette maga alá, ráült és hajtatott vele kifelé a városból.

A sorompónál megállítják az őrök s elkezdik szekerét össze-vissza kutatni.

– Hát ebben a gyékényben mi van? kérdi egy, úgy néz ki, mintha ember volna benne.

– Hát persze, szólt lélekjelenléttel a pór, Kossuth van benne maga.

Az őrök nagyot nevettek a tréfán, megveregették a tréfás öreg vállát, az pedig lovai közé vagdalt és elhajtatott, danolva, fütyülve, mint a ki most jön legjobb kedvvel a kocsmából.

Több ész kell, mint erő.

Egy osztrák tábornok egyikére a legnépesebb magyar városoknak egy peremptorius parancsban rá izent, hogy számára legrövidebb idő alatt hatvan ezer részlet szénát s annak megfelelő zabot készen tartson.

A polgármester legnagyobb utánjárás mellett sem birt a kitűzött időre ötezer részletnél többet kiteremteni s egész deferentiával tudósítá a tábornokot, hogy a tervezett és effectuált számok közt rettenetes nagy a különbség.

A tábornok azt izente vissza, hogy ha a kívánt mennyiségből csak ötven részlet fog is hiányzani, a polgármestert felfüggeszti s a várost megsarczolja.

A népség megértve e vígasztalást, azt mondta rá, hogy miután a hatvanezer részletet semmi esetre sem lehet előállítani s e szerint a várost úgyis mindenesetre megbüntetik, tehát már most a meglevő ötezer részletet sem küldik el, mert úgyis mindegy.

Azonban a polgármester okosabbat gondolt. Megtudta, hogy a szomszéd városban a horvátországi bán állomásoz, egy deputatióval átment hozzá s igen nyájas üdvözlettel kívánta nála tiszteletét tenni. A bán épen jó kedvében volt. Megtetszettek a zsiros szájú magyar emberek neki. Sokat beszélgetett velök, egészen megszerette őket.

– Csakugyan egyedül azért jöttek önök, kérdé, hogy velem találkozzanak?

– Sőt még valami másért is. Vagy ötezer részlet szénát készítettünk össze excellentiád hadserege számára, azt kivántuk átajánlani.

Az altábornagy még kellemesebben lőn meglepetve e megelőző kedveskedés által, most már még barátságosabban marasztotta látogatóit; de azok már akkor kászolódni kezdtek, kalapjaikat vették.

– Hova sietnek olyan nagyon?

A deputátió úgy tett, mintha átallaná megmondani, végre nagy unszolásra a polgármester így szólt:

– Már csak nem akartuk megmondani, de ha excellentiád parancsolja, hát legyen, – ide kellene mennünk a szomszéd városba; ez – s ez a tábornok úr el akarja tőlünk magának vitetni azt a szénát, a mit mi ide szántunk. Elmegyünk hozzá, – akárha becsukat bennünket, nem tehetünk róla, de mi egyszer azért zsugorgattuk, hogy ide adjuk.

Az altábornagy nem bocsátotta őket, «csak menjenek haza, semmitől se féljenek, monda, majd elvégzi ő azt maga a tábornokkal.»

Csakugyan fel is küldé a tábornokát Budára s azóta mindég őszinte pártfogója volt a barátságos magyar városnak.

Ezen jelenet ugyan költőibb végű lett volna, ha a polgármester az egész várossal kaszára kapva, magát leapríttatta és a várost felgyujtatta volna, s voltak nevezetes emberek, kik apprehendálták tőle, hogy ezt nem tevé, én azonban ezen eljárását sokkal eszélyesebbnek találom.

A markotányosnék.

A markotányosnék eredeti kiegészítő része egy hadseregnek, kiknek pálinkás hordója gyakran egyenlő szolgálatokat tesz a csatában a munitiós szekerekkel.

Bár nem vesznek részt a csatában, nekik is ott kell lenniök, a hol legnagyobb a veszély, mert hisz az ágyútűz meleg, a katona megszomjazik benne s ha ilyenkor egy ital frissítőhöz juthat, új erőre kap tőle.

A schwechati csata idején egy markotányosné ott forgolódva a huszárok körül, hol legsűrűbben hullottak a golyók, figyelmeztették a jó hadfiak, hogy menjen az útból, mert még valami éri.

S ime alig mondá, hogy «nem megy», jön egy hatfontos golyó, s épen a háta mögött esik le a földre.

A föld akkor épen rendkívül sáros volt. A puha földrétegből nem ugrott fel oly erővel a golyó, mintha kemény földre esett volna, de annyi demonstrátiót mégis tett, hogy a markotányosne háti kosarát meglökve, azt kosarastól vagy három lépésnyire eltaszította.

– Ejnye! – kiált fel az, szidva a tova guruló gömböt, inkább magamat ütött volna agyon, minthogy valamennyi pálinkás üvegemet összetörte.

Kivánsága nem sokára betölt. Ugyanazon huszárok, a kik akkor figyelmeztették, mikor egy óra mulva visszavonultak, az árokban látták fetrengeni a markotányosnét. Egy golyó mindkét lábát elszakította. Könyörgött nekik, hogy öljék meg, s harmincz pengő van a keblében, azt vigyék el, nehogy üldözőinek maradjon.