Emlékeimből

(1848.)

Sötét, de örökké nagy a költészet a halálban. Minden megérti e poesist, a mi születik és meghal. – A virág elsárgul, ha halálát, az őszt, megérezi; a pusztai vad, ha e sápadt szellemet érzi közelgeni, megy fölkeresni a legsűrűbb vad erdőt, hol sem napfény, sem szélzúgás, sem ember szeme csontjára nem talál. A hattyú bucsúdalt mond a tó vizének, midőn annak szinén az árnyék, mely elviendi, felé suhan. S az ég akkor öltözik rózsákba, mikor a nap meghal. Ez a költészet a halálban.

Ha egy halottat a föld alá tesznek s azután ott hagyják s míg honn a ház, melyben lakott, üres és szomorú, künn sírja tele nő szagos virágokkal… Ha ábrándos gyermek téved a sírkertbe, apja, anyja sírját sorra látogatja, s órákig eltérdel egyik-egyik előtt, a sírfát csókolja, s míg kezei az élek-e? halok-e? szirmait tépkedik, mint fehér lepke virágról-virágra, úgy száll árva lelke a multak napjaira vissza… Ha özvegy nő férje sírja mellett magának helyt hagyat s látó álmaiban bánatos halottja képével beszélget; – ha az elfeledett költő sírján összenő a vadfű s a virágos hangabokorban, mely fejfája helyén nőtt, esténként oly csodálatos dalt zeng az erdei madár: – ez a költészet a halálban.

Tengerhallgatásban, esti madárdalban, virághervadásban, alkonyat fényében, csillagfutásban és özvegyek könyében, romok közt zuhogó hideg éji szélben, behunyt szempillákban, sápadt hold fényében mutatja magát a legmagasabb költészet. A halál költészete.

Csoda-e hát, ha a költő a halált megszereti?!

Kinek lelke megszokta a költészetet keresni napfényben és éjsötétében, emberörömében és emberfájdalmában, ki oly fájdalmakat tanult megérezni, minőket más nem ismer.

Az ábrándok országa rejtett tündérvilág. Kinek csak egy tekintetet hagyott ebbe vetni ihlő geniusa, meg nem szabadul ennek képeitől soha. Örök vágyat fog érzeni el nem érhetők után, méla kínt, melynek okát maga sem ismeri, szomjat, mely a kielégítés által nő, gyönyört, melytől az élet elfogy.

Szerelmi vágyódás ideál képek után, ábrándos rajongás szebb, boldogabb világról, gyönyörködés a halál eszméiben, találkozás a földfölöttiekkel s csalódások a földönlevőkben: ezek a költő átkai. Ki a szellemek beszédét meg tudja érteni, ki lelke röptében az égből lehozza a csillagsugárt, oly ritkán talál szivet, mely őt megértené s a föld járt utain eltéved.

De e fényes kisértet nem hagyja el őt. Ott van vele, ha szenvedései ágyán fekszik, s fülébe súgja: rút az élet, szép a halál, a halál után nincsen szenvedés; – ha üldözötten bujdosik s lábait az út tövisei sértik: vele van; ha küzd az emberi prózaiság colosstömegével s lerogyik alatta, vele van s mindannyiszor csábítva mondja: a halál szép, a halál az isten angyala.

Óriási a fájdalom, mit egy költő lelke tud viselni, a világ minden balzsama nem képes azt megenyhíteni, cseppenként szívja ki vérét, cseppenként tölt helyébe lelkesítő mérget az üldöző dæmon, a költészet dæmona; mint a mesék rossz szelleme, mely vérrel írt szerződésben kötelezé le a lelkeket egy élet örömei által az örök kárhozatnak, úgy csábítja ez örök hatalmú szellem túlvilági gyönyörökre, kiket bűvkörébe vont, élethosszú szenvedések által.

Boldogtalan ő, mint ki egy képbe szeret, melyet álmában látott, s aztán örökké álmodni szeretne. Pedig az örökké álmodásnak neve: halál.

Önlelkétől gyötörve, mindenütt azt látva csak a világban, a mi sötét, érzéketlenül a mindennapi élet örömei, élvei, reményei iránt, a mellett az élet apró szenvedéseit kétszeresen érezve, mi vigasztalása lehet az üldözöttnek?

Rokonlélek nem találkozik vele. A földön az emberek egymásnak urai, lekötelezettei, űzérek, élvezők s az ég nagy, a gondolatok szárnyai két egyenlő lelket ritkán vezetnek össze. Félre érti, félre ismeri mindenki. Keblét, mely minden szépért és nemesért lángol, kénytelen elzárva tartani, mindenki elhagyja, csak üldöző dæmona marad végig vele, hogy megmondja neki: az élet semmi, a halál minden. A lélek elszédül, nem érzi többé magát, röpülni akar…

S ekkor – a csillag lehull.

És ez a halál a költészetben…

Mint csillag ragyogott ő is az égen, mint csillag hullott alá.

Nem a közelgő szürkület fénye sápasztá el őt, delelő fényében hullott le az égről…

És nem akadt, ki a költőt megsirassa. Sajnálták, megsiratták benne az embert, itéletet hozának fölötte, az ember fölött, koporsóba tették, koporsóját felczímerezték és egyetlen szó költőtárs ajkáról nem kisérte a költőt sírjába. Azon halálos hang, mely lelkét testétől megszabadítá, egy kebelben sem birt összhangzó húrt megpendíteni? Nem volt senki, senki, ki őt meg birta volna érteni? Senki sem sejté azon kínokat, mik őt megölék, miknek gyanító tudása is egy neme a boldogtalanságnak.

A költészet volt élete, a költészet volt halála is.

Oh, hogy a halál minden nemeinek csak egy neve van! A bátor, ki a csatatéren elvérzik s a gonosztevő, ki a hollók kövén végzi életét, a gyáva, ki kétségbeesve szakítja el önélte fonalát s az ábrándos rajongó, ki költői fanatismusában letépi lelkének földi bilincseit… Mind ez halál, sötét, gyűlölt, irtózatos eszme, melyet elfogadni fájdalom, adni vétek…

Az ember elérte czélját, nyugalma van, nem bántja semmi fájdalom többé.

A költő elérte czélját, lelkét nem köti többé semmi a földhöz.

Ne mondjatok az emberre itéletet, holtak fölött csak isten mondhatja azt, – a lélek arczát csak lélek szemei látják.

Ne mondjatok a költőre itéletet, élni fog ő, mikor biráinak mindegyike fölött zöld lesz a fű.

Lelke szép volt a földön, szép leend az égben, mert a mi szép, nem múlik el soha.