Emlékeimből

(Korrajz.)

Egy darab nemzeti romantika lett a múltak emlékévé: a legátus-élet. Egyedül Magyarországon volt az ismeretes, itt is csak a kálvinista világban. Én legalább más felekezetbeli legátust nem láttam soha.

Alapjában egyházi intézmény volt. Sátoros ünnepeken, leginkább husvét napján lett aktuális érvényrejutása a legátusnak. A tavasz kedvezett a hivatásának.

Ez a hivatás abban összpontosult, hogy az öt magyar helvét hitvallású főiskola felsőbb osztályú tanítványai szétoszlottak széles ez országban, a kettős, sőt hármas ünnepnapokon a szent igét hirdetni a magyar vallású híveknek.

Nem kellett azért teológusnak lenni: prédikálhatott, a ki prókátori pályára készült, a kiből később szolgabiró, viczispán támadt, vagy a ki más közhasznú pályára vállalkozott. Nem kellett hozzá egyéb, mint egy megbízólevél a seniortól, egy selyem stóla, a mit a gallér alá lehetett kötni, – no meg aztán egy pár jól betanult prédikáczió, a mit be lehetett szerezni, kit írásban, kit nyomtatásban, mint főtisztelendő Kalmár, Péczeli, Márton, Katona uraimékét.

Hogy a fődolgot el ne felejtsem a legátusi kellékek közül, kellett hozzá egy pár jó láb.

Mivelhogy a legátusnak még akkoriban nem állt rendelkezésére Illés próféta tüzes szekere, hanem more patrio per equos apostolorum (apostolok lován) gyalog kellett a küldetése helyére eljutni, a holott is három-négy távoli községet futvást bejárva, mindenütt prédikácziót tartani és mindenütt a honoratioroktól a subsidiumot beszedni.

Mivelhogy a legátió beneficzium volt.

Ez képezte a tudományos pályára készülő ifjúnak a subsistentiáját. A kinek az Isten nem adott módot hazúlról fedezni a maga siklusát, az a kosztot, kvártélyt adó asszonyát azzal biztatta, hogy majd lerója a tartozását «post festa» (ünnepek után). Akkor hajtja be a diák a maga adóját, a mivel aztán egyik ünneptől a másikig kihúzza.

A beneficziumok között pedig tetemes különbség volt. Ennek a statisztikáját minden aspiráló diák jól ismerte. A legjobb legátió volt Ó-Szőny, onnan a legátus biztos száz forintot hozott haza, a legrosszabbat pedig úgy hítták, hogy Bergengóczia. Nem azért, mintha kevés lett volna a fináncziális eredmény: felment az húsz forintra is; hanem hogy igen messze kellett érte elkutyagolni. Ez a Bergengóczia volt ugyanis az a hat szlavóniai falu, melyben magyarok laknak és kálvinisták: az egyedüli magyarok és kálvinisták a horvát glóbuson. Derék, buzgó hívek, kik hitüket és nemzetüket annyi időn keresztül el nem hagyták.

Csakhogy odáig Kecskemétről, melynek kollégiumához tartozik e hat derék hitközség, huszonhét német mértföldet kell a legátusnak oda és vissza begyalogolni. S ez sok egy apostolnak. Azért Bergengócziának nagyritkán jutott ünnepi legátus.

Mert annak is meg volt a maga rendszere, hogy miként kerüljön a legátus és a legátió egymáshoz.

Volt két lajstrom, melyek közül az első sorakoztatta az egyházközségeket, a második pedig a legátusságra kvalifikált diákokat.

Ünnepek közeledtével következett az eligálás.

A kandidáltak válogattak a legátiókban. Legelől a quinquennisek (ezek a teológusok). Tanulmányi klasszifikáczió szerint. Az eminensek legelől, azután a jurátusdiákok. Azonban voltak preferencziák is. A nagy botos tíz számmal előbb eligált, az első bassista nyolczczal. Fenn volt hagyva mindenkinek a jog, megcserélni a legátiót. A biennisekig szállt le az eligálás joga. Minden községcsoportnak jutott legátusa. És azok mellé kinek-kinek egy «dárdás». Elemi iskolát járó alumnus, a ki a legátust kísérte s vitte utána a vászonkoffert, a tógával, fehérneművel, bibliával, prédikáczióval, meg a hosszúszárú pipát. Maga a legátus nem vitt semmit, legfeljebb egy vállára vetett gitárt, ha jó énekes volt.

Az én kecskeméti diákkoromban még Bergengócziának is jutott legátusa. Éppen az én szobatársamat, Gyenes Palit nyomorították meg vele. Nagy kedve volt világot látni s rá hagyta magára diktáltatni a szlavóniai missziót, pedig semmi hivatása nem volt az apostolkodásra. Hebegett és hadart. Nem is készült papnak; életpályának azt választotta, a mit szakszerűen «hites matematikus»-nak, régi magyar nyelven «inzsellér»-nek híttak. Az is lett a fátuma. Mint megyei mérnököt hivatalos földfelosztás közben lőtte agyon egy békételen komposszesszor fiatal korában.

Az én kedves pajtásom megjárta gyalog a hosszú vándorútat Szlavóniáig és vissza. Csupa gyönyörűség volt hallgatni a tapasztalatait. Hogy járta meg a legátiót: egyik falutól a másikig koplalva. Gyakran a vadkörtefa alatt ebédelt. (A vaczkor husvét tájon hull a fáról, miután a téli hideg puhára érlelte.) A legátusi dácziáját az utolsó sustákig megtakarította, abból csináltatott magának Kossuth-zekét, zöld posztóból, rózsaszín béléssel; abban járta el a körtánczot a juristabálon.

Sok adoma járja a hajdani legátus-életből, a mikből magam is többeket följegyeztem itt-amott. Eredeti tipus volt, tele ős humorral. Most mindez elmúlt már. Vasútaink vannak. Az apostolok az Illés próféta tüzes szekerén utaznak. A mióta a legátus nem jár gyalog Bergengócziáig: nem legátus az már.