VISSZAEMLÉKEZÉSEK 1849-RE.
A sánta koldús.
1849 elején a pesti vámnál gyakran lehete egy sánta koldúst látni, ki két mankóra támaszkodva, nagy kínnal vonszolta odább nyomorék testét, bozontos haja, szakálla, rongyokba kötözött zsugorult lába, silány öltözete s beteg arczszíne mellett nem volt szüksége a járókelőket könyörre szólítani, mindenki önkényt veté neki alamizsnafillérét. A vámsorompóknál rendesen leült, mielőtt kiment volna a városból, bizonyosan megpihenni a fáradtság miatt, messze lakott a vámvonalon kívül egy bódéban. Az őrökkel néha beszédbe elegyedett, nehéz, fuldokló hangon panaszkodott előttük az élet nyomoruságairól, a hideg napokról, a krumpli drágaságáról s más impoliticus dolgokról, azután ismét odább vánszorgott, köhögve és nyögve, mint egy halálos beteg.
Ki ismerte volna meg egy pár nap mulva ezt a nyomorékot, a mint a debreceni városház lépcsőin délczeg léptekkel sietett fel, két három fokot lépve át egyszerre, fején angolos utazó sipka, kezein finom keztyűk, szemén kék szemüveg, öltözete meleg és divatos uti ruha, s mikor az elnök előszobájába lépett, oly erős dörgő hangon beszélt, hogy a harmadik szobában is meg lehete érteni.
Két nap mulva ismét czammogott vissza a nyomorék, felzsugorult lábbal Pest kapui felé, kinézése még szánalomra méltóbb volt, mint azelőtt. A vámsorompónál ismét leült, s oly átalkodottan köhögött, hogy alig bírt szóhoz jutni, akkor is oly rekedt hangon beszélt hogy senki sem értette.
– No, még ez sem messze viszi csontjait, – mondá a vámőr, a nyomorék rettenetes köhögését hallva, míg az ember nagy kínnal ismét felvánszorgott, mankóit hóna alá fogta s mászott nagy lassan odább.
Azok a mankók belülről ki voltak üregítve, azokban hordott veszélyes iratokat a kém majd ki, majd be.
Az eldugott kéz.
A hadfogadó térparancsnoknál egy szép fiatal ember jelenti magát, be akar állani köztüzérnek.
A magyaroknál nem voltak igen válogatósak a katonák elfogadásában, az assentálandónak nem kellett levetkeznie, kivált oly esetekben, midőn az ajánlkozó egyéniség külseje elég izmosnak látszott.
A toborzó parancsnok befogadta a fiatal embert, mire az arczán rendkívüli vidámsággal hirtelen távozni akart.
A parancsnoknak csak ekkor tünt fel, hogy a fiatal önkéntes egyik kezét szüntelen zsebében tartja.
– Hol tanulta ön ezt? Feljebbvalója előtt zsebredugott kézzel jelenni meg?
A fiatal ember eltitkolhatlan zavarba jött e szavakra.
– Tegye ön a kezét a zsinórra, tanuljon emberséget!
Az önkéntes egyik kezét a zsinórra tette.
– A másikat is!
A fiatal csak nem akarta a másik kezét eléhúzni, végre a jelenvolt káplár vonta azt ki zsebéből.
Azon a karján már nem volt keze. Még Mórnál elvágták azt a viadalban, s elfogván, Pozsonyba vitték; ott alig hogy kigyógyult, rögtön megszökött s ujra felkereste a magyar tábort, azt hitte, hogy mint tüzér, félkézzel is tehet még szolgálatokat.
A kecskeméti fiúk.
Egy k–i családapa fiával együtt beállt az önkénytesek közé. Kis hétesztendős fia látva apját a háborúba készülni, odasimul hozzá s kérdezi:
– Édes apám, nem jönnek az ellenséggel kis gyerekek?
– Minek neked azok a kis gyerekek, édes szolgám?
– Én meg azokkal szeretnék verekedni…
Az ottani fiúk ötévestől kezdve tizévesig, mikor a császáriak a várost megszállották, ezerenkint összecsoportosulva, kimentek a város alá, magukat két seregre osztották, s ott dob- és trombitaszó mellett ütközetet csináltak, néha a csata egész délután tartott. Fegyvereik botok voltak, ágyúik kövekkel megrakott talyigák, puskáik hasított faparittyák. Egy ízben egy egész városrészt támadtak meg, a czigányvárost, melynek miniszteriuma meg akarta tagadni a fegyveres erőnek határain átvonulását; a vezérek ezt casus bellinek declarálták, s miután a kérdéses terrenumot kellőleg blokirozták, egy előrebocsátott hatályos bombardement után rohammal bevették, lakosait részint expatriálták, részint hadifoglyokká tevék, a rendőrség interventióját czélirányos parattyatűzzel visszautasíták, s a positiót mindaddig megtarták, míg professoraik ott a helyszinén meg nem jelentek, s akkor is csak egy általános amnestia föltétele mellett kapituláltak, mely kölcsönösen ratifikáltatott is.
A fenn említett családapát Verbász alatt, midőn fia mellett csatázna, egy ágyúgolyó fiával együtt elsodorta.