Emlékeimből

(1880.)

Sok szép vidékét bejártam az idén Magyarországnak, voltam a csorbai tónál, a Lengyel-nyeregnél, a tarpataki zuhatagnál, megmásztam hét ősi várrom düledékeit, rengeteg erdőkön hatoltam át, mikben a medve bandaszámra kóborol, de azt az egyet meg kell vallanom, hogy mind valamennyi tájék fölött Somogy vármegye tabi járását illeti meg az elsőbbség – a rossz utak tekintetében. Ilyen utak még Boszniában sem lehetnek. Siófoktól Zala helységig az egész út a lehetetlenségek meglepő változatossága. Gödrök, a mikbe vakmerően bele kell rohanni, pocséták, a mikben a ló hasig gázol, vízmosások, a miknek kígyóvonalát mesterséges tekervényben kerülgeti az ügyes kocsivezető; itt-ott megrakták a dágvány mentén fűzfa-karókkal, hogy el ne sülyedjen a szekér; némely helyen mutatja a bedült árok, hogy ott egy előttünk haladt kocsi beledült a mélységbe s előre figyelmeztet, hogy jó lesz kiszállni és fogni a kocsi oldalát, nehogy ez is utána düljön. Rettegés fog el a gondolattól, hogyha szemközt talál jönni egy másik szekér, hogy térünk ki egymásnak? Dehogy jön! Három óráig baktatunk előre s nem hogy szekeret, de még gyalog embert sem találunk; még a mezőn sem látható egy emberi alak; a réten ott savanyodik a lekaszált csáté, a pocsolyában ott bűzöl a lekötözött kender; aztán a hátahoporjás hegyeken ott terül el hosszan a mély, hallgatag erdő. Ez az erdő volt a tanyája Somogy hirhedett rablóinak; itt uralkodott Patkó, Hajnal és Kutyási, meg Séta Pista. Innen látogattak be a szegény legények a tabi plébánoshoz fényes nappal s míg a csendőrök az utczán bersáfoltak, az alatt kedvükre raboltak a ficzkók s a zsákmányt a plébános saját fogatán nagy dalolva vitték odább. A dolognak még szomorúbb vége is lett. Az nap éjjel a plébános arra riad fel, hogy a kapuján egy ember átmászik, hirtelen puskát ragad, kilő a sötétbe s a kapumászó halva esik le. Az pedig nem volt zsivány, hanem a szolgáló szeretője.

Látni kell ezt a tájat, hogy az ember megértse a somogyi Abruzzók kalandorainak viselt dolgait. Soha szolgabiró, utibiztos erre a tájékra nem vetődik: az utakat tavaszszal beboronálják s azzal minden meg van téve. Igy aztán az is megérthető, hogy az «express» levél, a mit három nappal előre küldünk Zalába, érkezésünket tudatva az ott lakókkal, épen három órával később érkezett meg mint mi magunk; – lévén a geometriai távolság Siófok és Zala között – «két» magyar mértföld.

Ezt az «út»-leirást pedig szükségképen előre kellett bocsátanom, mert ez szolgál kulcsául a tovább leirandóknak.

Mikor az ember végre épkézláb eljutott annak a hegyi pataknak a hidjához, a melyik az egész völgyet mint egy széles mocsár elöntve tartja, s a hidról a bombanagyságu görgeteg kövekkel meghordott uton szerencsésen keresztül törtet tengely törés nélkül, akkor maga előtt látja Zala helységet s annak a tulsó végén, egy szép park közepette azt az uri lakot – a hol vágyai czélját találja.

Itt lakik Zichy Mihály, a világhirű művész.

Jobb helyet bizony ki nem találhatott volna, ha az volt a czélja, hogy atelierjében háborítatlanul dolgozhassék, mert itt ugyan rá nem bukkan más, mint a ki művészetének fanatikus tisztelője.

A zalai kastélyt és uri birtokot Zichy Mihály és Antal testvérek most is osztatlanul és közösen birják. A nagy parkot még édes atyjok ültette, hanem a kastély udvarán, mely díszkertté van átalakítva, exotikus virágcsoportokkal, már a nagyvilághoz szokott művész izlése látszik; még inkább az urilak termeiben, melyek tele vannak műemlékekkel, azok között Zichy Mihálynak legelső olajfestménye, egy imádkozó leány, azután finom nőarczképek, rég elmult divatú öltözetekben, miket a családi kegyelet őriz.

Zichy Mihály csak néhány év óta lakik itten s azóta lett a kastély egy művész szentélyévé átalakítva. Igen kora fiatalságában került Szentpétervárra, a minek ez a története. Ilona orosz nagyherczegnő Ischlben mulatott s festeni tanult. A bécsi művészakadémia akkor Zichy Mihályt ajánlotta neki tanárul, a kit el is fogadtak. Egyszer csak Miklós czár parancsot ád a leányának, hogy rögtön menjen haza. Zichy is vele ment. De utiköltséget nem küldött nekik a czár. Igy utaztak nagy sietve Szentpétervárig, se Zichy Mihálynak, se Ilona nagyherczegnőnek egy kopek sem volt a zsebében. Sándor koronaherczeg itt aztán nagyon megszerette Zichyt, s mikor később trónra lépett, a művésznek minden időben szabad bejárata volt a czárhoz, s mikor magukra voltak, nem volt közöttük se czár, se festő. De annál nagyobb ellensége volt a magyar művésznek az egész udvari környezet. Zichy kedélye tele van satyrával. Az orosz udvar minden bűne és hibái ismeretesek voltak előtte s azokat ő éveken keresztül találó művészi felfogással ostorozta genreképeiben; a mikből három vastag folians van birtokában, egy egész memoire az orosz udvari élet évtizedeiről, nem írva, de rajzolva. A birtokában levő rajzok az eredetiek, a czárnak csak a másolatokat nyujtotta át. S ezek képezték a bizalom és ragaszkodás összekötő kapcsát a czár és a művész között. Egy embere volt a czárnak, a ki tudatta vele az igazságot – rajzban. Csak egyetlen egy képeért neheztelt meg rá Sándor czár, ez a kép egy öreg tábornokot ábrázol, a ki félszemét elveszté. Szép, fiatal neje van, ki a mint a félvak hadastyán szemére felköti a kendőt, ennek a két csücskéjéből szamárfüleket csinál neki s a közben dévaj kaczérsággal kacsint egy az ajtón át eltávozó fiatal tisztre. Ez is élethű kép volt, de a czár visszaküldte azt a művésznek, ezt írva alája: «ayez esprit, ne soyez pas méchant!» Ezt a benső viszonyt, ezt a senkit sem kimélő gunyort nem tűrhették az orosz udvaronczok s addig áskálódtak Zichy ellen, míg az megúnta a torzsalkodást s ott hagyta nagyfizetéses állását s hazajött Magyarországra. A nyarat rendesen itt tölti; a telet Párisban vagy Nizzában. Termel és teremt.

Zichy Mihály most felül van az ötvenen; de a mellett egész fiatalnak látszik; dúsgazdag szőke haja, nem is szürkülő szakálla, szelid, mélázó szemei, magas nyilt homloka, jó szívre valló ajkmetszése mind úgy összhangzik daliás termetével, a mit sajátszerű otthoni öltözet fedez, szürke kurta felsőzeke, bő bugyogó, térdig érő veresharisnya, csattos czipő. Csak a tiszta magyar beszéd, meg a barátságos vendégszerető, nyilt kedély árulják el benne az ősmagyar sarjadékot.

Családja egészen orosz. Neje valódi orosz szőke szépség idomaival vonásain, a németet is idegen kiejtéssel beszéli és férjével oroszul társalog, – három szép leánynyal azonban, kikkel Siófokon találkoztam, már folyvást beszél magyarul. Kiegészíti a családot egy franczia társalkodónő, kit Zichy, mint a család régi barátnéját mutat be, és végül a kit nem szükség bemutatni (mert már találkoztam vele Párisban, sőt az arczképét is kiadtam egy lapomban) – miss Mary, Zichy tanítványa. Finom, valódi délorosz typusu szépség, mély tüzű ábrándos szemekkel, vékony összeszorított piros ajkakkal; egyszerű fekete viganóban, s hosszú ujju, himzett veres orosz ingben. Mikor először láttam, akkor hosszan leeresztve, szétszórtan viselte fekete haját; most összefonva hordja már, s tekintetében valami néma szenvedés látszik. Miss Mary az orosz czári udvar főorvosának a leánya, ki tizenkét éves kora óta növendéke a mesternek, s vele együtt jár-kel a világban a nélkül, hogy azt valaki felötlőnek találná: (hisz a festők egymás irányában nemnélküliek). A bécsi kiállításon a tanítvány egy festményével kitüntető érmet nyert: ez volt az «égi és földi szerelem» (Mária és Magdolna).

A mester, ebéd után átvezetett bennünket atelierjébe (leányommal együtt voltam ott). A festőműhely nagy részét elfoglalja az a terjedelmes kép, melyen Zichy most dolgozik, (ha ugyan félbe nem hagyja) a lapokban már előre ismertetett «danse macabre.» – A modell most is ott ült a karszékben: egészen öltözetlenül: t. i., hogy még bőr és hús sem volt rajta: egy csontváz az. Az egész kép csupa csontvázakból lesz összeállítva: csontváz menyasszonyok ölelkeznek csontvőlegényekkel s csontváz ellenségek nyomják le egymást a koporsófödéllel. Míg nem kész a kép, nem akarok róla véleményt mondani, de megvallom, hogy nem bánnám, ha elébb más képeket készítene el a művész. Tartok tőle, hogy ezzel nem lesz szerencséje.

A ki Zichy Mihály művészi tehetségét meg akarja ítélni, az ne a festőállványnál, hanem a rajzoló táblánál keresse őt fel. A rajzban Zichy Mihály fölötte áll minden előttem ismeretes művésznek, még Doréenek is. Az eleven fantáziának engedelmes művészi kivitel, párosulva a jellemzés, az ismeretgazdagság sokoldalu előnyeivel, a csoportok összhangzása, az érthető allegóriai kifejezés eltalálása őt e téren a legelső művészek sorába emelik; de még ezenfelül járul hozzá valami, a mi az egész alkotásnak valami bűvszerű hatást ad: a költői szellem, a mi az alakokat ihletével felmagasztalja. Ilyen alkotásai Zichynek különösen, a miket Lermontoff «Daemon szerelme» költeményéhez készített. Ezeket egy orosz kiadó rendelte meg, a ki Lermontoff összes műveit illusztrálva bocsátja közre s a rajzokért Zichy Mihálynak negyvenezer frankot fizet. E végett Zichy ez évben újból Oroszországba utazik; de nem a nyirfás finn öbölbe, hanem a puszpángerdős Kaukazusba, a hol a cacheti bor s a lángszemű mingreliai hölgyek teremnek, s ott fog tölteni két telet: nyaranta visszatérve Magyarországba. Ott létünk idején épen a Zichy Géza költői beszélyéhez való illustratiókat fejezé be, a miket az Athenaeum rendelt meg. Egyenkint mindegyik egy remekmű! – Zichy Mihály rajzalbumát végig nézni, valódi dobzódás az olympi élvezetekben.

Az ateliervel szomszédos szoba maga egy kis muzeum. A mi itt ritka és nagybecsű fegyverdarabokban a világ minden részéből össze van állítva, az maga egy kincstár, külső tekintetre is; de a legbecsesebbet maga a könyvtár rejti. Itt vannak felhalmozva mind azok a művészi kiállításu munkák, a miknek példányai csak a fejedelmi könyvtárakat ékesítik; miknek köteteinél nem száz, de ezer frankokról beszélnek; a díszbutorok legfényesebbikét pedig az a szép triptica képezi, melyet a párisi magyar egylet munkás polgárai készítettek remekbe Zichy Mihálynak. És ezt az emléket valóban megérdemlette.

Ha van valami, a mit még a művészi lángésznél is magasabbra lehet becsülni egy emberben: az a hazafiság. Zichy Mihály hazafisága nem olcsó frázisokkal van építve, az övé élő tettekben beszél. Mialatt a párisi magyar egylet elnökségét viselte, ez egyletnek szerzett egy negyvenezer franknyi segélytőkét; és a mi ennél is több: egy egészséges irányzatot, a mely irányzat nyomán, minden Párisba kerülő magyar iparos ifju azonnal munkához jut, – a helyett hogy betyárkodásban, korhelykedésben vesztegetné idejét és tehetségét, a tökéletesedés versenyére lesz szorítva, tanulásra, dolgozásra ösztönözve s mindegyik becsületére válik nemzetének. Ez legnagyobb részben Zichy Mihály érdeme. Megörökítették ezt maguk a magyar egylet tagjai, egy Zichynek átadott albumban, melyben fotografia helyett mindegyik a saját élete rövid vázlatát írta le; első sorban Munkácsy Mihályé, mely így kezdődik: «mikor én tizenhét évvel ez előtt még asztaloslegény voltam.» És itt föl kell jegyeznem azt a meglepő, de annál inkább jóleső tüneményt, a mely a művészi világban oly ritka, miszerint az egyik művész (Zichy) úgy kap minden alkalmon, hogy a másik művészt (Munkácsy) magasztalhassa: egész lelkesülve beszél róla, olyan előnyeit is feltárva előttünk, a miket mi még nem ismerhetünk. Ez a pályatársi elismerés még a ritkaságok múzeumában is ritkaság.

Aztán, mint minden lángésznek, neki is megvan az a sajátsága, hogy valami más egyébben találja a büszkeségét, mint a miben mester. Mikor mi a művészi remekeit legjobban bámuljuk, félrehív s odavisz a lepkegyűjteményéhez s kényszerít a lepidopterái felett szörnyűködnünk, miket mind saját kezével gyűjtött Oroszország nagy sivatagain. Persze az nagyobb mesterség, mint képeket festeni. Ezeket a lepkéket mind maga szurkálta gombostűre.

– Szegény lepkék! – sóhajt fel a szép Miss Mary.

– A lepkét sajnálod, ha megölik: dorgálja a mester; de a parasztot nem sajnálod!

– A parasztért nem kár, felel a tanítvány durczásan.

Azután a műélvezettől ittasultan kimegyünk az udvarra; az utczára; a falu ifja, leánya (épen vasárnap van) mind oda siet a művésznek kezet csókolni, úgy él közöttük, mint egy igazi hoszpodár. Odahivatja az öregeket, a bírák uraimékat s tudatja velük, hogy a nagy harang, a mit a falu számára öntetett, már útban van: gondoskodjanak a harangszentelési ünnepélyről, a lakomáról majd gondoskodik ő.

A földmívelő polgártársak azután barátságosan kezet szorongatnak mindnyájunkkal. Miss Mary parolázik velük s magyarul mondja hozzá: «Isten áldja meg, bácsi.»

Én csodálkozva kérdem tőle:

– Hát ezeket a parasztokat már el tudja szívelni?

– Hja, ezek magyar parasztok.

– S ezek jobbak a többieknél?

Az orosz hölgy rám néz azokkal a titoktartó szemeivel, azután ismét elburkolja magát álczázó sárkánypikkelyeibe s hideg mosolyra vonva félre ajkát, ezt feleli:

– Nem; de igen jó bort adnak inni!