Emlékeimből

(1895.)

A karácsonyi műkirakatokban látható Ferraris képe, igen szépen sikerült heliogravürben visszaadva, melyet a Sváb Károly birtokában levő eredeti olajfestmény után «a históriai tarokkpartinak» neveznek.

Nem azért nevezik pedig históriai tarokkpartinak, mintha az együttjátszók s a nekik asszisztáló «bibiczek» itt csinálnák ennél az asztalnál a világtörténetet; hanem azért, hogy ennek a tarokkpartinak históriája van.

Ez a tarokkasztal három miniszterelnököt látott bukni (sőt segített buktatni), a negyedik (Wekerle) csak úgy menekült meg, hogy nem tud tarokkozni. – Nagy hiba egy olyan szép talentumu embernél!

Ugy hiszem, hogy modern társaságban egészen fölösleges fáradság arról értekezni, hogy a tarokkozás milyen nevezetes tudomány, több mint tudomány, – művészet! Sőt mondhatnám: diplomáczia, – az is a haute financeal összekötve.

Itt a szerencse magában nem segít, az ember a legjobb kártyákkal bukik meg, s nagyon rosszakkal diadalmaskodik. Ilyenkor azt mondják: «ángol ész!»

Csak nehány esetet sorolok fel a tarokkasztal krónikáiból, melyek arany betükkel vannak feljegyezve az emlékezet márványtábláira. Lehetetlenséggel határosok!

Hogyan lehetett az, hogy X. kimondja kilencz tarokkal az ultimót: Y. megkontrázza tizenegy tarokkal és X. megcsinálja a pagátot a végén? (Z.-nek, a harmadiknak a hibájából.)

Hát az hogyan érthető meg, hogy X. pagát ultimot mond tiz tarokkal, Y. tiz tarokkot proklamál, kontra pagát ultimóval, pagát elfogással; erre Z. kikiáltja a tuletroát: ezzel tudatva, hogy a kezében levő két tarokk a két nagy matador. – És X. megnyeri a játékot s hazaviszi végül a bohóczot és így a tuletroát is meghiusítja.

No meg az a nevezetes nagy strágesz, a mikor Y. kezében van tiz primör és két blank király: ezzel a hatalommal kimondja a pagátfogást, három matadort, volátot. S aztán elveszti a játékot, harminczháromban, ötödik vétellel, rekontrával s minden egyéb kimondottat.

A kik értik e nemes művészetet, azokra bizom e nehéz feladványok megfejtését: melyek valóban megtörténtek a históriai tarokkasztalnál.

Az olyan eseményeket is tartogatja Clio, a mikor M. barátunk négy dámával mondta ki a szólót – és megcsinálta. Ehhez már szerencse kellett és vakmerőség.

Ennek az asztalnak a szereplőit kivánom bemutatni, a hogy a titulusaik adják.

A Forhand az a «generális», a ki azóta is, hogy magát közlegénynek vallja, megmaradt generálisnak: a középső figura, a ki a pagát fiut nagy aggodalmak között fekteti a kihivott szinbe: az a «májszter»: nem azért, mintha ő volna a tarokkban a mester; hanem azért, mert a becsületes pesti czizmadia-czéh megválasztotta tiszteletbeli mesternek. – Az a fekete sapkás, a ki mingyárt elüti az ártatlan pagátot, az a «Gonosz Pista» (dehogy gonosz: hisz ő a honvédek apja), a ki ezt a predikátumot csak az által érdemelte ki, hogy legjobban tud a többiek közt kártyázni; a negyedik végre, a ki háttal van felénk fronttal, az a «főrend». Az arczát azért fordítja félre, hogy eltitkolja rajta a kárörömét felebarátja veszedelme fölött.

A negyedik hely néha képviselőt változtat. Mikor lutheránus gyülések vannak, olyankor elfoglalja azt az exczellencziás oberlutheraner, a ki azért, hogy nekem kedves kortársam és mindenre előfizetőm, a tarokkban nagy drukker: más-más alkalommal pedig a «fejedelem», a ki egy nehezékkel még nagyobb. Néha a miniszterelnök is kiegészíti a pártit s gyakorolja az üdvös korrupcziót – a saját tárczájából. Kevesebb jót jegyezhetek fel a horvát miniszterről; mert az mindig megadóztatja a magyarokat. Mikor a generális távol van, olyankor suppleálja őt a «dárdás». – Nagyon rosszul suppleálja a közérdek tekintetében.

A kik e tablóban a négy szereplőt körülülik és állják, élethiven talált arczképekben, azok a «bibiczek». Vannak szerencsehozó bibiczek, a kik, mint a mesebeli lidércz, arany tojást raknak le, a mely háznál letelepednek, vannak ellenben «szurokmadarak», a kik után «nem terem fű azon a helyen, a hová ők leülnek».

S a bibiczek nem elégesznek meg a néma szereppel: azok belebeszélnek a játékba, tanácsokat adnak, biztatnak, hecczelnek, beugratnak, válogatnak a talonban: «ezt vedd fel, azt tedd le» nógatnak: «mondd ki a szólót, az ultimót!» ha renonszot adtál, oldalba löknek, figyelmeztetnek rá, vissza vétetik a már az ütésbe beletett kártyalapot (ez mind járja ennél az asztalnál), összeszidnak, ha suskust csináltál: kinevetnek, ha a Hinterhandos tizenhét tarokkal megkontrázott s a játszma végén esküdtszéket ülnek fölötted, s kimondják rád a vétkest: s kiszámítják a perköltséget; ellenben annak a diadalhirével, a ki az egész társaságot kirabolta, betöltik az egész klubbot.

Talán hát valami nagy pénzbe megy a játék, hogy megérdemli a nap hőse a «főrabló» nevet? Dehogy megy: krajczárokba játszanak. A nyereség-veszteség számla akként jegyeztetik, hogy az ember tart egy «nyerő» zsebet, meg egy «vesztő» zsebet. Esztendő végén mind a kettő üres, s arról tudja az ember, hogy a «mérleg» tökéletes.

De hát meg volt érte a gyönyörüség.

Mert hát nagy gyönyörüség az, mikor komoly emberek, a kik belefáradtak egész nap az ország gondjaiba, a magas (és nem magas) politikába, a hivatásuk terheibe, este felé másfél órára összeülnek játékot csinálni, s ez alatt nincs rájuk nézve se keleti kérdés, se Venezuela, se második állomáshajó, se börzepánik, se honvédegylet, se nógrádi tisztujítás.

De még nagyobb gyönyörüség az, hogy ennél az asztalnál van rendén az igazi «szabad szó»; itt lehet a hatalmasokkal szemben a közlegényeknek, kölcsönösen a jó barátoknak, olyan válogatott erős mondásokat közrebocsátani, a minőkért, ha másutt mondatnának: nyomban magukra vonnák az elnöki rendreutasítást, s küldenék egymásra a szekundánsaikat.

A ki «ezt» nem kóstolta: az nem tudja, hogy mi a tarokkban a haut gout.