AZ ELSŐ NÉPTRIBUN.
(1898.)
Manapság, mikor a fővárosban egy vasárnapra ötven munkásgyűlés van bejelentve, mikor a mezei munkások és munkaadók közötti állapot egész tanulmánynak való, s külön törvény szabályozza, érdekes lesz arról az egy emberről beszélni, a ki a munkás-kérdést Magyarországon mint első vezér felszínre hozta.
A vezérnek még nem volt tábora.
Gyárak még nem voltak Magyarországon, a külföldön is gyér számmal, otthon fonott és szövetett vásznat viseltünk, a posztónkat odafenn Vukován készíték, gépek közül csak a kávémasina meg a pecsenyeforgató volt ismeretes; az iparost hitták majszternek, legénynek, inasnak; azoknak a dolgát elintézte a czéhmester, atyamester. Kőszenet nem használt senki, ezt nem ásta sok ezer bányamunkás, a kovácsnak való bükkfaszenet előállították a dudariak (a hogy a népdal zengi), a mi pedig a mezei munkások állapotát illeti, hát azt vigan rendezte a tiszttartó, kasznár, ispán, meg a hajdú, s hitták azt robotnak, a munkás neve volt jobbágy, a törvényé urbarium.
Ekkor támadt elő Táncsics neve.
Jól mondám, hogy előtámadt, mert eredeti családi nevén Sztancsicsnak hitták, de a kis fia nem tudta ezt a nevet kimondani, csak «Táncsics»-nak ejté; ezért fogadta el az apa a kis fia gagyogása szerinti nevet.
Táncsics 1799-ben született (tehát egy évvel mindig idősebb volt a századnál). Szülei takácsnak nevelték, mint munkás nőtt fel, legénykorában hagyta ott a szövőszéket, s aztán tanult a szegény diákok száraz kenyerén, vékony juskulumán, míg megtanulta az iskolamesterséget. Majd Pestre került, itt megnősült; derék, áldott jó asszonyt kapott, vele egy csendes házikót, meg egy szép zöldséges kertet, mely szorgalmas kezelés mellett a családot tisztességesen eltartotta. Táncsicsot magát is ott látták kapálni és a rászákat öntözni, sőt a zöldséges puttonyt is emelte a vállán. A munka tisztesség. És a mellett világújító tervek főttek az agyában. Estenden, mikor lepihent a kerti munka, asszony, gyerek aludni ment, ő még ott ült az íróasztalánál egy szál magaöntötte faggyúgyertya mellett, s írta a «Polgári katekizmust.»
Majdan kiadót is talált rá, a ki kinyomatta a röpiratát (valószínűleg Lipcsében).
Ez volt az első nyomtatvány, mely Magyarországon a munkás-osztály helyzetével s annak megjavításával foglalkozott.
Volt pedig ez a negyvenes évek közepén, a mikor Magyarországon a gyászos emlékü adminisztratori rendszer hatalmaskodott, – Kossuth, Lovassy, Tormássy bebörtönöztetése korszakában.
Táncsicsra is hasonló sors várt. Ő azonban neszét vette a jószándéknak, s jó eleve eltünt Budapestről s aztán jó ideig a vidéken bujdokolt faluról-falura.
Ebből a korszakból jegyzett fel egy érdekes adatot az én régi jó barátom és írótársam Éjszaky Károly, a ki azt nekem szives volt naplójegyzeteiből megküldeni. Levelének ide vonatkozó tartalmát szó szerint közlöm.
«Fejérmegyében Ráczalmáson laktam. Egyszerű emberek ősi szokás szerint egymáshoz látogatóba lévén eljárók, ily czélból rándultam át Alapra, ott barátom és rokonom Horváth Lászlóhoz (1847-ben országgyülési követ, később alispán, 1867 után kuriai bíró) szálltam, aztán szokás szerint a többi úri házakhoz is ellátogatandó, a közel lakó Horváth Vinczénél, gazdám öcscsénél kezdtem a sort. Horváth Vincze sietett a helység legaktuálisabb dolgáról, azon szenzácziós hírről értesíteni, hogy «itt van Táncsics, Tóth Imre vendége, ma este nálam nagyszerű magyarázó előadást fog tartani a Polgári Katekizmusból, a helybeli összes családok jelen lesznek, s mert teremszerű legnagyobb szoba a mi házunkban áll rendelkezésre, az előadás itt nálunk lesz, remélem hozzád is lesz szerencsénk.» Ismertem ugyan már akkor a Polgári Katekizmust, mint tiltott könyvet, de figyelemből a társasággal tartottam.
Táncsics rossz szelet fogva Pestről kimenekedett Fejérmegyébe, Baracskán, Nyéken, Abán, stb. rövidebb-hosszabb ideig tartózkodván, eljutott Alsó-Alapra. Sokáig nem volt maradása sehol, a mint nyugtalanná lett s elhitette magával, hogy az üldözők immár megtudhatták, hogy ő itt van, vitette magát tovább, s a birtokosok úgy továbbították őt mindig biztos helyre, s így vonult ő be Alsó-Alapra utazva mozgó polgári katecheta minőségben.
Az előadásra kevéssel késve érkeztem, s nehogy a közfigyelmet zavarjam, az ajtóhoz közel álló háziúr mellett foglaltam szintén álló helyet. Szépszámú hallgatóság volt együtt. Az ülőhelyeket a nők s néhány öreg úr foglalták el, a férfiak álltak, Táncsics a szalon-asztal előtt egy széken foglalt helyet, s onnét magyarázott. Künn borús, ködös idő járt s oly homályos, hogy pár lépésnyire is alig lehetett látni.
Az előadás tárgya mint Katekizmushoz illik, kérdésekbe és feleletekbe volt foglalva. Mikorra én odaérkeztem, Miska barátom már néhány kérdést kimagyarázott, s ott létem alatt is már ötöt vagy hatot lemorzsolt. Olvasta a kérdést, és a feleletet aztán magyarázta.
«De kérem, mint ő jelezte, most jön egy mondhatni legfontosabb tétel, – ez kötelessége, sőt kell, hogy erénye legyen minden polgárnak.»
«Kérdés: Mi a legszükségesebb, legelengedhetetlenebb kötelessége a polgárnak?
Felelet (rendkívülit jelző, emelt hangon, mely három felkiáltójellel nyerhet kifejezést): «Minden polgárnak legelső és legelengedhetetlenebb kötelessége a bátorság!!!»
E perczben ijedten tör be a szobába a komorna, s az ajtónál álló háziúrnak elhalványodva jelenté: «Tekintetes úr! Egy regement vasas német állta körül a házat!» A háziúrnak szánt e jelentést a társaság is meghallotta s nyugtalanná lett. A háziúr kérte a társaságot, hogy maradjon nyugton ő kimegy és utána néz a dolognak. Vele mentem én is. Az utczán a ház hosszában volt felállítva nem ugyan egy «regement», hanem csak egy század vértes, alig beláthatólag a köd s estihomály miatt. A vezénylő tisztet megtaláltuk, kapitány volt az istenadta, s az osztrák-magyar rendszernek híven megfelelve egy szót sem tudott magyarul, sem senki a században. Kiderült, hogy Székesfehérvár felől Szegszárd felé vonulnak, s éji szállásra Czeczére kellett volna menniök, de nem tudják, hogy hova jutottak, e teljesen magyar vidéken hasztalan kérdezték, nem értette őket senki. Sárszentmiklósból kijövet a helyett, hogy kissé jobbra fordulva Czeczének tartottak volna, az egyenesebb irányú uton Alap felé tévedtek, hol a kivilágitott ház előtt álltak meg, útbaigazítást kérendők.
Háziurunk lovászával gyorsan nyergeltetett, s általa a vérteseket Czeczére kalauzoltatta. A tiszt köszönetet mondva visszaindult, s ezzel az intermezzonak vége szakadt.
A hallgatóság különösen a nők, a szomszéd szobákba oszolva a félrevont függönyök mögül kandikáltak az ostromló seregre. Mi ketten visszamentünk a terembe, a társaságot megnyugtattuk, s mindenki elfoglalta helyét, – Táncsics folytatja a kötelezett bátorság elmélete elemezését. Hívják is, keresik is a szobákban, a folyosón is, nem található. «Várjunk kicsit, majd csak rendbe jön s visszatér.» De ő sem elő nem jött, sem az egész házban vagy a szomszédban és szálláson megtalálható nem volt, sőt éji hálásra sem tért haza. Másnap reggel általános razziát tartott az alapi közönség Táncsics után, – hasztalan, eltünt, elveszett. Mi lelhette, csak nem szerencsétlenség? Harmadnapra virradt, Táncsicsnak semmi nyoma.
Harmadnap este felé Tóth Pista, ki apjának gazdaságát vezette, szérűs kertjükbe ment körülnézni, s különösen a szénaboglyákat szemlélni, rendben van-e, nem lopják-e? Egy helyen némi elszórt széna-izéket lát, közelebb megy a boglya tövéhez, egyszer csak hallja: «Pista! Pista!» Figyel, kutat, jobbra-balra. «Pista! Látom, te vagy!» «Én vagyok, de te ki vagy? Hol vagy?»… «Nincs baj?» – «Baj? Hát mi baj lehetne?» A boglya tövén mozog a széna s annak fedő rétegén átcsúszva a boglya alól előbuvik az obligált bátorságnak rejtekbe tünt hőse. Mint az ács-teszéri parasztgazdának egykoron szolga-gyerkőcze, tudta, hogy a boglya gyomrában található rejtek a legbiztosabb menhely, s abba fúrta be magát.
Étlen-szomjan töltött ott pár napot, s a tragikomikus jelenet után mi természetesebb, mint hogy a tévedés felvilágosítása közben a kiéhezett, agyonszomjazott ige-hirdetőt étellel-itallal nyakig-torkig töltötték-tömték. Nem mutatta ott magát többé senkinél, csak házi-gazdájától vett bucsút s kért kocsit, mely aztán vitte, – menekvőtől nem volt szokás kérdezni, hogy hova? Mi aztán nem hallottunk róla hírt sokáig, később is csak homályosat, míg végre Pest-Budán 1848 márczius 15-ikére oly virággá fejlődött, mely azon nagy nap bokrétája trofeumaként pompázott.
Idáig a szemtanú adatja: a mihez én a következőket függesztem:
Táncsicsot én nagyon közelről ismertem: becsületes, őszintelelkű ember volt, ha túlzásait mint írótársamét megelleneztem is, de jó szándékát felismertem bennük. Mint író bátor volt, sőt vakmerő; de vitéz nem volt. Alacsony, hajlott termetű alakja nem volt személyes küzdelemre szánva. S bizony, mi többi írók sem voltunk vitézebbek, mikor regement-számra jött a vasasnémet ellenünk. Mert az a börtön rettenetes! Még maga Petőfi is, ki a csatatéren száguldó paripák által eltapostatni gyönyörűségnek vallja, azt írja: «Ó, de a börtön, attul félek!»
Aztán még egyet.
Én dicsőnek tartom azt a hőst, ki duzzadó ereje tudatában rohan a veszélyes küzdelembe s gyönyörrel várja az ellenfélt; neveti a kapott sebet.
De még dicsőbbnek tartom azt az embert, a kinek az idegeit félelem zsibbasztja, a kinek a szíve reszket a veszély közeledtére, de az erős lélek akarata mégis szembe viszi a rettegett ellenféllel s tűri a sebet, a mely fáj!
Ilyenfajta ember volt Táncsics is. Czingár teste reszketett a veszélytől, szívós lelke mégis szembe vitte reá.
Nemsokára ez adoma után csakugyan elfogták, bebörtönözték: márczius 15-ikén 1848-ban a nép kiszabadította börtönéből. Ekkor megtudtuk, hogy a munkásügynek nemcsak vezére van, hanem tábora is van már.
És ezt a tábort összegyűjteni újra meg újra megindult az első hadvezér, s útjának a vége mindannyiszor a börtön volt. A legutolsó zárkája olyan sötét volt, hogy megvakult benne. S mikor kiszabadult, vakon is vezette a táborát. Mint szegény ember halt meg. Népvezérre ez a legszebb utóhang.