LENDVAY.
(1858.)
Lendvay meghalt, valóban meghalt; mint más töredékeny ember, a ki azért született, hogy poraival szaporítsa a földet.
Első halála az volt, mikor a színpadról lelépett; mikor azt a fényes, bűbájos világot elhagyta, s eltemetkezék a közélet szomorú halálországába. Ez az igazi halál, ez az igazi temetkezés. Az a másik csak nyugalom már, a honnan nincs visszavágyás.
Mert a szinész két sírban nyugszik, egyik a föld, másik a feledékenység. Neki nemcsak omlatag teste válik porrá, hanem mindaz, a mit lelke alkotott, szellemének csodaművei, lángesze, híre; – por és hamu a halál után, a mit a szél elfú.
A költő édes gyermeke a múzsának; ha ihletett lelkének aranyeszméi voltak, azoknak értéke halála után még nőni fog, eszméit egyik szív a másiknak adja által; a szinész mostoha fiú, a ki csak álmodik a nagyságról, az arany hírről s mikor az álomnak vége, semmivé lesz, mint a szép álmok képe.
Költők! kik a szinész álmait biráljátok, gondoljatok annak vigasztalan ébredésére.
Mie volt Lendvay a magyar szinészetnek? még mi tudjuk, a mult évtized emberei már csak gyöngén emlékeznek reá; a jövő évtized csak nevét fogja említeni s nem lesz eszméje, a mit hozzá kössön; hisz a Hamlet-köntöst felveheti más is, itt nem marad üresen senki után a hely; hogy azt kérdezzék: hová lett, ki volt az, a ki tudott szivekkel beszélni, lelkekkel játszani?
Lendvay sokat szenvedett; öt évig volt igen súlyos beteg. De mi volt az a fájdalom, a mi testét lassú kegyetlenséggel kínozá halálra, mely a daliás alakot úgy összetörte, hogy azt siralom volt látni; ahhoz az álmatlan kínhoz képest, a mit érze a szinész, kinek el kellett hagyni lelke világát; ki látott nyomaiba lépni magánál nem erősebb ivadékot, kinek szellemi kincsein, az annyi diadalt aratott szerepeken még életében megosztoztak, három, négy emberre bízva azt, mihez egykor ő egy maga is sok volt. Olyankor indult meg szemeiből a legkeserűbb köny, midőn a szinpadot, ezt az elzárt mennyországot látta maga előtt.
Nem az élet, nem a megtérő egészség volt biztató ösztöne, mely őt egyik tavasztól a másikig kecsegteté, hanem az a gondolat: ha még egyszer oda léphetnék vissza!
Egyszer lett volna alkalma rá. A beteg művész, hogy túláradó kedélyének folyást nyisson, egy egyszerű dalt szerze, melyet a szinpadon elénekeltek. A dal igen tetszett, a jó közönség zajosan hívta szerzőjét, szerette volna látni még egyszer hajdani kegyenczét.
A művész barátai unszolták őt, hogy jelenjen meg a hívásra. A művész megzavarodott, elsápadt, elfutott onnan; nem mondta, de érezé, és igaza volt: «ez aranyos országnak én királya voltam egykor; nem léphetek abba vissza, mint koldúsa».
Ez a honvágy segített őt megölni, ez a honvágy fogja le minden szinész szemeit a halálos ágyon; mert mindenik úgy hal meg, mint száműzöttje annak a szép hazának, a mit elfeledni nem lehet.
Temetésére roppant nép gyűlt össze. Hogyne? az ünnepelt művész utolsó fellépte! Érdekes volt megtudni: az, a ki annyiszor könyekre fakasztá a közönséget, hogy viseli magát a koporsóban? Itt is megríkatta a jó közönséget.
A jó közönség elkísérte őt a sírig; egykor «éljen!» hangzott előtte-utána, most «Isten nyugosztalja». Kegyes lelkészek beszéltek hamvai fölött a világ mulandóságáról, a miben semmi olyan mulandó, mint a szinész dicsősége; azután földet raktak rá, és most ki tudja meg a sírról, milyen óriás volt az közöttünk, a ki ottan fekszik? Egy öl a hossza, mint a többi sírnak.
Tegnap megsirattuk Lendvayt…
Holnap itt lesz az afrikai művész…
És holnapután ő róla fog mindenki beszélni…
… Költők, kik a szinész álmait bírálgatjátok, gondoljatok annak vigasztalan ébredésére.